A múlt árnyai - Előszó

Ai: A múlt árnyai

Előszó

            A fák között keresztülsuhanó szellő meglebbentette a függönyt, a hófehér anyag selyme áttetszőn törte meg a kinti napfényt, egy pillanatra engedte betörni a fénysugarakat a szobába, aztán visszahullott eredeti helyére. A férfi úgy mozdult meg, mint aki álomból ébredt. Nagyot nyújtózott, és lustán felemelkedett a székről, ahonnét álmodozva bámulta eddig a kinti tájat.

- Camille! Camille! – kiáltotta el magát szórakozottan, amikor kilépett a verandára. Saját útjait járó macskája azonban úgy döntött, figyelmen kívül hagyja gazdája hívását. Nem mozdult a bokor alól, ahol éppen hűsölt és félig lehunyt szeme mögül figyelte a feje körül szárnyalgató kismadarakat.

Michael Sade a fejét csóválta, és visszatért a házba. A konyhában nekitámaszkodott a pultnak, hosszan nézegetett kifelé, majd megrázta magát, és a hűtő felé indult.

- Mindjárt itthon lesz, és még sehol sem tartok a vacsorával… - morogta, és feljebb rántotta a csípőjére csúszott rövidnadrágot. Azon kívül nem viselt semmi mást, napbarnított bőrén áttetszett finom izomzata, látszott, hogy sok időt tölt a szabadban. Kezet mosott, húst pácolt, majdnem bekapcsolta a rádiót, de aztán mégsem tette, hiszen akkor nem hallotta volna, ha kocsi közeledik.

Háza a szülővárosától alig egy kilométernyire feküdt, hatalmas erdő vette körül, és egy kicsi tóra néztek az ablakai. A tó szélén apró csónak ringatózott, a ragyogó kék égen úszó felhők visszatükröződtek a víz felszínén. A ház előtti kertben rózsák illatoztak, a tóig vezető ösvényt gondosan nyírt fű szegélyezte, egy hintaágy hívogatott a magasba törő tölgyfa alatt. A verandán kézzel faragott székek és egy masszív asztal állt, amin apró csokor vadvirág rikító színei vakították a rá tekintőt.

- Camille! – Michael újra elkiáltotta magát, de ezúttal sem volt szerencséje, a macska nem mozdult a helyéről. – Vagy jössz most enni, vagy nem kapsz vacsorát! Később nem érek rá veled foglalkozni.

A fejét csóválva tért vissza a vacsora előkészületeihez, és egyre többször pillantott az órára. Legszívesebben felhívta volna a férfit, hogy mikorra ér haza, de győzött a büszkesége, és inkább igyekezett elfoglalni magát. Megterített a verandán, hosszan sikálta a poharakat, míg azokon tiszta üvegén átsütött a lassan lemenő nap narancssárgás bíbor fénye. Elrendezgette az íróasztalán szanaszét heverő kézirat oldalait, és amikor újra reménykedő pillantást vetett az órára, csalódottan kellett megállapítania, hogy alig telt el félóra. Ránézett a sütőben piruló húsra, majd elindult lezuhanyozni. A levegő továbbra is füllesztően meleg volt, így ezúttal is hanyagolta a pólót, és felvett egy újabb rövidnadrágot. Mezítláb lépegetett ki a kertbe, zsebre dugott kézzel, ráérősen, ám izgatott szívdobogással, félig lehunyt szemmel bámulta a félhomályos tavat. Maga sem sejtette, hogy ebben a pillanatban kísértetiesen hasonlít heverésző macskájához.

- Ez ő lesz… - mosolyodott el, amikor a távolból egy autó hangját sodorta felé a könnyű szellő. Camille erre csak annyit reagált, hogy a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Michael halkan felnevetett, a szíve úgy kalimpált, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Figyelte, ahogy a katonaság jellegtelen személyautója ráfordult a bejáróra, és a sofőr sietősen kipattant a kormány mögül, hogy kinyissa a hátsó ajtót.

Michael örült a félhomálynak, amely elrejtette kamaszos vigyorát, amikor meglátta a fáradtan kiegyenesedő férfit. A mosolyát azonban azonnal le is törölte róla a rosszkedv, miután a sofőr a megszokott katonai zsák mellé lerakott még egy fekete bőröndöt is. Nem emlékezett semmiféle bőröndre, ami a férfi tulajdonában lett volna, és ismerte annyira, hogy tudja, soha nem venne magának ilyesmit. Ez pedig csak egyet jelenthetett: attól a nőtől kapta. Sötét tekintettel figyelte, ahogy a sofőr visszaszállt a kocsiba, a férfi pedig felkapva a cuccait, feléje indult. Minden lépésén látszott, mennyire fáradt, de a mosolya egyre jobban kiszélesedett, ahogy közeledett felé.

