A modell

            Kedvelem az esős napokat. Igaz, hogy olyankor álmosító az idő, és nedves a levegő, de van valami különleges hangulata. Most, hogy elkezdődött az ősz, gyakrabban van részem ilyen napokban. Odakint hullanak a levelek, és megint beborult az ég, de ez a legjobb időpont arra, hogy lustálkodjak. Elheverve, hanyatt fekve vagy oldalt, dorombolva vagy ájult alvásba zuhanva. A gazdám, Yashi-sama ölében. Oh, ha még nem mondtam volna, a nevem Aime, és egy macska vagyok.

Idén töltöttem be a második évemet. A gazdám az utcán talált rám, és befogadott. Azóta nagyon vigyáz rám. Azt hiszem, mindketten magányosak voltunk akkor, s egymásban leltünk vigaszra. Hetekig ki sem mozdultunk a házból, csak néztük a tévét vagy aludtunk. A gazdám nagyon beteg volt. Éjjelente kiabált álmában, és szörnyű sebek borították a bőrét. Nekem elmesélte a vele történteket, minden egyes részletet, de úgy vélem, senki másnak nem beszélt róla.

Takayashi Kazumónak hívják. Keresett modell volt, még Párizsba is hívták dolgozni. A barátnőjével már a házasságot tervezték, amikor megtámadták a bérelt lakásában, ahol akkoriban élt. A barátnője talált rá, majdnem meghalt. A sérülései és az őt ért trauma miatt visszavonult. Bár a plasztikai sebész szerint játszi könnyedséggel el lehetett volna tüntetni a hegeket, a gazdám valami furcsa okból kifolyólag nemet mondott. Nekem elmondta, hogy fél kifutóra lépni, vagy akár fényképezőgép lencséje elé állni, mert az felidézi benne az átélteket, s éppen ezért a műtétet is feleslegesnek gondolja. Mindenki megértette, és nem háborgatták. Jól elvoltunk kettesben. Egészen mostanáig.

- Köszönöm, hogy fogadott, Takayashi-san.

A férfit Fujioka Ichirounak hívják. A Ryuukou Modellügynökségnek dolgozik, ahol a gazdám is alkalmazásban állt. A bátyja nem más, mint az ügynökség elnöke, és annak idején a gazdám menedzsere volt.

- Nem hagyott más választást, Fujioka-san. Tartozom a bátyjának a segítségéért. Nélküle nem tudtam volna problémák nélkül ott hagyni az ügynökséget.

- Bocsásson meg, amiért megzavarom a nyugalmát, de… kéréssel fordulok önhöz.

Érzem, ahogy a gazdám izmai megfeszülnek. Az ölében fekszem, alvást tettetek, de azért szemmel tartom a nem szívesen látott vendéget. Hangosabban dorombolok, hogy megnyugtassam Yashi-samát, és ő azonnal simogatni kezdi a bundám. Tudom, hogy ezt inkább a saját megnyugtatására teszi, mint az enyémre.

- Nem. – A gazdám nyugodt, de a mélyből kihallatszó feszült hangsúlyára felnézek. Fenyegető pillantást vetek a kanapén ülő férfira, és folytatom az alvásnak feltüntetett – valójában éber – lustálkodást. – Mondja meg a bátyjának, hogy nem megyek vissza.

- Félreértett, Takayashi-san. – Fujioka-san egy mappát vesz elő a táskájából, és leteszi a kisasztalra. – Én csak… Szeretném, ha segítene nekem.

Gazdám zavartan vakargatja a fülemet.

- Nem értem…

- Engedje meg, hogy elmagyarázzam…

Fujioka-san elég megnyerő férfi, de közel sem olyan karizmatikus, mint a fivére. Láttam egyszer Ryuukou-sant, amikor meglátogatta a gazdámat, de végül is az öccse sem kutya. Eléggé különböznek külsőleg is, Ichirou-san vékonyabb, sötétebb a haja, és barátságosabb a mosolya. Nem siccegetett, amikor meglátott, mint a bátyja, szóval azt hiszem, kedveli a macskákat. Ez rám nézve mindenképpen jó hír, ám nem hagyom magam megtéveszteni. A gazdámhoz hűséges maradok. 

