A jövő

Ai: A jövő

 

 

Bevezetés

 

Az Úr 2026. esztendejében járunk. Ha kinéznénk most az ablakon, nyoma sem lenne életnek. Éjszakára mindenki megbújik. Az Ördög sohasem alszik. Álmomban még látom az egykori világot, de hol van az már? Egykoron, még a XXI. század küszöbén jobb jövőről meséltek nekünk. Úgy nőttem fel, hogy a politikusok azt szajkózták, meg fog változni a világ és az emberiségre új, szebb korszak köszönt majd. De amikor végignézek a tájon, nem azt látom, amit ők mondtak. Halált látok, temetetlen holtakat, szomorú sírokat, egykedvű, üres tekintetű embereket. Eltűnt minden, ami jobbá tehette volna a jövőt. Rommá dőltek a házak, levegővé váltak a városok és lakóik. Hol vannak már a nagy üzletközpontok, McDonald’s-ek? Hol van már Washington, Kína, a fél világ? Hová tűntek az emberek? Több mint négy év telt el, hogy rosszul döntöttünk, és elpusztítottuk a világot, mely évezredek óta az otthonunk volt…

Hogy honnan tudom mindezeket?

Ott voltam.

 

1. Remény nélkül

 

Közép-Amerika, Mississippi állam.

Jackson romjaitól pár kilométerre, New Orleanstól 110 mérföldméterre, a Good Life nevű fogadóban, este kilenc óra felé.

 

Piros lángok táncolnak vidáman a kandallóban. Pattog a nyers fa, amit Brian vágott ma reggel. Nedves, száradó ruhák szaga üli meg a meleg levegőt. Halk beszélgetés hangja hallatszik a sarokból, ahol összebújtak a menedéket kérők. A tűz barátságos, és vidám képek villóznak a falon. Egyedül ülök a tűz mellett. Senki nem jön a közelembe, mintha éreznék, hogy most egyedül akarok lenni. A térdemen fekszik a kis jegyzetfüzet, amit még egy üzlet romjai között találtam pár napja. Összeszedtem hozzá tollakat és ceruzákat is. A füzet lapjai néhol összeragadtak, s egy kicsit meggyűrődtek. Az én céljaimnak azonban tökéletesen megfelel. Sietős léptek koppannak a konyha felől. Házigazdám lánya nagy korsó meleg teát hoz, hogy felmelegítse átfagyott vendégeiket. Kérés nélkül tölt az én poharamba is.

- Köszönöm.

- Anyám látni akarja – súgja, és elsiet.

Elkortyolom a teát, felállok. Egy nagy szemű, kétéves körüli kisfiú rám pislog az anyja mellől. Hallom, hogy korog a gyomra. Éhes, de ételt csak keveset kapott, ahogy mindegyikük. A fogadós kemény ember, kemény a szíve. A mai világban övék az élet. A köpenyem alatt, kis táskámban van néhány szikkadt pogácsa és egy darab csokoládé. Előszedem és odaviszem neki. Az anyja azonnal gyanakodva méreget.

- Tessék, egyétek meg – nyújtom a fiúnak.

Felcsillan a szeme, de győz a gyermeki félelem. A fejét rázza. Tudom, hogy nem fogja elvenni. Az anyja ölébe teszem szegényes ajándékomat.

- Egyék meg! – mondom halkan, de szigorúan. Egyenesen a szemébe nézek, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Félrekapja a pillantását. Nem utasítja vissza. Ő nem.

- Köszönöm – motyogja az orra alatt, és fiának nyújt egy pogácsát. Aztán elosztja társai között, hogy minden gyereknek jusson. A felnőtteknek már nem is jut belőle. Ők majd akkor esznek, ha… kapnak, vagy találnak. Szörnyű a világ…

Otthagyom őket. Hajnalban, mielőtt elindulnának, még megvizsgálom azokat, akik engedik, és igyekszem majd rábeszélni Briant, hogy adjon nekik valamennyi ételt. Többre nincs lehetőségem. Felmegyek az emeletre. Itt vannak a vendégszobák, jelenleg ketten lakunk itt. Én és egy férfi. A mellettem levő szobában lakik, Jesse-nek hívják. Nem keressük egymás társaságát, bár ebben a világban már nem is egy életbiztosítás csak úgy barátkozni.

A padlástérben a tulajdonos él a családjával. Brian Johnsnak hívják. Kemény ember, de igazságos. Nekem eddig nem volt vele gondom. A felesége pár évvel fiatalabb nála. Szigorú asszony, a háború és az élet megkeményítette. Egyetlen fia túlélte a harcokat, de betegen tért haza. Jamie ápolása a feladatom, ezért vagyok itt. Lánya, Gina tizenhét éves, ártatlan angyal. Az a típus, aki még a vér és harcok közepette is szelíd és békés tudott maradni. Irigylem érte.

Kopogok Briannél. Beenged. Jamie újra rosszul van, nem is kell mondania semmit. Az öreg szeme fáradt, arcán elmélyültek a ráncok.

- Hol van? – kérdezem.

Felmordul.

- Hol lehetne? – int ingerülten Jamie szobája felé.

Shannon, a felesége behúz a fiukhoz.

- Na, végre! Hol volt ilyen sokáig? Csináljon vele valamit! – tördeli a kezét.

Leülök az ágy szélére. A halál szaga üli meg a levegőt. Jamie – sápadtan és falfehér arccal – fekszik. Az arca beesett, a szemhéja lila, a szeme alatt mély, fekete karikák. A lepedő kirajzolja testének körvonalait. Vékony, még a bordáit is meg tudnám számolni, ha akarnám. Nem akarom. Keze mozdulatlanul, elesett madárként hever mellette.

- Csináljon vele valamit! – ismétli meg az asszony. Megértem a kétségbeesését, én is voltam egykoron szülő.

Óvatosan kézbe veszem Jamie csuklóját. Megmérem a pulzusát. Alig érezhetően, lassan, nehezen ver. A mellkasára hajtom a fejem. Jamie lassan kinyitja a szemét. Szomorúan elhúzza a száját.

- Helló, doki! – leheli. Csak azért hallom meg, mert olyan közel vagyok hozzá. – Mi vár odaát?

- Isten – felelem.

- Még mindig képes hinni benne? – kuncogja erőtlenül. – Janet is ott lesz?

Janet a menyasszonya volt. Egy éve halt meg.

- Igen, ott lesz.

Shannon közelebb húzódik. Hallani akarja, miről beszélünk. Jamie mély levegőt vesz. A keze ökölbe szorul. Rámosolygok.

- Vár rád.

Jamie is mosolyog. Neki boldogság a halál. Az itt maradóknak szenvedés. Shannon megragadja a vállam.

- Doktor! Jamie… A fiam!

Most mit mondjak neki? Hogy a fiának jobb így? Mert igen, Jamie-nek jobb így. Föléje hajolok. Mellkasa mozdulatlan, tekintete üres. Az ajkán még mindig ott van a szomorkás mosoly.

- Sajnálom, Shannon – sóhajtom.

Az asszony felsikolt.

- Nem, nem! Nem halhat meg!

A fiára borul. Hátrébb húzódom. Már nem érzek semmit, részvétet, vagy bánatot. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog történni. Nem vagyok mindenható, középkori körülmények között nem tudok életet menteni. Kimegyek a szobából. Brian a falhoz támaszkodva áll. Az arca komor, a tekintete égő.

- Sajnálom – ismétlem meg.

Bólint.

- Holnap reggel elmegyek. Már nincs szükség rám – teszem hozzá. Újra bólint. Otthagyom. Lemegyek a szobámba. Az ajtó előtt Gina áll. Sír. Biztosan hallotta, mi történt. Shannon fájdalmas sikolya valószínűleg még a földszintre is lehallatszott. Fáj látnom Gina fájdalmát. Néha azt hiszem, hogy kihalt belőlem minden érzelem, aztán váratlanul rám tör a magány, és a kétségbeesés érzése. Csak áll, és némán sír. Átölelem. Úgy bújik hozzám, akár egy vigasztalásra szoruló gyermek. Motyogok neki valamit, magam sem tudom, mit. Viszont jó érzés, hogy megvigasztalhatom, hogy vigaszt nyújthatok.

Jesse a szomszéd szobából kinéz a folyosóra.

- Mi történt? – kérdezi halkan. Durva, összeszabdalt arcú férfi, első pillantásra nem néz ki túl bizalomgerjesztőnek. Azonban láttam már Brian vérebeivel játszani, akik úgy ettek a tenyeréből, mint a kezesbárányok.

- Jamie meghalt – válaszolom ugyanolyan halkan. Gina felzokog. Reszket. Görcsösen kapaszkodik a kabátomba. Jesse elhúzza a száját.

- Franc! – morogja, és visszalép a szobájába.

Bekísérem Ginát a szobámba. Leültetem az ágyra, letérdelek eléje.

- Boldog volt. Jobb, hogy így történt – szorítom meg a kezét.

Mély levegőt vesz, szipogva mormolja.

- Tudom.

Melléülök, mire a vállamra hajtja a fejét. Közel fél éve lakom itt, azóta nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ő lett halott kishúgaim pótléka, én meg amolyan báty-féle lettem a számára.

- Ez nagyon nehéz, de te erős vagy. A bátyád békében ment el, és biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha sírnál miatta. Légy olyan, amilyen eddig. Erős és bátor. Tiszta, akár egy angyal.

Furcsán néz rám.

- Nem vagyok angyal – húzza ki magát. – Kívántam, hogy meghaljon. – Már nem sír.

Megértem őt. Amikor az ember látja, ahogy a szerettéből lassan elszáll a lélek, egy idő után azt kívánja, bárcsak meghalna. Bárcsak… gyors lenne a halála. Megsimogatom a haját.

- Most már minden rendben lesz.

- Semmi sem lesz rendben – rázza a fejét. – Gyűlölöm ezt a helyet.

Várom, hogy folytassa. Tudom, hogy már régóta nyomja valami a szívét. Én itt vagyok, hogy meghallgassam.