- Szia! – mondta halkan, amikor megállt előtte. A földre ejtette a holmiját, és előrehajolt. Hozzásimította az arcát az övéhez, majd belefúrta a nyakába, és átkarolta. Az illata tiszta volt, megszokott, lecsillapította és egyben felizzította teste vágyódását. Felsóhajtott, és hozzásimult.

- Korábbra vártalak…

- Tudom. Sajnálom, de egy baleset miatt elterelték a forgalmat, és kénytelenek voltunk a hosszabbik úton jönni. – A férfi puszit nyomott az arcára, és elhúzódott tőle. – Megyek, lezuhanyozok. Van valami vacsorára? Farkaséhes vagyok.

Michael követte be a házba.

- Mindjárt készen van. A verandán terítettem. – Igyekezett közömbös hangon megszólalni, pedig legszívesebben rácsimpaszkodott volna. Hónapok óta nem látták egymást, és amíg ő percről percre bámulta az órát, mikor lehetnek végre együtt, addig a férfi végtelenül nyugodt, mintha reggel váltak volna el egymástól. Bosszankodva csípőre vágta a kezét.

Cade-t kamaszkora óta ismerte, mert a húga legjobb barátja volt, ám soha nem gondolta volna, hogy végül egymás karjaiba sodorja őket a végzet. Cade munkája miatt ráadásul egy fél ország választotta el őket, és ettől néha a falat tudta volna kaparni, mert annyira hiányzott neki. Ám Cade sokkal nehezebben mutatta ki az érzéseit, és Michael néha nem tudta, mit is gondol valójában.

- Mit eszünk? – kiáltotta ki Cade a hálószobából. Katonaként megszokta, hogy gyorsan végez a tusolással, és valószínűleg már az öltözésnél tartott. Michaelben felmerült, hogy utánamegy, és leteperi az ágyra. Camille ezt a pillanatot választotta arra, hogy kérje a vacsoráját.

- Utállak, te dög! – dögönyözte a macskát, aki dorombolva hízelgett. Ellágyulva fúrta az arcát a bundájába, és összerezzent, amikor Cade nekitámaszkodott az ajtófélfának.

- Csak akkor csókollak meg, ha megmosod a szád.

- Nem mintha meg akarnál csókolni! – dünnyögte Michael, és kibontotta Camille konzervjét. Még egy utolsót simított a cica hátán, aztán felállt, hogy kezet mosson. Szándékosan nem akart Cade-re nézni, de a pillantását vonzotta a férfi magas alakja. – Mégis milyen ruha van rajtad? – csattant fel gondolkodás nélkül, amikor meglátta, hogy Cade a megszokott terepmintás nadrág és olajzöld póló helyett drapp nadrágot és fehér inget visel, utóbbit még csak be sem gombolta.

- Miért? Nem tetszik? – Ha Michael szeme elé nem von vörös függönyt a féltékenység, akkor felfigyelt volna a férfi bizonytalan hangjára.

- Neked nem volt ilyen ruhád!

- Nem, de Kitty…

- Tudtam! – Michael dühösen vágott a szavába, és két lépéssel előtte termett. – Már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendben, amikor megláttam a bőröndöt. Csak nem ez volt a búcsúajándéka?

- De igen, viszont nem értem…

- És még van képed a szemembe mondani? – Michael égkék tekintete szinte égetett.

- Michael…

- Legalább búcsúképpen meg is kettyintetted?!

Cade pillantása viharosan elsötétedett. Az arca megkeményedett, teste megfeszült.

- Te teljesen megbolondultál!

- Megbolondultam? Órák óta várlak, majd megőrültem, mert nem tudtam, hol késel, és te még csak arra sem méltattál, hogy felhívj! Hónapok óta csak neten és telefonon tartjuk a kapcsolatot, annyira hiányoztál, hogy majd megevett a fene utánad, és te csak egy nyavalyás puszira tartottál méltónak! És még pluszban itt van ez a ruha, amit az a nő vett neked, akivel együtt voltál vásárolni, míg én itt sóvárogtam utánad! Vele voltál, és nem velem! Csoda, hogy megbolondultam?!

Cade pillantása megenyhült, sőt, úgy tűnt, vidáman megrebben az ajka.

- Engedd, hogy megmagyarázzam! – kérte szelíden.

- Nem kell semmit megmagyaráznod, hiszen értem én! Ő egy dögös, gazdag nő, aki gyereket szülhetne neked, és mellé olyan társadalmi rangot adna, amire mindig is vágytál.

- Michael, ne butáskodj!

- Ez nem butaság! Az a nő szerelmes beléd! Láttam én, hogy néz rád!

Cade a fejét csóválta, de Michael nem engedte szóhoz jutni.