- Hallgatom.

- A családomban mindig is a bátyám volt az első. Őt támogatták, én csak második lehettem a sorban. Nem bántam, mert megfelelt úgy is. Most viszont szeretnék a magam lábára állni. Senki nem hiszi el, hogy képes lehetek rá.

- Mit tehetek önért én?

- Ez a fotója megkapta a szemem… - Fujioka-san elővesz egy fényképet. A gazdám nem kedveli a régi képeket, de nem szól semmit. Nem nyúl érte, csak nézi messziről, így én is vetek rá egy pillantást.

Azt hiszem, Yashi-sama azt mondta egyszer, hogy valami ékszerüzlet Valentin napi reklámjához készült: fekete, szőrmegalléros kabátot viselt, sápadt bőre szinte kihívóan elütött a sötét szövettől. A kezében tartott kis ajándékdoboz vörös szalagjai fonták át meg át a testét; cigije füstje körbeölelte az arcát. Határozott, csábító, profi. Már rég nem ilyen. Nagyon sokat fogyott, a bordái szinte átütik fehér hegekkel tarkított bőrét. Mostani határozottsága inkább csak a látszat, a pulzusa szinte szárnyal. Nem szereti az emberi társaságot, még a családját is kerüli. S már rég tovatűnt a profizmusa; rosszullét kerülgeti, ha akár csak a tükörbe kell néznie. Magányos, zárkózott ember lett belőle, akinek nincs senkije, csak én. 

- Emlékszem rá. Mint mondtam, már nem vállalok ilyesféle munkát. Visszavonultam.

- Tisztában vagyok vele. Beszéltem az akkori fotósunkkal. Elmondta, hogy a beállítások és szinte az egész projekt akkoriban a maga ötletei alapján készült. Nem csak modell volt, hanem nagyszerű érzékkel rendelkezett egy reklámanyag összeállításához. A bátyám is csak jókat mondott önről.

- Ez igazán megtisztelő, de még mindig nem értem, mit tehetek önért.

- Teljes titokban létrehoztam a saját cégemet. Jelenleg négy modellel és két menedzserrel dolgozom, valamint egy külsőst alkalmaztam fotósnak. Még a bátyám sem tudja, hogy én állok a Kuroneko Modellügynökség mögött. – Felkapom a fejem. Fekete macska? Komolyan? Elégedetten dorombolni és dagasztani kezdek. Úgy tűnik, hogy Fujioka-san tényleg szereti a macskákat. – Ahhoz azonban, hogy tényleg elismerjenek, és jobb ajánlatokat kapjak, szükségem van egy nagyobb reklámra.

- Ezt hogyan gondolja? – A gazdámat kezdi érdekelni a dolog, érzem a hangján.

- Az egyik fiatal parfümgyártó cég új reklámot akar az egyik régebbi terméküknek. A Gyönyör reklámjának, a videónak és a fotóknak érzékinek és figyelemfelkeltőnek kell lennie, melegséget és meghittséget kell árasztaniuk, természetesen a jó ízlés határain belül. A parfüm szlogenje: Hódítsd meg a szívemet! December elejére kérik a pályázatokat leadni. Szükségem lenne valakire, akinek van érzéke egy ilyen összeállításához.

- Én csak egy modell vagyok, vagyis voltam…

- Kérem! Legalább olvassa el, itt hagyom az eddigi ötleteimet. Lejegyzeteltem mindent. Tessék. – Fujioka-san letesz egy másik mappát az asztalra. – Tudom, hogy esetleg az is zavarja, hogy a bátyám… a vetélytársam, de könyörgök, segítsen. Eddig nem igazán ismerték el a munkámat a családban, de most lehetőségem nyílik bizonyítani. Kérem. – Egyenesen a gazdám szemébe néz. Őszinte a tekintete.   

- Nem ígérek semmit, de elolvasom.

- Köszönöm. Itt hagyom a telefonszámom. Kérem, hívjon fel, ha kérdése van, vagy… bármi másért. – Rámosolyog Yashi-samára. Érzem, ahogy a gazdám keze megrebben, és bizonytalan mosoly jelenik meg a szája sarkában.