- Mindig csak Jamie-vel foglalkoznak. Jamie így, Jamie úgy… Jamie jobban csinálta, Jamie… Jamie mindenben jobb. Férfi. Én pedig csak egy lány vagyok, aki csak arra jó, hogy főzzön, mosson, takarítson. Nem érdekli őket, hogy én mit akarok. El akarok menni innen.

- És hová mennél?

- New Orleansba. Ott élnek Janet szülei.

- Élnek? – A hangom egy picit kérdő.

Gina tétovázik.

- Egy évvel ezelőtt még éltek… és Mike is, Janet öccse, de nem tudom… Egyedül nem merek elindulni.

Tudom, hogy mit akar. Velem jönni.

- Nem jöhetsz velem. Veszélyes az utam.

- Kérlek, kérlek! – ragadja meg a kezem. – Csak New Orleans-ig.

- Nem lehet. Szeretném, de nem lehet.

Elnéz mellettem. Feláll.

- Azért köszönöm – motyogja. Vissza sem néz, úgy hagy ott.

Sokáig ülök az ágyon. Nem veszek talán még levegőt sem. Aztán végigdőlök a lepedőn. Odakint vihar kezdődik. Villám cikázik, haragosan háborog az ég. Az eső keményen kopog az ablaküvegen. Elalszom. Álmomban újra az esküvőmön vagyok, de jegyesem helyén csontváz ácsorog hófehér ruhában és csontvázbabát tart karjaiban. Felriadok. Valaki dörömböl az ajtómon.

- Igen?

- Doktor, Brian vagyok.

A sürgető hangra kinyitom az ajtót. Mielőtt egyáltalán megszólalhatnék, egyszerűen félresöpör, és körbefutja a szobát.

- Valami baj van? – kérdezem bizonytalanul.

- Gina hol van? – markolja meg a karom.

Félelem cikázik át rajtam, ahogyan kint villózik egy villám fénye.

- Itt nincs.

Brian vadul megráz.

- Jesse veled látta utoljára. Hol van?

- Már régen elment tőlem. Nem tudom, hová.

Brian vicsorog.

- Megszökött, biztosan megszökött. Naiv lány.

- Talán még így is jobb. Vagy talán azt hiszed, jól érezte magát itt? Ebben a börtönben? Ahol csak a fiad volt a fontos?

- Ne merészelj velem így beszélni! – ordítja az arcomba.

- Igazam van – mordulok rá, és kitépem magam a kezei közül. – Gina azért ment el, mert ti úgy kezeltétek, mint valami szolgálót. Ő a lányod, nem egy tárgy!

- Mit tudsz te a gyereknevelésről?

Keserű lesz a szám íze. A hangom megkeményedik.

- 2021. november 19.-én született meg a lányom, Jessica. Nem élt két évet sem, de én azért biztos vagyok abban, hogy nem úgy kell nevelni egy gyermeket, hogy az gyűlölje az otthonát. Te talán másképp gondolod?

Brian a fogait csikorgatja, de visszahúzódik. Talán a szememben lát valamit. Néha, amikor a tükörbe nézek, magam is elképedek azon, hogy egyetlen pillantásom láttán meghunyászkodnak az emberek. Brian is ezt teszi.

- Meg kell találnom – motyogja bizonytalanul. – Reggel farkasok nyomait találtam az istállónál. Nem szóltam róla, mert nem akartam ijedelmet kelteni.

- Veled megyek – határozom el. A zsákomhoz megyek, kötszert, fertőtlenítőt veszek elő, de nagyon remélem, hogy nem lesz szükség gyógyszerekre. A késemet is magamhoz veszem. Sose lehet tudni a mai világban.

Követem Briant. Lent, a fogadószobában Jesse áll. Nem szól, amikor csatlakozunk hozzá. Brian a menekültek felé fordul. Segítséget szeretne kérni tőlük, de nem értek egyet ezzel. Ezen véleményemnek hangot is adok.

- Nem jó ötlet. Gina a sötétben nem ismerné fel egyiküket sem, a hangjukat pedig talán sosem hallotta. És különben is, nem vennénk hasznukat. Betegek, kimerültek. Meghalnak, ha kiküldöd őket ebben a viharban.

- Nem érdekel! – morran fel durván Brian. – Meg akarom találni a lányom.

Jesse óvatosan megszólal.

- A doktornak igaza van. Mi ismerjük a környéket, és a lányodat is. Előlük elfutna, és soha nem találnánk meg. Ezt akarod?

A határozott hang és ésszerű érvelés magához téríti Briant. Legyint.

- Menjünk!

Mentünk. Miest kilépünk az éjszakába, lecsap ránk a hideg, az eső. Fázósan burkolózom a kabátomba. Bár vastag, a hosszú út során sokat kopott. Az alja rongyos, a bokámat verdesi. Felhajtom a galléromat a szél ellen. Brian ütött-kopott zseblámpát nyom a kezembe, majd Jesse is kap egyet.

- Én a főút felé megyek – jelenti ki, és eltűnik az éjszakában.

Jesse felkapcsolja a lámpáját, és az ellenkező irányba int.

- A régi park felé még vannak épen maradt házak – mondja. Választ nem vár, belesüllyed a bokrok közé.

Én csak ácsorgok a sötétben. A lámpa a kezemben van, de nem kapcsolom fel. A villámok fénye bevilágítja a környéket. Már most reszketek a hidegtől, és didergek átázott ruhámban. Kételkedem abban, hogy Gina messzire elment volna ebben a viharban. Okos lány ő, hiába vezérli most minden tettét a meneküli vágyás. A fogadó épülete mögött vannak istállók és melléképületek. Arra felé veszem az irányt.

A sárban dagonyázom, kétszer is megcsúszom, de végül épen jutok el az istállóig. Biztosra veszem, hogy Brian már itt is járt, ám a hatodik érzékem általában nem csap be. Résnyire nyitom az ajtót. Besurranok. Meleg állati testek szaga tölti be a helyet, keveredve a trágya és a gabona szagával. Négy ló horkantgat felém. Az istálló hátsó részében malacok, két kecske kapott helyet. Jól ismerem a helyet, jártam már itt. Minden reggel kiviszem a lovakat futtatni, ismernek. Ezért nem ugat meg a három, hatalmas kutya sem. Csupán barátságosan meglengetik a farkukat és alszanak tovább. Leteszem a lámpát a kisasztalra, az ajtó mellé. Az ablakon bevillan a villám fénye. Szemem már régen hozzászokott a sötéthez, megbotlás nélkül eljutok a lépcsőig, mely az emeletre vezet, ahol a szénát és az állatok takarmányát várják. Felérek, semmi mozgás. Félrebillentett fejjel hallgatózom. Egyenletes lélegzés hangja üti meg a fülemet a sarok irányából. Odaosonok. Valóban Gina kuporog a széna a tetején. Haja szétterül az arca körül, arca békés, nyugodt, de látszanak rajta az elsírt könnyek nyomai. Letérdelek mellé, elsimítom a rövidebb a rövidebb tincseket a homlokából. Felriad. Tágra nyílt szemmel bámul rám. Villám fénye villan, pupillája fekete és elnyel. Megdördül az ég.

- Nem megyek vissza – suttogja hátrébb húzódva.

- Az apád aggódik – felelem halkan. Talán nem is hallja meg. Még hátrébb mászik.

Valahol beesik az eső. Egyenletesen kopog odakint a hidegben, idebent a melegben.

- Nem megyek vissza – ismétli.

- Jesse és az apád odakint keres téged a viharban. Gyere vissza a házba.

- Elmegyek innen!

- Most? Ilyen időben? Nem jutnál messzire. Farkasok járnak a környéken, térdig ér a sár. Reggelre halott lennél.

- Még az is jobb lenne, mint itt maradni! – kiáltja kétségbeesetten.

- Reggel elindulok New Orleans-ba. Ha most bejössz, velem jöhetsz.

Reménykedve közelebb hajol.

- Komolyan?

Mérlegelem a döntésemet. Nagy terhet vállalok, ezt hamar megállapítom. Csakhogy felelősséget vállaltam érte. Már nem léphetek vissza, nem okozhatok csalódást. Betartom a szavam.

- Igen, komolyan.

A nyakamba ugrik. Sír és nevet egyszerre. Bennem kétségek motoszkálnak. Mi lesz, ha nem találja meg, akiket keres? Mi lesz, ha…? Ezernyi kérdésem, de egyiket sem teszem fel. Ha lennének is válaszok, vagy éppen nem, ő akkor is útra kelne. Igen, ilyen az élet.

Felemelem, átölelem. Egyensúlyozok, hogy épségben lejussunk. Szinte megfojt, úgy öleli át a nyakam. Lent felveszem a lámpát, a zsebembe rejtem. Kilépünk. Pillanatok alatt bőrig ázik, én pedig újra elmerülök a sárban. Nagyot dörren az ég. Gina összerezzen a karjaimban. A villámok fényénél elindulok a ház felé. Alig látok valamit az esőtől. Botladozom. Vonyítás hallatszik a fák felől. Arra felé pislogok.

Gina is hunyorog.

- Mik azok ott? – kiabálja a fülembe idegesen.    

Láttam ár őket nem egyszer. Soványak, betegek, vörös szemekkel, loncsos bundával. Farkasok. A háború túlélői. Ott mozognak a fák között, bokrok alatt. Minket bámulnak, körbekerítenek. Tucatnyian lehetnek. Éhesek, vérre szomjaznak. A miénkre.

- Leteszlek. Ha intek, próbálj eljutni a házig. Sikíts, kiabálj, csak ne állj meg! Ne nézz hátra, oldalra, semerre, csak előre! Megértetted? – rázom meg.

Reszket, remeg az ajka, a villám fénye egy pillanatra megvilágítja rettegő tekintetét. Bólint. Lecsúsztatom a földre. Belesüllyed a sárba.