- De belőled nem eszik, világos?! Hozzám tartozol! Ezt meg azonnal vedd le! – ragadta meg az inget, és villogó szemmel rángatni kezdte a férfiról. – Holnap elmegyünk vásárolni, és majd én veszek neked ruhákat! Ezeket meg… - Az inget mérgesen a földhöz vágta. – elégetem! – A nadrág után kapott, de Cade elkapta a csuklóját, és lefogta a kezét.

- Meghallgatnál? – kérdezte lágyan, a szemében derűs szikrákkal.

- Vedd le!

- Michael, nem azért vettem fel, amit Kitty vett nekem, mert ő vette, hanem azért, mert abban reménykedtem, hogy neked tetszeni fog. Ha sejtettem volna, hogy ennyire kibuksz tőlük, akkor kidobtam volna az összest az első kukába.

Michael a homlokát ráncolta.

- Nekem akartál tetszeni?

- Igen. – Cade elmosolyodott, a szeme körül szarkalábak szaladtak szerteszét. – Most, hogy végre leszereltem, nem akartam örökké terepmintás ruhában parádézni, ezért Kitty felajánlotta, hogy búcsúajándékképpen elvisz vásárolni.

- Nekem mindegy, mi van rajtad. Ezért nem kellett volna… – motyogta Michael most már szégyenkezve.

- Tudom, kis bolond. – Cade közelebb lépett, és a homlokához döntötte a homlokát. – Sajnálom, hogy megbántottalak. Nem állt szándékomban olyan hűvösen üdvözölni téged, de… - A férfi hangja felforrósodott. – nem gondoltál bele, hogy mit érzek, amikor hosszú, magányosan eltöltött hónapok után hazatérve egy szál rövidnadrágban talállak.

Michael szíve vad dörömbölésbe kezdett. Kiszáradt szájjal nézett fel a férfira.

- Miért, mit éreztél?

- Legszívesebben letepertelek volna a fűre, és megerőszakoltalak volna…

Michael megkönnyebbülten nekidőlt, és a válla hajlatába szorította az arcát.

- Szerettem volna, ha megteszed… - mormolta.

Cade megsimogatta a haját, majd átkarolta.

- Bocsáss meg! Hiányoztál! Nagyon. Elviselhetetlenül. Megcsókolhatlak?

A magányos hónapok rossz emléke azonnal szertefoszlott, amikor keveredett a leheletük, és összesimult az ajkuk. A finom, lágy csókok lassan elmélyültek, és Michael huncut mosollyal kapcsolta ki a nadrágot. Ezúttal Cade nem tiltakozott, hanem mohón magához rántotta, és lehúzta a padlóra. Már Michael fölé hajolt, amikor Camille fülsértő nyávogásba kezdett mellettük.

- Mégis mi a fene baja van? – rándult össze Cade, és el akarta hessegetni.

- Szerintem azt akarja, hogy rá is figyeljünk… - állapította meg Michael. Camille hozzá törleszkedett, és hangos dorombolásba fogott. Cade fájdalmasan nyöszörögve elterült a földön.

- Nem tarthatnánk inkább kutyát?

- Camille nem szereti a kutyákat.

Cade az oldalára gördült, és a feje alá tett kézzel hosszan nézte a macskát simogató férfit.

- Szeretlek.     

Michael felkapta a fejét, elmosolyodott. A méltatlankodó Camille-t odébb téve a férfi mellé feküdt, és puszit nyomott az ajkára.

- Én is szeretlek!

Közvetlen közelről nézték egymást. Beitták egymás minden vonását, felfedezték a tovább mélyült ráncokat, a felbukkanó ezüstöt a halánték vonalán, az írisz mélyén kavargó színeket, a lassan kiserkenő borosta minden egyes szálát. A mosolyuk megkopott, átadta a helyét a sóvárgó vágynak. Cade lassú mozdulattal támaszkodott a könyökére, és hajolt fölébe. Csókokkal borította a férfi arcát, az ujjait a sötétszőke tincsek közé fúrta. Finoman megharapta a dús alsó ajkat, nyelvével incselkedett, csábította egy régóta vágyott táncra.

Lélegzetük elnehezült, Michael háta ívbe feszült, amikor Cade ajka felfedezőútra indult a testén, és felszisszent, ahogy a férfi a combja közé csúsztatta a lábát. Lehunyt szemmel rebbent minden érintésre, így nem láthatta, hogy Cade bosszúsan megpöccinti Camille orrát, aki erre sértetten magukra hagyta őket. Csak azt érzékelte, hogy a férfi keze és az ajka bejárja minden porcikáját, elidőzve érzékeny pontokon és csábító helyeken. Még tovább szította benne a tüzet, míg fennhangon könyörgött a megváltásért, az összeolvadásért, a teste legmélyén lángoló-perzselő tűz kioltásáért.