- Rendben.

Leugrom a gazdám öléből, és Fujioka-sanhoz futok. Kicsit hízelkedem neki. Ennyi jár olyasvalakinek, aki eléri, hogy Yashi-sama mosolyogjon.

- Nagyon szép cica vagy! – Fujioka-san a nyakamat vakargatja. Amikor abba akarja hagyni, két lábra állok, és a kezét óvatosan két mancsom közé fogva visszahúzom a fejemhez. Felnevet. – És nagyon okos is… Gyönyörű a cicája, Takayashi-san.

- Aime általában nem túl barátkozó, de úgy tűnik, magával kivételt tesz.

- Ez igazán nagy megtiszteltetés. Nekem is van egy macskám. – Fujioka-san búcsúzóul megsimogatja a fejemet, majd feláll, és elindul az ajtó felé. – Az ő neve Kuro. Róla neveztem el a cégemet.

- Tényleg? Nem magányos, amikor maga dolgozik?

Fujioka-san cipőbe lép. Bánatosan mosolyog.

- De, azt hiszem.

- Egyszer elhozhatná. Talán megkedvelnék egymást Aiméval.

Mi van? Elképedten huppanok a fenekemre. A gazdám felajánlotta valakinek, hogy jöjjön el máskor is?! Mert ez bizony azt jelentette. Fujioka-san is így értelmezi, mert elvigyorodik. Hallom, hirtelen milyen gyorsan kezd el verni a gazdám szíve.

- Úgy lesz. Köszönöm. Szép estét!

- Viszontlátásra, Fujioka-san.

Türelmetlenül várom, hogy vendégünk végre kilépjen az ajtón, és a gazdám megmagyarázza, mi is történik. Szokása, hogy fennhangon beszél hozzám, így remélhetőleg én is érteni fogom, ami előtt most értetlenül állok.

- Nem érted, mi bajom van, ugye? – Yashi-sama lenéz rám, majd ölbe kap, és visszaindul velem a nappaliba. – Ismerem őt. Egyszer régen találkoztam már vele, bár ő biztosan nem emlékszik rá. Nagyon jóképű férfi lett…

Ahá, itt van a kutya elásva! Tudtam, hogy valami van a furcsa viselkedés mögött. Ha te nem értenéd, akkor elárulom, hogy a gazdám biszexuális, vagyis nő és férfi is volt már a partnerei között. Igaz, amióta az történt vele, két egyéjszakás kalandja volt csupán. Önbizalmát is elvesztette azon az éjszakán.

- Kíváncsi vagyok az ötleteire. Viszont nem akartam, hogy azt higgye, tudok neki segíteni. Lehet, hogy nem fog eszembe jutni semmi.

Rámorgok, hogy vegye már észre magát.

- Tudom, hogy szerinted ez hülyeség. – Yashi-sama combjára telepszem, amikor ő végigfekszik a kanapén, és olvasni kezd. – Nagyon régóta nem éreztem, hogy bármi is fel tudna villanyozni. Fujioka-sannak viszont nagyon jó ötletei vannak. Fotózás naplementében… Szerinted, Aime? – Hogy őszinte legyek, engem nem nagyon érdekel a dolog, így összegömbölyödöm, és aludni kívánok. – Alkonyat idején nem is lenne rossz. – Már nyúl is a tolláért, hogy jegyzeteljen. Kicsit belemélyesztem a karmaimat, hogy ne mocorogjon. Elhallgat, nem akar zavarni. Csend van, egy megszokott békés délután. Elalszom.

            Fujioka-san szakadó esőben érkezik legközelebb. Gazdám törölközőt ad neki, és meleg teát főz. Úgy tűnik, hogy zárkózottsága némileg alább hagy. Bár beszélgetés közben még mindig megtartja a két lépés távolságot, én érzem, hogy valami változásnak indult. Már ő maga akar kiszakadni a négy fal és a saját maga köré emelt védfalak közül. Tele van ötletekkel, tervekkel Fujioka-san projektjéhez. Előző este hosszan állt a tükör előtt, és szomorúan bámulta a hegeket a testén. Nem értem, hogy az emberek miért ilyen hülyék. Azok a hegek halványak, alig látszanak, a gazdám mégis alig bír rájuk nézni. Talán nem is a látványuk igazán rossz, hanem az, amit felidéznek benne? A rettegést, a tehetetlenséget, a halál közelségét.        