- Vedd le a cipődet! – ordítom a fülébe, a vihar olyan erővel tombol, hogy egész közel kell hajolnom. – Ha beleragad a sárba, eleshetsz.

Kilép a cipőjéből. A farkasok körénk gyűlnek. A zseblámpát Gina markába nyomom. Leveszem a kabátomat, félredobom. Néhányuk ráront, vicsorognak egymásra. Cincálják, tépik, szaggatják. Megtaszítom Ginát a ház felé. Megtántorodik, és rohanni kezd. Az utána induló farkasok elé vetem magam. Elesek, hiába tárom szét a karom. Bőrömbe ivódik. Számba, szemembe folyik. Homok és föld csikorog a fogaim között.

Az egyik farkas a lábam felé kap. Elrúgom magamtól. Nagyot nyikkan tőlem alig másfél méternyire. A hátamra vergődöm. Az arcom felé kap az egyik vicsorgó fog tulajdonosa. Felrántom a kezem. Éles fogak marnak a karomba. Vér folyik végig a könyökömön. Nehezedik a helyzetem. A vér szagát érezve még több farkas gyűlik körém. Nem messze tőlem Gina felsikolt. Odasandítok. A földön hasal. Összekuporodik. A vállába mar az egyik állat.

Düh kúszik fel a torkomon. Megragadom a következő rám támadó állat bundáját, és nekihajítom a Ginának támadó farkasnak. Nyüszítve érnek földet, az egyiknek eltörik a jobb mellső lába, vér folyik a sárba. Társai nyugtalanul forgolódnak. A sebesült farkas sebehetőbbnek és gyengébbnek tűnik, mint én. Belerúgok egy másikba. Pár méterre Gina élesen sikoltozik. Kezét a vállára szorítva vergődik. A farkasok elhúzódnak tőle, tőlem. Késemet előkaparva négykézlábra húzom fel magam, és a lány felé kúszom. Pöttyök ugrálnak a szeme előtt.

Gina körül kettő farkas kezd el újra körözni. Hívogatja őket a vérszag. A többieket jobban vonzza a társuk látványa. Gina sír. Könnyei összefolynak az esővel. A farkasok közelebb araszolnak. Ahogy közelebb érnek, az egyik – öreg és tapasztalt – elhúzódik az utamból, a másik – fiatal és tapasztalatlan – rám vicsorog, és lelapul. Azt tervezi, hogy rám ugrik, látom a szemében. Már a levegőben van, amikor beleszúrok a szívébe, és áthajítom kapálózó testét magam felett. Nem is pazarlok rá több időt. Elkapom Gina karját – fájdalmasan felsikolt – és felrántom a földről. Botladozva húzom magam után. Véres karomat védelmezően szorítom a mellkasomhoz. Lüktet és fáj.

- Futás! – nyögöm. – Gyerünk! – rángatom a lányt.

Sír, de ott botladozik mögöttem. Vállából vér szivárog. Az eső még mindig szakad. Lemossa rólunk a sár és vér nyomait. Már látom a ház fényeit, amikor két alak bukkan fel előttünk.

- Doktor? – ismerem fel Jesse hangját.

- Befelé! – ordítok rá rekedten. – Hemzsegnek itt a farkasok.

- Gina? – lép közelebb Brian.

- Túléli. Befelé! – lököm meg.

Jesse elkapja Gina derekát, és könnyedén a vállára emeli. Szótlanul indul vissza a házba. A lány kábultan reszket. A melléképületek felől kutyaugatás hallatszik. Brian kezében megrándul a zseblámpa fénye.

- Az állatok… - mozdul.

Tétovázok. Ha elengedem, meghalhat. Már nem fiatal, a farkasokkal nem veheti fel a versenyt. Ha viszont itt kell maradnia, az állatok pusztulhatnak el. Az életük. A rohadt életbe! Patthelyzet.

Fáj a karom, haloványan lüktet. Az adrenalin még dolgozik bennem, nem fázom. Visszaintem.

- Menj a lányodhoz! Majd én visszamegyek…

- Egyedül? – hökken meg Brian.

Fogaimat csikorgatva indulok vissza. Erősen markolom a késemet.

- Én egyedül vagyok – szólok vissza a vállam felett.

Brian elenged, vagy legalábbis nem jön utánam. Vánszorgok. Szitkokat morzsolok el a fogaim között. Villám éles fényénél meglátom a farkasokat. Két széttépett társukból lakmároznak. Ügyet sem vetnek rám – egyelőre. Elosonok mellettük. Lehúz a karom. Kabátom maradványainál megállok, felszedem a földről. A vállamra terítem, hogy legalább valamennyi védelmet adjon az eső és a szél elől. Megyek tovább.

Nagyon sok idő múlva elérem az istállót. Résnyire nyitom az ajtót, besurranok. A kutyák őrjöngve fogadnak, nyoma sincs rajtuk a nyugalomnak, amit előző itt jártamkor jellemezte őket. Csitítom, nyugtatom őket, közben előszedem a sáros gézt a zsebemből. Nagy nehezen felkötöm a karom. Szedett-vedett kötést készítettem rá, addig megteszi, amíg vissza nem érek. Újra a kutyák felé fordulok, akik nyugtalanul néznek a hátsó rész felé. Villog a szemük – fenyegetően, nyugtalanul. Ledobom a kabátot a sarokba, és követem őket. Csontropogást hallok, lefetyelést. Vizes ruhámba törlöm a kezem. Megmarkolom a kés nyelét. Óvatos léptekkel a malacok karámja felé veszem az irányt. A kutyák előrefutnak. A malacok röfögnek, visítanak, amikor meglátnak. Az egyik sarokba húzódva reszketnek. A kutyák nem tudnak bejutni hozzájuk, így megvédeni sem tudják őket. Bár lehet, hogy jobban lefoglalná őket, hogy ők is elkapjanak egy húsosabb példányt. Brian nem tartja őket jó koszton, ők is éhesek, de azért a farkasokat kívül tartották volna. Egy deszka résein keresztül ugyanis bejutottak hozzájuk. Az egyik éppen Brian legkövérebb malacából csemegéz. A másik a hátsó falnál fekszik, nem néz ki túl élénknek, talán nem is él. Nem merem kinyitni az ajtót, mert akkor a kutyák bejutnak, így inkább átmászom a kerítésen. A szememet végig a farkasokon tartva, a többi malacot áthajtom a szomszédos karámba, mely ebből nyílik. Az állat lelapul, de nem zavartatja magát. Mintha tudná, hogy egyelőre nem bántom. A kutyák vicsorognak, a deszkát kaparják. A lovak is nyugtalankodnak.

Lihegve pihegek. Fogalmam sincs, mit tegyek. Végül a kést előre tartva közelebb araszolok. A fal mellett heverő farkas tekintete üveges, pofája véres. Lábán földes a szőr. Úgy sejtem, ő ásta a lyukat a beszakadt deszka alatt. Nem szép példány, nem is vesztegetek rá több időt. A malacból darabokat kitépő másik állat… nos, az eltér a többi, sovány, szőre hullott társától. Hatalmas, szürke bundája ezüstös a pofájánál, a szeme csillogó aranysárga, a fogai fehérek és villogóak. Nem támad, vár. Véres a bal oldala. Nem tudom, hogy a malac, a másik farkas vagy a saját vére szárad rajta. Nincs szívem bántani, hiszen olyan gyönyörű. Nem akarom bántani, lenyűgöz a szépsége. Letérdelek hozzá, bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nekem ugorhat, de győz bennem a segíteni akarás.

Fáradtan nyüszít. Úgy sejtem, valami keverék lehet, hiszen nem kutya, de nem is farkas. Igaz, annyira nem vagyok tisztában a kutyafajtákkal. A maradék gézzel kitisztítom a sebét, valószínűleg verekedés közben sérült meg. Kezemet edénnyé téve össze, kitartom az esőre, és amikor megtelik, odatartom eléje. Belefetyeli az egészet. Hálásan ejti a fejét a karomra. Őszintén szólva, megsajnálom. Nem hagyhatom itt. Brian biztos megölné. Megsimogatom, amit nyugodtan tűr. Felnyalábolom, a karom megsajdul ugyan, de azért kibírom. Összeszorított fogakkal viszem ki. A kutyák morognak, de egyetlen szavamra visszahúzódnak. Beengedem őket a malachoz, hogy az ne vesszen kárba. Éhesek, így lerohanják. Most jön tervem legnehezebb része.

Leteszem a farkast a szénára, kilesek. Nem csitult a vihar, de farkasokat nem látok. Takarót szedek elő az asztal alól. Bebugyolálom az állatot, és a vállamra veszem. A nyelvemre harapok, nehogy felkiáltsak. Csak azért is megcsinálom – határozom el magam. Elhagyom az istállót. A házakhoz indulok a parknál. Vacognak a fogaim. Mire elérek odáig, alig állok a lábamon. Belököm az első ház ajtaját, és bebotorkálok. Hiányzik az egyik ablak. Besüvít a szél, beesik az eső. Beljebb viszem a farkast. Leteszem az egyik sarokba a lépcső alá.

- Ennyit tehetek érted – veregetem meg a bundáját.

Ott hagyom, pedig fáj érte a szívem. Nem vihetem magammal, senki nem tűr meg egy olyan állatot, amely ennyire hasonlít egy farkasra. Még pislogni sem lenne időm, már le is lőnék, azt meg nem akarom. Nem venném a lelkemre. A természetre bízom hát a további sorsát.

Szinte rohanva indulok vissza. A dombon lefelé megcsúszom. Felkiáltok, kapaszkodó után nyúlok, de nincs. Rázuhanok a rossz karomra. Jó pár percig csillagokat látok. A hátamra fordulva levegő után kapkodom. Eső mossa el az estét, kitisztítja a fejem. Maradnék még, de farkasvonyítás hallatszik a fák felől. Lassan, kimerülten feltápászkodom. Már magam sem tudom, mi visz előre. Újra megbotlom, erős kezek kapják el a vállam.

