A lópokróc bácsi 1-15. fejezet

1.

 

            A Harrison birtok felé vezető úton por szállt fel a furgon mögött. Dwight Alton a visszapillantóba nézett. Két kislánya vihogva bújt valami füzetet, és ettől kicsit jobban érezte magát.

- Megmutatjátok? – kérdezte, a hangos nem hallatán elvigyorodott, majd megint a vezetésre koncentrált.

Örült, hogy a lányok nem érzékelik a problémákat, amikkel újra és újra szembesülniük kellett. Mint például azt, hogy elvesztette az állását a gyárban, ahol eddig művezetőként dolgozott. A végkielégítése elég lesz pár hétig, de muszáj volt munkát szereznie. A lányoknak enniük kell, ki kell fizetniük Normánál a lakbért és a suli sem volt olcsó mulatság.

- Ezt nézd! – Emily felsikkantott, majd a két lány egyszerre tört ki hangos kacagásban. A rossz napokon, mint például ez a mai is volt, a gyerekei vidították fel. Lehet, hogy kevesebb gondja lett volna, ha Laurel és Emily az anyjuknál maradnak, de el sem tudta képzelni az életét nélkülük.

Felhúzta az ablakot, miután több por áramlott be rajta, mint levegő, és nagyot sóhajtott. A városban hallotta, hogy Keith Harrison embert keres a birtokra a lovak mellé. Donna szerint nem fog senki jelentkezni, mert mindenki utálja. A nő a lányai keresztanyja volt, a büfében dolgozott pincérnőként. Abból, amit megtudott tőle, úgy tűnt, hogy Harrison egy kiállhatatlan, szemét seggfej. És most mégis ő volt az egyetlen reménye, hogy a nyárra legyen munkája, amiből eltartja a gyerekeit.

- Apu, Mrs. Wylde mondta, hogy az iskolába keresnek gondnokot – hajolt előre hirtelen Laurel. Az anyja vörösbarna haját örökölte, a copfja jókedvűen billegett a feje búbján. Reggel az apjának tíz percébe telt, hogy olyanra igazítsa, ami a kislánynak is elnyerte a tetszését.

- Tényleg? Mondhattad volna hamarabb is – dünnyögte, mert már látta a házat és a mellette fekvő melléképületeket. – Ha nem sikerül, akkor bemegyek az iskolába – ígérte.

- Szuper! – Laurel visszahuppant a húga mellé.

- Apu, itt fogsz dolgozni? – Emily kíváncsian bámult előre.

- Nem tudom, kicsim. Megkérdezem.

- Messze van a várostól – ráncolta össze a homlokát Laurel. – Odaérsz, mire kicsengetnek?

- Oda fogok.

- Nem tetszik. – Emily hozzányomta az üveghez az orrát.

Az apja erre nem tudott mit mondani. A lányai csak a végeláthatatlan kerítést, a tájba beleolvadó szürke és barna épületeket látták. A mező, ami körülvette a központi részt, a két nappal ezelőtti eső után még csak most kezdett kizöldülni. A föld ugyanolyan száraz volt, mint korábban. Napokig kellett volna zuhognia megállás nélkül, hogy ne kelljen öntözni. A távolban látszottak a bérbe adott szántóföldek, a gabonaföldek, a legelők. Az azokon túl fekvő kiserdőnek csak az árnyai voltak kivehetőek.

A Harrison-fivérek uralták pár évvel ezelőttig a környék nagy részét. A bátyja halála után Keith lett az egyedüli birtokosa a megszámlálhatatlan hektároknak.

- Nézd, pacik! – Emily hirtelen felsikkantott. Nővérével ellentétben ő imádott lovagolni és megszállottja volt a lovaknak. – Ugye, milyen szépek, apu? – fordult az apjához, miután Laurel csak egy pillantásra méltatta a legelésző állatokat.

- Igen, azok. – Farmon nőtt fel, az itteni munka nem volt a számára idegen. Tudta, hogy kemény hetek várnak rá, ha sikerül meggyőznie Harrisont, hogy alkalmazza. – Szeretném, ha megvárnátok a kocsiban.

- Rendben. – Laurel komolyan bólintott, habár fel sem pillantott a füzetből, amit olvasott.

Dwight lassított, és befordult az egyik épület elé, ahol már parkolt pár furgon egy hatalmas tölgyfa árnyékában. Olyan száz méterre állt a nagy ház, ablakain visszatükröződött a napfény. Az lehetett a Harrisonok családi háza, legalábbis az elmondások alapján. Donna szerint még Keith nagyapja építette a két fiával. A két fiú közül csak a kisebbik élte meg a tisztes öregkort, ő lett később Keith apja. Arról, hogy az öreg Harrison hogyan szöktette meg a polgármester lányát és vette el feleségül, mielőtt újdonsült apósa megakadályozhatta volna, egész legendák szóltak a városban. A viszály csak arról csitult el, amikor az asszony terhes lett. Két fia már kamasz volt, amikor meghalt tüdőrákban, habár soha nem tűrhette a cigarettát a környezetében. Férje pár évvel később követte, őt a szíve vitte el váratlanul.

Jack Harrison jó ember volt, legalábbis így emlékezett rá mindenki. Nagyon szerette a feleségét, és tisztességesen felnevelte a gyerekeit. Igaz, az évek során az egész városnak nyilvánvalóvá vált, hogy az elsőszülöttjét tekinti egyetlen örökösének. Apjához hasonlóan szívrohamban halt meg kint a földeken. Felesége pár hónappal élte túl, állítólag gyógyíthatatlan májbetegsége volt. Végrendelet nem lévén haláluk után a két fiú egyenlő részben örökölt, és bár nem voltak jóban, segítették egymást.   

Keith testvére autóbalesetben halt meg, azt mesélték, hogy nem vetette meg az italt, és aznap este is felhajtott a garatra rendesen. Soha nem ért haza. Állítólag Keith egyetlen könnycseppet sem ejtett utána, hanem villámgyorsan elkezdte a két föld egyesítését. Más örökös nem lévén vígan tehette, és ez persze tovább gyarapította irigyei táborát.

Keith Harrison nem ült a babérjain. Rövid idő alatt ő lett a leggazdagabb farmer a környéken. Két épületet húzott fel a semmiből, valami nagyvállalkozóval dolgoztatott, amivel persze még jobban sikerült megutáltatnia magát a városbeliekkel. Kibővítette a lovak futtatóját és a legelőt, ahol most is vagy ötven ló legelészett. Bérbe adta a testvére földjét, és bár mindegyik bérlő morgott, hogy milyen sokat kér értük, valójában tudták, nagyon megéri értük minden kifizetett cent. A régi istálló mellé épült egy új, kétszer akkora, mint a korábbi. Vagy száz lépésnyire pedig egy hosszú szállásépület, ahol nem csak iroda, orvosi szoba, konyha, hanem hálószobák és fürdő is volt az idénymunkásoknak.

Donna szerint amúgy sem bírta senki ennél hosszabban a férfinál. Pár hétig vagy egy-két hónapig tudta eddig minden munkás elviselni Harrisont. Kivétel persze akadt. Ezek egyike volt Sonia, aki ugyanolyan mogorva volt, mint a gazdája, és hetente kétszer járt főzni és takarítani Keithhez. Néha elkísérte a lánya is, aki a mesék szerint szívesen befeküdt volna Harrison mellé, de a férfi nem kért belőle. A másik pedig az öreg Wilbur, aki már a hetvenet taposta és úgy értett a lovakhoz, ahogy senki az egész államban.   

- Apu, mi történik ott? – Emily volt szokás szerint a szemfüles, ugyanis két férfi dulakodott a verandán.

- Maradjatok a kocsiban! – Dwight sietve kiszállt, aztán két lépés után megtorpant, mert az egyik szinte a lábainál landolt. Le akart hajolni, hogy felsegítse, amikor a lépcső tetején álló férfi megszólalt.

- Hagyja ott! – Éles volt a hangja. Összeszűkült szemmel méregette, egészen kicsit zihált csak. Az arcába hullott a haja, borostás volt, és láthatóan iszonyúan dühös. Be sem kellett mutatkoznia, hogy Dwight tudja, Keith Harrisonhoz van szerencséje.

- Rohadt szemétláda! – A földön fekvő férfi maga alá húzta a lábait, és nagy nehezen feltápászkodott. Vérzett az orra, és már kékült a szeme alja. – Ezért megfizetsz! – sziszegte, és köpött egyet.

- Mit fogsz csinálni, feljelentesz? – Harrison lassan leballagott a lépcsőn. Nem tett semmi fenyegető mozdulatot, de a másik férfi mégis elkezdett hátrálni. Kis híján Dwight is. Volt valami Keith cigitől rekedt hangjában, amitől a hideg futkározott a hátán. – Kotródj innen, Paulie! Ha még egyszer meglátlak a környéken, nem úszod meg ennyivel!

A férfi köpött még egyet, majdnem eltalálta Harrison csizmáját, de aztán menekülőre fogta. Egy kopott furgonhoz botladozott, és nagy porfelhő közepette elhajtott. Dwight utána bámult, ismerős volt neki, néha látta a városban, főleg a kocsma környékén.

- Maga is meglopni jött? – Harrison jeges hangjára a férfi felé perdült.

- Mi? Nem, dehogy! Én… - Összeszedte magát, és kezet nyújtott. – Dwight Alton vagyok. A városban hallottam, hogy embert keres a lovak mellé.

- Keith Harrison. – Rövid, kemény kézfogás volt. A tenyere tele volt bőrkeményedéssel, jelezve, hogy a kemény munka nem áll távol tőle. – Ért a lovakhoz? – kérdezte kutató tekintettel. Arccsontja vonalában volt egy csúnya zúzódás, de nem tűnt úgy, hogy érdekelné.

- Farmon nőttem fel jó pár mérföldnyire innen. Egy ideje nem dolgoztam lovak mellett, de gyorsan visszazökkenek majd.

- Ők a gyerekei? – Harrison a kocsiban ülő két megszeppent kislányt nézte.

- Igen. Laurel és Emily. Egyedül nevelem őket, én viszem őket iskolába és nekem is kell értük mennem, így…

- Később jön és korábban megy – szólt közbe a férfi.

- Igen. – Dwight nagyot nyelt. Nem mert mondani semmit, várta, hogyan dönt Harrison. Nem akart magyarázkodni, az rosszabb lett volna.

Keith elgondolkodva bámult rá, már kevésbé tűnt mérgesnek. A dühös ránc is eltűnt a két szeme közül, bár a szája melletti mély barázda valószínűleg mindig is ott volt, ahogy összeszorította a fogait töprengés közben.

- Visszajönne utána, ha sok a munka? A lányokat is hozhatja, addig ellesznek a házban. Tanulhatnak vagy mit tudom én, mit csinálnak a gyerekek ennyi idősen.

Dwight majdnem elmosolyodott.

- Magának nincs?

Keith arca ezzel a kérdéssel be is zárult. Szürkéskék tekintete hideg lett, a leghalványabb barátságosság sem volt felfedezhető benne.

- Jöjjön vissza holnap reggel! Két nap próbaidő! – mutatta fel két ujját. – Ha megfelel, felveszem.

- Köszönöm.

- Még ne köszönjön semmit! – Keith sarkon fordult, és felballagott a lépcsőn.

- Nem akarja feljelenteni? – Dwight nem tudta megállni, hogy ne szóljon utána.

Harrison visszanézett rá. Az egész arckifejezése sötét volt.

- Soha többé nem fog idejönni – jelentette ki, és ezzel befejezettnek nyilvánította a beszélgetést. A szúnyoghálós ajtó hangosan csapódott mögötte.

- Mit mondott, apu? – Laurel és Emily azonnal a nyakába csimpaszkodott, hogy beszállt a kocsiba.

- Holnap vissza kell jönnöm. Ha elégedett lesz, fel fog venni.

- Hú, de jó! Ügyes legyél, apu! – Emily büszkén mosolygott, de a nővére aggódva pislogott.

- Nem lenne jobb az iskolában dolgozni? – kérdezte.

- Itt többet keresek, és tudjátok, hogy Norma néni emelni akarja a lakbért.

- Tudjuk! – A kislányok kórusban válaszoltak.

- Rendben. – Dwight hátrafordult, és rájuk mosolygott. – Segítsetek nekem azzal, hogy jók lesztek. Együtt ügyesebbek vagyunk, igaz? – emelte fel a kezét, hogy a lányok belecsaphassanak a tenyerébe. Régi szokás volt ez, ha arra akarta rávenni őket, hogy működjenek vele együtt.

- Igen. – Laurel és Emily ránevetett.

- Menjünk haza! – Dwight kitolatott a ház elől. Volt némi gyomorgörcse, ha arra gondolt, hogy vajon megfelel-e majd Keith Harrison igényeinek.

 

            A következő két nap rémálomként maradt meg Dwight emlékeiben. Keith Harrison egy rohadt görény volt végig, a legnehezebb munkákat sózta rá, belekötött mindenbe és egyfolytában üvöltözött vele. Még soha nem érezte magát ennyire fáradtnak, alig állt a lábán. Óránként tarthatott tíz perc szünetet és ebédidőben húsz percet, ami alig volt elég arra, hogy kifújja magát. Komolyan elgondolkodott azon, hogy ott hagyja. Behúz neki egyet búcsúzóul és veszi a kalapját. A pénz azonban nagyon kellett, és Keith többet fizetett, mint bárki a környéken. Az ára persze az volt, hogy kibírja idegekkel a nyarat.

A harmadik nap reggelén legnagyobb meglepetésére Keith helyett egy idős férfi fogadta.

- Maga Dwight, ha nem tévedek – bólintott feléje. A lépcsőn ücsörgött, vidám tekintete sokkal szimpatikusabbá tette, mint Keith Harrisont akárcsak egy mosoly. Betölthette már a hetvenet is, két foga hiányzott elől, és ősz haját egészen rövidre nyírta. Meggyújtatlan cigit forgatott vaskos ujjai között.

Dwightnak nem kellett sokat töprengenie, hogy ki lehet.

- Maga pedig Wilbur. Örvendek! Mr. Harrison?

- Kint van – bökött az öreg az állával a távolba. – Kerítést javít.

- Azt hittem… - Keith csak annyit mondott neki előző este, hogy másnap is menjen, amiből arra következtetett, hogy átment a vizsgán. És most a férfi nem volt sehol, hogy ezt esetleg írásba adja neki.

Wilbur nyihogva felnevetett. Lassan feltápászkodott. Egy fejjel legalább alacsonyabb volt nála, inas, sovány alakján szinte lötyögött a ruha.

- Azt üzeni, hogy szokjon hozzá az ingázáshoz. A szerződése pedig pár nap múlva elkészül.

Dwight zsebre dugta a kezét.

- Ez azt jelenti, hogy felvett?

- Magán kívül nem is volt jelentkező – vigyorodott el az öreg. – Persze, ha nem számítjuk a kis Paulie-t…

- Itt voltam, amikor kidobta.

- Szívesen megnéztem volna. – Wilbur nehézkes léptekkel elindult a karám felé. – Paulie régebben néha betévedt ide, dolgozott fél napot, aztán kiverte a hoppárét a pénzért. A kölyök inkább dolgozza halálra magát egyedül, minthogy az ilyenfélék itt lopják a napot.

Dwight úgy sejtette, hogy a kölyök Keith Harrison lehet. Valamiért nehezen tudta elképzelni kölyökként a férfit.

- Azt mondták, hogy egy szemétláda, és ezért nem szívesen dolgoznak neki – csúszott ki a száján.

Az öreg erre olyan nevetőrohamot kapott, hogy mire odaértek a kerítéshez, neki kellett támaszkodnia, mert alig kapott levegőt. Vigyorogva ránézett.

- Magával is az volt, igaz?

Dwight tétovázott.

- Nem volt valami kedves – nyögte ki.

- Mit várt, Dwight? A Harrisonokra soha nem volt jellemző a kedvesség. A kölyökre meg pláne. – Wilbur habozott, majd halkan hozzátette. – Nem rossz gyerek, csak korán megtanulta, hogy kedvességgel nem sokra viheti a mai világban. Márpedig ő makacs, világéletében ment a saját feje után. Nem szereti, ha megmondják neki, mit tegyen, és azt még kevésbé, hogy mások igényeinek megfelelően éljen.

- Ettől nem lett szimpatikusabb.

Az öreg ráhunyorgott.

- Az első két napban a legkiállhatatlanabb – árulta el.

- Miért?

- Tudni akarta, milyen a tűrőképessége. Volt, aki az első órában faképnél hagyta. Maga más. Sokkal kitartóbb, mint azok, akik eddig idejöttek.

- Nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e. Van két lányom, szükségem van a pénzre.

- A kölyök mondta. Neki nem lehet gyereke… - Az öreg elkomorodott. A lovakat nézte a mezőn.

- Ezt nem tudtam. – Dwight már értette, miért viselkedett vele a férfi olyan gorombán, amikor megkérdezte, hogy neki nincs-e.

- Most már tudja. A többit majd elmondja ő, ha akarja. – Wilbur összecsapta a kezét. – Mit szólna egy kis munkához?

Dwight megmozgatta a vállát.

- Essünk neki!

- Ez a beszéd! – Az öreg vállon veregette.

Dwight az előző két nap után szinte semmit tett. Wilbur nem ugráltatta, nem kiabált vele, nem talált kifogást a munkájában. A húsz perc helyett félóra ebédidőt kapott, és az utána való félórát is átbeszélgették. Dwight azt kívánta, bárcsak a férfi lenne a munkaadója. Keith Harrisont egész nap nem látta.

- Lehet, hogy a kölyök kint marad éjszakára – gyújtott cigarettára Wilbur, amikor már búcsúzott.

- Visszajöjjek segíteni?

Az öreg töprengett.

- Azt megköszönném. Rendes magától, Dwight.

- Azt hiszem, ezért fizetnek. – Wilbur ezen jót nevetett. – Sietek vissza!

Az öreg bólintott, és elindult az istállók felé. Dwight ott talált rá, amikor másfél órával később visszaért a lányokkal. Hangosan horkolt a szénában.

- Mit csinál a bácsi? – Emily megfogta a kezét, és a lába mögé bújt.

- Alszik. Ne ébresszük fel! – Visszaindult a gyerekekkel a furgonhoz. – Még van egy kis dolgom, addig Laurel, írd meg a házidat!

- A kocsiban?    

- Nem. Gyertek! – Kivette a lányok táskáit a hátsó ülésről, és bevezette őket a nagy épületbe. A konyhában ültette le mindkettőt a konyhaasztalnál. Tett fel teavizet, hogy ha végzett, megcsinálja. Otthon is mindig ezt szokta, és abban reménykedett, hogy a lányok ettől nem érzik olyan idegennek a helyet. – Sietek! – nyomott puszit Laurel, majd Emily homlokára. – Ne nyúljatok semmihez!

- Oké!

- Jó munkát, apu! – Emily már szedte is elő a színezőfüzetét.

Wilburt esze ágában sem volt felébreszteni. Az öreget láthatóan kimerítette az a kevés munka is, amit aznap megcsinált. Dwight beterelte a lovakat az istállóba, szénát vetett nekik, ellenőrizte mindegyik bokszot. A kedvence, egy hollófekete csődör gőgös tekintettel bámult rá, de hagyta, hogy megsimogassa a véknyát.

- Gyönyörű vagy! – suttogta, és nem vette észre a karcsú alakot, aki hangtalanul ácsorgott az ajtóban.

Keith majdnem belépett az istállóba, amikor meglátta a férfit. Messziről hallatszott Wilbur horkolása, és azt hitte, egyedül van az öreg. Nem figyelte, hogy ott áll-e Dwight furgonja az iroda előtt. Elszokott a lelkiismeretes emberektől, eszébe sem jutott, hogy kérés nélkül is ott marad segíteni. Márpedig maradt, napbarnított kezét éppen Éjszaka nyakán húzta végig. Szeszély megbökte a vállát, mire észbe kapott.

- Gyere, lecsutakollak – húzta el onnan, és igyekezett halk lenni. Lenyergelte. Éppen vízért akart indulni, amikor egy csendes hang megszólalt mögötte.

- Majd én megcsinálom.

A válla felett hátrapillantott. Dwight fáradtnak látszott. Biztos volt benne, hogy évek óta nem végzett ilyen intenzív fizikai munkát, mint az utóbbi három napban. Ettől függetlenül egyszer sem panaszkodott, csak összeszorította a fogát, és csinálta tovább. Arra még nem sikerült rájönnie, hogy alapvetően is ilyen a természete, vagy a lányai iránt érzett felelősségtudat miatt maradt nála.

- Nem kell. 

- Bent forr a víz. Csináljon egy teát, és pihenjen! – Dwight pontosan látta, hogy alig áll a lábán. Nem akart vitatkozni vele, ahhoz túl fáradt volt ő maga is. Elment mellette, kivette a kezéből a kantárt, és elvezette onnan a lovat.

Keith állt, alig hitt a szemének és a fülének. Eddig senki nem merte venni a bátorságot, hogy ellent mondjon neki. Szívesen lekiabálta volna a fejét, de Wilbur horkantott egyet, és ettől összerezzent. Az öreg soha nem szerette, hogy kiabál másokkal. Elhúzta a száját, végül kelletlenül elindult az iroda felé.

A konyhában égett a villany, arrafelé indult. Jobb lett volna kávét inni, mert még várt rá némi papírmunka. Utált a könyveléssel foglalkozni, és mindig ingerült lett, ha kénytelen volt megcsinálni. Olyan erővel sikerült belöknie a konyhaajtót, hogy az nekicsapódott a falnak. A hangos sikolytól úgy rándult össze, mintha megütötték volna. A két kislány ijedten kapaszkodott egymásba, és a pulthoz bújva meredtek rá. A kisebbik kezéből kiesett a cukortartó és a cukor szanaszét ömlött körülöttük. Még jó, hogy a tartó műanyagból volt, máskülönben darabokra tört volna.

- Ti meg mit kerestek itt? – mordult rájuk.

- Apuval jöttünk… - A nagyobbik kislány hangja elcsuklott.

- Gondolhattam volna. – Rosszkedvűen bámult rájuk. Eszébe juthatott volna, hogy Dwight amilyen lelkiismeretes, nem hagyja egyedül otthon a gyerekeit.

Kintről futó léptek hallatszottak, a bejárati ajtó kivágódott.

- Laurel! Emily! – Dwight majdnem nekiment, ahogy berontott.

- Apu! – A lányok odarohantak hozzá. A cukor csikorgott a talpuk alatt.

- Sajnálom! – Dwightnak elég volt Harrison sötét arcára néznie, hogy tudja, sikerült felbosszantani. – Elfelejtettem szólni, hogy magammal hoztam őket. – Szorosan magához ölelte mindkettőt.

Keith arcán megsokszorozódtak a ráncok, ahogy őket nézte.

- Tegyen rendet, és menjenek haza!

- Még van odakint dolgom.

- Majd én megcsinálom. – Keith érezte a nyelvén a keserűséget. Sarkon fordult, de a férfi hangja megállította.

- Nem kell. Elvégzem a munkámat! Csak pár percet kérek! – Dwight félretolta a lányokat, és nekiállt seprűt keresni. – Laurel, szedd össze a cuccotokat! Megvártok a kocsiban.

- Menjenek haza! – Tudta, hogy megint kiabál, és megijeszti a gyerekeket, ettől az érzéstől pedig csak még mérgesebb lett. Becsapta maga mögött az ajtót, és átsétált az irodába. Belehuppant a székébe, és hátrahajtotta a fejét.

Nagyon régen volt utoljára, hogy a magány rátelepedett. A kimerültség számlájára írta. Felkapcsolta a kislámpát, és magához húzta a papírstócot, amit sikerült az elmúlt napokban felhalmoznia. Aztán csak meredt rá. Hallotta, hogy Dwight a lányokhoz beszél. Annyira szerette volna, ha… Lehunyta a szemét. Az apja elég sokszor elmondta neki, hogy az ember nem kaphat meg mindent, amit szeretne. Mennyire igaz volt.

A halk kopogásra összerándult.

- Mr. Harrison? – A kislányhangra összeráncolt homlokkal felállt, és odament az ajtóhoz. Sarkig tárta, aztán megdermedt. Dwight ott állt a lányok mögött, a nagyobbik vállára tette a kezét. A kisebbik egy bögrét nyújtott oda neki.

- Hoztunk teát – mondta bocsánatkérő mosollyal, ha jól emlékezett, Emilynek hívták. Nem hasonlított az apjára sem ő, sem a nővére, így úgy sejtette, hogy az anyjukra ütöttek. Nem tudta, hogy merre lehet az asszony, de láthatóan nélküle is boldog családot alkottak.

- Feküdjön le! Fáradtnak tűnik. – Dwight szelíden beszélt, semmi ingerültség nem volt a hangjában. Márpedig Keith-szel eddig csak Wilbur beszélt így. Meg nagyon régen az édesanyja. Meg valaki, akire most nem akart gondolni.

- Még van dolgom. – Kénytelen volt elvenni a bögrét. – Köszönöm. – Nem mostanában érezte zavarban magát. – Menjenek haza! Majd én mindent befejezek. A lányoknak holnap iskola, nem?

Dwight kutakodva bámult az arcába, végül bólintott.

- Jó éjt!

- Maguknak is!

Emily megérintette a kezét, hogy rá figyeljen.

- Megijedtél tőlünk?

- Apukátok nem mondta, hogy itt vagytok.

- Mi is megijedtünk tőled – nézett fel rá a kislány komolyan.

- Emily!

- Semmi baj, Dwight! – Nagyot nyelt, és leguggolt, hogy egy magasságban legyenek. – Sajnálom. – Nem emlékezett, hogy kért-e valaha is bocsánatot bárkitől, de ez tűnt helyesnek. Most vette észre, hogy Emily az apjától örökölte a szeme színét.

Emily valószínűleg bátorságot szerzett apja és a nővére jelenlétől, mert rámosolygott.

- A teát apu csinálta. Megiszod, ugye?

- Meg fogom.

- Gyere, kicsim, menjünk! – Dwight elhúzta a lányát előle. – Viszlát!

- Viszlát!

Keith felemelkedett, nézte, ahogy kimennek. Dwight visszapillantott rá, mielőtt behúzta volna maguk után az ajtót. A tekintetük találkozott, és legnagyobb meglepetésére a férfi bizonytalan mosollyal odaintett neki. Egészen addig bámulta a bejárati ajtót, míg meg nem hallotta a férfi furgonjának a hangját. Visszaballagott az irodába. Belekortyolt a teába, forró volt és édes. Soha nem itta cukorral, de most valamiért jólesett.

Lassan leült. A torkában gombóc volt, és felmerült benne, hogy jobb lett volna, ha Dwight Alton soha nem teszi be a birtokra a lábát. Ő és a lányai már most felborították az életét. Csak egy pillanat kellett, hogy ráébresszék, mi mindent hiányol az életben. A bögrébe bámult, a tea felszínén saját képmását nézte, a keserű vonásokat az arcán. Arra riadt fel, hogy Wilbur nagy ásítozás közepette besétált hozzá, és ledobta magát a karosszékbe.

- Dwight már elment?

- Igen.

- Rendes fiú.

- Igen.

Wilbur szeme jókedvűen csillogott, nyoma sem volt már benne az álmosságnak.

- Kedveled?

- Nem is ismerem.

- Nem ezt kérdeztem.

Keith olyan erővel csapta le a bögrét az asztalra, hogy kifröccsent a tea a papírokra. Dühösen szitkozódott.

- Van még egy kis dolgom. Megnéznéd, hogy Dwight mit nem fejezett be?

Wilbur nem ijedt meg a szikráktól a szemében, de tudta, hogy meddig feszegetheti a határokat. Felemelkedett.

- Ma már nem megyek haza, ledőlök az egyik szobában, ha végeztem.

- Rendben.

Keith a zsebkendőjével felitatta a teát. Nem nézett fel a férfira. Wilbur kiskora óta ismerte, átlátott rajta, és most semmi kedve nem volt lelkizni. Csak akkor dőlt hátra, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Felsóhajtott. Úgy érezte, hogy nehéz napok előtt áll.

Ugyanezt érezte Dwight is, aki lassan vezetett hazafelé.

- Mr. Harrison miért ilyen morcos? – Emily egészen felélénkült, míg a nővére percenként ásítozott.

- Azt hiszem, ilyen a természete.

- Neki miért nincsenek gyerekei? Akkor játszhattunk volna, igaz, Laurel?

Laurel erre csak ásított, látszott, hogy mindjárt elalszik.

- Kicsim, ezt tőle ne kérdezd meg, jó?

- Miért?

Dwight hagyta, hogy megelőzze egy terepjáró. A polgármester fiáé volt, úgy húzott el mellettük, hogy biztosra vehette, nem tartja be a sebességkorlátozást.

- Mr. Harrisonnak nem lehet gyereke.

- Oh. – Emily elszomorodott. – Miért?

- Nem tudom.

- Akkor azért ilyen az emberekkel? – Laurel a szemét dörzsölte. – Norma néni azt mondta, hogy egy seggfej.

- Megbeszéltük, hogy nem beszélsz csúnyán.

- Én csak azt mondtam, amit Norma néni. – A lánya aggódónak látszott. – Biztos, hogy jó neked ott?

Dwight ellágyult.

- Nincs semmi baj. Mr. Harrison nem rossz ember, csak elvárja, hogy mindenki olyan keményen dolgozzon, mint ő.

- De az nem rossz dolog, nem? – Emily a nővére vállára hajtotta a vállát. Ő is egyre laposabbakat pislogott.

Az apja bólintott.

- Tényleg nem az.

- Biztos azért ilyen, mert nem szereti senki – motyogta Laurel. 

Dwight erre nem tudott mit mondani. Nem ismerte Keith Harrisont. Nem kedvelte. Azt is kétlette, hogy valaha megkedveli. De ez elgondolkodtatta. Donna nem mesélt neki a férfi magánéletéről. Nem tudta, volt vagy van-e valakije? Az volt az igazság, hogy nem tudta elképzelni Keith Harrisont szerelmesen.

Felrémlett neki, ahogy ott állt az irodája küszöbén, kezében a bögre teával. Meglepett arca, amikor Emily odaadta neki. Magányos alakja, ahogy bámult utánuk. Kifejezetten szomorúnak látszott. Megesküdött volna a gyerekei életére, hogy nincs senkije. Maximum futó kalandjai valamelyik szomszéd városban, ahol nem ismeri senki. Nem tudta, miért. Biztos van valami oka, de ötlete sem volt, micsoda.

Természetesen lehet, hogy téved, csupán Keith Harrison nem az a fajta férfi, aki nagydobra veri a szerelmi életét. Egyáltalán, semmit az életéből. S biztos, hogy ennek is volt oka. Általában nem volt kíváncsi típus, de most igazán érdekelte volna a válasz. Ám, ahogy eszébe jutott Keith sötét tekintete, valamiért azt súgta minden érzéke, hogy addig jó, amíg nem tudja.

- Mindjárt hazaérünk – szólalt meg.

A lányai egymás vállára borulva mélyen aludtak a hátsó ülésen.

 

 

2.

 

            A napok gyorsan teltek a Harrison birtokon. Dwight beleszokott a munkába, megismerkedett az épületekkel, karámok elhelyezkedésével, megszokta a bőrkeményedéseket a tenyerén, és Keith kiállhatatlan modorát.

- Laurel jobban van? – Wilbur mellette üldögélt a lépcsőn.

Ebédszünetük volt. Dwight kávét iszogatott, míg Wilbur elmélyülten cigizett.

- Reggelre lement a láza. Mondtam a tanárnőnek, hogy szóljon, ha megint rosszabbul van. – Laurel éjszaka belázasodott, de ragaszkodott ahhoz, hogy iskolába menjen. Az apja nagyon remélte, hogy nem betegszik meg.

- Nehéz lehet.

- Mi? – Dwight a férfira nézett.

Az öreg mélyet szívott a cigiből, és csak akkor válaszolt, amikor kifújta a füstöt.

- Egyedül nevelni őket. Az enyémeknek már saját családja van. Nem tudom, hogy a feleségem nélkül hogyan neveltem volna fel őket. Az én Barbarám nagyon jó anya volt, és nem hiszem, hogy tudtam volna pótolni őt.

Dwight a kávét bámulta a bögrében.

- Nem akarom pótolni az anyjukat. Stacy… Tudod, Stacy, a maga módján szereti őket. Akkor, amikor elváltunk, és elvitte a lányokat magával, majd’ belepusztultam.

- Hogyan kerültek vissza hozzád?

- Stacy a munkája miatt ide-oda ingázott az országban, és vitte magával a gyerekeket is. Alig láttam őket abban az egy évben. Aztán megismerte a mostani férjét, és terhes lett. Nem viselte jól, depressziós lett. Tom, a férje felhívott. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy amíg jobban nem lesz, a lányok visszaköltöznek hozzám.

- Ez mikor volt?

- Majdnem négy éve. A lányok keveset látják, de gyakran beszélnek vele telefonon meg interneten. Skype-on, vagy hogy hívják, nem értek hozzá. – Dwight ivott egy kortyot. Nem vette észre, hogy Keith ott áll az ajtóban mögöttük. – Emily néha hiányolja, de Laurel nem beszél róla.

Wilbur a térdére könyökölt, elmeredt a levegőbe.

- Én azt mondom, fiam, hogy szerencsés gyerekek, amiért veled vannak.

- Kösz!

- Nem akarsz újranősülni?

- Nem igazán. Az elmúlt években volt pár kapcsolatom, de semmi komoly. Bár egy fiúnak örülnék…

- A mai nők már nem olyanok, mint régen. Karriert akarnak, nem családot.

Dwight erre nem mondott semmit. Állával a közeledő autó felé intett, ami mögött porfelhő szállt fel.

- Ki lehet az?

- Sonia.

Az öreg és ő egyszerre rezzentek össze Keith hangjára.

- Nem is hallottalak – morogta Wilbur szemrehányóan.

- Mert éppen Dwight-ot faggattad olyasmiről, amihez semmi közöd.

- Csak beszélgettünk. Tudod, amit két ember szokott, ha van pár perc szabadideje.

- Láthatóan nektek elég sok van belőle, ha ráértek ilyesmire.

Dwight felhajtotta az utolsó kortyokat, és felállt, hogy bevigye az üres bögrét a konyhába. Szótlanul elment a férfi mellett, nem nézett rá, így nem láthatta Keith töprengő arckifejezését. Wilbur válaszát azonban hallotta.

- Hát, fiam, hogy te mekkora hülye vagy!

Dwight elvigyorodott. Gyorsan elmosogatta a poharat, félretette száradni. Közben Sonián gondolkodott. Amióta ő itt dolgozott, az asszony nem járt a birtokon. Állítólag beteg volt. Mondjuk, mindhárman rendet tartottak a házban, és a fagyasztóban is volt még kaja, amit a nő készített. Az első két napon Keith ugyan mondta neki, hogy melegítsen, de inkább evett szendvicset.

Wilbur viszont ragaszkodott hozzá, hogy közösen ebédeljenek (mármint kettesben, mert munkaadójuknak eszébe se jutott enni délben), így ő is Sonia főztjét ette. Tény, hogy az asszony remekül főzött, csak az öreg szerint a modora hagyott némi kívánnivalót maga után. Ő meg nem merte mondani, hogy utóbbi Harrisonról is elmondható, mert az már nyilvánvalóvá vált, hogy Wilbur a fiaként szereti Keith-t.

Mire visszaért, egy idősebb asszony állt a verandán. Wilbur eltűnt valamerre, csak Keith maradt ott.

- Maga Alton, ha nem tévedek. – A nő úgy mérte végig, mintha egy különösen undorító bogarat sodort volna elébe a sors. Alacsony volt, teltkarcsú, fekete haját összefogta a tarkóján, sötét szemét fekete szemceruzával húzta ki. Valaha nagyon szép nő lehetett, mostanra megfakította az idő.

- Dwight Alton. Sonia Martinez. – Keith ezzel el is intézte a bemutatást, amit Dwight nem is bánt túlságosan.

- Örvendek, asszonyom! – bökte meg a kalapját, aztán elment mellettük, hogy folytassa a munkát. A pillantása alapján megállapította, hogy nem akar vele közelebbi ismeretségbe bonyolódni.

- A segge jó, de hogy azon kívül veszed-e valami hasznát, fiam, azt nem tudom. – Sonia hangja elég erős volt, hogy ő is hallja. Majdnem orra bukott, de sikerült eljutnia az istállóig.

- Ki a franc ez a nő? – nyögte ki, amint belépett, és meglátta Wilburt.

- Sonia Martinez.

- A nevét tudom.

Az öreg erre elvigyorodott.

- Megtapogatott?

- Mi? Nem! Te jó ég!

- A kölyköt szokta.

- Keith-t? – Dwight szája tátva maradt.

- Ezek szerint nem hallottál még Soniáról… - állapította meg Wilbur, és leült egy szénabálára.

- Nem tudom, hogy akarok-e hallani róla.

- Sonia imádja a férfiakat. Három lánya van, és ebben rá ütöttek.

- Komolyan mondod?

- Persze. Rosa gyakran eljön vele, rajong a kölyökért, csak a kölyök nem rajong érte. Soniát kedveli, mert ami a szívén az a száján, és ő azt nagyon becsüli egy emberben. A lányai már más esetek.

- Miért mondod el ezt nekem?

- Mert a kölyök nem kedveli Rosát, és biztos vagyok benne, hogy kijön az anyjához. – Wilbur cigire gyújtott. – Vigyázz Rosával! Könnyen repülhetsz innen, ha nem tartod meg tőle a távolságot.

- Azt mondtad, hogy Keith nem kedveli. Akkor miért foglalkozna azzal, hogy összejövök vele?

Wilbur felnézett rá, a tekintete olyan volt, mintha egy értetlen gyerekkel beszélne.

- Rosa olyasmikre is rávesz egy tisztes férfiembert, amit alapvetően esze ágában sem lenne megtenni.

- Szerintem ez csak akkor történhet meg, ha az a férfi eleve nem tisztességes.

Wilbur erre köhécselve felnevetett.

- Hallod ezt, kölyök? – bámult el Dwight válla felett, aki azonnal az ajtó felé kapta a fejét.

- Hallom. – Keith arcán nem látszott semmi érzelem. – Kíváncsi vagyok, hogy akkor is így vélekedik-e, amikor Rosa a farkát markolja majd – mondta, miközben elment mellette.

Az öreg még hangosabban nevetett. Dwight megdörzsölte az arcát. Úgy vélte, jobb, ha nem válaszol. Ettől függetlenül nem ment ki a fejéből, néha eszébe jutott a férfi éles hangja, bár másvalamin jobban kellett volna törnie az eszét. Norma ugyanis reggel megállította, hogy a következő hónaptól felemeli a lakbért. Próbálta meggyőzni, hogy a gyerekeit nevelnie kell valamiből, de az asszony azzal érvelt, hogy neki meg élnie kell valamiből.

Késő délutánra lehűlt a levegő. Sonia már elment, miután pár óra alatt megfőzött egy hadseregnek való kaját, kimosott és kitakarított mindkét házban. Egészen az istállókig elhallatszott ingerült hangja, amivel Harrisontól búcsúzott. Az már nem volt érthető, mi a baja, és persze Keith se mondott semmit, amikor összefutottak.

Dwight a férfi után bámult, aki a nagy ház felé sietett. Feltűrt ingujját leengedte, és rosszkedvűen megtörölgette a zsebkendőjével a tarkóját. 

- Vihar jön – jegyezte meg Wilbur.

- Látom. – A sötét felhők a város felől húzódtak feléjük.

- Nem mész a lányokért?

- Norma vállalta, hogy ma elmegy értük. – Kiegyengette a hátát. – Van egy kis lelkiismeretfurdalása, amiért emeli a lakbért.

- S úgy gondolja, hogy azzal jobb lesz, ha vigyáz a lányokra egy estét?

- Valószínűleg. – Dwight igyekezett nem gondolkodni ezen. – Megyek, bezárom a tyúkokat. – Elindult a tyúkólak felé, és megszaporázta a lépteit, amikor egy nagy széllökés majdnem ledöntötte a lábáról. 

Wilbur tovább ücsörgött a szénabálán, amit korábban kicipeltetett Dwighttal az istálló elé. Csak akkor állt fel, amikor az első esőcseppek az arcát érték. Keith nagy léptekkel tartott feléje.

- Be kell hajtanunk a lovakat! Norma most hívott, hogy nagy vihar volt a városban.

- A kislányok?

- Nincs semmi bajuk.

Elkezdték behordani a kinti szénabálákat, amiket a lovaknak készítettek elő. A visszatérő Dwightnak elég volt ránéznie Keith arcára, hogy tudja, baj van.

- Mi történt?

A férfi elmondta neki is, amit Wilburnek.

- Hajtsuk be a lovakat! – Keithnek már kiabálnia kellett, mert a nagy szél elvitte a hangját. Dwight azonban mozdulatlanul állt, látszott, hogy legszívesebben itt hagyna mindent. – Dwight, szükségem van a segítségére! – Harrison megragadta a karját. – Utána én magam viszem be a városba, de most hajtsuk be a lovakat!

Wilbur és ő is biztosra vették, hogy a férfinak nem lehetett könnyű kimondania ezeket a szavakat.

- Menjünk! 

A vihar közben elért a birtokig. A nagy szélhez villámok és dörgések társultak. Az eső szakadni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Wilbur eddigi tunyaságához képest meglepő gyorsasággal húzta el a bokszok ajtaját. Keith hangjára a lovak azonnal a karámkapuhoz gyűltek.

- Szeszély! – A férfi megragadta a lova fejét, és odahúzta magához. Akármit is suttogott a fülébe, az állat láthatóan sokkal nyugodtabb lett tőle. – Követni fogják a többiek, nem lesz semmi baj! – Keith elől haladt, irányította Szeszélyt, és amikor már biztosra vette, hogy eljut az istállóig, ahol Wilbur várta, akkor ellépett mellőle. Dwight kezdett megnyugodni, félt, hogy a dörgés és villámlás megijeszti az állatokat. Nem sok kedve volt ebben a viharban lovakat kergetni a mezőn. 

Korai volt az öröme. Az egyik fiatal ló korábban többször ki akart táncolni a sorból, de eddig a többiek vissza tudták tartani. Most azonban az egyik különösen erős dörrenésre, amitől ők is úgy érezték, mintha megsüketültek volna, ijedt nyerítéssel felágaskodott.

- Keith! – A férfi riadtan megfordult, a szemében megvillant a villám fénye. Dwight gondolkodás nélkül vetődött rá, és megtaszította. Belezuhantak a sárba, tisztán hallották, amikor a hatalmas állat patája földet ért mögöttük. – A francba! – A ló pont ott toporgott, ahol az előbb Harrison állt.

Összenéztek. Egyikük sem szólalt meg, miközben feltápászkodtak, és a fejükbe nyomták leesett kalapjaikat. Keith beszélni kezdett az állathoz, Dwight addig beterelte azt a kettőt, amelyek ott szobroztak mellette. Csuromvizesen, lihegve segített bezárni a bokszokat. Szénát vetett eléjük, friss vizet vitt nekik. Wilbur halkan beszélt hozzájuk, miközben sorban haladva szárazra törölte őket. Alig hallotta a suttogását, mindenesetre az állatok sokkal nyugodtabbak lettek tőle. Keith kimerülten lépkedett az utolsó mellett, és hagyta, hogy az öreg kivegye a kezéből a kantárt, amivel végül sikerült bekísérnie az állatot.

- Üljön le! – Dwight egy pokrócot terített a vállára.

- Jól vagyok.

Wilbur megállt előttük.

- Zuhanyozzatok le, és öltözzetek át, mielőtt megfáztok itt nekem! Én addig maradok.

Keith láthatóan tiltakozni akart, végül mégis bólintott. Némán mentek át az irodaépületbe, az közelebb volt. Útközben Dwight kivette a hátizsákját a csomagtartóból, amiben váltóruhát tartott. Keith villanyt kapcsolgatott az épületben, és éppen a folyosón túrta a beépített szekrényt, amikor a férfi belépett.

- Emlékeztem, hogy van itt ruhám – mondta, ahogy meglátta.

Mindkettejükből csepegett a víz, tócsát hagyott a padlón. Egymást nézték.

- Biztos jól van?

Keith bólintott.

- Egy-két kék-zöld folt még nem a világvége. Köszönöm.

Dwight felsóhajtott.

- Zuhanyozzunk le! Kezdek fázni. – Elment a férfi mellett. Tudta, hogy az irodához is tartozik egy fürdőszoba, így nem ajánlotta fel, hogy átadja a szállás fürdőjét. Úgy érezte, hogy valami változott. Csak azt nem tudta, hogy mi. Már a víz alatt állt, amikor rájött, hogy Keith rekedt hangjában nyoma sem volt ingerültségnek, ami általában érződött rajta.

A verandán találkoztak. Dwight arra számított, hogy várnia kell a férfira, de tévedett. Keith zsebre dugott kézzel nekidőlt az egyik oszlopnak, és a vihart bámulta. A villám fénye kirajzolta vékony alakját. Átöltözött, a megszokott, agyonmosott, bő ruhák helyett most egy feszes farmer és egy fehér ing volt rajta. Sokkal vékonyabb volt, mint Dwight gondolta volna. Kis habozás után odaállt mellé.

- Emily kicsi korában nagyon félt a dörgéstől – mondta, maga sem tudva miért beszél erről. – Sokáig tartott, mire rájött, hogy nincs mitől tartania.

- Én is féltem. – Keith füle mögött egy csepp víz folyt végig a nyakán. Még nedves volt a haja, nem törölte teljesen szárazra. – Anyám mindig odaült az ágyam szélére, és énekelt. Volt, hogy másnap nem volt hangja, mert egész éjszaka dúdolt mellettem.

- Már nem fél…

A férfi ránézett. Szomorú volt a tekintete.

- Rájöttem, hogy vannak félelmetesebb dolgok is a viharnál. Jöjjön, hazaviszem!

- Nem kell.

Harrison kételkedve bámult rá. Tudta, hogy a furgonja miatt, ami nem volt mai darab, és az utóbbi időben egyre többet kellett szerelnie.

- Nem lesz gond, de kösz. Reggel jövök! – Leszaladt a lépcsőn, és bár a kocsija alig pár lépésre volt, így is sikerült bőrig áznia.

- Dwight!

- Igen? – Hunyorogva bámult vissza a férfira.

- Költözzön ide a lányokkal!

- Tessék? – Dwight azt hitte, hogy rosszul hall.

- Kényelmesen elférnek mindhárman – kiáltotta Keith. – Nem kellene ennyit ingáznia. Gondolja meg!

- Miért ajánlja fel ezt most? Nem tartozik semmivel!

Harrison félrebillentette a fejét.

- Talán mégis!

- Nem azért csináltam!

- Tudom. Csak gondolkodjon el rajta! Vegye úgy, hogy önös érdek vezérel!

- Ezt már jobban elhiszem!

Dwightnak az a kényszerképzete támadt a szakadó esőben, hogy Keith mosolyog. Búcsút intett neki, és beszállt a kocsiba. A lámpák élesen megvilágították a férfit, amíg ki nem fordult az épület elől. Dudált Wilburnek, aki az istálló ajtajából integetett neki.

Miközben óvatosan kerülgette a vízmosásokat és néhány helyen a letört ágakat az úton, nem ment ki a fejéből Keith Harrison magányos alakja. Nem értette, miért él egyedül azon a hatalmas birtokon. Mert azt az elmúlt hetekben felismerte, hogy nem rossz ember. Igaz, hogy sokat kiabált, és elvárta a kemény munkát, viszont soha nem kért többet annál, mint amit ő maga is el tudott végezni. A lovakkal úgy bánt, ahogy más a feleségével sem, és ez máris megcáfolta azt, hogy érzéketlen lenne.

Sikerült meglepnie azzal, hogy felajánlotta, költözzön a lányokkal a farmra. Valószínűleg a hála mondatta vele, de komolyabban átgondolva, ez megoldotta volna egyelőre minden gondját. Ha Keith hosszabb távon alkalmazná, és nem kellene lakbért fizetnie, tudna spórolni. Beszélnie kell erről Wilburrel, ő biztos tudni fogja, mennyire volt komoly Keith ajánlata.

 

            A lányok közül Emily viselte a legjobban a költözést a következő hétvégén. Dwight-ot végül Wilburnek sikerült meggyőznie, pontosan tudta, hogy mivel hasson rá a legjobban. Igaza volt, a lakbér megspórolása olyasmi volt, amit a férfi nem hagyhatott figyelmen kívül. Erre Donna is figyelmeztette, de egyúttal arra is felhívta a figyelmét, hogy főnöke a legszemetebb pasi a környéken.

Harrison csupán egy bólintással reagált a tényre, hogy odaköltöznek. Az öreg szerint viszont örült, hogy elfogadta az ajánlatot. Dwight semmi érzelmet nem látott a napbarnított arcon, örömet a legkevésbé sem, de ezt megint csak nem mondta.

Norma azonban egyáltalán nem volt boldog. Még sírt is, hogyan talál új bérlőt a lakásra. Ahogy Dwight Donnától megtudta, két nappal később már egy fiatal pár költözött a helyükre. Nem volt könnyű otthagyni a kis otthont, a lányok nagyon szerették a lakást, és közel volt mindenhez a városban. Innentől kezdve gondolkozhatott azon, hogy spórol egy új kocsira, mert a napi ingázás, amikor vitte és hozta a gyerekeket, megviselte a rozoga furgont.

Csomagolás közben jött rá, milyen kevés holmijuk van. Inkább a lányoknak volt több mindenük, játékok, könyvek, ruhák. Wilbur felajánlotta, hogy segít pakolni, de nemet mondott. Szerette volna, ha ezt a feladatot a lányokkal oldja meg. Sokat beszélgettek közben, igyekezett felvidítani és meggyőzni őket, mekkora kaland előtt állnak.

Az első éjszaka volt a legnehezebb, mert végül mindkét kislány nála kötött ki, habár a mellette levő szobába költöztette őket. Alig aludt, az ágy szélére húzódva hallgatta a szuszogásukat, ahogy kiskorukban. Elgémberedve, kimerülten riadt fel hajnalban. Már a lovakat vezette ki a karámba, amikor a lányok felébredtek, és integettek neki a verandáról.

Emily a másnap nagy részét a lovak bámulásával töltötte. Délután Keith, aki amúgy rezzenéstelen arccal ment el egész nap a gyerekek mellett, megállt Dwight mellett.

- Vigye el lovagolni!

- Tessék?

- A lányát. Biztos örülne neki. – Pár lépés után visszafordult. – Teliholdat vigye, ő a legnyugodtabb.

- Köszönöm! – Dwight még mindig a meglepetéssel küszködve odaballagott a lányához. – Mit szólnál, ha lovagolnánk egyet?

- Szabad? – Emily felsikoltott, amikor az apja bólintott. – Igen!

- Köszönd meg majd Mr. Harrisonnak is!

- Oké! – A kislány futva tartotta vele a lépést. – Kár, hogy Laurel nem szereti a lovakat.

- Nem baj az. – Dwight tudta, hogy nagyobbik lánya inkább a könyveket szereti, és nem is bánta. Nagyon büszke volt az ő okos nagylányára.

- Mi a baj? – Emily felnézett rá, amikor megállt és az út felé bámult. – Jön valaki? – fordult ő is arrafelé.

- Biztos Sonia. Menjünk! – Csak az istálló ajtajában fordult meg, hogy lássa, ki jött.

Nem tévedett, Sonia volt az, de nem egyedül érkezett. A kocsiból kiszállt egy középmagas, karcsú lány is. Olyan hosszú lábai voltak, hogy Dwight nagyot nyelt a láttára. Úgy sejtette, hogy ő Rosa. Találkozott a tekintetük, a lány elmosolyodott, és kis habozás után elindult feléjük. Dwightnak kellett vennie egy mély levegőt, hogy ne ringatózó melleit bámulja.

- Azt hittem, lovagolni mennek. – Keith hűvös hangjára összerezzent.

- Igen, csak nem tudtam, ki jön.

- Sonia az. – A férfi elment mellette. Dwight figyelmét nem kerülte el, hogy megragadja a lány karját és szinte kényszeríti, hogy vele menjen.

- Apu, megyünk? – Emily a karjába csimpaszkodott, ami magához térítette.

- Igen, persze.

Rosa ezt követően mindig elkísérte az anyját, de Keith minden egyes alkalommal szinte a semmiből bukkant elő, és megakadályozta, hogy kettesben maradjanak. Dwight felvetette Wilburnek, hogy a férfi féltékeny, mire az öreg olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy az oldalát fogta.

- Tévedsz, fiam – rázta a fejét, miután összeszedte magát. – Téged félt attól a lánytól – bökte mellkason izületes mutatóujjával, aztán kacarászva tovább ballagott.

- Engem? Wilbur, várj! – A férfi után szaladt. – Mi a csudáért féltene engem Rosától? Nem vagyok kisgyerek!

- Rosa minden férfit kisgyerekké tud tenni, ha arról van szó. Kifacsar, aztán eldob. A kölyök csak ettől akar megvédeni.

- Engem nem kell megvédenie. Egyáltalán miért tenne ilyet?

Wilbur jókedvűen pislogott rá.

- A kölyök kedvel téged. Máskülönben nem engedte volna meg, hogy ideköltözz a lányokkal.

Dwight ebben nem igazán értett egyet az öreggel, de nem akart vitatkozni. Eszébe jutottak ugyanis a lányok, akiket már egy ideje nem látott az udvaron.

- Megnézem a gyerekeket! – sóhajtotta.

Biztosra vette, hogy bent vannak a házban, és csak remélni merte, hogy nem mentek be Harrison irodájába. Megkönnyebbült, amikor nem találta ott őket. Nem voltak a konyhában és a szobájukban sem, mire a homlokát ráncolta. Hangokat hallott a fürdőszoba felől. Belesett, aztán alig akart hinni a szemének.

Keith Harrison egy széken ücsörgött a fürdő közepén. A vállára egy kopott törölköző volt terítve. Laurel mellette állt. A nyelvét kinyújtva azon igyekezett, hogy a kezében tartott ollóval újabb tincset vágjon le a hajából. Emily ügyelt a rendre, azonnal összesöpörte a lehulló hajat. Dwight majdnem felnevetett, de az ajkába harapva elfojtotta. Keith morcosnak látszott, és ötlete sem volt, hogyan vették rá a lányok, hogy levágják a haját. Nem szólt, inkább lábujjhegyen kiosont. Csak kint merte elnevetni magát.

- Nem tudom, a kölyök merre van. – Wilbur félórával később a hátát egyengette. – Te sem láttad?

- A lányokkal van.

- Valóban? – Az öreg fura arcot vágott.

- Igen. Miért?

- Általában távol tartja magát a gyerekektől.

- Nem ismered a lányaimat.

Erre mindketten elvigyorodtak, de aztán Dwight meglátta Emilyt, ahogy feléjük fut.

- Apu, apu!

- Mi történt?

- Keith vérzik! Tiszta vér minden! Apu, gyere, gyere! – A kislány a ház felé húzta.

Dwightnak eszébe jutott az olló.

- Maradj Wilburrel! – lökte az öreg karjaiba Emilyt, és futásnak eredt. Lihegve zuhant be a fürdőszobába, aztán a szemét lehunyva nekidőlt az ajtónak. – A frászt hoztátok rám! – nyögte.

Keith sötéten rábámult. Egy törölközőt szorított a fülére. Laurel megszeppenve ácsorgott mellette, az ollót még mindig a kezében szorongatta.

- Sajnálom, apu! Véletlenül megvágtam a fülét.

- Semmi baj, kicsim! – Az apja odalépett hozzá, és elvette tőle a véres ollót. – Emily kint van Wilburrel. Kimennél hozzá, és megnyugtatnád?

Laurel bólintott, és kifutott.

- Megmondaná, hogy miért a lányokkal vágatja a haját? – Dwight nekidőlt a mosdónak, és összefonta a karját a mellkasán.

- Magam akartam, de nem hagytak békén. – Keith elvette a törölközőt, megszemlélte a vért, majd kelletlen sóhajjal az ölébe ejtette. – Nincs időm elmenni a fodrászhoz, és már idegesített, hogy ilyen hosszú. Pechemre nem zártam be az ajtót, és megláttak. Elég idegesítőek, ha akarnak valamit.

Dwight elnyomta a mosolyát.

- Nekem mondja? – kérdezte a fejét csóválva. – Hadd nézzem! – Odalépett a férfihoz, és szemügyre vette a vágást. – Le kell ragasztani – állapította meg. Előszedte az elsősegélydobozt. – Miért nem otthon csinálta? Akkor nem látták volna meg.

- Nem szoktam hozzá, hogy gyerekek vannak a házban. – Keith ledobta a véres törölközőt a földre, és felállt. – Nem kell fáradnia, megcsinálom magamnak. – A kopott törölközőt is levette a válláról, a másik mellé hajította.

- Üljön vissza! – Dwight visszafordult.

- Ugyanolyan idegesítő, mint a lányai.

- Ebben azt hiszem, rám ütöttek. – Visszanyomta a székre a férfit, és egy fertőtlenítővel átitatott gézdarabbal óvatosan lemosta a füléről a vért. A nyakán is volt egy csíkban, azt is letörölte. – Sajnálom – mondta, amikor látta, hogy ökölbe szorul a keze a combján. – Biztos nem lehet kellemes, de vegye úgy, hogy ez volt a tanulópénz. Ne adjon gyerek kezébe ollót!

Keith rápillantott. Valamiért most egészen más volt, mint egyébként, és nem az össze-vissza álló haja miatt. Láthatóan mondani akart valamit, de aztán félrekapta a tekintetét. Dwight ragtapaszt vett elő, és óvatosan leragasztotta a sebet. Felegyenesedett, és önkéntelen mozdulattal igazított a férfi haján.

- Most nem is baj, hogy hosszabb. Nem látszik a tapasz. – Megállt a keze a levegőben, ahogy Keith felnézett rá.

- Soha többé ne érjen hozzám így! – A férfi megtaszította, ahogy felemelkedett. Nagy léptekkel kiment, ő meg csak állt értetlenül. Az a furcsa gondolata támadt, hogy Keith Harrison nem azért lökte el magától, mert zavarta, hogy hozzáért, hanem pont az ellenkezője miatt.

Ez a gondolat később sem hagyta nyugodni. Azon kapta magát, hogy egyre többször felejti a férfin a tekintetét. Maga lepődött meg a legjobban, amikor rádöbbent, hogy Harrison ugyanezt teszi. Amikor úgy vélte, hogy ő nem látja, akkor bámulja azzal a különös tekintettel, amit mostanáig nem tudott hová tenni.

- Mi a baj, apu? – Laurel megérintette a kezét. Éppen vacsoráztak, ő meg nem tudta kiverni a fejéből a férfit.

- Semmi, csak fáradt vagyok.

- Azt hittük, hogy Keith az oka. – Emily rámosolygott. – Nem is olyan, mint a lópokróc.

- Mi? – Dwight végre teljes figyelmével a lányok felé fordult.

Laurel magyarázni kezdett.

- Norma néni azt mondta, hogy olyan durva, mint egy lópokróc.

- De ez nem is igaz. Velünk mindig nagyon kedves. Veled is, apu?

- Igen. – Dwight azonban sejteni kezdte az okát.

Sokkal később, amikor a lányok már aludtak, kiment a verandára, és hallgatta az éjszakai hangokat. Rágyújtott egy cigire. Ritkán tette, de most nagyon megkívánta. A Harrison-ház felé pillantott. Az egyik szobában még égett egy lámpa. Keith valószínűleg dolgozott, ahogy kivette Wilbur szavaiból, esténként csinálta a papírmunkát. Az lett volna a legtisztább, ha átmegy, és megkérdezi, ami ott motoszkált a fejében.

Nem tette. Mi értelme lett volna? Viszont ez megmagyarázta, miért élt egyedül. S talán azt is, hogy miért bámulja őt, ha azt hiszi, nem látja. Meg talán azt is, hogy miért akarja annyira távol tartani Rosától. Féltékeny volt. Lehet, hogy nem is volt tudatában. Nem próbált közeledni hozzá, sőt, a munkán kívül messzire kerülte. Vajon mi járhat a fejében?

 

            A nyár forró napsütéssel és az iskolai nyári szünettel érkezett meg. Dwight és Keith egyre jobban kerülték egymást, és ha ők nem is voltak ennek tudatában, Wilbur néha elgondolkodva bámulta őket. Laurel és Emily kénytelenek voltak otthon lekötni magukat, mert az apjuknak nem igazán volt ideje bevinni őket a városba a barátaikhoz. Sonia ugyanolyan mogorva volt, mint mindig, de Rosát most már ritkábban hozta magával. Ezért is lepődött meg Dwight, amikor egyik délután az irodában összefutott a lánnyal. Egy vasbolti számlát tett le Keith asztalára, megfordulva Rosával találta magát szemben.

- Helló. Keith nincs itt. – Rosa közelről is nagyon szép volt. 

- Tudom. Anyámmal beszélget. Abban reménykedtem, hogy végre összeismerkedhetünk. Rosa Martinez vagyok.

- Tudom. Dwight Alton, örvendek.

- Gondolom, Keith egy csomó mindent mesélt rólam. – A lány az ajkát kezdte harapdálni. Gyönyörű volt. Dwight még nem látott ennyire tökéletesen szabott arcot és alakot, mint amivel Rosa rendelkezett. 

- Nem igazán. Keith nem túl beszédes, ha nem vetted volna még észre.

A lány felnevetett.

- Ez igaz. Mindig ilyen volt. El sem tudom képzelni, hogy tudsz vele együtt dolgozni.

- Kellett egy kis idő, amíg megszoktam a modorát.

- Anyám mondta, hogy a lányaiddal ide költöztél.

- Igen.

- Kár. Találkozhattunk volna valamikor a városban. – Rosa kicsit közelebb lépett. – Már egy ideje bámullak, de Keith nem kedveli, ha barátkozom az embereivel. – Miután Dwight nem mozdult, egészen közel lépett. – Szombaton este ráérek, ha van kedved egy kis tánchoz.

Dwightnak az járt a fejében, amiket Wilbur és Keith mondtak neki a lányról. Meg az, amit azóta a városban hallott róla. Donna, mint a legnagyobb pletykafészek mindent elmondott róla, még azt is, amit nem akart tudni.

- Nem hagyhatom egyedül a gyerekeket éjszakára – motyogta. A lány illata körbefonta, és kicsit sajnálta, hogy nincs fából. Nem akart belebonyolódni egy viszonyba, főleg nem olyasvalakivel, akitől Keith úgy óvta, mint a tűztől.

- Oh, persze, el is felejtettem. – Rosa alacsonyabb volt, mint ő. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy szájon csókolhassa. Piszkosul jól csinálta, ő meg mire észbekapott, már elmerült a csókban, magához húzva a lányt. Csak akkor kapta hátra a fejét, amikor rádöbbent, hogy Rosa kigombolta a nadrágját.

- Ezt ne! – markolta meg a csuklóját.

- Miért? – Rosa rámosolygott. Buja és romlott volt a mosolya. – Keith most nincs itt – suttogta. Az ujjai ügyesek voltak, Dwight vett egy mély levegőt. El kellett volna löknie magától, de ott volt az a de.

- Nem túl gyors ez? – mormolta a lány ajkára.

- Volt már ennél gyorsabb ismerkedésem is. – Vidám szikra gyulladt a lány szemében. 

- Zavarok?

Mindketten mozdulatlanná dermedtek Keith jeges hangjára. A lány megperdült.

- Keith…

- Kifelé! – A férfi nem várta meg, hogy engedelmeskedik-e, megragadta a karját, és egyszerűen kipenderítette az ajtón. Bevágta mögötte, majd lassan megfordult. – Nocsak! Ki gondolta volna, hogy egy igazi nőcsábászt fogadok be…

- Mr. Harrison… Keith… - Dwight nem tudta levenni a férfiről a szemét, miközben azon igyekezett, hogy begombolja a nadrágját. Ez nem is volt olyan könnyű, ha valakinek úgy állt a farka, mint egy zászló. – Rosa és én…

- Csak megismerkedtetek egymással közelebbről, igaz? – Keith elindult feléje, egész testtartása feszültséget sugárzott. – Egész gyorsan megy nálad az ilyesmi…

- Nem tudtam, hogy tiltva van!

Keith felhorkant, odaért elé. Túl közel állt, Dwight ujjai megmerevedtek.

- Rosa egy kis kurva – közölte hidegen. – Mindössze tizenöt volt, amikor bemászott az ágyamba, és hidd el, azóta is próbálkozott párszor. 

- Nem tudtam, hogy a barátnőd! – Dwight nagyon hülyén érezte magát.

Keith lehajtott a feje, megremegett a válla. Felpillantott. Mosolygott, kivillantak fehér fogai, a szeme sarkában ráncok gyűltek. Sokkal emberibbnek látszott, mint korábban bármikor máskor. És még soha nem volt ennél fenyegetőbb, mint most.

- Nem a szeretőm. Nem az esetem.

Volt valami a rekedt hangban, amitől Dwight majdnem megkérdezte, milyen az esete. Az ösztöne azonban azt súgta, ne tegye fel a kérdést. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, bármit, amivel megtöri ezt a különös feszültséget. Erre is képtelen volt. A férfi túl közel állt hozzá, érezte a testéből áradó meleget. Találkozott a tekintetük. Keith már nem mosolygott.

Nagyot nyelt, ahogy a férfi még közelebb lépett. Szinte hozzásimult. Nem szólt semmit, viszont finoman elhúzta a kezét a gomboktól. Rákényszerítette, hogy lépjen egyet hátrafelé. Nekiütközött az asztalnak. A férfi úgy fordította a kezét, hogy megmarkolja a szélét. Még mindig nem mondott semmit, de a lehelete az arcát érte. A szemében saját magát látta viszont. Nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, amikor Keith ujjai körbefogták a merevedését. Aztán mégis képtelen volt arra, hogy bármilyen hangot is kiadjon.

Rosa ujjainak az emlékét elfújta Keith kávéillatú lehelete, verejtékkel kevert szappanillata, és sötét tekintete, amely fogva tartotta az övét. Az arcuk összeért, Keith lélegzetének a hangja a fülében csengett. Keményebben markolta az asztal lapját. Izgatóbb volt ez a kis lélegzetvétel, mint Rosa melleinek a ringása. Feléje fordította a fejét, a leheletük keveredett, az ajkuk majdnem összeért. Majdnem…

Keith lehajtotta a fejét, az ajka a nyakát érintette. Selymesen, egészen finoman cirógatta. A lehelete forró volt, az ujjai pedig nagyon-nagyon gyengédek. Őrjítőek. Dwight legszívesebben ellökte volna magától. Olyan messzire, amilyen távol csak tudja. Az akaratát és az izmait azonban fogva tartotta a gyönyör utáni vágy, Keith Harrison bőrére lehelt csókjai. Azt gondolta korábban, hogy a férfi nem képes ennyi gyengédségre. Mekkorát tévedett. Saját magán tapasztalta az ellenkezőjét.

Félig lehunyt szempillái alól figyelte a férfit. Kócos, össze-vissza vágott haját. Borostás arcán a megfeszülő vonásokat. Megdöbbentően hosszú szempilláit, amelyek árnyékba borították most éppen kékes árnyalatban játszó tekintetét. Keith mintha megérezte volna, hogy nézi, felemelte a fejét. Akármit is látott rajta, az ujjai szorosabban fonták át, a bőrkeményedések soha nem érzett módon kínozták-őrjítették.

Dwight előrébb hajolt. Levegő után kapkodott, nagyon közel járt az elélvezéshez. Keith ajka lágyan az övére simult. A nyelve a szájába siklott, először csak finoman. Dwight ujjai már fájtak, akkora erővel szorította az asztalt. Egész testében remegett. Keith még közelebb lépett, az ajka szenvedélyesen vette birtokba a száját, de a tekintete még mindig az arcára szegeződött. Dwight úgy élvezett el, hogy a férfi kitágult pupilláját látta maga előtt.

Lehunyta a szemét. Égett az arca. Még soha életében nem volt ilyen zavarban. Keith ajka az arcát érintette, a lehelete szinte perzselt. Fázni kezdett, amikor ellépett tőle. Ránézett. Nem szóltak semmit, ő maga nem bízott a hangjában, Keith pedig… ki tudja, mi járt a fejében. Mindenesetre elővett a zsebéből egy tiszta zsebkendőt, és odatette a keze mellé az asztalra. Némán ment ki az irodából, magára hagyva a kérdéseivel, a kételyeivel, vadul kavargó gondolataival.

 

 

3.

 

            Wilbur sört kortyolgatott, és szívta a cigijét.

- Összevesztetek?

- Miből gondolod? – Dwight ott ült mellette, és remélte, hogy semmilyen érzelem nem érződik a hangján.

- Mert úgy kerülitek egymást, mint én szegény Barbarámat, amikor egyszer úgy összevesztünk, hogy két hétig nem beszéltünk egymással.

- Nem történt semmi.

Az öreg sokáig hallgatott, aztán felsóhajtott.

- Én figyelmeztettelek, hogy kerüld el azt a lányt…

Dwight majdnem azt mondta, hogy Rosa nem tehet semmiről. Valójában, ha a lány nem megy be hozzá, akkor nem történt volna meg Keith irodájában az, amit eddig a tudata mélyére száműzött. Jobban mondva, ha a tudata mélyére tudta volna száműzni…

- Mindegy.

- Megmondta Soniának, ha Rosa még egyszer beteszi ide a lábát, akkor őt is kirúgja vele együtt.

- Kedveli Soniát, úgysem tenné meg.

- A kölyök nem szokott a levegőbe beszélni.

- Hagyjuk! – Dwight felállt. – Megyek dolgozni.

Wilbur elgondolkodó arccal bámult utána, majd nehézkesen feltápászkodott. Kiballagott a kerítéshez, amit Keith éppen javított.

- Nem akarod elmondani?

- Micsodát? – Keith nem nézett rá. Érzelemmentes volt az arca.

- Mi történt Dwight és közted?

- Semmi. – Ennek ellent mondott, hogy a férfi rávágott az ujjára a kalapáccsal. Halkan szitkozódott, és felegyenesedett. – Neked nincs jobb dolgod, mint baromságokat kérdezni?

- Jelenleg ez a dolgom. – Az öreg hunyorogva bámult rá. – Lefeküdtél vele?

- Mi? Nem! – Keith még mindig a kezét rázogatta. – Nem feküdtem le vele! Nem is fogok, és minden ilyesmit gyorsan verj ki a fejedből! Egyáltalán honnan a frászból szedted ezt? Dwight mondott valamit?

- Mit mondhatott volna, ha állítólag nem történt köztetek semmi? – Wilbur ártatlanul pislogott.

Keith szája tátva maradt ekkora szemtelenség hallatán. Rosszkedvűen nézegette az ujját, ami máris elkezdett kékülni. Pár nap, és nyoma sem lesz. Hirtelen elfogta a szomorúság. Bárcsak a megtört szív is ilyen gyorsan gyógyulna.

- Baromságot csináltam – mondta halkan. – Örülhetek, hogy nem menekült világgá.

- Dwight nem a menekülő típus.

- Nem. – Keith-t is meglepte, hogy másnap még mindig itt találta a férfit. Dwight ugyan nem nézett rá, de az is nagy szó volt, hogy maradt. – Szükségem van rá a farmon. Nem csinálhatok hülyeséget.

- Mióta hülyeség az, fiam, ha engedsz a vágyaidnak?