S Cade sötét borostyánszín tekintettel magasodott fölé, bőre alatt megfeszültek izmai, ahogy lassan a teste mélyébe hatolt. Mellkasát borító hegei fehér vonalakként világítottak, emlékeztetve Michaelt, hogy néha mennyire közel járt ahhoz, hogy elveszítse. Remegő kézzel simította őket, míg a férfi el nem kapta a csuklóját, és a feje fölé szorította a padlóra. Kétségbeesetten, mohón csókolta, ebben a meghitt, szerelmes pillanatban nem volt kemény katona, csak egy férfi, aki életében először őszintén szeretve volt…

            A kinti sötétben denevérek suhantak, az erdő felől halk neszek hallatszottak. Cade és Michael a hintaágyon összebújva figyelték a csillagokat. Cade ujjai finoman cirógatták Michael tarkóját, elégedett borzongást váltva ki ezzel a férfiból.

- Jól meggondoltad a dolgot?

- Azt, hogy le akarok-e szerelni?

- Igen. Mihez fogsz kezdeni?

Cade elmosolyodott a sötétben.

- Kiváló tesztalanyt fogok nyújtani egy szexmániás írónak…

- Nem is vagyok szexmániás! – Michael azonnal megmozdult.

- Ki mondta, hogy rád gondoltam?

- Te… - Michael elnevette magát, és visszahajtotta a fejét a férfi mellkasára. – Komolyan kérdeztem.

- Tudom. Egyelőre pihenni szeretnék. Veled lenni. Bepótolni az időt, amit elvesztegettünk…

- Ez jól hangzik…

- Igen. Szeretnék végre… megismerkedni azzal, hogy milyen is egy igazi otthonban élni. A katonaság a családom, de…

- Értelek, Cade. – Michael gyengéden az ajkára tette a mutatóujját. – Nem kell semmit mondanod.

- Köszönöm.

- És nem is hangzik rosszul ez a tesztalany dolog – Michael hangjába jókedv vegyült. – A jövő héten le kell adnom a kéziratomat, de még hiányzik pár oldal a végéből.

- Nem vagyok romantikus alkat, szóval kétlem, hogy segíteni tudnék.

Michael ajka mosolyra húzódott, és nem felelt. Romantikus íróként pontosan tudta, mire van szüksége az olvasóknak, így új regényének főhőse egy mogorva katona lett, aki életében először szerelembe esik. Most már csak a happy end része hiányzik a végére, és amilyen boldog most, egy nap alatt befejezi az utolsó fejezetet. S talán egyszer lesz hozzá bátorsága, hogy megírja a sajátjukat.

- Mire gondolsz? Nagyon elcsendesedtél.

- Arra, hogy talán egyszer megírom a mi történetünket is…

Cade mély levegőt vett.

- Az elejétől a végéig?

- Igen.

- És ki lenne a főszereplő?

- Természetesen te. Én csak egy álmodozó vagyok, aki összeakadt egy mogorva katonai tanácsadóval…

- Valóban így gondolod?

- Nem, de jól hangzik, igaz?

Cade mellkasa megrezdült, ahogy csendesen felnevetett.

- Talán ha te írnád meg, még el is olvasnám…

- És mire gondolnál közben? – komolyodott el Michael.

- Arra, hogy milyen kár, hogy igaz történet. Úgy értem, az eleje…

- Szerintem meg… tévedsz. Nem biztos, hogy azzá a férfivá értél volna, akibe beleszeretek, ha nem érnek csalódások, kudarcok, pofonok és verések. Megtanultál küzdeni, erős maradtál, amikor a világot nem érdekelted, és nagyszerű ember lettél. Mindennek célja van, Cade, és szerintem, a te sorsod az volt, hogy jutalmul elnyerd azt az embert, aki mindenért kárpótol majd, és úgy szeret, ahogy megérdemled.

Cade nem válaszolt, és ebből Michael tudta, hogy meghatódott. Még közelebb fészkelődött hozzá, és megpuszilta az állát.

- Szeretlek, Cade.

- Köszönöm. – A férfi olyan erővel ölelte magához, hogy majdnem felnyögött, de még ez is jóleső érzés volt. A tudatot erősítette benne, hogy fontos a férfinak.

Sokáig hallgattak, Michael lassan elbóbiskolt. Amikor Cade megmozdult, álmosan felpislogott.

- Mire gondolsz?

Cade a csillagokat nézte.

- A múltra…

- Jobb lenne, ha inkább aludnál. Menjünk fel a hálószobába!

- Inkább maradjunk, itt sokkal jobb a levegő.

- De akkor alszol, ugye?

- Igen.

Michael már halkan szuszogott a mellkasán, de Cade még mindig a csillagokat nézte. Pont ugyanilyen este volt, amikor minden elkezdődött. Ugyanilyen fullasztó meleg volt, és ugyanúgy csak a néha meglebbenő lágy szellő hozott némi enyhülést az éjszakában, és aztán már az sem…