- Itt vagyok – hallom Jesse hangját.

- Gina? – motyogom.

- Jó helyen van – mondja, és átkarol.

Átázott ő is, de nem reszket. Kemény tekintettel halad, húz magával. A lábaim felmondják a szolgálatot, elesek, magammal rántom őt is. Térdre esik, de megtámaszkodik, mielőtt elterülnénk a sárban. Sárga szemek villannak a bokrok mögött.

- Nem tudok… tovább… menni… - lihegem.

A világ már fekete, hiába a villámok fénye.

- De igen! – rántja meg Jesse a karom. A rossz karom…

Felkiáltok a fájdalomtól, de őt ez se tartja vissza attól, hogy felrángasson a földről.

- Ha eddig kibírtad, kibírod még tovább is – szűri, ellenmondást nem tűrően, a fogai között. Átlép a másik oldalamra, a karomat átveti a nyakába, és felhúz. Hallom, hogy csikorognak a fogai. Ha itt hal meg ő is, akkor sem hagy itt. Makacs ember. Makacssága valamelyest magamhoz térít. Nem hagyhatom, hogy miattam baja essen. És különben is… nem halhatok meg, még dolgom van. Vannak, akiket még meg tudok menteni… Mély levegőt veszek, kihúzom magam. Ketten könnyebb lesz. Jesse már-már éjfeketének tűnő mélykék szeme fürkészve figyeli a bokrokat.

- Sietnünk kell – pillant rám.

- Oké – szorítom meg a kezét.

Elindulunk. Egyik lépést tesszük a másik után. Nem tudom, hányszor botlom meg, és Jesse hányszor tart meg. A farkasok ott ólálkodnak körülöttünk, de békén hagynak minket. Nagyon távolinak tűnik a ház, de végül megpillantom.

- Már nincs messze. Tarts ki! – zihálja mellettem Jesse, és érzem a mozdulatain, hogy már csak az akarat viszi előre. Ennek ellenére nem enged el.

Várnak minket. Kinyílik az ajtó, belépünk. Rosszul vagyok, forog a világ. Alig érzem, amikor a padlóra zuhanunk. Messziről hallom Jesse kapkodó légzését, hadaró hangját, aztán a mély, fekete sötétség elragad, és végre nincs fájdalom…

   

2. Álom és valóság

 

Közép-Amerika, Mississippi állam.

Jackson romjaitól pár kilométerre, New Orleanstól 110 mérföldméterre, a Good Life nevű fogadóban hajnali négy óra körül, két nappal később.

 

Képek villognak a szemem előtt, lehunyt szempilláim alatt. Gyermekkorom rég feledett képei. Anyám, olajbarna bőrű, csokoládébarna szemű anyám, aki soha nem tűrte, hogy anyámnak szólítsam, hiszen a félrelépésére emlékeztettem. Engem hibáztatott, amiért a családja ellene fordult, s férje elhagyta a gyerek miatt, aki én voltam, de nem az övé. Anyám pedig nevelt, de sohasem mutatta, hogy szeretne. Ez rosszabb volt, mintha ver és büntet. A testi sebek begyógyulnak, de a lelkiek soha. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt. Nem éreztem semmit. Emlékszem, ott kuporogtam a friss sír mellett, és olyan üres volt a fejem, mintha tisztára seperték volna. Valahol a tudatom mélyén ott motoszkált, hogy egyedül maradtam, de mivel soha nem is volt senkim, nem tudtam, mi is változott.

Újabb kép a temetés napjáról. Eső, egy férfi esernyővel felettem. Egy férfi, akire ránézve úgy hihettem, tükörbe néztem. Magas volt, vékony. A haja szőke, a bőre fehér, a szeme hideg szürke, nem sok kedvességet láttam benne. Szerencsére tévedtem, de amúgy igen, ő volt az apám.  

Ugrik a kép. Apám hangja, ahogy elmeséli anyámmal történt találkozásának történetét. Az egyéjszakás kalandot, amelyből én születtem. Csak egymás keresztnevét tudták, ezért kaptam a Gabriel nevet. Anyámnak csak rám kellett néznie, hogy tudja, ki az apám. Valójában az ő megjelenését annak köszönhettem, hogy anyám mégse volt olyan kőszívű, mint mutatta. Halála esetére meghagyta, hogy jutassanak el a kórházba egy levelet, amelyben mindent elmesélt. Apám már régen nem dolgozott San Diego-ban, így a levelet továbbították San Antonio-ba, ahová elköltözött. Oda is vitt haza.

Haza. Semmit sem jelentett nekem ez a szó. Apám mesélt nekem a feleségéről és két kislányáról, nem rég elvesztett féléves kisfiáról, a családjáról, a munkájáról. Kérdezett rólam, az iskoláról, az életemről. Még soha senki nem akart rólam ennyit tudni. Szeretettel fordult felém, pedig nem is ismert, de elég volt neki a tudat, hogy a fia vagyok. A felesége kedves, teltkarcsú asszony úgy fogadott, mintha csak a fia lettem volna, akit most hozott haza a férje pár napos távollét után. A húgaim a nyakamba ugrottak. Tényleg hazaértem.

Egy pillanatra felviláglik előttem a fogadóbeli szobám. Egy kék szempár, mely aggódva szemlél, aztán visszazuhanok az álmok közé.

Iskola, barátok képe száguld a fejemben. Nevek, amiket talán már el is felejtettem. S egy név… Judith. Szelíd, törékeny teremtés. Csendes, halk szavú, finom mosolyú. A lelkész lánya, hívő gyermek, osztálytársam, barátom, később jegyesem. Akin kívül soha nem szerettem mást. Aztán a vágy, hogy katona legyek, hogy védjem az országot. Vitatkozások a családdal, Judith-tal, akik féltenek, aggódnak értem. Apám köztes megoldást javasol. Katonaorvosnak tanulok tovább. Kemény nappalok, még keményebb éjjelek. Tanulás, kiképzés. Bevetések, halál. Sok-sok halál. Ellenfelek és társak halála. S a tekintetem kemény, kérlelhetetlen, amikor a tükörbe nézek. Vége az ifjúságnak, elérkezett a felnőttkor. Csúf élet.

Új kép. Az esküvőm napja. 2016 júliusában Judith feleségül jön hozzám. Hófehér ruhában, ártatlanul lépeget felém. A fátyol eltakarja az arcát, de én tudom, hogy mosolyog. Hogy szeret.  Ő a mindenem. Az ujjára húzom a gyűrűt, s ő az enyémre a párját. Örök kötelék jelképei. Szerelemé, amelyet ember szét nem bonthat. Mosolygott rám, és könnyek ragyogtak a szemében. Az ajka édes volt, akár a méz és lágy, akár a rózsa szirma.

A nászút képei. New Orleans. Az ágyon összesimulva. Gyengéden szeretve őt. A pirulása. A hangja. A kacaja. Képek, amelyek felszítanak egy vágyat, amely már soha nem lesz az enyém.

Lázálmom tovább taszigál az emlékek vasútján.

2021 évének eleje. Ellentét Észak-Koreával, amely nem most kezdődött, de most fog befejeződni. Ki tudja, tán örökre. A hadsereg állandó készenlétben. Felfegyverkezés. Félelem. A harctól, a háborútól, hiszen akkor el kell hagyni az otthont, Judith-ot, a családot. Aztán a még nagyobb félelem, Judith gyermeket vár, mi lesz a jövője? A félelem elfojtása, hiszen nem mutathatom ki, hogy én is félek, én is rettegek, én is szorongok. Féltem most már még meg sem született gyermekemet is. Még most is előttem van a rugdalózó, amit nevelőanyámtól kaptunk. Aztán a kislányom pici ujjai, ahogy az ujjamra fonódnak…

Álmaim közepette is felrémlik előttem naplóm ezen oldala, ahol elkentem a tintát… Csak a szemembe ment valami akkor este a kandalló előtt ülve…

Nem emlékezhetek tovább. A láz új útra lök. A háborúéra.

2022. A rémálom kezdete. Február 23.-án az Amerikai Egyesült Államok fegyvert ragadott, és ezzel véget ért a béke korszaka. Tudtam… Tudtam, hogy meg fogunk halni. A családomat apámhoz küldtem, és imádkoztam szakadatlanul, hogy legalább ők éljék túl. Még ezen év decemberében, a Télapó atombombát hoz. Robban Washingtonban, Chicago-ban és Los Angelesben, Montrealban, Denverben, Dallasban, ismeretlen kisvárosban véletlenül. Nyomukban árvizek, tűzvész és halál. A kórházban megállás nélkül dolgoztunk, miközben a halál lassan bekerített minket is. Legtöbbünknek már nem volt családja, otthona, ahová hazamehetett volna. Sokat látott katona lőtte főbe magát, orvos ugrott ki a nyolcadikról. Kérdeztem, hol van Isten? Válasz nem volt… Három nappal később országom atomtámadást intézett Korea ellen. Elpusztította fél Ázsiát fél Amerikáért cserébe. Azt mondom, nem igazságos ártatlanok vérével enyhíteni bosszúszomjunkat, de az én véleményem nem számít.

Felhívott apám. És tudtam. A sugárzás végigsöpört Mexikón, Kanadán, és az államokon. Mi, aki zárt helyen dolgoztunk, ebből alig érzékeltünk valamit, de ők… Haza akartam menni. Háború idején a parancsmegtagadás és a szolgálati hely elhagyása azonnali halált eredményez. Kivétel nem volt, én pedig élni akartam.

Újabb kép. A halál arca. Dolgoztunk, mint az állatok. A félelem, az aggódás, a kimerültség mély árkokat szabdalt az arcunkra, fekete karikákat a szemünk alá. Egyik nap olyan volt, mint a másik. Teljes egykedvűséggel fogadtuk a hírt, hogy Anglia és Nyugat-Európa nincs többé. Dolgoztunk tovább. Halált láttunk, amerre néztünk.