Keith lehajolt, és felvette a leejtett kalapácsot. A lovakat nézte a legelőn. Azon túl a szántóföldeket.

- Ezek csak az én vágyaim – válaszolta keserűen. – Dwight egyszer el fog menni, ha talál egy jobb munkát. Ő nem olyan, mint én.

Wilbur a kerítésre könyökölt, megszívta a cigijét, aztán bosszúsan elpöckölte, amikor rájött, hogy rég kialudt.

- Vedd rá, hogy maradjon! Kedveled, nem?

- Hallottad, amit az előbb mondtam?

- Mi történt köztetek? – Az öreg felvonta a szemöldökét. – Ne mondd nekem, hogy sakkoztatok, miután Rosát kidobtad az irodából.

- Fejezzük be ezt a beszélgetést! – Keith visszaguggolt a kerítés mellé. – Menj, segíts Dwightnak!

Wilbur habozott, majd lehajolt hozzá.

- Szüksége van a munkára, de nem mindenáron. Mégis itt maradt. Vajon miért? – kérdezte, mielőtt magára hagyta volna.

Keith nem válaszolt. Erre a kérdésre kereste ő is a választ már egy hete. Nehezen hitte volna el, ha tudja, hogy Dwightnak is ez járt a fejében. Ez volt az oka, hogy nem figyelt egy kiálló szögre a régi istállóban, és nekiment. Hangos káromkodással szedte elő a zsebkendőjét, és rászorította a sebre. Csillagokat látott, és bosszúsan bámulta a szöget.

- Mi történt? – Wilbur azonnal kiabálni kezdett, amikor meglátta véres ingujját. – Kölyök! Keith! 

- Megoldom! Hagyd dolgozni! – Dwight morogva elindult az iroda felé, aztán megtorpant. Keith meghallotta az öreget, és futva közeledett. – Jól vagyok! – közölte vele halkan, amint elég köze ért és nem kellett kiabálnia. Folytatta az útját, nem törődött vele, hogy a férfi követi. Örült, hogy a lányok Normánál vannak, és nem otthon, mert ha ők is ott rémüldöznek, akkor komoly gondban lett volna. A fürdőszobában előszedte az elsősegélydobozt, és lerángatta magáról az inget.

- Nem kell segítened – mondta, amikor hallotta, hogy mögötte belép a fürdőbe.

- Mi történt? – A férfi úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit mondott. Kezet mosott, és elvette tőle a fertőtlenítőt.

- Nekem jött egy szög a régi istállóban. Egyedül is le tudom ragasztani.

- Elég mély. – Keith komoran mosni kezdte a karjáról a vért. – Lehet, hogy jobb lenne összevarrni. Beviszlek a városba az orvoshoz.

- A nagy francokat! Kötözd be! Nem lesz semmi gond.

- Kellene egy tetanusz is.

- Az nem kell, év elején kaptam.

- Biztos?

- Igen.

- Jól van. – Keith újabb gézlapra öntött fertőtlenítőt, majd gondosan áttörölgette a seb környékét.

Dwight figyelmét nem kerülte le, milyen óvatos. Ez az egész, most, ahogy itt álltak, eszébe idézte, ami köztük történt.

- Meleg vagy, igaz?

A férfi keze megállt. Nem nézett fel rá.

- Igen. – Eltelt egy perc is, mire válaszolt, és folytatta a munkát.

- Tetszem neked?

Keith a kötszerek között kezdett el keresgélni.

- Nem akarok tőled semmit – mondta végül nagyon halkan. Komoly és szomorú volt az arca.

- Akkor miért?

- És te miért nem tiltakoztál? Miért nem mentél el?

- Azért csináltad, hogy elmenjek?

- Nem! – A férfi nagy erővel vágta le a szekrényre a kötszert. Ökölbe szorult kezét bámulta.

- Akkor miért? – ismételte meg a kérdést Dwight csendesen.

- Nem vagyok fából. – Keith összeszedte magát, ragtapaszt vett elő. Nem nézett a szemébe. Leragasztotta a sebet, majd kötszerrel körbekötözte a karját.

- Nekem úgy tűnt. – Dwight hirtelen megragadta a csuklóját, hogy rávegye, nézzen rá. – Nekem okoztál örömet, nem magadnak – emlékeztette.

- Lehet, hogy nekem ez okoz örömet. – Keith megrántotta a kezét, hogy kiszabaduljon, de hátratántorodott.

Dwight nem gondolkodott, amikor a derekánál fogva magához rántotta. Hirtelen megint közel kerültek egymáshoz. Összesimulva álltak. A leheletük keveredett egymással. Kutakodva bámulták a másikat. Dwight a férfi meleg ujjait érezte a mellkasán. El is felejtette, hogy nincs rajta ing. A múltkor nem voltak ilyen közel egymáshoz, nem érezte a férfi merevedését, de most minden kétséget kizáróan megállapíthatta, hogy nem hagyja hidegen.

- Áll a farkad – jegyezte meg.

- A tiéd is. – Keith lassan elmosolyodott. Kicsit bizonytalan, kicsit óvatos, de mégiscsak mosoly volt.

Dwight elengedte. Odalépett az ajtóhoz, és belökte. Igaz, hogy rajtuk kívül csak Wilbur volt még otthon, de így Harrison se tudta olyan könnyen faképnél hagyni. Belülről nekitámaszkodott, és összefonta a karját a mellkasán. A sebe húzódott, és lüktetett, de nem mozdult.

- Talán itt lenne az ideje egy beszélgetésnek – vélte.

Keith elkezdett rendet tenni, és nem nézett rá.

- Nem hiszem, hogy bármiről is kellene beszélnünk – sóhajtotta. – Soha többé nem fogok hozzád érni. Sajnálom, ami történt. – Kidobta a véres gézt, és végre feléje fordult.

- Tudja bárki, hogy homoszexuális vagy?

- Wilbur. Szerintem Sonia is sejti.

- Rosa?

- Azt hiszi, hogy impotens vagyok. Ne vigyorogj!

Dwight küzdött, hogy eltüntesse az arcáról a mosolyt.

- Tudom, hogy nem vicces. Csak éppen furcsa, hogy nem jutott eszébe egy másik lehetőség.

Keith nekiállt összepakolni az elsősegély dobozt, de valószínűleg azért, hogy ne kelljen ránéznie.

- Miért jutott volna? – sóhajtott fel. – Soha nem volt viszonyom senkivel a környékről. Mi másra gondolhatna?

- És ez így kielégít?

- És ha igen, akkor mi van? Semmi közöd hozzá! – Harrison bevágta a kisszekrény ajtaját, miután a helyére tette a dobozt.

- Azt hiszem, onnantól van közöm hozzá, hogy kiverted a farkam az irodádban! – Dwight nem tudta megállni, hogy ne legyen éles a hangja.

- Az csak…

- Csak mi? Pillanatnyi szeszély? Féltékenység? Düh? Melyik, Harrison?

- Te ezt nem értheted! – Keith félre akarta taszítani az ajtóból, de megragadta a karját, és nekilökte a falnak.

- Mi lenne, ha elmagyaráznád? – kérdezte vészjósló szelídséggel. Ritkán veszítette el az önuralmát, ám a férfi válasza elszakította nála azt a bizonyos cérnaszálat.

- Megmondtam, hogy soha többé nem érek hozzád! – Keith figyelte, hogyan szűkül össze a férfi szeme a válasz hallatán. – Érd be ennyivel, mert mást nem mondhatok!

Dwight közelebb hajolt hozzá, szinte érezte a bőrén a leheletét.

- Ez nem magyarázat – figyelmeztette. – Talán ideje lenne félretenni azt a hülye makacsságodat! Nem fogsz belehalni, ha kiderül, hogy nem egy érzéketlen seggfej vagy!

- Ezt gondolod rólam?

- Mindenki ezt gondolja rólad, nem csak én. Bár én még annyival kiegészíteném, hogy gyáva is vagy. – Dwight hátralépett. – Menj csak! Mire vársz? – Valahol a tudata mélyén egy hang arra figyelmeztette, hogy most éppen az oroszlánt hecceli, viszont már késő volt meghátrálni. Már csak azért is, mert olyan erővel csapódott az ajtónak, hogy elakadt a lélegzete. Keith a vállánál fogva szorította oda, a tekintete fekete volt, és eltorzult az arca a dühtől.

- Kurvára nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam! A magánéletem, az, hogy kivel dugok, és hányszor, nem tartozik senkire! Még rád sem! Attól nem leszek gyáva, hogy ezt nem kötöm az orrodra!

- Szerintem meg rohadtul gyávaság, ha képtelen vagy kimondani, hogy tetszel, bazd meg! – Dwight nem szokott így beszélni, főleg a gyerekek miatt, de átvette Harrison stílusát.

Keith félrenézett. Egy ideg vibrált a halántékán.

- Egyszer megfogadtam, hogy soha nem kezdek ki a környéken senkivel.

- Szerintem ezt már elbuktad. – Dwight érezte a férfi kínlódását. Kicsit megenyhült, hiszen azzal tisztában volt, hogy Keith Harrison nem a lelkizős típus. Valószínűleg nem szokott beszélni az érzelmeiről. – Egyszer egy sör mellett elmesélhetnéd, hogy miért döntöttél így.

A férfi rápillantott.

- Tényleg tetszel – szűrte a fogai között.

- Rájöttem, de kösz.

- Nem kell aggódnod, megtartom tőled a két lépés távolságot. – Keith, ezt bizonyítandó, hátrébb húzódott. – Szükségem van rád a farmon – tette hozzá.

- Attól félsz, ha nyomulni kezdesz, akkor itt hagylak?

- Miért, nem? – Keith kedvetlenül zsebre dugta a kezét. – Komolyan sajnálom, ami történt. – Habozott, mielőtt hozzátette volna. – Hétvégére elutazom, hétfőig gondolkozhatsz azon, hogy maradni akarsz-e így.  

- Eddig nem mondtad, hogy elutazol.

- Nem tartozom neked beszámolóval.

Dwight elernyesztette az izmait, a karja még mindig sajgott.

- Meglátogatod a szeretődet?

- És ha igen?

- Esetleg felhívhatnám Rosát, ha nem leszel itthon.

Harrison arca elborult. Dwight kezdte felismerni, hogy a lány emlegetése valamiért meglepően gyorsan ki tudja hozni a béketűrésből.

- Eszedbe se jusson!

- Miért? Te nem tartozol nekem beszámolóval, de én sem neked. Ezt ne felejtsd el! – Dwight feje elkezdett lüktetni, mert érezte, hogy nem jutottak előrébb ezzel a beszélgetéssel. Ott akarta hagyni, még az ingét is elfelejtette. Nyitotta az ajtót, amikor Keith megperdítette a tengelye körül.

- Amíg itt dolgozol, tartsd magad távol tőle!

- Nem vagy te féltékeny?

- Csak egy dugásra kellesz neki, vagy addig, míg meg tud vágni pénzzel!

- Miért, neked nem előbbire kellenék? 

Keith úgy hőkölt hátra, mintha megütötte volna.

- Ennél többre tartalak – válaszolta csendesen.

Dwight rádöbbent, hogy meglepődött volna, ha tényleg csak egy éjszakára kellene a férfinak. Látta, milyen komolyan kezelte a farm ügyeit, végezte a munkáját, és nem tűnt csélcsap embernek.

- Miért utálod ennyire Rosát?

Keith felsóhajtott.

- Tizenöt volt, amikor felvettem dolgozni az anyját. Sonia a bátyám szeretője volt, pénzzel is segítette őket, és Gray halála után megszorultak anyagilag. Rosa mindene a pénz, a ruhák, a magamutogatás, és ez már akkoriban nyilvánvaló volt. – Felvette Dwight ingét, és odanyújtotta neki. – Egy este arra mentem haza, hogy az ágyamban fekszik. Gyönyörű lány. – Keserűen elmosolyodott. – Bepróbálkozott, ahogy nálad, viszont én nem reagáltam rá. Sőt, összeszedtem a ruháit, és kihajítottam. Felhívtam az anyját, miközben ő dörömbölt az ajtón és elmondott minden impotens szemétládának. Sonia érte jött, és utána soha többé nem beszéltünk a dologról. Azonban nem tűröm meg a birtokon, mert a munkásaim majd’ meghaltak utána, és bármit megtettek volna a kedvéért. Nem egyszer sikerült borsot törnie az orrom alá…

- Azért bosszant, mert látja, hogy mennyire kiborulsz már a látványától is – jegyezte meg Dwight, miközben az ingét gombolgatta. Aztán rájött, hogy elszakadt és véres az ujja, át kellene húznia. Elindult kifelé, útközben ráncigálta le magáról. Keith ott ballagott mögötte, és mivel nem csukta be a szobája ajtaját, amíg előszedett egy váltás inget, nekidőlt az ajtófélfának.

- Valószínű. Okos lány, nem csak szép.

- Akkor meg mi a francért hadakozol vele? – Dwight ujjai közül kifordultak a gombok. – A francba!

- Hagyd, majd én! – A férfi félretolta a kezét, és elkezdte begombolni az inget. A kemény fizikai munka ellenére hosszú, keskeny ujjai voltak. – Nem fáj a sebed?

- És a te füled?

Keith felpillantott rá, épp az alsó gombbal vacakolt. S akkor valami olyan dolog történt, ami teljesen felborította Dwight érzéseit. A férfi ugyanis derűsen elmosolyodott, ráncok gyűltek a szeme köré, kivillantak hófehér fogai.

- Ne engedd, hogy bármelyik lányod fodrász legyen! – kérte, a hangjában nevetés bujkált.

- Nem értem, mi a bajod, senkinek nincs a környéken ilyen divatos tépett haja, mint neked.

Keith halkan elnevette magát, és a fejét csóválta.

- Azt meghiszem. – Felmorrant. – Komolyan, veszek neked egy új inget… - Az utolsó gomb csak nem akart átmenni a lyukon.

- Keith…

- Igen? – A férfi megdermedt a komoly arc láttán.

- Nem akartalak megbántani az előbb.

- Tudom, semmi gond. Megérdemeltem. Végre, kész! – Keith megpaskolta a mellkasát.

Dwight lassan elmosolyodott.

- Nem szoktam begombolni a legalsót.

Keith nyitotta a száját, aztán becsukta anélkül, hogy bármit mondott volna. Helyette előrehajolt, és finoman szájon csókolta.

- Nem úgy volt, hogy két lépés távolságot tartasz? -  Dwight megborzongott, de jóleső érzés volt.

- Nem úgy volt, hogy te Rosára buksz? – vonta fel a férfi a szemöldökét, ám nem volt él a hangjában. Kevésbé tűnt feszültnek, mint korábban.

- Bukom is rá, irtó dögös lány. – Dwight felsóhajtott, mintha látta volna maga előtt, pedig az igazat bevallva, nem igazán tudta volna most maga elé idézni. – Amúgy mi van a szeretőddel, akihez hétvégén mész? Nem lesz féltékeny?

Keith ajka félmosolyra húzódott, és zsebre dugta a kezét.

- Nem mondtam egy szóval se, hogy a szeretőmhöz megyek. Ő a te képzeleted terméke.

Dwight végiggondolta a beszélgetésüket, és bólintott.

- Jogos. Akkor hová mész hétvégén?

- Már sehová. Arra gondoltam, hogy jó lenne pár nap egyedül, amikor nem vagy a közelemben.

- Mi változott?

Keith csak nézte a férfit, aki nem futott világgá attól, hogy megtudta, vonzódik hozzá.

- Tényleg, mi változott? – viszonozta a kérdést. 

- Nem tudom. – Dwight tényleg nem tudta. Nem állította volna, hogy nem furcsa ez a helyzet, viszont azt sem, hogy rosszul érzi magát tőle. 

- Igazán nem akarom megzavarni a romantikus pillanatot, de a munka nem végzi el magát. – Wilbur dörmögésére mindketten megperdültek. Keith még hátrált is két lépést, majdnem elesett. Dwight ösztönösen utána nyúlt, elkapta a csuklóját, mielőtt hanyatt vágódott volna. Az öreg erre felvonta a szemöldökét.

- Mintha mindketten tagadtátok volna, hogy bármi van közöttetek…

- Mi nem…

- Nem, ez…

Összenéztek. Dwight gyorsan elengedte Keith kezét, aki a háta mögé dugta, mint az iskolás gyerekek. Wilbur horkantása kicsit a nevetésre hasonlított, miközben elindult kifelé. Követték, és miközben Dwight maga elé engedte Harrisont, megállapította, hogy most először látta zavarba jönni. A férfinak ugyanis piros volt az arca. Nem volt hozzászokva, hogy nyilvánosan megérintsék, még ha a nyilvánosságot Wilbur is jelentette jelen esetben.

 

            Keith Laurelt figyelte. A kislány a tornác lépcsőjén ült, és komoran bámulta a lovakat. Emily az apjának segített lecsutakolni Zafírt, így kivételesen a két gyerek egymástól külön töltötte az időt. Lassan odaballagott hozzá. Laurel felpillantott rá, de nem szólt. Leült mellé, bár a térde nagyot roppant. Az előbb nézte át a régi istállót, és eltüntetett minden kiálló szöget. Nem örült volna, ha Dwight megint megsérül.

- Unatkozol?

- Apunak nincs ideje bevinni a könyvtárba. Elfogytak a könyveim.

Keith emlékezett rá, hogy a kislány egy halom könyvvel érkezett haza az elmúlt héten a városból.

- Nagyon gyorsan olvasol.

- Apu is ezt mondta.

- Nincs kedved lovagolni? – Alapvetően nem szerette, ha gyerekek veszik körbe, mert akkor mindig eszébe jutott, mi az, amije soha nem lehet. Laurel szomorkás arca viszont meglágyította a szívét.

Dwighttal az elmúlt napokban sikerült rendezniük a viszonyukat. Sokkal többet beszélgettek, és nem csak a munkáról vagy a lovakról, hanem minden másról is. Nem érzett kényszert, hogy kiabáljon, mert a férfi mindig rámosolygott, ha összefutottak. Hogyan üvöltözzön valakivel, aki így vigyorog rá? Arról nem is beszélve, hogy egyre nehezebb volt betartani az ígéretét, és nem érnie hozzá.

- Nem szeretem a lovakat.

- Miért?

Laurel vállat vont.

- Szerintem ijesztőek.

- Azért, mert nagyok?

- Félek a magasban.

Keith elgondolkodott.

- Az kár.

- Miért? – Laurel végre minden figyelmével feléje fordult.

- Gyere velem! Mutatok valamit. – Felállt, és elindult a háza felé.

A nagy ház, ahogy ő nevezte, a birtok legrégibb, központi épülete volt. A nagyapja építette a feleségének, a szerelmük története apáról fiúra szállt a családban. Akárhányszor ránézett, az otthonát látta, ahol felnőtt, és ahol az édesanyja álomba ringatta. A boldog gyerekkort idézték a borostyán futotta falak, a nagy ablakok, a verandán levő karosszékek. A mostanra több méteresre nyúlt fák, amelyek árnyékot adtak a hőségben.

Laurelnek szinte futnia kellett, hogy mellette tudjon haladni.

- Itt laksz? – nézett körbe, amikor beléptek.

Az előtér kicsit sötét volt, fény csak a félhomályos nappaliból szivárgott át.

- Igen.

- Még soha nem mutattad meg.

- Megszoktam, hogy egyedül vagyok.

A kislány a homlokát ráncolta.

- Nem vagy magányos?

Keith majdnem azt válaszolta, hogy nem, de belenézett Laurel szemébe, és képtelen volt hazudni.

- De. Néha.

- Gondoltam. – Laurel beljebb óvakodott az előtérből. – Nagyon nagy ez a ház – ámult el a hatalmas nappali láttán.

- Tetszik?

- Nagyon szép. Régi egy kicsit, nem?

Keith a bútorokat nézte, amik már a szülei idejében is itt álltak. Apja halála után az édesanyja átpakoltatta a szobákat, és a halála után minden ugyanúgy maradt. A nagy, sötét bútorok betöltötték a tereket. A drága, nehéz drapériák az ablakok előtt elfogták a fényt, mielőtt felmelegíthették volna a szobákat. Az anyja kiskorában mindig sarkig tárta az ablakokat, és hagyta, hogy a lágy szellő mozgassa a hófehér függönyöket. Akkoriban minden sokkal világosabbnak és otthonosabbnak tűnt.

- Elég régi, igen.

Laurel körbeforgott a nappaliban. A száját csücsörítve csípőre tette a kezét.

- Jobb lenne, ha levennéd a függönyöket. Nagyon sötétek. Azt a szekrényt át kellene tenned oda, és akkor nem takarná el azt az ablakot, világosabb lenne. A szőnyegek is sötétek… - Hümmögött. Keith egyre jobban szórakozott. Nekidőlt az ajtófélfának, és úgy figyelte a kislányt. – Azt olvastam, hogy a fiataloknak jól állnak a világosabb színek. Te még nem vagy öreg, mint Wilbur. Jobb lenne, ha hideg színekkel vennéd körbe magad, hozzád azok illenének. A környezetünk sokat tud javítani a hangulatunkon, nem tudtad?

- Eddig nem.

Laurel odasétált eléje.

- Vasárnap délután ráérünk Emilyvel, ha át akarod rendezni a házat.

- Nem hiszem, hogy egy délután elég lenne az egész házra.

- Haladjunk lépésben! – csillant fel Laurel szeme. Keith mintha csak az apját látta volna. – Legyen először a nappali. Mit szólsz?

- Meglátjuk. – Kényszert érzett, hogy megsimogassa a kislány haját. – Gyere! – Ellökte magát a faltól, a szemközti ajtót kitárva maga elé terelte Laurelt. Amikor megtorpant, megkerülte és eléje állt, mert szerette volna látni az arcát. – Ez a könyvtár és dolgozószoba – mutatott körbe.

- Oh, Istenem! – Laurel csak sóhajtani tudott a rengeteg könyv láttán. Két falat egészen a mennyezetig polcok borították és rengeteg, rengeteg könyv. Régiek, soknak kopott volt a gerince. Az ablakok közötti polcokra már újabbak kerültek, kevésbé is voltak rendezettek, mint a többiek. Volt egy keskeny létra, oda volt támasztva az egyik polchoz, hogy el lehessen érni a magasban levő könyveket. Erre célzott Keith az előbb, bár úgy sejtette, hogy egy érdekes könyvért Laurel hajlandó lesz felmenni.

- A nagyanyám nagyon szeretett olvasni. – Odaballagott az egyik polchoz, az ujja hegyével simított végig a könyvek gerincén. – A szülei nem támogatták a nagyapámmal való házasságát, de azt mondták, hogy nászajándékul kérhet egy dolgot. Egyetlen egyet, ami nem pénz, nem föld és nem rang. Könyveket kért. A nagyapám úgy építette meg később ezt a házat, hogy a felesége könyveinek legyen helye. Dolgozó lett a szoba másik fele, hogy minél több időt tudjanak együtt tölteni. – A fejével intett az íróasztal felé a szoba másik felében, ami most is tele volt pakolva iratokkal. – Szeretek itt lenni, de nekem már sokkal kevesebb időm van olvasni, mint anno nekik. – Szomorkás mosollyal megfordult, majd riadtan megdermedt. – Miért sírsz?

Laurel a könnyeit törölgette, majd elmosolyodott.

- Ez nagyon szép történet. Csuda romantikus, ahogy apu mondaná.

- Igen, az. – Keith odalépett hozzá, és ezúttal megsimogatta a haját. – A nagyanyám nagyon szerencsés asszony volt.

Laurel előszedett egy zsebkendőt, kifújta az orrát, majd felpillantott rá.

- Miért vagy egyedül? Nem is vagy olyan rossz ember, mint mások mondják.

- Dehogynem. Ne higgy a látszatnak! – Elindult az ajtó felé. – Szólok apukádnak, hogy itt vagy, nehogy aggódjon, hová tűntél.

- Keith!

- Igen? – Az ajtóból visszafordult.

- Azt hittem, hogy apunak nem lesz itt jó helye, de tévedtem.

Keith nyitotta a száját, de nem tudott volna válaszolni. Laurel komoly kis arcocskája láttán elszorult a torka. Bólintott, és kiment. Elindult az istálló felé, úgy érezte, hogy most muszáj lesz eltávolodnia a háztól. Dwight és a gyerekei a szíve köré húzott falat veszélyeztették, és nem tudott tenni ellene semmit. Két érzés között őrlődött. Egyrészt nem akarta, hogy felborítsák nehezen megszerzett nyugalmát. Másrészt viszont annyira szeretett volna az életük része lenni, hogy az már fájt.

- Keith! – Emily a semmiből bukkant fel és repült a karjaiba. Felkapta, magához szorította.

- Mi történt?

A kislány kacagott, a szeme ragyogott.

- Apu azt mondta, hogy ha nagyobb leszek, kapok egy pónit! – Megölelte a férfit, a vékony kis karok a nyaka köré fonódtak.

Dwight kilépett az istállóból, és amikor meglátta őket, elindult feléjük. Keith nem tudta, hogy mit lát az arcán, de elkomolyodott. A lánya után nyúlt, kivette a karjaiból.

- Menj, keresd meg a nővéredet!

- Rendben! – Emily elugrándozott. – Elmondom neki is!

Keith még arra is képtelen volt, hogy utána szóljon, hol keresse.

- Sajnálom. – Dwight együttérzően nézett rá. – Tudom, hogy nem szereted a gyerekeket. – A hangsúly kicsit kérdőre sikeredett, mintha ezt maga sem hinné el.

Keith elbámult mellette, hogy ne kelljen a szemébe néznie.

- Nekem nem lehet – szűrte a fogai között nehezen.

Dwight mély levegőt vett.

- Attól még nem kell távolságot tartanod tőlük.

- De igen, mert úgy nem vágyódom olyasmi után, ami soha nem lehet az enyém. – Keithnek ez úgy csúszott ki a száján, hogy észre se vette. Felsóhajtott, és elterelte a szót. – Laurel nálam van. Olvasni szeretett volna, ezért megmutattam neki a könyvtárat a nagy házban.

- Van könyvtárad? – Dwight meglepetten pislogott.

- Igen. – Keith majdnem elmesélte a nagyanyja történetét, végül mégsem tette. Dwight szájából a csuda romantikus valószínűleg kicsit más értelmet nyert volna, mint a lányáéból. – Megyek, megnézem a déli kutat. Tegnap akadozott a víznyomás. – Összesen négy kút volt a birtokon, ebből kettő kint a földeken.

- A szivattyúval van valami gond?

- Nem tudom.

- Kimenjek veled?

- Wilbur itt van?

- Az előbb ment be inni egy kávét. Szólok neki, aztán felnyergelem a lovakat. – Dwight elindult a szállásépület felé.

Emily szemberohant vele.

- Apu, nem találom Laurelt!

- A nagy házban van, Keithnél. – Dwight leguggolt a lánya elé. – Keithnek vannak könyvei. A nővéred biztosan olvas, és nem hallja, hogy keresed.

- Olyankor semmit se hall! – Emily nagyot legyintett, és durcásan csücsörítette a száját. – Bemehetek hozzá? – A kérdést már Harrisonhoz intézte, aki megállt az apja háta mögött.

- Persze.

- Szuper! – Emily már szaladt is volna el, de az apja utána nyúlt.

- Kicsim!

A kislány felsóhajtott.

- Köszönöm szépen!

- Szívesen. – Keith elnyomott egy vigyort.

Dwight felegyenesedve bámult a lánya után.

- Tiszta anyja! – dünnyögte.

- Szerintem inkább rád hasonlít.

Dwight zsebre dugta a kezét, és elkezdte ingatni a fejét.

- Laurel igen. Én voltam olyan kiskoromban, mint ő. Faltam a könyveket, nem rajongtam a lovakért, és ki lehetett üldözni a világból egy létrával.

- Mi történt?

- Apám beteg lett, és nekem meg kellett tanulnom, hogy az élet nem csak az olvasásról szól. Néha vannak dolgok, amik előrébb valók, mint mi. Apa jobban lett pár hónap után, de addigra egészen megszoktam a hajnali kelést, a létrán való egyensúlyozást egy bálával, a lovakat…

- Élned még a szüleid?

- Már nem. Pár éve meghaltak. Előbb anya, aztán apám. – Emily elérte a házat, messziről is látszott, hogy kicsit félve nyit be. – A húgom ott akart maradni a farmon, most ő gazdálkodik rajta a férjével. 

- Nem akartál volna inkább ott dolgozni?

- Nem. Tudod, Lizzy nem kedvelte a feleségemet, és szerinte nem helyes, hogy én nevelem a lányokat.

- Jó apjuk vagy!

- Lizzy ezt nem vitatja, de szerinte egy gyerek az anyjánál van a legjobb helyen. Azt hiszem, hogy nem akarja, hogy a lányok csonka családban nőjenek fel. Stacynek pedig van férje, nem egyedül nevelné őket.

- Ez baromság!

Dwight nem válaszolt, csak vállat vont. Elindult az istálló felé, holott elvileg Wilburnek akart szólni, hogy kilovagolnak. Keith megértette, hogy nem akar erről beszélni, így ő indult az öreg keresésére. 

 

            Dwight eddig egyszer sem kísérte el a férfit, ha körbejárta a birtokot. Most azonban egymás mellett lovagoltak. Keith könnyedén ülte meg Szeszélyt, aki nevéhez híven nyugtalanul táncolt alatta. Látszott, hogy gyerekkora óta nyeregben ül, oda sem figyelve irányította a lovat. Néha rajtakapta, hogy feléje sandít, és ettől akaratlanul is elmosolyodott. A tájra szegezte inkább a tekintetét, hogy ne gondolkozzon kettejükön.

- Nagyon szép – mondta.

- Igen.

Keith megállította egy kisebb emelkedőn Szeszélyt, és megveregette a véknyát. Szeretettel legeltette a pillantását a legelőn, ahová a lovait szokta kiengedni. A válla felett visszanézett a házra. A melléképületek ablakain megcsillant a napfény. A fedett karám felé Wilbur sétált Kalifával, hogy foglalkozzon vele.

- Mekkora a birtok? – Dwight a távolban levő szántóföldeket nézte.

- Az még az enyém – mutatott Harrison kesztyűs kezével a messzi távolban sötétedő kiserdő felé. – A szántóföldeket bérlik. Sammy Jackson, Clive Wood és Cooper Jr.

- Azt mondták, hogy drágán méred a földet.

- Az egész megyében nem találsz ilyen jó termőföldet – horkant fel Keith. – Tőlük veszem a takarmányt az állatoknak. Nem járnak rosszul, hidd el!

- Elhiszem. – Dwight valóban elhitte. – A kút merre van?

- Arra – intett a férfi az ellenkező irányba.

Szótlanul lovagoltak a kútig. Átvizsgálták, de úgy tűnt, hogy a szivattyú rendben működik. Körbejártak, hogy az öntözőrendszert is megnézzék.

- Jacksonnal a legnehezebb – vallotta be Harrison közben. – Mindenben talál hibát. Nagyon sok mindent szeretne az én költségemen csináltatni. Nem tetszik neki, hogy felszámolom a vizet, amivel öntöznek. Tavaly meg akarta csapolni a tavat, de közbeléptem.

- Kinek a területén van a tó? – Wilbur emlegette a tavat, de eddig még nem lovagolt ki odáig.

- Az enyémen. Az erdő mögött van. A városon is átfolyó patak táplálja. Tiszta a vize, és még halak is vannak benne.

- Jól hangzik. A lányok imádnák.

- Megnézzük?

- Most? – Dwight meglepődött. Azt hitte, hogy Keith nem szívesen van vele kettesben hosszabb ideig. A beszélgetésük óta azonban a férfi egyre többet változott. Már nem kiabált és kedvesebb lett. Néha látta a szemében a vágyakozást, és csak sejtette, mekkora kísértést jelent a számára.

- Nincs messze.

- Jól van.

A két ló a közelben legelészett, és Szeszélynek nem tetszett, hogy menni akarnak. Keith halkan csitította. Könnyű vágtában indultak a tó felé, mert a távolban sötét felhők gyülekeztek.

- Talán nem ér el minket – reménykedett Dwight. Semmi kedve nem volt bőrig ázni, majd sárban dagonyázni.

- Jó lenne egy kis eső – válaszolta Harrison komoran. Egy kis ösvény felé vezette Szeszélyt, amely átvezetett az erdőn. Elhajolt a benyúló ágak elől.

Dwight szorosan mögötte haladt, figyelte karcsú alakját. Most jött rá, hogy a férfi milyen hajlékony. Különösen jól mutatott a nyeregben, ahogy gyönyörű összhangban mozgott együtt a lóval. Soha nem gondolta volna, hogy vonzónak fogja látni egy férfi hátát, nyakába hulló kócos haját, izmos karját, amivel Keith megtartotta az ágakat, nehogy belecsapódjon az arcába. Figyelmes, ez jutott eszébe róla. Hol volt már a morc, szívtelen Harrison? A helyét átvette a sóvárgó tekintetű, tétova mosolyú férfi, aki akár akarta, akár nem, vonzotta magához.

- Már látszik a víz – hallotta Keith hangját. Biztosra vette, hogy mosolyog. Nagyon ritkán látta mosolyogni. Vajon mennyi pofont kapott az élettől, míg elfelejtette, hogyan kell?

Szeszély mellé vezette Zafírt, amikor megálltak a tóparton. A kis erdő féltőn ölelte a tavat, amelyben visszatükröződött a kék ég, benne a tovaúszó bárányfelhőkkel. Egy kis mesevilág tárult a szeme elé. Kacsák úsztak a vízen, ezüstpikkelyű hal ugrott a magasba és csobbant vissza a mélybe. A fák lombjai lágyan lengedeztek, szitakötőket ringattak álomba. Egy kis csónak ringatózott a tó szélén, mintha csak arra várt volna, hogy valaki a tükörtiszta vízbe vesse magát belőle.

Keith leszállt Szeszély hátáról, megveregette a ló oldalát, majd elkezdte lerángatni a kesztyűt. A csónak felé indult, a fején át húzta le az inget. A part legszélén dobálta le magáról a többi ruhát, nem volt szégyenlős, és nem kérdezte, hogy Dwight csatlakozik-e hozzá? Egyszerűen vitték a léptei, a vágy, hogy kis időre szabad legyen. Újra gyerek, amikor nem voltak kötelességek, csak a kék ég és a hűs víz.

Egy könnyű ugrással termett a csónakban, a karjait széttárta, nehogy a vízbe billenjen. Sokkal vékonyabb volt, mint gondolta volna. Látszott, milyen izmos, a kemény fizikai munka hatása. Dwight majdnem zavarba jött csupasz testétől, de a kíváncsiság erősebb volt. Most először látta a férfi egy másik arcát. A kisfiús mosolyt, a ragyogó szempárt, mielőtt fejest ugrott volna a vízbe. Zafír hátáról figyelte, ahogy nevetve felbukkan, és kisimítja a haját az arcából.

- Nem jössz?

- Hideg?

- Nem lesz meleged.

Dwight a levegőben érezte a távoli vihart. Fülledt meleg volt, párás és súlyos a levegő, ahogy belélegezte. Nem kellett volna belemennie Keith játékába, de olyan csábító lett volna elmerülni a vízben, a veríték a porral lassan a bőrére száradt. Leugrott a lóról, ledobálta a ruháit, majd lassú léptekkel Keith felé indult. Igyekezett kiverni a fejéből, milyen gondolatokat ébreszt fel benne. A parthoz közel nem volt mély a tó, de pár méterrel arrébb, ahol a férfi is állt, már erősen mélyült. Nem volt hideg, langyos inkább, kellemesen felmelegedett a melegben.

- Te jó ég! – merült el benne. Prüszkölve emelkedett a felszínre, elnevette magát. Elkomolyodott, amikor meglátta Keith arcát. – Valami baj van?

A férfi nemet intett. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint eddig bármikor.

- Menjünk haza! – mondta, és úszni kezdett a part felé.

Dwight értetlenül fordult utána.

- Most jöttünk be!

Keith már a partra lépett, de nem nézett rá. Elkezdte összeszedni a ruháit. Dwight hirtelen megértette, mi a baj. Tett még egy kis kört, hagyott némi időt a férfinak, hogy összeszedje magát, csak utána indult kifelé. Keith már fenn ült Szeszély hátán, amikor ő nekiállt öltözni, és nem nézett rá. Jobban örült volna, ha a korábbi fesztelen hangulat megmarad közöttük, ám volt, amin nem tudott változtatni. Vagyis tudott volna, ha elfogadja, hogy vonzódnak egymáshoz. Megállt a keze, miközben az inget gombolta be. Akárhogy tagadja, bizony tetszik neki a férfi. Kíváncsi rá. Látni akarja, hogy milyen az a Keith Harrison, aki szerelmes. Felpillantott a férfira. Találkozott a tekintetük.

- Menjünk! – Keith hangja rekedt volt, sokkal rekedtebb, mint általában. – Mindjárt leszakad az ég…

Dwight-ot nem igazán érdekelte már, hogy esni fog-e vagy sem. A férfi nyakán víz csorgott végig, vizes testére tapadt a ruha.

- Nyár van, nem fogunk megfázni – jegyezte meg könnyednek szánt hangon. A szellőt kifejezetten hűvösnek érezte, de ezt a világ minden kincséért sem kötötte volna az orrára.

Harrison szeme összeszűkült.

- Ne nézz rám így!

- Hogyan?

Tisztán kivehető volt, hogy a férfi mély levegőt vesz. Kiegyenesedett a nyeregben, s már újra a komor Harrison lett. Úgy öltötte magára ezt az arcát, mint egy álarcot. Dwight máris azt kívánta, hogy levegye.

- Versenyzünk hazáig?

- Szeszéllyel egyik ló sem versenyezhet.

- A vesztes teljesíti a győztes egy kívánságát. – Dwight tudta, hogy hülyeséget csinál.

Keith rámeredt. A vágy tort ült világos szemében.

- Tudod, hogy mit fogok kérni…

- Még nem nyerted meg a versenyt. – Dwight fellendült Zafír hátára, és szorosabbra vonta a kantárt. – Az erdőszéltől indulhatunk.

Az erdőn áthaladva egyikük sem szólalt meg. Szeszély érezte a feszültséget, mert táncolva állt meg az úton. Egymásra néztek. Talán ez nem is csak a lovak versenye volt, hanem kettejük harcát szimbolizálta. Egymással. Keith számolt, mielőtt elindultak volna. Szeszély könnyedén futott, szinte a föld felett lebegett. Zafír közel sem volt ilyen gyors, egy lóhosszal folyamatosan mögötte maradt.

A vizes bőrükre rángatott ruhákban nem volt már meleg, a hajuk megszáradt, mire felbukkantak előttük az épületek. Közben beborult, mintha esőszagot sodort volna feléjük a szél, bár a legelő felett sütött a Nap. Dwight képtelen volt levenni a tekintetét a férfi hátáról. A nedves ruhán átlátszó izmok játékáról. Karcsú derekáról. A seggéről. A francba, igen, a hátsó fele kifejezetten vonzotta a tekintetet. A vágy, hogy megcsókolja, akkor érte el a tetőfokát, amikor Keith a főépület előtt visszarántotta Szeszélyt. Combjával tartotta magát a nyeregben, amikor a ló felágaskodott. Földet érve felnevetett, és feléje fordulva elvigyorodott.  

- Mondtam, hogy Szeszélyt nem tudod legyőzni.

Dwight megállította mellette Zafírt.

- Talán nem is akartam – válaszolta kis mosollyal.

Keith értetlenül pislogott.

- Ezt most nem értem.

Dwight leszállt Zafírról, megpaskolta a véknyát. Felnézett a férfira.

- Csak meg akartam bizonyosodni valamiről.

- Miről?

- Arról, hogy van benned versenyszellem. Nem az a fajta vagy, aki csak úgy feladja. S épp ez az, ami a leginkább érthetetlenné teszi a számomra, hogy miért temetted el az álmaid. Mert biztos voltak. Mert nem hiszem el, hogy egyedül akartad leélni itt az istenháta mögött az életed…

Keith elsápadt. Dwight a combjára tette a kezét, habár érezte, hogy jobb lenne, ha nem érintené meg. Erős izmok feszültek a tenyere alatt.

- Apu! Siess, mert esik az eső! – Emily a szállásépület verandájáról kiabált. – Süt a Nap is, lesz szivárvány!

A kislánynak igaza volt. Könnyedén szitálni kezdett az eső, csillogó gyémántokat festett a hajukba.

- Szállj le! Beviszem a lovakat! – Dwight megszorította a férfi térdét.

- Majd inkább én. – Keith a másik oldalon akart leszállni, de mivel Dwight még mindig fogta a lábát, kénytelen volt eléje leugrani. – Néha úgy érzem, hogy a bosszantásomra érkeztél.

- Ezt te se hiszed! Eddig különben is elég unalmas volt az életed, nem?

Harrison nem válaszolt, csak elvette tőle a kantárt, és elindult az istálló felé a lovakkal. Dwight érezte, hogy ennek a beszélgetésnek még közel sincs vége, de nem akarta feszegetni a határait. Sejtette, hogy Keith-nek most így is sok átgondolnivalója van.

- Laurel itthon van? – emelte fel Emily-t.

- Igen. Melegít vacsorát.

- Már ennyi idő van?

A kislánya kuncogott.

- Éhes vagyok.

- Ah, értem! – Dwight elvigyorodott, és elindult befelé. – Micsoda finom illatok! – sóhajtotta, amikor belépett a konyhába.

Laurel éppen terített.

- Te is éhes vagy, apu?

- Most már igen. – Letette a földre Emily-t, és a sütőhöz ment. – Csirke?

- Igen. Elővettem a hűtőből. Melléöntöttem a krumplit, és egyben megmelegítem. Jó lesz?

Dwight mindig megdöbbent, amikor szembesült azzal, hogy nagyobbik lánya milyen önellátó.

- Nagyszerűen hangzik. Milyen Keith könyvtára?

Laurel arca felragyogott.

- Fantasztikus! Életem végéig ellennék ott!

- Sejtettem.

- Laurel, meséld el, amit nekem is! – Emily a nővére ruhaujját húzkodta. – Tudod, amit Keith mondott.

Laurel elmosolyodott.

- Szerintem Keith romantikus.

Dwight meglepődve rábámult, ki is öntötte a limonádét, amit éppen egy pohárba töltött.

- Romantikus?

- Igen. A könyvtárat a nagyapja építette a nagyanyjának. Az egyik része könyvtár, a másik pedig dolgozószoba. Keith szerint azért, hogy sok időt tudjanak együtt tölteni.

Dwight felitatta egy konyharuhával a limonádét.

- Ebből honnan veszed, hogy Keith romantikus?

- Nem láttad az arcát, apu! Tisztára el volt érzékenyülve! Nagyon szereti azt a szobát. Olyan finoman érintette meg a könyveket, mintha valami értékes porcelánból készültek volna.

Dwightnak eszébe jutott a férfi megannyi arca, amit eddig megmutatott nekik. Soha nem fogja kiismerni, állapította meg.

- És mit olvastál? 

Laurel letette az utolsó villát is az asztalra.

- A kis herceget. Egy francia író írta, de nem tudom kimondani a nevét.

- Exupéry. Antoine de Saint-Exupéry. – Keith halk hangjára a két kislány megperdült.

- Így kell mondani? – Laurel lelkesen elébe rohant.

- Igen. Kiskoromban a kedvencem volt.

- Nekem is nagyon tetszik.

- Ennek örülök. – Dwight-ra pillantott. – Wilbur foglalkozik a lovakkal. Megyek, és átnézem a számlákat.

- Nem eszel velünk? – Emily megragadta a kezét, amitől a férfi jól láthatóan megdermedt.

- Még nem vagyok éhes.

- Kár. – A két kislány csalódottan pislogott.

Keith majdnem megszánta őket, de aztán az apjukra nézett, aki a pultnak támaszkodott. Dwight sokkal csábítóbb volt, mint gondolta volna. Meztelen testének a látványa a retinájára égett, és képtelen volt kiverni a fejéből. Szinte menekült kifelé, mielőtt valami butaságot mond előtte. Józanul gondolkodni se tudott, amíg a ruhája ennyire tapadt rá.

- Apu… - Laurel már akkor szólalt meg, amikor leültek enni.

- Igen?

- Azon gondolkoztam, hogy Keith egy róka.

- Mi?

- Róka – ismételte a lánya. – Te vagy a herceg, akinek meg kell szelídítenie.

- Ezt ma olvastad?

- Igen. A kisherceg is megszelídíti a rókát, és szerintem akkor neked is sikerülhet.

- Keith nem egy róka, kicsim.

- Tudom. – Laurel elkomolyodott. – De ugyanúgy nem bízik az emberekben, mint a róka.

Dwight ebben igazat adott neki.

- Vasárnap ráérünk, apu? – Emily tele szájjal közbekotyogott.

- Elvileg igen. Be akartok menni a városba? – Amióta elkezdődött a nyári szünet, a lányok alig voltak benn a városban, biztos hiányolták már a barátaikat.

- Nem. Keith át akarja rendezni a nappaliját.

- Tényleg? Nem mondta. – Dwight gyanakodva nézett a gyerekekre. 

Emily elbámult a válla felett, majd felragyogó arccal felsikoltott.

- Szivárvány! – Felugrott, és kiszáguldott a konyhából.

Laurel azonnal utána futott. Dwight a fejét csóválva követte őket. Megállt a hátuk mögött, és elmosolyodott. Lányai egymás kezét fogva bámulták a szivárványt, mintha még soha nem láttak volna hasonlót. Ezek a pillanatok mindig emlékeztették, mennyi csoda van a világban, és ezek az apró csodák mennyi mosolyt fakasztanak.

- Hallom, átrendezed a nappalid – mondta csendesen, amikor érzékelte, hogy Keith megáll a háta mögött. A férfinak cigaretta, szappan, ló és izzadtság szaga volt, és mostanra egészen megszokta. Messziről megismerte, a teste hamarabb reagált, minthogy ő felfogta, a férfi ott a közelében.

- A lányod nem tud hajat vágni, de jó ötletei voltak a nappalimhoz. – Keith odalépett mellé.

- Otthon is mindig volt valami ötlete. Nagyon jó érzéke van hozzá.

- Ez biztató.

Dwight rápillantott a szeme sarkából.

- Valld be, hogy eszedbe sem jutott a lakberendezés.

A férfi szája sarkában határozottan egy mosoly derengett. Megfordult, és válasz nélkül visszament a házba. Dwight most először érzett késztetést, hogy utána menjen és megcsókolja.

- A szivárvány meg a róka – dünnyögte, és beletúrt a hajába.

- Mit mondtál? – Laurel hátranézett.

- Semmit, kicsim. Menjünk be, fejezzük be a vacsorát, mert nekem még van dolgom.

- Rendben. Em, gyere!

Emily azonban mindenről megfeledkezve bámulta a szivárványt. Az apja hátulról a magasba emelte, mire tiltakozva felkiáltott, aztán az is kacagásba fulladt, mert Dwight körbeforgott vele.

- Engem is, apu! – Laurel a kezét nyújtotta.

Keith az ablakból figyelte, ahogy Dwight a két lányt pörgeti körbe. Irigykedett rá, viszont sejtette, hogy egyikük se utasítaná el, ha hasonlót akarna tenni. S talán pont ezért volt még nehezebb hátat fordítani nekik, és visszamenni dolgozni.

 

 

4.

 

            Vasárnapig gyorsan telt az idő. Szombaton viszonylag kevesebb munka volt, mert megint esett az eső. Wilbur a gyerekeinél töltötte a hétvégét, és hétfőnél korábbra nem várták. Sonia bejelentette, hogy nagyobbik lányához utazik, és mivel volt még a főztjéből, Keith nem bánta, hogy nem jön.

Néha megdördült az ég, ilyenkor Emily aggodalmasan kilesett az ablakon. Keith a heti számlákat nézte át újra, most már nem Dwight meztelen testét látta maga előtt egyfolytában. A lányok valamikor beköltöztek hozzá. Laurel a fotelbe kuporodott, a Micimackót olvasta. A húga a dohányzóasztal mellett ült egy párnán és rajzolt. Párszor rájuk pillantott. Soha nem ismert elégedettség és béke vette körbe, ahogy nézte őket.

- A számlák nem nézik át magukat – szólalt meg Dwight csendesen az ajtóból.

- Apu, végeztél? – Emily felpattant és odarohant hozzá. – Vizes vagy!

- Szakad az eső. – A szavait alátámasztva villant egyet az ég, majd megdörrent. – Nincs semmi baj – simogatta meg a lánya haját.

- Sütsz nekünk palacsintát? – Laurel reménykedve pislogott rá a könyv mögül.

Dwight majdnem azt válaszolta, hogy igen, de aztán eszébe villant Keith ellágyult tekintete, ahogy a gyerekeit bámulta.

- Muszáj lezuhanyoznom – ingatta a fejét. – Kérdezzétek meg Keith-t! – Sarkon is fordult, elnyomta a vigyorát a férfi kétségbeesett arcát látva.

- Nem tudok palacsintát sütni! – Keith ezt azelőtt közölte, mielőtt a lányok megmukkanhattak volna.

- Nem nehéz, de apu nekünk nem engedi, hogy egyedül csináljuk – mondta Emily.

Laurel felsóhajtott, és becsukta a könyvet.

- Megtanítunk! – jelentette ki.

- Még nem fejeztem be…

- Ráér holnapig, ezt te magad mondtad, mielőtt nekiálltál – emlékeztette a kislány, és megállt az íróasztala előtt. – Csak azért álltál neki, mert esik az eső, és nem tudsz kint dolgozni.

Keith az asztalra könyökölt.

- Nem menekülhetek, ugye?

- Nem. – Laurel és Emily egyszerre rázta meg a fejét. Elbűvölőek voltak, és még haragudni se lehetett rájuk.

Dwight a kényelmes zuhanyt követően érdeklődve lesett be a konyhába, ahonnét finom illatok szálltak. A lányai talpig lisztesek voltak, és vihogva utasítgatták Keith-t, mit csináljon. A látottakból ítélve biztosra vette, hogy a férfi tud palacsintát sütni, de a gyerekek kedvéért adja a tudatlant.

- Kapok én is? – lépett be.

Keith rápillantott. Mondani akart valamit, aztán visszaperdült a serpenyőhöz. Ezen értetlenül végigmérte magát, majd inkább megjegyzés nélkül elővett egy sört a hűtőből, és leült a konyhaasztal túlfelére. Kivételesen melegítőnadrágot és pólót vett fel, a férfi előtt nem szokott ilyet hordani.

- Keith majdnem elégette az elsőt – újságolta Emily.

- Tényleg? Most már ügyesebb?

- Gyorsan tanul – bólintott Laurel nagy komolyan.

Az apjuk ivott egy korty sört, nehogy elnevesse magát. Megint dördült egyet az ég, vibrált a lámpa. A lányok aggodalmasan szemlélték.

- Van saját generátora a háznak, ha elmenne az áram – nyugtatta meg őket Harrison.

- Az jó! – A gyerekek azonnal nyugodtabbnak tűntek.

Dwight szótlanul figyelte őket. Laurel és Emily amennyire féltek a férfitól az elején, most annyira imádták. Keith pedig akár akarta, akár nem, bizony kénytelen volt hozzászokni a jelenlétükhöz és a rajongásukhoz. Néha érezte a vonakodását. Biztos nem volt könnyű neki, de itt volt az ideje, hogy végre valaki kimozgassa a komfortzónájából. Fel kellett ismernie, hogy attól nem lesz könnyebb az élete, ha megfosztja magát az emberi kapcsolatoktól.

Keith közben végig magán érezte a férfi tekintetét. Nem volt elég, hogy a lányok ott csüngtek rajta, most még ott volt az apjuk is. Melegítőnadrágban és pólóban! A póló még nem lett volna olyan nagy baj, igaz, hogy kirajzolta minden izmát, de azt még túlélte volna. Csak az a nadrág a puha anyagával, ami kirajzolta az ágyéka minden domborulatát… Az ne lett volna…

- El fog égni! – Dwight közvetlenül a füle mellett szólalt meg. Meg akart fordulni, de nekiütközött. – A lányok szóltak, de elgondolkodtál.

- A lányok… - Keith rég érezte ennyire hülyén magát.

- Az anyjuk hívta őket telefonon. Nem hallottad?

- Nem figyeltem.

- Engedj ide! – Dwight határozottan félretolta. Sokkal ügyesebben forgatta a palacsintát, mint ő. A tekintetét látva elvigyorodott. – A lányok imádják, szóval muszáj volt megtanulnom.

- Én ritkán csinálok.

- Használj múlt időt – tanácsolta Dwight kuncogva. – A lányok ezentúl téged is nyaggatni fognak érte. Minden rendben? Nagyon messze jártál az előbb, ha még a telefoncsörgést se hallottad.

Keith égető szükségét érezte egy ciginek, de nem akart a konyhában rágyújtani. Helyette ő is elővett egy sört, és meghúzta. A szájában forgatta a hideg kortyot, mielőtt lenyelte volna. Nem igazán tudta, mit mondjon.

- Nem farmerben vagy – bökte ki végül, úgy döntve, hogy jobb, ha az igazat mondja.

- Nem. Baj?

- Nem.

- Valóban?

- Igen. Nem. Vagyis igen. – Keith a hajába túrt. – Igen, baj.

- Mert? – Dwight a többi tetejére borította a megsült palacsintát, és készítette a következőt.

- Láttad magad ebben a nadrágban?

- Igen. Elég régóta megvan.

- Ez… Csak az a gond, hogy… - Keith elnémult. A férfi ugyanis nevető szemmel nézett rá, láthatóan pontosan tudta, mi a probléma a ruhájával. – A pokolba! – nyögte rekedten. A sörösüveg hangosan koppant a pulton, mielőtt megragadta Dwight pólóját, és magához rántotta. Várt némi tiltakozást, de elmaradt.

Dwight azóta tudta, hogy meg fogja csókolni, mióta belépett a konyhába. Az a sötét tekintet, amivel végigmérte, mindent elárult. A vágy úgy robbant szét a testében, hogy felmorrant. Keith tépett hajába túrt, ujjai között csúszkáltak a rövid tincsek. A pultnak szorult, nyomta a derekát a széle. Keith-nek a farmer se tudta elrejteni a vágyát, nekifeszült, a nyelve pedig mohón kalandozott a szájában. Öntudata utolsó maradékával megszakította a csókot.

- A palacsinta… - lehelte.

Keith odanyúlt és elzárta a főzőlapot. Aztán máris újra csókolta, a melegítőnadrág kicsit lecsúszott a csípőjén, így a csupasz bőrét markolta meg, ahogy közelebb vonta magához. Dwight ujjai lejjebb csúsztak a férfi tarkójára, majd a vállára. Feszes izmokat tapintott, nyoma sem volt egy nő puha domborulatainak.

Levegő után kapkodva közvetlen közelről nézték egymást, az ajkuk egymáshoz simult. Dwight a két tenyere közé fogta a férfi arcát, mielőtt megcsókolta volna. Ez volt az első alkalom, hogy ő kezdeményezett. Keith-szel ellentétben lassú és alapos volt, nem hagyta, hogy a férfi siettesse. Kicsit megrezdült, amikor Keith erősebben ölelte, az ágyékuk összesimult, a nadrágja vékonynak bizonyult.

- A francba! – mormolta, mert apai ösztönei jelezték, hogy a lányai most robognak ki a szobájukból.

Keith rámeredt, aztán felfogta, miért tolta el magától. Az arcán átsuhant valami érzelem, amit Dwight nem igazán tudott megfejteni elsőre. Talán csalódottság.

- Visszamegyek, befejezem a számlákat. – Nézte, ahogy kikerülve a lányokat, kisiet a konyhából.

Megfordult, visszakapcsolta a sütőt. Maga mellé vette a tálat a palacsintatésztával meg a tányérat a készekkel, hogy ne nagyon kelljen forgolódnia.

- Összevesztetek Keith-szel, apu? – Laurel leült az asztalhoz.

- Nem, dehogy. Anyátok hogy’ van?

- Jól. Megkérdezte, hogy milyen Keith-szel?

- Mondtuk, hogy szuper! – Emily nevetett.

Dwight minden figyelmével a palacsintát sütötte.

- A gyerekei?

- Melody beteg, de Steve jól érzi magát a bölcsiben.

- Az jó.

- Aha.

- Anyu el akar jönni meglátogatni minket.

- Mi? – Dwight megdermedt. Keith, a palacsinta és minden más hirtelen érdektelen lett. – A családját is hozza? – Remélte, hogy nyugodt a hangja.

- Igen. Baj lenne?

- Nem hiszem. Úgyis régen láttátok.

- Nekem hiányzik – bólintott Emily, de Laurel nem mondott semmit. 

Dwight rossz előérzettel sütötte tovább a palacsintákat.

- Vigyek be Keith-nek? – Laurel odaállt mellé.

- Majd én viszek be neki, ha kész lesz az összes.

- Biztos nem veszekedtetek?

- Biztos. Miért?

- Keith furcsa arcot vágott, és te is.

- Minden rendben. Komolyan.

- Akkor jó. Kedvelem Keith-t. Emily is, igaz, Em? – A húga éppen egy meglovasított palacsintát tömött a szájába, így csak bólogatni tudott. – Te is, apu?

- Igen, én is. – Mi mást mondhatott volna? Az, ami köztük történt, rég átlépte az egyszerű szimpátiát, de ezt egyelőre nem köthette a gyerekei orrára.

Kicsit később a férfit kereste az irodában, de nem találta. Letette a tányért a palacsintákkal, és kiment a verandára. Lehűlt kicsit az idő, csendesen esett az eső. Cigarettaszagot hozott felé az enyhe szellő. Arrafelé sétált. Megállt Harrison mellett, zsebre dugta a kezét.

- Az irodában hagytam egy tányér palacsintát.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes.

- Muszáj megenned, mert a lányok meg fogják kérdezni, milyen volt.

- Áldozatot kell hoznom?

- Pontosan. Jól vagy?

- Igen. Te?

Dwight felsóhajtott.

- Stacy meg akar látogatni minket.

- Oh.    

- A családjával jönne.

- Maradhatnak itt pár napot, van üres szoba. A lányaid biztosan örülnének.

- Nem ezzel van bajom. – Dwight megpróbálta ellazítani a vállizmait. Ösztönösen feszült meg mindene. – Attól félek, hogy Stacy el akarja vinni a lányokat – mondta nagyon halkan. Nem szerette volna, hogy a lányok meghallják. Nem tudta, hogy Laurel utána indult, és most ott állt a sötétben.

- A lányok szeretnek veled lenni, neki meg úgyis van még kettő.

- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. A váláskor a gyerekek hozzá kerültek, és csak később adta át a felügyeleti jogokat.

Keith mélyet szívott a cigijéből, és csak azután válaszolt, hogy kifújta a füstöt.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de amíg kicsik voltak, és szükségük volt az anyjukra, akkor nem kellettek neki. Most, hogy nagyok, és viszonylag kevesebb a gond velük, hirtelen megint az anyjuk akar lenni.

- Depressziós lett a harmadik gyerekkel, és…

- Dwight. – Keith elnyomta a csikket a korláton levő hamutálban. – Szerintem ez csak kifogás volt, és úgy sejtem, hogy te is így véled.

Dwight nem válaszolt, csak nekidőlt az oszlopnak. Laurel halkan visszaosont a házba, észre sem vették. Keith közelebb lépett, a vállára tette a kezét, és megszorította.

- Tiszta merevek az izmaid – jegyezte meg.

- Nem csak az lesz merev, ha így folytatod. – Dwight élvezettel lehunyta a szemét, amikor a férfi mögéje állt, és masszírozni kezdte a vállát. Jóleső borzongással hallgatta a halk, határozottan elégedett kuncogást, ami válasz gyanánt érkezett. – A lányok attól féltek, hogy összevesztünk – mormolta.  

- Miből gondolták?

- Mindketten furcsa arcot vágtunk.

Keith ujjai megtorpantak a vállán, majd kirobbant belőle a hangos nevetés. Megfordult, a sötétben nem igazán látta az arcát, és ezt most kifejezetten sajnálta. 

- Apu, mi olyan vicces? – Természetesen a kíváncsi Emily dugta ki a fejét a házból. – Hol vagytok?

- Erre. Még. Én már látlak. – Dwight két lépéssel fehér hálóinges lánya mellett termett, és felkapta. – Meg fogsz fázni.

- Nyár van, apu! – Harrison mintha csak az apját hallotta volna. – Keith, milyen volt a palacsinta?

- Még nem ettem belőle. Nektek ízlett?

- Igen. Fincsi volt. Igaz, Laurel? Laurel?!

- Ne kiabálj! – szólt rá az apja.

- Itt vagyok. – Laurel nesztelenül bukkant fel mellettük.

- Nem vagy mezítláb, ugye? – gyanakodott azonnal az apja.

- Gyere, felveszlek! – Keith gondolkodás nélkül emelte fel a kislányt. A gyümölcsillat a gyerekkorára emlékeztette. Laurel átkarolta a nyakát, és ettől megint érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában.

- Nézzétek! – Emily a távolba mutatott, ahol villámok cikáztak. – Ha messze van, nem is olyan ijesztő.

- Kiskoromban teljesen mindegy volt, hogy közel van vagy távol. Anyukámnak mindig énekelnie kellett, hogy megnyugtasson. Sokszor nem volt hangja másnap.

- Nekem apu szokott mesét olvasni. Ma is olvasol valamit, apu?

- Úgy emlékszem, hogy múltkor naggyá nyilvánítottad magad, akinek nem kell mese.

- Apuuuuu…

- Jó, jó! – Dwight megadta magát, aztán megjegyezte. – Keith-nek kellemesen mély hangja van. Biztos szépen tud mesét mondani.

- Nem.

A két lány abban a pillanatban felélénkült.

- De! Légyszi!

- Keith, kérlek!

- Ezért számolunk! – Keith ezt már akkor súgta az apjuknak, amikor a lányok ágyba bújtak.

Dwight vigyorgott, és betuszkolta a szobába.

- Mit szeretnétek? – Keith mindenbe beletörődve leült Emily ágya szélére.

- Mit tudsz? – Laurel volt a praktikusabb. 

A kérdés jogos volt, a férfi nagyon régen olvasott utoljára mesét. Végül a Békaherceget kezdte el mondani. Sikerült annyi játékosságot belevinnie, hogy a lányok fel-felkuncogtak. Egy idő után élvezni kezdte ő maga is, és a mese végül elég hosszúra nyúlt. A lányok mélyen aludtak. Dwight betakarta őket. Emily fölé hajolva a kislány motyogni kezdett.

- Keith a békaherceg. Csak meg kell csókolnod, és visszaváltozik…

Az apja megpuszilta, majd kiterelte Keith-t is a szobából. Átmentek az irodába. Lehuppantak a karosszékekbe.

- Emily mit mondott?

- Nem értettem.

- Aha.

Dwight elmosolyodott.

- Laurel a fejébe vette, hogy te vagy a róka A kishercegből, akit meg kell szelídíteni. Emily pedig most kitalálta, hogy te vagy a békaherceg, akit meg kell csókolni ahhoz, hogy visszaváltozzon.

- A lányaid hatalmas képzelőerővel bírnak.

- Korábban te voltál a lópokróc bácsi. Norma szerint ugyanis olyan a modorod, mint egy pokrócnak.

Keith hitetlenkedve pislogott. Magához vette a palacsintát.

- Lópokróc bácsi… - dünnyögte két falat között. – Mi jöhet még?

- Apokalipszis, ahogy a lányaimat ismerem.

Keith hümmögött, és félretette a tányért. Alig evett belőle, de Dwight már megszokta, hogy nagyon keveset eszik.

- Na, hisz…

- Nem ízlik?

- De igen, csak arra gondoltam, hogy közelebb jöhetnél.

- És ha nem akarok?

Keith egy zsebkendővel megtörölte a kezét. Elgondolkodva nézett rá, majd bólintott.

- Akkor azt javaslom, hogy vegyünk hideg zuhanyt és próbáljunk meg aludni. Holnap bútorokat kell emelgetnünk.

- Tényleg, a nappalid!

- Bizony. Ha mi el is felejtettük volna, a gyerekek valószínűleg emlékeztettek volna rá.

- Ebben biztos lehetsz.

Egymást nézték. Végül Dwight felállt, és magára hagyta. Az ajtóból visszanézett, és Keith később átkozta miatta, mert hosszú ideig képtelen volt elaludni.

 

Másnap reggel elég morcos volt. Dwight hasonlóan nyúzottnak látszott. Kávét kortyolgatott a verandán, amikor átment, és azért ez kicsit jobb kedvre derítette.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt!

Dwight a férfi szeme alatti sötét karikákat szemlélte. Nem kérdezett semmit, hasonlóan álmosnak érezte magát, mint ahogy Harrison kinézett.

- A lányok még alszanak.

- Az jó. – Keith úgy érezte, elégtételt kell vennie az álmatlan éjszakáért. – Tartozol nekem valamivel – lépett mellé.

- Most akarod behajtani? – Dwight elszakította a tekintetét a hajnali derengésről.

- És ha igen?

- Hogyan is volt az, hogy nem akarsz semmit tőlem? Megtartod a két lépés távolságot? Satöbbi, satöbbi…

A férfi összevonta a szemöldökét.

- A te hibád, hogy nem tudtam aludni az éjjel, és ezért jár némi kárpótlás.

- Aha. – Dwight letette a bögréjét a korlátra. Nekidöntötte a hátát az oszlopnak, és zsebre dugta a kezét. Maga sem tudta, hogy milyen csábító ebben a pózban a kócos hajával, álomittas pillantásával. – Ha most megkapod a kárpótlást, akkor egész nap nem tudsz majd figyelni a munkára.

- Ezt bízd rám!

- Csak szeretnéd!

- Hé, te voltál az, aki versenyezni akart! Tudtad, hogy mit fogok kérni…

Évődésüket Emily hangja szakította meg.

- Apu, szomjas vagyok! – A kislány félig csukott szemmel tartott kifelé a házból.

- Nincs víz a szobátokban?

- Nem tudom.

- Miért nem a konyhába mentél?

- Hallottam a hangotokat. – Emily felfelé nyújtotta a karját, hogy vegye fel, pedig még fel sem ébredt teljesen.

- Visszafektetem, addig igyál egy kávét – súgta Dwight, és beoldalazott vele az ajtón.

Keith megdörzsölte az arcát, a borosta sercegett a tenyere alatt. Borotválkoznia kellett volna. Ezen annyira elgondolkodott, hogy arra riadt, a férfi megáll mellette.

- Nem kérsz kávét?

- Megcsókolhatlak?

Dwight lélegzete elakadt. Keith álmodozó tekintettel nézett rá, a hangja sokkal mélyebb és rekedtebb volt, mint szokott. Még soha nem látta ilyennek. 

- Este a lányok filmet akarnak nézni. Átjöhetnél. Ők a felénél el fognak aludni, de utána nézhetünk valami mást.

- Holnap munkanap.

- Harrison, egy farmon vagyunk, minden nap munkanap.

Keith odahajolt hozzá, és válaszul puha csókot nyomott a szájára.

- Köszönöm.

- Sokáig azt hittem, hogy ezt a szót nem ismered.

- Sokáig azt hittem, hogy merev hetero vagy.

- Nevetni fogsz, de én is.

Egymásra vigyorogtak.

- A jutalmat nem felejtettem el – jegyezte meg Keith, miközben elindult befelé.

Dwight felvette a bögréjét, és elmosolyodott.

- Tudom. – Jóleső érzés volt vele flörtölni. Jobb érzés, mint számított rá.

- Szép napunk lesz. – A férfi megállt mellette pár perccel később.

Kávét kortyolgatva figyelték, ahogy felkel a Nap.

 

A délelőtt munkával telt. Ellátták a lovakat, kiterelték őket a fedett karám alá, ha nekiállna esni az eső. Laurel és Emily segített összeszedni a tyúkok alatt a tojást, majd átvonultak Keith-hez, hogy megtervezzék az átalakításokat. A két férfi aggodalmasan egymásra nézett, de nem mertek mondani semmit.

Kivételesen közösen ebédeltek, a lányok még közben is összedugták a fejüket és sutyorogtak. Dwight csak a fejét csóválta, sejtette, hogy nehéz napjuk lesz. Harrison kíváncsi volt, mi fog kisülni a dologból. Az igazat bevallva, az is mindegy lett volna, ha üresen hagyják a nappalit, amíg az Alton családdal lehet. Most kezdte felismerni ugyanis, hogy milyen magányos volt eddig. Persze, tudta, hogy magányos, de most tapasztalta meg, hogy mennyire. Mennyire üres és komor volt az élete, míg Dwight és a lányai be nem toppantak hozzá.

A mosogatás után – soha nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz elmosogatni, ha két kisgyerek segédkezik – a lányok előre rohantak, ők ketten lassabban követték őket. Jó volt csak úgy sétálni, Keith gyerekkora óta nem csinált ilyesmit. Megállt a nagy ház előtt, régen az anyjának kis virágoskertje volt itt.

- Ültethetnénk virágokat – jegyezte meg.

- Virágokat?

- Anyu nagyon szerette őket, mindig virágzott valami. Itt volt – mutatott körbe maga körül. – Anyu halála után Gray az összes virágot kiszedte, a bokrokat kivágta – mondta elmerengve.

Nagyon régóta nem érezte, hogy létrehozna valamit. Valamit, ami nem a megélhetést jelenti, hanem az élvezetet. Amitől kicsit jobban érzi magát, amikor ránéz.

- Megbeszélhetjük a lányokkal, biztos szívesen segítenek majd.

- Te nem szereted a virágokat?

Dwight meglepetten pislogott.

- Miért ne szeretném?

- Mert mindjárt a lányokat mondtad…

- Velem akarsz virágokat ültetni?

- Nagyon nőiesnek tartanád?

- Nem. A virágok szépek, és teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi ülteti, gondozza őket. A jövő héten felásom neked, ha megmutatod, hol volt pontosan az anyukád kertje. – Dwight lassan körbejárt. – Van faanyag a régi istállóban, lehetne kis kerítést köré. Mit szólsz? Keith?

A férfi némán bámult rá, ijesztően sápadt volt.

- Rosszul vagy? – Ott termett mellette, megragadta a felkarját.

- Csak… furcsán érzem magam. – Keith próbálta megfogalmazni az érzéseit. Nem ment könnyen, hiszen eddig mindent elnyomott magában. – Az anyámon, Wilburon, Sonián és az évek során még egy-két emberen kívül senkit nem érdekelt, hogy mit szeretnék. Mi tenne boldoggá. Csak most téged. – Mély levegőt vett, megint rettenetesen fiatalnak és törékenynek látszott. – Tényleg felásnád nekem a kertet és csinálnál kis kerítést?

Dwight mindig azt gondolta, hogy Keith Harrison milyen szerencsés. Jómódú farmercsaládba született. Akármibe fogott, az biztosan nyereséges volt. Volt neve a városban és a környéken még akkor is, ha egy kiállhatatlan seggfej volt. S most itt állt szomorúan előtte, és a valóság szinte arcul csapta. Keith Harrison az egyik legboldogtalanabb, legmagányosabb ember volt, és ezen nem változtatott az, melyik családba született vagy, hogy mennyi pénze volt. Undoksága abból fakadt, hogy félt bárkit is közel engedni magához. Ám most itt volt ő a lányaival és minden megváltozott.

- A kerítés lehetne fehér – válaszolta. – Amúgy is újra kell festeni a kerítéseket és az épületeket előbb-utóbb. Akkor még illene is hozzájuk.

