5. nap: A jövő - Egy darabot a szívedből...

Stephent lenyűgözte Gabriel és Nicky hasonlósága, de ahogy napról napra figyelte őket, egyre inkább tudatában lett annak, mennyire különböznek egymástól. Az, hogy a doktort egyedül találta most és elbeszélgettek, rámutatott arra, hogy Gabriel pontosan átérzi Nicky problémáit. Ez a fejében ezernyi gondolatot indított el. Tudta, hogy a dokinak igaza van. Nicky megtette felé az első lépést, minden más pedig már rajta múlik. Szerette a férfit, már olyan régóta vágyott rá. S talán pont ezért képtelen volt nyitni feléje. A bűntudat megálljt szabott minden mozdulatnak, érzésnek és vallomásnak.

A keresésére indult. Jesse-szel beszélgetett, karcsú alakját körbeölelte az enyhe szellőben lengedező köpenye. A torkában dobogott a szíve, ahogy lépésről lépésre megközelítette őket.

- Nicky?

- Stephen… - Nicky azonnal megfordult, a mozdulat feszültséget sugallt. – Valami baj van?

- Beszélhetnénk?

- Most nem érek rá. – A férfi hangja óvatos lett.

- Boldogulunk nélküled is, menj csak! – Jesse odabólintott Stephennek és már lépett is el tőlük. Mint mindenki a táborban, ő is érzékelte a két férfi között dúló néma háborút. Esélyt akart adni a lezárására.

- Segítek!

Jesse megtorpant, az arca kifejezéstelen volt, a hangja pedig olyan, mintha egy engedetlen gyerekhez beszélne.

- Pihenned kell! Stephen, vidd innen!

- Igen! – Stephen Nicky ujjai közé fűzte a sajátját és szinte vonszolta magával. – Gyere!

- Mi nem ér rá estig?

- Este is kitérnél előlem!

- Stephen…

Megperdült, összeütköztek volna, ha Nicky ösztönei nem hipergyorsak.

- Szeretkezni akarok veled! – közölte ellenmondást nem tűrően. Nicky erre úgy megszorította a kezét, hogy kis híján felszisszent.

- Nem.

- Miért?

- Én…

- Félsz tőlem?

- Nem.

- Nem kívánsz?

Nicky lehajtotta a fejét, így nem látta az arcát.

- Tudod, hogy nem így van.

- Akkor miért nem vagy hajlandó együtt tölteni velem az éjszakát?

Továbbra sem látta az arcát, de érezte teste megfeszülését. Dühös lett. Tovább indult, magával húzva a férfit is. Nicky kis otthona nyitva volt, nem volt benne semmi, amit ellophattak volna, s nem is jutott volna eszébe ez senkinek. A hálószoba puritán volt és a behúzott függönyökön átsejlő kinti fény félhomályt varázsolt köréjük.

Erősebben megrántotta a férfit, Nicky szinte rázuhant az ágyra. A csuklya lecsúszott a fejéről, már nem takarta döbbent és sebezhető arcát. Olyan gyönyörű volt, hogy belesajdult a szíve. Nem akarta bántani. Mosolyogni akarta látni, azt akarta, hogy boldog legyen. De ha ehhez az kellett, hogy először megsebezze, akkor arra is készen állt. Elég volt a félelemből és a némaságból…

- Szeretlek! – Feltérdelt hozzá az ágyra, odaszegezte a takaróra.

Nicky szeme tágra nyílt. Megsimogatta az arcát, a bőre olyan volt, akár a selyem. Hófehér selyem, amelyet semmi nem mocskolhatott be.

- Szeretlek! – ismételte. – Nem gondolom meg magam. Akarlak! Annyira akarlak, hogy az már fáj… - Előrehajolt, a homlokát a férfi mellkasához szorította, érezte szívének erőteljes dobbanásait. – Tudom, hogy Benny jelenti számodra a nagy Ő-t, és azt is tudom, hogy soha nem léphetek a helyébe. Nem is akarok. Csak egy kis darabot kérek a szívedből… egy kis helyet adj…

- Stephen… - Nicky szorosan összezárta a szemét.