Az ablak előtt ülve mosakszom, amíg egymás szavába vágva mutogatnak, miközben Fujioka-san egy lapra rajzolgat. Odakint hideg van, de idebent meleg, és ahogy a gazdámat nézem, ahogy hosszú idő óta már másodjára mosolyodik el, nem bánom a változást. Tudom, hogy a szíve mélyén mennyire vágyódik egy társ után, s mennyire szeretne újra dolgozni. Engem nem tud bolonddá tenni, ismerem, akár bundám minden egyes szőrszálát. Figyelem, ahogy lassan kinyílik. Nézem, ahogy napsütéses napon a kertben sétál, és észre sem veszi, ahogy eltűnnek szeméből az árnyak. Még hízott is valamennyit, mert Fujioka-san nálunk vacsorázik, és így nem tudja elbliccelni az evést.

Fujioka-san állandó vendég lett nálunk, gyakran hoz ajándékot nekem és a gazdámnak is. Valami szövődik kettejük között. Láthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. Félig lehunyt szemhéjam mögül nézem Fujioka-sant, aki lábujjhegyen a gazdámhoz lopakodik. Az arcán gyengédség. Már rég nem a munka miatt jön el ide.

- Szia!

- Ichirou! – Yashi-sama ragyogó mosollyal fordul feléje. Ebben a pillanatban ugyanolyan, mint régen. Mintha nem történt volna vele semmi rossz. Fujioka-san megtorpan. Felülök. Kíváncsi vagyok, mi fog történni. – Valami baj van? – Gazdám hangja elbizonytalanodik.

- Gyönyörű vagy…

Yashi-sama szeme tágra nyílik.

- Nem! Ne mondj ilyet! – Sértetten elrohan a férfi mellett, be a házba. Utána rohanok, de Fujioka-san is követi.

- Yashi! Nem mondtam semmi rosszat!

- Nem kell hazudnod! Látom, milyen vagyok, amikor belenézek a tükörbe!

Tanácstalanul leülök, és várom, Fujioka-san mit fog lépni. A szeme szikrákat hány, ahogy közelebb lép.

- Akkor az a tükör hazudik! Amit én láttam, egy vonzó, derűs férfi volt.

- Nem… Hát, nem látod? – Yashi-sama feltűri a pulcsija ujját, és a hegeket mutatja.

- Nem látok semmi olyat, ami elcsúfítaná a szépségedet.

Kicsit sajnálom a gazdámat, de nem lépek közbe. Talán itt az ideje, hogy végre kilépjen a fényre az árnyékok közül, és újra elkezdjen élni. Kétségbeesetten rángatja le magáról a felsőt, és a hegekre szegezi az ujjait.

- És ezek? Ezeket látod? Látnod kell őket!

Fujioka-san arca meglágyul. Odalép hozzá, és megérinti a bőrét. Minden egyes hegen végighúzza az ujja hegyét. Aztán lehajol, és az ajkával illeti őket. Gazdám menekülne, de a falnak szorítja, és nem engedi el.

- Hagyd abba! – Yashi-sama zokog. Ökölbe szorul a keze, érzelmek között vergődik. Félelem és vágy, harag és kétségbeesés között ingadozik. Ichirou-san felegyenesedik, és hozzásimul. Közvetlen közelről néz a szemébe.