Keith nagyot nyelt. Félrenézett. Dwight úgy sejtette, meghatódott.

- Apu, jöttök? – Emily türelmetlenül integetett az ajtóból.

- Mindjárt.

- Menjünk! – sóhajtotta Keith egy halvány mosoly kíséretében.

- Biztos?

- Igen. Jól vagyok. Köszönöm.

- Még ne köszönj semmit! Lehet, hogy nem lesz kedvem ásózni.

Keith ezen már elnevette magát.

- Nálad makacsabb és kitartóbb embert nem ismerek, kétlem, hogy félúton abbahagyod. Kivéve magamat – tette hozzá kis szünet után, és elindult a ház felé.

- Legalább beismered.

- Mit?

- Hogy makacs vagy.

- Mint te.

- Veszekedtek? – Ezt már Laurel kérdezte, amikor megálltak a nappali küszöbén.

- Nem, kicsim. Nos? Mit kell csinálnunk?

Laurel odaállt Keith elé.

- Még mindig én vagyok a főnök?

- Itt és most igen.

A kislány bólintott, majd a háta mögül egy füzetet húzott elő. Dwight megismerte, az anyjától kapott egyik – féltve őrzött – vázlatfüzet volt. Nagy dolog volt, hogy elővette és használta.

- Felvázoltam, mit fogunk csinálni – közölte Laurel, és ellenmondást nem tűrően felnézett rájuk. – Sok a munka, nem tűrök nyafogást! – Ezzel megfordult, és a szoba közepére sétált. – Szedjük le a függönyöket! Nagyon sötét van tőlük.

Keith Dwightra pillantott.

- A lányod egy igazi kis diktátor – súgta.

- Te engedted meg neki, hogy főnök legyen – hajolt oda a férfi füléhez, majd a lánya tekintetét látva kiegyenesedett. – Hozok egy létrát!

Gőzerővel dolgoztak. Leszedték a függönyöket és félretették, hogy Sonia kimossa őket a jövő héten. Az egyik ablakba belenyúló szekrényt középre emelték, mert Laurel kitalálta, hogy a szekrények elférnek a jobb oldali falon, ahol nem volt ablak. Onnan viszont el kellett venni a kanapét. A két férfi nyögve, fojtottan káromkodva emelgetett, ami nem egyszer nevetésbe fulladt. Emily közben kicipelte a díszpárnákat az udvarra, hogy szellőzzenek. Igaz, Sonia minden héten kivitte őket, de a kislány ragaszkodott az elképzeléséhez.

A szekrények régiek voltak, és bár a lányok lepakoltak róluk mindent, alig bírták el őket. Dwight zihálva támaszkodott az egyik komódra, és próbálta kitalálni, hány izmát húzta meg cipelés közben. Vele szemben Keith egyengette a hátát, néha megrándult az arca. Laurel a jegyzeteit nézegette.

- Soha nem leszünk kész, ha lazsáltok – jegyezte meg.

- Kicsim!

- Bocsi, apu!

Dwight szünetet akart elrendelni, de körbenézve meglepetten látta, hogy majdnem készen vannak. A kanapét a helyére tolták, Emily azonnal ugrott, hogy rátegye a párnákat. A dohányzóasztal könnyű volt, és a két karosszék se okozott problémát. Laurel hozta az új függönyöket. Hófehérek voltak, gyönyörű csipkével az alján.

- Ez a legszebb – nyújtotta az apjának, aki akkor mászott fel a létrán.

Keith nézte, ahogy felkerülnek az ablakok elé. Határozottan az anyja illatát érezte, amitől máskor mindig elszomorodott, de most valami új kezdeteként élte meg. Még mindig nagyon hiányzott neki, ám kevésbé fájt, mint régen.

- Nem baj, hogy felraktam őket? – Dwight érzékelte a hangulatváltozását. Lelépdelt a létrán, és megállt előtte.

- Nem.

- Miért lenne baj? – Laurel elégedetten szemlélte mesterművét, a majdnem kész nappalit.

- Kicsim, szerintem ez a függöny Keith édesanyjáé volt.

A gyerekek megdermedtek. Laurel ajka sírásra görbült, elégedettsége azonnal a múlté lett.

- Ne haragudj! Levesszük őket!  

- Nincs semmi baj! – Keith nézte, ahogy a nyitott ablakban lengenek a fehér függönyök. – Anyu örülne, hogy újra használom őket.

Emily elgondolkodva bámult rá, majd kiment. Dwight sejtette, hogy töri valamiben a fejét, de nem ment utána. Helyette nekiállt rendet tenni. Kivitte a létrát, addig Keith megigazította a szőnyeget, mert felgyűrődött az egyik karosszék alatt. Laurel visszarakta a polcokra a fényképeket, apró porcelánokat. Mire végeztek, Emily is megjelent. Kipirult az arca, és a háta mögé dugta a kezét.

- Keith.

- Igen?

- Tessék. Szedtem neked virágot. – A férfi döbbenten bámulta a kis réti virágokat, amiket a kislány a markában szorongatott. – Láttam anyukádról képet az egyik albumban a könyvtárban. Itt ült a nappaliban és…

- … réti virágok voltak egy kis vázában az asztalon – fejezte be helyette Keith.

- Igen. – Emily elvigyorodott. – Most pont olyan lesz, mint régen. Sajnálom, hogy anyukád már nem lehet itt veled.

Keith Laurelre és Dwightra pillantott, akik rámosolyogtak.

- Én is. Köszönöm. – Lehajolt, és szorosan magához ölelte a kislányt. – Mit szólnátok, ha bemennénk a városba? Mindenkinek fizetek egy fagyit! – Szerette volna viszonozni a kedvességüket valamivel, és semmi más nem jutott az eszébe.

- Hurrá! – A gyerekek hangos ujjongásban törtek ki. Dwight egy köszönömöt formált az ajkaival, és soha ilyen komolyan nem nézett rá.

- Először tegyünk rendet! – szólt rá a lányaira.

Beletelt egy kis időbe, míg összeszedelőzködtek. A gyerekek nagy rohammal indultak apjuk régi furgonja felé, de Keith csípőre tett kézzel rázta a fejét.

- Nincs az az isten, hogy beüljek ebbe a tragacsba! – jelentette ki.

Dwight megállt mellette, és összevonta a szemöldökét.

- Tragacs? – ismételte hidegen.

- Igen, az. – Keith nem ijedt meg tőle. – Te is tudod, hogy a bontóban lenne a helye.

- Ha lenne pénzem új kocsira, akkor a bontóba vinném…

- Három furgon van ezen a nyavalyás farmon. Mi lenne, ha használnád az egyiket, amíg összegyűjtöd a pénzt az új kocsira?

- Ne csináld ezt!

A férfi arca elsötétült. Hirtelen megint a morc Harrison lett.

- Mit? Naponta hosszú órákat szánsz a furgonra, mert mindig lerobban. Időt és energiát takarítanál meg, ha az enyémet használnád. A lányoknak is jobb lenne, mert nem egy órát zötykölődnének az iskoláig.

- Ez nem a te dolgod!

- Hát, persze! – Keith egészen közel hajolt. – Itt állunk, és egy rohadt kocsi miatt vagy kiakadva… S még én vagyok elviselhetetlen…

Dwight-ban felmerült, hogy a férfi faképnél hagyja, de Harrison becsületére legyen mondva, nem tette. Helyette elindult a saját furgonja felé, és magához intette a lányokat.

- Ezzel megyünk!

- Juhééé! – Emily azonnal hangot adott az elégedettségének. Keith megvárta, amíg beszállnak. Behajolva ellenőrizte, hogy jól kötötték-e be a biztonsági övet, és ettől Dwight sértettsége azonnal elszállt. – Te nem jössz, apu?

- De igen, Em! – Beült az anyósülésre. – Nekem is ellenőrzöd az övet? – kérdezte, amikor Keith a kormány mögé huppant.

- Szeretnéd? – Harrison ránézett. A tekintete örvénylően mély volt, a hangjában ugyanannyi kihívás volt, mint amennyi az előbb az övében.

- Apu be szokta kötni az övet – szólalt meg Emily, mire Laurel azonnal lepisszegte. Ő valamiért megérezte, hogy a kérdés mást jelentett.

Keith nem válaszolt, csak indított. Laurel és Emily beszélgetni kezdtek valamin, de igazából a két férfi nem is figyelt oda rájuk. Mindketten a saját gondolataikba merültek.

 

 

5.

 

A városban vasárnap lévén nyugalom honolt. A büfében volt pár tinédzser, Dwight befelé figyelt, ahogy elhajtottak előtte. Donnát nem látta, az asszony biztos nem dolgozott. A cukrászda előtt, ahol nyáron a legjobb fagylaltot lehetett kapni, állt vagy öt kocsi. Az egyik Donnáé volt, a gyerekekkel egyszerre ismerte fel.

- Apu, itt vannak Donnáék!

- Látom, kicsim. Nézd, most jönnek kifelé!

A lányok nagy csatakiáltással ugrottak ki az autóból, hogy keresztanyjuk nyakába vessék magukat, amint Keith leparkolt az egyik szabad helyre.

- Gyere, bemutatlak! Donnával még úgy sem találkoztál.

- Nem fontos.

Dwight rápillantott, miközben nyitotta az ajtót. Csak akkor válaszolt, amikor kiszállt. Visszahajolt, enyhén ráncolta a homlokát.

- Donna az egyik legjobb barátom. A lányaim keresztanyja. Szóval, ha komolyan gondolod velem, akkor most kiszállsz, és megismerkedsz vele.

Keith összerándult, olyan erővel csapta be a kocsiajtót. Úgy látszott, hogy Donna egy olyan pont volt, ami érzékenyen érintette a férfit. Végiggondolva, érthető volt a viselkedése, hiszen az asszony mégiscsak a barátja volt. Kikászálódott. Dwight odasétált hozzá.

- Nem lesz gond. A férjét Samnek hívják, ő még a gyárban dolgozik, ahol én is voltam. A gyerekei ikrek, Noemi és Levis, pár évvel idősebbek, mint Laurel.

- Oké. – Kicsit tartott attól, hogyan fognak reagálni a megjelenésére. Más esetben nem érdekelte volna, de mivel az Alton családnak fontos volt Donna, így szerette volna, ha őt is megkedveli. Csak egy icipicit, hogy Dwight boldog legyen.

Együtt sétáltak oda a családhoz. Donna alacsonyabb volt náluk, úgy nézett fel rájuk. Vékony alakján lötyögött az egészruha, amit a vasárnapi fagyizás kedvéért vett fel.

- Jól nézel ki! – Dwight szorosan megölelte. – Helló, Sam! – Fogott kezet a férjével, aki fáradtan bólintott. Bár a gyárban leépítések voltak, a munka ugyanannyi volt, és sokat túlóráztak. –  Hogy vagytok?

- Jól. Nem kérdezem, hogy veletek minden rendben van-e, mert a lányoknak eddig be sem állt a szájuk. – Donna megsimogatta Emily haját.

Felnevettek.

- Donna, ő itt Keith Harrison. – Dwight úgy tett, mintha nem az előbb mondta volna el a férfinak, ki kicsoda. – Keith, a hölgy Donna, Laurel és Emily keresztanyja. A férje Sam, a gyerekeik Noemi és Levis.

- Örülök, hogy megismerhetem. – Keith érezte, hogy nem fogják megenni. Donna ugyan kíváncsian méregette, viszont rámosolygott, amikor kezet fogtak.

- Én is. Már rengeteget hallottam magáról.

- Ebben biztos voltam.

A gyerekek kicsit arrébb húzódtak, halkan pusmogtak.

- Az előbb mondtam a lányoknak, hogy valamikor átjöhetnének.

- Ottalvós buli?

- Pizsamaparti, igen. Mit szólsz?

- Jól hangzik. – Donna sokat dolgozott, így ilyesmire csak pár havonta került sor. – Utána lehetne nálunk, igaz, Keith? Süthetnél palacsintát a srácokkal. – Dwight élvezte, hogyan reagál a férfit.

- Nem akarunk gondot okozni… - Sam kevésbé volt nyitott, ha a seggfej Harrisonról volt szó.

- Nem gond. Tényleg. Lovagolhatnak is, ha akarnak.

Levis felkiáltott, és lelkes arccal eléjük pattant.

- Komolyan?

- Igen.

- Anyu, ugye, elmehetünk?! – Levis Emilyhez hasonlóan imádta a lovakat.

- Rendben, de csak akkor, ha jól viselkedtek.

- Úgy lesz!

- Most akkor mi megyünk, vagy ti jöttök át? – Emily felvonta a szemöldökét. 

Donna felsóhajtott.

- Egyezzünk ki azzal, hogy ti jöttök át, és az egyik hétvégén pedig Noemi és Levis megy át hozzátok. Oké?

- Oké!

A gyerekek vigyorogtak.

- No, akkor ezt megbeszéltük! – Donna összecsapta a tenyerét. – Holnap apátokkal korán kelünk, így menjünk!

Elbúcsúztak egymástól, a gyerekek még a kocsiból is integettek nekik.

- Látod? Nem evett meg senki.

- Látom.

- Biztos nem gond, hogy átjönnek?

Keith nemet intett.

- Nem. Aranyos gyerekek. Ki vigyáz rájuk szünetben, ha a szüleik dolgoznak?

- A nagyszülők felváltva.

- Értem.

Dwight elgondolkodva bámulta a férfit, miközben a lányok vihogva sutyorogtak mellettük.

- Köszönöm.

- Én köszönöm, hogy bemutattál. Féltem, hogy hogyan fogod kezelni ezt az egészet.

- Azt, ami közöttünk van?

- Igen.

- Hányasra vizsgáztam?

- Ne viccelj!

Felnevettek.

- Nem szeretsz a városban lenni, ugye? – kérdezte Dwight megértően.  

Keith körbepillantott. Ritkán járt be, mert Wilbur és az utóbbi időben Dwight mindent elintézett neki.

- Vegyük meg azt a fagyit! – sóhajtotta válaszul. A fagyival a gyerekeket akarta boldoggá tenni, ám most szembesült azzal, hogy ez mivel is jár. 

- Gyertek már! – Emily odarohant hozzájuk, és megfogva az apja és Keith kezét, türelmetlenül húzni kezdte őket befelé. Elég hangos volt ahhoz, hogy nagy látványosság legyenek, amikor beléptek a cukrászdába. Laurel csak a fejét ingatta húga viselkedése láttán, és lassabb léptekkel követte őket.

- Epreset kérek! – közölte Emily mindenféle köszönés nélkül Dorothy Bulgairrel, aki nyáron kisegítőként dolgozott itt.

Dorothy már hozzászokott a furcsa látogatókhoz, bár Keith Harrison látványa okozott neki egy kis homlokráncolást. Az Alton családot régóta ismerte, imádta a lányokat, és sokszor elgondolkodott azon, hogy mennyire más lenne az élete, ha ilyen apja lenne, mint nekik. Igaz, hogy Dwight most éppen gyengéden megkocogtatta a kislánya kobakját.

- Kicsim!

Emily a szemét forgatta.

- Szia, Dorothy! Kaphatok eper fagyit?

Dorothy elmosolyodott.

- Szia, Emily! Hány gombóccal? Itt eszitek meg, vagy elviszitek?

- Itt – vágta rá a kislány.

- Elvisszük – mondta vele egyidőben az apja, mert érzékelte a rájuk tapadó kíváncsi tekinteteket. Tudta, hogy ez nem neki szól, hanem Harrisonnak, akit valószínűleg még életében nem látott senki itt fagyit enni.

- Mindig itt szoktuk megenni! – Emily értetlenül nézett fel rájuk.

- Semmi gond. – Keith-t láthatóan hidegen hagyta, hányan bámulják. – Van ott a sarokban egy üres asztal. Ott jó lesz?

- Igen! – A kislány világa a helyére billent, ragyogó mosollyal felelt.

Laurel vaníliát kért, Dwight csokoládét. Keith habozott, ritkán evett édességet.

- Te nem eszel? – Emily lecövekelt előtte.

- De igen. – Nem tudott nemet mondani azoknak a gyönyörű szemeknek. – Epreset kérek. Egyben fizetem – tette hozzá, és előszedte a tárcáját.

- Rendben.

Keith fizetett, addig Dwight az asztalhoz kísérte a lányokat. Volt négy tizenéves, akik vihorászva bújták a telefonjaikat, és nem igazán foglalkoztak a külvilággal. Velük ellentétben az idős Mr. King és a felesége azóta bámulta őket, hogy beléptek. Odabólintott nekik, mert nem akart udvariatlan lenni. Ugyanígy tett a háromgyerekes családdal, akiket csak látásból ismert, a gyerekek nagyobbak voltak, mint Laurel és Emily. Viszont örömmel fedezte fel az egyik asztalnál a volt kollégáját.

- Helló, haver! – Kezet fogtak. – Hogy vagy? Rég láttalak. A család?

A férfi elvigyorodott.

- A srácok a mosdóban. Christy pihenni akart egy kicsit, úgyhogy elhoztam őket egy sütire. Ti hogy vagytok?

- Jól. Keith meghívott minket egy fagyira.

Jack Hodge magas, keménykötésű férfi volt. Szorgalmas, vidám, megbízható. Két fia volt, most várták a feleségével a harmadik gyereket. Harrisont nézte, aki akkor fizetett.

- Ezek szerint kijössz vele?

- Nem olyan rossz ember, mint amilyennek hírlik.

Jack ezen felhorkant.

- Te vagy az első, aki ezt mondja. 

Dwight az ajkába harapott, hogy ne káromkodással válaszoljon.

- Keményen dolgozik, hogy fenntartsa a farmot, és ellássa a lovait. Nem jókedvű ember, de miután mindenki egy seggfejnek tartja, erre nincs is semmi oka, nem gondolod?!

Hodge meglepve maga elé kapta a kezét.

- Hé, Alton, nyugi! Én csak azt mondtam, amit hallok.

- Ez a baj ezzel a várossal…

Jack suttogóra vette a hangját.

- A bátyja sem szerette, és elég sok minden kering róla. Mégis mit vársz?

Dwight a szeme sarkából érzékelte, hogy Keith elindult feléjük, így csak vállat vont és kezet nyújtott.

- Semmit. Viszlát, Jack! Üdvözlöm Christie-t!

- Kösz, átadom! Megyek, megnézem a srácokat! – Jack még azelőtt elindult a mosdó felé, mielőtt Harrison odaérhetett volna hozzájuk.

- Minden rendben?

- Igen. Jackkel a gyárban dolgoztunk együtt. Sammel együtt szerencsésebb volt, mint én. Milyen a fagyi, lányok? – Leültek a gyerekekkel szemben, aki teljes átéléssel kanalazták a fagylaltjukat. Laurel mindig csak egy kicsit vett a kiskanálra, lassan és elegánsan evett. Emily vele ellentétben nagy adagokat vett magának, és a kanálról nyalogatta le, de persze nem volt elég gyors, már a karján folyt végig az olvadt eper. Az apja áthajolt az asztalon, és szalvétával letörölgette.

- Finom – felelte tele szájjal mindkettejük helyett. – Ízlik? – kérdezte Keith-től.

- Igen. – Keith gyerekkora óta nem evett fagylaltot. Akkoriban még nem ide jöttek vasárnaponként, hanem a belvárosba. Azóta persze minden megváltozott, azt az épületet elbontották, most a város egyetlen kis hotelje működött a helyén.

- Miért néznek minket az emberek? – Megint Emily volt az, aki megszólalt. Kíváncsian bámult körbe, és elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki félrekapja a tekintetét.

- Em! – Dwight rosszallóan nézett a lányára, Keith viszont rámosolygott.

- Mert szeretik olyasmibe ütni az orrukat, amihez semmi közük. – Ezúttal ő volt elég hangos ahhoz, hogy a körülöttük levők meghallják.

- Keith! – Dwight legszívesebben bokán rúgta volna a férfit.

- Te is tudod, hogy igazam van.

- Tudom, de ezt ne itt beszéljük meg.

- Akkor hol? Otthon? – Keith maga sem tudta, mi ütött belé. Nem szokott így viselkedni, de érezte, hogy vörös köd lebben a szeme elé. – Így legalább mindenki hallja…

Dwight a szemébe nézett. Hosszan, áthatóan. Szeretett volna válaszolni, de sejtette, hogy abból veszekedés lenne. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy igenis össze akart veszni vele. Kiabálni és verekedni akart vele abban a reményben, hogy a köztük levő feszültség nyom nélkül eltűnik majd. Mert a feszültség ott volt még akkor is, ha igyekeztek figyelmen kívül hagyni. A lelke mélyén azonban pontosan tudta, hogy az érzés akkor is maradna, hiszen csókolni vágyta. Vadul nekiszorítani a falnak és elmerülni a szájában, igen, ezt akarta. Annyira, hogy hirtelen lüktetni kezdett a teste a sóvárgástól.

- Edd meg a fagyidat, és utána menjünk haza! – Halk volt, a férfinak szinte az ajkáról kellett leolvasnia a szavait.

Keith kiskanállal eszegette a fagylaltot, a mozdulata most félúton elakadt. Mielőtt válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, egy család nyomakodott be rajta. Dwight rosszkedvűen állapította meg, hogy Patty Jo az a férjével és a gyerekeivel. Az asszony pár évig különélt a párjától, akkor majd’ egy évig együtt voltak. A szakításhoz az vezetett, hogy kiderült, előszeretettel rángatja a lányai haját, amikor ő nem látja. Miután felelősségre vonta, hogy a sajátjaival is így bánik-e, a válasz az volt, hogy Laurel és Emily csak a mostohagyerekei. Dwight akkor rácsapta az ajtót, és azóta is kerülte messzire.

- Jaj, ne! – Laurel látta meg előbb az asszonyt.

- Patty Jo! – Emily elhúzta a száját.

- Kicsoda? – Keith értetlenül nézett a család felé. – Ismernem kellene őket?

- Úgy hiszem, hogy te elég kevés embert ismersz a városban, szóval kétlem.

- De téged mindenki ismer – vigyorodott el Emily. – Még a barátnőm, Melissa is tudja, hogy ki vagy.

- Remek. – Keith-t valahogy nem boldogította a tudat, hogy még egy hatéves is tudja, kicsoda.

- Dwight! – Patty Jo kiszúrta őket, amikor szabad asztalt kerestek. A férje nagy pocakot eresztett, és határozottan kedvetlen volt. A gyerekei, a tizenkét éves Luke, a tizenegy éves Nora és a kilencéves Sean hasonlóan komolyak voltak. Dwight akkor is keveset látta őket mosolyogni, amikor együtt járt az anyjukkal.

- Szia, Patty Jo! Srácok! Helló, Mitch! – Kezet fogott a férfival, aki csak mormogott valamit az orra alatt.

- Nohát, mekkorát nőttetek! – Patty Jo Emily felé nyúlt, valószínűleg a haját akarta megsimogatni, de a kislány elhúzódott előle.

- Patty Jo! – Dwightnak most ment el végleg a kedve a fagyizástól.

Az asszonyt nem keserítette el a visszautasítás, már Keith-t szemlélte.

- Maga Keith Harrison, ugye? – Meg sem várta a választ, megragadta a férje karját. – Nézd, Mitch, a nagy Harrison leszállt a halandók közé egy fagyira…

Keith felsóhajtott. Eltolta maga elől a tálkát, majd Dwightra pillantott.

- Mehetünk?

Dwight a gyerekeire nézett, akik már csak a fagyit turkálták, és fél szemmel az asszonyt figyelték.

- Menjünk! Gyerünk, lányok! – Felállt. Mielőtt a helyére tolhatta volna a széket, Patty Jo már ott állt előtte.

- Nem mondtam semmi rosszat. Hová mentek? Beszélgessünk! A gyerekek ellesznek…

Dwight azon merengett, hogyan tudott vonzódni ehhez a nőhöz.

- Viszlát! – mondta. A lányokért akart nyúlni, de Laurel és Emily már Keith kezét fogva elindult kifelé.

- Milyen jóban lettetek Harrisonnal… - Patty Jo szája lebiggyedt, ahogy utánuk nézett. – Ő a cukros bácsitok? Aztán majd vigyázz, nehogy a lányaid szoknyája alá nyúljon! – Felvihogott, mintha egy jópofa viccet mondott volna. 

Dwight először fel sem fogta, mire utalt a nő. Csak, amikor látta, hogyan torpan meg Keith, és hogyan feszülnek a hátán és a vállán az izmok a vékony ingen keresztül. Iszonyúan mérges lett. A düh valahonnan legbelülről jött, a régi, elfojtott harag most elemi erővel tört felszínre. Megragadta az asszony karját, és magához rántotta.

- Egy szót se többet! – sziszegte. – Mégis mi a fenét gondolsz, mi? Egy ilyen célozgatással tönkretehetsz egy embert! Harrison egy rohadt ujjal nem nyúlt a gyerekeimhez, és nem is fog! Előbb fogja levágatni a kezét! Nem úgy, mint te, hülye kurva! – Majdnem biztosra vette, hogy meglátszanak majd az ujjnyomai Patty Jo bőrén, de vörös ködbe borult előtte a világ. – Azt hiszed, hogy elfelejtettem, mit műveltél velük, hm? Simán feljelenthettelek volna, ehhez tartsd magad! – Nekipenderítette az asszonyt a férje mellkasának, majd Keith-ék felé indult. – Menjünk innen!

Keith nem kérdezett semmit, de sejtette, hogy ha hazaértek, akkor fog. Patty Jo valamit elkezdett utánuk kiabálni, de Dwight nagy erővel bevágta maguk utánuk a fagyizó ajtaját.

- Na, ide se jövünk többet! – állapította meg Laurel. – Veszel nekünk egy fagylaltkészítő gépet? – nézett fel Keith-re.

- Dwight! – Patty Jo férje rohant utánuk. – Alton!

- Menjetek!

- Nem lesz baj? – Keith aggodalmasan figyelte a nagydarab férfit, aki feléjük igyekezett.

- Vidd innen a lányokat!

- Gyertek, sétáljunk egyet! – Keith nem szívesen hagyta ott őket, de ismerte annyira Dwightot, hogy tudja, képes megvédeni magát. Az pedig, hogy rábízta a lányokat, akiket mindennél jobban imádott, sokat elmondott arról, mennyire bízik meg benne. – Régen voltam a városban. Megmutatjátok, mi merre van? – igyekezett mosolyogni is, bár egy kicsit kényszeredettre sikerült.

Laurel és Emily sejtették, hogy ez csak figyelemelterelés, de Emily fellelkesedett.

- Igen!

Dwight ökölbe szorította a kezét, és nekidőlt Keith kocsijának. Látta, hogy a lányok elhúzzák Keith-t, és így egy kicsit nyugodtabb lett.

- Helló, Mitch!

- Megmagyaráznád, hogy mi a fene volt ez? – A férfi arca vörös volt.

- Miért nem a feleségedet kérdezed?

- Mit akarsz ezzel mondani? Ő csak poénkodott, nem kell mindent véresen komolyan venni.

- Aha, persze. – Dwight ellazította az izmait. Rájött, hogy Mitch nem akar vele verekedni. – Tudod, az én értelmezésemben, Patty Jo arra célzott, hogy Keith pedofil. És ez nem poén. Rohadtul nem az.

- Figyelj…

- Nem! Te figyelj, Mitch! Keith rendes ember, és egy ujjal sem nyúlna a lányokhoz. Soha. Erre felteszem az életemet! Viszont a feleségedért nem kezeskedem…

- Miről beszélsz?

Dwight mély levegőt vett, és azon gondolkodott, mennyit mondjon el Patty Jóról a férfinak. Eközben a lányai Keith-szel egy utcával arrébb jártak.

- Ne menjünk messzire! Apátok nem fog megtalálni minket.

- Tényleg! – Emily megtorpant. – Visszaforduljunk?

- Ha arra fordulunk, megkerüljük a házakat, és visszajutunk a fagyizóhoz – magyarázta Laurel.

- Igaz. – Keith nagyon régen járt errefelé, de rémlett neki, hogy párhuzamosak az utcák.

- Hé, Harrison! Pesztonka lettél? Vagy hirtelen lett két kölköd?

Keith megtorpant. Paulie-ra itt számított a legkevésbé.

- Nem ezzel a bácsival verekedtél? – Laurel az eléjük sétáló férfit bámulta.

- Újabb monoklira vágysz, Paulie? Megmondtam, hogy ne kerülj többet a szemem elé! – A lányokat lassan a háta mögé húzta, majd elengedte a kezüket, hogy tudjon védekezni, ha a fickó támadni akarna. Simán kinézte belőle. Nem az a fajta volt, akit érdekel, hogy megsérül miatta egy gyerek.

- Egy seggfej vagy még mindig, Harrison! – Paulie röhögött. Most csak halovány piaszag keringett körülötte.

- Keith nem seggfej! – Emily hirtelen közöttük termett, apró kis kezét ökölbe szorította.

- Igen, az te vagy! Keith kedves! – Laurel a húga mellett termett. – Ha nem hagyod békén, akkor sikítani fogunk! – fenyegetőzött.

- Ettől most nagyon megrémültem, kislány!

- Félhetsz is! – Emily dühösen toppantott. – Iderohan majd mindenki, és mi majd sírunk, és elmondjuk, hogy csúfoltál és bántani akartál minket, és mindenki nekünk fog hinni és bevisznek majd a dutyiba!

Keith csak állt, képtelen volt megszólalni, annyira meglepte a jelenet. Paulie horkantott egyet, és a lábuk elé köpött.

- Hülye libák! – morogta, majd sarkon fordult, és gyorsan eliszkolt. Valószínűleg tartott attól, hogy Harrison orrba veri ezért a megjegyzésért. A férfi azonban ahelyett, hogy utána iramodott volna, inkább leguggolt, és magához húzta a lányokat. Szorosan ölelte őket, mintha soha nem akarná elengedni őket.

- Keith, nem kapunk levegőt! – Emily rém büszke volt magukra, kuncogva fúrta a férfi nyakába az arcát.

- Köszönöm!

- Szívesen. – Laurel elmosolyodott, amikor észrevette az apjukat. – Itt van apu.

- Mi történt? – Dwight aggódva hajolt hozzájuk.

- Itt volt az a bácsi, akivel Keith verekedett – újságolta Emily.

Keith elengedte őket, és felállt.

- Minden rendben? – fordult a férfihoz.

- Mitch-el? Persze. Megbeszéltük. Otthon elmesélem. Most viszont elmondanátok, hogy mit keresett itt Paulie? Mert gondolom, Paulie volt…

- Ő. – Keith megsimogatta a lányok haját. – Laurel és Emily megvédtek.

- Tényleg?

- Megfenyegettük – bólintott nagy komolyan Emily, de a szemében huncut csillogás jelent meg.

- Ezt hazafelé elmesélhetitek – mondta az apja, és a karjaiba kapta. – Menjünk haza!

Laurel a kezét nyújtotta, pedig ő nem is szokta felvetetni magát. Keith ezt nem tette szóvá, helyette felvette. Dwight bevárta őket, így egymás mellett ballagva sétáltak vissza a kocsiig. Emilynek persze be nem állt a szája közben.

 

Kifelé a városból Keith behajtott az éjjel-nappali parkolójába.

- Miért állunk meg?

- Mindjárt jövök! – Keith kiugrott, és besietett az üzletbe.

- Apu…

- Nem tudom, miért ment – előzte meg a kérdésözönt Dwight. – Biztos elfogyott a cigije.

- Abbahagyhatná a dohányzást – szólalt meg Laurel. – Káros az egészségre. Rajta van a dobozon is, és Keith tud olvasni.

- Ezt majd mondd meg neki is, kíváncsi vagyok, mit válaszol.

- Rendben.

- Már jön! – Emily az orrát az üveghez nyomta. – Fagyi! – sikkantotta, és tapsikolni kezdett, amikor felismerte a dobozokat Keith kezében.

- Chips! – Laurel alapvetően nem sok édességet evett, de chipset bármennyit magába tudott tömni. S ez már el is terelte a figyelmét a cigiről.

- Fogjátok! – Keith beadta nekik a fagyit és a chipset, majd beszállt az apjuk mellé.

- Ez hideg! – Emily sikkantgatva kacagott, mert a fagylaltos doboz tényleg nagyon hideg volt.

- Ez a kedvencem! – Laurel elmarkolta az egyik zacskót, és az apja szinte látta, hogyan csorog a nyála.

- Elkényezteted őket! – Dwight hangjában semennyi szemrehányás nem volt.

- Ezt pont te mondod… - Keith elmosolyodott. Kivillantak fehér fogai, apró ráncok terültek szét a szeme körül és vidáman csillogott a tekintete. Dwight rájött, hogy valójában milyen piszkosul jóképű. Mintha eddig nem lett volna ennek tudatában…

- Jó, hogy nem vagy mosolygós fajta – dünnyögte.

- Miért? – Harrison kifordult az útra.

- Mert nem tudnád levakarni magadról a nőket.

- Ezt most miért mondod? Tudod, hogy…

- Persze, hogy tudom! – Dwight felhorkant, és inkább előrebámult.

Keith egy ideig emésztette a megjegyzést, aztán halkan elnevette magát. A lányok hiába faggatták egészen hazáig, nem árulta el, mi olyan vicces. Dwight pedig még csak rá sem nézett, de piros volt a füle.

- Filmnézés? – Laurel eléjük állt, amikor otthon kiszálltak a kocsiból.

- Fürdés után – borzolta össze a haját az apja. – Válasszatok filmet is, mi addig megnézzük az állatokat.

- Juhúúúúú! – Emily a fagyival és chipsszel megrakodva iramodott a ház felé. – Gyere, Laurel!

- Hé, várj! Ne vigyél mindent! – A nővére utánaszaladt. – A fagyit be kell tenni a hűtőbe!

Keith abban a pillanatban megragadta Dwight csuklóját, hogy a lányok mögött becsukódott az ajtó. Szó nélkül húzni kezdte az istálló felé, odabenn viszont hirtelen megtorpant. Dwight-ot csak az állította meg a lendületből, hogy a mellkasára tenyerelt. Meg az, hogy megcsókolta. De milyen csók volt az!

A férfi nyelve elmerült a szájában, mohón kutatta minden kis zugát, a nyelvével kelt birokra. A tarkójára csúsztatta a kezét, kényszerítve, hogy úgy fordítsa a fejét, hogy még jobban elmerülhessen benne. A másik kezével a csípőjénél fogva vonta magához, meg sem próbálta titkolni, hogy felizgult.

Dwight végighúzta a hátán a tenyerét. Érzett minden hajlatot, megfeszülő izmot. Hallotta a kis sóhajt, amit az érintése keltett, és hihetetlen volt a számára, hogy a mogorva Harrison valójában milyen érzékeny.

- Apu, apu! – Emily hangjára egyszerre sóhajtottak fel.

- A csudába! – Dwight ritkán utálta, hogy a kisebbik lánya ennyire hiperaktív, de most kifejezetten rosszul érintette a dolog.

- Menj! – Keith eltolta magától.

- Mindjárt jövök!

- Megnézem a lovakat – indult kifelé Harrison. – Mi a baj, Em? – simogatta meg útközben a kislány fejét.

- Nem fér be a fagyi a hűtőbe! – Emily csípőre tett kézzel, enyhén kipirosodott arccal bámult fel rá. Utóbbi azt jelentette, mennyire fel van háborodva e tény felett.

- Gyere, segítek! – Dwight felkapta és elindult a ház felé.

Keith zsebre dugta a kezét, és utánuk bámult. Em visszanézett rá az apja válla felett, és ránevetett. Életében nem érzett ekkora melegséget a mellkasában, mint most, hogy ez a csöpp gyerek ekkora szeretettel mosolygott vissza rá. Az, hogy ma megvédték őt, hihetetlen volt, ám egyben valami nagyon jó érzés. Ettől kicsit zavarba jött, de mivel Dwight és Emily már bementek, nem láthatták, hogy fülig ér a szája, úgy vigyorog.

Jó órával később már ő is lezuhanyozva, átöltözve kopogott be Dwight-hoz, aki még csak akkor öltözött. Benyitott, aztán megtorpant. A férfi háttal állt neki, akkor rángatta magára a melegítőnadrágját.

- Esküszöm, direkt csinálod! – mormolta. Túl sokat látott a férfiból ahhoz, hogy nyugodt éjszakája legyen.

- Keith! – Dwight megperdült, majdnem el is esett. – Nem hallottalak…

- Kopogtam.

- Nem figyeltem. – A férfi legyintett. – A lányok megszédítettek. – Előszedett egy pólót és magára rángatta. – Mit mondtál az előbb? – lépett oda elé.

- A nadrágod…

- Oh… - Dwight töprengve bámult rá. – Húzzak másikat? – Volt ebben a kérdésben némi kihívás.

- Ne! – Keith képtelen volt levenni a szemét az ágyékáról. – A lányaid milyen gyorsan alszanak el a filmen?

Dwight felszisszent.

- Rossz hírem van – indult el kifelé.

- Mert?

- A Demonát imádják mindketten, és azon egyszer sem szoktak elaludni. – Dwight sajnálkozva tárta szét menet közben a kezét.

- Te hagytad, hogy olyan filmet válasszanak, amin nem alszanak el? Meg akarsz ölni? – Keith nem gondolta komolyan. Na, jó. Egy kicsit igen.

Dwight nem állta meg nevetés nélkül. Belépett a konyhába, ahol a lányok már komoly arccal porciózták a fagyit, chipset, üdítőt.

- Készen vagytok?

- Mindjárt. – Emily az ujjával kaparta le a fagylaltot a kanálról.

- Ugye, mostál kezet? – érdeklődött az apja.

- Igen. Laurel szerint muszáj, hogy ne legyünk betegek.

- Laurelnek igaza volt.

- Mint mindig – jegyezte meg Laurel.

Keith nekitámaszkodott az ajtófélfának. Az jutott eszébe, nem is olyan rég a lányok még rémülten menekültek az apjukhoz, ha felbukkant. Most pedig együtt fognak filmezni. Mint egy család.

- Ne csak ácsorogj ott! – Dwight rábámult. – Keress egy tálcát, és segíts átvinni ezeket a nappaliba!

Keith lassan felvonta a szemöldökét. Egymást nézték. Aztán Keith Harrison ellökte magát a félfától és engedelmesen a konyhaszekrényhez ballagott. Útközben megbökte a férfi oldalát, aki próbált mérgesen nézni, míg a lányok kuncogtak.

- Mi is az a Demona? – kérdezte félúton a nappali felé.

- Te nem tudod? – Laurel és Emily egyszerre torpantak meg, Dwight alig tudta kikerülni őket az üdítőkkel teli tálcával.

- Lányok, ne álljatok meg ilyen hirtelen előttem!

- Bocsi, apu! Keith, te komolyan nem tudod, hogy kicsoda Demona?

- Nem. – Keith letette a tálcát a kisasztalra, és kíváncsian nézett Laurelre.

- Azt hittem, ismered a meséket!

- Eddig én is, de úgy látszik, tévedtem.

- Lányok, ne mondjátok el neki! – Dwight mindent elrendezett, kézügybe pakolt. A lányoknak ledobálta a párnákat a szőnyegre, mert mindketten előnyben részesítették a padlót. – Menjetek arrébb kicsit!

- Apu, ne már, hogy nem mondhatunk Keithnek semmit!

- Annyit mondhattok, hogy Angelina Jolie játssza.

- Apuuuu…

- Elég! – Dwight lenyomta a lányait a plédre, amit még a szőnyegre terített, hogy kényelmesebben ülhessenek. Keith tanácstalanul állt, hova üljön, így egyszerűen meglökte, hogy lehuppant a kanapéra. Felvette a távirányítót, és lerogyott mellé. – Na, végre! Mindenki elhelyezkedett?

- Igen! – A gyerekek kórusban válaszoltak, mire elindította a lejátszót.

- Mennyire nyálas? – Keith csak halkan merte megkérdezni pár perc után, de így is lepisszegték.

- Majd meglátod. – Dwight előrehajolt, és megigazította Emily hajgumiját. Visszadőlve hátrahajtotta a fejét. – Annyiszor láttam, hogy kívülről fújom a szöveget – suttogta kicsit oldalra fordulva.

- Érdekes. – Keith a tévét bámulta.

Dwight elmosolyodott. A férfi legalább olyan figyelemmel nézte a filmet, mint a gyerekek. A szemöldöke között nem volt ott a mély ránc, elsimultak a vonásai. Ellazulva kényelmesebb pózt keresett magának, a combjaik összesimultak. Azt hitte, hogy erre sem fog reagálni, de Keith kis habozás után a keze után tapogatózott. Összefonták az ujjaikat.

A film másfél órája alatt Dwight legnagyobb meglepetésére egyetlen pisszegés se hallatszott. Kétszer kellett megállítani, Emilynek ugyanis mindkétszer pisilnie kellett, miután egy hajtásra megitta a narancslevet. Laurel jóllakott a chipsszel, és sikerült elég könyörgően néznie Keith-re, hogy a férfi odaadja neki a sajátját. Az apjáét már nem tudta megszerezni, mert Dwight szigorúan farkasszemet nézett vele. Keith okozta a legnagyobb meglepetést. A férfi kezét fogva pontosan érzékelte, hogyan reagál a jelenetekre, és ez egy idő után rettenetesen szórakoztatóvá vált. S még vonzóbbá tette, mint eddig.

- Tetszett?

- Jó volt?

Emily és Laurel egyszerre ugrottak a nyakukba, amint lement a vége felirat. Addigra Keith elhúzta a kezét, így a gyerekek nem vettek észre semmit.

- Érdekes volt.

- Ez azt jelenti, hogy tetszett? – vonta fel a szemöldökét Laurel.

- Azt hiszem. – Keith kicsit bizonytalan volt.

- Szerintem tetszett neki.

- Honnan tudod, apu?

- Onnan, Em, hogy láttam közben az arcát. – Dwight felnevetett, amikor a férfi rámeredt. – Komolyan!

- Mit láttál?

- A végén például meg voltál hatódva.

- Ez nem igaz!

- Dehogynem!

Keith mozdult, de Dwight egyszerűen maga elé emelte Emilyt védekezésképpen.

- Védjetek meg!

A lányok komolyan vették, Keithre csimpaszkodtak.

- Ne bántsd! – Persze tudták ők, hogy az egész játék, mert az apjuk vigyorgott.

- Nem lesznek mindig veled! – figyelmeztette Dwightot Keith, viszont már ő is mosolygott. 

Dwight nevetve felállt, és nyújtózkodott. Kivillant a hasa, ahogy felcsúszott a pólója.

- Ez a szerencse – dünnyögte rákacsintva, majd tapsolt egyet. – Oké, vége a gyereknapnak! Irány a fürdő! Fogmosás és alvás!

- Ne!

- Nem maradhatunk még egy kicsit fenn?

- Nem, kicsim. – Dwight magához ölelte Emilyt és megpuszilta fagyis arcát. – Holnap mi korán kelünk Keithszel.

- Tartunk még ilyen napot máskor is?

- Tarthatunk, ha Keith is akarja.

- Holnap is?

- Talán. – Dwight intett Laurelnek, hogy vigye magával a húgát a fürdőbe. – Komolyan gondoltam, hogy fogmosás! – szólt utánuk, mire nyafogás hallatszott a folyosóról. – Nem szeretnek fogat mosni – csóválta a fejét. – Tényleg tetszett? – pillantott a férfira, miközben elkezdett rendet csinálni.

- Másra számítottam – vallotta be Keith. Felállt, felszedte a párnákat és a plédeket a szőnyegről.

- Gondoltam.

- Ettől függetlenül tetszett, bár ez inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek, nem?

- Nem hiszem. A gyerekeknek is meg kell tanulniuk, hogy ha gonoszul bánsz a másikkal, akkor tönkreteheted az életét. – Dwight felpakolta a poharakat a tálcára, majd Keithre nézett, mert a férfi elgondolkodva hajtogatta a plédet láthatóan oda sem figyelve arra, mit csinál. – Mi a baj?

- Ezt a bátyámnak is meg kellett volna tanulnia. Mindegy! – Ledobta a plédet a kanapéra, majd elkezdte összeszedni a fagyis csészéket.

- Nem akarod elmondani?

- Csak elrontanám a hangulatot.

- Valamikor el kell mesélned…

- Nem vagy az anyám!

- De a barátod igen.

Keith kezéből kicsúszott a pohár és a szőnyegen landolt. Kifolyt belőle a szétolvadt fagylalt, de egyikük se mozdult, hogy feltakarítsa. A fürdőszobából a lányok kacagása hallatszott. Dwight nézte, ahogy a férfi elindul kifelé. Utána nyúlt, a felkarjánál fogva rántotta vissza. Megölelte, hiába érezte, hogy Keith ellenáll. Nem szólalt meg, csak ölelte, ahogy a lányait szokta, amikor szomorúak. Beletelt jó pár percbe, mire érezte, hogy tétován visszaöleli. Laurel ezt a pillanatot választotta, hogy belessen. A feje finom mozdulatával jelezte neki, hogy menjen ki, de addigra késő volt. Emily is felbukkant a nővére mögött.

- Mi a baja Keithnek? – rohant oda hozzájuk.

- Csak elszomorodott, mert eszébe jutott a testvére. – Dwight nem engedte, hogy Keith kibontakozzon a karjaiból, ami nem kis erőfeszítésébe telt. – Menjetek aludni! Később bemegyek hozzátok!

A lányok egymásra pillantottak, emlékeztek arra, hogy a férfi bátyja meghalt balesetben. Hirtelen mindketten odarohantak és megölelték őket.

- Keith, nincs semmi baj! Mi itt vagyunk neked, jó?!

Emily hangjára Dwight érezte, hogy a férfi milyen erővel öleli át.

- Aranyosak vagytok, kicsim, de most magunkra hagynátok minket?

- Igen. – Laurel volt a szófogadóbb, jobban mondva, aki érezte, hogy mikor jobb, ha nincsenek láb alatt. Kivonszolta a húgát a nappaliból, még az ajtót is betette maguk mögött.

- Jól vagy? – Dwight gyengéden megsimogatta a férfi hátát.

- Egyszer kiskoromban a szüleink elvittek minket a vidámparkba – válaszolta Keith csendesen. – A bátyám imádta a hullámvasutat, kétszer is fel kellett ülnünk, pedig én utáltam. Ez most pont olyan érzés. Érzelmi hullámvasút.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Biztos nem akarod elmesélni?

- Nem tudom. – Ez már haladás volt, a férfi kapásból nem nemet mondott.

- Üljünk le! – Dwight odaterelte a kanapéhoz, majd lenyomta rá. Leült mellé. – Miért érzem azt, hogy gyűlölöd őt?

- Mert így van.

- Van köze ahhoz, hogy egy seggfej lettél?

Keith arca megrándult.

- Kösz!

- Bocs, de mondd, hogy nincs igazam.

- Igazad van, és igen, Gray is tehet róla. – Keith habozott. – Kamaszként egy fiú már kezdi érezni, hogy valami nem stimmel, ha nem érdeklik a lányok. Próbáltam titkolni, de nem nagyon ment. Gray rájött, rajtakapott egy újságból kivágott fotóval, amin egy modell volt. Férfimodell. Aztán elrohant és elmondta a szüleinknek.

- Basszus!

- Jah. Valahogy nem így akartam a tudomásukra hozni, hogy homoszexuális vagyok. Főleg, hogy még magam is bizonytalan voltam.

- Ezt elhiszem.

- Anyuék kiborultak. Egy hétre szobafogságot kaptam, hogy gondolkodjak, milyen életet akarok élni. A bátyámat megeskették, hogy soha senkinek nem mondja el. Ezt betartotta, de amúgy… - Keith mély levegőt vett. – Onnantól pokol lett az életem. Apám esténként kiselőadást tartott a mocskos buzikról, pedig amúgy rendes ember volt. Gray meztelen férfiak képeit dugdosta a párnám alá, hogy piszkáljon. Röhögött, ha meglátott, és csak úgy hívott, a kis buzi. Anyu volt az egyetlen, aki megpróbálta megérteni, mi történik. Végül ő volt az, aki meggyőzte aput, hogy hagyják rám, mit kezdek az életemmel. Apu onnantól kezdve nem igazán szólt hozzám.

- És Gray?  

Keith félrenézett.

- Középiskolában összejöttem egy fiúval. Senki nem gyanított semmit. Gondoltuk mi…

- A bátyád rájött?

- Szemmel tartott.

- Hogy hívták? Azt a fiút.

- Sean. Neki még a családja sem tudta, hogy meleg.

- Szeretted?

- Jó volt vele. Rengeteget beszélgettünk. Álmodoztunk arról, hogy ha egyetemre megyünk, akkor majd összeköltözünk és nem fog érdekelni minket, ki mit szól hozzá.

- Nem így lett.

- Nem. – Keithnek még ennyi év után is nehezére esett beszélnie Seanról. Maga előtt látta, ahogy vigyorog az első csókjuk után. Hallotta a nevetését. Még az illatát is érezte. Az érintését.

- Hol van Sean, Keith? – Dwight rájött, hogy nem fogja folytatni, ha nem kérdez.

- Meghalt. Gray megölte.

- Mi? – Dwight azt hitte először, hogy rosszul hallotta a tompán kiejtett szavakat.

- Sean edzeni járt mindennap. Általában elkísértem, de aznap nem. Edzésről nem ért haza. A rendőrségi jelentés szerint verekedésbe keveredett valakivel. Keresték a tettest, de soha nem tartóztattak le senkit. A családja elköltözött innen, néha beszélek az anyukájával telefonon.

- Úristen! – Dwightnak rémlett valami egy agyonvert fiúról, akit néha emlegettek a városban, de soha nem gondolta volna, hogy Keith szerelme volt. – Keith… - A férfi kézfejére tette a kezét és megszorította. – Annyira sajnálom!

- Gray tette. – Keith felemelte a fejét, egyenesen a szemébe nézett, amitől elakadt a lélegzete. – Tudtam, hogy ő volt, másnap sebes volt a keze és volt egy monoklija, de csak évekkel később ismerte el. Amikor már ivott, hogy elfeledje, mit tett. Én pedig… nem tettem semmit. Azon kívül, hogy úgy megvertem, hogy egy hétig kórházban volt. De nem mondtam el senkinek. Sean anyukájának sem, mert tudom, hogy megszakadna a szíve. Hallgattam. – A hangja rekedt és akadozó lett. – Gray azt mondta, nem akarta halálra verni, egyszerűen csak móresre akarta tanítani, hogy szakítson velem. Mert a fejébe vette, hogy elszomorítom anyáékat azzal, hogy buzi vagyok. Csak éppen… későn vette észre, hogy túl messzire ment, és Sean… Sean már nem lélegzik.

Dwight képtelen volt megszólalni.

- Sean miattam halt meg, és attól féltem, hogy ha összejövök valaki mással, akkor ugyanígy jár majd. S az pedig, hogy hallgattam, nos, abból kiviláglott, hogy nem sokkal vagyok különb Graynél.

- Ez…

- Hadd fejezzem be! – Keith szomorúnak és kimerültnek látszott. – Elhatároztam, hogy nem fogok beleszeretni senkibe és soha nem választok magamnak párt a környékről. Soha. Semmilyen körülmények között.

- Gray halott. Már nem bánthat senkit.

- De a Gray-félékből van bőven.

- Ez a kifogás baromság, és te is tudod!

- Lehet. Viszont ehhez tartottam magam az elmúlt években, és egész jól megvoltam így, amíg…

- Amíg mi nem jöttünk.

- Igen.

- S ez olyan nagy baj? – Dwight nagyon halk volt.

Keith érezte, milyen meleg a férfi tenyere. Felmelegítette a kezén át őt is.

- Egyéjszakás kalandok, távkapcsolatok során vagyok túl, amikor nem vártam semmi mást a partnereimtől, mint egy kellemes estét vagy hétvégét.

- Soha nem vágytál többre?

- Mindig többre vágytam. Apám viszont egyszer azt mondta, hogy nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk.

- Ez szerintem csak attól függ, hogy mennyire vagyunk bátrak az élethez. – Dwight megfordította a férfi kezét, és összefonta az ujjaikat. – Nem úgy ismertelek meg, mint akiben nincs elég kurázsi.

- Dwight…

Dwight a szemébe nézett.

- Harminchat éves vagyok. Két kislányt nevelek egyedül. Van egy lepukkadt tragacsom, meg annyi megtakarított pénzem, hogy tudok bérelni egy albérletet, ha az idénymunkának vége. Számtalan kalandon meg kapcsolaton vagyok túl, és mindig azt gondoltam, hogy pár éven belül újranősülök, és lesz még egy fiam. Néha majdnem feladtam, és csak a lányok miatt folytattam, mert jó apjuk akarok lenni. Ám amióta itt vagyok, kezdem kicsit másként látni a világot. Az embereket. Átértékeltem dolgokat. Miattad.

- Dwight, ez…

- Kedvellek, Keith! Máskülönben már rég leléptem volna innen a gyerekekkel. – Dwight tétován mosolygott. – Nem vagyok meleg, mint te, de tetszel. Úgy tetszel, hogy nem csak azt akarom, hogy kiverd a farkam az irodádban. Érted, hogy mit akarok mondani, ugye?

- Igen.

- Nem tudom, hogy mi lesz köztünk, és arról sincs fogalmam, hogy hogyan tovább. De ez – Dwight körbemutatott a szétszórt nappalin. – tetszik.

- Bolond vagy!

Keith talán még folytatta volna, de a férfi rámeredt.

- Láttam az arcod filmnézés közben, Harrison! Olyan voltál, mint egy kisgyerek. Mikor érezted magad ilyen jól, mint ma, itt, velünk?! Láttam, hogyan nézel a lányaimra, amikor azt hiszed, hogy nem látom. Azt hiszed, nem tudom, mennyire szeretnél saját gyereket? És látom azt is, hogyan nézel rám, amikor azt hiszed, nem figyelek.

- Én…

- Neked kell eldöntened, mit szeretnél, Keith! – Dwight odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. – Engem nem igazán érdekel, ki mit szól ahhoz, hogy meleg vagyok. Meg tudom védeni magam és a családom. Én nem Sean vagyok. Ezt vésd az eszedbe, Harrison! – Elengedte, és felállt. Felkapta a poharakkal teli tálcát, és kivitte a konyhába. Csak letette az asztalra, nem akart mosogatással zörögni. Egy pillanatra megtámaszkodott az asztalon. Ez a beszélgetés kiszívta minden erejét.

Visszafelé benézett a lányokhoz. Mindketten mélyen aludtak, kifárasztotta őket a mai nap. A nappaliban azonban Keith hűlt helyét találta. Csalódottan támaszkodott az ajtófélfának, és lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, mi lesz, de akarta. Nagyon rég nem akart ennyire valamit. Önző módon most először merült fel benne, hogy a seggfejnek tartott Keith Harrisont csak magának akarja. Az viszont kérdés volt, hogy a seggfej mit szól ehhez…

 

 

6.

 

            Keith a könyvtárszobában ücsörgött, és elgondolkodva bámult ki a nyitott ablakon. A Dwighttal való beszélgetés összezavarta, elbizonytalanította. Nem igazán tudta, mit akar. A francba, dehogynem tudta! Az Alton családdal szeretett volna lenni. Mosolyt csalni a lányok arcára. Megismerni Dwight érzéki oldalát. Fagyizni és filmet nézni akart velük. Karácsonyi ajándékot szeretett volna venni nekik. Olyasmikre vágyott, amikre eddig esélye sem volt, vagy ha mégis, ő lökte el magától őket.

Az elmúlt években, Gray halála után még jobban bezárkózott. Akármennyire gyűlölte a bátyját, a testvére volt. S utána egyedül maradt. Csak Wilburt és Soniát tűrte meg maga mellett, mert őket régről ismerte. Ám nem akart barátkozni senkivel. Nem akarta, hogy bárki kedvelje. Megutálta az embereket. Lópokróc bácsi lett, és az volt az egészben a legszomorúbb, hogy kicsit szeretett is kiállhatatlan seggfej lenni, mert így nem kellett senkinek odaadnia a szívét. Amit soha be nem vallatlanul, mindennél jobban szeretett volna valakinek a gondjaira bízni.

A szálláson kialudtak a lámpák, Dwight ezek szerint elment aludni. Egyszer szerette volna látni alvás közben. Horkol, kiterülve alszik, betakarózik? A vágy, hogy átmenjen hozzá, mindennél erősebb volt, helyette mégis inkább a fürdőszobába ment és beállt a hideg zuhany alá. Utána végigdőlt a bevetett ágyon és a plafont bámulta. Lehunyt szemmel a férfit látta maga előtt, ahogy besétál a tóba. A szemében visszatükröződik a vízfelszín, kék és zöld árnyalata játszik benne. A pokolba, vissza kellene mennie! Úgy nyomta el az álom, hogy monotonon ez járt a fejében.

A szálláson Dwight valamennyire feltakarította a kiömlött fagylaltot a szőnyegről, rendet rakott, és csak utána ment el fürödni. Abban reménykedett, hogy Keith visszajön, de amikor kijött a fürdőből, megint csalódnia kellett. Talán nem kellett volna erőltetnie a beszélgetést, töprengett. Még egyszer belesett közben a lányokhoz, majd lefeküdt. Elaludni viszont nem tudott. Újra és újra lejátszotta a beszélgetést. Már pontosan értette, Keith miért lett ennyire zárkózott embergyűlölő. Az volt a csoda, hogy még képes volt mosolyogni és egyáltalán, bármilyen érzelemre.

Elbóbiskolhatott, mert arra riadt fel, hogy az egyik ló felnyerít. Talán Szeszély. Felült. Fülelt. Ritkán hallott zajokat az istálló felől, ez viszont elég erős volt ahhoz, hogy eljusson a szállásig. A nadrágja után nyúlt, magára rángatta. A tornacipője fűzőjét csak betűrte, nem vesződött azzal, hogy bekösse. Menet közben húzta fel a pólóját. Amikor kilépett a verandára, automatikusan először Keith háza felé nézett, de ott sötét volt. Ezek szerint nem a férfi van a lovaknál, mert, ha ébren volt, a ház bejárata felett égett a lámpa. 

Elindult az istálló felé. Most már tisztán hallotta, hogy a lovak nyugtalanul mozgolódnak. Valami beszökött volna hozzájuk? Ilyesmi még soha nem történt, így azonnal el is vetette az eshetőséget. Fény villant a régi istállónál, és mintha halk, sürgető hangot hallott volna. Emberi beszédet. Lassan közelebb osont. Felmerült benne, hogy fel kellett volna ébresztenie Keitht, de addigra elért a régi istállóig. Belesett a résnyire nyitva hagyott ajtón.

- Ne! – Csak a neki háttal álló férfi kezében lángoló üveget látta, s azt, ahogy elhajítja. Egyenesen a szénabálákra, amiket itt tároltak. A férfi megperdült, azonnal felismerte, mert a széna kis ropogás után hirtelen lángra kapott, megvilágítva kettejüket. – Paulie… Te rohadt szemét! – ugrott neki. Megütötte, Paulie még védekezni se tudott, annyira váratlanul érte. Dwight nagyon szerette volna még megrugdosni, de a széna égett, a tűz gyorsan terjedt, és nem volt idő arra, hogy sokat tétovázzon. – Keith! – üvöltötte el magát. – Keith! – Sejtette, hogy a férfi nem fogja meghallani, de ha nyitva hagyta az ablakát, akkor talán a lovak nyerítése eljut odáig. Egy vella után nyúlt, hogy a bálákat minél messzebb tolja a tűz útjából. A mozdulat félbeszakadt, mert Paulie felüvöltött.

- Üsd már le! Mire vársz?!

Dwight fordult volna, ám csak az ütést érezte, amitől megtántorodott, és egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Szerencséje volt, hogy nem a vellába esett, amit kiejtett a kezéből. Kábán próbálta kitalálni, mi történt, ujjai port és szénát markoltak.

- Tűnjünk innen! – hallotta Paulie hangját.

- Nem hagyhatjuk itt! – A másik hang valahonnan ismerős volt, de nem tudta, honnan.

- Látta, hogy én voltam, te ökör! Persze, hogy itt hagyjuk! Ha meghal, legalább nem beszél. Gyerünk már! A sittre akarsz kerülni?

A távozó lépteket elnyomta a széna ropogása. Ökölbe szorította a kezét, és nagyot csapott a padlóra. A felszálló portól köhögnie kellett, majd’ szétszakadt tőle a feje, de a fájdalom kicsit magához térítette. Szédülve, hányingerrel küszködve sikerült térdre húznia magát. A tarkójához nyúlt, ragacsos volt a vértől.

- A francba! – hördült fel a kezét nézve. A füst kaparni kezdte a torkát, mire a tűz felé fordult. A lángok melegét a bőrén érezte. – Ne! – Akármilyen kába is volt, pontosan látta, hogy a tűz milyen gyorsan terjed szét. A falánk lángok már a falakat és az oszlopokat nyalogatták. – A lovak… - villant az eszébe. Felküzdötte magát álló helyzetbe, meggörnyedten botorkált ki.

A friss levegőn kicsit jobban érezte magát, de nem hagyott időt magának pihenésre. A két istálló között nem volt nagy távolság, és enyhén fújdogált a szél. Ki kellett engednie a lovakat, mielőtt oda is átterjed a tűz. Megtántorodott, ahogy kitárta a kapukat. Szeszély felnyerített.

- Semmi baj! – sóhajtotta, és meg-megkapaszkodva odament a bokszához. – Ki kell vinned innen őket, Szeszély! – engedte ki. A ló, mintha csak megértette volna, hogy mit akar tőle, nem mozdult mellőle. Kapált a lábával, láthatóan nyugtalan volt, de nem ment sehová.

Dwight úgy érezte, csigalassan halad, mégsem adta fel. Egymás után nyitotta a bokszokat, mormolta az állatoknak, hogy nincs semmi baj, bár átfutott az agyán, hogy ezt csak önmaga megnyugtatására teszi. Szeszély néha megbökte a vállát, ha lassított, mintha csak tudta volna, hogy versenyt futnak az idővel. Az utolsó ló, a hófehér Hópihe kecsesen vágtatott ki az éjszakába. Szeszély követte, ám odakint megtorpant és körbeforgott. Láthatóan nem akarta Dwightot magára hagyni.

A régi istálló most már nagy lángokkal égett. Hajnali fénybe vonta az éjszakai sötétséget. Dwightot ingerelte a füst, köhögni kezdett, a feje majd szétrobbant. Előrehajolt, amitől megszédült, és térdre esett.

- Apa! – Emily sikolya éles volt. – Apa!

- Em…

- Apu! – Laurel térdelt le mellé.

- Keith…

- Már jön! – Laurel sírt, de igyekezett megtartani az apját, aki a földön támaszkodott.

Keith arra riadt fel, hogy Szeszély felnyerít. A hang túl közelről jött ahhoz, hogy az istállóból hallja. Homlokráncolva fordult az ablak felé, a távoli világosság láttán eltöprengett azon, hogy már hajnal van, és Dwight kiengedte a lovakat a legelőre. Rápillantott az órára, még egy órát se aludt. Úgy pattant fel, hogy beverte a karját az éjjeliszekrénybe. A rémülettől elakadt a lélegzete, ahogy kinézett az ablakon.

A régi istálló épülete, amit inkább nosztalgiából nem bontott le, most lángokban állt. Innen is látta, hogy Szeszély az udvaron kapálja a földet a lábával, nem messze tőle a többi ló várakozott csoportba verődve. Dwight ekkor botorkált ki az istállóból, a járása bizonytalan volt. Keith még soha életében nem öltözött fel ilyen gyorsan, mint most. Emily sikolya már a ház előtt érte, amikor feléjük rohant.

- Dwight! – A férfi Laurelre támaszkodott, ijesztően sápadt volt. Letérdelt mellé, átkarolta a vállát. Sérülést keresett rajta, a nyaka véres volt. – Jézusom!

- Apu! – Emily hangosan zokogott, láthatóan halálra volt rémülve.

- A lányok… - Dwight érezte, hogy Keith átöleli. Küszködve kereste a szavakat. Mély levegőt vett, majd még egyet. – Küldd el innen… a lányokat…

Keith a gyerekekre pillantott, akik most már egymásba kapaszkodva sírtak. Nem hagyhatta ott egyiküket sem, így megragadta Laurel kezét.

- Édesem, segítesz nekem? – Édesemnek az anyja hívta kiskorában, a szó önkéntelenül jött a nyelvére.

- Igen.

- Menjetek a nagy házba! A dolgozószobában van a telefon. Fel kell hívnod a 911-et, és segítséget kell kérned! Meg tudod csinálni?

- Igen.

- A nevedet fogják kérni és a címet, ahonnét telefonálsz.

- Laurel Alton, Harrison birtok…

- Igen, édesem! Mondd el, hogy apukád megsérült és tűz van, küldjenek mentőt és tűzoltót. Rendben? – Keith mindig higgadt volt, soha nem vesztette el vészhelyzetben sem a fejét. Most mégis meg-megakadt a hangja.

- Igen. – Laurel bólintott. Most, hogy küldetése volt, a kislány könnyei elapadtak. – Utána tudok valamit segíteni?

- Maradjatok benn! Értetek megyek, amint tudok.

- Apu…

- Fogadjatok szót… Keithnek! – Dwight feje még mindig majd’ felrobbant. Alig tudott beszélni tőle, viszont már nem szédült annyira.

- Laurel, siess!

A kislány bólintott, majd Emily kezét fogva szaladni kezdtek a nagy ház felé. Keith a régi istálló felé fordult, a tűz ropogása hangos és ijesztő volt. Megdermedt a látványtól, kicsinek és védtelennek érezte magukat.

- Víz… - Dwight megmarkolta a kezét. – Át fog terjedni… az istállóra!

- Idő, amíg ideérnek a tűzoltók.

- Addig minden leég! – Dwight felemelte a fejét, a szemében harag volt. – Paulie volt!

- Mi?

- Paulie gyújtotta fel!

- Az a rohadék! Ő ütött le? Van egy seb a tarkódon.

- Volt még vele valaki. Nem tudom… - Dwight majdnem megrázta a fejét, de időben lebeszélte magát a mozdulatról. – A locsolócső elég hosszú. – Harrisont láthatóan más foglalkoztatta, nem figyelt rá, csak sötét tekintettel bámult a lángokba. Az állánál fogva fordította maga felé az arcát. – Paulie-val később foglalkozz! Most… nem érünk rá!

Keith fogai megcsikordultak, de rájött, hogy a férfinak igaza van.

- A locsolócsőről beszéltél.

- Igen. Kösd rá a csapra! A régi istállóról csak akkor tud átterjedni a másik épületekre a tűz, ha azok szárazak.

- Erre nem is gondoltam!

- Menj! – Dwight rákényszerítette, hogy felhúzza, mert nem engedte el a kezét. – Én hátra megyek, átállítom a szivattyút. – Az istállók mögött volt a kút, ahonnét a vizet nyerték. – Sok vízre van szükségünk.

- Te inkább menj a lányokhoz!

- Nem! – Keith válla felett pontosan látta, mekkora lángokkal ég a régi istálló. A lángok már csápos polipként nyújtóztak az új épület felé. Ha nem ébred fel, akkor a lovak élve elégnek odabenn. A dühtől vörös pontokat látott maga előtt. – Együtt csináljuk végig, aztán megyek, és ronggyá verem azt a szemetet! Világos?

Keith a férfi szemében lángoló tüzet nézte, a képletest és a valóságost. Meg is halhatott volna, ha egy kicsit erősebb ütés éri és nem tér magához, elégett volna odabenn. Elveszítette volna, mielőtt megkaphatta volna.

- Paulie-hoz együtt megyünk! – jelentette ki. Odahajolt, és gyengéden megcsókolta. Megszorították egymás kezét, mielőtt elindultak volna a két ellenkező irányba.

Keith rohant, de mielőtt a locsolócsövet kihúzta volna, bekapcsolta a tűzoltó berendezést. Azonnal víz zúdult a bokszokra, minimálisra csökkentve a lángok terjedését az épületen belül. A locsolócsövet Wilbur tekerte fel az istállóban a napokban. A megszokott mozdulatok voltak, a csapra illeszteni, rögzíteni, ellenőrizni, megnyitni a csapot. Kirohant, olyan távol állt, hogy lássa a tetőt, aztán megengedte a vizet. A háta mögül hallotta a lovak nyerítését, legalább ők biztonságban voltak. A nagy házban égtek a lámpák, ami azt jelentette, hogy a lányoknak sem eshetett baja. Remélte, hogy sikerül annyira megfékezniük a tüzet, amíg ideérnek a tűzoltók.

Dwight a kúthoz sietett, igaz, nem volt olyan gyors, mint szeretett volna. Menet közben kiengedte a tyúkokat, kiterelte őket a rét felé. Mindegyik rikácsolt, szanaszét futottak, de nem érdekelte. Majd összeszedik őket reggel. A kút szivattyúja halkan berregett. Éjszaka kisebb teljesítményre volt állítva. Leguggolt mellé, meg is szédült, de nem foglalkozott vele. A tűz elég fényt adott, hogy lássa a kapcsolókat. Átállította őket magasabb fokozatra, aztán elégedetten hallgatta az erős búgást, ahogy beindult. Volt még egy kerti csap itt hátul a szárnyasok itatásához, kannát is látott. Majdnem felvette, de aztán meghallotta a hangos recsegést-ropogást.

A lángokba meredt. Az istálló falai lassan megadták magukat, egy hosszú pillanatig azt hitte, az új épület felé dől az egész. Már kattogott az agya, hogy a kis markolóval talán befelé döntheti, de aztán csodával határos módon a tető rogyott be először és ettől befelé dőltek a falak is. Füst és pernye szállt, köhögve ment vissza Keithhez.

- Jól vagy? – Harrison kócos volt, szedett-vedett, az arcát izzadtság és korom borította. Még locsolta az istállót, minden sáros volt már.

- Fáj a fejem. – Dwight megállt mellette. – Majd én csinálom, te nyugtasd meg a lovakat. Szeszély lassan gödröt ás az udvaron.

Keith kis habozás után átadta neki a locsolócsövet, majd magához füttyentette a lovat. Szeszély gyanakodva, óvatosan közeledett, de aztán a gazdája addig suttogott neki, míg a vállára nem hajtotta a fejét. Keith gyengéden simogatta, nem akart belegondolni, mi lett volna, ha bent ég a többiekkel együtt. Mindent elveszített volna.

- Gyere! – A fedett karám felé vezette. Szeszély hangjára a többiek is megindultak. Bezárta őket, megdörzsölte Szeszély orrát, majd visszaballagott Dwighthoz. A távolban szirénák hangját hallotta. – Jönnek! – sóhajtotta. Átkarolta a férfi derekát, és kivette a kezéből a csövet. Úgy érezte, hogy egyelőre ennyit tehettek. – Mindjárt itt vannak a tűzoltók. – A lángoló istállót, jobban mondva a maradványait nézték mindketten.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Szólhattam volna neked, amikor hallottam Szeszélyt.

- Paulie akkor is meggyújtotta volna a tüzet.

- De nem tudtak volna leütni, és hamarabb meg tudtuk volna fékezni.

- Dwight, te mindent megtettél! – Keith elzárta a vizet, majd ledobta a sárba a csövet. Maga felé fordította a férfit, hogy a szemébe nézhessen. – Ha te nem lettél volna, akkor én mindent… mindent elveszítettem volna, ami eddig fontos volt nekem. Egy istálló pedig nem a világ vége. Építünk egy újat, vagy akármit. Az a lényeg, hogy mindenki jól van. Te, a lányok, a lovak. 