Kiáltásaimra erős karok ráznak fel, de nem tudják megakadályozni, hogy visszazuhanjak a Pokolba…

Félelem, rettegés, aztán az egykedvű beletörődés. Nem tudhattuk, ki lesz a következő. Már romokban hevert a világ, nem számítottunk jobbra.

Újabb váltás. Ezredessé való előléptetésem. Keserű kacajom, ahogy szemükbe néztem. S a léptek, ahogy visszamentem a haldoklók közé.

Halálhírek képei. A meghiúsult béketárgyalás után apósom, anyósom halálának híre, majd őket követte nevelőanyám, s pár nappal később két húgom. Fogalmam sem volt, mit érzek. Üresség volt csupán, most viszont a kínzó és értelmetlen veszteség fájdalma hasogat.

Az elnök halála. Újabb gondok. Levegőt venni sincs idő, erő. Csak menni, biztatni, letakarni a holtat. Nem tudom, hogy bírtam ki. Azt sem tudom, hogyan van erőm itt lenni, és menni tovább, nem feladni.

Újabb kép. Az értesítés, hogy feleségem és lányom halott. A naplóban itt is elkentem a tintát, de most nem érzek többet, mint hogy kiáltani akarok. Kikiabálni magamból a dühöt és kétségbeesést, ami belülről feszeget. Talán meg is teszem, mert valaki szorosan ölel, teste melegével vigasztal. Fázom.

Apám halálakor semmit sem éreztem. Már rég nem tudott megrázni semmi. Úgy emlékszem, ültem a lépcsőn, és meredtem a zsákokban heverő halottakra a folyosón. Isten a tanúm, mennyire szerettem a családom, de amikor csak halált látsz magad körül… meghalsz te magad is. Meghal a lelked, s üres leszel belül, akár a homoksivatag. Azon a napon ott hagytam a kórházat. Elindultam magányos úton, ismeretlen célok felé, célok nélkül. Talán eszemet is vesztettem, ki tudja. Csupán lázas álmoknak tűnnek azok a napok. Később hallottam, hogy felrobbant a generátor. Szerencsés voltam. Vagy csupán balszerencsés? Még ma sem tudom. Egyedül vagyok. Nincsenek álmaim, reményeim. Csak megyek tovább, mindig tovább. S most itt vagyok ebben a fogadóban, ahol túlélők bújnak egymáshoz, a tűz felmelegíti a szíveket. Én mégis fázom…

 

Csak nehezen ugrik be, mi is történt velem. Lassan kinyitom a szemem, felnézek. A szobámban fekszem az ágyon. Hallom, ahogy a kandallóban ropog a fa, és ahogy odakint süvít a szél. Oldalra fordítom a fejem. Valaki ül mellettem. Jesse az. Hátát nekidöntve az ágy háttámlájának, lábát egymáson átfektetve helyezkedett el mellettem. Orrán egykorvolt divatos, fekete keretes szemüveg. Olvas. Ismerős füzet.

- Az… az enyém… - mordulok fel. Mintha egér cincogna, olyan hangom van.

Rám pillant.

- Végre! – sóhajtja. Ujját a füzetben tartva, a szekrényről egy pohár vizet nyújt felém.

Fel akarok ülni, de visszaesek. Erőtlen vagyok, akár egy csecsemő, és sajog-fáj a testem minden izma.

- Mióta fekszem itt? – kérdezem.

Jesse gondosan a füzetembe teszi a szemüvegét, leteszi az éjjeliszekrényre, és segít felülnöm.

- Két napja. Eléggé ránk ijesztettél.

- A karom…

- Bekötöztem. Óránként ellenőrzöm. Nem lenne jó, ha elfertőződne – mondja nyugodtan. A poharat a számhoz tartja.

Most jövök csak rá, milyen szomjas vagyok. Mohón innék, de elhúzza előlem.

- Lassan – figyelmeztet.

Engedelmeskedem.

Amikor visszateszi a poharat a szekrényre, végigmérem. Fekete vászonnadrágot visel, vastag fekete övvel. Az inge fehér, annyiszor kimosták már, hogy szinte átlátszó lett. Az ujján a gomb és a varrás fekete cérnával lett megvarrva.

- Elégedett vagy? – kérdezi halkan. Nem kerülte el a figyelmét, ahogy megnéztem.

A tekintete nyugodt tóként hullámzik mélykék színével, a haja viszont kócos és leér a tarkójáig. Nem látszik rajta, hogy versenyt futott a halállal.

- Köszönöm – teszem a karjára a kezem.

- Szívesen – bólint. Kis ideig egymásra bámulunk, aztán váratlanul visszaadja a füzetemet. – Sajnálom, hogy beleolvastam.

- Meddig jutottál?

- Az esküvődig.

Ott fekszik az ölemben a füzet, és bárhogy akarok, nem tudok rá haragudni. Megmentette az életemet.

- Aludj! – szól rám.

Engedelmesen lehunyom a szemem. Jesse kihúzza a fejem alól a párnát, hogy rendesen feküdjek. Arra gondolok, hogy talán soha nem látom őt többé, ha innét elmegyek.

- Jesse… - motyogom. Kerülget a sötétség. Ez a pár perc ébrenlét is teljesen kimerített.

- Igen?

- Olvasd el… olvasd el a többit is… - sóhajtom.

Rövid csend.

- Elolvasom – ígéri.

Elalszom. Hófehér bundájú farkassal álmodom, de a szeme… mélykéken örvénylik. Amikor újra felébredek, sötét van a szobában. Egyenletes lélegzés hangja hallatszik a fülem mellől.

- Jesse? Jesse – szólítom. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ő pihen mellettem, az ő melegét érzem az oldalamnál.

- Igen? – Ébren van. Éber a hangja. – Szomjas vagy?

- Egy kicsit…

Felkel. Gyertyát gyújt, vizet önt egy pohárba, és megitat.

- Van leves a kandalló fölött. Szerintem még meleg. Enned kell – mondja.

Nem várja meg a válaszom. A félhomályban a tűzhöz lépked, egy nagy pohárral tér vissza. Megetet, akár egy kisgyereket. Tiltakoznék, de még arra sincs erőm, hogy felemeljem a karom. Hoz egy almát, Isten tudja, honnan szerezte. Félbevágja, majd szeletekre. Egyenként adja a számba a gerezdeket.

- Miért teszed meg ezt értem? – kérdezem két szelet között.

Rám néz. Tekintete sötét, titokzatos.

- Nem tudom – feleli.

- Miért nem hagytál ott a farkasoknak? – firtatom tovább, bár már kezdem sejteni, hogy választ nem fogok kapni.

Vállat von.

- Ez maradjon az én titkom.

- Elolvastad? – szegezem neki a kérdést.

- Igen, el.

- Nekem már nincs titkom előtted.

- Lehet.

Hallgatunk. Elfújja a gyertyát, visszafekszik.

- Gina? – kérdezem, más témát keresve.

- Jól van. Ha jobban lesz, majd meglátogat.

Összehúzom a szemem.

- Miért térsz ki a kérdéseim elől?

- Miért ne? – kérdez vissza. Biztos vagyok benne, hogy most mosolyog.

Újra hallgatunk.

- Jesse…

- Igen?

- Miért?

Válasz nélkül hagyja a kérdésem. Azt hiszem, hiába faggatom, egyelőre nem fogok választ kapni egyikre sem. Mégis hiszem, hogy egyszer válaszolni fog.

- Aludj! – suttogja a fülembe.

Újfent engedelmeskedem neki. Miért? Magam sem tudom. Mert megmentette az életemet? Bolond szentamentalitás…

Az ötödik napon végre fel tudok kelni. Jesse-re támaszkodva körbejárom a szobát. Kipihentnek érzem magam, mégis hamar elfáradok. A harapás begyulladt, a láz elvette minden erőmet. Viszont most már nem szorulok Jesse segítségére, így másnap visszaköltözik a szobájába. Azt mondja, boldogulok magam is. Lehet, hogy igaza van. Hajt az akarat, el akarom hagyni ezt a helyet. Elég volt a pihenésből! Beszélek Brian Johns-szal, hogy mihamarabb távozom. Nem tiltakozik, miért is tenné? Így is tovább maradtam, mint kellett volna. Ginát nem látom, hát, rákérdezek Johnsnál. Az anyjával van – hangzik a válasz nem túl meggyőzően. A farkasok utáni tizenegyedik napon kora reggel Gina keresésére indulok. Hangtalanul beosonok a szobájába. Félhomály van, valaki behúzta a függönyöket.

- Gina – suttogom.

- Doktor? – ül fel az ágyon.

Lekuporodom mellé.

- Jól vagy?

- Igen – mondja, de az arcát nem fordítja felém.

Felkattintom a zseblámpám. Egy villanásnyi idő is elég, hogy önkéntelenül is felszisszenjek.

- Menj innen! – suttogja. Szeméből könnyek folynak. Az egyik szeme szinte nem is látszik, annyira van dagadva. Az ajka felrepedt, az arccsontján pedig vörös heg. Tisztában vagyok azzal, hogy nem minden sebét okozta a viharban való menekülés és a farkasok.

- Velem jössz? – ragadom meg a csuklóját.

- Nem – sóhajtja elfordított fejjel.

Lekapcsolom a lámpát, felemelkedem mellőle.

- Isten legyen veled, Angelina Johns – mondom, mielőtt kinyitom az ajtót. Talán meg sem hallotta, de a szándék a fontos, nem igaz?

A szobámba megyek. Összeszedem a holmimat, nincs sok dolog, amit elpakolhatok. Melegen felöltözöm, felveszem rongyos kabátomat. Hátizsákomat a vállamra veszem. Még egy utolsó pillantást vetek a szobára, mely oly sokáig az otthonom volt. Sarkon fordulok, nem nézek vissza.