- Látom mindegyiket… - mondja halkan. Gyengéden letörli a könnyeket a gazdám arcáról. – Legszívesebben megölném, aki ezt tette veled. Nem csak a testedre gondolok, hanem azt is, amit lelkeddel művelt. Emlékszem rád, valószínűleg te már elfelejtetted a találkozásunkat, oly régen volt. – Ah, erről beszélt a gazdám, amikor Fujioka-san először jött el hozzánk! – Emlékszem rá, milyen voltál. Határozott, vidám, olyan, aki nem adja fel az álmait. Az az ember viszont elvette tőled az önmagadba és másokba vetett hitedet, és ez rosszabb volt, minthogy végigvagdosta a bőrödet. Úgy éreztem, hogy ebből az elmúlt hetek alatt valamit sikerült visszaszerezned, és nagyon büszke voltam rád. Láttam, milyen nehezedre esett megbízni bennem, egyáltalán elfogadni, hogy megérintelek, mert a félelem erősebb volt. A félelem, hogy talán én is bántalak majd. Soha nem tennék ilyet… - mormogja. – Helyette szeretni akarlak. Végigcsókolni ezeket a hegeket, hogy a rossz emlékeket felváltsák a jók. Segítő kezet nyújtani, ha tovább akarsz lépni. Melletted lenni, mert szeretek veled lenni. – Morogni kezdek, mert mintha engem elfelejtett volna. – És persze Aiméval… - teszi hozzá gyorsan. – Yashi…

Elfordítom a fejem, amikor könnyű csókot lehel a gazdám szájára. Most komolyan szeretni akarja? Itt? Most? Nagyot ásítok, nyújtózkodom egyet, a lábukhoz dörgölőzöm, és visszaballagok a teraszra. Odasüt a nap a kedvenc helyemre, és elégedetten végignyújtózom a párnán. Türelemmel és rengeteg szeretettel minden baj orvosolható. Dorombolni kezdek. Azért a hűvös őszi napok között jólesik egy fülledt napsütötte ragyogás…

            Az asztal tetején ücsörgök, és a fülemet vakarom.

- Aime, ne lökd le a képeket! – kiabál rám a konyhából a gazdám.

Már késő, de azért úgy teszek, mintha engedelmeskednék. Puhán lehuppanok a szőnyegre, és szemügyre veszem a fotókat, amiket annyira félt. Ő van rajtuk. A Gyönyör reklámjához csináltatta őket. Meglepetés lesz Ichirou-sannak, mert ő nem tudja, hogy a gazdám ahelyett, hogy szólt volna a megbeszélt modellnek, maga állt a fényképezőgép elé. A gazdám már más ember, sokat változott, ez pedig érződik a képeken is. Az egyik különösen jól sikerült. Szerintem Ichirou-sanra gondolt közben, mert az ajkán az a bizonyos elégedett mosoly játszik, a szemében kihívás fénylik, és ahogy nekidől az ajtókeretnek, az maga a csábítás. Hódítsd meg a szívemet! – szól a szlogen, és azt hiszem, Ichirou-san tökéletesen teljesítette a feladatot. Nyílik az ajtó, gyorsan elslisszolok a kanapé mögé. Látni akarom Fujioka-san arcát, amikor észreveszi a fotókat. A nappaliba jön be először, már indulna a konyhába, amikor megtorpan. A képekre mered. Arcán teljes döbbenet.

- Nem tetszenek? – Gazdám kezét tördelve áll a háta mögött.

Ichirou-san nem jut szóhoz. Nem meglepő, mert Yashi-samán a fotókon nincs más, csak egy farmer és egy kigombolt ing. Mondtam, hogy sokat változott.

- Mondtam már ezerszer, hogy gyönyörű vagy! – mondja rekedten, aztán jön a nyálas rész. Csókolóznak. Magukra hagyom őket, a többi nem igazán érdekel. Aztán én torpanok meg. Fekete macska ül az előszobában, mellette cicahordozó. A szeme döbbenetesen sárga, és idáig érzem, milyen finom illata van. Bámuljuk egymást.

- Látom, már összeismerkedtetek… - Ichirou-san nevetve áll meg mellettem Yashi-samával. – Kuro, ő itt Aime. Aime, ő a cicusom, Kuro.

Kuro a nyomulós srácok közül való, mert odaballag hozzám, és nyalogatni kezdi a fülemet. A legérzékenyebb részem… Dorombolni tudnék. Egye fene, miért ne? Elvégre most én vagyok a világ legelégedettebb macskája…

Vége