- Megsértődtem volna, ha a lovakat említed először – próbált Dwight viccelődni.

Keith gyengéden megérintette az arcát, hüvelykujjával kente el rajta a koszt.

- Igen.

- Micsoda?

- Azt mondtam, hogy igen.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem valamit.

- Nem most, hanem az este. Nem is kérdés volt, hanem egy lehetőség. – Keith keresgélte a szavakat. – Sajnálom, hogy otthagytalak, de megijedtem. Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak, vagy mit kellene tennem, ami helyes.

- Nem mindig az a helyes, amit mások annak tartanak. 

- Tudom.

- Ez kellett hozzá, hogy rájöjj arra, hogy mégis engem akarsz? – Dwight a tűzre mutatott.

- Már jó ideje tudom, hogy téged akarlak. Csak valójában egy gyáva seggfej vagyok.

A tűzoltók arra szálltak ki a kocsikból, hogy egymást átkarolva nevetnek. Ez egy olyan látvány volt, mármint az, hogy Keith Harrison koszosan, vigyorogva ácsorog a káosz kellős közepén, ami később bevonult a városka történelmébe. Mögöttük befordult egy mentő és a seriff kocsija is, akit Laurel szintén kihívott.

- A lányokhoz kell mennem – pillantott a ház felé Dwight, de Keith a könyökénél fogva a mentősök felé irányította a lépteit.

- Én megyek a lányokhoz – javította ki. – Téged most bevisznek a kórházba, és amíg itt megvizsgálnak, a seriffnek elmondhatod Paulie-t. Itt az ideje, hogy rács mögé kerüljön.

- Már nem akarod megverni?

- De. Nagyon akarom. Ám te most fontosabb vagy.

Dwight erre képtelen volt bármit is mondani.

- Mi történt? – Shuffle seriff éppen akkor toppant oda melléjük, amikor felültették a hordágyra.

- Dwight elmondja. – Keith gyors léptekkel a háza felé indult.

Laurel és Emily eléje rohantak, az ablakból látták, hogy feléjük tart. Mindkettőnek vörös volt a szeme a sírástól. Szipogva vetették magukat a karjaiba, amikor lehajolt hozzájuk. Megölelte őket, nem számított, hogy összekoszolja őket.

- Nincs semmi baj! Most már nincs semmi baj!

- Apu jól van? – Laurelnek jött meg először a hangja.

- Igen. Menjünk oda! Te jó ég! Mikor lettetek ilyen nehezek? – Keith mindkettőt felvette, azonnal a nyakába csimpaszkodtak. – Most vizsgálja az orvos. Van egy seb a fején, de amúgy kutya baja.

- Biztos? – Emily hangja fátyolos volt a sok sírástól.

- Remélem! – Keith nem szívesen hazudott volna, ezért gyorsan elterelte a témát. – Ti jól vagytok? Nagyon ügyesek voltatok!

- A központos néni addig beszélgetett velünk, amíg ide nem értek a tűzoltók. Mindig mondanom kellett, hogy mit látunk az ablakból.

- A központos néninek jár egy virágcsokor – sóhajtotta megkönnyebbülten, hogy a lányok nem egyedül csinálták végig az estét.

- Apu! – Emily az apja karjaiba akart vetődni, de Keith nem engedte.

- Most nem lehet, édesem!

A seriff felvont szemöldökkel, meglepetten bámult rá, a mentőorvos hasonló arcot vágott. 

- Össze kell varrni – jelentette be Dwight fintorgó arccal.

- A sebedet? – Laurel azonnal érdeklődő lett.

- Igen.

- Beütötted a fejed?

- Igen, kicsim. Nem komoly, nem kell bemennem a kórházba.

- Biztos? – Keith az orvosra bámult, de olyan tekintettel, hogy az behúzta a nyakát.

- Úgy tűnik, hogy nincs agyrázkódása. Éberen reagál mindenre.

- Amikor kijöttem hozzá, szédült és alig tudott összefüggően beszélni.

- Egy ekkora ütés után általában ez a normális reakció.

- Ha baja lesz, elbúcsúzhat az állásától. – Keith ezt olyan hidegen mondta, hogy Dwight majdnem felszisszent.

- Fejezd be! – morrant rá. – Senki nem fog elbúcsúzni az állásától, világos?! Mi lenne, ha végighallgatnád? Jól vagyok. Fáj a fejem, de a doki ad rá gyógyszert. Holnap még be kell mennem a kórházba, elvégeznek pár vizsgálatot a biztonság kedvéért. Most elégedett vagy?

- Igen. Mi lesz Paulie-val, seriff?

- Mi lenne?

- Letartóztatja?

- Milyen bizonyíték alapján?

- Most viccel velem? – Harrison egyetlen pillanat alatt vedlett vissza régi önmagává. Leengedte a földre a lányokat, és a férfi szemébe nézett. – Délután összefutottunk vele a városban. Belém kötött, pedig a gyerekekkel voltam. Aztán ma este idejött gyújtogatni valamelyik haverjával! Leütötték Dwightot, és otthagyták, hogy meghaljon! Élve elégett volna, ha nagyobbat sóznak a fejére, és nem tér magához! – A hangja most már olyan éles és hangos volt, hogy a tűzoltók is feléjük fordultak.

- Mr. Altont fejbe ütötték, és…

- Ne is folytassa! – Keith közelebb lépett hozzá, rajta kívül kevesen merészkedtek ilyesmire. A seriff ugyanis száztíz kiló volt és az mind színizom. – Dwightnak nem érdeke megvádolni Paulie-t, ha tényleg nem ő tette volna. Ezt maga is tudja. Úgyhogy mi lenne, ha első körben kifaggatná, merre járt az éjjel?!

- Nem maga fogja eldönteni, Harrison, hogy mit csináljak!

- Valóban? Talán hívjam fel a polgármestert?

- Ne higgye, hogy mindenkit ugráltathat, Harrison!

- Én nem ugráltatni akarom, hanem azt, hogy végezze rendesen a munkáját!

Dwight a lányai vállára tett kézzel hallgatta a vitát. Az orvos közben kitisztította a sebet, és nekiállt összevarrni, amitől szívesen sírt volna.  

- Keith… - sóhajtotta, de a férfi ügyet sem vetett rá. Most már fennhangon üvöltözött a seriffel.

- Keith! – Laurel hangjára olyan néma csend lett, hogy az orvos kezében megrezzent a tű. – Ne kiabálj! Apunak fáj a feje, nem figyeltél?! – A kislány szigorúan nézett fel a férfira. – Vedd fel Emilyt, mert nincs rajta papucs – tette hozzá. Meg sem várta, hogy engedelmeskedik-e, de persze Keith azonnal lehajolt és felvette a kislányt. A seriffhez fordult, kipirult az arca. – Az apukám soha nem hazudik! Soha!

- Igen, soha! – bólogatott Emily is.

A seriff mély levegőt vett, de Dwight még azelőtt megszólalt, hogy válaszolhatott volna.

- Tudom, hogy kit láttam. Lehet, hogy leütöttek, de attól még végig magamnál voltam. Hallottam a hangjukat is, és száz százalék, hogy Paulie Vitton gyújtotta a tüzet. A társát nem láttam, de a hangja alapján be tudom magának azonosítani.

- Rendben! – Shuffle felemelte a kezét megadása jeleként. – Reggel jöjjön be, és felvesszük a jegyzőkönyvet.

- Ott leszek.

- Most pedig megyek, és végzem a munkám. Kihallgatom Paul Vittont. Elégedett, Harrison?

- Igen. – Keith a seriff szemébe nézett. – De tudja, megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen seggfej a környéken.

Shuffle rámeredt, de képes volt megállni szó nélkül. Odabólintott a tűzoltóparancsnoknak, majd elindult a kocsija felé. Némán nézték, ahogy elhajt.

Dwight-ot mindenféle jótanáccsal látta el a doki, a kezébe nyomott egy üvegcse fájdalomcsillapítót, és a lelkére kötötte, hogy reggel menjenek be a kórházba. A tűzoltók eloltották a tüzet, most már tényleg minden vízben és sárban úszott. A parancsnok beszélt Keithszel, míg Dwight segített összeszedni a cuccaikat a szálláson. Keith ugyanis tiltakozást nem tűrően kijelentette, hogy átköltöznek hozzá.

- Készen vagytok?

- Igen. – Dwight körbenézett. Csak a szükséges holmikat pakolta be egy táskába. Emily elaludt az ágyon, és Laurelnek is mentek lefelé a pillái, így nem küldte le őket fürödni. Úgy érezte, hogy ez ráér reggelig. – Menjünk! Hozod Em-et?

- Persze.

- Laurel, kicsim, indulunk!

Átballagtak a nagy házba. Laurel néha megbotlott, látszott, hogy már félig alszik. A lányok kivételesen közös ágyba kerültek a vendégszobában. Emily moccanás nélkül aludt tovább, ahogy Keith letette a takaróra. Laurel is elaludt, mielőtt az apja betette volna maguk mögött az ajtót.

- Jól vagy?

- Fáradt vagyok. – Dwight ásított. – Mindjárt reggel. Nem is érdemes lefeküdni.

- Muszáj pihenned!

- Csak dőljünk le valahol. Reggel egy csomó dolgunk lesz.

- Nekem lesz egy csomó dolgom. És Wilburnek.

- Tényleg, holnap már jön.

- Ma reggel – javította ki Harrison az órára mutatva. Hajnali három óra múlt. – Amint elláttuk az állatokat, beviszlek a kórházba. Utána vallomást tehetsz, és aztán itthon pihensz.

- Nem vagy az anyám!

- Nem is akarok az lenni, de attól még szót kell fogadnod.

- Na, jó! – Dwight úgy érezte, sehová se vezet ez a vita. – Kapok egy ágyat?

- Nálam alszol. Szemmel akarlak tartani. – Keith belöködte a hálószobájába.

- Azt hittem, más célod van.

- Egyelőre örülök, hogy életben vagy.

- Annak én is. – Dwight ledobta egy székre a tiszta ruhákat, amiket magának hozott. – Lezuhanyozok.

- A sebre nem mehet víz – figyelmeztette Keith.

- Tudom.

Dwight örült, hogy végre nincs füstszaga. A haját óvatosan megmosta, úgy tűnt, hogy sikerült betartania az orvos utasítását. Magára rángatott egy alsónadrágot, és visszament a hálóba. Keith az ablakon bámult kifelé. – Jól vagy? – állt oda mögé. Odakint égtek a lámpák, sőt, az épületek is fényárban úsztak, hogy lássák, ha gond van.

- Végeztél?

- Igen. Jól vagy?

- Ezt nekem kellene kérdeznem.

- Tudjuk, hogy én nem vagyok jól, tehát válaszolhatsz is.

Keith elmosolyodott.

- Tudsz róla, hogy egyre idegesítőbb vagy?

- Én?

- Igen. Idegesítő, makacs…

- Ne is sorold, mert még jobban megfájdul a fejem! – Dwight gondolt egyet, és hátulról átkarolta. Egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy egy férfit ölel, amíg az a férfi Keith Harrison volt. – Mi a baj?

A férfi habozott.

- Azt mondtad, nem Sean vagy, és nem eshet bajod, mert megvéded magad.

- Lehet, hogy tévedtem.

- Meghalhattál volna!

- De élek!

- Nem rajtad múlott! – Keith a válla felett nézett rá.

- Ez igaz. – Dwight lassan maga felé fordította. – Nem vagyok mindenható, Keith. Nem látok mindent előre.

- Tudod te, mennyire féltem, hogy… hogy meghalsz?

- Sajnálom! – Dwight magához ölelte.

- Én nem a gyereked vagyok, hogy ennyivel elintézettnek tekintsem a dolgot – figyelmeztette Keith komoran.

Dwight felsóhajtott.

- Tényleg sajnálom! Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem old meg semmit, de nem tudok változtatni azon, ami már megtörtént.

- Hülyeséget csináltál!

- Ne mondd, hogy te nem ugyanezt tetted volna! – Dwight eltolta magától a vállánál fogva, hogy a szemébe nézhessen. – Végig az járt a fejemben, hogy nem engedhetem, hogy bármit is elveszíts! Látom, hogy milyen fontos neked a birtok, a föld, az állatok!

- De nem az életed árán!

- Keith, nem veszítettél el! Itt vagyok. Itt állok veled szemben, a csudába is! – Dwight türelme most fogyott el. – Nem élheted úgy az életed, hogy attól félsz, mikor veszítesz el valakit, aki fontos neked!

- Úgy élek, hogy pontosan tudom, milyen érzés!

- Miért érzem azt, hogy ez csak kifogás, hogy szembe merj nézni önmagaddal?

- Ez nem igaz!

- De igen! – Dwight kicsit megtaszította, és hátralépett. Széttárta a karját. – Nézzék csak, a mogorva, kiállhatatlan, hideg Keith Harrison mégis képes szeretni! – gúnyolódott.

- Te ezt nem értheted! Attól félek, hogy ha szeretek valakit, ugyanúgy elveszítem, mint Seant! És egyedül maradok… - A férfi hangja megbicsaklott.

Dwight még egyszer sem sajnálta ennyire, mint ebben a pillanatban.

- De hiszen most is egyedül vagy – felelte csendesen. 

Keith félrenézett, nagyot nyelt.

- Nem, mert itt vagytok – motyogta.

Csend lett. Dwight nem válaszolt, így kicsit bizonytalanul rápillantott. A férfi határozottan kimerültnek látszott, az arcán volt egy kék folt, biztos beütötte, amikor elesett. Csak egy alsót viselt, de nem úgy tűnt, hogy zavarja. Valamikor, az elmúlt napok, hetek során Alton távolságtartása megszűnt. A rohadt életbe, ott állt a hálószobájában egy szál gatyában! Kiszáradt a szája tőle, és fogalma sem volt, hogy a sóvárgás már a szemében is ott tükröződik.

- Menj el fürödni! – Dwight elmosolyodott. Pontosan látta, hogyan néz rá a férfi, viszont nem akart behódolni neki. Nem itt, nem ebben a káoszban. Most nem vágyott másra, csak alvásra, hogy végre ne érezze, mennyire fáj a feje. – Muszáj pihennünk! – Odasétált az ágyhoz, és lerogyott rá. Most érezte, hogy fáj a nyaka, a válla, az egész háta.

- Aludj! – Keith kifelé menet eldöntötte, hogy megint hideg víz alá áll.

- Harrison!

- Igen?

Dwight hasra feküdt az ágyon, az egyik lábát felhúzta. Jelenleg úgy tűnt, ez egy kényelmes póz. Minden tekintetből. A feje alá gyűrt egy párnát, aminek olyan illata volt, mint Keithnek.

- Velem alszol, ugye? – kérdezte lehunyt szemmel. Nem mert a férfira nézni, mert azért azt sejtette, hogy akkor abból nem lesz alvás.

- Igen. – Keith hangja rekedt volt. A szokottnál is rekedtebb és mélyebb.

Mégis ránézett, de a férfi addigra kiment. Szerencsére. Vagy nem. Ezen eltöprengett. Milyen lenne lefeküdni vele? Igazából eddig nem gondolkodott ilyesmin. Valahogy mindig hagyta, hogy történjenek a dolgok. Nagyot ásított. Talán nem most kellene ezen agyalnia. Meg akarta várni a férfit, végül mégis elaludt.

 

 

7.

 

Keith hosszan állt a hideg zuhany alatt, míg megnyugodott. Megtörölközött, kivételesen előszedett egy boxeralsót, mert amúgy meztelenül szokott aludni. Ennek a szokásának búcsút is mondhatott azzal, hogy ideköltöztette az Alton családot. A lányok előtt nem flangálhatott csupaszon. Még a végén tényleg pedofilnak bélyegeznék. A szobája előtt megtorpant, belesett. Dwight kiterülve aludt, és ezzel meg is válaszolta azon kérdését, milyen pózban szokott elaludni. Majdnem belépett, de mintha sírást hallott volna a vendégszoba felől.

- Lányok? – nyitott be. Az apjuk előrelátóan égve hagyta az éjjeliszekrényen a lámpát.

Laurel félálomban dünnyögött, és a húga haját simogatta, hogy megnyugtassa. Emily fojtottan sírt, ami hallatán legszívesebben világgá menekült volna.

- Mi a baj, Em? – ült le a kislány mellé.

- Apu hol van?

- Apukád alszik.

- Ébreszd fel!

Keith gyengéden megsimogatta Emily arcát. A fiókból zsebkendőt vett elő, és letörölte a könnyeit.

- Apukádnak fáj a feje. Kapott gyógyszert és attól most alszik. Ha felébresztem, csak még jobban fog fájni neki, és azt nem akarjuk, ugye?

A kislány töprengett, de már csak szipogott, nem folytak a könnyei.

- Nem.

- Keith vigyáz apura, Em – dünnyögte Laurel, és elnyomott egy ásítást.

- Azt álmodtam, hogy apu égett, mint az istálló.

- Jaj, édesem! – Keith kis habozás után magához húzta, és szorosan megölelte. – Apukádnak nincs semmi baja, erre esküszöm! Csak rosszat álmodtál, ennyi az egész.

- Az istálló tényleg leégett?

- Igen. Majd építünk helyette egy újat. Nagy buli lesz. – Keith bele se akart gondolni, mennyi munka lesz vele, de ezt mégsem mondhatta a lányoknak.

- Tényleg?

- Bizony.

- Mikor?

- Nem tudom. Beletelik egy kis időbe, addig apukád is meggyógyul.

- Addig itt fogunk lakni nálad?

- Egy darabig mindenképpen. Nem tetszik?

- Furcsa. Recseg.

- Mert öreg – mormolta Laurel. Az oldalára fordult, és a húgára nézett. – Megkérjük Keitht, hogy hadd rendezzük át a szobát. Reggel megtervezhetjük, jó?

Emily azonnal élénkebb lett.

- Átrendezhetjük? – pillantott reménykedve a férfira.

- Miért ne?

- Lehet külön szobánk? Van még üres.

- Miattam. – Keith bármibe belement volna, ha az azt jelentette, hogy boldognak látja őket. – De apukátok egyelőre nem emelhet bútorokat a feje miatt, úgy tervezgessetek!

- A függönyt te is fel tudod tenni – mosolyodott el Laurel.

- A hercegnőset! – csillant fel Emily szeme.

- Hercegnőset?

- Igen. A szobámba! Lehet, ugye?

- Jó, legyen. – Valamiért sejtette, hogy a hercegnős, valószínűleg rózsaszín függöny csak mindennek a kezdete.

Emily végre elmosolyodott.

- Ma áthordjuk a dobozokat! 

- Ezt reggel még megbeszéljük! Valószínűleg Wilburrel itthon kell maradnotok, amíg apukátokat beviszem ellenőrzésre a kórházba. Jobban örülnék, ha addig a házban maradnátok. Olvassatok, tévézzetek, ilyesmi.

- Reggel megbeszéljük! – válaszolta Emily hasonló hangsúllyal, mint ő az előbb. Kibújt Keith karjaiból, és visszamászott a nővére mellé. – Mesélsz nekünk valamit?

- Mit?

- Elmesélhetnéd a Csipkerózsikát.

- A Demona-féle verziót?

A lányok kuncogtak.

- Mesélheted azt is – egyezett bele Laurel.

Keith még a mesélés negyedénél se tarthatott, amikor már mindketten elaludtak. Egy ideig még bámulta őket, annyira aranyosak voltak. Irigyelte Dwight-ot, amiért ilyen nagyszerű gyerekei vannak. Másrészről hálás volt neki, amiért bevonta őt is az életükbe, és végre megtapasztalhatta, milyen érzés szülőnek lenni.

Visszaosont a hálószobába. Dwight meg sem moccant, amikor betakarta, és odabújt mellé. Az ablakot nyitva hagyta, a kislámpát sem oltotta le. Nem volt álmos. Tudta, hogy beletelik pár napba vagy akár hétbe, mire újra nyugodtan tud aludni éjszaka. A férfi felé fordult, végül felkönyökölt, hogy jobban lássa. A tarkóján levő kötés láttán elfogta a düh, de lenyelte. Remélte, hogy Paulie jó ideig, vagyis inkább soha többé nem kerül az útjába, mert akkor nem áll jót magáért.

Dwight megmoccant, fészkelődött, félig lerúgta magáról a takarót, aztán nagy szusszanással tovább aludt. A háta feszes izmokból állt, a gerincét legszívesebben az ujja hegyével követte volna egészen a seggéig. Jobb lett volna, ha inkább alszik, mert a hideg zuhany hatása eddig tartott, állapította meg. Ettől függetlenül tovább nézegette, már csak önmagát kínzandó. A vállán volt egy régi heg. Nem volt nagy, de szívesen követte volna a nyelvével azt a vékony fehér vonalat. Felsóhajtott. Ezt nem fogja bírni ép ésszel…

Óvatosan felkelt, jó ideig bámult kifelé az ablakon. Már négy órára járt, amikor Dwight megint megmoccant. Motyogott valamit, az oldalára fordult, teljesen kitakarózott. Jobban mondva, a takaró csúszott le róla, ahogy helyezkedett. Odalépett, hogy visszategye rá, de a férfi ráfeküdt. Nem akarta felébreszteni, így inkább hagyta, hogy úgy maradjon. Egy szál gatyában az ágyában…

Leült mellé, bámulta a széles mellkast, az izmos vállakat, a lapos hasat, a hosszú lábakat. Olyan volt, mint egy csoda. Jóképű, vonzó, kedves és barátságos. S ami a legfőbb, őt akarta. Teljesen hihetetlen volt. A karját nézte. A régebbi, szög okozta seb mostanra behegesedett, lassan vékony vonal lesz csak. Az alkarján volt néhány piros folt. Biztos a forró pernye égette meg. Már majdnem hozzáért az egyikhez, de időben megállt. A férfinak pihenésre van szüksége, nem ébresztheti fel. Letette a keze mellé a sajátját, nézte egymás mellett őket. Dwightnak sokkal erősebb ujjai voltak, rövidre vágott körömmel, széles tenyérrel. Butaság volt, hogy a mutatóujjával követte a vonalakat a tenyerén…

Hideg van, ez volt az első, ami Dwight eszébe jutott, ahogy kezdett ébredezni. Bizsergett a tenyere, de ahogy összezárta az ujjait, olyan érzése volt, mintha apró tollpihe rebbent volna el a bőréről. Felsóhajtott, és résnyire nyitotta a szemét. Keith őt nézte, a tekintete élénken csillogott, nyoma sem volt annak, hogy bármennyit is aludt volna. Csak egy boxer volt rajta, a haja kócos volt.

- Sajnálom! Nem akartalak felébreszteni…

- Ablak – mormolta.

- Ablak? – Keith az ablak felé nézett kicsit értetlenül.

- Fázom – tette hozzá, és a takaróért tapogatózott. – Lehúztad rólam?

- Nem. Kitakaróztál és ráfeküdtél. Várj, segítek! Jó, akkor nem – emelte fel a kezét, amikor Dwight ellökte és megpróbálta maga kirángatni a takarót.

- Fázom – ismételte hasonló hangon, mint Laurel.

Keith nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán végre rádöbbent, hogy a férfi szinte nincs is magánál. Félálomban van, valószínűleg a gyógyszer tompítja, és fájhat a feje is. Tudni akarta, milyen Dwight alvás közben, nos, most megtudta.

- Engedd! – parancsolt rá szelíden, és maga takarta be. – Behajtom az ablakot – mondta.

- Nem kell. – Dwight ásított, és megfogta a kezét. – Aludj te is!

- Mindjárt fel kell kelnem…

- Aludnod kell!

Keith megpróbálta kihúzni a kezét, de nem ment.

- Ne csináld, Dwight! – leült mellé.

A férfi maga felé húzta.

- Melegíts fel! – mormolta. Kicsit olyan volt, mint egy nyűgös kisgyerek.

- Meg akarsz ölni?!

Dwight lassan kezdett rendesen felébredni. A feje tompán lüktetett, és érezte már magát jobban is. Tényleg hűvös volt a szobában, sarkig volt még mindig tárva az ablak. Pislogva nézett a férfira, aki szenvedő arccal bámult rá. Bármibe lefogadta volna, hogy nem aludt semmit, helyette őt nézte, pedig szüksége lett volna neki is a pihenésre.

- Nem aludtál semmit, ugye?

- Pihentem.

- Persze. El is higgyem?

- Emily felébredt, náluk voltam egy ideig.

- Jól vannak?

- Igen. Meséltem nekik, el is aludtak rajta.

- Mit kértek?

- A Csipkerózsikát.

- Utálják a Csipkerózsikát.

- A Demona-féle verziót.

Dwight kicsit beljebb csúszott az ágyon, és maga mellé húzta a férfit.

- Nekem is elmesélhetnéd – dünnyögte, miközben magukra húzta a takarót. Érezte, hogyan feszülnek Keith izmai, ahogy összeér a testük.

- Te tudod kívülről.

- Ők is. – Dwight helyezkedett, végül rájött, hogy az a legkényelmesebb, ha a fejét a férfi vállára hajtja. – Ne mocorogj annyit!

- Te mindig ilyen vagy, ha éjszaka felébredsz?

- Miért?

- Csak tudni szeretném, hogy mire számítsak a jövőben. – A bőrén érezte, hogy Dwight elmosolyodik.

- Milyen vagyok szerinted?

- Hisztis.

- Valóban?

- Igen. Mogorva. Megütötted a kezem, pedig csak segíteni akartam.

- Mit vártál? Fáj a fejem, és fáztam is.

- A fejedet magadnak köszönheted! Még most is fázol?

- Már nem. – Dwight még mindig fogta a kezét, a lábát pedig odadugta az övéhez.

- Nem vagyok fából – emlékeztette.

- Én sem, de inkább pihennünk kellene.

- Tudom – felelte csendesen.

Dwight visszaaludhatott, mert egy idő csak az egyenletes lélegzetvételét hallotta. Nem emlékezett, hogy Seanon kívül feküdt valakivel úgy egy ágyban, hogy nem feküdt le vele. Furcsa volt, de az, hogy a magabiztos Dwight Alton úgy bújt hozzá, mint egy kisgyerek, jólesően simogatta a lelkét.

Elbóbiskolt, Szeszély hangjára riadt fel. Fülelt, de a ló hallgatott. Lassan kibontakozott Dwight karjaiból, és felkelt. Kinézett az ablakon, de nem látott semmi olyat, ami miatt aggódnia kellett volna. Fél hatot mutatott az óra, normális esetben ilyenkor már egy órája talpon volt. Nyújtózott. Kiment a fürdőbe, visszafelé benézett a gyerekekhez, akik mélyen aludtak. Emilyn megigazította a takarót, az apjához hasonlóan a kislány is kitakarózva feküdt.

- A lányok? – Dwight álmosan mocorgott, amikor belépett a szobába.

- Alszanak.

- Jó. Mennyi az idő?

- Fél hat. Még aludj egy kicsit! Wilbur mindjárt itt van, majd ő segít.

- Nem, felkelek.

- Fáj még a fejed?

- Kicsit. – Dwight hunyorogva igyekezett betájolni az ajtót. – Mindjárt jövök – mondta.

Sejtette, hogy a fürdőszobába megy, így nem ment utána. Helyette öltözni kezdett. Már az inget húzta, amikor a férfi belépett. Sokkal jobban nézett ki, nem volt olyan sápadt, mint az éjszaka.

- Vegyél be gyógyszert, és feküdj vissza!

- Jól vagyok.

- Dwight!

- Komolyan jól vagyok. – Dwight nem érezte a legfényesebben magát, viszont a tompa lüktetéssel a fejében és a nyakában együtt tudott élni a jelenlegi pillanatban. – Minden rendben – ült le az ágyra.

- Biztos?

- Igen.

Keith feladta, hogy meggyőzze.

- Rendben, itt a ruhád – tette az ágyra.

- Még mindig nem vagy az anyukám.

- Ettől függetlenül úgy hisztiztél nem is olyan rég a takaróért, mintha gyerek lettél volna.

- Az csak a gyógyszertől lehetett.

- Remélem, mert nem szeretnék egyik éjjel arra ébredni, hogy orrba versz érte.

Dwight a nadrágot akarta felhúzni, megállt a keze a levegőben.

- Honnan veszed, hogy együtt fogok aludni veled?

Ránézett.

- Nem akarsz? – Akármilyen könnyedén tette fel a kérdést, a gyomra összeszorult.

- Gyere ide! – Dwight maga mellé dobta a nadrágot, és megpaskolta a másik oldalán az ágyat.

- Tudod, ilyenkor szokott jönni a kiselőadás, amelynek az a vége, hogy vége.

- Én nem az egyik szeretőd vagyok, Harrison. Ülj le!

Keith leült.

- Igen? – A hangján most már érződött a feszültség, és eladta volna a lelkét is egy szál cigiért. Érdekes volt, hogy az éjszaka egyszer sem akart rágyújtani, de most, hogy a férfiról volt szó, hirtelen megkívánta.

Dwight odahajolt hozzá, és megcsókolta.

- Köszi!

- Mi? – Értetlenül pislogott.

- Könnyebb volt téged így megcsókolni. Amikor felfelé nézek, fáj a tarkóm és a nyakam.

Vett egy mély levegőt.

- Te most… - Nem tudta folytatni, mert a férfi még egyszer megcsókolta. Ezúttal alaposabban, a nyelve behatolt a szájába, és ettől még az is törlődött az agyából, hogy mit akart mondani.

Mintha kamasz lett volna. Egy kanos kamasz.

A régmúlttal ellentétben azonban most nem érzett semmiféle szégyent vagy zavart. Dwight olyan természetességgel kezelte a helyzetet, a homoszexualitást, hogy attól egyszerűen csak boldog volt. Örült, hogy együtt lehet vele. Most döbbent rá, hogy szerencsés, amiért a férfi eljött hozzá.

- Ne csináld! – nyögte, amikor Dwight beletúrt a hajába.

- Mit?

- A francba! – Visszacsókolt. A férfi mellkasára tette a kezét, a tenyere alatt dübörgött a szíve. Lejjebb csúsztak az ujjai, a hasizmok megfeszültek az érintésére. Érezte, ahogy Dwight lélegzete akadozóvá válik, amikor az ágyékát finoman súrolva a combjába markolt. Arra számított a legkevésbé, hogy hirtelen az ágyon találja magát a férfi alatt, de megtörtént. – Azt hittem, hogy fáj a fejed…

- Ha tudni akarod, majd szétrobban. – Dwightnak kitágultak a pupillái, ahogy megtámaszkodott a feje mellett.

- Akkor ezt nem kellene…

- Keith, én se vagyok fából, oké?! Csak egy kicsit… maradjunk így… - Az így azt jelentette, hogy Dwight ránehezedett, és megint elmerült a szájában. Az alsón keresztül érezte, hogyan feszül a farka az övének, amitől az ujjaival nyomot hagyott a csípőjén, olyan erővel markolta meg.

- Kicsit… így? – lihegte, amikor szétváltak némi levegőért.

Dwight az ingét gombolgatta.

- Felmerült bennem, amikor a porban feküdtem, és hallottam, hogy ott fognak hagyni a tűzben… Komolyan felötlött bennem, hogy milyen balszerencsés vagyok!

- Miért lennél az? – Keith lefogta a kezét, mert így képtelen volt a szavaira összpontosítani.

- Mert, ha meghaltam volna, soha nem tudom meg, hogy milyen lefeküdni veled. – Dwight elkomorodott. – Persze, sok minden mást se tudtam volna meg, például, hogy mi lesz a lányokból, ha felnőnek, de téged is sajnáltalak volna.

Keith lehunyta a szemét, és vagy egy percig hallgatott. Nem mozdultak.

- Nem balszerencsés vagy, hanem hülye – sóhajtotta aztán felpillantva.

- Te már csak tudod…

- Hülye vagy, Alton! Meghalhattál volna…

- Azt hittem, ez a beszélgetés már véget ért.

- Életed végéig emlegetni fogom.

Dwight megtámaszkodott a mellkasán.

- Mikor jutottunk el idáig?

- Talán ma. – A szavakat keresgélte. – Igazad volt. Gyáva vagyok belemenni egy komoly kapcsolatba attól félve, hogy mikor veszítem el a másikat. De téged nem akarlak. Se téged, se a gyerekeket. – Nevetni próbált, de végül csak szomorkásan elmosolyodott. – Nem várok ígéreteket, hogy mindig itt maradsz, maradtok velem. Tudom, hogy hetero vagy, és mázlistának érzem magam, amiért mégis engem választottál és nem például Rosát. Bármikor mondhatod azt, hogy elég volt, el fogom fogadni. Akármennyi időt adsz, beérem vele. Csak… még egy kicsit maradj velem!

Dwight soha nem gondolta, hogy valaha is ilyesmit fog hallani Keith Harrisontól. Tévedett, mint már annyiszor a férfival kapcsolatban.

- Tudod, egy csomó rossz tulajdonságodat tudnám felsorolni, de az önző nem tartozna közéjük. – Előredőlt, habár érezte a nyilallást a tarkójában. – Néha annak is kell lenni. Ezt soha ne felejtsd el!

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt hiszem, nem mindig az a helyes döntés, ha engeded, hogy a párod döntsön egyedül a kapcsolatotokról. Engem a feleségem hagyott el, és én elengedtem, mert menni akart. Azért lett depressziós, mert rájött, hogy még mindig engem szeret. Ha akkor, amikor közölte, hogy elhagy, csak egy kicsit is harcolok érte, most minden más lenne.

- Még mindig szereted? – Nem tudta, hogy mit fog mondani, vagy tenni, ha a válasz igen lesz.

Dwight elég sokat elemezgette az érzelmeit Stacyvel kapcsolatban, így most határozottan megrázta a fejét.

- Nem. – Ezzel meg is rándult az arca. – A francba, a fejem!

- Mondtam, hogy még pihenned kell!

- Nem szeretem! – csattant fel élesen, mire Keith nagyot nyelt. – Már nem – tette hozzá szelídebben.

- Hál’ Istennek!

Dwight nevetni kezdett, igaz, közben a tarkóját fogta fájdalmas arccal. Felegyenesedett, és a combjaira ült.

- Áll a farkad – jegyezte meg.

- A tiéd is.

- Mindjárt hat.

- Wilbur nemsokára ideér.    

Egymást nézték. Keith szájában összefutott a nyál, ahogy végigmérte.

- Gyere feljebb!

- Őrült vagy!

- Ne mondd, hogy nem akarod, mert úgysem hiszem el!

- Még én sem hinném el – nyögte Dwight. Égni kezdett a füle, ahogy engedelmeskedett.

Keith egy párnát gyömöszölt a feje alá, hogy jobban lássa.

- Még egy kicsit… - A derekánál fogva irányította.

- Neked ez nem kényelmetlen?

- Más a kényelmetlen, nem ez – vigyorodott el. Felnézett a férfira, megérintette a kezét, és a hajához húzta.

- Már megint mennyit nőtt. – Dwight belefúrta az ujjait a tincsek közé. Akármennyire próbálta elterelni a figyelmét, képtelen volt nem nézni, hogy a férfi mit művel. Megfeszült, ahogy kiszabadította a merevedését az alsóból. – Te jó ég! – suttogta. Keith gyengéden végigsimított rajta az ujjai hegyével, cirógatta, mintha nem lett volna így is a robbanás legszélén. Az érintése, ahogy marokra fogta ismerős volt, bőrkeményedések, a vékony ujjak erős szorítása. Felnyögött, lehunyta a szemét, aztán azzal a lendülettel tágra is nyitotta. Nem mert lenézni.

- Keith…

Válasz nem volt, de nem is várta. Túl jó volt ahhoz, hogy beszéddel rontsák el. A férfi nyelvének incselkedő síkossága a farka hegyét ingerelte, majd lassan lejjebb haladt. Mindig csak egy kicsit lejjebb, aztán vissza ugyanazzal az őrjítő lassúsággal. Visszafojtotta a lélegzetét, amikor Keith a szájába vette. Lepillantott, találkozott a tekintetük. Keményebben markolt a hajába, a másik kezével megtámaszkodott a falon, és a férfi felé lökte a csípőjét.

- Ez így nem jó… - zihálta. – Neked nem… - El akart húzódni, de erős ujjak ragadták meg a derekát, kényszerítve, hogy mozdulatlan maradjon. Ha az tudott volna lenni. A gyönyör és a Keith sötét tekintetében kavargó vágy erősebb volt a zavarnál, hogy éppen egy férfi leszopja. A férfi ugyanis Keith Harrison volt, és nagyobb kéjt okozott neki, mint eddig bármely más nő. Vagy talán azért volt ilyen jó, mert más volt. Minden más. Keith szemébe nézve mozdult lassan feléje, felszisszent a látványtól.

- Ha nő lennél, most megdugnálak – tört ki belőle, bár soha nem szokott így beszélni szex közben. Megesküdött volna mindenre, hogy Keith szemében vidám szikrák csillognak, ha nem lett volna a forró szája, ami befogadta, és hajszolta a gyönyör felé. A falon ökölbe szorult a keze, mélyebbre lökte magát a férfi szájába, már képtelen volt kontrollálni a testét. Nem is kellett, mert olyan erővel élvezett el, hogy felkiáltott. 

- Jól vagy? – Keith köhécselt picit, mielőtt meg tudott szólalni.

- Ezt nekem kellene kérdeznem.

- Félrenyeltem.

Dwight emésztette kicsit a választ, aztán elmosolyodott. A mosolyból végül fojtott nevetés lett. Keith segített neki lekászálódni róla, de még közben is vigyorgott.

- Valaki nagyon vicces kedvében van… - Keith a száját nyalogatta, mint egy jóllakott macska.

- Nem kérek bocsánatot, mert te akartad.

- Ez igaz. – Harrison az órára pillantott. – Hat elmúlt. Nem hallottad Wilbur furgonját?

- Az atomrobbanást se hallottam volna meg az előbb, ne viccelj!

Dwight figyelte, ahogy a férfi felkel és az ablakhoz megy. Kicsit nehézkesen mozgott, bár ennek oka nyilvánvalóan a nadrágjában volt keresendő.

- Nem jött még meg. Ez furcsa, mindig nagyon pontos. – Keith felvette az éjjeliszekrényről a mobilját. Nyomogatta kicsit, majd vállat vont. – Nem hívott és nem küldött üzenetet.

- Szerintem most jött meg. – Dwight kifelé fülelt.

Neki volt igaza, Wilbur lassított a romoknál, majd befordult a szállásépület elé. Kikászálódott. A ház felé nézett, Keith integetett neki az ablakból. Nem akart kiabálni, nehogy felébressze a lányokat. Az öreg visszaintett, majd lassú léptekkel elindult a régi istálló felé.

- Most majd jól leharapja a fejem, amiért nem szóltam neki. – Keith visszagombolta az ingét. Körbeforgott, hogy megtalálja a zokniját, amit akkor akart felvenni, amikor a férfi visszajött. 

- Harrison.

- Hm?

- Nem kellemetlen?

- Kellemetlen? – Keith megdermedt. Aztán leesett neki, mire gondol. Eddig igyekezett figyelmen kívül hagyni a teste jelzéseit. Nyelt egyet. – Wilbur már itt van.

Dwight elgondolkodva méregette.

- Ez az első eset, hogy hozzá akarok nyúlni egy másik férfi farkához önszántamból, szóval van egy perced, hogy eldönts, akarod-e!

Keith az ajkát harapdálta. Közelebb óvakodott, végül leült mellé az ágyra.

- Ez volt életem legszebb bókja – lágyult el a tekintete. – Köszönöm.

- Szívesen. Komolyan gondoltam.

- Tudom. Pont ez a szép benne. – Feltérdelt, megcsókolta a férfit. Először csak puhán, lágyan, aztán gyengéden a fogai közé vette az alsó ajkát. A felsőt. A leheletük keveredett.

- Veled teljesen más csókolózni, mint egy nővel – mormolta Dwight alig érthetően.

- Mindenki máshogy csókol, nem számít, hogy nő vagy férfi.

- Tudod, hogyan gondolom!

- Igen. – Mély levegőt vett, végignyalta Dwight ajkait. – Hogy van a fejed?

- Hagyd már a fejemet! – A férfi a nadrágja gombjait keresgélte. Összekoccant a foguk, a finom csókokból türelmetlen, vad rohanás lett. Kapkodó lélegzetvétel, elakadó hang, ahogy Dwight keményen marokra fogta a farkát.

- Finomabban, mert így mindjárt elsülök – kapaszkodott a vállába. Hátrahajtotta a fejét, hogy lélegzethez jusson.

- Azt hittem, sietünk…   

- Őrült…

- Az nem én vagyok.

- Dehogynem, pont, hogy te vagy!

Az ajkuk megint találkozott. A férfi kézfejére csúsztatta a tenyerét, új ritmust diktált, mert most már ő maga is képtelen lett volna lassítani. Azóta erre vágyott, hogy Dwight rámosolygott. Erre a gyönyörre, ami lassan végigáramlott a testén. Nem bánta, hogy közben a férfi végigdönti az ágyon. Jó volt így is, akárhol és akárhogy jó lett volna vele. Ívbe feszült a háta, a lábával a takarót gyűrte, ahogy reszketve vonaglott.

Dwight a könyökére támaszkodva megbűvölten bámulta. Teljesen másként képzelte volna el a férfit szex közben. Nem hitte volna, hogy ennyire képes behódolni, vagy hogy ennyire érzékeny. Megint tévedett, és vajon még mennyi másban tévedhetett… Kiszáradt szájjal csókolta meg, a szájában a saját ízét érezte. A gyönyöre ízét. Hasonló gyönyörét, mint amit most a férfi átélt a karjaiban.

- Dwight… - Keith kinyitotta a szemét, végre ránézett. S abban a pillanatban rádöbbent, hogy a férfi valójában egyáltalán nem uralkodó személyiség. Az ágyban semmiképp, mert az a kába gyönyör, ami ott volt a tekintetében, pontosan az ellenkezőjére utalt.   

- Azt hiszem, felesleges volt inget húznod – összegezte a látványt, amikor hosszú percek múlva megszólalt.

- Én is azt hiszem. – Keith elmosolyodott. Még soha nem mosolygott így, és bele sem gondolt, hogyan fog nézni rá, ha nem állnak meg ennyinél.

- Kérdezhetek valamit?

- A válasz igen. – A férfi odahajolt hozzá egy csókra, és lekászálódott az ágyról, hogy rendbe szedje magát.

- Azt se tudod, hogy mit akarok kérdezni!

- Dwight, az arcodra van írva! – Tiszta inget vett elő. Nem vacakolt, a fején át lehúzta a másikat, és csak akkor fordult az ágyon fekvő Alton felé, amikor már gombolkodott. – Te nem öltözöl?

- Honnan tudnád, hogy mit akarok kérdezni? Nem vagyok ennyire átlátszó!

- Az vagy. Nem akarlak megbántani, de öreg róka vagyok hozzád képest, ha erről van szó.

Dwight morcosan öltözni kezdett.

- Nem hiszem el!

Keith felhúzta a zokniját, majd zsebre rakta a mobilját. Odahajolt hozzá, és csókot nyomott a szájára. 

- Köszönöm.

- Nem vársz meg?

- Te még úgyis benézel a lányokhoz. Főzhetnél egy kávét a szálláson, meg reggelizz, mert ma hosszú napunk lesz.

- Neked is enned kellene valamit.

- Később. Most egy cigire vágyom. – Az ajtóból visszalépett. – Tényleg én vagyok alul – közölte, és Dwight arckifejezésén még akkor is kuncogott, amikor cigivel az ujjai között megállt Wilbur mellett odakint.

- Ahhoz képest, hogy mi történt itt, nagyon virgonc vagy – nézett rá az öreg.

- Minden rosszban van valami jó.

- Ezek szerint Dwight és a gyerekek maradnak egy darabig.

- Remélem, nem csak egy darabig.

Wilbur hümmögött, majd hirtelen a vállára vert.

- Mi lenne, ha innánk egy kávét? – szorította meg a csontjait. A mosolya alapján rendkívül elégedett volt. 

- Jól hangzik.

Keith a nagy ház felé pillantott. Dwight ekkor lépett ki az ajtón, és indult el feléjük. Az előbb igaza volt. Minden rosszban volt valami jó. Ha nincs a tűz, makacsul ragaszkodott volna az igazához, és elveszítette volna a férfit.

- Egy kikötésem van – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően Wilbur, amikor Dwight odaért hozzájuk. – Semmi csók, tapi, ez-az előttem!

- Elmondtad neki? – Dwight rámeredt Harrisonra.

- Nem kellett mondania semmit! – morogta az öreg, mielőtt a főnöke megszólalhatott volna. – A képére volt írva. Hónapok óta epekedik utánad, olyan nyúzott volt, hogy már azon gondolkodtam, összezárlak vele. Aztán most idesétál hozzám bután vigyorogva. Öreg vagyok, nem hülye, édes fiam! És most kérek egy kávét – lépegetett fel a szállás lépcsőjén. – Közben elmesélhetitek, mi a fene történt itt!

A két férfi összenézett.

- Tényleg buta vigyor ül az arcodon…

- A tiéden is, szóval ne örülj!

- Jöttök már? Hol vannak a gyerekek? Nincs kávé?

- Jövünk! – Keith most már biztos volt benne, hogy tényleg hosszú, hosszú napjuk lesz…

 

 

8.

 

            Paulie Vittont aznap reggel a seriff letartóztatta, tájékoztatta őket a rendőrségen az egyik helyettes. Addigra Dwight túl volt egy tucatnyi vizsgálaton, ami borsos kórházi számlát eredményezett, ez utóbbi pedig heves veszekedést eredményezett. A férfi ugyanis rosszul viselte, hogy Keith szemrebbenés nélkül kifizette a teljes összeget.

- Ez nem a te gondod, Harrison!

- Miattam sérültél meg, ezért úgy fair, ha én viselem a költségeket.

- Harrison!

- Ezen nem fogunk vitatkozni, mert tudod, hogy nekem van igazam.

- Ne hidd, hogy mindenben igazad van. Azt meg pláne, hogy mindig bólogatni fogok!

Az íróasztal mögött üldögélő hölgy mintha elnyomott volna egy mosolyt. Ez emlékeztette őket arra, hogy egyrészről nincsenek egyedül, másrészről már most úgy veszekednek, mint a tízéves házasok. Igaz, a vizsgálatoknál segédkező nővérkék is gyorsan leszűrték, hogy ha nem akarnak egy ősellenséget szerezni Harrison személyében, akkor csak a legszükségesebb érintkezésre szorítkozzanak a beteggel. A kísérőjéül szegődött Keith ugyanis jeges tekintettel honorált mindenféle mosolyt, érintést. Dwight egy idő után fel is adta, hogy bocsánatot kérjen helyette. A férfi féltékeny oldala még ismeretlen volt a számára, viszont egy kicsit legyezgette a hiúságát, és jó érzéssel töltötte el.

- Nem fogom. – Keith rápillantott. A szemében vidám szikrák csillantak. – Gondold azt, hogy munkahelyi baleset ért, és akkor mindenképpen az én felelősségem.

- Hülye vagy.

- Őrült és hülye is, ajjaj…

A seriffhelyettes kicsit meg volt illetődve, amikor Harrison nem üvöltözve és fenyegetőzve követelte, hogy örök időkre zárják be Paulie-t és a kulcsot is dobják el, hanem halkan elmagyarázta, miért vannak ott. A seriff nem volt bent, de Jenkins felvette a vallomásukat. Megkönnyebbülten léptek ki a szabad levegőre.

- Örülök, hogy Paulie rács mögött van – sóhajtotta Dwight.

- Én még jobban. Kicsit sajnálom, hogy nem tudom péppé verni…

Dwight elvigyorodott.

- Menjünk haza!

Keith élvezte, hogy egymás mellett ballagtak a kocsi felé, és néha összeért a karjuk.

- Remélem, a lányaid nem rongyolták el Sonia idegeit. – Az asszony kora reggel beállított hozzájuk, amint meghallotta a városban, hogy mi történt. Nekiállt főzni, takarítani, és kérés nélkül magával cipelte a lányokat, hogy ne legyenek láb alatt. 

- Wilbur miatt jobban aggódom. Nem kedveli Soniát.

- Úgy vannak ők, mint a kutya meg a macska.

- Melyikük melyik?

Felnevettek, és megálltak a furgon mellett.

- Ha hazaértünk, felhívom a biztosítót.

- Minden rendben lesz?

- Nem. Nem fogok kapni egy fillért sem.

- Mi? Miért?

- Az egy régi épület volt, és mivel nem modernizáltam, és szereltem be a tűzjelzőt, riasztót és minden mást, amihez a biztosító ragaszkodott, nem szerepel a szerződésben.

- Ez most komoly?!

- Igen.

- Nem vagy kiakadva miatta?

- Kellene? Én voltam az, aki így döntött. Az én felelősségem.

- Jesszusom! – Dwight nem akarta elhinni, hogy a férfi ennyire felelőtlen. Igaz, a biztosításra neki is előbb kellett volna gondolnia. 

- Tudom, mit gondolsz, de a régi istállót le akartam bontani ősszel. Eddig is csak a nosztalgia miatt tartottam meg. Ott játszottam gyerekkoromban, és nehéz volt megválnom tőle.

- Sajnálom.

Keith vállat vont.

- Ebéd után nekiállhatunk a romeltakarításnak. – Keith behuppant a kormány mögé. – Eltart pár napig, amíg rendet teszünk.

- Megoldjuk. – Dwight azon gondolkodott, hogyan mondja el, hogy ő már nekiállt elintézni a takarítást. Még indulás előtt felhívta a barátait, akik ugyan csak az ő kedvéért, de vállalták, hogy segítenek. Donna is menni akart a férjével, de sikerült rávennie, hogy inkább menjen dolgozni. Sam délutános volt, így ő vállalta, hogy segít. Ha minden igaz volt, akkor már irányította a munkálatokat a birtokon.

- A fejed hogy’ van?

- Jól. Kicsit fáj főleg, ha oldalra fordítom. Hallottad viszont a dokit, kutya bajom sincs.

- Jah. – Keith morgott még valamit az orra alatt, de nem értette.

Hazáig semmitmondó dolgokról beszélgettek. A hallgatag Keithről kiderült, hogy nem is olyan csendes, mint amilyennek tűnt. Dwightnak tetszett, hogy végre hallja a hangját.

- Mi a fene? – Keith nem hitt a szemének. A szállás előtt fél tucat ismeretlen kocsi állt, és emberek nyüzsögtek mindenhol. Munkagépek forgolódtak a romok között. Wilbur ott állt az egyik szélen, és valamit mutogatott valakinek. – Te tudod, hogy mi folyik itt?

Dwight kikapcsolta a biztonsági övet, és kiszállt.

- Elfelejtettem, hogy a biztosító miatt nem nyúlhatnak semmihez, de mivel most mondtad, hogy ez nem gond, ezért… A romeltakarítás megoldva.

- Mi? Dwight? – Keith fennakadt a biztonsági övön, káromkodva kapcsolta ki, és ugrott ki a kocsiból. – Dwight! – Utolérte, és elkapta a könyökét. – Megmagyaráznád? – A férfi válla felett látta, hogy Wilbur elindul feléjük.

- Megkértem pár barátomat, hogy segítsenek. Nem lesz gond. Estére már nyoma sem marad az egésznek.

- Nem kértem senki segítségét! Eddig is egyedül oldottam meg a problémáimat.

Dwight nyelt egyet, hogy ne élesen vágjon vissza. Helyette finoman lefejtette a férfi ujjait a karjáról, és eltolta magától.

- Emlékeztetnélek, hogy már nem vagy egyedül… és ezt pont te akartad így. – Sarkon fordult, és faképnél hagyta.

- Jó végszó volt – állapította meg Wilbur, aki pont elcsípte a szavait.

- Nem vagyok kíváncsi a véleményedre!

- Pedig igaza van. – Az öreg vidáman fújta a füstkarikákat a levegőbe. – Nézz körül, fiam! – tette hozzá szelídebben. – Éjszaka leégett az egyik istállód, de senkinek nem esett baja. Most pedig olyan emberek jöttek el segíteni rendet tenni, akik eddig csak annyit hallottak rólad, hogy te vagy a legnagyobb seggfej a városban.

- Kösz!

- Keith, te akartad, hogy Dwight itt maradjon a gyerekeivel. Mit gondoltál, hogy akkor majd minden olyan lesz, mint régen?

- Nem vagyok hülye, csak… Nem tudom.

Wilbur odaállt mellé, és együtt figyelték, ahogy Dwight vigyorogva fog kezet a férfiakkal. Köztük volt Donna férje, Sam is. Néhányat vállon veregetett, és a fejére mutogatott. Mindenki köréje gyűlt, kérdezgették. Látszott, hogy kedvelik, és Keith pici féltékenységet érzett.

- Szerintem, fiam, itt az ideje, hogy szembenézz a tényekkel! Dwight Alton nem olyan, mint te.

- Talán…

- Ha most azt mered mondani, hogy nem illesz hozzá, úgy nyakon váglak, hogy kiköpöd a fogad!

- Wilbur…

- Nagyszerű ember vagy, kölyök! Én már csak tudom, kiskorod óta ismerlek. – Az öreg ráhunyorgott. – Apáddal ellentétben én bizony örültem volna egy ilyen fiúnak, mint te.

- Köszönöm! Ugye, tudod, hogy apám helyett apám vagy? – Keith komolyan sajnálta, hogy nem az öreg az édesapja.

Wilbur köhögéssel álcázta a meghatottságát.

- Menj! – taszította meg kicsit. – Szokj hozzá, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen!

Keith a fejét ingatta.

- Ezzel sokat segítesz.

Az öreg felnevetett.

- Bevallom, kicsit élvezem, ahogy nézhetem, hogy szenvedsz.

- Ezt most nem mondod komolyan!

- Dehogynem! Az élet nem csak erről a birtokról, futó szeretőkről, meg nem valósított álmokról és eltemetett szerelmekről szól. Az mind a múlt. Ő ott… - mutatott Wilbur Dwightra, aki éppen nevetve a magasba emelte Emilyt. – Ő a jövőd. Nehogy elszúrd, mert nem lesz még egy ilyen esélyed!

Keith az ajkába harapott. Apró ujjacskák fonódtak a keze köré. Lepillantott. Laurel rámosolygott.

- Gyere! – húzni kezdte az apja és a húga felé.

- Laurel…

- Keith! – Dwight mosolya őszinte volt. – Jó, hogy jössz! Hadd mutassalak be pár barátomnak.  

Keith Harrison soha nem gondolta volna, hogy valaha is eljut odáig, hogy férfiak, akik eddig irigykedve vagy gyűlölködve meredtek rá az utcán, most sorban kezet fognak vele. Volt még némi gyanakvás a tekintetükben, ám az, hogy most itt voltak, sok mindent elárult arról, mennyire kedvelik és tisztelik Dwightot. Meg tudta érteni, miért, és pont miatta tényleg, nagyon komolyan szerette volna, ha őt is megkedvelik és nem csak a seggfejt látják benne, hanem mást is. Például, amit Dwight lát benne. Tényleg, mit is lát benne, amiért összejött vele? Ez még egy komoly beszélgetés tárgya lesz, vélte, és egyelőre félretette a problémát.

- Köszönöm, hogy segítenek! – Körbepillantott, mindenkinek a szemébe nézett. – Nagyon hálás vagyok!

- Az öreg azt mondta, hogy kapunk ebédet! – szólalt meg egy fiatalabb férfi, akinek nem emlékezett a nevére. Hamiskás mosoly jelent meg a szája sarkában. – Eddig csak legendákat hallottunk Sonia Martinez főztjéről…

- Az már szentigaz! – kurjantott fel egy testesebb fickó, talán Harrynek hívták.

- Hát, az igazat megvallva, nem csak a főztjéről! – röhögött fel egy másik férfi, mire többen felvihogtak.

Keith elgondolkodott, hogy megvédje-e az asszonyt, de aztán rájött, hogy erre semmi szükség.

- Nem hallottam, hogy mit mondtál, Gerald Houston! – Sonia fekete ruhát viselt, a haját felkontyolta a feje tetejére, a szemét szokás szerint feketével húzta ki. – Mondd ide, ide a szemembe! – sétált oda a férfi elé.

- Elnézést, nem sértésnek szántam!

A nő csípőre vágta a kezét.

- Gyerekek is vannak itt, és csak ennek köszönheted, hogy nem úgy válaszolok, ahogy szeretnék. – Előrehajolt, megragadta a férfi ingét, és akármit is suttogott a fülébe, telibe találhatott, mert Houston olyan vörös lett, mint a főtt rák. – Az ebéd nemsokára készen van – mondta felvont szemöldökkel, és visszasétált Dwight elé. – Talán tévedtem veled kapcsolatban.

- Már nem is vagyok olyan haszontalan?

- Vigyáztál rá! Jó fiú. – Mindenki legnagyobb meglepetésére gyengéden megpaskolta Dwight arcát. – Lányok, gyertek teríteni! – Elindult vissza a szállás felé, Laurel és Emily engedelmesen utána szaladt. Meghökkent arcok bámultak utána.

Dwight a mellette álló Keithre pillantott.

- Úgy érzem magam, mintha kutya lennék…

Keith próbálta elfojtani a vigyorát, de nehezen ment.

- Folytassuk a munkát! – válaszolta inkább.

Az ebéd akasztotta csak meg őket, amiről később mindenki ódákat zengett. Tény, hogy Sonia fantasztikus szakács volt. A kislányok pedig jó tanítványoknak bizonyultak, mert úgy egyensúlyoztak a limonádés poharakkal, hogy egy sem esett le a tálcáról. Dwight rettentően büszke volt rájuk. Keith beszédbe elegyedett közben két gazdával, akiknek nagy szüksége lett volna némi segítségre a betakarítást illetően.

A romok maradékát már nem volt nehéz eltüntetni délután, igaz, egyiküknek se akaródzott nekiállni. Végül Keith és Dwight egyszerre álltak fel az asztaltól. Nem volt már sok vissza, a munkagépekkel gyorsan haladt a munka. A nagydarab Houston úgy kezelte a kis markolót, akárha a vezetőülésbe született volna.

- Köszönöm! – Keith megállt Dwight mellett, amikor a nap végén az utolsó kocsi is kifordult az udvarról. Egyedül Sam ment el korábban, vele Dwight hosszan beszélgetett. Remélte, hogy nem róla.

- Szívesen.

- Sajnálom, hogy kiabáltam veled.

- Semmi gond. Megszoktam.

- Ha befejeztétek az enyelgést, segítsetek beterelni a lovakat az istállóba!

- Wilbur!

- Ne mondd, hogy nincs igazam! – Az öreg jókedvű fütyörészéssel indult előre.

Összenéztek, de engedelmesen követték. Jó órával később, amikor végeztek, fáradtan huppantak le a szállás lépcsőjére.

- Csináltam kakaót – szólalt meg mögöttük Sonia. Lelépkedett mellettük. – Nekem mennem kell, mert otthon is van dolgom, de holnap is eljövök. A lányoknak nem árt némi anyai szigor, mert teljesen elkényeztetitek őket.

- Ez nem igaz!

- Te velem akarsz vitatkozni, szépfiú? Keith megteheti, de te egyelőre nem.

- Keith, beszélj vele!

- Intézzétek el egymás között. – Harrison nem akart egyikükkel se vitába szállni. Nagyon fáradt volt. Nem vágyott másra, csak egy zuhanyra és az ágyára. – Én megyek aludni – jelentette ki, és feltápászkodott.

Dwight utána nyúlt, és megfogta a csuklóját.

- Jelezném, hogy először a gyerekeket kell lefektetnünk.

- Miért nekem?

Dwight más körülmények között jól szórakozott volna a nyűgös Harrisonon, de maga is kimerült volt és rettenetesen fájt a feje.

- Keith…

- Jó, ne haragudj!

Sonia nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, mert Wilbur megbökte az oldalát. Csúnyán néztek egymásra az öreggel, majd az asszony a kocsijához masírozott. El sem köszönt, csak szó nélkül elhajtott.

- Én ma éjszaka itt alszom – jelentette ki az öreg.

- Nyugodtan menj haza!

- Maradok.

Keith tudta, hogy úgyis hiába vitatkozik vele. Felhúzta Dwightot a lépcsőről, aki elkiáltotta magát.

- Lányok!

- Mindjárt!

- Mit csinálnak?

- Te vagy az apjuk, miért tőlem kérdezed?

- És még én vagyok idegesítő…

Laurel és Emily gőzölgő bögrékkel érkeztek. Dwight elmosolyodott. Keith meghatódva vette el Emilytől a sajátját. Wilbur nem kért, ő nem szerette, de vigyorgott.

- No, fiam, ez az élet! – dörmögte, és elindult az istálló felé, hogy még egyszer rápillantson a lovakra. 

- Miről beszélgettél Sammel? – Keith ezt már a ház felé sétálva kérdezte. A lányok jóval előttük haladtak, így nyugodtan tudtak beszélgetni. A kakaót menet közben iszogatták.

- Rólad kérdezett.

- Mondtad neki, hogy nem bántalak titeket?

- Azt hiszem, szó szerint azt válaszoltam, hogy nem harapsz, csak az ágyban.

Keith félrenyelte a kakaót, amit kortyolgatott. Köhögve próbált levegőhöz jutni és beszélni egyszerre.

- Te megőrültél?!

- Mi a baj? – A lányok megálltak.

- Semmi, kicsim. Menjetek fürödni! Mindjárt megyünk mi is.

Laurel az ajtóból kiabált vissza.

- De ne veszekedjetek!

- Nem fogunk.

- Mondd, hogy vicceltél az előbb! – Keith olyan erővel markolta a bögrét, hogy elfehéredtek az ujjai.

Dwight mély levegőt vett, és nagy nehezen kiszedte a kezéből. Felsétált a verandára, és letette az asztalra. Lehuppant az egyik székre, és fáradtan felnézett rá.

- Ülj le!

- Dwight!

- Ülj le!

A férfi felült a korlátra. Látszott, hogy milyen mérges.

- Sam és Donna a legrégibb és legjobb barátaim – kezdte Dwight halkan. – Soha nem hazudtam nekik, és nem veled fogom elkezdeni. Már csak azért sem, mert nem fogok titkolózni. Egyikünkkel sem lenne fair, és ezt te magad is tudod.

- Tudom, de te nem érted, hogy mit jelent itt melegnek lenni!

- Lehet. – Dwight ismert jó néhány bigott embert a városban. – Nem lesz könnyű, ezt elismerem. Viszont nem szégyellem, ami most alakul köztünk. 

- Én csak féltelek. Nem magamat, hanem téged és a gyerekeket.

- Gyere ide!

- Miért?

- Ne gyerekeskedj! Gyere már ide! – Dwight a kezét nyújtotta, és Keith kénytelen-kelletlen odalépett hozzá. Meglepetten felkiáltott, mert a férfi az ölébe rántotta. Hiába kapálózott, átkarolta a derekát. – Fejezd be!

- Dwight…

- Egyszer már mondtam, de most elmondom még egyszer. Nem Sean vagyok.

- Ne csináld ezt!

- Addig fogom csinálni, amíg el nem fogadod és bele nem törődsz.

Keith legszívesebben a férfi vállára hajtotta volna a fejét. Meglepte a felismerés, hogy nem tiltja semmi és senki, hogy megtegye.

- Mindig aggódni fogok értetek – vallotta be.

- Tudom.

- Apu, mit csináltok?

Összerándulva egyenesedtek fel, Keith majdnem lebillent Alton öléből.

- Emily…

- Végeztetek a fürdéssel? – Dwight kezelte legnormálisabban a helyzetet.

- Én igen. Mit csináltok?

- Beszélgettünk.

- Megint szomorú vagy? – Emily egyszerűen felmászott Keith ölébe.

- Én csak… nem, csak…

- Keith aggódik, hogy megsérülhetünk, ha itt maradunk vele a birtokon.

- Ohhh… - Emily megrázta a fejét, kibontott hajának virágillata volt. – A rossz bácsi börtönben van, most már nem eshet bajunk.

- Sokan nem kedvelnek, nem csak ő.

- Ne aggódj! Apu majd megvéd.

Dwight elnyomott egy mosolyt.

- Én is ezt mondtam – bólintott. – Most viszont szálljatok le rólam, nehezek vagytok!

- Keith nem volt nehéz, amikor egyedül ült az öledben? – Emily talpra állt, és elgondolkodva bámult rájuk. – Mindig azt mondod, hogy nincs is súlyom…

Most Keith volt az, aki elnyomott egy vigyort. Felállt, és megsimogatta a kislány haját.

- Apukád fáradt. Ilyenkor a könnyű is nehéznek tűnik.

- Csak te nem. Ez érdekes. – Emily gyanakvó tekintettel mérte végig mindkettejüket.

- Menj, nézd meg, hogy a nővéred végzett-e már!

A kislány elhúzta a száját, de engedelmesen elindult be a házba.

- Hát, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

- Ezt te mondod, amikor én vagyok az apjuk? – sóhajtotta Dwight, és feltápászkodott. Nagyot ásított. – Menjünk mi is!

Beletelt egy órába, mire letették a gyerekeket aludni. Sonia a nap folyamán előkészítette a szobákat, így a két kislány már külön szobában feküdt le. Dwight szobája Keithével szemben volt, mintha csak az asszony tudta volna, hogy mi a helyzet. Dwight ment elsőnek fürödni, visszafelé benézett a lányokhoz. Laurel még fenn volt, beszélgettek, és mire Keith végzett a zuhannyal és rájuk pillantott, mindketten elaludtak. A férfit a lánya ágya szélén nyomta el az álom, most látszott rajta, milyen kimerült. Betakarta, nem akarta felébreszteni. Emily is aludt, így ő is lefeküdt. Hajnalban arra ébredt, hogy valaki odabújik hozzá.

- Menj arrébb!

- Dwight?

- Miért nem ébresztettél fel? Teljesen elgémberedett a nyakam. 

- Fáradt voltál.

- Az nem kifejezés. – Dwight közelebb húzódott. – Mindjárt fel kell kelnünk, aludj!

- Meg akarsz ölni…

Kis helyezkedés után Dwight a hátához simult, átkarolta, és a vállukig húzta a takarót.

- A lányok…

- A lányok alszanak. Ne kombinálj mindig, Harrison! Örülj, hogy itt vagyok!

- Örülök, csak nem akarom, hogy…

- Fogd be! – A férfi kitapogatta az arcát, és egyszerűen befogta a száját. – Aludjunk!

Keith bénultan feküdt. Percek múlva válaszolt csak.

- Ugye, tudod, hogy férfi vagyok? Meleg férfi, akit nem hagysz hidegen.

Halk, álomittas nevetés volt a válasz.

- Kanos vagy?

- Az nem kifejezés – idézte Dwight korábbi szavait.

- Jó.

- Jó? Ennyi?

Érthetetlen mormogás volt a válasz. A férfi elaludt. Ő pedig ott maradt élete legdögösebb pasijához simulva, és bátyja szavait idézve, ette a kefét. Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a mazochista énje még élvezte is…

 

            Laurel a száját rágicsálva töprengett.

- Nem baj, ha ott alszunk Donnánál?

- Miért lenne baj? – Az apja csodálkozva felemelte a fejét. Éppen a virágágyást ásózta, amit Keithnek ígért. Megtörölte a homlokát, és nagyot fújt.

- Nem tudom.

- Na, ki vele, mi jár a kis fejecskédben!

A kislány lekuporodott a fűre, és egy magasabbra nőtt fűszálat piszkált.

- Ti most szerelmesek vagytok egymásba? Keith és te?

- Ezt honnan veszed?

- Nem vagyok vak, apu, csak gyerek! – Mintha Wilbur szavait idézte volna.

- Vettem észre… - Dwight tudta, hogy előbb-utóbb sor fog kerülni erre a beszélgetésre.

Már egy hét is eltelt a tűz óta, és azóta kicsit megváltozott az életük. Elkerülhetetlen volt, hogy a gyerekeknek ne tűnjön fel, hogy Keithszel milyen sok időt tölt kettesben. Néha csak beszélgettek, máskor egy szó nélkül fogták egymás kezét, és megint máskor vadul csókolózva bújtak el egy sarokban. Nem feküdtek le egymással, valahogy mindketten úgy érezték, hogy nem jött még el az ideje. A kezdeti idegenkedés azonban, hogy szeretkezzen egy férfival, mostanra átalakult őrült vággyá, hogy végre maga alá teperje Harrisont. Őrület volt.

- Szóljak Emilynek? – Laurel jelezni akarta, hogy a válasz mindkettejüket érinti.

- Kérlek. – Dwight beleszúrta a földbe az ásót, és nagyot fújt. Voltak munkagépek, de a kétkezi munka legalább elterelte a figyelmét másról. Jobban mondva valakiről, aki éppen kerítést javított valahol az északi részen.

- Miről beszélgetünk? – Emily ugrándozva érkezett. Lehuppant a fűre, és várakozóan pislogott fel az apjára. Laurel leült mellé, és felvonta a szemöldökét.

- Nos?

Az apjuk nagy nyögéssel elterült mellettük.

- Elfáradtam – sóhajtotta, inkább azért, hogy időt nyerjen. – Laurel megkérdezte, hogy szerelmesek vagyunk-e egymásba Keithszel? – mondta a kisebbik lányának.

- Szerelmesek? – Emily szeme kerekre tágult.

- Kezdjük az elején, jó?! Keith és én… kedveljük egymást.

- Keith homoszexuális? – Laurel elkomolyodott.

- Mi az, hogy homoszexuális? – kapkodta a fejét Emily.

- Amikor egy lány lányt vagy egy fiú fiút szeret. – Laurel rövidre zárta a magyarázatot.

Dwightot meg sem lepte, hogy okostojás lánya ismeri a kifejezést.

- Lesz még egy apukánk?

- Igen. Nem. Nem tudom. – Dwight majdnem a fogait csikorgatta. Ez nehezebb volt, mint gondolta. – Keith és én még nem tudjuk, hogy mi lesz, de úgy néz ki, hogy ő és én… szóval igen, lehet, hogy lesz még egy apukátok.

- Juhúúúú! Szeretjük Keitht! – Emily tapsolt örömében.

- Ennek örülök. Laurel?

- Nincs gond. Kedves.

- Igaz. – Dwight felhúzta a lábát, és átkarolta. - Csak Wilbur tudja, így szeretném, ha nektek se ez lenne a téma az iskolában. Még mi sem tudjuk, hogyan alakul ez a dolog, és tudjátok, hogy Keitht nem sokan kedvelik a városban.

- Még nyár van – jegyezte meg a kisebbik lánya.

- Em, apu úgy gondolta, ha elkezdődik a suli.

- Ja, akkor értem. Egy szót sem szólok senkinek. – Em a homlokát ráncolta ugyan, amiből az apja azonnal sejtette, hogy a legjobb barátnője jutott eszébe, akivel minden mindent megosztottak egymással. A minden mindent kifejezést a gyerekek találták ki, hogy rávilágítsanak a szüleiknél, mennyire jó barátnők.

- Ez nem titok. Nem akarok titkolózni, csupán még nem tudom, hogyan alakulnak kettőnk között a dolgok.

- De kedveled Keitht, nem?

- Igen, viszont ez nem egyszerű. Mindketten férfiak vagyunk, és ez bonyolítja kicsit a dolgokat.

- Miért? Ez romantikus! – Emily szeme csillogott. – Mondtam, hogy Keith a békaherceg! – jutott eszébe. – Megcsókoltad, és herceg lett! Mert megcsókoltad, ugye?

Dwight érezte, hogy ég a füle.

- Igen.

- Te most zavarban vagy, apu?

- Igen.