Lent a nagyszobában a menekültek szintén szedelőzködnek. Ma végre nem esik, így ők is nekiindulnak a nagyvilágnak. Ahogy kilépek a szabadba, az ajtó mellett támaszkodó Jesse rám néz. Ő is útra kész. Nem kérdezem, ő pedig nem mond semmit. Egymás mellett baktatunk. Az emberek ott ballagnak a nyomunkban. Alig érünk el a régi házakig, kiáltás harsan. Visszanézek. Gina haja lobog, ahogy rohan utánunk. Megállok. Az emberek lassan, fásult arccal ellépdelnek mellettünk. Amikor Gina beér minket, nem néz rám.

- Menjünk – int Jesse mellettem.

Beérjük a csapatot. Jesse halk dalt dúdol, talán az Evita főcímdalát. Gina nagy szemeket mereszt, de pár nő csatlakozik a dallamhoz. Egy kis vidámság a halott világban. Amúgy úgy néz ki, teljesen természetesnek veszik, hogy velük tartunk. Talán még örülnek is, hiszen orvos vagyok, Jesse pedig úgy néz ki, mint egy harcedzett katona, ráadásul fegyverei is vannak. Talán az is…

Baktatunk. Ismerős a táj. Ezt látom azóta, hogy romba dőlt a világ. Romokat és kietlenséget. Máshol viszont örvénylő zöldet, mely visszaveszi, ami az övé már évezredek óta, amit eloroztunk tőle. Felszaggatja az aszfaltot, összetöri a járda kövét. Birtokba veszi a házakat, amelyek lakatlanok, az üres üzletközpontokat, melyek üres mementóként ásítva üzenik, hibáztunk. Visszasüllyedtünk a középkorba, és most már minden nap küzdelem az életért vagy a tisztes halálért. A holttesteket rég befedte a természet, a maradványokat elhordták az élni vágyó állatok. Akik életben maradtak, csupán egy jobb életre vágynak. Azt állítják, tanultak a hibákból. Biztos vagyok benne, közel sincs így. Akár a gyermek, mi is újra elkövetnénk ugyanazokat. Felnézek a sötét égre. Eső szemerkél, arcomba hozza a szél.

Sárban taposunk. Néhol fel kell venni ölbe a kisebb gyerekeket, akik elakadnak a sárban. Szürke az ég, már túljárunk a déli órákon is, amikor megállunk. Jesse mellé telepszem egy kiégett autó motorháztetejére. Van, aki a földre ül, mások félig szétesett padot szednek elő csenevész bokrok alól.

- Jól vagy? – kérdezi rezzenéstelen hangon Jesse.

- Fáj a karom – mondom. Miért hazudnék? Valószínűleg ő is látja rajtam, hogy nem állok a helyzet magaslatán.

Bólint. Kis dobozt szed elő, a tetején vörös kereszttel. Elsősegélydoboz.

- Szeretném megnézni.

Már nyitom is a szám, hogy tiltakozzam, de végül inkább szó nélkül levetem a kabátomat. Feltűröm a pulóverem ujját, és a combomra tenyerelek. Nem tudom megtéveszteni. Megragadja a csuklóm, és a saját lábára teszi a kezem. Nagyon óvatosan lefejti a véráztatta kötést, és olyan csúnya pillantással néz fel a szemembe, hogy megborzongok. Amúgy is fázok, ez a tekintet még rátesz egy lapáttal.

- Be van gyulladva. – Szemrehányó a hangja.

- Tudom – mordulok rá. – De mit érdekel az téged? Nem vagy se az orvosom, se az őrangyalom…

Jesse szemében megvillan valami sötét és fenyegető, de gyorsan tova is tűnik.

- Orvos vagy. Lehetne több eszed is.

Nem is mond mást, csak kitisztítja a sebemet. Bőségesen locsol rá alkoholt, mire elkapom a karját.

- Ne pocsékold! – feddem meg.

- Az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok.

Bekötözi, gondosan ráhúzza a kötésre a pulcsim ujját.

- Kész. Mehetsz utadra, vándor! – veregeti meg játékos hangon a vállam.

- Ginát is meg kellene nézni – mondom halkan.

Újfent bólint, és feláll. Ginához sétál, mond neki valamit, nem értem mit, de a lány erőteljesen rázza a fejét. Jesse végül visszajön hozzám, és segít felvenni a kabátom. Úgy viselkedik, mintha valami taknyos kölyök volnék.

- Azt mondja, nincs semmi baja. Bolond ez a lány! – legyint, és arcán a rávetülő árnyékban felbukkannak a hegek nyomai. Nem válaszolok. Előszedem a táskámból szegényes ebédemet, és szótlanul kétfelé osztom.

- Gina elég okos – nyújtom Jesse-nek a sült csirkecombot és a szelet kenyeret. A sajátommal a lányra mutatok, aki zsákjából jó Mikulás módjára almát, húst, kenyeret osztogat. Komoly arccal porcióz, s az emberek elfogadják tőle a kevéske ételt. Van, aki megeszi, van, aki félreteszi rosszabb időkre.

- Vajon mennyit lophatott? – harap nagyot a húsba Jesse.

- Eleget ahhoz, hogy pár napig kibírjuk. Amúgy pedig ne mondd, hogy te nem fosztogattad meg Brian kamráját.

- Nem vagyok egy szent – vallja be, és szinte vidám a tekintete. – Te?

- Nekem adott. Egy hétre elegendő ételt kaptam, amiért meghosszabbítottam a fia szenvedéseit, és megmentettem a lányát, meg az állatait a farkasoktól.

Jesse arcán nem látszik érzelem.

- Körülbelül én is annyit pakoltam el… vagy egy picivel többet – teszi hozzá elgondolkozva.

Gina nem néz ránk. A többiekhez telepszik.

- Azt hiszem, erősen megcsappantottuk Brian tartalékait… - sóhajtom, de nincs bennem bűntudat.

Jesse lenyalja ujjairól a zsírt, a csontot félrehajítja, a kenyérmorzsákat lesöpri az öléből.

- Enned kell! – teszi a térdemre a kezét.

- Nem vagyok éhes, majd útközben megeszem.

- Addig nem megyünk tovább, amíg nem ettél – jelenti ki, és várakozva rám bámul. Szinte a vesémbe lát.

Mit akar tőlem ez az ember? És mit akarok én?

Nekiállok enni. Fáj a karom…

Úgy egy óra múlva újra úton vagyunk. Jesse mellett sétálok. Nem sietünk, nincs miért. Gina visszatér hozzánk, de nem néz ránk még mindig. Nem kérdezzük, valamennyire sejtjük, milyen érzelmek kavarognak benne.

Késő délutánra, sötétedés előtt úgy másfél órával elérjük egy kisváros romjait. Addig járunk körbe, amíg találunk egy viszonylag épen maradt házat. A falak és a tető is áll, az ablakok bedeszkázva, de láthatóan semmi mozgás, lakatlan. Behatolunk. A nappaliban még kandalló is van. A férfiak – köztük Jesse – elmennek fát gyűjteni, a többiek elhelyezkednek a pár négyzetméteres szobában. A lépcső aljában lerakom a cuccom, és felballagok az emeletre. Mi zavar ebben a helyben?

Jómódú család otthona volt egykor. A míves tapétán néhol barnás foltok, egy kéz lenyomata. Olyan, mint amikor a gyerekek festékes kézzel játszanak. Belököm az első ajtót. Fürdőszoba kék csempével, hófehér törölközőkkel. A második ajtó a hálószobába nyílik. Franciaágy, vörös párnák, ízléses színek. A következő szoba szintén hálóként funkcionált. Kinyitom a szekrényt, minden ruhadarab gondosan a helyén. Nem értem. Miért nem fosztották ki ezt a helyet, akár az összes többit? Végignézem a többi szekrényt, a ruhák között találok télieket is. Még mindig nem értem. Eszembe jut a barna tenyérlenyomat a falon. Valami motoszkál a fejemben, de még nem világos a gondolat. Átmegyek a szemközti szobába, valamikor dolgozó lehetett. A falak mentén mennyezetig érő polcok, és könyvek tucatjai ABC sorrendben. Rend van. Az asztalon gyertyatartó… Kihátrálok. Berontok a mellette levő szobába. Újabb hálószoba, talán egy kamaszé lehetett. A legutolsó, a lépcső melletti vendégszoba lehetett még a régi időkben, ez van a legspártaiabban berendezve. Csak állok a folyosón, és bámulom a festékfoltokat…

Lemegyek a földszintre. Benézek a nappaliba. Az asszonyok beszélgetnek. Láthatóan senki nem mozdult ki innen. Gina egy fiatal lány mellett ül, és komoly arccal hallgatja mondandóját. Nem zavarom őket.

Kezdem átlátni a házat. A földszinten jobbra nyílik a nappali, balra az ebédlő. Köztük széles folyosó és az emeletre vezető lépcső. Az ebédlőben rend van, akárcsak a fenti szobákban. Belépek a konyhába. Mintha nem is történt volna meg a háború. Az edények a szekrényekben, fűszerek a dobozaikban, csillog a mosogató, mintha a gondos háziasszony éppen most mosta volna le.

Nyílik a bejárati ajtó. A férfiak visszatértek a fával.

- Doktor! – hallom Jesse-t.

- Itt vagyok – kiáltom vissza.

Jesse nesztelenül toppan a konyhába. Figyelem az arcát. Várom a reakcióit. Körbenéz, csípőre teszi a kezét.

- Hűű – nyögi.

Nekidőlök az asztalnak.

- Így néz ki az emelet is. Rend és tisztaság. Szerinted így kellene kinéznie?

A fejét rázza.

- Itt valami nem stimmel – mondja.

Megragadom a kezét, és magammal húzom fel a lépcsőn. Megmutatom neki a foltokat a tapétán.

- Ez vér… - hajol oda.

Hátralép, és összehúzott szemekkel méri végig a falat.

- Nézd! – mutat egy pontra. – Itt spriccelt végig. Artériás vérzés, azt hiszem. Te mit gondolsz?

- Ugyanerre – dőlök háttal a szemközti falnak. – Először azt hittem, festékfolt. Tudod, amiket gyerekek csinálnak, hogy a szülők meglátva a tenyérlenyomatokat, kisebb infarktust kapjanak. De ez nem az.