- Azt mondtad, szeretsz. Hazudtál?

- Nem.

- Akkor? – Felemelte a fejét, hogy lássa az arcát.

Nicky végre ránézett.

- Nagyon szerettem Bennyt, ő volt a világom közepe, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Megtanított, hogy elfogadjam önmagam. Mindig itt lesz a szívemben. Hiányzik, és sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha… ha… - A könnyek ott remegtek a szemében, de nem engedte, hogy kicsorduljanak. Benny halála óta nem látta sírni. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudunk változtatni a múlton…

- Sajnálom. Annyira sajnálom! Vissza kellett volna mennem érte… Bocsáss meg!

- Nem! – Nicky ujjai karmokként markoltak a felkarjába. – Elveszítettelek volna téged is! S akkor tényleg egyedül maradtam volna…

- Mindkettőnkért bosszút álltál volna! Bennyért is megtetted.

- Nélküled nem ment volna. Tudtam, hogy ott vagy a hátam mögött és emiatt erős lettem. Te tettél erőssé, Stephen!

- Ha ennyit jelentek neked, akkor miért…?

- Hát, nem érted?! – Nicky elfordította a fejét. – Úgy érzem, megcsalom őt. Minden egyes alkalommal, amikor rád vágyom és téged akarlak. Igen, közben tudom, hogy ez hülyeség, de attól még itt van a fejemben.

- Nem hülyeség. – Stephen cirógatni kezdte az arcát. – Emberi.

- Beléd szerettem, ez az igazság. Ez teljesen más, mint amit Benny iránt éreztem. Elbizonytalanodtam, hogy ezek után, azzal a sok gyűlölettel, ami bennem van, azzal együtt el tudsz-e fogadni? Nem, nem is, inkább, hogy boldoggá tudlak-e tenni? – Belesimította az arcát a férfi tenyerébe. – Még az is, hogy nem csak sajnálatból meg bűntudatból menekülünk egymás karjaiba?

- Már akkor szerelmes voltam beléd, amikor Benny még élt.

Nicky összeszorította a száját, vett egy mély levegőt.

- Volt egy ilyen érzésem akkoriban, de elhessegettem magamtól. Benny is fura volt, hogy engem választott. Képes volt belém szeretni – tett egy félmozdulatot, amivel önmagára mutatott.

- Mi bajod van magaddal?

- Azt hiszem, nem néztél még meg alaposan!

Stephen lassan elvigyorodott.

- Nagyon szeretnélek alaposan megnézni, de azt most is tudom, hogy gyönyörű vagy.

- Albínó vagyok, Stephen!

- Ezt úgy mondod, mintha szitokszó lenne. Szerintem csak azt jelenti, hogy mennyire különleges vagy. – A mutatóujját végighúzta az arcélén, az állán. – Gyönyörű, akár egy porcelánbaba… - suttogta közelebb hajolva.

- Nem vagyok az!

Stephen közvetlen közelről nézett a szemébe. Látta, hogyan tágulnak ki a pupillák, szinte elnyelték.

- Jó, mert nem hiszem, hogy gyengéd tudok lenni veled. 

- Nem akarom, hogy porcelánbabaként bánj velem!

- Nem? – Stephen hangja vészesen elhalkult. A leheletük keveredett.

- Nem. – Nicky ugyanolyan halkan felelt, belülről majd’ szétvetette a feszültség, amit érzett.

Stephen ajka végre az övére simult. A szavaival ellentétben olyan lágyan csókolta, hogy valami összetört a szívében. Akarata ellenére kicsorduló könnyeit a férfi elmorzsolta a hüvelykujjával, a csókot azonban nem szakította meg. Finoman ránehezedett, kicsit helyezkedett rajta, így tökéletesen érezte, mennyire kívánja.

Érezte vadul verő szívét, ahogy az ereiben vágtázó vért is. A teste meleg és nehéz volt, a csókja pedig egyre szenvedélyesebb. Felmelegítette, életre keltette, mintha eddig csak egy hideg márványszobor lett volna. Talán az is volt, hideg márványból faragott magányos szobor az élők között. Csak a szerelem kellett ahhoz, hogy életre keljen…

Vége