A két kislány felkuncogott, és odabújtak hozzá.

- Nem kell. Mi is kedveljük Keitht. Jobb, mint például Patty Jo.

- Gondoltam.

- Tényleg kedveljük őt – komolyodott el Laurel. – Minket nem zavar, hogy férfi, amíg nem bánt meg téged.

Dwight torka elszorult.

- Nagyon szeretlek titeket! – ölelte őket magához szorosan.

- Mi is téged! Jön Keith! – Emily már el is tolta magától, és felpattant, hogy a férfi elé rohanhasson.

- Te nem mész?

Laurel a fejét rázta.

- Úgyis idejön.

Igaza volt. Harrison Wilbur gondjaira bízta Szeszélyt, és Emilyvel a karjaiban odaballagott hozzájuk. Megtekintette a felásott ágyást, és csak picit vonta fel a szemöldökét.

- Miért ásóval csinálod?

- Ne rontsd el! Sokkal személyesebb ajándék, ha megizzadok és elfáradok, mire végzek.

- Ezzel nem szállok vitába. – Csak a gyerekek miatt nem tette hozzá, hogy a félmeztelen, izzadságtól csillogó bőrű Dwight Alton látványnak sem utolsó, és már az is ajándék, hogy látja. – A lányok is segítettek?

- Nem. Feltartanak éppen.

- Oh. Ejnye!

- Apu nem is mond igazat! – Emily szemrehányóan nézett az apjára. – Azt mondta, hogy kedvel téged és te is őt. Meg azt is, hogy csókolóztatok.

- Em…

Keith arcáról tanulmányt lehetett volna írni. Laurel érezte a feltámadó feszültséget, mert felállt.

- Gyere, Emily, menjünk játszani!

- Oké! – A kislány lekéretőzött a férfi karjaiból és a nővére után szaladt.

- Hű… - Keith zsebre dugta a kezét, aztán csak bámult le Dwightra.

- Igen?

- Azt hittem, hogy… ezt még nem mondjuk el a gyerekeknek.

- Idézem Laurelt: ők gyerekek, nem vakok.

- Aha.

Dwight felsóhajtott. Összeszedte magát, és felállt.

- Keith, a lányok kedvelnek téged. – Megmarkolta az ásót, és megmozgatta a vállát, mielőtt folytatta volna a munkát.

- Nem kellett volna megbeszélnünk, mielőtt elmondod nekik?

- Miért? Úgyis azt mondtad volna, hogy túl korai, még nem állnak készen, még nem állunk készen, ki tudja mi lesz a vége, satöbbi, satöbbi…

- Ezzel arra akarsz utalni, hogy kifogást kerestem volna?

- Talán nem így lett volna?

- Te is tudod, hogy…

- Elég! – Dwight belevágta az ásót a földbe, és a férfi felé fordult. – Akarod ezt az egészet, ami köztünk van, vagy sem?

- Tudod, hogy igen.

- Akkor vedd végre észre, hogy ebben a kapcsolatban nem csak te vagy egyedül, és nem mindig az van, amit te akarsz! – A világoszöld szempár haragosan szikrázott. – Nem mondhatod meg nekem, hogy mennyit mondhatok rólunk a gyerekeimnek és a barátaimnak! Megígértem a lányoknak, hogy mindig mindent megbeszélek velük! S akárhogy nézzük, igenis rájuk tartozik, hogy az apjuk kivel él együtt! Megértem, hogy félsz ennyi év után felvállalni a másságod, de basszus, belegondoltál, hogy veled ellentétben én nem vagyok egyedül és nekem milyen nehéz?

Keith úgy érezte, mintha valaki behúzott volna neki egyet. Tudta, hogy igaza van a férfinak, de attól még rosszul estek a szavai.

- Sajnálom! – Ott akarta hagyni, de Dwight káromkodva utána nyúlt, és visszahúzta. A vállára tette a kezét, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Laurel azt mondta az előbb, hogy nem bánja, hogy veled vagyok együtt, amíg nem bántasz meg. Azt hiszem, ez visszafelé is igaz. Sajnálom! Nem akartalak megbántani.

- Nem a te hibád. – Keith hirtelen érezte a hosszú évek magányát. – Annyi éve vagyok egyedül, és annyira nem tudom, hogyan… - Elakadt, látszott, hogy keresi a szavakat. – Nem tudom, milyen együtt élni valakivel – mondta ki végül. – Megszoktam, hogy egyedül vagyok a problémáimmal, és nem kell senkihez sem alkalmazkodnom. S most minden megváltozott, én pedig néha nem tudom, hogyan reagáljak, mi lenne a helyes lépés.

- Értem. – Furcsa volt a mogorva Harrisont ennyire bizonytalannak látni. Ugyanolyan furcsa, mint rájönni, hogy milyen érzékeny, amikor megérinti. Megszorította a vállát. – Egyezzünk meg! Ezentúl mindent megbeszélünk egymással, akármilyen bagatell dolog is.

- Mi lesz, ha nem fogunk egyetérteni?

- Attól még nem dől össze a világ, ha néha összeveszünk.

- Biztos?

- Igen.

- Köszönöm.

- Szívesen. Segítesz ásózni?

Keith végiggondolta, mennyire fáradt, de amikor a napbarnított bőrű, ragyogó tekintetű Dwight rávigyorgott, hirtelen elfújták a fáradtságát.

- Essünk neki!

Laurel elégedett mosollyal nézte, ahogy az apja és Keith nekiáll folytatni az ásást.

- Minden rendben? – Wilbur megsimogatta a haját.

- Keith kedves, igaz?

Az öreg meglepetten felvonta a szemöldökét, és kivette a cigit a szájából.

- Igen, az. Miért?

- Semmi.

- Valami oka csak van, hogy ez így most az eszedbe jutott.

- Szeretünk itt lenni, és jó lenne, ha apu és Keith mindig együtt lenne, hogy ne kelljen elmennünk innen – válaszolta a kislány egyszuszra.

- Az nagyon jó lenne.

Laurel bólogatott. Wilbur követte a tekintetét. A kölyök, akit évekig még arra is nehezen tudott rávenni, hogy mosolyogjon, most éppen felnevetett valamin, amit Dwight mondott. Remélte, hogy Laurel vágya valóra válik, mert jó érzés volt, hogy Keitht végre boldognak látja.

 

 

9.

 

            Dwight elégedetten a levegőbe bokszolt, ahogy Donna kocsija kiállt a parkolóból. Integetett a lányoknak, de amint látótávolságon kívülre értek, felnyögött az örömről.

- Igen! – Megfordult, felballagott a lépcsőn a verandára. – Keith!

- Hm? – A férfi éppen megrendelőt írt. Ujjai megálltak a billentyűzet felett, ahogy belépett hozzá az irodába.

- Elmentek.

- Ne haragudj meg, de végre!

- Donnát szentté kellene avatni! – Dwight odalépett hozzá, és megcsókolta. – Wilbur viszont itt alszik.

- Legalább külön épületben, már ez is valami. Kettesben lehetünk.

- Te is arra gondolsz, amire én?

Keith vigyora magáért beszélt.

- Mindjárt készen vagyok.

- Ne siess! Az állatokat nekünk kell megetetni. Wilbur meghúzta a derekát.

- A francba, tényleg!

Eltelt két óra is, mire Keith eljutott odáig, hogy a zuhany alá álljon. Fáradt volt, a könyvelés agyilag kimerítette. Gondolkozni is alig tudott, bár, ha arra gondolt, hogy végre kettesben lehet Dwighttal, akkor azonnal kiment az álom a szeméből. A férfi amúgy Wilbur asszisztálásával az állatokat etette. Segíteni akart, de az öreg ráparancsolt, hogy menjen inkább pihenni. Az utóbbi hetekben rosszul aludt, amit a gyújtogatásnak tudtak be.

Háromnegyed óra múlva a haját dörzsölve lépett be a hálószobába. Kihasználta, hogy nincsenek otthon a gyerekek, és csak egy törölközőt tekert a derekára. Láthatóan Dwight ugyanerre gondolt. Megtorpant. A férfi ugyanis az ágy fejtámlájának dőlve telefonált. A földszinti fürdőt használva lefürödhetett, mert vizes volt a haja és az ágyékát csak egy törölköző takarta.

- Senki nincs veszélyben! – mondta éppen. Találkozott a tekintetük, elmosolyodott, majd fancsali arccal a telefonra mutogatott. – Stacy az – formálta a szájával. – Nem, semmi baja nem esett senkinek! Stacy, eltelt majdnem két hét, és neked most jut eszedbe aggódni a gyerekekért? A gyújtogató börtönben van. Igen, tudom, hogy a társát nem kapták el, de ettől függetlenül biztonságban vagyunk. – Elhallgatott, a szemét forgatta. – Nem. Keith kamerákat szereltetett fel, és új biztonsági rendszer van riasztóval, mit tudom én mikkel.

Keith félredobta a vizes törölközőt, száraznak ítélve a haját. Stacyvel eddig egyszer beszélt telefonon, amikor az asszony felhívta a birtokot, mert nem érte el a volt férjét. Nem lett szimpatikusabb neki úgy sem, hogy a nő végig kedvesen beszélgetett vele. Ezek szerint a gyerekek kivételesen tartották magukat az apjuk kéréséhez, és nem árulkodtak. Valamiért kétlette, hogy Stacy akkor is ilyen barátságos lett volna, ha tudja, hogy viszonya van Dwighttal.

A férfit nézve határozottan izgató gondolatai támadtak. Kiment a fürdőszobába, visszatérve síkosítót és óvszert dobott az éjjeliszekrényre. Dwight hangja kicsit elakadt, de hősiesen folytatta tovább a mondandóját. Nem tudta, hogy meddig fog beszélni, így a magával hozott testápolóból nyomott egy keveset a tenyerébe. Elég száraz volt a keze, néha berepedezett a bőre, és olyankor kénytelen volt használni. Most kicsit tovább kalandozott, a karján át a mellkasára, ártani nem árthat címszóval. Fél szemmel persze Dwightot figyelte, aki nagyokat nyelt.

- Stacy, megértem, hogy aggódsz, de lépj túl ezen! Mindenki jól van, a lányokra meg eddig is vigyáztam.

Keith némi testápolót kent a hasára, jó alaposan a bőrébe masszírozta. Hallatszott, hogy Dwight mély levegőt vesz, és a törölköző az ágyékán kezdett sátor formát ölteni.

- Nem fogok felmondani, és más munkát keresni! Ez ki van zárva! – A férfi tekintete megbűvölten követte a kezét. – Stacy, figyelj, nekem most mennem kell… Igen, tudom, hogy mit mondtam, de most mennem kell! – Az asszony tovább beszélt, viszont ő már alig tudott figyelni.

Keith feltérdelt az ágyra, kifejezetten élvezte a hatást, amit a mozdulatai gyakoroltak a férfira. Könnyedén megérintette. Gyengéden végigsimított a lábán, egyre feljebb haladt. Néha puszit nyomott a bőrére, máshol a nyelvét húzta végig, és mire felért a combjáig, Dwight már gondolkodni se tudott. Az ajkába harapott, nehogy felnyögjön, amikor a törölköző alól kiszabadította a merevedését. Nyelt egyet.

- Holnap beszélünk! Szia, Stacy… - A volt felesége még hadart valamit, valószínűleg arról, mikor jönnek, de képtelen volt értelmezni a szavait. Keith a golyóit masszírozta, a farkát csókolta végig, és kínzó lassúsággal vette a szájába. – Szia! – nyögte ki, és kinyomta a telefont. Az éjjeliszekrényre dobta, bár a csattanásból ítélve a padlón kötött ki. – Keith…

- Hm?

Dwight lehajolt hozzá, és megcsókolta. Felhúzta magához, közben lerántotta róla a törölközőt. Elégedett sóhajjal simított végig a hátán, csókolózás közben markolt a fenekébe, és magához szorította. Érzékelte a könnyed rándulást, a férfi megfeszülő izmait, ahogy a merevedésük összesimult. Keith a szemét lehunyva ringatózott az ölelésében, a bőrük egymáshoz dörzsölődött. Belecsókolt a nyakába, a kulcscsontjánál járt, amikor a férfi a hajába tépett. Rápillantott.

- Most.

- Nem sietünk sehová…

Keitht még soha nem látta ilyen türelmetlennek. Felkapta a gumit a szekrényről és kibontotta. Megfeszült, ahogy nekiállt felhúzni, és elkapta a csuklóját.

- Nem túl gyors a tempó? – lehelte, mielőtt megcsókolta volna. Igyekezett lefogni a kezét, de már a síkosító után tapogatózott.

- Nem – hallotta a rekedt választ.

- Ráérünk…

- Én nem. – Keith rápillantott. A türelmetlen sóvárgás, ami kiült az arcára, elnémította. A férfi ezt kihasználva mohón a szájára tapadt, a nyelve úgy kalandozott a szájában, hogy az ellenkezése hamvába halt.

Felmorrant, a síkosítóval bekent tenyere hideg volt a gumin keresztül is, ahogy körbefogta. Megemelkedett, és magát simogatta a farka hegyével. Szorosan fogta a derekát, miközben lassan rácsúszott. Lassan, egészen lassan. Milliméterről milliméterre, hogy úgy érezte, megbolondul. A leheletük keveredett, Keith minden izma feszes volt, akár az íjhúr, izzadság gyöngyözött a halántékán. Átkarolta és magához szorította. A férfi a nyakába fúrta az arcát, szinte fájdalmasan markolta a vállát.

- A francba! – Dwight nem tudta, milyen együtt lenni egy férfival, de abban biztos volt, hogy Keithnek most éppen fájdalmat okoz.

- Ha nem jó, akkor… - A bizonytalan Harrison még mindig felfoghatatlan volt a számára. És bosszantó. És csábító.

Megemelte, kicsúszott belőle, pedig már most közel volt az elélvezéshez. Keith szűk volt, forró, és a pokolba is, tényleg kis híja volt, hogy nem sült el. Átfordult, maga alá temette, és megtámaszkodott a feje mellett.

- Nem akarom abbahagyni! – morrant, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. A megkönnyebbülést némi aggodalom váltotta fel, ezért inkább megcsókolta. Kitapogatta a párna alá csúszott flakont, és némi gélt kent a kezére. – Húzd feljebb a lábad! – Széttárt lábakkal látni Keitht egyenlő volt az infarktussal, olyan vad kalapálásba kezdett a szíve.

Kiszáradt a szája, ahogy megérintette, és síkos ujjakkal végigsimított a farkán. A hegyétől haladt lefelé, a középső ujja könnyedén hatolt a teste mélyére. Keith elfordította a fejét, hogy eltakarja az arcát. Előrehajolt, belecsókolt a nyakába.

- Csináljuk végig, együtt! – mormolta a bőrére. Még egy ujjal próbálkozott, hallotta a mély sóhajt. Apró csókokkal borította a férfi mellkasát, kíváncsian megpöckölte a nyelvével a feszes kis mellbimbókat. Most minden új volt a számára, a helyzet, a test, az illat, de egyelőre tetszettek neki Keith reakciói. Az elején volt némi kételye, hogy képes lesz lefeküdni vele. Most viszont érezve a mélységeit és látva vágytól sötét kék szemét és az arcát, már az felért a gyönyörrel.

- Mélyebbre! – Az elfulladó hangon kiadott parancs nem volt túl meggyőző. 

Felemelte a fejét, találkozott a tekintetük, kiszáradt tőle a szája. Keith a hajába túrva húzta magához a fejét, hogy megcsókolja. A másik keze a kézfejére simult, irányította a mozdulatait. Izgató volt, ahogy finoman meg-megremegett, a fogai a szájába mélyedtek, a lélegzete pedig akadozó nyögdécseléssé változott. Ez kicsit más volt, mint az előbb, majdnem elvigyorodott, de jobban lekötötte, hogy végre teljesen elmerüljön benne.

Ugyanazzal a lassúsággal hatolt belé, ahogy nemrég Keith csúszott rá a merevedésére. Most viszont nem feszült merevséget, hanem vonagló kéjt tapasztalt. Oh, de még micsoda kéjt…

Megtámaszkodott a könyökén, a férfi lábát magasabbra húzta, és még mélyebben temetkezett belé. Keith átkarolta a nyakát, és megemelte a csípőjét. Az ajkuk újra megtalálta egymást, összefonódva mozogtak, először tétován, keresve az összhangot. Zihálva mozdult mélyebbre, hallotta az elfojtott nyögést, a karcsú test ívbe hajolt a karjaiban. Azt se gondolta volna soha, hogy valaha azt fogja mondani Harrisonra, hogy gyönyörű, de most az volt. A gyönyörtől ragyogó kék szempárban saját magát látta, ahogy találkozott a tekintetük.

- Keith… - Kiáltás lett a hangból, ahogy a férfi elnyílt ajkakkal összerándult, olyan szorosan fonta át, hogy őt is magával rántotta az önkívületbe. Lihegve fúrta az arcát a nyakába, az ajkára sós veríték tapadt, ahogy csókot lehelt a bőrére. – Jól vagy?

- Igen. – Kellett némi szünet, míg Keith képes volt válaszolni. Az egész teste bizsergett, és képtelen volt levakarni az arcáról a vigyort. – Köszönöm!

- Mit? – Dwight felemelte a fejét, majd nagy nehezen megmozdult. Lefordult a férfiról és karját kitárva elterült mellette. – Te jó ég! – Keith kérdő pillantására vállat vont. – Mindig abban a hitben voltam, hogy melegnek lenni nem a legjobb. Mert mégis mi izgató van egy férfiban?

- És?

- És? – Dwight felnevetett. – Tetszel nekem – mondta aztán elkomolyodva. – Féltem, hogy nem fog jól elsülni ez az este – vallotta be nehezen. – Saját magamtól tartottam, hogy hogyan fogok reagálni rád és… tudod…

- Tudom. Attól féltél, hogy vágylohasztó seggbe dugni egy pasit, még akkor is, ha rólam van szó.

- Hát, jah. – Dwight, hogy palástolja a zavarát, felemelkedett. Lehúzta a gumit, és mutatta, hogy mindjárt jön vissza.

A fürdőből visszaérve megtorpant az ajtóban. Keith lehunyt szemmel feküdt, még mindig ugyanabban a pózban, ahogy otthagyta. A vonásai elsimultak, csak egy könnyed mosoly játszott az ajkán. Vékony volt, így a hátán fekve meg tudta volna számolni a bordáit. Kócos haja szétterült a takarón.

- Valami baj van?

- Miért?

- Mert csak állsz ott a küszöbön. – Keith ezt anélkül állapította meg, hogy felnézett volna.

- Csak téged néztelek. – Az ágyhoz ballagott, végigdőlt a férfi mellett. Az oldalára fordult, hogy tovább bámulhassa.

Keith rápillantott. 

- Tényleg nincs baj? Nyugodtan lehetsz őszinte.

- Nem fájt?

- Felkészítettem magam a fürdőben, de kicsit gyorsra vettem a tempót.

- Mondtam, hogy lassíts!

- Mondtad. – Keith a keze után tapogatózott. Összefonták az ujjaikat. – Nem okoztál fájdalmat.

- Megmondanád, ha mégis?

- Azt észrevetted volna. Az elején észre is vetted, igaz?

- Igen. Bolond vagy!

- Csak… - Keith elhallgatott. Láthatóan töprengett. Végül halk sóhajjal feléje fordult, a feje alá tette a karját. – Tudod, az elején nem tetszettél.

- Nem akartad, hogy tetszek, vagy tényleg nem tetszettem?

- Nem ilyen pasi az esetem, mint te.

- Oh.

- Kedves voltál velem, akkor is, ha kiabáltam és a legszarabb munkát bíztam rád.

- Nem volt könnyű. Néha legszívesebben behúztam volna egyet.

- Valószínűleg meg is érdemeltem volna.

- Meg.

- Miért nem mentél el? Itt hagyhattál volna, mint a többiek.

- Én nem olyan vagyok, mint a többiek.

- Észrevettem.

Dwight közelebb helyezkedett hozzá, majdnem összeért az orruk, a testük összesimult.

- Magányos voltál.

- Nem gondoltam volna, hogy irgalmas szamaritánus vagy.

- Nem vagyok.

- Mégis maradtál, mert úgy láttad, hogy magányos vagyok. Pedig itt volt Wilbur és Sonia…

- Eleinte azt mondogattam magamnak, hogy szükségem van a munkára, mert te jobban fizetsz, mint a környéken bárki. A gyerekek miatt pedig kellett a pénz.

- Nem az a fajta vagy, aki pénzért bármit megtesz.

- Valóban nem. De szeretek itt lenni és a lányok is.

- Ahh, valójában kihasználsz!

Összevigyorogtak.

- Igen. Jó fizetés, jó munka, ingyen lakás és kocsi, jah, és még szex is van.

- És még én vagyok a bolond… - Keith elengedte a kezét, és játékosan meglökte. Amikor hanyatt dőlt, föléje hajolt, és a mellkasára támaszkodott. – Mondták már, hogy túl kedves vagy?

- Eddig még senki sem vetette a szememre.

- Akkor én most elkezdem.

- Azt akarod mondani, hogy azért figyeltél fel rám, mert kedves voltam?

- Igen. Eddig mindenkivel ordibáltam, ő visszaordított, aztán itt hagyott. Te maradtál és akkor is mosolyogtál rám, amikor nem érdemeltem meg.

Dwight gyengéden meghúzogatta az egyik tépett hajtincsét, ami most előrehullott az arcába.

- Az irodai mutatványod után például azt sem érdemelted volna meg, hogy szóba álljak veled.

- Pár napig nem is tetted – emlékeztette Keith. Félig lehunyt szemmel belesimította az arcát a tenyerébe. Olyan volt, mint egy hízelkedő macska.

- Lehet, hogy tovább kellett volna.

- Nem értelek. Élvezted.

Dwight felhorkant.

- Férfi vagyok, az istenért!

- Ez nem jelent semmit. Nem nő vagyok. Nem Rosa.

- Jelent valamit.

- Tényleg?

- Igen. Ráébresztettél, hogy minden csak nézet kérdése. Lehet Rosa akármilyen gyönyörű, ha veled jobban érzem magam.

- Azt hiszem, ez az egyik legszebb bók, amit kaptam. Mondhatsz még néhányat…

- Telhetetlen!

- Oh, az vagyok! – Keith csókot nyomott a szájára, közvetlen közelről mosolygott rá. – Kicsit később be is bizonyítom, de most hadd halljam azokat a bókokat.

Dwight kicsit habozott, élvezte, hogy a férfi türelmetlenül pislog.

- Tetszik, hogy bár mindig kiabálsz és ráncolod a homlokod, valójában a lányaim simán az ujjuk köré csavarnak…

- Nem csak a lányaid. 

- Az még jobban. – Belefúrta az ujjait a hajába, élvezte, ahogy lecsúsznak a bőréről. – Csak az tetszik bennem, hogy kedves vagyok?

- Nem éppen. A farkad mérete például pont megfelelő…

- Teee…

Nevetve birkóztak, ide-odagördülve az ágyon. Dwight került felülre, leszorította a férfi karját, és csak bámulta. Lassan mindketten elkomolyodtak, ahogy hozzáhajolt. Puha csókokat lehelt Keith ajkára. Finoman a fogai közé vette a felső ajkát, majd az alsót. Elmerült a szájában, kezével közben a karja érzékeny belső oldalán simított végig. A hónalján át haladt lefelé az oldalára, a combjára. Vett egy mély levegőt, amikor Keith felhúzta a lábát, és úgy helyezkedett, hogy a merevedésük egymáshoz érjen. Összedörzsölődjön, hogy attól forróság öntse el és a gyengédséget mohó vágy váltsa fel.

- Ez is tetszik? – mormolta a férfi ajkára.

- Nagyon…

- Reméltem, hogy ezt mondod… Ne mosolyogj!

- Miért?

- Mert… - Dwight felemelte a fejét, hogy ránézhessen, és ezzel el is némult.

- Igen? – Keith felvonta a szemöldökét, még mosolygott, a szeme soha nem látott kék volt.

- Majd egyszer elmondom… - válaszolta, és inkább újra megcsókolta. Hagyta, hogy közéjük férkőzzön a kezével, és elvegye az eszét. Még barátkoznia kellett a gondolattal, hogy talán beleszeretett.

 

            Donna és Sam egy kis kertes házban éltek a város szélén. Mielőtt a Harrison birtokra került, Dwight irigyelte tőlük a kertet és a csendet. Mostanra azonban semmi pénzért nem cserélt volna velük. Főleg most nem. Remélte, hogy senki nem veszi észre, milyen gyakran elkalandozik a figyelme.

A hétvége Laurel és Emily nélkül szokatlanul csendes volt. Eleinte furcsa volt, hogy bárhol megállhatnak csókolózni és bármit megtehetnek, ám a jót gyorsan meg lehet szokni. Wilbur is csak egy napig bírta velük, szombaton ebéd után közölte, hogy hazamegy, mert nem bírja az enyelgést. Valószínűleg még a kapun se hajtott át, Keith már rángatta át az irodába. A kanapén szeretkeztek, a férfi karcsú, vonagló alakja a retinájára égett.

Vasárnap kilovagoltak a tóhoz. A víz hűvös volt, ahogy a csónakból belevetette magát. Keith nevetett, amikor lefröcskölte. A játékos kergetőzés nem tartott sokáig, csupasz testükre a vízfelszínen játszó fények festettek ezerszínű festményt. A parton összebújtak, susogó lombú fák adtak árnyékot nekik. Keith a vállára hajtotta a fejét, egy idő után elaludt, ő meg a haját cirógatta, és bámulta felettük az erdőt. Kicsit később csókokkal ébresztette fel, és addig ölelte, míg a férfi hangja fel nem verte a tóban úszkáló kacsákat…

Minden olyan más volt. A színek. A hangok. A levegő. A világ. Keith Harrison.

A nevetgélő Keith, ahogy kitér előle, mert valójában csiklandós. Vacsora előtt a mosolya, ahogy összeütköztek a konyhában. Az érzelmek, amik ott égtek a szemében, miközben az ágyon föléje hajolt. A haja illata, amikor alvás közben a karjaiba fészkelte magát. Kora reggel, amikor azt várta, hogy mogorván rámordul, hol a kávé, és helyette csodálkozó mosoly fogadta, mintha Keith maga sem hinné, hogy ott van vele. Valójában a maga számára is hihetetlen volt, de ezt nem akarta az orrára kötni.

Túl sok érzelem kavargott benne. Néha csak bámulta a férfit, ahogy az egyik lóval foglalkozik és az járt a fejében, hogy eddig miért nem érezte ezt a nyugalmat a barátnői mellett. Ezt az őrült vágyat. Vágyat nem csak arra, hogy ölelje, hanem arra is, hogy csak úgy együtt legyenek. Lovagoljanak, virágot ültessenek, tervezgessék az istálló bővítését, vagy azt, hogy mi kell a gyerekeknek az iskolába.

A lányok búcsúzkodtak, ő addig megállt a furgon mellett Sammel. Donna aznap már dolgozott, kora reggel elment otthonról. Dwightnak viszont mindenképp be kellett mennie a városba, így ő vitte haza a lányait. Jobban szeretett volna otthon maradni Keithszel, még szívesebben összebújva vele a takaró alatt, de ezt persze nem mondhatta.

- Ez Harrison kocsija? – járta körül a furgont Sam.

- Igen. Miért?

- Azt hittem, hogy ragaszkodsz a sajátodhoz.

- A lányok leszavaztak.

- Beleszoktak a jóba, mi?

- Remélem, nem.

- Miért? Úgy láttam, hogy jóban vagytok.

- Mondtam, hogy barátok vagyunk.

- Igen, mondtad. Viszont én is a barátod vagyok meg Donna is, de valamiért azt gyanítjuk, hogy köztetek más van, nem barátság.

- Ezt miből szűrtétek le? Egyszer találkoztatok vele!

- Én kétszer. Láttalak vele, Dwight! – Sam halkan beszélt, hogy a gyerekek ne hallják a beszélgetésüket. – Patty Jo után nehezen engedtél közel bárkit a gyerekekhez. Emlékszel, hogy rólunk is megkérdezted Laurelt?

- Figyelj…

- Tudom, hogy a lányokat féltetted, ez nem gond. Az viszont igen, hogy seggfej Harrison a nyakában hurcibálja Emilyt, és te hagyod.

- Ne kezdd te is azt az őrültséget, hogy pedofil!

- Hallottam Mitchtől, hogy miket mondott a felesége, de nem ezt akartam mondani. Csak azt, hogy mi lesz, ha elküld onnan? A gyerekek megszerették. – Sam összefonta a mellkasán a karját. – S igen, bocs, de felmerült bennünk az asszonnyal, hogy mi van, ha a gyerekeket szereti…? Soha nem volt senkije, Rosa Martinez terjeszti róla, hogy impotens, de ez nem jelent semmit.

- Elég volt! – Dwight a torkában érezte a harag keserű ízét. Előrehajolt, Sam megpróbált elhúzódni előle, de feladta, mert a furgonnak hátrált. – Keith meleg. Nem pedofil, nem impotens, hanem egyszerűen homoszexuális.

- Ez komoly? – Sam döbbenten pislogott. – Akkor te… Oh, haver! – Lassan elvigyorodott. – Te összejöttél vele!

- Igen. Csodálom, hogy nem tudod. – Dwight felsóhajtott. – A lányok ezek szerint mégis tudnak titkot tartani.

- A lányaid tudják? – Sam azt hitte, hogy semmin se lepődik már meg, de tévedett. – Elmondtad a gyerekeknek?

- Miért? Mit kellett volna tennem? Nem vakok.

- Mit szóltak?

- Ahogy te is mondtad, megszerették Keitht. Keith is őket, bár nem mondja. Neki… Ő úgy élt eddig, hogy nem lehet gyereke, és most, hogy Laurel és Emily ott élnek vele, minden megváltozott. Még szoknia kell a helyzetet.

- Komolyan gondolod vele?

- Azt hiszem.

- És ő veled?

- Úgy tűnik, hogy igen.

- Soha nem gondoltam volna, hogy b… öh, meleg vagy. Bocs.

- Semmi gond. Én se. Most minden tök fura. – Dwight nekitámaszkodott a furgonnak és a lányait bámulta, akik jókedvűen nevettek valamin. – Az igazat megvallva, most nekem is szoknom kell mindent.

- Ez nem semmi. Donna, ha megtudja…

- Mérges lesz, hogy miért nem mondtam el.

- Az biztos.

Sam kicsit habozott.

- Ne akadj ki, de nem azért vagy vele, mert így jobb lesz a gyerekeknek? Harrison gazdag, soha nem lesznek anyagi gondjaitok, ha együtt maradsz vele.

- Ha te lennél gazdag homokos, aki bukik rám, akkor se engedném, hogy hozzám nyúlj, ha éhen kellene halnunk.

Samből kitört a röhögés.

- Ezt jó hallani!

- Apu, megyünk? – Emily ugrándozott oda hozzájuk.

- Igen, kicsim. Keith már biztos éhes, mindjárt ebédidő. Kösz mindent! – Kezet fogott Sammel, amíg a lányok beültek a hátsó ülésre. – Puszilom Donnát!

- Átadom. Sziasztok!

- Szia, Sam! – A lányok integettek. – Sziasztok!

Dwight beszállt, hátrapillantva ellenőrizte, hogy bekötötték-e magukat, aztán ő is a helyére kattintotta a biztonsági övet. Intett Samnek és a gyerekeknek, majd kifordult a feljáróról. Még szoknia kellett Keith furgonját, ami olyan volt, mint egy álom. Nem recsegett-ropogott, nem állt le félúton, fogott a fék és ami a legfontosabb, sokkal biztonságosabb volt, mint az övé.

- Miről beszéltetek Sammel?

- Miért? – A visszapillantó tükörben Laurelre nézett.

- Donna este kérdezősködött Keithről.

- Tényleg?

- Igen.

- Furákat kérdezett – bólogatott Emily.

- Például?

- Vagyunk-e vele kettesben? Mit szoktunk olyankor csinálni? – Laurel a homlokát ráncolta. – Mondtad, hogy vannak olyan bácsik, akik szeretik a kislányokat, és ha egyszer valaki megpróbál tapogatni minket, akkor sikítsunk, ahogy a torkunkon kifér, fussunk el és kérjünk segítséget. Donna azt hiszi, hogy Keith is rossz ember?

- Beszéltem Sammel. Félreértették a helyzetet.

- De azt hitték, hogy Keith rossz ember?

- Nem ismerik Keitht, kicsim. Emlékszel, hogy ti se szerettétek az elején?

- Ez igaz – hümmögött Emily. – De aztán megszerettük, mert kedves.

- Igen. Kedves. – Dwight tudott volna még sorolni pár jelzőt. Csábító. Gyönyörű. Vad. Szexi. Telhetetlen.

- Min vigyorogsz, apu? – Emily kicsit előrehajolt, hogy ellenőrizze, az apja tényleg bután mosolyog.

- Semmin, csak eszembe jutott valami.

- Ez így lehetetlen, apu – hívta fel rá a figyelmét Laurel. – Vagy semmin, vagy valamin, ami eszedbe jutott. Most akkor melyik?

- Utóbbi.

- Nem árulod el nekünk?

- Nem.

- Miért?

- Mert nem kell mindenről tudnotok. – Dwight gyorsított, ahogy kiért a városból. – Inkább beszélgessünk arról, hogy milyen volt Donnáéknél?

- Tudod, hogy jó volt!

- Ennyi? Mit csináltatok?

Ahogy számított rá, a lányok azonnal egymás szavába vágva mesélni kezdték a hétvégét, és abbahagyták a faggatózást. Jó volt hallani a csicsergésüket, akármennyire jól érezte magát Keithszel, a lányok is hiányoztak neki. Mi lesz majd, amikor kirepülnek? Erre egyelőre nem is akart gondolni.

- Apu, az nem Paulie?

A név hallatán összerándult. Laurel megérintette a vállát, és előremutatott. A kislány valóban jól látta, Paulie támaszkodott ott egy furgon oldalának dőlve az út szélén. Amikor felismerte a kocsijukat, kicsit beljebb sétált. Dwight kénytelen volt lassítani, mert attól félt, hogy képes és eléjük lép. Első gondolata az volt, hogy megáll és addig üti, amíg lélegzik. Laurel kis kezének a szorítása viszont gyorsan lehűtötte. Ott voltak vele a lányok, elsősorban rájuk kellett gondolnia.

- Nincs börtönben, apu? – Emily megfogta a nővére kezét.

- Ezek szerint.

Paulie vigyorogva integetett nekik, ahogy elhajtottak előtte. Pont ettől volt még ijesztőbb az egész. A férfi kint volt, szabadon, és ki tudja, hogy mit tervezett.

- Apu, a kocsi nem Teddy mackóé? – Laurel a homlokát ráncolta és még azután is visszafelé bámult, hogy elhagyták Paulie-t.

Teddy mackónak a polgármester fiát csúfolták. Ted Groom ugyanis kinézetre olyan volt, mint egy mackó. Nagydarab mamlasz, aki bármit megtehetett, amit csak akart a városban, mert az apja úgyis elsimította neki az ügyet. Most, hogy Laurel említette a férfit, Dwight töprengett. A hang, amit a gyújtogatáskor hallott, éppenséggel lehetett Teddyé is.

- Keith nem fog örülni… - jegyezte meg Laurel visszafordulva.

- Szerintem enyhén fogalmazol – sóhajtotta az apja.

Laurel tényleg enyhén fogalmazott. Keith tombolt a dühtől, amikor megtudta, hogy Paulie szabadlábon van.

- Nem hiszem el, hogy kiengedték! – Az irodában fel-alá kezdett járkálni. A könyvelőjével beszélt telefonon, amikor megjöttek, de elég volt Alton arcára pillantania, hogy megszakítsa a beszélgetést.

Dwight kibámult az ablakon. A lányok Keith házának a verandáján játszottak. Ebből a távolságból nem látta, hogy mit.

- Azon gondolkozom, hogy mi van, ha Paulie-val akkor este Teddy mackó volt?

- Teddy Groom? – Keith odalépett mellé.

- Igen. Hallanom kellene a hangját, mert régen beszéltünk, de gyanús, hogy ő volt.

- A francba! – Harrison a hajába túrt. – Ezért engedték ki. Teddy közbenjárt az apjánál, aki meggyőzte a bírót.

- Lehetséges.

- Lehetséges? Csak így történhetett! Előbb is eszembe juthatott volna. Paulie jóban van Teddyvel. Néha Teddy is eljött vele, de persze semmit sem dolgozott. Soha életében nem szorult rá, ellentétben Paulie-val. Nem is értem, hogyan lettek barátok.

- Szerintem Paulie csak kihasználja. Teddy egy nagy gyerek, te is tudod. Nem nehéz irányítani.

- Remek.

- Gondolkodtam azon, hogy megállok és addig verem, amíg bírom szusszal.

- Jó, hogy nem tetted. Ha Teddy is ott volt a kocsiban, akkor megjártad volna, mert erős, mint egy medve.

- Igazából a lányok miatt nem álltam meg.

- Jó, hogy veled voltak.

- Nem, nem olyan jó. – Dwight a férfira pillantott. – Keith, jelenleg a gyerekek a legsebezhetőbb pontod. Mindkettőnknek – javította ki magát. – Erre Paulie is rá fog jönni. Akkor mihez fogunk kezdeni?

Keith arca elsötétült. A szeme színe haragoskékre váltott.

- Bemegyek a városba – válaszolta. – Beszélek pár emberrel.

- Ne csinálj őrültséget!

A férfi csak felhorkant, aztán felmarkolta a slusszkulcsot, és kiviharzott. Dwight legszívesebben vele ment volna, de Wilbur a lányánál volt és valakinek vigyáznia kellett a birtokra.

- A rohadt életbe! – morogta. Ez persze messzemenően nem fejezte ki a helyzetet.

 

            Keith minden vágya az volt, hogy elkapja Paulie-t, és addig üsse, amíg mozdulni sem tud. Majdnem tönkretette az életét. Jó, ő se bánt vele anno kesztyűs kézzel, de legalább nem jelentette fel lopásért és mert megütötte, amikor rajtakapta. Most átgondolva, valószínűleg azt is megúszta volna. A telefonért nyúlt, a rendőrséget hívta, jobban mondva közvetlenül a seriffet. Nem volt kedve jópofizni a helyettesekkel, akik úgyis letagadják a felettesüket, amint megtudják, hogy ki és miért keresi.

- Shuffle. – A seriff nem volt bőbeszédű, ha telefonálásról volt szó.

- Harrison.

A seriff jól hallhatóan vett egy mély lélegzetet.

- Már hívni akartam.

- Valóban? Csak nem Paul Vitton miatt?

- Ezek szerint tudja.

- Igen, tudom. Mit gondolt, hogy nem tudom meg? – Keith majdnem a kormányt kezdte el ütni. – Miért engedték ki?

- Kifizette az óvadékot, így tegnap kénytelenek voltunk elengedni.

- Most szórakozik velem, ugye?

- Sajnálom.

- Sajnálja… - Keith szeme elé vörös köd szállt. – Azt hittem, hogy fennállt a szökés lehetősége, ezért nem állapítottak meg óvadékot.

- Kezeskedtek érte.

- Persze. Hadd találjam ki, hogy kicsoda! Csak nem drága polgármesterünk egy szem fiacskája? Vagy talán maga a polgármester?

- Harrison, figyeljen!

- Nem, maga figyeljen, Shuffle! Dwight gyerekei Donna Morgenséknél töltötték a hétvégét. Az apjuk ma ment értük reggel. Hazafelé mit gondol, ki integetett nekik az út széléről? Kitalálja, vagy segítsek?

- Vitton?

- Talált. Vajon honnan tudta, hogy Dwight és a gyerekek nincsenek otthon?

- Figyeli magukat.

- Én is ezt gondolom, és nem tölt el örömmel, hogy a lányokkal történhet valami. – Keith fojtott káromkodást hallott a vonal másik végéről. Ha emlékezete nem csalt, Shuffle-nek egy fia és egy lánya volt, így valószínűleg sokkal érzékenyebb volt a témára, mint egy sima gyújtogatásra. – Seriff, Laurel és Emily pontosan tisztában vannak azzal, hogy Paulie bántotta az apjukat és félnek tőle. Maga szerint mit kellene tennünk?

- Magának semmit, Harrison! Majd én intézkedem.

- Van még valami. Dwight szerint lehetséges, hogy Ted Groom volt azon az éjjelen Paulie-val.

- Biztos benne?

- Azt mondta, hogy ha újra hallhatná a hangját, sokat segítene.

- Tudja, hogy ez mit jelent?

- Én tudom, és nem érdekel. Csak azt akarom, hogy nyugodtan élhessünk úgy, hogy nem azon kell aggódnunk, kinek esik baja?! – Keith már látta a külváros házait. Gyorsított. – Paulie Vitton gyűlöl, mert egyszer rajtakaptam lopás közben. Alkalmi munkákat bíztam rá. Egy alkalommal viszont az irodámban kutakodott munka helyett. Megütött, mire kidobtam, és megfenyegettem, hogy ha még egyszer odadugja hozzám az orrát, feljelentem.

- Miért csak most szól, ember?!

- Azt hittem, hogy nem fontos. Kidobtam és kész.

- Mi lenne, ha rám bízná ennek az eldöntését? – Shuffle nagyon mérgesnek hallatszott. – Vitton egy kis görény. Nem fogja elfelejteni, hogy maga megverte, és módot fog találni, hogy megfizessen érte.

- Dwight majdnem meghalt. Szerintem ez épp elég volt.

- Gondolja maga, de ő nem így gondolkozik, vegye már észre!

- Ha akarja tudni, észrevettem! – Keith a fogait csikorgatta. – Dwight és a gyerekek fontosak nekem, seriff. Paulie rájött erre, és nem fogom tétlenül nézni, hogy megfélemlíti őket.

- Magát nem tudja, ezért választotta őket.

- Tudom.

A telefonból kis ideig papírzörgés hallatszott.

- Megenged egy kérdést, Harrison?

- Milyen udvarias lett.

- Meg vagyok lepődve, hogy Dwight Altonnal ilyen jóban vannak. A lányai meg láthatóan imádják magát, ami szintén rejtély a számomra.

- Mire akar kilyukadni?

- Csak érdekesnek tartom, hogy Alton elviseli magát.

Keith lassított, gyerekek mentek át előtte a zebrán. Lassan beért a városközpontba.

- Valami kérdést emlegetett.

- Azt rebesgetik, hogy maga a kislányok miatt barátkozott össze vele.

- Ne is folytassa! Patty Jo terjeszti a híreket, ha nem tévedek.

- Harrison…

- Meleg vagyok és viszonyom van Dwight Altonnal – vágott a szavába Keith.

Néma csend volt a válasz, aminek örült is, mert összeszedhette a gondolatait. Az érzéseivel egyelőre nem akart foglalkozni. Olyan sokáig hallgatott önmagáról, hogy most nehezen tudta kezelni a dolgot.

- Nem tudtam, hogy maga a férfiakat kedveli. – Shuffle kicsit tanácstalan volt.

- Persze, mert az hihetőbb volt, hogy a kislányokért vagyok oda!

- Ne gúnyolódjon! Rendőr vagyok, és az a dolgom, hogy az ilyesmit kivizsgáljam.

- Megértem, és beszélhet a gyerekekkel, amikor akar.

- Nem szükséges, azt hiszem. Viszont akkor már sok mindent értek.

- Micsodát?

- Mindegy. – Biztosra vette, hogy a férfi vigyorog. – Megyek, beszélek a bíróval.

- Kösz!

- Maga pedig maradjon a seggén otthon, és ne csináljon semmi hülyeséget!

- Már késő!

- Hol van?

- Meglátogatom a polgármestert. Majd beszélünk!

- Harrison…!

Keith kinyomta a telefont, és leparkolt egy szabad helyre a hivatal épülete előtt. Vett egy mély levegőt, mielőtt kiszállt volna. A lányok jutottak eszébe, ahogy felballagott a lépcsőn. Az arcuk, ahogy odarohantak hozzá, amikor hazaértek. Ökölbe szorult a keze, és sikerült megint feldühítenie magát. Senki nem merte megállítani az épületben. A polgármester titkárnője viszont üres mosollyal fogadta.

- Jó napot! Szabad a nevét? Hány órára van időpontja?

- Groom bent van?

- Öhm, igen. – A titkárnő kicsit zavartnak tűnt. – Most vannak nála, nem tudja önt fogadni.

- Hát, pedig fogadni fog! – Keith mindkét ajtószárnyat belökve vonult be a polgármesteri szobába. A titkárnő felsikkantott a háta mögött, és utána szaladt. A karjába kapaszkodott, és próbálta megállítani.

- Ezt nem szabad, uram! Kérem, távozzon! Elnézést, polgármester úr!

Mike Groom az ötvenes éveit taposta, lassan a hatvanadik felé járt. Rendszeresen sportolt, és a korából simán letagadhatott jó pár évet. Évek óta ő volt a város első embere. Majdnem harminc éve volt házas, a felesége óvónő volt, amikor megismerkedtek. Az asszony azóta elkényelmesedett, és csak akkor mozdult ki otthonról, ha valami nagy városi rendezvény volt. Egyetlen gyerekük született. Teddy.

- Mr. Harrison… Micsoda meglepetés! – Groom lassan felállt a fotelből. – Payton, elmehet, kedvesem!

- Biztos, uram?

- Igen, köszönöm! – A polgármester politikus volt, abból élt, hogy első ránézésre meg tudta ítélni az embereket. S most elég volt rápillantania Keith Harrisonra, hogy tudja, gond van. – Henry, később beszélünk! – pillantott a főkönyvelőre, aki már szedte is össze a papírjait. Nesztelenül távozott, maga előtt tolva a titkárnőt, aki még mindig aggodalmasan bámult visszafelé. – Minek köszönhetem a látogatását, Mr. Harrison? – Groom csak akkor szólalt meg, amikor az ajtó becsukódott.

- Van egy kis problémám, és úgy vélem, hogy maga tud nekem segíteni!

- Természetesen. – A polgármester tekintetén mintha megkönnyebbülés suhant volna át. – Mindig örömmel…

- Hagyja a szövegelést! – szakította félbe. – Maga fizette ki Paul Vitton óvadékát?

- Most nem értem, hogy miről beszél. – Groom kicsit elbizonytalanodott a mondat közben, de a mosolya rezzenéstelen maradt.

- Oh, dehogynem! – Keith odalépett elé, elégedettséggel töltötte el, ahogy a férfi hátralép. – Paul Vitton és a haverja felgyújtotta az istállómat hetekkel ezelőtt. Leütötték Dwight Altont, amikor megpróbálta megakadályozni őket benne. Otthagyták meghalni! – Most már üvöltött, az se érdekelte, ha mindenki hallja. – Maga pedig nem érti, miről beszélek?

- Emlékszem az esetre, és sajnálatos, de nem tudom, hogy nekem mi közöm hozzá.

- Engedje meg, hogy folytassam! Vittont letartóztatták, megvádolták, az óvadékhoz való jogát megtagadta a bíró. S aztán ma reggel Dwight és a gyerekei kit láttak hazafelé? Paulie Vittont!

- Gondolom…

- Maga ne gondoljon semmit! A bíró változtatott a határozatán és óvadék ellenében tegnap kiengedte Vittont. Miért?

- Ezt a bíróval kell megbeszélnie. Nekem nincs hatásköröm…

- Ezt a dumát másoknak tartogassa! Elfelejti, hogy ki vagyok? – Keith még közelebb lépett, Groom nekiütközött az íróasztalának. – Tudok mindent a piszkos kis ügyleteiről! A régiekről például nagyon sokat tudnék mesélni a seriffnek!

- Azzal maga alatt is vágná a fát, Harrison!

- Francokat! Nekem semmi közöm ahhoz, hogy mit művelt a bátyámmal. Hogyan szipolyozott ki embereket, gazdákat és kis vállalatokat…

- Minden legális volt.

- A felszínen talán. Lehet, hogy nem voltam jóban Grayjel, de azt hiszi, hogy nem próbált meg engem is bevonni a játékba? Dehogynem. Egy pénzéhes szemétláda volt, és ez csak egy bűne a sok közül.

- A bátyja volt…

- A keresztem volt. – Keith megragadta a férfi nyakkendőjét. – Az ügyvédem azóta is magán tartja a szemét, ha tudni akarja. Henry mennyit segít magának sikkasztani a város pénzéből, hm?

- Maga megbolondult!

- Nem! Maga őrült meg, amikor azt hitte, nem lesz következménye annak, hogy segít kijutni a börtönből Vittonnak!

- Még mindig nem tudom, miről beszél! – Groom halántékán veríték folyt végig.

- Dehogynem tudja! – szűrte a szavakat a fogai között Keith. – A maga kicsi fia ütötte le aznap éjjel Dwightot és aztán Paulie-val ott hagyták, hogy elégjen! – Élvezettel nézte, ahogy a férfi elsápad. – Szerencse, hogy a fia nem ütött nagyot.

- Miről beszél?

- A fia nem dicsekedett el vele? Mivel győzte meg, hogy beszéljen a bíróval?

- Azt mondta, hogy együtt voltak és Vitton nem lehetett…

- Együtt tették!

- Jézusom! – Groom megragadta Keith csuklóját. – Figyeljen, én erről semmit nem tudtam!

- Most már tud!

- Mi a fenét akar tőlem?

- Például azt, hogy Dwight gyerekeinek ne kelljen rettegnie attól az embertől, aki majdnem megölte az apjukat.

- Harrison…

Keith a kezére csavarta a nyakkendőt, és maga felé húzta. Közel hajolt a férfihoz, legszívesebben az arcába vágott volna.

- Azt akarom, hogy válasszon! A karrierje vagy a fia…

- Nem értem…

- Dehogynem. Fedezte a fiát a gyújtogatás és gyilkossági kísérlet ügyében. Gondoskodott róla, hogy megússzák. – Keith lassan beszélt, élvezettel ejtett ki minden szót. – Vajon a közvélemény elhiszi majd, hogy nem tudott semmiről semmit?

Groom nyelt egyet.

- Ezt nem teheti…

- Teszek róla, hogy még az állami tévé is megszellőztesse a dolgot, kezdve a régi kis ügyeivel. A csapból is ez fog folyni, magának pedig le kell mondania, ha el akarja kerülni a botrányt, no és persze a felelősségre vonást.

- Mit akar? – Groom zihált, és ijesztően sápadt volt.

- Azt, hogy a fia és Vitton azt kapják, amit megérdemelnek!

- Nem kérheti ezt tőlem. Teddy a fiam!

- Igazán? Mi van, ha legközelebb kicsit nagyobbat üt? Hm? Maga akkor is mosni fogja a kezét, hogy nem tudott arról, hogy milyen erőszakos a fia?

- Tudja, hogy Vitton vitte bele az egészbe!

- Nem érdekel, Groom! – Keith ellökte magától, hogy szinte rázuhant az asztalra. – Elég sok pénzt öltem a kampányába a régi idők kedvéért, ha már itt tartunk. Itt az ideje, hogy viszonozza. – Nem érdekelték a kifogások, a siránkozás. Sarkon fordulva kivonult az irodából. A titkárnőre rá sem pillantott.

Nagyon remélte, hogy Groom azt teszi, amit mondott neki. Kifelé menet végig azon gondolkodott, mit tehetne még. A bíróról viszonylag keveset tudott, hozzá nem mehetett, bár valószínűleg ő egyszerűen csak a polgármester utasítására cselekedett. Mindenbe belefolyt már a politika. Dühítő és elkeserítő volt.

- Harrison! – Az épületből kiérve, a lépcsőn lefelé haladva a seriff szaladt vele szemben.

- Shuffle!

- Mi a fenét művelt? Payton felhívott, hogy betört az irodába!

- Ez nem pontosan így volt. Igaz, lehet, hogy nem kopogtam.

- Ne szórakozzon, Harrison! Megőrült?!

- Igen. – Keith lejjebb lépett, hogy egy vonalban legyen a szemük. – Szeretem Dwight Altont és a lányait. Engem bánthatnak, már megszoktam, de azt nem fogom tűrni, hogy bárki egy ujjal is hozzájuk érjen! Érti?

A seriff felsóhajtott.

- Értem. Nekem is vannak gyerekeim.

Keith félrenézett.

- Akkor pontosan tudja, hogy milyen félelmetes érzés arra gondolni, hogy elveszítheti őket…

- Igen.

Egymásra bámultak. Soha nem gondolták volna, hogy rokonszenvezhetnek egymással, de most ez volt a helyzet.

- Nekem senkim se volt, Shuffle – mondta Keith halkan. – Reménykedni sem mertem abban, hogy valaha családom lesz. És most, hogy Dwight és a lányok velem élnek és elveszíthetem őket, ez a lehetőség ijesztőbb, mint a magány.

- Beszéltem a bíróval. Tekintettel a helyzetre, visszavonta a szabadlábra helyezést és elrendelte Paul Vitton és Teddy Groom letartóztatását.

- Köszönöm!

- Azt mondta, hogy sajnálja. A polgármester hívta fel, és ő elhitte, hogy tényleg tévedés történt, mert maga egy seggfej és csak rács mögött akarta látni Paulie-t.

Keith keserűen felnevetett. Nem mondott semmit, csak kezet nyújtott. Shuffle keményen megszorította, és hagyta, hogy továbbinduljon. Nem volt más vágya, mint megölelni Dwight-ot és a lányokat. Abban reménykedett, hogy pár hónap múlva már csak rossz emlékként emlékeznek vissza mindenre.

 

 

10.

 

            Az ég ugyanolyan kéken ragyogott, mint Keith szeme, amikor az előbb belenézett. Kint feküdtek a mezőn, annak is a legközepén, hogy semmilyen zaj ne jusson el hozzájuk. A pléd, amit leterítettek nagy volt és puha, kényelmesen elfértek rajta. Aznap nem volt hőség, kellemes volt az idő, ezért egyszerűen magával rángatta a férfit semmit tenni. Elég ideje ismerte, hogy tudja, ilyet nem szokott csinálni, és rájuk fért a pihenés.

A lányok Wilburrel voltak, bár társasjátékot terveztek játszani, az öreg valószínűleg aludt a verandán a karosszékben, a gyerekek pedig rajzoltak és olvastak mellette. Miután Paulie felbukkant, Emily sokszor felébredt éjszaka és Keith se tudott nyugodtan aludni. El kellett telnie két hétnek, mire megnyugodtak a kedélyek. Náluk legalábbis.

Paulie visszakerült a börtönbe, és Teddy Groom ellen is vádat emeltek. A városban elterjedt, hogy a polgármester azért nem tesz semmit, mert Harrison megfenyegette. Ettől a hírtől persze megint feltámadt a múlt, rebesgetni kezdték, hogy Gray Harrisonnak és Groomnak voltak közös ügyleteik, cseppet sem legális üzleti megállapodások. Dwight tudta, hogy Keith esténként sokat töpreng egy doboz felett. Majdnem száz százalékig biztosra vette, hogy vannak bizonyítékai, amikkel játszi könnyedséggel tehetné tönkre a polgármestert. Sejtette, hogy egyedül a család iránti tisztelet tartja vissza ebben.

- Stacyék mikor jönnek? – Keith álmos macskaként nyújtózott, eddig szótlanul bámulta a felhőket.

- Hétvégén.

- Nem mondott semmit?

- Nem.

- Mit fogsz tenni, ha el akarja vinni a lányokat?

- Nem tudom. – A feje alá tette a karját. – A lányok nélkül… elképzelni sem tudom az életem.

- Te is tudod, hogy nem viheti el csak úgy őket.

- Persze, de mi van, ha a lányok menni akarnak?

- Laurel szeret itt lenni. Emilynek viszont hiányzik az anyja.

- Igen, tudom. Ő még kicsi és szüksége lenne Stacyre.

- Ezt megértem, de Stacynek ott van még másik kettő. Miért nem éri be velük?

Ezen kénytelen volt felnevetni.

- A lányok mégiscsak a gyerekei.

Keith makacsul bámulta az egyik felhőt.

- Akkor hol volt az elmúlt években?

Felsóhajtott. Inkább nem válaszolt, mert ezen már ezerszer végigrágták magukat. Nem tudta, mi lenne a helyes és jó döntés.

- Megbeszélem Stacyvel, hogy üljünk le a lányokkal. Ezt együtt kell eldöntenünk – mondta végül.

Keith kinyújtotta a kezét, és a kézfejével gyengéden végigsimított a mellkasán. Sokáig megint hallgattak. Azt hitte, hogy a férfi elaludt, de csak félig lehunyt szemmel bámulta az eget.

- Milyen érzés?

- Micsoda?

- Nem csinálni semmit.

- Jó. – Keith elvigyorodott. – Öregszem.

- Dehogy. Boldog vagy.

Keith ránézett. Mosolygott.

- Te is.

- Hát, azt hiszem.

Felnevettek. Odahúzta magához a férfit, és átkarolta. Keith a vállára fektette a fejét, lehunyta a szemét.

- Néha felébredek éjszaka és attól félek, hogy álmodtalak.

- Aztán kiderül, hogy ott horkolok melletted… - A kuncogásra megsimogatta a férfi hátát.

- Igen. Utoljára Seannal éreztem így magam. Ilyen nyugodtan.

- Mesélj róla!

- Mit?

- Bármit. Valami vidámat.

- Vele csináltuk a stéget a tónál.

- Komolyan?

- Aha.

- De hiszen még gyerekek voltatok!

- Ezt pont te mondod? Te is dolgoztál odahaza. Együtt voltunk, és senki nem gyanakodott, hogy mást is csinálunk. – Keith felemelte a fejét, hogy ránézzen. – Egyszer belelökött a tóba. Aljas dolog volt, így arrébb úsztam és ott jöttem fel a felszínre. Sean meg halálra rémült, hogy meghaltam. Ott üvöltözte a nevemet, én meg a sás között majd’ megfulladtam… a röhögéstől.

- Szemét dolog volt.

- Az – bólintott Keith, de vigyorgott. – Utána bekergetett az erdőbe, de én gyorsabb voltam, nem ért utol. Aztán ravaszul meglepett visszafelé jövet egy fa mögül és addig csiklandozott, amíg már csuklottam a nevetéstől. Szörnyű volt!

- Nem is…

Keith Seanra gondolt.

- Néha nagyon hiányzik. Most is. Már nem fáj, de hiányzik. Jó lenne vele beszélgetni. Mennyire más lenne az életem…

- Hát, még az enyém! Ki adott volna nekem munkát? – Dwight viccelődni próbált.

- Találtál volna, ebben biztos vagyok. – Keith felkönyökölt. Elkomolyodott. – Seannal minden más volt. Gyerekek voltunk. Azt hittük, megváltjuk a világot és egymást.

- És velem?

- Felnőttem és már pontosan tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem kaphatunk meg. Nem válthatjuk meg a világot egyedül. – Megsimogatta Dwight arcélét, nagyon gyengéden nézett rá. A szeme ugyanolyan ragyogó kék volt, mint a feje felett az égbolt. – Amióta együtt vagyunk, sokat gondolkodtam. Kettőnkről.

- Szakítani akarsz? – Dwight aggodalmasan ráncolta a homlokát, de mosolygott.

- Dehogy! – Keith még közelebb hajolt, majdnem összeért az orruk. – Maradjatok itt a lányokkal! Velem.

- Te is tudod, hogy…

- Ne mondd, hogy el akarod engedni a gyerekeket az anyjukhoz, mert azt úgysem hiszem el!

- Nem akarom, de ezt nem csak én fogom eldönteni. – Dwight ugyanolyan komoly lett, mint a férfi.

Harrison hirtelen ellökte magát tőle és elfordult. Felült, a hátát mutatta feléje.

- Keith…

- Életemben most először akarok önző lenni – hallotta a suttogást. – Legszívesebben bezárnálak titeket ide a birtokra, hogy soha ne mehessetek el, és örökre velem maradjatok! 

Dwight feltérdelt, és hátulról átölelte. A vállára támasztotta az állát.

- Az örökké csak egy szó.

- Nekem mondod? Seannal megfogadtuk, hogy örökre együtt leszünk… Mikor meghalt, azt gondoltam, soha többé nem fogom még egyszer kimondani. Vagy arra kérni valakit is, hogy maradjon velem örökre.

Dwight szorosabban ölelte.

- Mi lenne, ha a nagy szavakkal egyelőre várnánk? Hagyjuk, hogy alakuljanak a dolgok. Még simán összeveszhetünk és kidobhatsz.

- Te is szakíthatsz velem.

- Egyelőre nem akarom megtenni.

- Mi lesz, ha Stacynek nem tetszik majd, hogy együtt vagyunk és arra kér, hogy szakíts velem?

- Felnőtt ember vagyok és azt teszek, amit akarok. Jelenleg veled akarok lenni, és ezen az elhatározásomon ő tud a legkevésbé változtatni.

- Te is hallottad a pletykát, amit Patty Jo terjeszt…

Dwight felsóhajtott.

- Hallottam.

- Soha nem nyúlnék a lányokhoz!

- Tudom. – Szorosabbra fonta az ölelést. Kis ideig hallgatott, gondolkodott. – Beszélek a férjével, és megmondom, ha nem fejezi be, feljelentjük. Aztán elterjesztjük, hogy járunk.

- És az használ majd?

- Nem tudom. Talán. Majd kiderül. – Elvigyorodott. – Ha a városban megtudják, hogy meleg vagy és összejöttél velem, hidd el, hogy mindenki ezen fog csámcsogni hetekig.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Micsodát?

- Előbújni.

Dwight a körülöttük nyíló vadvirágokat nézte. A milliónyi színt, pirosat, narancsot, fehéret, kéket… A tengernyi zöldet, ami körülvette és eltakarta őket.

- Beszélgettünk már erről, és tudom, hogy félsz, de én egyenes ember vagyok. Te is az vagy. Nem bújhatunk el a birtokon, mintha szégyellnénk magunkat. Nem követtünk el semmit, egyszerűen… csak szeretjük egymást. – Az utolsó mondattöredék előtt kicsit habozott és elhalkult a hangja, mielőtt kimondta volna. Ennyit arról, hogy nincsenek nagy szavak. Belecsókolt a férfi nyakába, amikor érezte, hogyan feszül meg a teste. – Arra tanítottam a lányokat, hogy legyenek őszinték és soha, senki kedvéért ne hallgassák el a véleményüket, az érzéseiket. Mindazt, amiktől tisztességes, becsületes emberek lesznek. Ezt te magad első kézből tapasztaltad. Akármennyire féltek Paulie-tól, érted szembe mertek szállni vele. Lesznek nehéz napok, de ezeken majd együtt túlleszünk. Akkor és ott oldjuk meg a problémákat, nem most. Mit szólsz?

Keith a fejét ingatta, nagyokat nyelt, ebből sejtette, hogy a könnyeivel küszködik. Gyengéden ringatózni kezdett vele, hogy megnyugtassa. Jött egy nagyobb szellő, némi virágszirmot fújt az arcukba. Ettől eszébe jutott valami. Felnevetett, mire a férfi is elmosolyodott.

- Ne csináld!

- Mit? – Ártatlanul kerekre tágult a szeme, mintha nem épp azon ügyködött volna, hogy Harrison inge alá nyúljon.

- A lányok bármikor ránk találhatnak!

- Azt hiszem, félreértesz… - suttogta a fülébe, és az ujjai hegyét végighúzta a férfi oldalán.

- Hé! – Keith abban a pillanatban menekülni akart, de már késő volt. Nevetve tekergőzött, hogy kiszabaduljon. – Ez nem ér! – Hanyatt dőlt, igyekezett eltolni magától. Most már tényleg ráfért volna egy rendes fodrász, mert a haja szétterült a pléden. Az inge felcsúszott a hasán, amit gyorsan kihasznált, és megcsiklandozta ott is. Keith-t még soha nem hallotta ennyire nevetni, mint most. Gyerekként kacaghatott így, talán utoljára Seannal a tóparton.

A keze után nyúlt, leszorította a feje mellé. Föléhajolt, gyönyörködött a kék szempárban, Keith mosolygó arcában.

- Eddig is ilyen gyönyörű voltál? – kérdezte elkomolyodva.

- Szerintem csak te látsz annak. Különben is, egy nő gyönyörű, de én férfi vagyok.

- Oké, akkor felteszem másképp a kérdést: eddig is ilyen jóképű voltál?

- Köszönöm.

- Ne nézz így!

- Hogyan? – Ezúttal Keith nézett ártatlanul, ő meg csak bámult rá.

Lehajolt hozzá, gyengéden megcsókolta. Ránehezedett, végigterült rajta, kényelmesen elhelyezkedett a combjai között. Lustán csókolóztak, a kezük lágyan érintette a másik arcát, nyakát, vállát, hátát. Jó érzés volt csak feküdni a szabadban, érezni a napsütést és a szellőt, a vadvirágok illatát.

- Hm? – Keith elégedetten pillantott fel, amikor elszakadt tőle és félkönyékre támaszkodott.

- Elzsibbadtam – vallotta be. – Forduljunk meg! – javasolta.

Hanyatt dőlt, magára húzta a férfit, aki halk sóhajjal terült el a mellkasán. Csillogott a szeme, ahogy picit még arrébb csúszott, hogy a válla felett megtámaszkodhasson. A cél eredetileg az lett volna, hogy a combján üljön, de jelenleg… jelenleg nem ott ült.

- Így megfelel? – kérdezte, és puha csókot nyomott a szájára.

- Direkt csinálod?

- Mit?

- Ezt. – Megemelte a csípőjét.

Keith próbálta elfojtani a vigyorát. Kevés sikerrel.

- A lányok nem látják, hol vagyunk, így úgyis kiabálnak majd, és akkor tudni fogjuk, hogy abba kell hagynunk.

- És ha a kellős közepén történik majd ez? Mint a múltkor?

- Te mondtad, hogy segítesz elaludni. Emilyt pedig egyszerűen nem kalkuláltuk be…

- Ez enyhe kifejezés. Még jó, hogy bezártam az ajtót. Magyarázkodhattunk volna.

Keith most már nevetett.

- Te magyarázkodhattál volna, én ki sem bújtam volna a takaró alól zavaromban.

- Nem vicces! – Elmosolyodott. – Persze akkor te se vigyorogtál!

- Ne is emlékeztess! – A férfi közelebb hajolt hozzá, vállat vont. – Tényleg nem volt vicces.

- Akkor meg ne kínozz!

- Csak egy kicsit…

- Megőrjítesz!

- Ennek örülök! – Keith föléje hajolt. A szájával finoman súrolta az övét. A nyelvét végighúzta az ajkán. Tényleg őrjítő volt.

Félig lehunyt szemhéja alól csak bámulta. Hónapokkal ezelőtt gondolni sem merte, hogy valaha ilyennek látja a férfit. Ilyen boldognak és felszabadultnak. Lehunyta a szemét, amikor a férfi nyelve besiklott a szájába. Simogatni kezdte a karját, a vállát, a hátát, majd a combját. Kicsit keményebben megmarkolta, amikor Keith megmozdult.

- Mondtam, hogy ne mocorogj! – dörmögte két csók között.

Halk kis nevetés volt a válasz, amiből határozottan elégedettség szűrődött ki. Erre csak egy válasz volt, keményen belemarkolt a seggébe. Elvigyorodott, amikor meghallotta a döbbent nyögést.

- Ez nem ér! – Keith felemelte a fejét.

- Te játszottál tisztességtelenül…

- Hogy te… - A mondat félbeszakadt, mert a tarkójánál fogva lehúzta magához egy csókra. Semmi puhaság nem volt benne. Vad, mohó csók volt. Átfordult vele, maga alá temette, a keze az inge alá furakodott.

Levegő után kapkodva váltak szét, amíg kikapcsolták a nadrágjukat. Aztán a mozdulat közben mindketten megdermedtek.

- Apuuuu! – A ház felől Laurel kiabált.

Dwight megköszörülte a torkát.

- Igen? – kiabálta vissza.

- Donna telefonált, hogy átmehetnénk hozzájuk kicsit. Ha Wilbur elvisz minket, elmehetünk?

Összenéztek. Keith megkönnyebbülten lehunyta a szemét, és kiterült a pléden. Ez viszont vicces volt. Elvigyorodott.

- Mindjárt jövök! Ne menj sehová! – A futó csók közben összekapta a ruháját.

Átvágva a mezőn a ház felé, igyekezett levakarni az arcáról a buta vigyort, ahogy a lányok nevezték.

- Donna mikor hívott? – simogatta meg a lánya haját.

- Nemrég. Mehetünk?

- Miattam.

- Keith hol van? – Emily ugrándozva érkezett a Barbie babás hátizsákjával, amit Keithtől kapott.

- Kint maradt. Donna szabadnapos?

- Korábban végzett – mondta Laurel. – Nem mondta, hogy miért.

- Elviszem őket. – Wilbur cigizett a verandán. – Rám most úgy sincs szükségetek, beugrok kicsit a városba. Haza is hozom őket.

- Nem gond?

- Miért lenne gond? – Az öreg csodálkozva pislogott. – A kölyök?

- Képzeld el, ahogy egy pléden kiterülve heverészik.

Wilbur ezen még akkor is nevetgélt, amikor a lányok beszálltak mögé a furgonba.

- Mikor jöttök?

- Donna azt mondta, hogy ott vacsorázhatunk – lelkesedett Emily.

- Remek. – Behajolt Wilburhoz, és megszorította a kezét. – Köszönöm.

- Szívesen. Megcsörgetlek, mielőtt elindulok velük.

- Ezt meg még jobban köszönöm!

Az öreg harsogva nevetett, és kifarolt a parkolóból. Dwight integetett, aztán megfordult, hogy visszasétáljon Keithhez. Igazán csábította a gondolat, hogy a mezőn szeretkezhet vele. Megtorpant. A férfi ott állt mögötte, a verandán támaszkodott egy oszlopnak.

- Mondtam, hogy várj meg!

- Miért? Mit terveztél?

Lassan elindult feléje, nézte karcsú alakját, kihívó mosolyát, ragyogó kék szemét, amiben vágy kavargott. Jóképű volt, igen. Ebben a pillanatban azonban nem csak az. Gyönyörű.

- Szeretkezni akartam veled a mezőn – válaszolta csendesen. Lépésről lépésre haladt felfelé a lépcsőn. – Látni szerettelek volna meztelenül a napfényben. – Ahogy közelebb ért, Keith arcáról úgy tűnt el a mosoly és úgy kezdett el hátrálni. – Hallani akartam a hangod odakint, ahol nincsenek falak, amik közé bezárhattad volna.

Keith nekiütközött a falnak az ajtó mellett. Egyre mélyebbről vette a levegőt. Megtámaszkodott a feje mellett és úgy méregette, mintha először látta volna.

- Szerintem gyönyörű vagy – ismételte meg. – Régen egy mogorva pasast láttam, akinek ráncok szabdalják az arcát és olyan kemény a tekintete, akár a kiszáradt föld. Valamikor azonban ez megváltozott. – Megérintette az arcát, az ujja hegyével simított végig a bőrén. – Amióta mosolyogsz és mindig nevetsz, minden más. Te. Én. A világ. – Odahajolt hozzá, a nyakára lehelte a szavakat. Keith megborzongott, elfordította a fejét. – Régen fel sem merült volna bennem, hogy a szabadban leteperjelek és addig szeresselek, míg a sok kiabálástól nem lesz hangod.    

- Tedd meg!

Dwight kiegyenesedett, mint aki rosszul hallott.

- Tedd meg! – Keith ránézett.

- Maradj itt!