Jesse rám pislog, és végigfutja az emeletet. Benyit a szobákba, a dolgozónál elismerően füttyent egyet, majd visszaballag hozzám.

- Itt lakik valaki – jelenti ki határozottan. – A tetőteret és az alagsort nézted már?

- Még nem. Visszajöttetek, mielőtt megtehettem volna.

- Akkor menjünk fel. Nem akarok meglepetéseket – int a lépcső felé.

Lassan lépdelünk. Lábaink alatt nyikorog a fa. Jesse belöki a padlásra vezető ajtót. Előremegy. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy egy pisztolyt húz elő a kabátja alól. Mögötte belépek én is.

A tetőtér gondosan be van rendezve. Műterem. Papírok és vásznak halmai hevernek szanaszét. Bekeretezett képek lógnak a gerendákról, és állnak az oszlopoknak döntve. Közelebb megyek az egyikhez, de önkéntelenül is visszahőkölök. Jesse átkarolja a vállam.

- Rosszul vagy? Mi a baj?

- Nézd! – mutatok a képre.

Elsápad.

- A francba! Az a lány halott, ugye?

- Halottabb már nem is lehetne… - nyögöm. – Hiányoznak a belső szervei.

- Oda nézz… - mutat a kép egy pontjára.

Körömnyomok, beszakadt körmök, vér…

- Oh, Istenem…

Jesse elkapja a csuklóm, és már rohanunk is lefelé. Kit érdekel most az, hogy a vállam majd szétszakad… Jesse kezében fenyegetően feketedik a SIG Sauer. Ezt a fegyvert még a háború előtti időkben elsősorban a szövetségiek használták előszeretettel, de most nem érek rá azon morfondírozni, mi köze lehetett Jesse-nek a szövetségiekhez. Dübörög a ház, ahogy lefelé rohanunk. A nappaliban csend honol, de nincs erőm, hogy bármit is mondjak nekik. Mindenki dermedten bámul minket, ahogy a lépcső mellett az alagsorba vezető ajtót feszegetjük.

- Berúgom – tol el onnan Jesse, és habozás nélkül a kilincs alá rúg kétszer is. A szemem elé kapom a kezem. Hasogat a karom. Faforgács teríti be a padlót. Jesse zseblámpát szed elő a zsebéből, és a SIGhez fogva lassan lefelé indul. Követem a lámpámmal. Kezemben ott villog a kés, bár kétségtelenül kevésbé veszélyes, mint a pisztoly. Ha most valaki megkérdezni, mit is csinálunk, nehezen tudnám megmagyarázni. Talán azt motyognám: balsejtelem vagy ösztön… Fogalmam sincs. Csak láttam azokat a képeket ott fenn, és nem tudom kiverni őket a fejemből. S ha még hozzávesszük a házban látottakat, igazán érthető mind az én, mind Jesse viselkedése. Vagy mégsem? Mielőtt belépnék a pincébe, még felvillan előttem Gina értetlen arca.        

Fojtogató bűz fogad. Hányingerem támad. Leérünk a lépcsőn. Jesse dermedten áll. Teste mellett lógatja a pisztolyát, míg a lámpa fénye körberebben. Előhúzom a zsebkendőmet, és az orrom elé szorítom. A késemet visszacsúsztatom a helyére, hisz jól látható, hogy nincs itt senki. Vagyis van, de… De.

Jesse a torkát köszörüli. Lassan körbejár. Én nem mozdulok a lépcsőtől. Orvos vagyok, de… ez…

- Menjünk… - mormolja halkan.

Mögöttem jön, s jól hallom, hogy kínlódva veszi a levegőt. Egyenesen a bejárati ajtó felé veszem az irányt, miest felérünk. Senki nem kérdez semmit, talán az arcunkon vagy a szemünkben láthatnak valamit. Kilépek, és négy-öt lépés után összegörnyedek. Jesse elkapja a vállam, és megtart, amíg kiadok magamból mindent. Ennyit az ebédemről.

- Bocs – törlöm meg a számat. Ránézek. Sápadt, akár a hó.

- Semmi baj – küszködik a szavakkal. Úgy néz ki, ő is rosszul van.

Arrébb megyünk. Felmarkolok az egyik kis pocsolyából egy maréknyi vizet, és az arcomba lötykölöm. Nekidőlök egy kiszáradt fának. Jesse mellém támaszkodik.

- Sok mindent láttam – motyogom. Talán nem is neki, hanem magamnak, hogy megmagyarázzam, miért is borultam ki. – Orvos vagyok. Nem egy ember halt meg a kezeim között. Az a sors volt. A bombázások után a sugárzástól megégett emberek pusztultak el, mielőtt enyhíthettem volna kínjaikon. Az a háború volt. Az utakat járva gyermek, asszony, férfi halt meg, mert nem volt elég élelem, tiszta víz. Az a természet volt. De ez… Ez színtiszta gonoszság. Képeket festeni haldokló vagy már meghalt emberekről… ez már elmebetegség. Az a legrosszabb, ami ott lenn volt… Hogy lehet valaki képes ilyesmire?

Erre a kérdésre nincs válasz. Jesse szomorúan ingatja a fejét.

Az emberi testek járnak a fejemben. A feldarabolt emberi testek a kampókon lógva. Műanyag dobozokban belső szervek gondosan felcímkézve. Egy vödörben belsőségek, szinte kifolynak belőle… Előrehajolok. Öklendezem, de már nincs mi, kijöjjön belőlem. Jesse megdörzsöli az arcát.

- Menjünk vissza. Vigyáznunk kell rájuk. Az a szemét biztos itt kódorog valahol.

Az ajtó előtt megtorpan, és megmarkolja a felkarom.

- Tudsz bánni a fegyverrel. – Nem kérdezi, tudja.

- Nem kell fegyver – tiltakozom hevesen.

- De igen – szorítja meg a karom, hogy elzsibbadnak az ujjaim. – Egy késsel nem tudod megvédeni magadat. A karod még mindig nem gyógyult meg teljesen – figyelmeztet.

- Nem kell – akaratoskodom.

Egészen közel hajol az arcomhoz.

- Szerinted azok ott lenn… mit adtak volna egy pisztolyért, amikor az a szemét elkezdte őket felvagdosni, akár a marhákat szokás? – sziszegi villogó szemmel.

Nem nézek rá, de igaza van. Elenged, és előszed három pisztolyt.

- Én általában a SIGet használom, de erre gondolom, már rájöttél. Könnyű és viszonylag nagy a tára. Van még egy Smith and Wesson 4506-os automata. A tárba nyolc golyó fér, elég súlyos, de ha elsütöd… garantált a siker. Végül egy Beretta M9-es tizenöt golyóval a tárban. A táskámban rejtőzik még egy Browning vész esetére, ha esetleg arra vágysz.

A hangja rideg, érzelemmentes. Úgy tart nekem kiselőadást, hogy pontosan tudja, nem vagyok pólyás e téren.

- Csupa automata – mondom.

Bólint, szemében megvillan valami régi érzelem.

- Nem szeretem a revolvereket – vallja be. Önkéntelenül is végigsimít sebhelyes arcán. – Nos, melyik kell?

Legszívesebben az arcába ordítanám, hogyan lehet ennyire hideg?! Nem teszem, hiszen számára ez egyfajta mentsvár a múlt és a jelen borzalmai elől. Tétovázva kinyúlok a Beretta felé, de megáll a kezem. A Smith and Wessont veszem el. Lefelé fordítom, és kibiztosítom. Meghúzom a ravaszt. Üres kattanás. Nem lep meg.

- Igazi szemfényvesztő vagyok – vigyorog rám Jesse komor mosollyal. Egy tárat nyújt.

Hátrahúzom a szánt, a helyére csúsztatom a tárat, elcsettintem a fegyvert.

- Van hozzá tokom, és tartalék lőszerem is, de azért spórolj a golyókkal – teszi el a másik két pisztolyt.

- Honnan tudtad, hogy ezt fogom választani? Mert tudtad.

Elmosolyodik, kevésbé komoran.

- Mondhatnám, hogy csupán megérzés, de akkor hazudnék. Elfelejtetted? Összes titkod tudója vagyok.

Nem válaszolok. Mit is mondhatnék? Az övembe tűzöm a pisztolyt, ráhúzom a kabátom. Mielőtt becsuknám magunk mögött az ajtót, körbelesek, de semmi gyanúsat nem látok. Odabent mindenki a kandalló köré tömörült. Jesse-t és engem odaengednek a tűzhöz.

- Senki nem mehet ki egyedül – kezdi Jesse halkan. Hangja mégis azonnal a figyelem középpontjába tereli. Nem magyarázza óhaját, okát, de szavai így is baljóslatúak. Biztos vagyok benne, hogy engedelmeskedni fognak neki. Lenyom egy székre, amelyről az egyik férfi áll fel, és tovább folytatja mondandóját.

- Ha mégis valakinek sürgős odakint, akkor párban tegyék. Szóljanak nekem vagy a doktornak. Nem akarok senkit rémisztgetni, ám van itt valaki a környéken, aki szeretné, ha mielőbb eltűnnénk innen. Lehetőleg a föld alá.

- Engem nem tud megijeszteni – ingatja a fejét egy férfi. Tagbaszakadt, szakállas figura, elhiszem, hogy senkitől sem fél.

Jesse megszorítja a vállam. Most rajtam a sor.

- Körbenéztem itt a házban, amíg maguk elhelyezkedtek. Találtam pár dolgot, ami nem illik ide. Például véres tenyérlenyomatokat a falon, és bizarr festményeket.

- Mégis mit akar? Háború van – legyint a férfi.

Kesernyésen elmosolyodom. Keserű a szám íze, sajog a karom, és a pisztoly nyomja a bordáimat.

- Járt odalent a pincében? – kérdezem. Hangom nyersebb, mint megszokott. Mára elegem van a kedves szemellenzésből és óvatosságból.