Bement a házba, felkapott pár dolgot a hálószobában, majd visszaviharzott hozzá. A csuklójánál fogva húzta magával, ki a mezőre, félrehajtva maguk előtt a magasba törő virágokat. A válla felett hátrapillantott. Keith kipirult az izgalomtól, felnevetett, amikor találkozott a tekintetük.

Megtorpant, és ahogy megfordult, a férfi egyenesen a karjaiba sétált. Átkarolta, a derekánál fogva szorította magához. Megcsókolta, elmerült a szájában. Hátrálva tették meg az utolsó métereket. Botladoztak, néha felkuncogtak. A plédre együtt zuhantak rá, mert Dwight megbotlott és magával rántotta Keitht is. Maguk mellé dobta a síkosítót és a gumit, és már át is fordult, hogy maga alá temesse. Mohón rángatta le róla a ruhát, és csak csókolta és csókolta, hogy egy idő után már alig kaptak levegőt.

Sós verítéket csókolt le a testéről, amit forrón sütött a nap. A mellkasán szinte égette az ajkát a bőre, és alatta ott vert vadul a szíve. Karcsú alakját napfény vonta körbe, minden porcikájára fénypászmát festett, a bőrén lecsorgó verítékcseppben szivárvány csillant. A hangja szabadon szárnyalt körülöttük, meg sem próbálta elfojtani a hangos nyögéseket. Talán ez volt az első alkalom, hogy így együtt volt valakivel. Dwight szerette volna, ha így van, mert azt akarta, hogy ez a pillanat különleges legyen.

Közvetlenül közelről nézett a szemébe, ahogy síkos ujjaival mélyre hatolt benne. Figyelte minden kis rezdülését, hogyan mélyül el a tekintete, miként változik a szeme színe, ahogy a gyönyör először rándítja össze a testét. Eddig egyszer sem vágyott hasonló élményre, de most látni akarta úgy, ahogy még soha senki. Keith mintha megértette volna a kimondatlan kívánságot, nem csukta be a szemét, a vállába kapaszkodott és hagyta, hogy elmerüljön a pillantásában.

Közösen rángatták le Dwightról a ruhát, a darabok valahol körülöttük landoltak, de igazából oda sem figyeltek. Minden érdektelen volt, ami nem a másikat jelentette. Dwight az óvszer után tapogatózott. Csupasz testük összesimult, Keith halkan felsóhajtott, a nyakába temette az arcát és átkarolta. A hátán simított végig, az ajka a száját kereste. A lábaival fonódott köréje, egy papírlap sem fért volna kettejük közé. A veríték egymáshoz tapadó, lassan összeolvadó testükön folyt végig.

Dwight a könyökére támaszkodva nézett le a férfira. Napbarnított arca még jobban kipirult, a kék lassan feketévé mélyült, miközben milliméterről milliméterre csúszott mélyre benne. Lassan, hogy alig kaptak levegőt a gyönyörtől. Lehajolt hozzá, az ajkára simította a sajátját, magába itta forró leheletét. Érezte a hátát végigkarmoló rövid körmöket, felmorrant. Érezte a kis mosolyt, mire ő is elmosolyodott.

- Jó?

- Nagyon.  

- Hallani akarom a hangod…

- Mit szeretnél? – Keith rekedten felnevetett, az izzadtságtól összetapadt a haja és hangosan zihált. – Kiabáljak?

- Igen.

- Ez most… túl jó ahhoz, hogy… Dwight!

Dwight mélyre lökte magát, keményen, ahogy azóta szerette volna, hogy Keith végigterült a pléden. Magához szorította, az ajkával bejárta a nyakát, a fülét, az arcát, miközben a kezével feljebb vonta a lábát, hogy még jobban elmerülhessen benne. Nem érdekelte, hogy utána nem lesz hangjuk, vagy nem tudnak majd lábra állni. Szeretni akarta itt a napfényben, a szabad ég alatt. Szabadságot akart adni Keithnek, aki talán mindeddig nem is volt tudatában annak, mennyire zárkózottan él. Mennyire bezárta magát a Harrison birtok kerítései mögé.

Keith először nem értette, miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy odakint legyenek együtt. Most azonban, ahogy a gyönyör végigszánkázott a gerincén és megborzongatta minden porcikáját, kezdte érteni. Itt nem volt vele egy halott első szerelem és egy gyűlölt báty, sem a félelem az előbújástól. Itt csak ő volt és Dwight és a Nap az égen a tovaúszó felhőkkel és a lágy szellő, ami a bőrükre szárította a verítéket. Szabad volt. Olyan szabad, amilyen eddig sohasem lehetett.

Felkiáltott. Dwight felemelte a fejét, nem mosolygott, a vágytól vad maszkká merevültek kedves vonásai. És mégis. Nem látott még ennél szebbet. Nem vágyott ennél többre. Dwight őt akarta. Elfogadta minden hibájával, morcosságával, problémájával és a múltjával. Megtanította őt megint szeretni. Felnőttnek lenni. Miatta vált azzá a férfivá, aki most volt, mert bizony még ő is észrevette, hogy megváltozott, amióta az Alton család vele élt. Nem értette, miért maradt vele. Miért? Miért? Miért?

A válasz ott volt az orra előtt. A két tenyere közé fogta a férfi arcát, elkapta a tekintetét és csak nézte, bámulta a sötétzölddé változott szempárt. Dwight nem kérdezte meg, mit csinál. Helyette a csuklójánál fogva leszorította a kezét a plédre, és feltérdelt, miközben még ott volt benne. Széles mellkasán végigcsorgott az izzadtság, és olyan mélyre hatolt, hogy képtelen volt visszafojtani a hangját.

A háta ívbe hajlott, vergődött ebben a szorításban, de úgy érezte, belehalna, ha a férfi most elengedné. El akart menni a végsőkig. Arra a pontra, ahonnét nincs visszaút és megtapasztalni azt a gyönyört, ami csak az övé és a férfié. Azt a szabadságot akarta, ahol életében először kimondhatja azt, hogy szeretlek.

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek… - Nem mondta. Kiáltotta. Világgá kiáltotta, miközben felrobbant körülötte a világ és a Napba nézve nem látott mást, mint színes pontokat. Még soha nem volt semmi ilyen szép.

Dwight szorosan ölelte, ahogy a karjaiban vonaglott. Próbált szóhoz jutni, de nehezen ment, a világ leszűkült kettejükre, a forróságra az ágyékukban, a gyönyörre, amitől úgy érezte, megáll a szíve. Még soha nem érezte ennyire… másnak önmagát. Belefúrta az arcát Keith nyakába, és ránehezedett. Hagyta, hogy lassan elcsituljon a testük.

- Én is szeretlek… - lehelte nagy sokára a férfi bőrére.

- Maradjunk így örökre – hallotta a rekedtes választ.

- Jó.

- Tényleg?

- Aham. – Érezte, hogyan vesz Keith mély levegőt. Egyet. Kettőt. – Ugye, nem fogsz sírni?

- Egy Harrison soha nem sír!

Felemelte a fejét, és bár mindene tiltakozott ellene félkönyékre emelkedett. A hüvelykujjával gyengéden letörölte az állítás ellenkezőjéről tanúskodó könnycseppet. Elmosolyodott.

- Gyere ide! – Lassan átfordultak, a mellkasára húzta a férfit. A Nap vakította, lehunyta a szemét.

- Köszönöm! – Keith köröket rajzolt a mellkasára.

Megfogta a kezét.

- Mit köszönsz?

- Mindent.

Erre Dwight nem tudott mit mondani, mert akkor lehet, hogy ő is meghatódott volna. Így inkább megcsókolta a férfit.

- Be kellene mennünk – mondta. – Elfelejtettem kihozni a mobilom.

- Ajh. A lányok…

- Bizony. Jelezni szeretném, hogy gyerekeink vannak.

Keith jóleső kimerültségét felváltotta az elégedettség.

- Jól hangzik – fordult hanyatt és széttárta a karját.

Dwight ezen először csak vigyorgott, aztán kitört belőle a hangos nevetés. Egymásra néztek. Keith is felnevetett. S aztán csak feküdtek nevetve a pléden a hatalmas mező kellős közepén, vadvirágok között. Meztelenül, kielégülten. Szerelmesen. 

 

            Emily ugrálni kezdett az udvar közepén.

- Jönnek! Apu, jönnek!

- Hallom – kiabálta vissza az apja. – Látom – tette hozzá halkabban, és megsimogatta a mellé lépő Laurel haját. – Minden rendben, kicsim?

- Azt hiszem.

- Anyukád meglátogat a testvéreiddel. Nem örülsz?

Laurel nézte az anyjáék kocsija mögött felszálló port.

- Nem tudom – felelte komoran.

- Ugye, tudod, hogy az anyukád nagyon szeret? – Dwight leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen. – És én is mindennél jobban.

- Tudom.

Az apja felsóhajtott és megölelte. Felkapta, és úgy fordult a leparkoló autó felé, ami elé Emily már nyaktörő sebességgel száguldott. Az anyja kiszállt az anyósülésről, és megölelte.

- Mekkorát nőttél! – kiáltotta.

Semmit sem változott. Ugyanaz a karcsú alak, rövid vörösbarna haj, búgó hang és széles mosoly. Akárhányszor a nagyobbik lányára nézett, a volt feleségét látta benne. Igazán érdekes volt, hogy a személyiségét viszont tőle örökölte. Emily a nyakába csimpaszkodva sírt, és ettől majd’ megszakadt a szíve. Összenéztek Laurellel. A lánya szomorúan rámosolygott, és a vállára hajtotta a fejét.

Szeszély felnyerített a karámban. A fedett részen Keith kora reggel óta Viharral foglalkozott, azzal a fiatal lóval, aki régebben majdnem halálra taposta. Most éppen kiengedte a többiekhez, és kicsit tétovázva ugyan, de elindult feléjük. Egyikük se aludt túl jól éjszaka, hajnalban két kávé kellett, hogy normálisan tudjanak kommunikálni egymással. A kialvatlanságtól árulkodott az is, hogy a férfin az ő inge volt. Bő volt, de jól állt neki a kopott szürke szín.

- Apu, az nem a te inged? – Laurel Keitht figyelte.

- Sssh. Ne mondd neki, mert még képes és átöltözik. – Laurel ezen felkuncogott.

Stacy férje kiszállt, nyújtózott. Nagydarab, vastag nyakú férfi volt. Olyanféle, akit kenyérre lehet kenni. Imádta a feleségét és a gyerekeket, és ha tudta volna, akkor a csillagokat is lehozza neki az égről. Pénzügyi menedzserként dolgozott, vagy valami ilyesmi munkakörben, Dwight nem emlékezett. Azt tudta, hogy sokat keres, mert Stacy gyakran az orra alá dörgölte.

- Sziasztok! – vigyorgott rájuk. – Megérkeztünk.

- Jó volt az út?

- Két gyerekkel? – Tom szenvedő arcot vágott, de a szeme nevetett. – Gyertek, srácok! – Kinyitotta a hátsó ajtót és segített kiszállni a lányának. Melody kíváncsian nézelődött.

- Kicsim, nézd, ki van itt! – Stacy integetett neki.

Emily nagy lendülettel magához ölelte a húgát. Soha nem tett különbséget azon, hogy féltestvérek. Számára Melody és Steve a kistesói voltak. Dwight elmosolyodott, ahogy nézte őket. Tom közben kiemelte a kocsiból Steve-t és átadta a feleségének. Stacy már a kisfiával a karján fordult Dwight és Laurel felé.

- Sziasztok! – Odasétált hozzájuk. Puszit nyomott az arcukra. – Kicsikém, mekkorát nőttél! Nézd, Steve, a nővéred már kész nagylány!

Steve az apjára hasonlított, de a haja színe az anyjáé volt. Megismerte Laurelt, mert vigyorgott és szégyenlősen az anyja nyakába bújt. Dwight rávigyorgott.

- A tieid is megnőttek – válaszolta.

- Igen. Nemrég születtek, és már mekkorák! – Stacy nevetett. Körbenézett. – Szép ez a hely. Ki gondolta volna, hogy egyszer itt fogsz dolgozni?

- Mert?

- Nem emlékszel? – Stacy csodálkozott, majd legyintett is. – Elfelejtettem, hogy téged nem érdekeltek a pletykák. Akkoriban, amikor még itt éltem, terjengett Harrisonról néhány pletyka. Kemény embernek mondták. Hogyan jössz ki vele?

- Jól – kotyogta közbe Laurel, majd az apja figyelmeztető pillantását látva gyorsan lekéretőzött és odarohant a húgaihoz.

- Jól megvagyunk – felelte Dwight, és a férfi felé intett a fejével. – Ott jön.

- Oh. – Stacy kicsit elnémult. Valószínűleg világgá futott volna, ha Keith régi énjével találkozik, de mostanra a férfi képes volt mosolyogni az idegenekre is. Sőt, megemberelte magát, és Stacyre is. Dwight arra gondolt, hogy figyelmeztetnie kell majd, hogy óvatosan azzal a mosollyal. Vonzóbb volt tőle, mint azt Keith sejtette. – Az nem a te inged?

Dwight megdermedt. Pislogott.

- Miért?

- Rövid a memóriád, még én vettem. – Stacy a homlokát ráncolta. – Az egyik gomb leszakadt, másik fajtát varrtam rá, mert olyat nem kaptam.

- Biztos összekeveredtek a ruháink mosáskor. – Dwight megegyezett Keithszel, hogy nem mondják el Stacynek egyelőre, hogy együtt vannak, de arra nem számított, hogy ilyen gyorsan lebuknak majd. – Keith, hadd mutassam be neked Stacyt és a családját!

Keith odaért hozzájuk, a lányok mellett elmentében megsimogatta Laurel haját. Kezet nyújtott.

- Örvendek! Keith Harrison vagyok.

- Stacy, Dwight volt felesége. Ő itt a kisfiam, Steven. – Az asszony kíváncsian bámulta Keitht. – A kocsiban keresgélő úriember a férjem. Tom, gyere ide!

- Mindjárt! – Tom nagy ajándékdobozokat ráncigált elő. – Ezeket kerestem! – vigyorgott. – Laurel, Emily!

- Ajándékot kapunk? – Emily már rohant is Melodyval, aki szintén kíváncsi volt. Laurel kevésbé lelkesen követte őket.

- Nem kellett volna!

- Ne butáskodj, Dwight! A lányaim, persze, hogy hozok nekik ajándékot! Remélem, tetszik majd nekik.

Keith kezet fogott a melléjük lépő Tommal. Együtt figyelték, ahogy a két kislány Melody segítségével nekiáll kibontani a dobozokat. Dwight fél szemmel Keitht nézte, azt, hogy hogyan rándul meg az arca, amikor meglátta, mit kaptak a gyerekek. Emily mesekönyveket és társasjátékot kapott, valami hercegnőset. Laurel viszont tanácstalanul forgatta a kezében a tablet dobozát.

- Nem kicsi még hozzá? – A kérdést Keith tette fel.

- Dehogy – rázta a fejét Tom. – Melodynak is van, hogy tudjon, min játszani.

- Aha. – Ezt már Dwight mondta, és figyelte, ahogy Emily kicsit csalódottan nézegette a mesekönyveket. – Laurel, vigyétek be, amit kaptatok és mutassátok meg Melodynak a házat!

Laurel megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Menjünk! – indítványozta.

Melody segített Emilynek vinni a társasjátékot.

- Hát, nem édesek együtt? – Stacy felkacagott, ahogy elindultak a ház felé. – Mi hol fogunk aludni? Azt mondtad a telefonba, hogy ne foglaljunk szobát a városban.

- Itt állsz előtte – mutatta Dwight. – Szállás több hálószobával, fürdővel, konyhával, nappalival és itt van Keith dolgozószobája is.

- Nagyon szép. Mostanában épült? – Tom azonnal felmérte az épületet.

- Pár éve – válaszolta Keith. – Hely van bőven.

- Azt látom. Beviszem a bőröndöket.

- Segítek.

- Nem kell, boldogulok. De mutasd, merre menjek!

Dwight látta, hogy Keith kijön Tommal, így Stacy mellett maradt, aki a nyakát nyújtogatva bámult körbe.

- Nagyon szép ez a hely. Láttam lovakat a mezőn. Sok van?

- Huszonkettő. Keith és Wilbur foglalkozik velük, hétvégén elvileg elvisznek kettőt.

- Mármint eladja őket?

- Igen. Díjnyertes lovai vannak.

- Hű! Nehéz a munka? – Az asszony átültette a másik csípőjére Steve-t, aki láthatóan elfáradt a hosszú úton, mert mentek le a szempillái.

- Megszoktam.

- A lányok? Nem unatkoznak?

- Szeretnek itt lenni. Külön szobájuk van, Soniával pár napja feltették az új függönyöket is. Még akarunk egy-két változtatást, de végezni kellene velük, mire elkezdődik az iskola.

- Harrison nem bánja?

- Miért bánná? Mindent megbeszélünk vele. Különben meg nagyon régóta él egyedül. A lányok kicsit feldobják az életét.

- Ez aranyos. Ezek szerint nem csak idényre vett fel?

- Határozatlan időre szól a szerződésem.

- Az jó.

Dwight felsóhajtott, és zsebre dugta a kezét.

- Mi ez a faggatózás?

- Semmi. Csak szeretném, ha a lányok jó helyen lennének.

- A lányok a legjobb helyen vannak. – Dwight érezte, hogyan merevednek meg a vonásai. – Jól keresek, tudok spórolni is, mert nem kell fizetnem albérletet és rezsit. Mindenük megvan.

Stacy mosolyogni próbált.

- Nem akartalak megbántani.

Dwight erre csak morgott valamit. A szállásépületből ekkor lépett ki Keith, valamit magyarázott Tomnak, aki elmélyülten hallgatta.

- Le kellene tennem aludni Steve-t – kapott észbe Stacy.

- Nyugodtan pihenjetek le egy kicsit! Szólok vacsora előtt.

- Nem gond?

- Fektesd le a kicsit! Melody ellesz addig a lányokkal.

- Kösz! – Stacy elindult a férje felé. – Drágám, segítesz lefektetni Steve-t?

Tom értetlenül pislogott, de aztán észbe kapott, és bólintott.

- Átveszem! – Elvette a feleségétől a fiát. – Gyere, megmutatom a szobánkat!

- Köszönjük a vendéglátást! – Stacy finoman megérintette Keith karját.

- Szívesen. Jó pihenést!

Dwight bevárta a férfit, aztán együtt kezdtek el ballagni a ház felé, hogy ránézzenek a gyerekekre. Keith a karját dörzsölte, ahol Stacy megérintette.

- Legalább normálisabb ajándékot hozott volna, vagy egyáltalán semmit! – morgott halkan. – Fogalma sincs, mit szeretnek a gyerekei!

- Ne törődj vele!

- Ne mondd, hogy téged nem zavar a dolog!

Dwight megtorpant a kiskertnél. A növényeket bámulta, amiket közösen ültettek. Esténként a lányok öntözték őket nagy lelkesedéssel, és mostanra mindegyik virágba borult. Már készült az alacsony kerítés, egyszer lekente alapozóval. Keith úgy várta az elkészültét, mintha karácsony lett volna.

- Fájt látnom Laurel zavart arcát – vallotta be. – Annyira csalódott volt, hogy nem könyvet kapott. Elküldtem egy listát Stacynek a kedvenceiről, amiket szeretne, de ő még arra se vette a fáradtságot, hogy megnézze.

Keith legszívesebben megölelte volna.

- Sajnálom.

- Emily babaházat szeretett volna, hallottam, amikor mondta az anyjának skype-on. Szereti a meséket és társast is, de azt a babaházat annyira akarta. Majdnem megvettem neki – sóhajtotta. – Azt mondta, hogy az anyja megígérte, hogy megkapja. Erre tessék! – Megdörzsölte az arcát.

Keith közelebb húzódott hozzá, hogy összeért a karjuk.

- Mit szólnál hozzá, ha meglepnénk a lányokat, miután Stacy elment?

- Mire gondolsz?

- Vegyük meg nekik mi. Mindent.

- Bolond vagy! – Dwight gyengéden meglökte.

- Komolyan gondolom. Kényeztessük el őket!

- Nem így kell gyereket nevelni.

- Lehet, de ők egyszer gyerekek. Mikor, ha nem most?

- Majd megbeszéljük, rendben? Laurelnek közel száz könyv van a listáján és ahhoz a nyavalyás babaházhoz több ezer kiegészítőt gyártanak. Ha megkapnak mindent, akkor leköltözhetünk a földszintre, mert mi már nem férünk el, te pedig csődöt jelenthetsz.

Felnevettek.

- Nézzük meg őket! – Keith átkarolta a vállát, ahogy a ház felé indultak. – Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdezte, miközben kinyitotta előtte az ajtót.

- Nem is tudom. – Besétált a házba. Hallgatózott kicsit, és amikor meghallotta a lányokat odafentről, akkor odalépett hozzá. Átkarolta a nyakát, és megcsókolta. – Mintha már rémlene… - lehelte. A száján érezte, hogy csók közben Keith elmosolyodik. Arra gondolt, hogy akármit is szeretne Stacy, amíg itt van neki a férfi, addig bármivel képes szembenézni.

 

 

11.

 

A vacsora jó hangulatban telt, de ez csak Emilynek és Tomnak volt köszönhető. Mindketten sokat beszéltek, ami nem zavarta egyiküket se, mert így nem néma csendben ettek. Stacy megdicsérte Sonia főztjét, de látszott, hogy gondolatban valahol máshol jár.

- Apu, nézhetünk mesét? – Emily volt az első, aki felpattant.

- Persze. A nővéred majd elindítja.

Keith segített Laurelnek felállni. A kislány nagyon sápadt volt.

- Nem leszel beteg, ugye? – kérdezte, és megsimogatta a haját.

- Nem akarok. Ne segítsek rendet rakni?

- Menj csak, majd apáddal megcsináljuk.

- Rendben.

- Gyere már! – Emily a kezénél fogva húzta maga után. Melody ezen kuncogott, és követte őket.

- Majd én segítek – állt fel Stacy.

- Fektesd le inkább a fiadat! Nagyon fáradt.

Steve csendesen ült az apja ölében, bóbiskolt. Nem is evett sokat, helyette egyfolytában ásítozott. Mint kiderült, nem tudott elaludni, amikor ideértek. Új helyen mindig nyűgös, magyarázta az anyja.

- Majd én – tolta hátra a széket Tom.

- Köszönöm, drágám!

- Ne butáskodj! Az apja vagyok. – A férfi puszit nyomott a felesége arcára, majd feljebb emelte a kicsit. – Gyere, fiam, megyünk aludni!

Keith és Dwight összeszokott párosként közben összeszedték a tányérokat, és elkezdték bepakolni a maradékot a hűtőbe. Stacy minden tiltakozásuk ellenére segített nekik.

- Nem ülünk ki? – kérdezte, amikor végeztek. – Annyira kényelmesnek tűnnek a karosszékek a verandán.

- Miért ne? – Dwightnak rossz érzése volt, de követte az asszonyt.

- Valaki jön. – Stacy megtorpant, amikor meglátta, hogy valaki leparkol a kocsijuk mellé.

- Wilbur. Mindjárt jövök! – Keith elment mellettük és lekocogott a lépcsőn.

- Üljünk le! – Stacy megfogta Dwight karját, és a székek felé terelte. Egymás mellé ültek, aztán csak nézték a félhomályban a két férfit, akik a fejüket összedugva beszélgettek. – Rég voltunk így együtt.

- Rég. – Dwight előtt lejátszódtak a házasságuk legboldogabb pillanatai, de megrázta a fejét, hogy elfelejtse őket. Nem ez volt a legalkalmasabb időpont a nosztalgiára. – Jól megvagytok Tommal?

- Oh, igen! Te nem akarsz újranősülni?

- Egyelőre jó így.

- A lányoknak anya kell.

- Eddig egész jól megvoltak nélküled.

- Dwight… Tudom, hogy most jól megvagytok itt, de ez nem tarthat örökké. Mindenfélét hallani Harrisonról. Ki tudja, hogy mi igaz belőle.

- Keith tisztességes ember.

- Mondod te, de Lizzyt felhívta az egyik volt barátnőd.

Dwight vett egy mély lélegzetet.

- Patty Jo?

- Nem mondott nevet, de a nő szerint Harrison nagyon szereti a gyerekeket. Ugye, érted, hogy mit akarok mondani?

- Azt, hogy pedofil.

- Hát, tudom, hogy kimondva elég hihetetlenül hangzik, de ne mondd, hogy te nem hallottál róla semmit! Mi lesz, ha hozzányúl a lányokhoz?

- Lett volna alkalma rá már nem is egyszer. – Dwight tompán felelt, ökölbe szorította a kezét. Keitht nézte, akinek a vállát Wilbur éppen megveregette.

- Lehet, hogy visszafogja magát…

- Valójában mit akarsz?

- Tessék?

- Jól hallottad! – A volt felesége felé fordult. Bár idekint nem égett a villany, szűrődött ki annyi fény, hogy lássa az arcát. – Azért szakítottam Patty Jóval annak idején, mert megverte a lányokat, amikor nem voltam otthon. Megrángatta a hajukat, megütötte őket, épp csak annyira, hogy ne vegyem észre. Örülhet, hogy nem jelentettem fel! – Dwight próbált nem kiabálni.

- Erről miért nem szóltál?

- Te éppen akkor depressziós voltál, és sajnáltad magadat! Marhára nem érdekeltek a gyerekek!

- Jézusom! – Stacy a körmét kezdte el rágni. – Akkor is szólnod kellett volna!

- Miért? Kilométerekre laksz innen.

- De az anyjuk vagyok!

- Aki elhagyta őket.

- Azt hittem, hogy megértettél! – Stacy megütötte a karját. – Azt hittem, hogy nem hibáztatsz olyasmiért, amiről nem tehetek! Beteg voltam, és nem tudtam volna gondoskodni a lányokról is.

- A lányok eldicsekedtek azzal, amikor gyógyulttá nyilvánított az orvos. Azóta eltelt némi idő, és te mégis csak arra értél rá, hogy néha felhívd őket Skype-on.

- Szeretem őket!

- Nem azt mondtam, hogy nem.

- Hirtelen te lettél a legjobb szülő? Mi a fene történt veled? – Stacy hangja elakadt. – Harrison, igaz? Ő beszélte tele a fejed.

- Ez nem róla szól. – Dwight keserűen felnevetett. – Vagyis dehogynem, mert azzal vádolod, hogy molesztálja a gyerekeket. Megkérdezheted Laurelt és Emilyt, de csalódnod kell majd. Egy ujjal se nyúlt hozzájuk. Még a fürdőbe se megy be, ha éppen fürödnek.

- Meg fogom kérdezni őket.

- Rendben. Egyéb?

- El akarom vinni Emilyt. – Dwight megdermedt. – És persze Laurelt, ha jönni akar.

- Hát, persze… - Lehunyta a szemét. – Sejtettem.

- Ha beleegyezel, akkor már holnap. Nem hiszem, hogy sok cuccuk van, de ami kell, mi is meg tudjuk venni nekik odahaza. Az iskolában már szóltam, hogy tartsanak fenn helyet.

- Fel sem merül benned, hogy nemet mondok, ugye?

- Te is tudod, hogy a lányoknak anyára van szükségük. Lizzy…

- A húgom ne szóljon bele az életembe! – csattant fel élesen. Felállt, és odalépett a korláthoz. Nagyot ütött rá. Nem vette észre Laurelt, aki mezítláb osont ki a házból, hogy hallja őket, de azt igen, hogy Keith feléjük fordul. – Tisztában vagyok azzal, hogy az lenne nekik a legjobb, ha egy családban nőnének fel. De nem hiszem, hogy rossz apjuk vagyok!

- Nem ezt mondtam, Dwight. – Stacy igyekezett finom lenni. – Egyedülálló apaként viszont nem tudod mindazt biztosítani a gyerekeknek, amikre szükségük van. Itt is azért kötöttél ki, mert elvesztetted a munkád!

- Most viszont van munkám!

- Ezt nem vitatom, de Dwight, te is tudtad, hogy csak ideiglenesen kerülnek hozzád.

Dwight úgy érezte, mintha a mellkasára valaki szép lassan egy betonkockát eresztett volna. Alig kapott levegőt. Keith közben elindult feléjük, míg Wilbur az istálló felé ballagott.

- Nem tudom, mit kellene tennem – mondta.

- Nekem is nehéz volt, amikor el kellett válnom tőlük. Megértelek, de szeretem őket!

- Akkor hol volt az elmúlt években? – Ezt már Keith kérdezte, aki meghallotta a szavait. Megállt a lépcső aljában, egy fénycsík vadállati fényeket festett a szemébe és sápadtsárgára a bőrét. – Pontosan tudta, hogy Dwightnak milyen nehéz egyedül nevelnie a gyerekeket, de hagyta, hadd kínlódjon! Hol volt eddig? Hány alkalommal felejtett el beszélni velük, miközben megígérte nekik, mikor hívja őket? Most, hogy jó soruk van, hirtelen feltámadt magában az anyai szeretet?

- Ehhez magának semmi köze!

- Van köze. Ugyanannyi joga van beleszólni, mint a férjednek.

- Tom a férjem, közösen döntünk mindenről, Harrison viszont a főnököd!

Dwight Keitht nézte, aki sötét árnyként meredt Stacyre.

- Keith a partnerem.

- Mi?

- Dwight…

- Azt mondtam, hogy Keith és én együtt élünk!

Stacy csak tátogott, nem jött ki hang a torkán. Keith viszont meghatódva állt.

- Szeretik egymást – szólalt meg Laurel a sötétből.

- Laurel! – Stacy felpattant.

- Kicsim! – Dwight még soha nem sajnálta ennyire a kislányát, mint most. Biztosra vette, hogy hallott minden szót. – Azt hittem, hogy mesét nézel.

- Kíváncsi voltam, miről beszélgettek.

- Ez nem tartozik rád, édesem! – Stacy tétován feléje lépett. – Apád és én mindent megbeszélünk.

- Az én életemről akartok dönteni! Az enyémről és Emilyéről! Minket miért nem kérdeztek meg?

- Még gyerekek vagytok.

- Neked hála, hamarabb fel kellett nőnünk! – Laurel kilépett a fényre. Szikrázott a szeme, eltorzult az arca. – Ne kezelj minket pisisként, mert nem vagyunk azok!

- Laurel, ne beszélj így az édesanyáddal! – Dwight szíve majd’ megszakadt.

- Ne védd meg őt! Gyűlöllek titeket! – A kislány nem befutott a házba, hanem le a lépcsőn. Keith utánakapott, de eltáncolt előle.

- Hagyd!

- Mi az, hogy hagyja? Elfutott a sötétbe! – Stacy utána akart menni, de a férfi elkapta a karját.

- Jobban ismeri a birtokot, mint mi. Okos lány, nem lesz baja.

Keith figyelte, hol tűnik el a kislány.

- Wilburhöz ment. Ott biztonságban van.

- Azonnal hozd vissza! Így vigyázol rá?

- Te aztán nagyon tudod, hogyan kell vigyázni egy gyerekre! – Dwight közelebb rántotta magához, érezte, ahogy az eddig visszafojtott tengernyi érzelem szinte szétfeszíti. – A tieidet a férjed neveli, nem te! Fogalmad sincs az egészről!

- Ez nem igaz!

- Pontosan tudod, hogy igazam van! Ahogy Keithnek is. Mi a fenéért akarod elvinni a lányokat? Még azt sem tudod megtenni, hogy egy nyavalyás listáról azt válaszd, aminek tényleg örülnének!

- Elkevertem a listát!

- E-mailben küldtem át, hogy vissza tudd keresni! – Dwight most már üvöltött. – Hülyének nézel?

- Azt hittem, hogy örülni fognak annak, amit kapnak. Mit számít, hogy nem könyv vagy babaház? Becsüljenek meg mindent!

- Hát, nem fogod fel, hogy tőled akarták megkapni azt, amit a legjobban szeretnének? Mert szeretnek! Mert te vagy az anyjuk, és Emily néha a Skype beszélgetések után annyira sír, hogy alig kap levegőt!

- Ezért akarom elvinni! Mert szeretem és hiányzik!

- És Laurel? – Keith halk hangja élesnek hallatszott a csendben. – Vele mi lesz? 

- Ebbe továbbra se szóljon bele!

- Beszélj vele tisztességesen! – Dwight felmorrant. – Az elmúlt hónapokban Keith ugyanúgy nevelte a lányokat, mint én. Rengeteget segített, hogy jól érezzék magukat itt.

- Persze, mert, ha elmész innen, akkor nem lesz kit dugnia! Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre fogsz süllyedni! – A két férfiban bent rekedt a hang, így szabadon dőlhetett belőle a szó. – Megsérültél abban a tűzben, mert haragosai vannak! A lányok is megsérülhettek volna! S te azt mondod, hogy itt jó helyen vannak?

- Jobb helyen, mint nálad! – Dwight elengedte, és hátralépett. – Nem fogom hagyni, hogy ide-oda rángasd őket, mert úgy tartja a kedved! Mikor fogod azt mondani, hogy jaj, sok velük a probléma, jöjjenek vissza hozzám?

- Nem lesz ilyen!

- Hogyan bízzak benned?

- És én benned? Összeálltál egy buzival! Megőrültél? Mit fognak mondani az emberek? A lányoknak úgy kell felnőniük, hogy azt mondják, jé, ott vannak annak a buzinak a gyerekei! Mi a fenét gondoltál? A pénze miatt csináltad?

- Nagy véleménnyel vagy rólam… - Dwight tett egy félmozdulatot, mert látta Keith sötét arcát és nem akarta, hogy ő válaszoljon. – Nem érdekel a pénze! A fizetésemen kívül nem fogadok el tőle egy centet sem, és soha nem is fogok!

- És a lányok? Elhalmozza őket mindennel. Meg akarja venni a szeretetüket!

- Az ajándékok nélkül is az övé volt. Egyszerűen örömet akar okozni nekik, és nem hiszem, hogy ebben bármi rossz van. Jobban ismeri őket, mint te. Pontosan tudja, hogy minek örülnének. Veled ellentétben azt is észrevette, hogy milyen csalódottak voltak a tőled kapott ajándékok láttán. Tanulhatnál tőle!

- Te most azt akarod mondani, hogy a drágalátos párod jobb szülő, mint én?

- Igen.

- Hát, ezt nem hiszem el!

- Mi a baj? – Emily kilesett a szúnyoghálós ajtón. – Hol van Laurel?

- Wilburrel. Megkeresnéd?

- Persze. Melody elaludt a mesén – újságolta a kislány. – Veled viccesebb volt nézni – állt meg lefelé menet a lépcsőn, felnézve Keithre.

- Mit néztetek?

- Az Aladdint. Melody azt szerette volna.

- Megnézzük majd valamikor közösen, rendben?

- Az szuper lesz! – Emily nevetett. – Laurel! – kezdte el kiabálni, majd eliramodott az istálló felé, ahonnan fény szűrődött ki. – Vége a mesének! Jössz fürödni? – hallották.

Keith torka elszorult. Annyira megszerette a gyerekeket, és ha az anyjuk elviszi őket, akkor elveszíti mindkettőt. Felnézett Dwightra, látta, hogy a korlátba kapaszkodik. Pontosan tudta, hogy mennyire imádja a lányokat. Az, amit ő most érzett, töredéke volt annak a félelemnek és tehetetlenségnek, amit a férfi érezhetett.

Dwight a sötétségbe meredt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Dühös volt és kétségbeesett. Nem akart hadakozni a lányai feje felett. Nem ezt érdemelték. Egy boldog családban kellett volna élniük. Valaki megérintette a vállát, összerezzent, de aztán rájött, hogy csak Keith az.

- Üljünk le és beszéljük meg nyugodtan! – javasolta nagyot sóhajtva.

Stacy a száját összeszorítva bámult rájuk, és összefonta a melle alatt a karját.

- Beszéljük – vetette oda jegesen. Láthatóan zavarta Keith érzelemnyilvánítása még akkor is, ha csupán egy futó érintés volt.

A két férfi összenézett. Bár nem sokat láttak egymásból, valamiért mindketten pontosan tudták, mire gondol a másik. Semmi sem lesz olyan egyszerű, mint ahogy elképzelték.

 

            Az istállóban a lovak nyugtalanok voltak. Laurel az egyik padon ült, és fojtottan szipogott. Dacosan törölgette a szemét Wilbur hatalmas zsebkendőjével, amit az öreg a kezébe nyomott, miután beviharzott hozzá.  

- Gyűlölöm őket!

- Ezt te sem gondolod komolyan, kislányom! – Az idős férfi nehézkes sóhajjal leereszkedett mellé. – Most csak dühös vagy rájuk. – Fürkészően nézett le a lányra. – Nem is apádra, hanem anyádra, igaz?

Laurel könnyes arccal felpillantott rá.

- Már rég nem beteg, de egyszer sem mondta, hogy látogassuk meg. Tudta, hogy Emily mennyire szeretné látni…

- És te?

A kislány összeszorította a száját, és a földet nézte. Sejtelme sem volt, hogy ebben a pillanatban mennyire hasonlít az édesanyjára.

- Én szeretek itt lenni.

- Miért?

- Miért? – Laurel zavartan visszakérdezett.

- Igen. Miért szeretsz itt lenni?

A kislány elgondolkodva bámult maga elé, még sírni is elfelejtett. Meghallotta Emily hangját, felkapta a fejét. A húga fürödni hívta, és nagy csatazajjal, papucsban szaladt be hozzájuk. Boldog volt. Igazán boldog. Nem számított, hogy nincs itt az anyjuk. Nélküle is boldogok voltak.

- Mert egy család vagyunk – válaszolta halkan.

Wilbur megsimogatta a haját, és rámosolygott.  

- Miről beszélgettek? Sírtál? Mi a baj? – Emily megtorpant a nővére előtt.

- Anyu el akar vinni minket.

- Elmehetünk vele? – A kislány arca felragyogott. – Tényleg?

- Úgy értem, hogy örökre.

- Örökre?

- Igen.

A két gyerek egymást nézte. Emily már nem mosolygott.

- Apu nem jön?

- Nem.

- És Keith sem?

- Nem.

- És Wilbur sem?

- Nem.

- Sonia sem?

- Nem.

- Még Donnáék sem?

- Nem. – Laurel hangja már csak suttogás volt.   

- De én… Én nem akarok nélkülük menni. – Emily szeméből már patakzottak a könnyek, és remegett az ajka.

- Apu és anyu most beszélik meg, hogy mi legyen.

- Szeretnék anyuval menni…

- Tudom.

Wilbur megköszörülte a torkát.

- Mi lenne, ha ezt nekik is elmondanátok? A kölyök már hallotta, de most nem ő dönt.

A kislányok az ajtó felé fordultak. Keith ott állt a küszöbön, és tétován rájuk mosolygott.

- Beszélgessünk! – kérte, és talán még egyszer sem volt ennyire gyengéd a hangja.

- Döntöttek, ugye? – Laurel felpattant, és magához húzta a húgát.

- Még nem. Jelen pillanatban veszekednek, hogy ki rontotta el a házasságukat. Ott hagytam őket, mert ehhez nem tudok hozzászólni. – Keith felsóhajtott. – Néztük mi már együtt a csillagokat? – nyújtotta a kezét.

- Még nem – rázta a fejét Emily.

- Akkor most itt az ideje. – Keith odalépett hozzá, és felkapta. – Menjünk ki! Idebent nem látni egyet sem.

- Festhetnél a falra sötétben világítós festékkel.

- Hm, erre nem is gondoltam. Milyen okos vagy!

- Donna mondta, hogy van ilyen. Tök jó lenne!

Laurel nem mondott semmit, visszaadta Wilburnek a zsebkendőt, és csendben követte őket ki a sötétbe. Fázott a lába, de egy szóval sem mondta, mert attól félt, hogy akkor a férfi visszazavarja a házba papucsért. Ott álltak a régi istálló helyén, és ahogy felnézett, lassan megjelentek előtte az apró pontok. Keith átkarolta a vállát, és odahúzta magához.

- Akármit is döntenek, szeretném, ha tudnátok, hogy mindketten nagyon szeretnek titeket.

- Csak egymást nem – szomorodott el Emily.

- Az emberek egymásba szeretnek, de van, hogy a szerelem nem tart örökké. Olyankor elválnak és új családjuk lesz. – Keith megszorította Laurel vállát. – Mindig szeretni fogják egymást, mert ebből a szerelemből születtetek ti, de együtt élni már nem tudnának.

- Még a mi kedvünkért sem?

- Még a ti kedvetekért sem, Em.

- Mi lesz most, Keith? – Laurel átkarolta a férfi derekát.

- Nem tudom. A szüleitek nagyon szeretnek titeket, és jelenleg szerintem maguk se tudják, hogy mi lenne a helyes döntés.

- Te mit szeretnél?

- Én? – Keith csodálkozva feljebb igazította Emilyt a csípőjén.

- Igen.

- Én nem számítok… 

- Dehogynem. Már te is a családunk tagja vagy. Szereted aput és apu is szeret téged.

- Igen. Emnek igaza van. Lett még egy apukánk. A palacsintád finomabb, mint apué, de ezt nehogy megmondd neki! – Laurel az est folyamán először elvigyorodott.

Keith képtelen volt megszólalni. A könnyeivel küszködve a csillagos égboltot szemlélte. Emily átölelte a nyakát, és a vállára hajtotta a fejét. Laurel odadőlt hozzá, és nagyot ásított. Érezhetően nyugodtabb volt.

- Én azt akarom, hogy itt maradjatok velem! – suttogta Em hajába.

- Az jó.

Felnevetett.

- Igen. – Nagyot nyelt. – Lemondtam arról, hogy valaha is családom legyen, beleértve a gyerekeket is.

- De most itt vagyunk.

- Iszonyúan szerencsés vagyok.

- Az biztos. – Laurel felkuncogott. – Ugye, tudod, hogy egyszer férjhez fogunk menni?

- Mi? Dehogy! – Keith játékosan megrázta mindkettőt. – Az lehetetlen! Itt hagynátok apátokkal egyedül?!

- Imádod aput! – kacagott Emily.

- Nehogy megmondjátok neki, de csakis miattatok jöttem össze vele! Hogy ilyen csudaszép és okos lányaim legyenek, mint ti… - Felkapta Laurelt is és körbepörgött velük.

Nem is olyan rég még mennyire irigyelte Dwightot, amiért ezt megteheti. Irigykedve hallgatta a gyerekek csilingelő kacagását. S most… tényleg iszonyúan szerencsés volt. Felnevetett. A feje felett körbeforogtak a csillagok, összeolvadtak a szeme előtt. Mielőtt megszédülhetett volna, erős karok fonódtak köré és elkapták. Biztosan tartották őt és a lányokat.

- Apu!

- Apu, szédülök! – Emily kuncogott.

Hátranézett a válla felett.

- Szeretlek! – mondta ki, ami először az eszébe jutott.

- Biztos? Hallottam ám, amit az előbb mondtál! – Dwight magához szorította őket, és puszit nyomott mindegyikük arcára. – Menjünk vissza! Késő van, a lányoknak ideje lefeküdni.

- Előbb beszélhetünk anyuval és veled?

- Hát, persze, kicsim.

A gyerekek és Keith se kérdezték, hogy döntöttek-e, amíg vissza nem értek Stacyhez. Az asszony mellett már ott ült Tom, és fogta a kezét. Valamelyikük felkapcsolta a lámpát, apró bogarak kergetőztek a fényben.

- Jól vagytok? – Stacy oda akart menni hozzájuk, de a férje visszahúzta.

- Nem látod? – kérdezte halkan.

- De. – Az asszony papírzsebkendőt gyűrt a kezében.

- Anyu! – Emily lekéretőzött Keith karjából, és odarohant az anyjához. – Szeretlek!

- Én is, édesem! Ne haragudj rám!

- Nem haragszom!

Stacy könnyes szemmel nézett fel a nagyobbik lányára, amikor Laurel odaállt elé.

- Mi szeretünk itt lenni. Apuval, Keithszel, Wilburrel és Soniával. Itt akarjuk befejezni a sulit, és itt akarunk férjhez menni.

- Édesem…

- Szeretünk téged, de nem akarunk elmenni veled. Neked már van saját családod. Ez pedig a miénk. – Megfogta Dwight és Keith kezét.

- Ez így elég furcsa család.

Emily hátrahajtotta a fejét, és megszemlélte Laureléket. Elvigyorodott.

- A Modern Family-ben is van furcsa család.

- Dwight, miket néznek a gyerekek? – Stacy szeme felvillant.

Dwight a nőt nézte, akit valaha szeretett. Érezte, hogy Laurel milyen határozottan fogja a kezét. Milyen csöpp keze van…

- Együtt szoktuk nézni lefekvés előtt. Szerintem jó kis sorozat. Keith?

- Szerintem is.

- Dwight!

- Stacy, a lányok velem maradnak, és amíg velem laknak, neked semmi közöd ahhoz, hogy mit néznek.

- Ezt most nem mondod komolyan!

- De igen. – Dwight elmosolyodott. – Akkor látogathatod meg őket, amikor akarod. Elviheted őket a szünidőben. Bármikor beszélhetsz velük, ahogy eddig. De ennyi. A gyerekek itt maradnak velem és Keithszel.

- De én…

- Drágám, hagyd! – Tom gyengéden megsimogatta a karját. – Te is tudod, hogy így lesz a legjobb.

- Én a legjobbat akarom a lányoknak! – tört ki az asszonyból.

- Akkor engedd, hogy maradjunk! – Laurel dacosan felszegte az állát. – Nem gondoltad komolyan, hogy majd csak úgy elmegyünk veled és itt hagyjuk aput?

- Apu nélkül nem megyünk – bólintott Emily. Kibontakozott az anyja karjából és odaállt elé. Az arca megdöbbentően komoly volt. – Apu nem megy Keith nélkül, de Keith nem fogja itt hagyni a lovait és az otthonát, meg Wilburt és Soniát. Ezt hogyan is hívják? – nézett hátra a nővérére.

- Patthelyzet – válaszolta Laurel helyett Keith csendesen.

- Igen. Szóval mivel ez egy patthelyzet, ezért megoldjuk mi azzal, hogy nem megyünk.

- Nem akarsz velem jönni? Imádod a kistesóidat…

- Szeretem őket, de Laurelt, aput és Keitht jobban. Itt van saját családunk, apukáink, akik csak velünk foglalkoznak. Ahogy nálatok, Melodynak és Steve-nek ott vagytok ti. Szerintem így szuper. – A levegőbe lendítette a karját, és megperdülve az apjára vigyorgott. – Most már lefekhetünk?

- Igen. Laurel, menj vele!

- Rendben. Jó éjt!     

- Jó éjt, apu, anyu, Keith és Tom!

- Menjetek ti is aludni – nézett Dwight Stacyékre, miután a lányok bementek a házba.

- Reggel még beszélünk erről?

- Nem hiszem, hogy szükséges. A lányok nem akarnak veled menni. 

- Nem szeretnek.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz.

- Dehogynem.

- Stacy, a gyerekek is pontosan látják, hogy nem tudnál mindegyikükkel annyit foglalkozni, mint kellene. Minden energiádat leköti Melody és Steve. Arról nem is beszélve, hogy annyira régen éltek veled, hogy alig ismered őket.

- Oh, Istenem! – Stacy halkan sírni kezdett. A férje a hátát simogatta, de nem szólt egy szót sem.

Dwight leguggolt elé, hogy egy vonalban legyen a szemük.

- Te is tudod, hogy mindenük megvan itt és boldogok. Ne akard kiszakítani őket innen erőszakkal, mert akkor tényleg meggyűlölnek. Jó ez így, ahogy most vagyunk.

- Annyira sajnálom!

- Gyere, drágám! Kimerült vagy, feküdjünk le! – Tom felhúzta az asszonyt. – Reggel beszélünk.

- Igen. Jó éjt!

Stacyt a férje támogatta át a szállásukra. Dwight sajnálaton kívül nem érzett mást, ahogy utánuk nézett. Keith odaállt mellé.

- Szerinted annyiban hagyja?

- Remélem.

- Azt vettem észre, Tom nem rajong annyira az ötletért, hogy magukkal vigyék a gyerekeket.

- Érthető. Valószínűleg csak Stacy kedvéért egyezett bele.

- Akkor tényleg jobb, ha nem mennek sehová a lányok.

- Szerintem is. – Dwight válláról hatalmas kő gördült le. Nagyot nyújtózott. Most érezte csak, mennyire fáradt. – Megnézem a lányokat, aztán feküdjünk le mi is, mert mindjárt elalszom.

- Beszélek Wilburrel, és jövök én is.

- Oké. – Dwight futó csókot nyomott a szájára, majd besétált a házba.

Keith lassan elballagott az istállóhoz. Wilbur hangosan horkolt a szénán, amin halkan elnevette magát. Lekapcsolta a lámpákat, csak a biztonsági fény világított, ahogy kilépett az udvarra. Majdnem összeütközött egy sötét alakkal. Már emelte az öklét, amikor felismerte.

- Stacy!

- Sajnálom! Beszélni akartam magával, és láttam, hogy idejön!

Keith mély levegőt vett.

- Jöjjön, sétáljunk egyet! 

Néma csendben indultak meg a sötétben. Keith így is pontosan tudta, hol járnak, egy kisebb gödörnél a könyökénél fogva arrébb húzta a nőt, mielőtt belelépett volna.

- Mit csinál?

- Gödör. Majdnem belegyalogolt. El akarja törni a bokáját?

- Nem láttam. A városban nincs ilyen sötét.

- Kell a sötétség, hogy szeressük a fényt.

- Milyen bölcs…

- Ugye? – Keith a karámoknál megtorpant, és az asszony felé fordult. – Mit akar? 

- Azon gondolkodtam, hogy nem hiszem el, hogy a nyakába akarja venni a lányokat! Elvégre nem a maga gyerekei. Csak nyűg lenne mindkettő a Dwighttal való kapcsolatát tekintve.

- Milyen körülményesen fogalmaz.

- A lányokat én szültem! Az enyémek!

- Szülőnek lenni ennél több, Stacy. Dwight… - Keith kereste a szavakat. – Dwight mindent megtett, hogy tisztességesen nevelje fel a lányokat. Egyedül kellett megoldania mindent, és bár nem szokott panaszkodni, úgy sejtem, hogy nem volt neki könnyű. Magának ott volt a férje, aki mindenben segítette, de Dwight egyedül volt. Egyedül.

- Én…

- Hagyja, hogy befejezzem! – Keith keze ökölbe szorult. – Csak egymásra számíthattak. Ez kovácsolttá őket családdá, és ez teszi Dwightot jó apává. Maga pedig szét akarja szakítani őket, mert a fejébe vette, hogy jó szülő lesz. Jelen esetben úgy vélem, akkor lesz jó szülő, ha fogja a családját és hazamegy. Hagyja itt őket!

- Magánál…

- Gondolom, nem engem képzelt el a volt férje mellé.

- Nem éppen. Soha nem gondoltam, hogy homokos. Talán…

- Rajtam kívül nem volt meleg kapcsolata, mielőtt felmerülne magában a gondolat.

- Pont ez jutott eszembe.

- Sejtettem.  

- Nem kedvelem magát, Harrison.

- Én sem magát. Kvittek vagyunk.

- Soha nem tudja boldoggá tenni Dwightot…

- Már most boldogabb, mint magával valaha volt.

- Ez baromság!

- Lehet. Lehet, hogy nem.

- Ha egy ujjal is hozzáér a lányaimhoz, megölöm! Dwighttal azt művelhetnek a hálószobában, amit akarnak, de a lányaim…

- Stacy, fejezze be ezt a hülyeséget! Nagyon jól tudja, hogy egy ujjal sem nyúlnék hozzájuk!

- Eszébe se jusson soha!

- Nem fog, erre megesküszöm!

- Úgy legyen! – Stacy bizonytalanul elindult a szállás felé, ahol bár égett a verandán a lámpa, az udvar nagy része mégis sötétségbe burkolózott.

Keith addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szúnyoghálós ajtó mögött. Hosszan ácsorgott ott a sötétben. A szállás verandáján valaki lekapcsolta a lámpát. Zsebre dugott kézzel a saját háza felé fordult. A verandán és az emeleten még égett a villany. A hálószobában Dwight ekkor kapcsolt fényt, egy pillanatra látta az árnyékát, ahogy elhaladt az ablak előtt.

- Reméltem, hogy még itt találom. – Tom nesztelenül bukkant elő.

- A francba!

- Megijedt?

- Szólhatott volna, hogy jön! – Annyira elmerengett, hogy észre sem vette a férfit csak, amikor már ott állt mellette. – Maga mit akar? Megfenyeget, ahogy a felesége?

- Sajnálom. Ne haragudjon rá! Mondja meg Dwightnak is.

- Nem akarta elvinni a lányokat, ugye?

A férfi hosszan hallgatott.

- Nagyszerű gyerekek, és imádom őket, komolyan.

- De magának ott vannak a sajátjai.

- Igen. Nagyon önző vagyok?

- Nem.

Tom jól hallhatóan felsóhajtott.

- Megértem Stacyt. Elképzelni sem tudom, és nem is akarom tudni, milyen érzés, ha a gyerekei nem lehetnek vele.

- Ő döntött így.

- Beteg volt.

- De már rég nem az!

- Én voltam!

- Mi?

- Én húztam-halasztottam, hogy el akarja vinni őket!

- Micsoda?

- Értsen meg! Stacy depressziós lett Melody születésekor. Abban reménykedtünk, hogy Steve érkezése majd rendbe hozza a dolgokat, de nem így lett. Csak még rosszabb lett minden. Stacyt teljesen kimeríti, hogy jó anya legyen. Nem tudna gondoskodni Laurelről és Emilyről is, de ezt nem akarja belátni. Ezért mindig, amikor felmerült benne, igyekeztem lebeszélni.

- Ám most nem sikerült.

- Most nem.

Keith minden haragja ellenére, amiért a férfi miatt a lányok nem lehettek az anyjukkal, tulajdonképpen hálás volt. Tom nélkül Dwight elveszítette volna a gyerekeket, mert abban majdnem biztos volt, hogy engedte volna, Stacy hadd vigye el őket. 

- Menjen aludni!

- Tényleg sajnálom!

- Tudom. Megértem.

- Jó éjt! – A férfi megroggyant vállal ment lefeküdni, és ezúttal Keith is elindult haza.

Haza. Eddig csak a házként emlegette magában. Otthonnak akkoriban tekintette, amikor még élt az anyja. Most viszont minden más volt. Most fogta fel, hogy otthona van. Családja. Párja és két csodálatos kislánya.

Dwight kilépett a verandára, körbenézett, őt kereste. Lezuhanyozhatott, mert csak egy melegítőnadrág volt rajta. Elmosolyodott, amikor észrevette a ház felé közeledni.

- Jól elbeszélgettél Wilburrel – mondta, amikor fellépdelt a verandára.

- Igazság szerint nem vele, de mindegy.

- Ezt most nem értem. – Dwight értetlenül pislogott.

Muszáj volt megcsókolnia. Szó nélkül lépett oda hozzá, és fogta két tenyere közé az arcát. Csókolta puhán, ízlelgetve az ajkát, akárha valami különleges édesség lett volna. Érezte, hogy a férfi karjai köré fonódnak, és közelebb vonják a karcsú testhez, amelyet annyira szeretett. Amely után minden percben sóvárgott. Elmerült a szájában, lehunyt szemmel élvezte az ízét. A keze lejjebb csúszott, a kulcscsont vonalát követve a széles vállra.

- A lányok még ébren vannak – szakította meg a csókot Dwight zihálva.

- Azt hittem, adtam elég időt, hogy elaltasd őket – harapott az alsó ajkába. – Milyen apa vagy? – Újra elmerült a szájában, szorosan hozzásimult, élvezte, hogy a férfi ujjai a derekába mélyednek, majd tovább vándorolnak. A melegítőnadrág puha anyaga nem tudta eltakarni fellobbanó vágyát.

- Ne őrjíts, Keith!

- Mondd még egyszer!

- Miért?

- A keresztnevemet! 

- Ritkán mondom?

- Igen.

Dwight elvigyorodott. Hátrébb lépett, kicsit tapogatózott, de sikerült lenyomnia a kinti lámpát. Még jó, hogy itt is volt egy kapcsoló. A sötétben magához rántotta a férfit, az ajkát kereste a szája.

- Keith – lehelte rá. – Keith… - mormolta újra és újra, miközben a falnak szorította. Zihálva csókolóztak, amit mindig megszakított, ahogy kimondta a férfi nevét. Keith. Keith. Keith…

- Keith… - sóhajtotta vagy kiáltotta, az később sem volt világos. Csak arra emlékezett tisztán, hogy a férfi az ő nevét nyögve élvezett el.

Levegő után kapkodva kapaszkodtak egymásba.

- Nem tudok felmenni a lépcsőn…

- Nem foglak felvinni…

Fel-felnevettek. Dwight a férfi feje mellett nekitámaszkodott a falnak.

- Köszönöm.

- Mit?

- Tudod, hogy mit.

- Szívesen. – Keith megölelte.

Sokáig csak álltak a verandán egymást ölelve, és beletelt némi időbe, amíg meggyőzték magukat arról, hogy most már képesek lesznek felmenni az emeletre…

 

 

12.

 

            A szobában félhomály volt, Keith az órája után tapogatózott, viszont nem találta. Ki akart kászálódni az ágyból, de Dwight utánanyúlt és visszahúzta.

- Maradj! – dörmögte a fülébe álmosan. – Esik az eső.

A férfinak igaza volt. Valóban esett, halkan kopogott az ablakon. Azt hitte, hogy álmodja, de tévedett.

- Mennyi az idő?

- Nem számít. Esik.

- Az állatok…

- Jól megvannak a meleg istállóban. Odakint úgyis esik, hányszor mondjam?!

- Mióta?

- Egy ideje. – Dwight magához húzta és azzal a lendülettel vissza is aludt.

Félálomban hallgatta a szuszogását. Stacyék távozása után az életük visszatért a régi kerékvágásba, és ez hatalmas elégedettséggel töltötte el. Kiálltak egymásért, és a lányok is itt maradtak velük. Ez kicsit olyan volt, mint egy álom.

Jobban belefészkelte magát a férfi karjaiba, majd addig izgett-mozgott, amíg szembefordult vele. Nézte a borostás arcát, a rövid szempillákat, a kócos hajat. Gyengéden megérintette mutatóujjával az ajkát, mire kivehetetlen morgás volt a válasz. Lágy csókot lehelt rá, puhán csókolta, nem akarta felébreszteni. Jaj, dehogynem! Lusta szeretkezésre vágyott, amihez az eső kopogása ad háttérzenét.

- Egyszer tudnánk tovább aludni, és te akkor se hagysz békén! – Dwight álmosan, de szemrehányás nélkül mormolta a szájára.

- Sajnálom!

- Sajnálod a fenéket! – Dwight magához húzta, nyújtózkodott kicsit. Ásítva pislogott, látszott, hogy még nincs teljesen magánál.

- Aludj csak! Megyek lezuhanyozom! – Ki akart bontakozni a karjaiból, de a férfi annál szorosabban ölelte. Hanyatt fordult, húzta magával. A feje mellett megtámaszkodva nézett le rá, miközben végigfeküdt rajta. Érezte, hogy az alvásból már semmi sem lesz, de ezt alátámasztották Dwight szavai is.

- Te ébresztettél fel, szóval vállald a következményeket!

- Ezt kérned sem kell!

- Mondtam már, hogy szexéhes dög vagy? – Dwight kicsit elfordította a fejét, hogy Keith végigcsókolhassa a nyakát. Lehunyta a szemét, de a keze nem pihent. Végigsimított a férfi oldalán, hátán, vállán. A pizsamanadrág alá férkőzve keményen belemarkolt a fenekébe.

- A te hibád! – Keith felemelte a fejét, ránézett. A tekintete egészen sötét volt, égett a vágytól. Az ajka azonban ráérősen járta be a testét. Csupán azon érződött a türelmetlenség, amikor lejjebb rángatta az alsóját. A hasán sokáig időzött, Dwight a hajába markolt, és lejjebb tolta. Halk, elégedett nevetés hallatszott, ami beleolvadt az eső hangjaiba.

Keith-t váratlanul érte, amikor pár perccel később a vállánál fogva megragadta, és leteperte az ágyra. Végigterülve a lepedőn, félig lehunyt szempillái alól figyelte Dwightot, ahogy föléje hajolt. Ösztönösen arra mozdult, ahol érintette, felsóhajtott, amikor ránehezedve elmerült a szájában és csókolta. Csókolta mohón, a hajába túrt, és térdeivel szétfeszítette a combját. Zihálva rángatták le egymásról az alsókat, hogy aztán összesimulva ott folytassák, ahol abbahagyták.

Az eső kicsit csitult, már csak halkan dobolt az ablaküvegen. Itt-ott koppant, ahogy Keith fel-felnyögött, miközben Dwight hosszú ujjai elmerültek benne. Két tenyere közé fogta a férfi arcát, a szemét nézte, a táguló pupillákat. A lelke legmélyén még mindig kicsit hitetlen volt, hogy ez a férfi pont őt szereti. Ám Dwight felhúzta a lábát szétfeszítve a combjait. Feltérdelve hatolt belé, szinte rákényszerítve, hogy nézze, miként mélyed el a testében. Az izmok rángatóztak a mellkasán és a karján, ahogy fogcsikorgatva magára kényszerített önuralommal lassú, finom lökésekkel csúszott egyre mélyebbre.

- Ne! – Elkapta a kezét, mielőtt megérinthette volna. Egymást nézték, a lusta álmosságnak már nyoma sem volt.

Az eső hirtelen megint rákezdett, vad ritmust vert az üvegen.

- A pokolba! – Dwight megragadta a csuklóját, és leszorította a párnákra.

Talán tiltakozni akart, szinte sejtette, hogy az előbbi gyengédségnek vége, de csak halk kiáltásra futotta az erejéből. Ökölbe szorult a keze, küzdött, hogy kiszabaduljon. Csak ölelni akarta a férfit, magához szorítani, olyan erővel, hogy érezze minden porcikáját, miközben az mélyre temetkezik benne.

- Engem nézz! – Dwight ziháló hangjára kinyitotta a szemét, és felbámult rá.

A látvány az agyába égett. A férfi sötét tekintete, süllyedő-emelkedő mellkasa, ahogy újra és újra beléhatol. Az érzés, hogy benne van, a forróság, ami kitölti teljesen. Érezte, hogy Dwight elengedi a kezét, hogy megtámaszkodjon és még keményebb lökésekkel kínozza. Kapaszkodót keresett, az ágy fejtámláját markolta meg. A másik kezével felnyúlt, magához húzta a férfit, az ajkára tapasztotta a száját. Elakadt a lélegzete, a férfi ott volt mélyen benne, azon a ponton érintve, ami a legtökéletesebb volt.

- Keith… - Dwight kapaszkodó kezére simította a tenyerét, és megszorította. Már olyan közel volt az elélvezéshez, hogy képtelen volt kontrollálni a mozdulatait. Csak lökte magát mélyre, azt a pontot kereste, ahol az előbb járt és tisztán érzékelte a férfi gyönyörét.

Az esőcseppek ütemet doboló hangja közepette Keith a férfi hajába markolva emelte a csípőjét, és csókolta vadul, levegő után kapkodva. Nem csukta be a szemét, végig Dwightot nézte, az izzadtságcseppet, ami végigfolyt a halántékán, le az álláig. A tekintetét, amiben önmagát látta viszont. Tudatában volt minden mozdulatának, minden izmának a rezdülésére reagált, olyan volt ez, mint egy tánc. Az érzékek legvadabb, legelemibb tánca, amihez foghatót még soha nem tapasztalt.

Ívbe hajolt a gerince, legszívesebben kiabált volna, a hangja azonban elfulladt a testében végigáramló gyönyörtől. A forróságtól, amitől nem kapott levegőt és összerándította minden izmát. Izzadt testtel vonaglott, karcsú alakja olyan volt a fehér lepedőn, mint egy meleg kamasz álma. Dwight elvigyorodott, amikor ez átfutott az agyán. Zihálva megcsókolta, mire kába tekintet volt a válasz.

- Mondtam, hogy viseld a következményeket! – mondta, ahogy rávette, hogy az oldalára forduljon.

- Te még… - Keith a gondolatait kereste, de nem sokat talált. Próbált mondatot összeállítani a fejében, de csak gyönyörteli sóhajra telt, amikor Dwight a hátához simulva újra elmerült benne.

- Fogalmad sincs, milyen gyönyörű vagy… - hallotta a halk szavakat.

Dwight a fülébe suttogott, a hangja rekedt volt. Szorosan fogta át, leszorította, nem hagyta, hogy mozduljon. Hátranyúlt, a vállába markolt. Mondani akart valamit, bármit, amivel viszonozhatja a bókot, viszont a férfi finoman a nyakába harapott, és ettől a szavak megint kihullottak a fejéből.

Felnyögött, Dwight a combjába markolva feljebb húzta az egyik lábát, hogy még mélyebbre hatolhasson. Már szinte hason feküdt, egyik lábát felhúzta, hogy a férfi még jobban elmerülhessen benne. Ezúttal ő maga húzta az ágyékához a kezét, a párnába fúrta az arcát, miközben Dwight pillekönnyű érintéssel végigsimított a farkán. Reszketve irányította a kezét, nyitott szájjal kapkodta a levegőt, a testét bitorló érzésektől magánkívül vonaglott. A párna elfojtotta a hangját, Dwight keményen megmarkolta és ezzel egyidőben mélyre lökte magát. Keményen, saját maga is a megváltó gyönyör után sóvárogva.

Az esőbe olvadtak ziháló nyögéseik és sóhajaik. Keith a lepedőbe markolt, Dwight keze az övére simult, összefonódtak az ujjaik. Nem volt köztük egy milliméter távolság sem, a férfi a hátához tapadt. Erőteljes lökésekkel terelte mindkettejüket a beteljesülés felé, ami nem is késett sokat. Vadul vette birtokba mindenüket, és abban a pillanatban tökéletes harmóniában olvadtak össze nem csak egymással, de az őket körülvevő világgal is…

Keith nem tudta, mennyi idő telt el, mire képes volt megmozdulni. Dwight gyengéden simogatta a karját már egy ideje, de nem szólt semmit. Felemelte a fejét, és ránézett. Az elégedettség láttán, amit az arcán látott, elmosolyodott. Nagy nehezen rávette magát, hogy kicsit feléje forduljon.

- Jól vagy? – Dwight aggódva megérintette az arcát.

- Csodásan. Köszönöm. – Odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta.   

- Én köszönöm! – Dwight nevetett, és a mellkasára húzta.

Elterült rajta, bár minden izma tiltakozott.

- Ma nem akarok dolgozni – sóhajtotta.

- Akkor mit szeretnél?

- Itt maradni veled.

- Én is szeretném, de gyerekeink vannak és egy birtok, amit el kell látni.

- Tudom. – Felnézett a férfira. – Eddig egyszer sem mertem megkérdezni, de te… soha nem bizonytalanodtál el?

- Miért?

- Miattam. Nem érzed furcsának?

- Azt, hogy veled vagyok?

- Igen.

Dwight játékosan összekócolta a haját.

- Először nem igazán örültem annak, amit irántad éreztem. Viszont… az érzések jöttek maguktól, nem kérdezték meg, hogy én mit akarok. Mondhatnánk, hogy elfogadtam, amit az élet hozott, de azóta azt hiszem, valamennyire megharcoltunk egymásért, és ettől máris más minden. – A játékosság eltűnt a szeméből, ahogy folytatta. – Nem leszünk fiatalabbak. Ki tudja, mit hoz a holnap? Ez az egy életünk van, és ha boldogok vagyunk együtt, akkor miért ne maradjunk így?

Keith képtelen volt erre bármit mondani. Helyette olyan erővel szorította magához a férfit, hogy az alig kapott levegőt. Odakint még mindig esett az eső, így egyiküknek sem volt kedve felkelni. Jólesett csak feküdni az összegyűrt ágyneműben, futólag érinteni a másikat, apró csókokat váltani, halkan beszélgetni semmiségekről és közben kiélvezni az együtt töltött időt.

- A lányok lassan felkelnek. – Dwight felsóhajtott az órára pillantva.

- Reggelizhetünk együtt. – Keith hanyatt dőlt, széttárta a karját, nyújtózott.

- Először zuhanyozzunk le.

- Rendben.

Nem volt betervezve a közös zuhanyzás, de végül Dwight egyszerűen berántotta maga mellé. Kicsit meg is csiklandozta, a kacagását visszaverte a csempe. Csókolózva álltak még hosszú percekig a víz alatt, mire rávették magukat, hogy abbahagyják a „pancsikolást”. Borostásan, farmerben, kinyúlt ingben-pólóban vonultak le a konyhába. Dwight kicsit lemaradt, mert benézett a lányokhoz, akik akkor ébredeztek.

Keith bekészítette előző este a kávéfőzőt, időzítőre volt állítva, de az már rég lejárt. A kávé kihűlt, így újra kellett melegíteni. Odakészítette a bögrét az asztalra, és kibámult az ablakon, miközben kortyolgatni kezdte a sajátját. Nem érdekelte, hogy esik, csodálatosan érezte magát. Hallotta, hogy Dwight belép, de nem fordult meg.

- Álmodozol? – A férfi hátulról átkarolta, a bögréjét kicsit eltartotta, nehogy leöntse kávéval.

- Eshetne máskor is az eső.

- Lustálkodhatnánk máskor is, ha nem lennél munkamániás.

- Soha nem végzünk, ha nem kelünk fel hajnalban.

- Erről beszéltem.

- Vasárnap?

- Biztos?

- Meglátjuk.

- Nem egyszerű veled – sóhajtotta Dwight, de a kézfejére tette a kezét és megszorította. – Nekiállok a reggelinek. A lányok rántottát akarnak enni pirítóssal.

- Segítek.

- Maradj csak!

Dwight egyedül valóban sokkal hatékonyabb volt. Megszokta, hogy több emberre főzzön, míg Keith általában nem is reggelizett.

- Reggeli! – Emily hangos csatakiáltással robbant be a konyhába, mire mindkettejük arca megrándult.

- Senki sem süket, kicsim!

- Bocsi, apu!

- Jó reggelt! – Laurel álmosan dörzsölte a szemét. – Esik az eső.

- Úgy tűnik, egész nap fog.

- Kár, Emmel virágokat akartunk lenyomatni.

- Ezzel várnotok kell. Ma benti játékot kell kitalálnotok.

- Tudjuk! – Emily szenvedően felsóhajtott, mire az apja megsimogatta a haját.

- Ti, szegények…

- Ugye?

Keith nem állta meg, hogy fel ne nevessen. Nekidőlt a konyhapultnak, keresztbe tette a lábát, és a kávét kortyolgatva figyelte, ahogy Dwight rántottát süt és a lányok megterítenek.  

- Te nem segítesz? – Emily számonkérően felvonta a szemöldökét.

- Hagyjátok! Ma álmodozó hangulatban van.

- Álmodozó hangulatban? – A kislányok rámeredtek.

- Ne higgyetek neki!

- Nem hazudok! Azt mondta, hogy többet kellene lustálkodnunk!

- Dwight!

- De te nem szeretsz lustálkodni! – Laurel furcsán bámult rá, mire érezte, hogy elvörösödik.

- Nem kérek reggelit! – A bögrét lecsapva az ajtó felé indult, de Dwight a derekánál fogva visszapenderítette az asztalhoz.

- Megbeszéltük, hogy közösen eszünk!

- Nem vagyok éhes!

- Dehogynem!

- Nem!

- De!

Laurel és Emily egymásra néztek, aztán halkan kuncogni kezdtek. Keith az apjukra pillantott, akinek a szája sarkában szintén mosoly bujkált.

- Utállak! – súgta neki.

- Most pont úgy viselkedsz, mint egy durcás kamasz, ugye, tudod?

- Nem igaz!

Dwight lenyomta egy székre a vállánál fogva, és a füléhez hajolt.

- Mint egy szerelmes kamasz, aki éppen zavarban van…

- Hol a rántotta? Soha nem leszel kész, ha itt sutyorogsz!

Dwight elébe tette a kávéját, és bár nem látta, de biztosra vette, hogy vigyorog. A lányokra pislantott, akik még mindig kuncogtak. A francba, tényleg zavarban volt. Élete legelemibb gyönyörét élte át a férfival, akivel most együtt fog reggelizni. És a csudába is, de két kislány bámult rá mindentudó kis mosollyal, hát, ettől, hogyan ne lett volna ideges?!

Dwight áthajolt a válla felett, egy nagy tál pirítóst tett eléjük. Visszahúzva a kezét, megérintette és megszorította a vállát. Futó érintés volt, viszont ráébresztette, hogy ez mostantól mindennapos lesz. Az élete része. Nem volt miért zavarban lennie. Szeretik egymást. Belemosolygott a bögréjébe.

- Jó, hogy esik – jelentette ki Emily, amikor az apja a négy adag rántottával együtt odatelepedett melléjük.

- Miért?

- Mert így együtt reggelizünk. Ti mindig korán keltek, és csak ketten eszünk.

- Nem szeretsz Laurellel enni?

- Em azt akarja mondani, hogy szeretünk veletek lenni – szólt közbe Laurel tele szájjal.

- Most olyan vagyunk, mint egy család – vigyorgott a húga.

- Hárman nem voltunk egy család?

- De igen, viszont jó, hogy itt van Keith. Vele sokkal viccesebb minden.

- Viccesebb? – Keith szájában megállt a falat. Ilyet se mondtak neki még soha.

- Igen. Jó, hogy itt vagy velünk!

Keith letette a villát. Felmerült benne, hogy elsírja magát.

- Köszönöm.

- Szívesen! – Em kuncogott, és a villájára halmozott még egy adag tojást.

Laurel komolyan nézte a kávét kortyolgató Keitht. Ő sejtette, milyen érzések kavarognak benne.

- Én örülök, hogy itt vagyunk veled és apuval.

- Valld be, hogy csak a könyvtáramra pályázol! – Keith próbálta elviccelni a dolgot, mielőtt tényleg megríkatja a két gyerek. Laurel ezen felnevetett, és nem válaszolt.  

Dwight meghatottan nézte a lányait.

- Egyezzünk ki abban, hogy igyekszünk bejönni, mire felkeltek. Nem mindig fogunk ráérni veletek enni, de megpróbálunk minél többször bejönni. Rendben? – Felemelte az öklét, Laurel és Emily egyenként összekoccintotta vele az övét.

Keith kicsit habozott, mielőtt ő is megtette volna. Sejtette, hogy a mozdulatnak bizony komoly jelentése van, és ez ki fog hatni magányos farkas életére.

- Most pedig együnk! – Dwight oldalba bökte. – Te is!

- Nem vagy az anyám!

- Az nem, de más igen. Kipróbáljuk, milyen büntetéseket tudok kitalálni, amiért nem etted meg a reggelit?

Keith félrenyelt. Köhögve lökte hátra a széket, és vasvilla tekintettel meredt a férfira, de Dwight csak vigyorgott. Pontosan tudta, mit értett félre, és talán pont ez volt a szándéka. A pokolba, de szerette érte!

- Apu nagyon találó – bólogatott Emily.

- Találékony – javította ki a nővére.

- Az – sóhajtotta a kislány.

Keith ebben nem kételkedett. Visszatelepedett az asztalhoz, és nekiállt megenni a reggelit. Érezte, ahogy Dwight az asztal alatt megszorítja a combját. Elmosolyodott.

- Mitől tudtok már kora reggel ilyen bután vigyorogni magatok elé? – Emily már egy pirítóst rágicsált és érdeklődve bámult rájuk.

Keith Dwightra nézett. A férfi vissza rá. Odakint még mindig esett, a veranda tetején kopogott. Biztosra vette, hogy napokig sárban fognak mászkálni és más esetben ettől csak káromkodni lett volna kedve egész nap. Ez a mai azonban kivétel volt.

- Hagyd őket, Em! – Laurel rájuk mosolygott. – Csak szerelmesek.

Keith félfüllel hallotta csupán, amit mondott. Túlságosan lekötötték Dwight világoszöld szemében az aranybarna pettyek…

 

            Két nappal később Keith káromkodva ugrott le a lóról a szivattyúnál, amivel megint probléma volt. A föld még nem itta magába az esővizet, így a farmerje szára lábszárközépig tiszta sár lett. Morogva guggolt le, hogy megnézze a gépet.

- Telement földdel – sóhajtotta fáradtan, és az egyik részre mutatott, amit sár borított.

- Szedjük szét! – javasolta Dwight.

Hosszú napok álltak mögöttük. Az egyik kanca, Drágakő váratlanul lebetegedett. Ki kellett hívni hozzá az állatorvost, és azóta felváltva őrködtek mellette éjszaka. Igazából egyikük se tudta kipihenni magát, így kivételesen mindketten morcosak voltak.

Szótlanul dolgoztak, nem volt kedvük beszélgetni. A gépet szétszedték, kipucolták az alkatrészeket, majd újra összerakták az egészet. Keith most már olajos is volt, nem csak sáros. Dwight minden rosszkedve ellenére elmosolyodott, amikor meglátott egy olajfoltot az arcán. Megnyálazta az ujja hegyét, és odanyúlt, hogy letörölje.

- Mi az? – Keith meglepődve hátrakapta a fejét, de aztán rájött, hogy mit akar. – Összekentem magam?

- Igen. Most már jó.

- Mindegy. Úgyis le kell fürödnünk, ha visszamentünk. – Felállt, kiegyenesítette a hátát. – Előbb-utóbb muszáj lesz befektetnem egy új szivattyúba.

- Nem értem, hogy miért csak ez romlik el mindig. – Dwight összepakolta a cuccaikat.

- Én sem. Menjünk!

Félúton járhattak, amikor megszólalt Keith mobilja.

- Sonia az – ráncolta a homlokát a hívó láttán.

- Valami baj van? – Dwightnak azonnal a lányok jutottak eszébe.

- Remélem, nem. – Keith felvette, majd hümmögve ráncolni kezdte a homlokát. – Igen, sietünk! – Kinyomta a telefont. – Itt a húgod.

- Mi? Lizzy? Hol?

- A házban.

- Mit keres itt?

- Sonia nem tudja. A lányokkal beszélget, és állítólag nem olyan, mint te.

- A francba! – Dwight vágtára ösztönözte Vihart. Szeszély azonnal felcsatlakozott mellé. – Mit akarhat?

- Ezt neked kell tudnod…

- Lizzy odáig van Stacyért, nagy barátnők. Stacy biztos elmondta neki, mi történt.

- És most eljött, hátha jobb belátásra tud bírni?

- Nincs más ötletem. 

Keith boldog volt, hogy Stacyvel rendeződtek a dolgok. Az újabb probléma valamiért nem töltötte el örömmel. Wilbur eléjük sétált, amikor meglátta őket. Vihar még meg sem állt, Dwight már ugrott is le.

- Hol van?

- A házban. – Wilbur megfogta Vihar kantárját, majd Szeszélyét is, miután Keith megállította.

Dwight futólépésben indult hazafelé. Nem várta meg Keitht, tudta, hogy a férfi úgyis utoléri. Berontott a házba, és a konyha felé indult, ahonnét a hangokat hallotta.

- Liz!

- Na, végre! – A húga őrmesteri pózban ácsorgott a konyha kellős közepén. – Hol kujtorogtál eddig?

Sonia olyan erővel szeletelte a sárgarépát, hogy beleremegett az asztal. Ez elárulta, hogy az asszony nincs jókedvében. Mellette Laurel és Emily ültek, ők úgy néztek ki, mint akik menten elsírják magukat.

- Dolgoztam! Mégis mit gondoltál? Mi a fenét csinálsz itt?

- Meg sem látogathatlak titeket?

- Apu, Liz néni szerint buták vagyunk! – Emily csúnyán nézett a nagynénjére.

- Mi? – Dwight úgy érezte, szétrobban a feje. – Miért mondtál ilyet a gyerekeknek? S újra megkérdezem, mi a csudát keresel itt?

- Stacy elmondta, mi történt.

- Meg sem lepődöm…

- Gondoltam, idejövök, és megpróbálok beszélni a fejeddel, de csak a házvezetőnőt találtam itt, aki a lányokat dolgoztatja. Így vigyázol te a gyerekekre?

Dwight összerezzent, mert Sonia olyan erővel vágta a kést a vágódeszkába.

- Tudom, hogy nem így volt – mondta neki, mielőtt az asszony megszólalhatott volna. – Liz, ezt te sem gondolod komolyan!

- Mondanám, ha nem így lenne?

- Mi lenne, ha nem okoskodnál? – Dwight a húga fölé magasodott, és felemelte a hangját. – Fogalmad sincs semmiről, miután arra sem vagy képes, hogy felvedd azt a kurva telefont, amikor hívlak!

- Apu, nem szabad csúnyán beszélni! – Emily a fejét csóválta, de a nővére lepisszegte.

- Befejezni! – Keith hűvös hangja hallatán hirtelen néma csend lett. A férfi nesztelenül jött be, most a küszöbön állt, és megint régi, morc önmaga volt. Odasétált a lányokhoz, és a válluknál fogva kifelé terelte őket. – Mi lenne, ha megnéznétek Wilburt? Mi most csúnyán fogunk beszélni, és azt nektek nem kell hallani.

- Hogyan fogjuk szó szerint elmesélni Donnának, mi történt, ha most ki kell mennünk?

- A fantáziátokra bízzuk! – Keith megvárta, amíg a lányok mögött bekattan a bejárati ajtó, aztán visszafordult a konyhában maradt felnőttekhez. – Leülni! – morrant rájuk. – Sajnálom, Sonia, összejárjuk a házat!

- Semmi gond! Majd felmosok, mielőtt elmegyek.

- Köszönöm! 

- Ülj le! – szisszent Dwight a húgára.

Keith kávét töltött magának, aztán az asztalfőre ült. Megvárta, amíg mindenki leül, még Sonia is, azután egyenesen Lizre nézett. A nőnek ugyanolyan színű volt a szeme, mint a bátyjának. A haját befonta, hosszan lelógott a hátán. Farmert és kockás inget viselt, mint akármelyik farmer. Nem hordott ékszert, csak egy vékony aranykarikát az ujján.

- Maga Harrison! – Liz leplezetlen utálattal meredt rá.

- Én volnék. Maga pedig Dwight húga, de ahogy látom, csak külsőleg hasonlítanak.

- Honnan tudná azt maga?!

- Liz, fejezd be!

- Eszem ágában sincs! Nem vagy normális! Mi a fene ütött beléd? Összeállsz egy olyannal, mint ő?

- Keith tisztességes ember.

- Mióta ismered? Stacy szerint sok mindent pletykálnak róla! Ki tudja, hogy mi igaz belőle?! Te meg csak úgy hagyod, hogy dugjon!

- Na, ide figyelj…!

- Csendet! – Sonia vett egy mély levegőt. – Nekem ehhez semmi közöm, de mondja csak, kislány, mióta tartozik magára, hogy a bátyja kivel fekszik le? Dwight talán ellenőrzi, hogy maga kinek teszi szét a lábát?

Dwight legszívesebben faképnél hagyta volna az egész díszes társaságot. Soniát, akinek a hangja olyan éles volt a hangja, mint a késének a pengéje. Keitht is, aki jeges tekintettel ült mellette, és mintha csak néma szemlélője lett volna a történéseknek. De legfőképp a húgocskáját, akit nagyon szeretett, jézusra, tényleg imádott, ám csak akkor, amikor elég távol volt tőle.

- Hogy mer így beszélni velem?

- S maga a bátyjával? Hol marad a tisztelet?

- Mi a franc köze van magának ahhoz, hogyan beszélek a testvéremmel? Maga csak egy házvezetőnő!

- Hát, nem éppen! – Keith lekoppantotta az asztalra a bögréjét. – Sonia a sógornőm.

- Mi?

Dwight nem kérdezett semmit, de felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy Sonia együtt volt Keith bátyjával, de arról fogalma sem volt, hogy elvette az asszonyt feleségül.

- Sonia a bátyám özvegye, bár erről nem sokan tudnak. A fivérem halála után azonban nem örökölt semmit, mert nálunk a családban szokás házassági szerződést kötni. Segíteni szerettem volna neki, így havi apanázst biztosítok a számára. Ő cserébe ellátja a háztartásomat, mert nem akar ingyenélő lenni. – Sonia bólogatott. – Ezt csak azért mondtam el, hogy gondolkozzon, mielőtt megszólal!

- Ez nem változtat azon, hogy rá voltak bízva a gyerekek! Egy vadidegenre!

- Sonia nem idegen! – csattant fel idegesen Dwight. – Többet foglalkozik velük, mint te valaha!

- Én nem itt élek!

- Akkor meg honnan a frászból tudnád, hogy mi történik itt? Idejössz, vádaskodsz, miközben fogalmad sincs semmiről!

- Stacy elmondta, mi történik.

- Jah, a saját verzióját! Az enyémet nem akarod meghallgatni a változatosság kedvéért?

- Tudom, hogy miket mondanál! Nagyszerűen ellátod a gyerekeket, és jó helyük van itt!

- Pontosan. A lányok boldogok, és nincs jogod azt mondani nekik, hogy buták!

- Az anyjukkal mehettek volna, és mégis veled maradtak!

- S ezért máris buták?! Te megvesztél?!

- Itt maradtak veled, pedig te lepasszolod másnak őket! Lelépsz ezzel a… seggfejjel egész napra, és te vagy jó szülő?

- Emlékezetem szerint kiskorunkban apuék sem voltak velünk napi 24 órában!

- A farmon sok volt a munka!

- Liz, szeretném közbevetni, hogy egy farmon vagyunk. – Keith megitta az utolsó korty kávét, és most kezdett látszani, mennyire kimerült. – Az én szüleim is rengeteget dolgoztak, és bár nagyon szerettem volna, nem voltak velünk egész nap. Dwight is jobban örülne, ha a lányokkal lehetne, de ez nem mindig megoldható. Tudtommal maga vette át a családi birtokot, akkor pedig tudnia kell, hogy mennyire nehéz segítség nélkül a gyereknevelés a gazdálkodás mellett. – Egyenesen a nő szemébe nézett. Kicsit zavaró volt a hasonlóság, de érezte, ahogy Dwight térde hozzáér az övéhez és ettől sokkal jobb volt. – Igaza van a bátyjának. Csak az egyik verziót hallotta. Megkérdezte egyáltalán a lányokat, hogy szeretnek-e itt élni? Merthogy az, hogy itt maradnak velünk, az egy közös döntés volt. Laurel és Emily már nem pelenkások, el tudják dönteni, mit akarnak. Okos gyerekek. Maga pedig azt mondta nekik, hogy buták. Tudja, mit? Maga a legbutább teremtés, akivel hosszú ideje találkoztam. Semmit sem tud a testvére életéről, csak azt, amit valaki más mond. Olyan valaki, aki évekig csak interneten keresztül beszélt a gyerekeivel, azt is csak akkor, ha kedve szottyant rá. Ő persze jó szülő, mi? – Hidegen elnevette magát, amitől még Dwight hátán is felállt a szőr. – S így van képe idejönni, és ítélkezni? Maga szerint van joga hozzá? Mert szerintem, aki maga szerint egy seggfej, holott rólam sem tud semmit, szerintem semmi joga nincs. – Felállt. A széket hátralökte, ami hangosan csikorgott a járólapon. Liz meg akart szólalni, de olyan sötéten bámult rá, hogy a nőben benne akadt a lélegzet. – Már egy ideje nem szokásom fenyegetőzni, de ma elég fáradt vagyok, hogy Dwight nemtetszése ellenére megtegyem. Ha még egyszer beteszi ide a lábát, és így beszél bárkivel a családomból, akkor kidobom, és nem fog érdekelni, kinek a fia borja. Remélem, világos voltam!  

- Maga tényleg egy bunkó seggfej! Stacynek igaza volt! – Liz felugrott.

Keith beletette a mosogatóba a bögréjét, majd kifelé menet megállt a nő előtt.

- Teljesen hidegen hagy, miket mond rólam. Mondtak ennél rosszabbat is, és lám, még mindig itt vagyok. De ha egy kicsit is szereti a bátyját, akkor el kellene gondolkoznia, mennyire bántja meg a szavaival. Vajon hogyan esik neki, hogy azt mondta a gyerekeire, hogy buták? Vagy az, hogy vádaskodik és meg sem hallgatja őt? Azt meg sem említem, hogy rólam miket mond… Nem is ismer. Nem tud rólam az égvilágon semmit. Azt sem tudja, mennyire szeretem a bátyját és a gyerekeit, mert nem is érdekli más, csak önmaga és a vélt igaza. S még én vagyok a seggfej…

Dwight lassan felemelkedett. Utána nyúlt, de nem érte el, mert a férfi kiviharzott. A bejárati ajtó hangosan csapódott mögötte, még így is összerándult, hogy a konyhában állva hallotta. 

- Micsoda ember… - Liz csípőre vágta a kezét. – Te hagyod, hogy így beszéljen velem?

- Mit vártál? Hogy majd a keblére ölel, miután elmondod mindennek tök ismeretlenül? – Dwight késztetést érzett, hogy a térdére fektesse és elfenekelje a húgát. – Stacy szerinted mintaszülő? – kérdezte ijesztő csendesen. – Évekig alig beszélt a lányokkal, pedig tudta, hogy Emilynek mennyire hiányzik. Tudod, hogy mennyi fotót és videót készítettem neki, amikre volt, hogy nem is reagált?! Szerettem őt, és ha korábban jön, akkor talán lettem volna hülye, hogy elengedem a gyerekeket vele. Mert szükségük van egy anyára… - Megragadta a húga karját. – S mondd, én nem számítok? Én, aki a lelkemet kitettem, hogy neveljem őket? Velem mi lesz? Hm, én talán nem érdemlem meg őket? Apára talán nincs szükségük?

- Bátyus…

- Nincs gyereked! Fogalmad sincs, milyen nehéz mindent megadni nekik! S mindig ott a kétely, hogy valamit elszúrunk… - Dwight hangja remegett. – Egészen idáig csak pár emberre számíthattam, és te meg Stacy nem voltatok köztük. Mégis ti vagytok azok, akik megkérdőjelezitek azt, hogy jó szülő vagyok-e? A kérdés ismerős lesz: milyen jogon? – Megdörzsölte a szemét, és megtaszította a húgát, aki így visszarogyott a székre. – Menj haza a férjedhez meg a drágalátos farmodhoz, és hagyj engem meg a családomat békén! – Sarkon fordult, és már éppen ki akart lépni a konyhából, amikor Liz megszólalt.

- Terhes vagyok.

- Mi? – Megdermedt. Lassan megfordult.

A húga némán sírt, pedig kiskora óta nem látott a szemében könnyeket. Mindig azt gondolta, Lizzy erősebb, mint ő. S most mégis olyan kétségbeesetten nézett rá, ahogy még soha. Tudta, hogy nem akart gyereket, mert lekötötte a birtok. Ahogy nézte, rádöbbent, mennyire meg van rémülve. Nem szólt semmit, csak odalépett hozzá, és felhúzta, hogy megölelje. Ebben a pillanatban hirtelen teljesen lényegtelennek tűnt, miket vágtak eddig egymás fejéhez. Liz akkor is a testvére volt.

- Sajnálom! Nem tudom, mit gondoltam! Ne haragudj! Amikor Stacy elmondta, mi történt, nekem csak az járt a fejemben, hogy én hogyan érezném magam, ha elvennék a babámat, és ettől elszállt az agyam.

- Jaj, de hülye vagy!

Liz felnevetett, de az is sírásba fulladt.

- Nem gondoltam bele, te hogyan éreznéd magad! Vagy a lányok…

- Vagy Keith…

- Őt továbbra is utálom! Hogyan feküdhetsz le vele?

Dwight a fülébe súgta.

- Ő van alul, szóval fejezd ezt be!

- Oh… Ohhhhh… - Liz rámeredt, majd kitört belőle a nevetés. – Én nem is tudom, miért gondoltam, hogy te.

- Mert soha nem voltál rólam valami nagy véleménnyel.

- Elég tutyimutyi alak vagy, bátyus!

- Ugye, tudod, hogy bocsánatot kell majd kérned tőle? Sőt, a lányoktól és Soniától is.

- Most úgysem áll szóba velem.

- Örüljön neki, hogy nem dobta ki – szólalt meg Sonia, aki visszatért a répaszeleteléshez. A kését Dwightra szegezte. – Menj utána! Tudod, milyen érzékeny.

- Igen.

- Harrison érzékeny? – Liz kételkedve elhúzta a száját, miután a bátyja kiszáguldott a házból.

- Maga, kislány, csak azt látja, amit látni akar. – Sonia elmosolyodott, mert berohantak a lányok.

- Apu azt mondta, hogy nagy híred van nekünk! – Emily láthatóan már el is felejtette, hogy haragszik a nagynénjére, mert most lelkes labdaként pattogott előtte.

- Apu megkeresi Keitht – mondta Laurel. – Megbántottad őt.

- Ő is engem.

- Te kezdted. – Laurel nagyon komolyan nézett Lizre. – Nem lehet mindenre mentség az, hogy babát vársz.

- Te tudod?

- Anyu mondta el, de megígértette velünk, hogy nem mondjuk el senkinek.

- Ettől még egy kicsit haragszunk rád – bólintott Emily. – Szóval mi a nagy hír?

- Már tudjátok, így azt hiszem, semmi.

Laurel és Emily összenéztek.

- Mit segíthetünk? – fordultak egyszerre Sonia felé, aki Liz arcát látva nevetésben tört ki.

- Öleljétek meg! – mondta, amikor szóhoz jutott. – Aztán menjetek, és keressétek meg az apátokat meg Keitht.

- Miért?

- Szerintem azért, Em, hogy elmondjuk, semmi baj.

Liz némán ült, és az unokahúgait bámulta, akik észrevétlenül lettek nagylányok. Most döbbent rá, hogy a bátyjának igaza volt. Stacy a legjobb barátnője, de ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen. Milyen bolond volt!

Dwight eközben éppen megkerülte az istállót, mert Wilbur szerint a férfi arrafelé tűnt el. Nem tévedett, mert a sarkon befordulva Keith ott támaszkodott a falnak és cigizett. Sötét arckifejezése ismerős volt régről. Odasétált mellé, és ő is nekidőlt a falnak.

- Régóta nem gyújtottál rá.

- A lányok miatt.

- Sajnálom, hogy Liz ilyesmiket vágott a fejedhez.

- Ez nem a te hibád.

- De igen. Az én húgom.

- A magam példájából tudom, hogy a családot nem válogathatjuk meg.

- Miért nem mondtad el, hogy Gray elvette Soniát? Nekem csak annyit mondtál, hogy együtt voltak.

- Nem tartottam fontosnak, meg nem is került szóba.

- Nem fontos? Sonia a sógornőd, ember!

Lassan mosoly kezdett derengeni Keith arcán. Lehajolt, elnyomta a csikket a földön, majd egy erre rendszeresített fémdobozba dobta. Feléje fordult, nekidőlt a vállával a falnak.

- Azt hittem, kedveled.

- Amíg nem csipkedi a segged, addig mindenképpen.

- Wilbur árulta el?

- Én is láttam. Majdnem a kezére ütöttem.

- Én a szemét akarom kinyomni, amikor a te seggedet bámulja.

Dwight elnevette magát. Keith ellökte magát a faltól, eléje állt, és a feje mellett megtámaszkodott. Nem szólt semmit, csak bámulta, és a feszültségről árulkodó ráncok lassan elsimultak az arcán. Dwight finoman a derekára tette a kezét, és kicsit közelebb húzta. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy érezze a teste melegét. Összeért az orruk, miközben Keith még közelebb hajolt. A leheletük keveredett, az ajkuk finoman súrolta egymást.

- Megvagytok! – Emily odarohant hozzájuk, átkarolta a lábukat. Keith oda sem pillantva finoman a combjához szorította a fejét, hogy ne lássa, amint megcsókolja az apját. Dwight mosolygott közben, ami végül nevetésbe fulladt.

Laurel nem fordult be a sarkon, ott dőlt neki a falnak. Kicsit úgy érezte magát, mintha az élete egy film lenne, és ez lenne a happy end…

- Bújócskázzunk! – Emily váratlanul megragadta a kezét, és magával húzta.

Az apja meg Keith ott maradtak az istálló mögött, és lustán csókolóztak…

 

 

13.

 

            Dwight arra ébredt, hogy Laurel finoman rázza a vállát.

- Apu! Apu!

- Mi a baj?

- Apu, Emnek fáj a hasa!

- Mi? – Úgy ült fel, hogy fájdalom nyilallt a hátába.

- Mi történt? – Keith felkapcsolta a lámpát, és megfordult. Hason feküdt eddig, a párna nyoma meglátszott az arcán.

- Emilynek fáj a hasa – ismételte Dwight, és már lökte is le magáról a takarót. – Nincs semmi baj, kicsim! – simogatta meg Laurel haját, miközben átment vele a másik szobába.

Emilynek és Laurelnek a múlt hétvégén külön szobát alakítottak ki Sonia és Wilbur segédletével. Elég sok fáradtságba és nevetésbe került, mire mindenki elégedett lett. Emily szobájába felkerült a hercegnős függöny, és a kislány végre kipakolhatta az összes játékát, ami eddig dobozban volt. Dwight tudta, hogy Keith már megrendelte neki a babaházat majdnem az összes kiegészítővel. Még jó, hogy elég nagy volt a szoba.

- Apu! – Emily sírós hangja fogadta, amint beléptek.

- Itt vagyok, kicsim! Mid fáj?

- A hasam! Nagyon fáj, apu!

Leült mellé az ágyra, és megérintette a kislány homlokát. Izzadt volt és forró.

- Lázas vagy – állapította meg.

- Hívjak orvost? – Keith telefonnal a kezében állt meg mögötte.

- Jobb, ha beviszem a kórházba. Lehet, hogy elkapott valamit. Laurel, neked nincs bajod?

- Nincs.

- Nem evett pedig semmi olyat, amitől baja lehetne… - Dwight már szedte is elő Emily ruháit a szekrényből. – Levesszük a pizsamát, kicsim. Ez a kedvenc szoknyád, ettől máris sokkal jobb, ugye? – Bármennyire próbált vidám lenni, a hangjában érződött a feszültség.

- Ettem csokit – szólalt meg Emily, miután áthúzta a fején a ruhát.

- Mikor?

- Én adtam neki. – Keith aggódva ráncolta a homlokát. Átkarolta Laurel vállát.

- Vacsora után? – Dwight rámeredt.

- Tudom, hogy azt mondtad, ne adjak nekik édességet lefekvés előtt, de nem gondoltam, hogy bármi baja lesz tőle.

Dwight remegő kézzel felhúzta a kislány szandálját.

- Apu most gyorsan felöltözik, és utána bemegyünk a doktor bácsihoz, rendben?

- Siess, apu! Nagyon fáj!

- Sietek, kicsim! Maradj itt vele, Laurel!

- Igen, apu!

Dwight átviharzott a hálószobába, Keithre rá sem nézett, aki kis habozás után követte.

- Veletek menjek?

- Maradj itthon Laurellel, de ha kérhetem, ne adj neki semmit!

- Dwight…

- Nem szórakozásból kértelek, hogy ne adj nekik édességet, a pokolba is! – Dwight dühödten magára rángatta a nadrágját, majd kirántott egy inget. Azzal sem foglalkozott, hogy nem az övé, magára kapta. – Emily kicsi korában is hasfájós volt!

- Nem tudtam!

- Az egy dolog, de ez nem jelenti azt, hogy fittyet hányhatsz a kéréseimre! Én vagyok az apjuk, szóval tedd meg azt a kibaszott szívességet, hogy legközelebb azt teszed, amit mondok! Már nem egyedül élsz, hogy fejjel mehetsz a falnak!

Keith úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Hagyta, hogy a férfi eltrappoljon mellette. Tudta, hogy igaza van, csak… Még életében nem estek neki ilyen rosszul szavak.

- Sajnálom! – szólalt meg, de Dwight már nem volt a szobában.

- Gyere, kicsim! Laurel, maradj itthon Keithszel!

- Veletek akarok menni, apu!

- Inkább maradj itthon Keithszel! Ne kelljen még rád is figyelnem, édesem!

- Rendben.

- Keith, hol a kocsikulcs?

Keith észbe kapott, és utánuk futott.

- Benne hagytam a kocsiban.

- Vigyázz Laurelre! Majd hívlak! – Dwight a kislányát magához szorítva lekocogott a veranda lépcsőjén, és gyors léptekkel elindult a furgon felé.

- Minden rendben lesz, ugye? – Laurel megfogta Keith kezét, a hangjában sírás bujkált.

- Hát, persze! – Keith érezte, hogy a belsejét hideg önti el, és Laurel hiába fogta a kezét, az ujjai ugyanolyan hűvösek voltak, mint az övé.

Dwight órákkal később nyugodott meg valamennyire, amikor egy kedves mosolyú doktornő vállon veregette.

- Megjött a laboreredmény. Egyszerű, vírusos megbetegedés. Két nap és kiheveri.

- Tényleg? Hál’ Istennek! – Emily sápadtan aludt a kórházi ágyon. Megszorította a kezét.

- Azt mondta, hogy van még egy lánya. Neki nem voltak panaszai?

- Nem.

- Az jó hír. Nyugodtan hazamehet hozzá, mi vigyázunk a kislányára.

- Nem, otthon van a párommal. – A fejében visszhangzott a mondat. Most mondta ki először, és valahogy jó érzés volt. Kicsit átmelegítette.

- Rendben van. Szóljon, ha szüksége van valamire!

- Köszönjük!

- Szívesen! – A doktornő zsebre tett kézzel kiment, ő pedig visszarogyott a székre. Kisimított egy tincset Emily homlokából. A gyomrában még nem engedett fel a görcs, de már nem szorította össze a mellkasát a félelem, hogy Emilynek baja eshet.

Igazságtalan volt Keithszel, ezt már most tudta. Nem az ő hibája volt, ami történt, ő meg lehordta a sárga földig. De hülye is volt, te jó ég! A férfi valószínűleg ugyanúgy halálra rémült, mint ő, és esélyt sem adott neki, hogy esetleg együtt oldják meg a helyzetet. Szép kis partnere volt…

- Apu…

- Kicsim! Felébredtél? Fáj még a hasad?

- Kicsit.

Emily szája cserepes volt, így benedvesített egy szalvétát, és finoman megtörölgette.

- Azt mondta a doktor néni, hogy pár nap és kutya bajod!

- A csokitól volt, amit megettem?

- Nem, kicsim. Egy nővértől hallottam, hogy járvány van. Nem csak te kaptad el, hanem még sokan.

- Az jó!

- Jó?

Emily halványan elmosolyodott.

- Igen. – A homlokát ráncolta. – Nem Keith hibája volt, apu!

- A csokievés?

- Aham. Én akartam enni. Nem adott, de hízelegtem, hogy nagyon szeretem, és egy kicsitől nem lesz semmi bajom…

- Ajh, te lány! – Dwight felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy Keith mennyire el tud gyengülni, ha a gyerekekről van szó. – Megijesztetted őt is, nem csak engem! Ha hazaérünk, bocsánatot kell kérned tőle!

- Neked is. Kiabáltál vele.

Dwight odahajolt, és puszit nyomott a lánya nyirkos homlokára.

- Igen, nekem is – suttogta, de ezt Emily már nem hallotta. Visszaaludt.

Ő maga is elbóbiskolt a széken, mert arra riadt fel, hogy már kivilágosodott, és valaki megérinti a vállát.

- Keith! – De Sonia volt az Emily hátizsákjával. – Oh, maga az…

- Hogy vagytok?

- Jobban, azt hiszem. Laurel?

- Aludt, amikor eljöttem. Tessék! – Az ágy végébe tette a táskát. – Keith mondta, hogy ezekre talán szükségetek lehet.

- Nem hívtam fel, a francba!

- Felhívta a kórházat, mielőtt elindultam. Valami doktornővel beszélt, miután megfenyegetett legalább két nővért, hogy ha nem mondanak neki semmit, akkor kirúgatja őket, hogy a lábuk se éri a földet.

- Basszus!

- Ő csúnyább szavakat használt! – Az asszony Emilyt nézte. – Mit mondtál neki?

- Tessék?

- Azt kérdeztem, mi a csudát mondtál neki? – Sonia rápillantott, és a szemében vad indulat jelent meg. – Eddig csak Gray tudta így kibillenteni az egyensúlyából.

- Ezt nehezen hiszem. – Dwight érezte, hogy a bűntudat a vállára telepedik.

- Gyere, üljünk ki egy kicsit a folyosóra!

- Emily…

- Alszik. Itt leszünk, meghalljuk, ha felébred! – Sonia ellenmondást nem tűrően kiterelte a kórteremből.

Leültek az ajtó mellé kihelyezett székekre. Dwight a lelkét eladta volna egy kávéért, most érezte, mennyire kimerült. Ám még jobban vágyott arra, hogy Keith ott legyen vele.

- Mi a francot mondtál neki, ami miatt ennyire ki van borulva? – Sonia egyenes háttal ült, a haját felkontyozta a feje tetejére. Régi idők matrónáira emlékeztetett, akiket nem tör meg a kíméletlen élet.

- Csokit adott lefekvés előtt Emilynek, és azt hittem, hogy amiatt fájdult meg a hasa. Kicsit kiakadtam. Bocsánatot fogok kérni!

- Szerinted azzal majd minden megoldódik? – Sonia hangja éles volt. Dwight kifejezetten örült, hogy nincs nála semmi vágóeszköz, mert nem vette volna száz százalékra, hogy nem akarná használni ellene. – Keith Harrisonról beszélünk, nem az egyik barátnődről, te tökkelütött!

- Hé!

- Te is tudod, hogy igazam van, szóval elhallgass! – Az asszony összekulcsolta a kezét az ölében, és a szemközti falat kezdte el bámulni. Emberek járkáltak a folyosón, néhányan megbámulták őket, de ezzel mit sem foglalkozott. – Grayről mennyit mesélt neked?

- Nem sokat. – Dwight bizonytalanul mocorgott a széken.

- Nagyon hasonlít hozzá, csak benne megvan az, ami a bátyjából hiányzott. A tartás. Az édesanyjától örökölte, de Gray… Nos, ő forrófejű volt, és makacs és… - Sonia keserűen elmosolyodott. – Jobban szerette Keitht mindennél.

- Ez hülyeség! – Dwight érezte, hogyan támad fel benne a harag.

- Úgy gondolod? – Az asszony ránézett. Egyenesen a szemébe bámult, régi szomorúság sütött a tekintetéből, amire nem volt gyógyír az eltelt jó pár esztendő. – Ha Keithről volt szó, olyan lett, mint valami eszelős. Mániákusan rajongott érte. Már-már betegesen.

Dwight a homlokát ráncolta. Nem mert közbeszólni, mert érezte, hogy most valami olyasmit tud meg, ami sok mindenre magyarázatot adhat.

- Még férjnél voltam, amikor összeismerkedtem Grayjel. Olyasféle ember volt, akire azonnal felfigyel egy nő. Későn jöttem rá, hogy számára nem létezik szerelem. Vagyis létezik, de a tárgya a Harrison föld, a lovak és az öccse… - Sonia felsóhajtott. – Beleszerettem, és aztán… közvetlen közelről nézhettem végig, hogyan teszi tönkre Keith és a saját életét is.

- Mégis hozzáment feleségül.

- A nők bolondok, ha a szeretett férfiról van szó. Azt hisszük, hogy megváltoztathatjuk.   

- Sajnálom. – Dwight nem kedvelte Grayt Keith miatt, de most sajnálta az asszonyt, aki láthatóan még mindig szerette a férfit. Ennyi évvel a halála után.

- Ne tedd! – Sonia felszegte az állát. – Magam választottam Grayt, holott tudtam, milyen ember. Terhes voltam, amikor összeházasodtunk. Azért is kérte meg a kezem. Elvetéltem, amikor Keith felhívott, hogy mi történt. Ő jött el értem, vitt kórházba és gondoskodott a lányokról, amíg lábadoztam.

- Erről nem beszélt.

- Nem is fog. Én kértem rá.

Dwight hirtelen kinyúlt, és összekulcsolt kezére tette a sajátját.

- Rettenetesen sajnálom!

- Abban reménykedtem, hogy fiú lesz… - Sonia hangja most először remegett meg, de aztán megrázta magát, és megint felemelte a fejét. – Gray is fiút szeretett volna. Pontosan tudta, hogy Keith nem fogja továbbvinni a családi vérvonalat.

- Elmondta magának, hogy Keith homoszexuális?

- Persze, hogy el. Hallottam pletykákat, amikből már sejtettem, de aztán… Gray az évnek egy szakaszában mindig rengeteget ivott, és olyankor beszélni sem lehetett vele. Őrültebb volt, mint a szokásos. Egyszer összeverekedett Keithszel, és nagyon dühösen jött haza. Tört-zúzott. Elmondta minden kis buzinak. Azt mondta, hogy… - Sonia megnyalta az ajkát, lehalkította a hangját. – Azt mondta, hogy neki köszönheti, hogy vitte valamire és nem lett egy kiközösített senki amiatt a fiú miatt.

- Sean…

- Igen. Emlékeztem, hogy mi történt vele. Eszembe sem jutott, hogy Gray lehetett, de hirtelen minden világos lett. Keith és Sean egymásba szerettek, de Gray… - Dwight érezte, hogyan feszülnek meg az izmok az asszony kezében. – Gray nem tűrt meg senkit az öccse mellett. Összeveszett Seannal, azt akarta, hogy szakítsanak, de a fiú nemet mondott. Gray megfenyegette, hogy mindenkinek elmondja, együtt vannak. Sean ekkor állítólag elbizonytalanodott, és… Gray dühös lett. – Sonia észre sem vette, hogy sír, és Dwight sem merte mondani. – Talán, ha Sean szembeszáll vele, és azt mondja, tedd csak meg, akkor nem ez lett volna, ám Gray elveszítette a fejét. Furán gondolkozott, ha a kisöccséről volt szó…

- Azt szerette volna, ha Sean felvállalja Keitht, igaz?

- Igen. – Sonia bólintott. – Akármennyire gyűlölte a mássága miatt, valójában egész nyavalyás életében azon volt, hogy megvédje. 

Dwight lehunyta a szemét.

- Keith nem tudja.

- Gyűlöli a bátyját. Mind a mai napig nem tud róla másképp beszélni, csak azzal a feneketlen gyűlölettel…

Dwight a fejét ingatta.

- Szerintem magát hibáztatja.

- Mi? – Sonia felvonta a szemöldökét.

- Bár gyűlöli Grayt Sean miatt, valójában úgy véli, hogy minden az ő hibája. Ezért olyan kemény saját magával szemben. Hiszen, ha nem szeret bele Seanba, akkor az a fiú még mindig élne. S Gray is élne… - Eszébe idézte a férfi minden mondatát, amikor a testvéréről beszélt. Most érezte csak a vágyódást a szavaiban. – Nem adta fel Grayt, pedig pontosan tudta, hogy ki ölte meg Seant. Azt mondta, hogy azért, mert a fivére volt. Akármi is történt közöttük, Gray mindig a bátyja volt. Szerintem sejtette, hogy őt próbálta védeni, csak… csak haragudott önmagára és Grayre is.

- Oh, erre nem gondoltam. – Sonia elmerengett. – Gray soha nem bocsátotta meg magának, ami történt. Aznap volt Sean halálának az évfordulója, azért ivott annyit. Ezért történt a baleset. Felmerült bennem, hogy öngyilkos lett, mert nem találtak féknyomokat, de mivel ott volt a baba, biztosan baleset volt. Elaludt vezetés közben.

- Keith tudta ezt. Tudta, hogy Gray miért ivott annyit. Ezért temetkezett bele a munkába, és próbált felejteni.

Sonia szomorúan rámosolygott.

- De aztán jöttél te a lányokkal…

- Nagyon hülye voltam, igaz?

Az asszony elnevette magát.

- Igen. Láttad volna, milyen állapotban hagytam otthon. – Gyengéden megérintette Dwight arcát, amolyan anyásan. – Nagyon szeret téged és a lányokat. Akármit is mondtál neki, az elevenébe találtál.

- A francba!

- Valószínűleg soha nem vallaná be, de nagyon sokban hasonlít Grayre. Ha a szeretteiről van szó, akkor elveszíti a fejét. S mivel amúgy is bizonytalan volt, hogy boldoggá tud-e tenni, hirtelen összedőlt a világa.

- Azt hiszi, hogy nem tud boldoggá tenni? – Dwight az elmúlt hónapokra gondolt. A kiabálásokra és a nevetésekre. – Egy ideig kételkedtem abban, hogy ő-e az igazi. Egy Harrison…

- És most? – Sonia szelíden pillantott rá.

- Tudnál maradni, és vigyázni Emilyre? – Dwight felpattant.

- Menj csak! – Az asszony láthatóan örült a bizalmasabb hangnak.

- Mondd meg neki, hogy elmentem bocsánatot kérni Keithtől!

- Menj már! – Sonia felnevetett rá.

Dwight egy hirtelen indíttatásból megölelte, és puszit nyomott az arcára.

- Nagyszerű nő vagy!

- Te pedig nagyszerű pasas! S mielőtt irigykedni kezdenék arra a buta kölyökre, tűnj innen!

Dwight még akkor sem lassított, amikor egy nővér utánakiabált, hogy ne fusson. Egész úton az járt a fejében, hogy milyen átkozott bolond volt. A kormányon dobolt, és biztos volt benne, hogy átlépte a sebességkorlátozást, mert a seriff rávillogott, amikor elhajtott mellette. Wilbur csodálkozva dugta ki a fejét az istállóból a furgont hallva.

- Te nem vagy a kórházban?

- Hol van Keith?

- A házban. Azt mondta, hagyjam békén! Mi a fene történt? Emily?

- Jól van. Sonia ott van vele. Majd mindent elmondok, de most beszélnem kell Keithszel! – Gyors léptekkel indult meg a ház felé. – Keith!

- Apu? – Laurel elébe szaladt. – Hogy van Emily?

- Jobban.

- Bemehetek hozzá?

- Nem lenne jó ötlet. Még a végén te is elkapsz valamit. Keith?

Laurel a száját harapdálta, és a nappali felé mutatott.

- A hátsó verandán – suttogta. – Valamit összetört a dolgozószobában, de nem mertem bemenni megkérdezni, mi a baj.

- Rám mérges.

- Amiért kiabáltál vele?

- Igen.

- De nem gondoltad komolyan…

- Kicsim, ő nem szokta meg, hogy valaki így beszéljen vele.

- Oh, tényleg!

Dwight szorosan magához ölelte a kislányát.

- Sonia bent van Emilyvel a kórházban. Én is visszamegyek, de szeretném, ha most kimennél Wilburhoz.

- Veszekedni fogtok?

- Valószínűleg.

Laurel felsóhajtott.

- Rendben. – Megadóan elindult kifelé, és az öreg keresésére indult.

- Apád? – Wilbur füstfelhőbe burkolózva fogadta az istálló előtt.

Laurel a szemét forgatta.

- A felnőttek néha nagyon gyerekesek tudnak lenni.

Wilbur hangosan felnevetett, és a fejére tette a kezét.

- Ebben tökéletesen igazad van. Segítesz nekem?

- Van más választásom? – Laurel széttárta a karját, és engedelmesen követte az öreget Drágakőhöz.

A házban Dwight nesztelen léptekkel közelítette meg az üvegajtót. Kilépett. Már értette, miért nem mert Laurel benyitni a férfihoz. Ugyanaz a sötét arckifejezés fogadta, mint a megismerkedésük kezdetén. Mintha nem is lett volna köztük semmi. Fájdalom nyilallt a mellkasába.

- Szia!

- Emily?

- Aludt, amikor eljöttem. Sonia vigyáz rá. Köszönöm, hogy pakoltál neki.

Keith elfordította a fejét, és tovább bámulta a végtelen mezőt, a tengernyi virágot a zöld millió árnyalatában. Már rég le kellett volna kaszálni, de nem vitte rá a lélek. Akárhányszor ránézett, mindig Dwight jutott eszébe. Szeretkezésük a susogó, nyárillatú mezőn.

- Sajnálom.

- Igazad volt. Nem kell bocsánatot kérned. Nem én vagyok az apjuk, nem tudhatom, mi a jó nekik. Valószínűleg hasonló helyzetben ugyanígy reagáltam volna.

Dwight nézte a férfi merev hátát.

- Lehet, hogy nem vagy az apjuk, de a párom vagy. Együtt kellett volna megoldanunk a helyzetet, de én… Én megszoktam, hogy csak magamra számíthatok, ha a lányokról van szó, és elvesztettem a fejem. Bocsáss meg!

- Már mondtam, hogy nem történt semmi. – Keith nem akart a férfi közelében lenni. Elsétált mellette.

Dwight a dolgozószobában érte utol.

- Te jó ég! – Megtorpant, amikor meglátta az íróasztal körül a rengeteg papírt. – Mi a fene történt?

- Oh, pár régi irat… - Keith a kezébe vette az egyiket. – Azon gondolkodtam, mihez kezdjek velük. Elégethetem őket, vagy… odaadom őket a seriffnek. Vajon hány ember kerülne a börtönbe miattuk?

Dwight dermedten állt.

- Mik ezek a papírok, Keith?

- Gray iratai. Akármit lehet rá mondani, de azt nem, hogy nem szeretett mindent leiktatni. Nagyon fontos volt a számára, hogy mindent lepapírozzon. Ennek köszönhetően annyi terhelő bizonyítékot látsz most itt, amivel bájos kis városunk jó néhány vezető tagját bekasztlizhatnák.

- Hogyan jutott eszedbe elővenni ezeket?

- Már egy ideje töprengek, mit csináljak velük. – Keith nagy nyugalommal visszaejtette a papírt az asztalra, majd elővette a whiskys üveget és töltött magának egy nagy pohárral.

- Keith, kora reggel van.

- Tudom.

- Te nem szoktál inni – emlékeztette a férfit. Most kezdte sejteni, milyen mélyen sebezte meg.

- Régen szoktam. – Keith nagyot kortyolt a pohárból. Felsóhajtott. Az ital égette a torkát, majd a mellkasát és a gyomrát, de még ez sem tudta felmelegíteni. – Azt hiszem, nem megy ez nekem.

- Micsoda? – Dwight úgy érezte, vékony jégen áll, és nem tudhatta, mikor szakad be alatta.

- Te és én.

A jég határozottan repedezett, szinte hallotta a halk roppanásokat.

- Miről beszélsz?

- Talán vissza kellene költöznöd a szállásra a lányokkal.

- Te most szakítani akarsz velem?

- Igen.

A jég nagy hanggal beszakadt alatta. Egy pillanatra nem kapott levegőt, csak a csontig hatoló hideget érezte, amitől megfagyott még a lelke is. Megpróbált beszélni, de nem ment.

- Jobb lesz ez mindenkinek. – Keith olyan erővel markolta a poharat, hogy elfehéredtek az ujjai. A hangjában nem volt semmi érzelem, csak a szeme égett vadul.

- Mégis ki az a mindenki? – Dwight halkan beszélt. Most értette meg, mennyire szereti a férfit. Most, amikor Keith azt mondta, hogy vége. Vége mindennek. – Én? Laurel? Emily? Vagy te? – Szinte lehelte a szavakat. A szeme előtt emlékek villantak fel, és a jövőbeli tervek, amiket még együtt kellett volna megvalósítaniuk. Emily hangja, amint azt mondja, hogy nem Keith hibája… A forró düh úgy öntötte el, mintha láva folyt volna végig az ereiben. – Ki az a mindenki, Harrison? – kérdezte élesen. – Ki az? – ordított rá. – Merthogy nem én vagy a lányok, hanem egyes egyedül te! Csak magadra gondolsz! Elmerülsz itt az önsajnálatban, iszod a hülye whiskyd, és azt mondod magadban, oh, a fenébe, hát, nem igazam volt?! Ennek nem lehet jó vége! 

- Majdnem nem lett jó vége, hiszen Emily attól a csokitól is rosszul lehetett volna! – Keith lecsapta a poharat az asztalra. Nem volt sok benne, aminek érezte is a hatását, hiszen kávén kívül nem volt semmi a gyomrában. A kilöttyenő ital lassan szétfolyt a papírokon.

- De nem attól lett rosszul! S ha mégis attól lett volna, akkor is, Keith, emberek vagyunk, és nem látjuk előre a jövőt! Én is adhattam volna neki, vagy Sonia, vagy akár Donna!

- Ez nem mentség…

- Fogd be, a rohadt életbe! – Dwight két lépéssel átszelte a köztük levő távolságot, megragadta az inget a nyakán, és magához rántotta. – Mégis mit képzelsz? Hülyét csinálhatsz belőlem, meg a gyerekeimből? Tudod te, hogy mennyire szeret mind a kettő?! S én? Képes voltam elfogadni azt, hogy beleszerettem egy férfiba, meglett emberként. Felvállaltalak a családom előtt! Megharcoltam értünk, és akkor van képed azt mondani, hogy ez nem fog működni? Hogy lehetsz ilyen kurvára gyáva seggfej?

- Te ezt nem értheted! – Keith megpróbálta ellökni magától, de ennek az lett a vége, hogy majdnem elestek.

- Mit nem értek? Azt, hogy az első problémánál feladod? Ennyire szeretsz? – Dwight szeme előtt vörös köd lebegett.

- Mindennél jobban szeretlek! – Keith végre kiszabadította magát, ingadozva hátrált.

Zihálva meredtek egymásra.

- Akkor? – Dwight széttárta a karját. – Hányszor kérjek még bocsánatot? Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Szeretlek, bazd meg, te seggfej!

Keith a halántékára szorította a kezét. Lehunyta a szemét, a mellkasa hullámzott. 

- Félek – suttogta. Rápillantott. – Félek.

- Mitől? Együtt meg tudjuk oldani.

- Amikor a fejemhez vágtad, hogy nem én vagyok az apjuk, és hogy ne menjek a saját fejem után, akkor… úgy éreztem, mintha megütöttél volna. Jobb lett volna, ha megütsz, mert azt legalább tudom kezelni. – Keith az íróasztalnak támaszkodott. Rettenetesen sápadt volt. – Olyan vagyok, mint Gray. Önfejű, makacs és büszke. S ha felbosszantanak, akkor nem tudok parancsolni az indulataimnak. Mi van, ha nem tudok alkalmazkodni hozzátok? Mi a garancia, hogy egyszer nem foglak bántani téged vagy a gyerekeket?

- Gray a testvéred volt. Akármi is történt, nem tagadhatod le, hogy hasonlítasz rá.

- Hát, nem érted? Miért nem érted? – Keith kétségbeesetten nézett rá.

Dwight lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, felsóhajtott.

- Gray annyira szeretett téged és annyira védeni akart, hogy azzal tönkretette az életed. Te pedig annyira szeretted, hogy a mai napig képtelen vagy megbocsátani neki és magadnak.

- Ő volt a példaképem kiskoromban. – Keith tekintete valahová a múltba tekintett. – Bárhová ment, mentem utána. Én voltam a levakarhatatlan kisöccs. Mérges voltam rá, ha nem volt ideje játszani velem. Később pedig még jobban utáltam, amiért a haverokkal lóg és nem velem. Nem mondtam el neki, hogy meleg vagyok. Azt szerettem volna, hogy büszke legyen rám, és nem akartam, hogy a haverjai a buzi kisöccsével piszkálják.

- Nagyon szeretett téged.

- Tudom. – Keith fáradtan vállat vont. – Már tudom. Azért történt minden, mert olyan átkozottul szeretett és mert olyan átkozottul büszke volt.

- Minden szeretet más, Keith. Te soha nem tudnál bántani senkit. Elég mélyen megsebzett, ami Seannal történt. Nem tudnál másnak olyan fájdalmat okozni, mint Gray neked. Ezt te is tudod.

- Ez nem biztos.

- A francba, Harrison! Semmire sincs száz százalék garancia! Arra se, hogy örökké szeretni fogjuk egymást! De arra az életem tenném, itt, most, hogy akármi is lesz, nem tudnál fájdalmat okozni nekem és a gyerekeknek!

Keith a fejét ingatta. Dwight dühösen felhorkant.

- Grayben legalább volt annyi becsület, hogy kitartott melletted! – A férfi elsápadt, pedig így is falfehér volt az arca. – Akármennyire bántottátok a másikat, mindig ott volt neked! Akárhányszor mondtad neki, hogy gyűlölöd, másnap ugyanúgy odaállt eléd, és szembenézett veled! Azzal élt együtt, hogy megölt egy embert, és mégis képes volt nap, mint nap szembenézni a megvetéseddel! Te pedig még arra sem vagy képes, hogy szembenézz az élettel!

- Ez nem igaz!

- Dehogynem! Egyszer kiabáltam le a fejed, és máris szakítani akarsz! Én hányszor itt hagyhattalak volna! Kitartottam melletted! Te meg gyáván megfutamodsz, mert azt hiszed, hogy egyszer bántani fogsz! A pokolba, Keith, erről szól egy kapcsolat! Nem minden nap csupa napsütés és szerelem! Lesznek napok, amikor szóba sem fogunk állni egymással, és utálni fogjuk egymást! Igenis, veszekedni fogunk, mert nem vagyunk egyformák, és van véleményünk! Bántani foglak, és te is fogsz engem, hát, nem vagy képes felfogni? – Megragadta a karját, és megrázta. – Ez a szerelem, te ostoba!

- Dwight…

- Akárhányszor fogunk összeveszni, ki fogunk békülni! Ha nem öt perccel később, akkor egy nap vagy két nap múlva! Felnőttek vagyunk, nem gyerekek, nem kamaszok, mint te anno. Meg tudjuk beszélni, akármi is van. Meg tudunk harcolni egymásért!

Keith lehajtotta a fejét, Dwight érezte, mennyire remeg.

- Nem azért lettem a szeretőd, mert kellett a pénzed, hanem azért, mert meg akartalak ismerni! Úgy akartalak megismerni, ahogy előtte senki másnak nem engedted! Azt az éned is látni szerettem volna, amelyikről senki sem tud! – A két vállánál fogva rázta meg, dühödten, elkeseredetten. – Nézz rám! Nézz rám, a pokolba is!

Keith felpillantott. A szemében sötét érzelmek égtek, kék lángok, vad, emésztő lángok, amiket még soha nem látott benne.

- Egy szerelem arról is szól, hogy elfogadjuk a másiknak azt az oldalát is, ami nem kedves, nem szeretetre méltó! Úgy szerettem beléd, hogy egy rohadt seggfej voltál, szóval akármi is lesz, szeretni foglak! Érted? Szólalj meg végre!

A férfi nem szólalt meg, helyette eltaszította magától. Olyan erővel, hogy megingott. Megcsúszott egy papíron és hanyatt vágódott. Beütötte a fejét, elakadt a lélegzete a fájdalomtól. Zihálva, mozdulatlanságba dermedve feküdt a padlón, ökölbe szorult a keze. A francba, legszívesebben ököllel vert volna némi észt Harrison konok fejébe!

- Dwight? – Keith letérdelt mellé. – Jól vagy?

- Nem, cseszd meg! – tört ki belőle. – Hagyj! – morrant rá, amikor fel akarta segíteni. Elrántotta a kezét felültében, de mivel Keith éppen akkor mozdult feléje, arcon találta.

A férfi lehuppant mellé a földre, rámeredt. A szemében égő lángokat felváltotta a döbbenet.

- Keith… Basszus, sajnálom! – Dwight kamaszkorában verekedett utoljára, akkor is azért, mert meg akart védeni egy lányt. Ez a mostani pláne nem volt szándékos, igaz, hogy egy pillanatra átsuhant a fején a gondolat, viszont az csak egy gondolat volt. Felült, a férfi felé nyúlt.

- Hagyj békén!

Keith ellökte a kezét, amikor meg akarta érinteni az arcát. S ekkor lett igazán mérges. Elkapta a csuklóját, és akármennyire próbált kiszabadulni a karjaiból, magához ölelte. A tarkóját fogva magához szorította a fejét, nem érdekelte, milyen erővel akarja eltolni magától.

- Ne haragudj! Véletlen volt, nem akartalak megütni!

- Engedj el!

- Egy fenét! – A férfi felé fordult, hogy jobban át tudja ölelni.

Némán birkóztak. Dwight biztosra vette, hogy lesz egy-két kék foltjuk másnapra. Nem bánta azt sem, amíg látott rá egy picinyke esélyt, hogy meg tudják beszélni ezt az egészet.

- Fejezd be, Keith!

- Engedj el!

- Ne viselkedj kölyökként! Elég volt!

Dwight érezte, hogy elég élesre sikeredett a hangja, viszont meglett az eredménye. A férfi vett egy mély levegőt, és mozdulatlanná dermedt.

- Szeretlek! – Eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Szeretlek! Nem tudom másképp mondani, talán tagoljam?! Felfogtad, miről beszélek?

- Igen.

- Az jó, mert nagyon dühös vagyok most rád.

Keith a férfi megfeszülő vonásait nézte. Az ujjai olyan erővel szorították a vállát, hogy biztosra vette, megmarad a nyoma. Az álla sajgott kicsit, ahol megütötte. A gyomra kavargott az alkoholtól. Életében nem érezte ennyire szánalmasan magát, mint ebben a pillanatban.

- Sajnálom – nyögte ki.

Dwight lehunyta a szemét egy pillanatra.

- Baromira mérges vagyok, és egy sajnálommal nem oldasz meg semmit, Harrison! Felfogtad egyáltalán, miről beszéltem eddig? – A tekintetét kereste, hogy keményen belenézhessen. – Az élet pofonokból áll, és ezt te is nagyon jól tudod. A családodtól és a barátaidtól kaphatod a legnagyobbakat, mert az tud a legjobban bántani, akit szeretsz. Tudom, hogy hibáztam, de mentségemre szóljon, rajtad kívül nem sok támaszom volt az elmúlt években. Meg kell szoknom, alkalmazkodnom kell, ahogy neked is hozzánk. Semmi sem lesz soha egyszerű, de nem azért tartottam ki eddig melletted, hogy most feladjam. S téged sem úgy ismerlek. Vagy talán tévedek?

- Nem. – Keith felsóhajtott. Ingatni kezdte a fejét, de attól szédülni kezdett. Hálás volt, amikor Dwight visszahúzta a vállára a fejét. Az meg különösen jólesett neki, hogy simogatni kezdte a hátát. – Bocsáss meg!

- De hülye vagy! – hallotta a mormolást.

- Tudom. – Lehunyta a szemét és belefúrta az arcát Dwight nyakába, így a hangja elég tompán jutott el a férfihoz. – Megijedtem, hogy elhagysz. Nem akartam, hogy te mondd ki, hogy vége…

- Erre már nem is mondok semmit…

- Sajnálom!

Dwight mindenféle válasz nélkül felsegítette a kanapéra, és leült mellé. Keith hátradőlt, és csukott szemmel a keze után tapogatózott.

- Baromi rosszul érzem magam, de azt hiszem, hogy megérdemlem.

- Nem mondok ellent.

- Tényleg sajnálom!

- Ha teljesen kijózanodtál, akkor még egyszer bocsánatot kérhetsz. Most valamiért nem veszlek komolyan.

Keith a válaszon gondolkodva elaludt. Dwight nem akarta felébreszteni, egy ideig fogta a kezét. Csak ült mellette és azon töprengett, hogyan tovább. Ijesztő volt tudni, hogy mennyire sebezhető Harrison miatt. Soha nem gondolta volna, hogy beleszerethet egy férfiba és miatta ennyire ki tud vetkőzni önmagából. Stacyvel és az eddigi barátnőivel más volt a kapcsolata. Volt egy rész önmagából, amit nem mutatott meg senkinek, nekik sem. S most itt volt Keith, akinek köszönhetően új dolgokat tudott meg önmagáról. Más szemmel nézte a világot.

A legelején kétséges volt, hogy ez jó-e, de mostanra be kellett látnia, hogy minden veszekedés és nehézség ellenére élvezi együttlétük minden percét. Jó volt Keith szemével látni az életet. Keserédes volt ugyan, nem a rózsaszín ködfelhő, de talán pont ez tetszett benne annyira. Az őszinteség és az intimitás olyan foka, amely eddig ismeretlen volt a számára mostanra a részévé vált, és el sem tudta képzelni, hogy szakítsanak. Akarta Keitht, még kíváncsibb volt rá, és azt szerette volna, ha megtapasztalja a boldogságot. Vele tapasztalja meg, és nem mással.

Rápillantott a férfira, aki lassan feléje dőlt. Felállt, óvatosan elfektette. Úgy vélte, jobb lesz, ha kialudja azt a sok piát, amit magába döntött. Rálépett egy papírra, a fejét csóválta a rendetlenség láttán. Nem akart nekiállni pakolni, ezek a szétszórt iratok nem rá tartoztak. Addig semmiképp sem, amíg Keith maga nem mutatja meg őket. Ennek ellenére lehajolt az egyikért, beleolvasott. Valami számlakivonat volt, nem sokat értett belőle, de a rajta szereplő pénzösszegek láttán majdnem felhördült. Felvett egy másikat, az egy szerződés volt valami földterületről, az ára láttán picit megemelkedett a szemöldöke. Kezdte érteni, hogy mire célzott Keith. Megszorította a férfi vállát, és a papírokat az asztalra téve kiment a szobából.

 

 

14.

 

            A szobában csak egy távoli óra tiktakolása hallatszott. Keith egy ideig próbálkozott azzal, hogy beazonosítsa, honnan jön a hang, aztán ahogy teljesen felébredt, máris tudta, hogy az előszobából. Megmozdult, és mindjárt fel is nyögött. Úgy érezte magát, mintha leesett volna a lóról. Eltakarta a szemét a karjával, és töprengett, miért is fáj mindene a fejét is beleértve. Eltelt pár perc, mire eszébe jutott minden. Káromkodott egyet. Jobb lett volna, ha fel sem ébred.

Feltápászkodott, miután meggyőzte magát, hogy előbb-utóbb mindenképpen szembe kell néznie a külvilággal. Körbenézett, és felsóhajtott. Mire rendet tesz, az legalább egy nap. Ezt jól megcsinálta. Hogyan lehetett ennyi esze…

A konyha felől kávéillatot és sülő hús illatát érezte, amint kilépett a dolgozószobából. Majdnem elindult arra, de észbe kapott, amikor megdörzsölte az arcát. Sajgott az arccsontja is, borostás volt, a szájában az alkohol okozta keserűséget érezte. Felvonszolta magát az emeletre, és inkább beállt a hideg zuhany alá, hogy valamennyire magához térjen. Dwight inge került a kezébe, amikor öltözni akart, és végül azt rángatta magára, hogy legalább ettől jobban érezze magát. 

Lekocogva a földszintre a konyhába indult. Megtorpant a küszöbön. Sonia halkan dúdolgatva forgolódott a sütő körül. Az illatokat érezve rájött, hogy milyen éhes. A bögréje ott volt az asztalon, az asszony arra várt, hogy felébredjen. Nekidőlt az ajtófélfának. Dwighttal való vitája, saját „hisztije” ráébresztette, hogy milyen hülye is volt.

- Ott fogsz állni egész nap? – Sonia megfordult, felvonta a szemöldökét.

- Lehet.

- Remélem, szégyelled magad!

- Rettenetesen.

- Az jó. – Sonia kávét töltött a bögrébe. – Na, ülj le! Mindjárt kész a hús. Dwight mondta, hogy ma még nem is ettél.

- Visszament a kórházba?

- Igen. Laurelt elvitte a keresztanyjához, majd onnan hozd haza este.

Belekortyolt a kávéba. Erős volt és keserű. Rég nem esett neki ilyen jól semmi, mint ez.

- Hazahozom – ígérte. Hátradőlt a széken, míg az asszony megterített előtte. – Köszönöm!

- Ne köszönj semmit! Szívem szerint azt mondanám, hogy edd meg, amit főztél! Mert azt érdemled!

- Tudom. Sajnálom.

- Sajnálod! – Sonia dohogva elébe tette a húst és a krumplit, egyenesen a sütőből. – Ezt ne nekem mondd! Dwighttól kell bocsánatot kérned! – Jobban szemügyre vette, és elhúzta a száját. – Ő is pont ugyanígy néz ki, mint te. Nem is akarom tudni, mit műveltetek!

- Nem is mondanám meg!

Az asszony felhorkant, és megkavargatta a mártást, ami még főtt.

- A helyében lekevertem volna egy nagy pofont.

- Megtette. A képletes jobban fájt, mint az igazi.

- Úgy kellett! – Sonia levette a mártást a tűzről, és egy konyharuhára tette a krumpli mellé. – Az a fiú szeret téged, te pedig az első adandó problémánál ki akarod dobni. Nem vagy normális!

- Honnan tudod? Dwight mondta, hogy szakítani akartam vele? – Keithnek elment az étvágya.

- Nem kellett nagy ész hozzá, mi járt a fejedben, amikor engem küldtél a kórházba. Megbeszéltétek?

- Egy részét. Bemegyek hozzá a kórházba, csak előbb eszek.

- A kislány is nagyon hiányol. – Sonia felsóhajtott. Töltött magának is kávét és leült vele szemben. Figyelte, ahogy merít magának és enni kezd. – Drágám, ez a fiú és a lányai imádnak téged.

- Tudom. – Keith mozdulatai lelassultak. – Dwightnak igaza volt. Gyáva vagyok, ha róluk van szó.

- Gray miatt, ugye?

- Azt hiszem.

- Nagyon szeretett téged. Felelősnek érezte magát érted.

Keith felemelte a fejét. Az asszonyt nézte, akivel több minden kötötte össze, mint mások gondolták volna. Mindketten elvesztettek két szeretett személyt is. Ő Seant és Grayt. Sonia pedig Grayt és a közös gyereküket.

- Tudom.

- Akkor meg mire volt jó ez az egész cirkusz? – Sonia átnyúlt az asztalon, és bár soha nem tette, megfogta a kezét. – Gray annyira szeretett, hogy kis híján tönkretett. Mert ő ilyen ember volt. De már… meghalt, Keith. Te pedig nem vagy ő. Lehet, hogy hasonlítasz hozzá, de nem vagy ő és soha nem is leszel! Ne dobd el magadtól a boldogságot, mert szerintem Dwighttal még ő is elégedett lenne.

Keith mély levegőt vett.

- Dwight szembeszállna vele, igaz?

- De még hogy! – Az asszony elvigyorodott. – A pokolba is, veled is szembeszállt nem egyszer! Mert ő meg olyan ember, aki már felismerte, hogy a boldogság nincs ingyen és bizony, néha meg kell harcolni érte. Fogadd el, hogy nem fogsz egykönnyen megszabadulni tőle! – tette hozzá gyengéden.

- Nem is akarok. – Keith ezt az egyet biztosan tudta. Kitolta maga alól a széket.

- Nem is ettél semmit! – Sonia aggódva ugrott fel, aztán ő lepődött meg a legjobban, amikor a férfi megkerülte az asztalt, és megölelte. – Keith? 

- Sajnálom. Grayt és a babát. Mindent.

Az asszony soha nem gondolta volna, hogy ez valaha megtörténik. Lassan átkarolta. Gray halála és a lányai „kirepülése” óta most először érezte azt, hogy nem áll egyedül a világban. Tartozik valahová. Ide, a Harrison családhoz.

- Én is, drágám! – simogatta meg a férfi hátát. – Én is…

Később, amikor Keith már evett és benézett hozzá a mosókonyhába, rámosolygott.

- Készítettem Dwightnak ebédet. Vidd el neki!

- Köszönöm!

- Keith!

- Hm? – A férfi visszalépett. Látszott, hogy gondolatban már máshol jár.

- Rosa átjönne segíteni a nagytakarításban a hétvégén.

- Nem.

- Szükségem van a segítségére, és ketten gyorsabban végzünk!

- Nem.

- Tudod, hogy miért olyan undok veled, igaz? – Sonia csípőre tette a kezét.

- Persze, hogy tudom. Éppen ezért, nem. – Keith búcsút intett, és kiment. Felvette az éthordót a konyhaasztalról, és berakta a furgonba. Észrevette Wilburt, aki egy megkezdett bálán ücsörgött. Odalépkedett hozzá. – Bemegyek a kórházba. Sietek vissza!

- Ráérsz. – Az öreg szemében vidámság csillant. – Kérhettél volna Soniától valami kenceficét az arcodra!

A kék folthoz kapta a kezét. Reménykedett, hogy nem feltűnő, de ezek szerint nem volt szerencséje.

- Ne csináld!

- Én? Mit? – Az öreg szeme ártatlanul kerekre tágult, mire késztetést érzett, hogy lehuppanjon mellé.

- Nagyon gáz voltam reggel. Sajnálom.

- Ne nekem mondd, hanem Dwightnak. Úgy száguldott ide, hogy csak úgy porzott az út. Aggódott miattad! – Wilbur komolyan mérgesnek látszott. – A fene azt a hülye fejedet! – morogta. – Akármi miatt is borultál ki, legközelebb gondolkozhatnál, mielőtt elborul az agyad! Tudom, hogy félsz, nem te vagy az ideális Dwightnak, de egy kapcsolat kettőn áll! Nem számít, hogy a partner nő vagy férfi! Attól még ugyanúgy ketten vannak benne.

- Tudom.

- Tudod a francokat! – Az öreg remegő kézzel rágyújtott. – Úgy szeretlek, mintha a fiam lennél. Azt akarom, hogy boldog legyél, és semmi sem húz fel annál jobban, mint amikor azt látom, hogy a könnyebbik megoldást választod. Kilépni egy kapcsolatból vagy egy házasságból mindig könnyű, mint benne maradni és megfoltozni a hibákat, ezt a magam példáján tudom. Viszont nem dobhatunk el mindent azért, mert valami éppen akkor nem működik, vagy nem úgy alakul, ahogy elképzeltük.

- Ezt észben tartom!

- Ajánlom is! Nem leszünk mindig itt, én és az nőszemély – bökött az állával a ház felé Soniára célozva. – Nem örülnék, ha egyedül maradnál!

- Én sem. Ne aggódj! Már minden rendben.

Az öreg megbökte a nyakán az egyik kék foltot, ami valószínűleg dulakodás közben került a bőrére, mire felszisszenve elkapta a fejét.

- Látom! Nem oldhatsz meg mindent etyepetyével, fiam!

- Ez nem az volt! – Keith érezte, hogy égni kezd a füle zavarában.

- Hülyének nézel? – Wilbur hirtelen odahúzta magához, izzadtság, ló és szappanszaga volt, összeborzolta a haját, mint gyerekkorában. – Elmehetnél végre egy fodrászhoz…

Keith elmosolyodott.

- Elmegyek.

Még útközben is ezen mosolygott. A játékboltnál megállt, hosszasan válogatott a babák között, mire úgy érezte, hogy megtalálta a tökéletest. A kórházban az egyik nővér megmutatta, hol fekszik Emily, valószínűleg nem sejtette, hogy ő az a seggfej, aki lehordta őket a telefonon keresztül. Benyitott, majd megállt a küszöbön. Dwight az ágyon ült, magához ölelte Emilyt és mesét olvasott neki. Az ajtónyitásra felemelte a fejét, elakadt a hangja. Nem úgy a kislányának.

- Keith! Keith!

- Sziasztok!

- Eljöttél! – Emily arca ragyogott. Még mindig nagyon sápadt volt, de a szeme élénken csillogott. Feléje nyújtotta a karját. – Ölelj meg!

Odament hozzá, az ajándékot letette egy székre, majd magához ölelte a kislányt. Belefúrta az arcát a hajába, és elmondta magát minden idiótának, amiért el akarta dobni mindezt magától.

- Sajnálom, hogy eddig nem jöttem! Hogy vagy? – simogatta meg az arcát.

- Már nem fáj a hasam! – Em huncutul vigyorgott. – Apu mondta, hogy jól összevesztetek, de kibékültetek. 

- Igen. Buta voltam. – Nem nézett Dwightra, aki közben átköltözött egy szemközti székre.

- Ülj le! – Emily megpaskolta maga mellett az ágyat. – Sajnálom, hogy apu kiabált veled a csoki miatt – mondta, amikor leült mellé.

- Soha többet nem kapsz csokit tőlem! – Keith megpöckölte az orrát. – Akárhogy könyörögsz, soha többé! – Több, mint két évtizeddel később megszegte az ígéretét, amikor Emily férjhez ment, és csokiszökőkutat szeretett volna a lakodalomra…

- Jó! – Emily odabújt hozzá, amitől elszorult a torka. – Nem kell a csoki. Nem akarom, hogy veszekedjetek!

- Nem fogunk! – Átkarolta, puszit nyomott a hajára. – Csokit nem kapsz, de hoztam helyette mást! – kapott észbe és a háta mögé nyúlt.

- Mi ez? – Em lelkesen elvette a dobozt, és bontogatni kezdte. – Mi ez? – kérdezgette, majd felsikkantott, amikor meglátta a babát. – Jaj, de szép! Jaaj, de gyönyörű! Apu, nézd!

- Nagyon szép – mosolygott rá az apja.

Keith végre vette magának a bátorságot és ránézett. Dwight fáradtnak tűnt, ám a szeme ugyanolyan hamiskásan csillogott, mint a lányáé. Feléje nyújtott a kezét. Nem mondott semmit, de nem is kellett. Engedelmesen felállt, és megkerülte az ágyat. Közben felkapott egy szabad széket, letette a férfié mellé, és rátelepedett. A tenyerébe tette a kezét, és megszorította.

- Bocsáss meg!

- Még egy kicsit haragszom rád.

- Sajnálom.

- Remélem is! – Dwight puha csókot nyomott a kézfejére, amitől teljesen meghatódott. – Jól vagy?

- Mindenem fáj. Te?

- Nekem is. – Dwight halkan felnevetett. – A doktornő fertőtleníteni akarta a nyakamon a karmolást.

- Karmolás? Oh… - Keith füle megint égni kezdett. – Sajnálom.

- Eddig le tudtam tagadni, hogy mitől vannak, de most… - Gyengéden félresimította a férfi haját a nyakából, utalva ezzel a kék foltra. – Teljesen nyilvánvaló.

- Én nem bánom. Vagyis… - Keith a szavakat kereste. Közel hajolt, hogy Emily ne hallja, amit mond. – Szeretlek! Igazad volt. Mindig lesznek nehézségek, amiket meg kell oldanunk. Együtt. Emily rosszullétét egyikünk se kezelte úgy, ahogy kellett volna, de ez nem azt jelenti, hogy nekem mindjárt menekülőre kellett volna fognom. Bocsáss meg, amiért olyan hülye voltam!

- Én kezdtem. – Dwight szomorúan mosolygott. – Tényleg megszoktam, hogy magamra támaszkodhatom, és akármennyire szeretlek, még mindig nehéz elfogadnom, hogy nem vagyok egyedül. Sajnálom!

- Azt hiszem, mindkettőnknek van mit tanulnia ebből az egészből.

- Az biztos! Nem hajt minket a tatár, van időnk alkalmazkodni a másikhoz. Lassacskán majd minden a helyére kerül.

- Főleg, ha ilyen családunk van…

- Sonia vagy Wilbur?

- Mindkettő megmosta a fejem.

- Valahol megérdemelted…

Keith úgy sejtette, ezt még nyugdíjas korában is hallgathatja…

- A könyvtárban rendet tettél?

- Nem. Mondtam Soniának, hogy ne nyúljon bent semmihez. Este megcsinálom.

Dwight kicsit habozott, mielőtt megkérdezte volna.

- Mi lesz a papírokkal?

- Nem tudom.

- Mióta töprengsz felettük?

- Évek óta – nevetett fel kicsit keserűen a férfi.

- Akkor?

- Gray halála után haragudtam az egész világra, de nem akartam, hogy a Harrison név bemocskolódjon. Graynek volt pár nem legális adásvétele. Bent volt bulikban, amik sok pénzt hoztak. Ezekből bővítette a farmot, vette meg a földeket, amiket most bérelnek.

- Azok nélkül is nagy a birtok. Mi szükség volt erre?

- A nagyapám, az apám és Gray is azon volt, hogy minél nagyobb földünk legyen. A föld érték. Hatalom.

- Ha börtönbe kerülsz miatta, akkor kétlem.

- Ki fog börtönbe kerülni? – Emily felpillantott a babázásból.

- Senki, kicsim. Játssz szépen!

- Rendben, de ha Keith börtönbe kerül, akkor elmegyünk meglátogatni?

- Nem kerül senki börtönbe, Em!

- Már semmit se lehet mondani – gügyögte a kislány a babának.

Az apja úgy tett, mint aki nem hallotta, amit mondott. Helyette közelebb hajolt Keithhez.

- Előbb-utóbb el kell döntened, mit akarsz kezdeni velük. Nem nézegetheted őket a végtelenségig!

- Tisztában vagyok vele, de nem tudom, mit tegyek. Ha átadom Shuffle-nek, akkor abból botrány lesz. És nem csak őt rántom le a sárba, hanem olyan embereket is, akiknek akkor tényleg szükségük volt arra a pár dollárra, amit akár tanúként kaptak. Családokat tennék tönkre, Dwight…

- Nem védhetsz meg mindenkit.

- A Harrison név mindig is a tisztességet jelentette ebben a városban. – Keith Emilyt nézte, aki halkan énekelgetett az új babájának, miközben a haját simogatta. – Hogyan tehetném meg, hogy tönkreteszem?

- Valójában önmagadat és a Harrison nevet akarod megvédeni, vagy az embereket, akik belekeveredtek a bátyád piszkos üzleteibe? – Dwight érezte, hogyan feszül meg a férfi keze. Azt hitte, hogy elhúzódik, de végül csak mély levegőt vett, és elernyedtek az izmai.

- Azt hiszem, mindegyiket szeretném.

- Kétlem, hogy ez megvalósítható.

- Tudom.

- Mi az, amit igazán szeretnél?

- Elfelejteni, hogy bármit is tudok.

- Akkor felejtsd el!

Keith megütközve nézett rá.

- Hogyan tehetném?

Dwight a kislányát figyelte.

- El kell döntened, mit választasz! Vállalod a botrányt, és azzal a rosszfiúk mellett tönkreteszel jó embereket is, vagy elengeded a múltat? – A férfi szemébe nézett. – Utóbbinak már nagyon itt lenne az ideje, nem gondolod? – kérdezte nagyon csendesen.

- Akármennyire szeretném, nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

- A múltadon nem változtathatsz. Gray halott. Sean halott. Nem hozhatod vissza őket.

- Bárcsak megtehetném…

- Keith, nem hiszem, hogy attól jobban éreznéd magad, ha meghurcolnád Gray nevét. Inkább megbocsáthatnál neki helyette…

Keith felsóhajtott.

- Igen, annak tényleg itt lenne az ideje. – Kesernyésen elnevette magát.

Dwight megszorította a kezét.

- Jó ember vagy, Harrison.

- Talán. – Keith látta, hogy a férfi a homlokát ráncolva válaszolni akar, ezért gyorsan folytatta. – Talán neked elhiszem.

- Apu?

- Igen, kicsim? – Dwight levette a szemét Keithről, és a lánya felé fordult.

Emily magához szorította a babát, az ágyát csomagolópapír és dobozmaradványok borították. Elgondolkodva bámulta kettejüket. 

- Verekedtetek is?

- Nem, kicsim. Miért?

- Neked sebes a nyakad, Keithnek meg kék az arca és a nyaka.

- Ez… nem az, kicsim. Nem verekedtünk!

- Akkor jó. – Emily megsimogatta a baba mézszőke haját. Az apja nem akarta tudni, mennyibe került. – Soha többé ne veszekedjetek! Azt nem szeretem.

- Ezt nem ígérhetem, kicsim. A felnőttek néha veszekednek.

- Azt persze meg tudta Keith ígérni, hogy nem kapok csokit! – Emily sértetten lebiggyesztette az ajkát. – Akkor azt miért nem tudjátok, hogy többé nem veszekedtek?

Dwight és Keith összenézett. Mindketten tudták, hogy a kislánynak valahol igaza van. 

- Igyekszünk nem veszekedni. Így jó?

- Jobb. – Emily elkezdte összeszedni a papírokat. – Ki kell dobni ezeket! – jelentette ki, mire az apja és Keith egyszerre ugrott, hogy segítsen neki.

- Te inkább menj, és kérj bocsánatot a nővérektől, akikkel kiabáltál! – bökte Dwight oldalba a férfit.

- Te most szórakozol velem?

- Nem. Van egy virágbolt a bejáratnál, vehetsz virágot is.

- Miattad volt az egész! – Keith szeme szikrát szórt. – Azt mondtad, felhívsz!

- És te? Ugyanúgy felhívhattál volna te is!

- Nem akartam…

- Elég! – Emily a takaróra csapott apró kezével, és dühösen bámult fel rájuk. – Szörnyűek vagytok!

Keith tehetetlenül legyintett.

- Megyek, bocsánatot kérek a nővérektől!

Dwight kiment a mosdóba, miután visszajött. Megtorpant a nővérpultot elborító virágözöntől. A doktornő megállt mellette.

- Szépek, ugye?

- Igen. Nagyon szépek.

- A barátja hozta őket.

- Tudom. – Dwightnak a lánya jutott eszébe. Keith valójában egy romantikus ember. Sarkon fordult, habár a doktornő még kérdezni akart tőle.

- Valami baj van, apu? – Emily felpillantott, amikor belépett. Keithnek mutogatott valamit a babán.

- Hm? – Keith értetlenül pislogott, amikor felhúzta az ágyról, és két tenyere közé szorította az arcát. – Mi a baj?

Hosszan fürkészte a férfi csodálkozó tekintetét. Soha nem fogja megismerni mindegyik arcát, gondolta. De ez volt a legjobb ebben a szerelemben. Mindig tudnak majd valami újat mutatni a másiknak. Lágy csókot lehelt az ajkára, majd magához ölelte.

- Semmi baj – sóhajtotta elégedetten. – Semmi az égvilágon – mormolta, amikor érezte, hogy Keith átkarolja.

Még csiszolódniuk kell egymáshoz, de ehhez idő kell és tengernyi türelem. Semmi sem egy pillanat műve, főleg az ő kapcsolatuk nem. Majd minden alakul. Akkor, amikor ott lesz az ideje, és ott, ahol kell.

- Ugye, tudjátok, hogy én vagyok beteg és engem kellene ölelgetni? – Emily számonkérő hangjára mindketten elvigyorodtak.

Pár perccel később az egyik nővér a doktornővel hangos kacagásra nyitott be. Emilynek kipirult az arca, fülig ért a szája, ahogy az apja karjaiban tekergőzött. Keith ott ült mellettük, és nevetése hallatán senki sem mondta volna meg, hogy ő a hírhedt Keith Harrison.

- Azt hiszem, holnap hazamehetnek… - dünnyögte a doktornő, majd a fejét csóválva becsukta az ajtót.

 

            Eltelt egy hét Emily betegsége óta, de Keith még mindig szemmel tartotta a kislányt. Viszont Vihar csutakolása közben nem figyelt rá. Dwight a városban volt Laurellel. Wilbur kávézott Soniával, akivel az utóbbi időben egész jóban lettek. A sikoly és Szeszély nyerítése hallatán megdermedt. A hangok felé kapta a fejét.

- Jézusom! – nyögte, aztán már rohant is.

Emilynek mániája volt, hogy átmászott a kerítésen a lovakhoz. Az apja és Keith is tudta, hogy titokban kockacukorral tömi őket, és a lovak persze imádták érte. Most viszont az állatok riadtan egy helyen tolongtak, három-négy méterre tőlük Emily állt és csak sikoltott. Vak rémületről árulkodott a hangja. Előtte Szeszély ágaskodott. A ló vadul kapált a lábával, sörényébe belekapott a szél. Gyönyörű volt és ijesztő. Hátsó lába vészesen közel járt a kislányhoz.

Keith nem emlékezett, hogy gyerekkora óta futott-e egyszer is ilyen nyaktörő tempóban. A kerítést átugorva szaladt Emilyhez, és azt hitte, soha nem fogy el a köztük levő táv. A kislány arca falfehér volt, a szeme hatalmasra tágult, mielőtt érte nyúlt, és felkapta volna. Ellépett Szeszélytől, és csak szorította magához. Úgy kalapált a szíve, hogy alig kapott levegőt. Emily átkarolta a nyakát, a hangja megszakadt, sírni kezdett.

- Mi történt, Em? 

- Kígyó, kígyó…

- Mi? – Megperdült. Szeszélyre meredt. A ló lába alatt egy összetaposott mérgeskígyó hevert, de Szeszély még mindig kapálta a lábával. Horkantgatva rázta a fejét.

Keith kinyújtotta felé a kezét.

- Szeszély!

A ló felnyerített, de csak a kígyó körül körözött. A többieket és Keithéket védte.

- Édesem, megmart a kígyó? Em! Emily, kérlek! Válaszolj! – Ijedten tapogatni kezdte a gyereket.

- Nem. Szeszély vette észre. Rátaposott. Összetaposta.

Keith olyan erővel ölelte a kislányt, hogy az tiltakozva felnyögött.

- Ne csinálj ilyet többé! Soha többé! – kérte. A halántékán még mindig lüktetett egy ér. – Nagyon szeretlek!

- Én is. – Emily szipogott.

- Most leteszlek, hogy megnézzem Szeszélyt, rendben?

- Jó.

Keith magához húzta az állatot, és megsimogatta a véknyát.

- Helló, öreg haver! – Lehajolt, végigtapogatta, közben halkan beszélt hozzá, hogy megnyugtassa. – Nincs semmi baj! – ölelte meg. – Nagyon bátor vagy! – Nem tudta, mihez kezdett volna, ha Szeszélyt megmarja a kígyó. A lovat évekkel ezelőtt ő segítette világra, ő foglalkozott vele, sokáig Sonián és Wilburon kívül ő volt az egyetlen, aki igazán fontos volt neki.

- Szeszély jól van? – fogta meg a kezét Emily.

- Igen. Nem lett baja. – Felemelte és a csípőjére ültette a kicsit. – Gyere, menjünk be! – Keith látta, hogy Sonia és Wilbur a verandán állnak, valószínűleg meghallották a kislány sikolyát. A város felől Dwight közeledett a furgonnal, megismerte a logót a motorháztetőn. – Megjött apukád!

- Már nincs baj. Itt voltál! – Emily mosolya könnyes volt, de a lényeg, hogy mosolygott.

- Szeszély volt itt.

A ló utánuk kocogott. Megbökdöste az orrával a vállát, amikor elérték a kerítést.

- Mit szeretnél? – simogatta meg a homlokát.

- Kockacukrot.

- Az most nincs nálam. Különben is, az állatorvos szerint nem kell elrontani.

- Nálam van – vallotta be Emily, és a zsebéből pár szem cukrot vett ki. – Tudom, hogy nem szabad…

Keith a rémületre gondolt, amit akkor érzett, amikor meglátta a kígyót. Elveszíthette volna a kislányt, ha Szeszély nincs. Vagy Szeszélyt. Elvette a gyerektől a cukrot.

- Tudod, mit? Mostantól annyi kockacukrot ehet, amennyit akar! – A ló felé nyújtotta a tenyerét. – Sipirc, ennyi van!

Szeszély felnyerített, körbetáncolta őket, aztán visszavágtázott a sajátjaihoz.

- Soha többé ne ijessz meg ennyire! – kérte Keith, amíg elsétált a kislánnyal a kapuig.

Dwight közben beállt a parkolóba, és segített Laurelnek kiszállni.

- Mi történt? – kérdezte messziről, ahogy elindult feléjük. – Mi történt? – ismételte meg a kérdést döbbenten, amikor Keith egyszerűen belesétált a karjaiba Emilyvel. – Jól vagytok? – ölelte át őket.

- Volt odakinn egy kígyó, apu! Szeszély agyontaposta.

- Mindketten jól vagytok?

- Igen. – Ezt már Keith mondta. Letette Emilyt. – Menj, mosakodj meg! Laurel, segíts neki, kérlek!

- Oké!

Emily ijedtsége már elmúlt, heves kézmozdulatokkal mesélte a nővérének, mi történt.

- Jól vagy? – Dwight aggódva megérintette a férfi vállát.

- Nagyon megijedtem. Amikor mondta a kígyót, attól féltem, hogy megmarta. Csak a sikoltozására figyeltem fel, és először azt hittem, hogy Szeszélytől ijedt meg. Messziről úgy tűnt, hogy… - Keith lehunyta a szemét. – Most értettem meg, hogy mit éreztél a múltkor, amikor Emily rosszul lett. Én nem vagyok az apja, de még soha nem féltem ennyire. Féltem, hogy nem tudom megvédeni… nem érek oda időben…

- Nem lett semmi baj! – Dwight megölelte. – Nincs semmi baj!

- Ilyen érzés apának lenni?

Dwight a félelemre gondolt, ami mindig elfogta, ha a lányokkal történt valami. A büszkeségre, ami eltöltötte, ha rájuk nézett.

- Igen.

Keith a nyakába fúrta az arcát, ahogy nem is olyan rég Emily az övébe a sajátját. A hangja csengett a fülében.

- Ez nagyon ijesztő.

- Nekem mondod? – Dwight felnevetett. – Gyere, igyunk egy kávét erre az ijedtségre!

- Vihart csutakoltam…

- Majd Wilbur befejezi – intett az idős férfi felé Dwight, aki már feléjük tartott. – Gyerünk! – Átölelte a derekát, úgy ballagtak a ház felé. Alig léptek a verandára, Emily vetette magát a karjukba. Láthatóan ijedtségét már elfújta a szél, mert hangosan kacagott, ahogy ellökte magát a legfelső lépcsőfoktól. Egyszerre kaptak utána, és akkor Keith megértette, hogy akárhányszor rémül meg majd attól, hogy történik vele valami, valójában nem cserélné el ezt az érzést semmivel.

 

Laurel és Emily nagy csatakiáltással rohantak az apjukhoz.

- Apu, lesz tábortűz!

- Tábortűz? – Dwight csodálkozva abbahagyta a lovak etetését. Megveregette Drágakő nyakát, és kilépett a bokszából. – Honnan veszitek ezt?

- Keith mondta.

- Tényleg?

- Igen. – Emily körbeugrálta. – Azt mondta, hogy elégetünk pár papírt, és jó móka lesz. Előszedi a gitárját is, ha szeretnénk.

- Papírok? Gitár? – Az apjuk a homlokát ráncolta.

- Igen. Te tudtad, hogy Keith tud gitáron játszani?

- Nem, Em.

- Azt hittem, hogy te tudod.

- Nem tudtam.

- És most meglepődtél?

- Nagyon – biztosította a kisebbik lányát a férfi. Meghúzta Laurel copfját. – Mi a baj?

- Milyen papírokat akar Keith elégetni?

Nos, ez már egy kényes kérdés volt. Laurel szokás szerint a dolgok elevenére tapintott.

- Biztos vannak olyan régi iratok, amikre már nincs szüksége. Nem akarja kidobni a szemétbe, nehogy valaki visszaéljen vele.

- Ezek azok a papírok, amik miatt börtönbe zárják? – Emily megállt előtte, és vérkomoly arccal tette fel a kérdést.

- Mondtam, hogy senkit nem zárnak börtönbe, kicsim! – Dwight megdörzsölte az orrát. Hol van ilyenkor Keith? Neki kellene válaszolnia ezekre a kérdésekre.

- Keith börtönbe fog menni? – Laurel aggodalmasa ráncolta a homlokát.

- Senki nem megy börtönbe! – Az apja a fejükre tette a kezét, és összeborzolta a hajukat. – Nem mondom még egyszer, senkit nem fognak lecsukni! Keithnek egyszerűen nincs szüksége pár régi családi papírra, és el akarja égetni őket.

- De hallottam a kórházban, hogy tönkretenne vele embereket. Bár azt nem tudom, hogy ez mit jelent. Laurel, te tudod?

Laurel elgondolkodva bámult fel az apjukra.

- Nem akarsz elmondani nekünk valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem mondhatok semmit, mert erről nem beszélhetek nektek. – Dwight beletörődve a sorsába, leguggolt eléjük, hogy a szemükbe nézhessen. – Tudom, hogy mit ígértem. Mindig mindent elmondunk egymásnak.

- Igen, és te most titkolsz előlünk valamit!

Dwight habozott.

- Ez nem az én titkom, kicsim, hanem Keithé. Megbízott bennem, és elmondott dolgokat a családjáról. Nem beszélhetek róluk, mert azzal eljátszanám a bizalmát. Értitek?

Laurel bólintott.

- De ő nem tett semmi rosszat, ugye?

- Nem.

- Eskü? – emelte fel a mutatóujját a kislány.

Dwight elmosolyodott, és utánozta.

- Eskü.

Laurel a húgára vigyorgott.

- Nem lesz semmi baj.

Emily tapsolt.

- Akkor lesz tábortűz?

- Lesz bizony.

- És mi is megyünk?

- Nem gondoltad, hogy kihagyjuk?!

- Hurrá! Menjünk, csináljunk szenvicseket és teát! – A kislány elkapta a nővére kezét, és magával húzta. Laurel felnevetett.

Az apjuk a fejét csóválva felegyenesedett. Folytatta az etetést, de amikor pár perc múlva Keith belépett az istállóba, akkor felmorrant.

- Tábortűz?

A férfi megtorpant, a nyerget hozta befelé.

- A lányok mondták?

- Szerinted?

Keith csak akkor válaszolt, amikor a nyereg a helyére került.

- Nem lesz egyszerű tűzre vetni a papírokat, de talán ez a legjobb megoldás. Sajnálom, hogy nem beszéltem meg veled.

Dwight befejezte az etetést, odaballagott hozzá.

- Neked kellett meghoznod a döntést, hogy mit kezdesz velük.

- Tudom, de már nem vagyok egyedül. Titeket is érintene, ha úgy döntöttem volna, hogy felhasználom őket.

- Támogattalak volna akkor is.

- Köszönöm.

- Szívesen. Most pedig mutasd meg, hol is akarsz gyújtogatni.

- Gyújtogatni… - Keith nevetgélve hagyta, hogy Dwight átkarolja a vállát és együtt ballagtak a régi istálló helyére. – Itt?

- Tűzgyújtásra van kitalálva.

Összenéztek, és kitört belőlük a nevetés. Az, hogy képesek voltak nevetni Paulie tettén, azt is jelezte, hogy valamennyire megbékéltek a múlttal.

- Hozzunk fát! – javasolta Dwight egy idő után.

- A lányok hol vannak?

- Szendvicset gyártanak.

- Az jó lesz. Éhen halok.

Már lángolt a tűz, amikor Dwight észbe kapott.

- Tényleg! Hol a gitárod?

- Azt csak úgy mondtam – ütötte el a választ a férfi, miközben leguggolt, hogy megigazítson egy darab fát. – Lassan jöhetnének a gyerekek azzal a vacsorával…

- Nem, komolyan! Tudsz gitározni?

- Régen nem játszottam. Múltkor kerestem valamit és a kezembe akadt. Amennyire lehetett, rendbe tettem. Még Gray tanított meg játszani.

- Ezt eddig nem mondtad.

- Igyekeztem minden hozzá kötődő emlékemet elfelejteni.

- De a gitár attól még megvan…

- Igen, észrevettem. – Keith felállt. – Hozom a papírokat és szólok a lányoknak is.

- Rendben.

Laurel és Emily közben teát főztek és egy hadseregnek elegendő szendvicset készítettek. Keith az ajtóban találkozott össze velük. Laurel vitte a termoszt és a műanyag poharakat, amikről Keithnek eddig nem is volt tudomása. Emily a nyelvét kidugva egyensúlyozott a szendvicsekkel megrakott tálcával.

- Nagyon ügyesek vagytok!

- Köszönjük! Ég már a tűz?

- Igen. A régi istállóhoz menjetek. Apátokkal vittünk oda bálákat, hogy le tudjunk ülni.

- De jó! – Emily nagyon lelkes volt, de ő alapvetően mindennek tudott örülni.

- Te nem jössz?

- Hozom a gitárt.

- Tényleg? Szuper!

Keith a lányok után fordult. Élete legszerencsésebb napja volt, amikor Dwight idejött dolgozni, ezt újra és újra kénytelen volt megállapítani. Elmosolyodott, és beballagott a házba. Elővette a gitárt, majd a hóna alá fogta a Gray irataival teli dobozt. Sokáig rendezgette, de a múltkori kiborulása után csak belehányta az összest, látni se akarta őket.

Visszasétált Dwightékhoz. A lányok nevetését már messziről hallotta. Megtorpant az istálló sarkánál. Lassan kezdett besötétedni, a lángok bűvös fénykörbe vonták a kis családot, aminek mostanra ő is részese lett. Még mindig furcsa volt, hogy velük lehet. Néha csak állt értetlenül, amikor Emily felkéredzkedett a karjaiba vagy Laurel odarohant hozzá, hogy elmesélje legújabb olvasmányát. Nem volt egyszerű az összeszokott kis csapatba beleszoknia, de mivel mindhárman megértéssel figyelték csetlését-botlását az érzelmek világában, valahogy lassan egyre könnyebb lett.

- Jössz vagy ott fogsz állni egész este? – Dwight ránézett a tűz túloldaláról. Zöld szemében narancsvörös-aranysárga lángnyelvek tükröződtek. – Azt hittem, éhes vagy.

- Mint a farkas – bólintott.

- Gitár! – Emily már rohant is, hogy elvegye tőle.

- Vigyázz rá!

- Vigyázni fogok! – Emily úgy fogta a kezébe a hangszert, mintha porceláncsészét adott volna neki. – Nézd, Laurel!

A két kislány letette az egyik bálára a gitárt. Keith a tűz mellé dobta a dobozt, majd odament Dwighthoz. A férfi már nyújtott felé egy poharat és a tálcát.

- Te nem eszel?

- Én már benyomtam egyet.

Egymás mellé ültek. Keith a két térde közé fogta a teát, amíg evett. Dwight közben a gyerekkoráról beszélt. A lányok nevettek, amikor elmesélte, hogyan tréfálta meg a húgát rendszeresen. Erről eszébe jutott Gray. A szép emlékeket elnyomták a rosszak, de most, ahogy a kezébe vette a gitárt, hirtelen mind ott volt a fejében.

Gray tanította meg lovagolni, mert az apjuk soha nem ért rá, hogy velük foglalkozzon. A birtok már akkor is nagy volt, és sok volt a munka. Esténként, főleg vacsora után gitárleckéket adott neki, de volt, hogy az anyjukkal közösen zongoráztak. A szüleik számára fontos volt, hogy műveltek legyenek, ezért Grayt beíratták táncórákra, amit a bátyja ki nem állhatott. Egyetlen előnye volt az egésznek, ott ismerkedett meg az első barátnőjével. Otthon, miközben a lépéseket mutogatta neki, mert ő még kicsi volt, hogy különórákra járjon, mindig arról a lányról beszélt. Tiffany, vagy hogy hívták.

- Keith mosolyog, apu! – hallotta a suttogást.

Felpillantott Emilyre. Egészen eddig a gitárt pengette halkan, és a bámulta a tüzet.

- Csak eszembe jutott pár dolog.

- Jó dolgok?

- Igen, Laurel.

- A bátyádról? – Dwight megértően megszorította a vállát.

- Igen. Sok mindent elfelejtettem, vagy inkább… el akartam felejteni. – Elkomolyodott. – A birtok sok munkát adott a szüleinknek. Anyám a háztartást vezette, reggeltől estig. Este, ha kevésbé volt fáradt, felolvasott nekünk, vagy nekünk kellett neki valami szép verset. Néha zongorázni tanított minket.

- Apukád?

- Apám? – Emily kérdésére elgondolkodott. – Apám magas, egyenes tartású ember volt. Mindig nagyon… távolinak tűnt. Rengeteget dolgozott, és kevés ideje volt ránk. Elvárta, hogy jól tanuljunk és ne hozzunk szégyent rá.

- Nem sok időt töltöttek veled, ugye? – Laurel megint szemfüles volt.

Keith nemet intett a fejével.

- A bátyám volt velem egész kiskoromban. Az iskola után segítenie kellett apánknak, de amikor csak tehette, magával vitt. Tőle tanultam meg lovagolni, táncolni, gitározni.

- Játszol nekünk valamit?

Dwight mosolyogva figyelte a lányokat, akik odakuporodtak Keith mellé és úgy bámultak fel rá, mintha valami istenség lenne. Egyetlen barátnőjét sem szerették annyira, mint őt. Most vele dúdolták a dalt, amit énekelt. Szép hangja volt, nem gondolta volna, hogy egyszer énekelni hallja.

- Nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg a férfit Laurel.

- Köszönöm! – Keith odanyúlt, és megsimogatta a kislány haját. – Segítetek elégetni a papírokat?

- Nem akarod elmondani a titkukat?

- Egyszer elmesélem.

- Megígéred?

- Igen.

- Akkor égessünk papírokat!

A tűz köré guggoltak. Laurelt Keith, míg Emilyt az apja tartotta szemmel, nehogy megégessék magukat.

- De meleg! – vigyorgott Emily.

- Tiszta piros az arcod – bökte meg lánya orrát Dwight.

Emily kuncogott, és két kis tenyerét az arcára szorította. Elbűvölően bájos volt. Már kormos volt a kézfeje, és a két felnőttnek fogalma sem volt, hogyan sikerült összekennie magát, amikor eddig nem mehetett ennyire közel a tűzhöz. Mindenkinek jutott egy kis adag papír, amit Em harsány kiáltással vetett a lángok közé, aztán hangosan nevetett, miután beterítette őket a füst.

- Hugi! – Laurel köhögött és próbálta ellegyezni maga elől a füstfelhőt. – Nem úgy kell!

- De nézd, hogy ég!

A nővére csúnya pillantással honorálta a lelkesedését, és óvatosan bedugta két égő fahasáb közé a saját adagját. Elmosolyodva figyelte, hogyan kezdik nyaldosni a lángok, majd hogyan kezdik felfalni.

- Így sokkal szebb – jelentette ki.

Dwight és Keith követte a példáját.

- Most már biztos, hogy nem mehetsz börtönbe – szólalt meg Laurel, miután a papírokból csak hamu maradt. – Elégettünk minden bizonyítékot? – szegezte a kérdést Keithnek felemelt mutatóujjal.

- Honnan szedsz te ilyen kifejezéseket?

- A lexikonból.

Keith Dwightra nézett, aki próbálta elnyomni a vigyort a szája sarkában. Nem igazán ment neki, ki is tört belőle a nevetés.

- Te adtad oda neki a könyvtárat! – vonta meg a vállát jókedvűen.

Ezt már Keith se tudta megállni nevetés nélkül. Lehuppant a földre, az egyik bálának vetette a hátát. Az ölébe húzta Laurelt, és magához ölelte.

- Okostojás – jegyezte meg.

Dwight követte a példáját, Emily odabújt hozzá.

- Apunak igaza van, tényleg te mondtad, hogy azt olvasok, amit akarok.

- Nem gondoltam, hogy te a lexikonokkal kezdesz…

Laurel hamiskásan felnézett rá.

- Nincs több bizonyíték, ugye?

Keith a magasba törő, falánk lángokat nézte.

- Nincs.

- Rendben. Akkor holnaptól valami mást olvasok. A jogi lexikon amúgy is nagyon nehéz. Sokkal többet kell olvasnom, hogy rendesen megértsem.

Az apja és Harrison is megdermedt.

- Te jogi könyveket olvasol? Minek, kicsim?

Laurel szintén a tüzet nézte.

- Emily elmondta, miről beszéltetek a kórházban. Arra gondoltam, hogy ha jobban ismerem a jogot, akkor majd tudok segíteni Keithnek, ha mégis lecsukják.

Keithnek beletellett pár percbe, mire meg tudott szólalni.

- Azt hiszem, ennél nagyobb bókot még soha életemben nem kaptam.

Láthatóan Dwight is ugyanígy gondolta, miközben a fejét ingatta.

- Nem tudom, kire ütött ez a gyerek.

- Játsszunk indiánost, Laurel! – Emily hirtelen felpattant, és pattogni kezdett, mint egy labda. Egy nagyon cuki kis labda. – Táncoljuk körbe a tüzet, tudod, mint abban a könyvben, amit még régen meséltél.

- Jó! – A nővére felcsillanó szemekkel állt fel.

Kacagva, indiánkiáltásokat hallatva ugráltak a tűz körül.

- Gyere, apu, te is!

- Te is! – Dwight a férfira nézett.

Keith a gitár után nyúlt.

- Menj csak! Azt hiszem, eszembe jutott ehhez egy dal…

Dwight nevetve kergetőzött körbe-körbe a lányokkal, miközben Keith egy Graytől tanult dalt énekelt. A hangja tiszta volt és erős. Messzire szállt. Talán még Gray is meghallotta…

 

 

15.

 

 

            Az iskolai bevásárlás soha nem volt Dwight kedvenc programja. Komoly megterhelést jelentett a számára Laurel iskolai és Emily óvodai felszereléseinek beszerzése. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer arról kell valakivel vitát folytatnia, hogy mit ne vegyenek meg. Merthogy Keith-szel ezt jelentette a vásárlás.

Stacy távozása és Emily betegsége után a kapcsolatuk egy teljesen más szintre emelkedett. Még többet beszélgettek, megvitattak egy csomó olyasmit is, ami alapvetően nem lett volna problémaforrás. Dwight tisztában volt azzal, hogy a férfinak sok idő kell, amíg megbékél a helyzettel és elfogadja a kapcsolatuk szorosabbá válását. Valamint azt, hogy Dwight egyáltalán nem titkolja, milyen szálak fűzik őket egymáshoz.

- Nem hiszem, kicsim, hogy kell az a füzet – sóhajtotta, amikor Laurel reménykedő arccal leemelt egyet a polcról. – Van már tíz a kocsiban.

- Tizenegy – javította ki Laurel öntudatosan.

- Akkor meg pláne.

Az üzletben különváltak, hogy gyorsabban végezzenek. Dwight ment Laurellel, míg Keith Em-t vitte magával. Előbbi úgy gondolta, kevesebb problémával jár, ha ovis kislánya mellé „osztja be” a férfit. Persze ez csak addig volt így, amíg Keith és Emily púposan megrakott bevásárlókocsival oda nem álltak melléjük.

- Mi ez a sok minden? – ráncolta a homlokát.

- Apuuu, Em kapott két babát is! – Laurel felháborodott. Jogosan, mert arról volt szó, hogy most csak az iskolába, óvodába való dolgokat vásárolják meg. – Akkor én miért nem kaphatom meg ezt a füzetet?

Az apja felsóhajtott és szemrevételezte Keith-t és a kislányát, akik megpróbáltak beleolvadni a sorok közé.

- Megbeszéltük – szólalt meg figyelmeztetően.

- Laurelnek vettem könyveket.

- Mit? – Laurel már el is felejtette a füzetet. Rávetődött a kocsira, és próbálta a két baba alatt megtalálni a neki szánt könyveket.

- Várj, segítek! – Emily felcsimpaszkodott a szélére. Nem volt nagy segítség, mert a kocsi mély volt, ő meg pici. – Keith azt mondta, hogy tetszeni fognak neked.

Dwight szemrehányóan bámulta közben a férfit, akinek lassan, de biztosan zavar jelent meg a tekintetében.

- Sajnálom. Legközelebb megbeszélem veled.

- Köszönöm.

- De nem hiszem, hogy pár könyv és baba a világ vége lenne. 

- Nem akarom, hogy azt higgyék, most, hogy veled élünk, mindent megkaphatnak.

- Boldogan osztom meg veletek, amim van, Dwight. Eddig nem volt senki, akinek adhattam volna Sonián és Wilburön kívül.

- Tudom, és köszönöm is, de… - Dwight felsóhajtott. Nehezen fogalmazta meg a gondolatait. A mellettük elhaladó embereket látva, pontosan tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy mindezt megbeszéljék, viszont azt akarta, hogy Keith értse a problémát. – Az életben sem egyszerre kapnak meg mindent. Mindenért meg kell dolgozni, és nem akarom, hogy azt higgyék, nekik is majd minden az ölükbe hullik.

Laurel az egyik színes borítójú könyvet lapozgatva felpillantott.

- Mi nem hisszük ezt. Egy csomót dolgoztok, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Azért látunk titeket olyan keveset.

- Ahammm. – Emily bólogatott, bár már jobban lekötötte, hogy felfedezze, mik vannak az apja bevásárlókocsijában.

A két férfi összenézett. Dwight mondani akart valamit, de aztán inkább hallgatott. A gyerekei, de főleg Laurel, mostanában egyre többször érték el nála, hogy gombóc legyen a torkában a meghatottságtól. Keith, aki nyilvánosan még soha nem érintette meg, most közelebb lépett, és megfogta a kezét. Mosolygott.

- Mondtam, hogy klassz apa vagy.

- Még a végén elhiszem.

Összenevettek.

- Fejezzük be, és menjünk haza! Nézhetnénk valami filmet, ha elláttuk az állatokat.

- Jól hangzik.

- Igen.

Egymást nézték. Keith nagyon szerette volna megcsókolni. Érezte, milyen erővel szorítja a kezét. Látta, mennyire megérintették a lánya szavai. Tudta, mit jelent neki az, amit ő mondott. Dwight kitalálta szavak nélkül is, ismerte már az arckifejezéseit. Ezt különösen. Már a kezdet kezdetén így nézett rá a férfi. Csak azóta sok minden változott. Például az, hogy odahúzhatta magához és megcsókolhatta. S meg is tette. Imádta az ellágyult tekintetet, amivel Keith ilyenkor nézett rá.

- Menjünk haza! – mormolta az ajkára.

- Menjünk!

- Apu, nézd, két buzi! – A gyerekhang szinte kettévágta a hangulatot. Összerándultak mindketten, a sor végéről őket figyelő, Laurel korú kisfiúra bámultak döbbenten. – Laurel apja az! – A gyerek vihogva elrohant, ők meg bénultan álltak.

- Az apám nem buzi, te kis szemét! – Laurel dühödten belevágta a kocsiba a könyvet, és utánarohant volna, ha Dwight nem kapja el a karját.

- Ne, kicsim! Nincs semmi baj!

- De van! – A kislány szemébe máris könnyek gyűltek a haragtól.

Emily, aki nagyon ki volt hegyezve a nővére érzelmi hangulataira, azonnal elpityeredett. Nem értette, mit jelent, amit a gyerek mondott, de azt tudta, hogy rossz. Keith érte nyúlt, és felkapta.

- Nincs semmi baj, nem kell sírni!

Em átkarolta a nyakát, és riadtan szipogott.

- Hadd menjek utána! – Laurel a karját rángatta. – Engedj el, apu!

- Nem kell megvédened bennünket, édesem! – Dwight leguggolt, hogy egy vonalba kerüljön a szemük. – Nincs semmi baj – tagolta halkan a szavakat.

- Azt mondta rátok, hogy buzik vagytok! – Laurel most már sírt. – Nem ért semmit!

- Azért, édesem, mert senki nem magyarázta el neki. Ez gyakran előfordul. Valószínűleg nincs is tudatában, milyen bántó dolgot mondott. Gyere ide! – Magához húzta a lányát, és szorosan megölelte. – Nincs semmi baj! – simogatta a hátát. – Ismered őt?

- Te is ismered. Az osztálytársam, Johnny Kerrigan.

- Neki halt meg az anyukája?

- Aha.

- Jól van. – Dwight felpillantott Keithre, akin jól látszott, hogy milyen feszült. – Az apját szerintem tudod, kicsoda. William Kerrigan, a helyi újság főszerkesztője.

- Újságíró? – Keith lehunyta a szemét.

Szorosabban ölelte Emilyt, és vett egy mély levegőt. Felmérte, mivel jár, hogy pont az ő fia látta meg őket. Aztán be kellett ismernie, hogy teljesen mindegy, ki látta volna meg őket, előbb-utóbb akkor is kiderül. Az eddig terjedő pletykákat már Sonia is hallotta. Ám teljesen más volt szembesülni a külvilággal. Érzékelte, hogy Dwight aggodalmasan bámulja, és ez rádöbbentette, hogy már nem csak róla szól a coming out, hanem az új családjáról is. Dwight és ő fel fogja ezt dolgozni, tudja kezelni. A gyerekek viszont sokkal sérülékenyebbek.

- Keressük meg, és beszéljünk vele – javasolta kis habozás után.

- Meg fogom verni, ha még egyszer ilyet mond! – Laurel harciasan felszegte az állát.

A feszültség nevetésbe fulladt.

- Elnézést!

Laurel arca azonnal kivörösödött, amikor meglátta Johnnyt és az apját.

- Kérj bocsánatot az apukáimtól! – toppant a fiú elé csípőre tett kézzel. A kisfiú erre elbújt az apja mögött, onnan pislogott rémülten. Most egy hangja sem volt.

- Bocsánat! A kislányom elég határozott. – Dwight maga mellé húzta a lányát. – Dwight Alton, már találkoztunk – nyújtott kezet.

- Emlékszem. Szülői értekezleten.

William Kerriganből nem nézte volna ki senki, hogy övé a környék legsikeresebb újságja. Nem tűnt újságírónak sem. A hangja halk volt, s elég visszafogott benyomást keltett fekete nadrágjában és szürke ingében. Alacsonyabb volt, mint Dwight, körülbelül egyidősek is lehettek, de Kerrigan már pocakosodott. 

- Igen. Laurelt ismeri, ő pedig a kisebbik lányom, Emily. Az úr pedig Keith Harrison.

- Hallottam már magáról. – Kerrigan kíváncsian bámulta a hírhedt Harrisont. – Igazán nem akarok kíváncsiskodni, de a fiam az előbb azt mondta, hogy…

- Azt, hogy az apukáim buzik – vágott a szavába Laurel. Keith megdermedt mögötte, a szeme kikerekedett. – Az apukám és Keith szeretik egymást. Nem buzik. Melegek.

Dwight azon gondolkodott, hogy minek minősül az, ha rátenyerel a lánya szájára.

- Szerelmesek, mint a mesében – tette hozzá Emily is, felbátorodva a nővére szavaitól.

Az apja Keithre sandított, aki most már pipacsvörös volt. Azért azt elérni, hogy a mindig komor és hideg Harrison elvörösödjön, nem semmi teljesítmény volt a lányai részéről.

- Lányok! Megengednétek, hogy ezt mi beszéljük meg Mr. Kerrigannel?

Laurel erre visszamasírozott Keith mellé, és összefonta a mellkasán a karját. Az arca nem hagyott kétséget afelől, hogy nem bízik az apja konfliktuskezelésében. Dwight felsóhajtott. A lánya még nem is kamaszodik, mi vár rájuk a későbbiekben?! Ebbe inkább nem gondolt  most bele, az majd akkori probléma lesz. Kerriganék meg a mostani.

- Mr. Kerrigan, a fia meglátta, hogy megcsókoljuk egymást. Nem tudom, milyen szellemben neveli, de örülnék neki, ha a lányaim előtt nem buzizna. Sőt, nem csak a lányaim előtt, hanem egyáltalán.

A férfi lepillantott a fiára, a tekintete fáradt és szomorú volt. Dwight tudta, hogy fél éve meghalt a felesége és azóta a gyerek nevelését egyedül kell megoldania. Megértette, hogy nem könnyű neki, azonban azt is tudta, hogy nem hagyhatja annyiban ezt a dolgot.

- Sajnálom. Johnnyval erről még nem igazán beszélgettünk.

- Már nem pici.

- Tudom. Tényleg elnézést kérek. Elmagyaráztam neki most, de még otthon is leülök vele. Ne haragudjanak! Johnny? – Megérintette a fia vállát.

- Bocsánat! – A gyerek szemében bűntudat volt. – Ne haragudj, Laurel!

Laurel szeme azt sugallta, hogy ez még nincs ennyiben hagyva, de bólintott.

- Nincs semmi baj – ismételte az apja szavait.

- Köszönöm!

Kerrigan halványan elmosolyodott.

- Először azt hittem, a fiam téved. Magáról gondoltam volna utoljára, hogy összejön Harrisonnal. Bár azt se tudtam, hogy maga meleg – pillantott Keithre.

- Nem vertem nagydobra. – Keith most először szólalt meg.

- Megértem. – Kerrigan habozott. – Már gondolkodtam párszor azon, hogy megkeresem.

- Nem adok interjút.

- Igen, a fülembe jutott, hogy eddig mindenkit elutasított.

Dwight úgy sejtette, ez úgy nézett ki, hogy Keith minden újságírót elküldött a pokolba.

- Nincs mit mondanom senkinek. – Keith közben visszatalált régi önmagához, és letette Emilyt.

- Most talán lenne… - Kerrigan célzatosan Dwightékra pillantott.

- A magánéletem nem tartozik senkire.

- Az üzleti sem? – Kerrigan nem adta fel.

- Nem.

- Ugye, tudja, milyen pletykák terjednek a városban?

- Na, ide figyeljen…!

- Keith! – Dwight halkan szólalt meg, de a férfi azonnal reagált rá. – Tudjuk, milyen pletykák terjednek, Kerrigan – válaszolta keményen Kerrigan szemébe nézve. – Bökje ki, mit akar!

- Egy interjút Mr. Harrisonnal vagy kettejükkel. Önökön múlik.

- Nem.

Dwight figyelmeztetően megérintette Keith karját.

- Tudja, mit vár tőlünk?

- Sejtem.

- Francokat sejti! – Dwight tekintete nem engedte Kerriganét, aki bele is sápadt rendesen. – Nem tud maga semmit – tette hozzá csendesebben. – Az elmúlt hónapokban elég sok mindent megéltünk Keithszel és a gyerekekkel. Ha csak ketten lennénk, gondolkodás nélkül lépnénk ki a nagy nyilvánosság elé, de a lányaink miatt ez nem olyan egyszerű. A fia jó példa erre.

- Sajnálom. Figyeljen…

- Megértem, nem erről van szó, Kerrigan! De Keitht így is úgy emlegetik, mintha tömeggyilkos lenne, pedofil, nem is sorolom. Csak azért, mert senki nem vette magának a fáradtságot, hogy megpróbálja megismerni. Azért utálják, mert nem ismerik és Keith megszokta, hogy egyedül van. Maga pedig azt várja, hogy álljon ki velünk a város elé.

- Elismerem, hogy nem lenne könnyű, de előbb-utóbb meg kell történnie, ha együtt akarnak maradni, Alton. Kifognák a szelet sok ember vitorlájából, ugye, tudja?

- Igen.

Tudták, de attól még nem lett volna könnyebb megtenni.

- Nem érdekel, ki mit gondol rólam – szólalt meg Keith feszülten. – De Dwight és a gyerekek mindennél fontosabbak a számomra. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rájuk.

Kerrigan bólintott.

- Értem. – Elgondolkodott. – Van egy állandó rovat az újságban, talán ismeri. A környékbeli gazdákat, kisvállalkozókat, és azokat mutatom be, akik úgymond vitték valamire a városban. Emiatt akartam megkeresni. Egy oldal mindössze, egy-két fotó esetleg. Kezdhetnénk ezzel is. Mit gondol?

Keith Dwightra nézett, majd kis tétovázás után bólintott.

- Rendben.

- Köszönöm! – Kerrigan elvigyorodott. – Majd keresem a napokban.

- Oké.

Kezet fogtak búcsúzóul, aztán Kerrigan a fia vállát átkarolva ott hagyta őket. Dwight éppen meg akart szólalni, amikor Johnny visszafutott. Megállt Laurel előtt.

- Nem akartam bántani apukádat, egyiket sem! Sajnálom.

Laurel arca megváltozott.

- Semmi baj, de ne csinálj többet ilyet!

- Nem fogok. – Johnny az ajkát harapdálta, mielőtt kibökte. – Szép a hajad. – S ezzel inába is szállt a bátorsága, sarkon fordult és úgy rohant, hogy majdnem fellökött egy idősebb asszonyt, aki akkor fordult be a sorra.

Dwight a lányát nézte, akinek tiszta piros volt az arca és egyikükre sem nézett. Keith is Laurelt bámulta, majd megértően egymásra mosolyogtak.

- Most már menjünk haza!

Emily megfogta az apja kezét.

- Apu, megtarthatom a babákat? Mert ha nincs pénzünk rá, akkor visszaviszem őket.

Az apja a drága babákat nézte, és felsóhajtott. Megsimogatta a kislány haját.

- Van pénzünk rá, megtarthatod őket.

- Köszönöm! – Emily arca felragyogott, majd bizonytalanul megkérdezte. – Apu, Laurel is megtarthatja a könyveket?

- Igen.

- Akkor jó.

Laurel ezenközben látványosan átpakolta a könyveket a saját cuccai közé. Az arca már visszanyerte a színét, de a szemét még mindig lesütötte.

- És apu… - Em megfogta az apja kezét és lehúzta, hogy a fülébe tudjon suttogni. – Apu, Laurel most szerelmes?

- Nem tudom.

- Megkérdezhetem tőle?

- Szerintem inkább ne. Majd úgyis elmondja, rendben?

- Aham. – Emily gyorsan napirendre tért a dolog felett és visszaugrándozott Keithhez. – Apu azt mondta, megtarthatom a babákat – tájékoztatta, mintha a férfi nem hallotta volna a beszélgetést.

- Örülök neki. Mehetünk akkor?

- Igen. – A két gyerek hangos csatakiáltással elindult a pénztár felé.

Dwight maga elé engedte Keitht, míg ő visszanyúlt a füzetért, amit Laurel szeretett volna. Keith nem mondott semmit, csak mosolygott.

- Ne mondj semmit!

- Nem mondtam!

- Csak gondoltál!

Az eladó nagyot nézett, amikor az ugrándozó gyerekek mögött megpillantotta a nevetgélő Keitht. Ez is egy olyan dolog volt, ami aztán bevonult a város történetébe.

 

            Másnap kora reggel Dwight arra ébredt, hogy Keith felkel mellőle. A film után hosszan szeretkeztek, összebújva aludtak el, és csodák csodájára a gyerekek sem keltették fel őket.

- Mennyi az idő?

- Aludj csak! – Keith visszahajolt hozzá egy csókra. – Elkészítem a reggelit és ellátom a lovakat.

- Csináljuk együtt, utána reggelizhetünk a lányokkal. – Jól látta a férfin, hogy habozik. – Mi a baj?

- Semmi.

Ismerte már annyira, hogy tudja, nem mond igazat, de ráhagyta.

- Rendben. Megnézem a lányokat.

Laurel és Emily is még mélyen aludt, ezért elment lezuhanyozni. Keith valószínűleg már lement a konyhába, mert nem találta a hálószobában. Felöltözött és utánaballagott. A férfi épp akkor kapcsolta be a kávéfőzőt. Mezítláb volt, kinyúlt farmert vett fel és Dwight egyik ingét. Megint itt volt az ideje annak, hogy hajat vágasson, mert egyre többször látta, ahogy hátratúrja a homlokából. Hátulról átölelte és belecsókolt a nyakába.

- Kérek neked egy időpontot a fodrászhoz.

- Fodrászhoz? – Keith meglepetten pislogott.

- Már belelóg a szemedbe.

- Gyorsan megnőtt.

- Még a lányok vágták le.

- Nem most volt.

- Az interjú miatt vagy ideges?

Keith teste megfeszült, de miután szorosabban ölelte, lassan elernyedt. Hátradőlt, és a fejét is hátrahajtotta Dwight vállára.

- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet.

- Kerrigannek abban igaza volt, hogy előbb-utóbb meg kell tenned. Meg kell tennünk – javította ki magát Dwight.

- Igen, tudom. Csak értetek aggódom.

- Ezt megbeszéltük már párszor.

- Tudom. – A férfi egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét. – Tudom, hogy együtt mindenre képesek vagyunk, de a régi beidegződéseket nehéz félretenni.

- Tudom. – Dwight felsóhajtott.

A konyhát lassan betöltötte a friss kávé illata, és körbeölelte őket. Keith lassan átfordult, a férfi nyaka köré fonta a karját és lehunyta a szemét. Dwight ajka puhán ért az övéhez, lágyan simogatta, teljesen elgyengült tőle, a szíve pedig olyan hevesen vert, mint egy dobszólam.

- Szeretem a kávé illatát – sóhajtotta Laurel, miközben ásítozva bemasírozott. Mögötte a húga jött, maga után húzta a hatalmas plüss macit, amit az anyja küldött neki. – Ti már megint csókolóztok?!

- Nem. – Egyszerre válaszoltak, de meg sem próbáltak eltávolodni egymástól.

- Éhes vagyok. – Emily kihúzta az egyik széket és felült rá. Maga mellé ültette a macit is, aki viszont olyan nagy volt, hogy minduntalan lecsúszott az asztal alá.

- Kapunk reggelit? – Laurel már teljesen éberen pislogott az apukáira.

- Természetesen. Mit óhajtanak a hercegnők? – Dwight jókedvűen rájuk mosolygott, és remélte, nem látszik, hogy mennyire aggódik. 

 

            A várt telefonhívás majdnem egy héttel később futott be. Sonia vette fel a telefont, éppen takarított, amikor megszólalt.

- Harrison-ház.

- Kerrigan vagyok. Mr. Harrisont keresem.

A lányok elmesélték a vásárláskor történteket, így Sonia nem lepődött meg. Azon igen, hogy Keith állítólag igent mondott egy riportra vagy mifenére, de ezt persze nem mondta.

- Kint van a lovaknál. Várjon egy kicsit!

- Köszönöm.

Keith átvette a telefont, és rosszkedvűen beleszólt. Eddig reménykedett abban, hogy az újságíró elfelejtkezett róla.

- Harrison.

- Jó napot, Mr. Harrison. Még mindig hajlandó interjút adni?

- Azt hittem, már nem is hív.

- S örült, ha jól sejtem.

- Igen, így van. – Nekidőlt egy oszlopnak és a lovakat nézte. Dwight és Wilbur az istállót takarította, pedig Dwightra most nagy szüksége lett volna. – Úgy vélem, hogy az életemhez senkinek semmi köze. Legfőképp a városban élőknek, akik úgy kezelnek, mintha én lennék a mumus.

- Talán annak is tartják, Mr. Harrison. – Kerrigan hangja szinte szelíd volt. – Az emberek félnek attól, amit nem ismernek. S nem tudnak magáról semmit. Hiába ismerték a családját, maga majdhogynem ismeretlen a számukra. Mindehhez hozzájön, hogy gazdag, nem szorul senki segítségére. Teljesen természetes, hogy az emberek nekiállnak kitalálni dolgokat magáról.

- Nem hiszem, hogy ennek természetesnek kellene lennie.

- Szerintem sem, de az emberi természet már csak ilyen. Talán ez a cikk segíthetne abban, hogy másképp ítéljék meg.

- Nincs szükségem arra, hogy másképp ítéljenek meg!

- Magának nincs, de már nincs egyedül.

Keith a kék eget nézte.

- Maga egy rohadt szemétláda, Kerrigan.

A nevetés kicsit meglepte.

- Tudja, maga üdítő változatosságot jelent az interjúalanyaim között. Mindenki fél, mit írok meg róla, ezért mézesmázosak és hízelkedőek. De maga nem, Harrison. Szóval, benne van?

- Holnap délután megfelel?

- Ebéd után ráérek, ha nem baj, hogy viszem a fiamat is.

- Hozza nyugodtan.

- Köszönöm. Akkor holnap.

- Viszlát, Kerrigan. – Kinyomta a telefont, és a karját ráfektette a kerítésre. Ráhajtotta az állát, úgy nézte tovább a legelésző állatokat.

- Minden rendben? – Dwight megállt mellette, a vállára tette a kezét.

- Igen, persze. Kerrigan holnap jön.

- Nem muszáj végigcsinálnod, ha nem akarod, ugye, tudod?!

- Tudom.

Dwight felsóhajtott.

- Nem fogunk kevésbé szeretni, ha elküldöd őt a fenébe. Minden mást pedig megoldunk akkor, amikor meg kell oldani.

Rápillantott. A férfi arca komoly volt. Nem nézett félre, csak nézett rá a gyönyörű szemében azzal az állhatatossággal, amivel mindig elmondta, mennyire szereti. Ilyenkor gyerekesnek érezte magát a nyavalygásával, hiszen Dwight megbízott benne és tudta, hogy akkor is mellette áll majd, ha tényleg nemet mond az interjúra. S együtt meg fogják oldani a gondokat is, amiket az élet eléjük sodor. Nem lesz zökkenőmentes, de semmi sem az.

- Minden rendben lesz.

- Biztos?

- Igen.

Dwight megszorította a vállát.

- Szeretlek.

- Én is.

- Ne romantikázzatok, arra nincs idő! Mindjárt itt az este és még egy csomó munkánk van! – Wilbur az istállótól kiabált feléjük.

- Hagyd békén őket, öreg! Nem látod, hogy fontos dolgokat beszélnek meg?! – Sonia kilépett az irodából és a verandáról mondta a magáét.

- Hajjaj! – Dwight felszisszent.

- Menjünk, mielőtt összevesznek. – Keith a fejét ingatta.

- Szerintem már megtörtént.

Sonia és Wilbur hangja betöltötte az udvart…

 

            Laurel királynőként vonult eléjük és úgy is nézett Johnny Kerriganre.

- Gyere velünk!

- Mit játszunk?

- Lovagosat.

- Az milyen?

Emily, aki nem hiányozhatott a nővére mellől, azonnal nekilátott a magyarázatnak.

- Én vagyok a hercegkisasszony és Laurel a lovag, aki megvéd tőled.

- Tőlem?

- Igen. – Laurel kihúzta magát. – Te vagy a gonosztevő, aki el akarja rabolni Emily hercegnőt.   

Johnny nagyot nyelt.

- Miért?

- Az arany miatt. Meg akarod zsarolni majd a királyt.

- Aha, értem.

- Jaj, gyere már! – Laurel megunta az ácsorgást és maga után húzta a fiút.

Kerrigan kicsit aggódva nézett a fia után.

- Biztos… minden rendben lesz velük?

- A lányok úgy ismerik a birtokot, mint a tenyerüket – válaszolta Dwight. – Tudják, hova nem mehetnek és mivel nem játszhatnak. Nem lesz bajuk.

- Hát, én nem is emiatt aggódom. Azt hiszem, a lányotok haragszik a fiamra.

Dwight és Keith összenéztek. Először is, nagyon jó érzés volt azt hallani, hogy „lányotok”, másrészről viszont a férfinak igaza volt. Johnny Kerriganre nehéz órák vártak.

- Egy kislányról van szó, hogyan bánthatná a fiadat?

- Hát, nem tudom, de igazad van, micsoda butaság…

- Áááá… - Johnny keresztülrohant az udvaron.

- Gyere vissza, te… - Laurel időben észrevette a szüleit. – Te gaz kisfiú!

- Várjatok! – Emily mögöttük rohant, még egy korona is került a fejére, messziről csillogott.

- Látod? Játszanak. – Dwight elgondolkodott azon, hogy finoman fenékbe billenti a kislányát.

- Hol szeretne beszélgetni? – Keith úgy gondolta, jobb, ha eltereli a férfi figyelmét és legalább ezen a nyavalyás interjún is túllesznek.

- Megmutatja a birtokot?

- Igen, persze. Jöjjön. Mire kíváncsi? – Keith örült, hogy Dwight is velük tart, mert így kevésbé volt ideges.

- Bekapcsolom a diktafont, rendben? A memóriám már nem a régi. A fényképezőgépemet meg otthon hagytam, de a telefonnal csinálnék pár képet, ha nem gond.

- Persze.

Kerrigan körbefordult, megszemlélte a házat, a melléképületeket, a lovakat, a földeket. 

- Úgy tudom, a nagyapja alapozta meg a birtokot.

- Igen. A nagyapám apja korán meghalt, az anyját állítólag nem is ismerte, rokonai nem voltak. Útnak indult és itt kötött ki, először bérbe vette a helyet, aztán olyan ügyesen gazdálkodott, hogy meg is tudta venni. A földje körülbelül a mező túlsó széléig ért. Megnősült, a nagyanyám öt gyermeket szült neki, de csak kettő érte meg a felnőttkort. Az apám volt az idősebb, a nagybátyám viszont elég kalandor természetű volt, nem is jött ki jól a nagyapámmal és itt hagyta a családot. Apám viszont maradt és megnősült.

- Úgy tudom, hogy a nagyanyja az akkori polgármester lánya volt.

- Nagyanyám rangon alul házasodott, de anyám szerint soha nem látszott rajta, hogy boldogtalan emiatt. Nagyapám megépítette neki a nagy házat, könyvtárszobát alakított ki benne, sőt, még egy zongorát is vett neki, mert tudta, mennyire szereti a zenét. Később mi is azon tanultunk zongorázni és a könyvtárszobában tanultunk.

- Ön és a bátyja hogyan jöttek ki egymással?

Keith régen valószínűleg cifra káromkodással válaszolt volna, de most csak szomorúan elmosolyodott.

- Fiatalabb korunkban nagyon sok időt töltöttünk együtt. Az apám sokat dolgozott, nem volt ideje ránk. Anyám pedig a háztartás mellett igyekezett besegíteni, amiben csak tudott. Gray mellett nőttem fel, tőle tanultam lovagolni is például. Aztán később, ahogy idősödtünk, megromlott a viszonyunk.

- Hogyan érintette a bátyja halála?

- Rosszul. – Keith észrevétlenül Dwight keze után tapogatózott, aki azonnal megszorította az ujjait. – Addig, amíg meg nem halt, lett volna lehetőségünk arra, hogy kibéküljünk…

- Gray halála után hallottam olyan pletykákat, hogy öngyilkos lett.

- Biztos, hogy nem.

- Miért?

- Új életet akart kezdeni. Barátnője volt és tervei a jövőre.

- Mégis holtrészegre itta magát.

- Kerrigan… - Dwight tekintete acélosan szegeződtek az újságíróra.

- Igen, bocsánat. Csak nekem, tudja, furcsa, hogy annak ellenére, hogy elvileg új életet akart kezdeni, mégis az alkohol után nyúlt.

- Alkoholista volt. Neki létszükséglet volt a pia.

- Értem. – Kerrigan hümmögve bólintott. Láthatóan nem hitte el egyetlen szavát sem. – A bátyja vagyona teljes egészében magára szállt?

- Igen. A házát eladtam, a földeket hozzácsatoltam a családi birtokhoz.

- S ezzel ön lett a leggazdagabb gazdálkodó a környéken.

- Nem öltem meg a bátyámat, ha erre gondol.

- Fel sem merült bennem.

- De igen. Máskülönben fel sem veti a témát.

- Egyesek szerint semmi érzelmet nem mutatott, amikor megtudta.

Keith Dwightra pillantott, majd a hajába túrt.

- Nem örülök annak, hogy ilyen irányt vett a beszélgetésünk, Kerrigan, de ha éppen tudni akarja, a bátyám barátnőjétől tudtam meg, mi történt. Kora reggel volt, és senki nem volt itt rajtam kívül. Mégis honnan tudná bárki, milyen érzelem ült ki az arcomra?! S azt is árulja el nekem, mi a fenéért kellene világgá kürtölnöm az érzéseimet?!

- Most felbosszantottam.

Keith a szemébe nézett.

- Maga nem lenne dühös a helyemben?

- De, azt hiszem, igen.

Kis ideig hallgattak.

- Úgy tudom, bérbe adja a földeket. – Kerrigan úgy döntött, semlegesebb témára tereli a szót.

- Igen. Két bérlőm van. – Keith innentől kezdve a gazdaságról és a lovakról beszélt. Jó nagy sétát tettek meg. Visszafelé tartottak már, amikor megpillantották a gyerekeket, ahogy kergetőznek. A nevetésüket is hallották.

- Látod, nem kell féltened a fiad – könnyebbült meg Dwight.

- Az anyja halála óta agyon aggódom magam, ha róla van szó. Neked milyen a viszonyod a volt feleségeddel? Elváltál, ha jól emlékszem.

- Igen. Stacy újra férjhez ment, két gyereke is van. Jóban maradtunk. – Arról mélyen hallgatott, hogy ezt mekkora veszekedés előzte meg.

- Mindig tudtad, hogy meleg vagy?

Dwight döbbenten meredt a férfira.

- Nem. Csak Keith miatt… vagyis inkább csak Keitht szeretem. Eddig más férfit meg se néztem, ha meg mégis, nem is voltam tudatában.

- A gyerekek hogyan fogadták?

- Jobban, mint számítottam rá.

- Jobban kezelik, mint mi – szólalt meg Keith csendesen. A lányokat figyelte. – Amíg fel nem bukkantak az életemben, próbáltam mindenkitől távol maradni és senkit nem megszeretni. Féltem, hogy megsebeznek. Laurel és Em viszont… nem érdekelte őket, hogy kiállhatatlan vagyok, hogy kiabálok. Annak láttak, akivé válni akartam.

Dwight átkarolta a vállát és magához húzta. Egymásra mosolyogtak. Ez volt az első intimebb érzelemnyilvánítás, mióta Kerrigan elkezdte a beszélgetést.

- S Dwight?

- Dwight? – Keith felpillantott a férfira. Kerrigan a telefonjával lefotózta a mosolyát.

- Sokkal jobbat érdemelne nálam, neki valamiért mégis én kellek.

- Ugye, emlékszel, hogy csak a pénzedért vagyok veled?

- Ja, tényleg!

Elnevették magukat. Kerrigan velük nevetett.

- Megpróbálom betenni a vasárnapi mellékletbe a cikket. Küldök majd belőle, de online is meg tudjátok nézni majd.

- Köszönjük!

Laurel és Emily szinte csalódott volt, amikor Johnnyt magához intette az apja.

- Eljöhetek még, apu?

- Ha megengedik, akkor igen.

- Bármikor – nyújtott kezet Dwight.

Kerrigan hálásan biccentett, mielőtt beszálltak volna a kocsiba és elhajtottak. Laurel igyekezett ezt kihasználni és elsomfordált.

- Laurel Alton. – Az apja hangjára megállt és lehorgasztotta a fejét.

Dwight pár lépéssel utolérte és hátulról felemelte.

- Nagyon büszke vagyok rád, hogy nem ástad el a mezőn – suttogta a fülébe.

Laurelből kitört a megkönnyebbült kacaj.

- Most min nevetnek? – Emily kíváncsian nézte őket.

- Gyere, kérdezzük meg! – Keith felvette és a karjára ültette. – Mi is nevetni akarunk ám! – lépett oda hozzájuk. A szíve átmelegedett, ahogy huncutul rámosolyogtak.

- Mi lesz, ha nem mondjuk? – kérdezte Laurel játékosan.

- Akkor Emily hercegnő lovagjaként kötelességem figyelmeztetni benneteket, hogy börtönbe zárhatlak titeket!

- Tényleg? Te vagy a lovagom? – Emily szeme felcsillant. 

- Bizony! Válaszoljatok, Altonok!

Dwight kihúzta magát.

- Nem válaszolok! Küzdj meg velem, ha tudni akarod a titkunkat!

- Nem, én akarok megküzdeni vele! – Laurel fellelkesedett.

- Egyenlőtlen küzdelem lesz, kisasszonyom! – súgta neki Dwight.

- Erős vagyok és bátor!

Így esett, hogy Laurel Alton, a hős lovagból lett gaz haramia végül legyőzte a hercegkisasszony lovagját. Ám a lovag hősiessége olyannyira meghatotta, hogy végül megkímélte az életét és ő maga is jó útra tért.

- Fáradtabb vagyok, mintha egész nap istállót takarítottam volna – zuhant rá az ágyra Keith.

A gyerekeket a nagy harc annyira kifárasztotta, hogy Emily már a kádban elbóbiskolt. Laurel pedig még azt se várta meg, míg az apja betakarja, máris elaludt.

- Megmasszírozzalak?

Keith felkönyökölt. A haja még vizes és kócos volt.

- Attól függ, hol akarsz megmasszírozni… - A tekintete, a mosolya és a hangja nem hagyott kétséget arról, hol szeretné azt a masszírozást.

- Szerintem ugyanarra a masszázsra gondolunk – vélte Dwight, mielőtt kuncogva odahajolt hozzá és szenvedélyesen megcsókolta.

 

            Vasárnap délután Dwight hiába kereste Keitht, a férfi nem volt sehol.

- Szerintem a tónál keresd, fiam. – Wilbur szokás szerint egy szalmabálán heverészett és két alvás között volt.

- Figyelj a lányokra!

- Rendben.

Felnyergelte Zafírt és kilovagolt. Szeszély halk nyerítéssel fogadta a társát, az erdő szélén legelészett. Zafírt ott hagyta mellette és Keith keresésére indult. A férfi a mólón ücsörgött. Bámulta a tavat, az erdőt. Nem akarta megzavarni, így nekitámaszkodott az egyik fának és ő is elmerült a tájban.

- Nem akarsz idejönni? – Keith hangjára meglepetten felrezzent.

- Reméltem, hogy nem vettél észre – mondta, amikor odaért hozzá.

- Miért?

- Magad akartál lenni, nem?

- De. – Ennek ellenére a férfi kinyújtotta a kezét és maga mellé húzta.

- A cikk miatt van?

- Nem tudom, mire számítottam, de semmi esetre sem ilyesmire. Valahol attól féltem, hogy lefest majd egy szörnyetegnek.

- Ehelyett te lettél a férfi, aki eddig félt szeretni és ezért eltaszított magától mindenkit.

- Igen.

- Csak az igazat írta.

Keith megérintette az arcát, a tekintete beszédesebb volt minden szónál. Mégis megszólalt.

- Magányra volt szükségem, ahol átgondolhattam a dolgokat, de most örülök, hogy itt vagy.

- Nem baj az, ha magányra vágysz. Én megvárlak.

- Ez a legjobb benne. 

Keith láthatóan meg volt hatódva. Megölelte és puszit nyomott a hajára. Sokáig nem mozdultak, összebújva figyelték a madarakat, a fák zizegését, a tó felszínének lágy ringását.

- Úszunk egyet? – Keith felemelte a fejét.

- Ha levetkőzöl, nem biztos, hogy csak úszás lesz a dologból.

Nézte, ahogy a férfi elhúzódik tőle és a fején át leveszi az ingét. Édes csábítás volt minden mozdulata, miközben tovább vetkőzött. Felforrósodott tőle a vére, amit a tó hűs vize sem tudott lehűteni…