Nemet int. Mély levegőt veszek.

- Akkor hadd meséljem el, mi van odalent. A gyerekekre való tekintettel, megpróbálok a tényekre szorítkozni. – Jesse ujjai megnyugtatóan pihennek a vállamon. – Először is… ott van a bűz, ami nem elhanyagolható. Ide is kezd felszivárogni, mert betörtük az ajtót, maguk pedig begyújtottak. A meleg nem kedvez a lenti dolgoknak. Másodszor… ott van a vér. Nem elhanyagolható mennyiségben ez sem, erről biztosíthatok mindenkit. Mit is említsek harmadiknak? – vonom fel gúnyosan a szemöldököm, mintha csak délutáni csevelyt folytatnék régi ismerősökkel – Talán a kampókat, amelyek a gerendákról lógnak? A felcímkézett dobozokat? A vödröket a falak mentén? Na jó, kezdem a kampókkal. Sok mindent tűzött rájuk a tulajdonosuk: combokat, mellet, félbevágott testet, de akad ott egész is. Klassz, ugye? – Már többen sápadoznak, pedig nem is értem a mese végére. – A dobozok bőröket tartalmaznak, mint azt a feliratok állítják. Természetesen szín szerint csoportosítva. Nem legvégül pedig a vödrök, tele májjal, szívvel, vesével, ezek is gondosan felcímkézve. Elnézést, majdnem kihagytam a nagy, több tízliteres kádakat nem hasznosítható maradványokkal.

- Mi az ördögről beszél? – suttogja egy fiatal fiú halottsápadtan.

Felállok. Jesse olyan közel áll mögöttem, hogy érzem testének melegét. Bátorít, biztat, hogy mondjam ki.

- Azok ott lenn a vödrökben… valaha emberek voltak. Még mindig háború van? – kérdezem teljesen oda nem illően, ám mégis mindenki érti, mire célzok. Kisétálok, Jesse követ.

- Ez egy kicsit erős volt – dobja le magát az ebédlő egyik sarkába a cuccainkat.

- Ezt akartad, nem?! – támaszkodom az asztalnak.

Nem válaszol. Helyette kiteríti a pokrócait a padlóra. Nagyot nyelek, és a mennyezetre meredek.

- Csak azt akartam, hogy felfogják. Komolyan vegyék, hogy nem játékból féltjük az életüket.

Jesse a parkettán térdel.

- Tudom – mondja, de nem néz fel rám.

Ellököm magam az asztallaptól, és a saját zsákom mellé guggolok. A rá kötözött pokrócot rángatom, de bogóra kötölődik. Szitkozódom. Jesse odanyúl, és a csuklómra teszi a kezét.

- Elég! – suttogja. – Jó voltál.

- Ezt akartad?! Akkor miért bánsz velem ilyen idegesítően?

- Igen, ezt. Csak túlszárnyaltad az elképzeléseimet.

Térdre esek. Jesse kibogozza a madzagot, és a sajátja mellé teríti az én plédemet is. Közben halkan magyaráz.

- Ne értsd félre, kérlek. Megleptél. Egy ideig én istápoltalak, előtte sem sokat társalogtunk. Fogalmam sem volt, mire számítsak tőled, pedig tudtam, hogy nem szimpla orvos vagy. – A durva pléd kerül alulra, a puhább felülre. – A külsőd megtévesztő, még ha te ennek nem is vagy tudatában.

- Miről beszélsz? – Leülök. Odaadóan figyelek rá. Vállat von, lesimítja a takaró ráncait.

- Férfi vagy, így nem várom el, hogy gyakran nézz tükörbe. Nem is vagy az a fajta, erre rájöttem már korábban. Maximum, ha borotvát veszel a kezedbe, akkor sem mindig. Bár arra kíváncsi lennék, hogyan csinálod, hogy nem vagdosod össze magad. – Felkuncogok, de aztán el is akad a hangom, mert a kuncogás olyan lányos. Jesse viszont folytatja. – A háború után vagyunk, ami romba döntötte a világot. Az emberek többsége megcsúnyult. Megráncosította őket a harc, a félelem, a küzdelem. A nők, legyen az fiatal vagy idős, nem kíván nőnek látszani, érthető módon. Nem is látszanak annak, egy-két kivételtől. És akkor jössz te… - A táskájában kotorász, nem néz rám. – Férfi vagy. Katona. Nem mai gyerek. Mégis… - Végre a szemembe pillant. Mélykék tekintete egész mélyre hatol, talán egészen a lelkemig. – Olyan, mintha nem fogna rajtad az idő. Huszonévesnek látszol. Sehol egy ránc. Hiába a sugárzás, ezernyi harc, amin keresztül mentél. Bőröd márvány, tökéletes. A régi hegek szinte beleolvadnak a fehérségébe. A hajad hosszú, holott nem egy ember örökre kopasz maradt. Neked egy szál sem hiányzik, talán csak a szőkébe vegyülnek ősz hajszálak. Összeolvadnak láthatatlanul, nem öregítenek, nem fiatalítanak, csupán körbeölelik az arcod. – A sarkára ülve már nem foglalkozik mással, csak engem lát. – Az arcod, amely megállta volna annak idején bármely magazin címlapján a helyét. Azt az arcot, amelyben két hihetetlen szem vibrál, él, ragyog. Még soha nem láttam ilyen szempárt. Sokáig azon gondolkodtam, kontaktlencse vagy üveg, de nem. Ez a te sajátod, amellyel mindent látsz, amellyel ha valakire ránézel, az illető megtorpan, lesüti a pillantását, mert ezek a szemek mindent látnak, minden titkot kiderítenek. Sejtelmem sincs, létezik-e valaki, akinek ilyen szeme van: a bal kőszürke, zavaróan hideg pillantás, míg a jobb ragyogó aranybarna, csupa gyengédség. Különleges. Szinte törékennyé tesznek, és ezt az érzést csak tovább erősíti karcsú alkatod, amely azonban nem gyenge. Az ujjaid is kecsesek, igazi orvos kezei, bár tudom, hogy vér tapad hozzájuk. Tudom, hogy bűnösnek tartod magad miattuk, de ne felejtsd el, hogy az egy másik világ volt, más szabályokkal, és te katona voltál, amikor a parancs az parancs. – Olyan, mintha fel akarná emelni a kezét, hogy megérintsen, de végül mégsem teszi. Zavartan mosolyog. – Nem néz ki belőled senki fenyegetőt, de erre te rácáfolsz. Szemrebbenés nélkül szembeszállsz farkassal, sztereotípiákkal, és merészen szembenéznél azzal a gyilkossal is, pedig félnél, mert élni akarsz. Mindenek felett. Nem hiszi el senki, míg tulajdon két szemével nem látja, hogyan harcolsz egy késsel vérengző fenevaddal, melynek célja, hogy megöljön, és széttépje tökéletes tested, és a harcból mégis te kerülsz ki győztesen, mert téged hajt a túlélés vágya, s az akarat, hogy továbbmenj. Tudom, hogy nem vagy halhatatlan, hiszen tulajdon két kezemmel ápoltalak. Akkor mégis hogyan lehet, hogy gondtalannak, ártatlannak látszol? Minden mozdulatod, pillantásod, szavad azt sugallja, élek, és szeretek élni, akármi történt is. Ez pedig megtévesztő. Mert nem hinnék, hogy benned egy kőszívű szörny is lakik, aki szemrebbenés nélkül tipor bele emberek lelkébe, és fagyasztja meg bennük a vért. Ezért voltam képtelen bármit is mondani. Úgy éreztem, fázom, pedig csak hangod fagyossága sugárzott át belém, s kellett idő, míg felengedtem. Ne haragudj, ha megbántottalak volna.

Erősen akadozik a lélegzetem. Ez a férfi, akiről én az égvilágon semmit sem tudok, ismeri minden titkomat, még azokat is, amelyeket nem vetettem papírra. Kiismert, feltárt, az ő szeme előtt nem vagyok több mint kifacsart narancs, amely lecsupaszítva hever a földön. Megdicsért, zavarba hozott, majd letaszított egy magas szikláról. Észrevétlenül, de… belopta magát a szívembe, holott apám halálakor megfogadtam, soha többé nem szeretek. És ím, jött valaki, aki akarva-akaratlanul mégis barátom lett. Nem kér érte semmit, nem is értem, miért van mellettem. De talán nem is az ok a fontos, hanem hogy velem van, és újra megtanít, ember egymagában üres sírgödör csupán.

Jesse a torkát köszörüli, saját maga is zavarba jőve tulajdon vallomásától. A Smith and Wesson tokját és lőszert nyújt át.

- Tedd el! – Reklamáció nélkül engedelmeskedem. A tokot felveszem, mázli, hogy vékony vagyok, így a pulóverre is simán felhúzhatom. A pisztolyt a helyére illesztem. Furcsa érzés annyi év után fegyvert viselni.

- Minden oké? – Jesse úgy fürkész, mintha pontosan tudná, mi megy végbe bennem.

- Szoknom kell. Régen volt. – Régen?! Na, hiszen! Csupán pár éve, és mégis fényéveknek tűnnek.

Jesse bólint, mintha értené. Talán így is van.

A nappaliból meleg szivárog át hozzánk. Ezúttal Jesse vacsoráján osztozunk, bár egyikünknek sincs nagy étvágya. Gina nem mutatkozik. A szegényes kaja után Jesse újra megnézi a sebemet, és megint telelocsolja alkohollal. Ájuldozom, sziszegek, de férfiasan bírom. A szemem sarkában azért megbújik egy nőies könnycsepp…

- Nem értem azt a lányt – hozza fel Jesse Ginát, talán figyelemelterelés okán. – Hozzánk sem szól.

- Szégyelli, hogy képes volt ott hagyni a szüleit pont most, amikor meghalt a bátyja. Idő kell neki.

Jesse elhúzza a száját, fintorog. Egész ijesztő külsőt ölt magára.

- Szerintem tévedsz. Naiv vagy, doki, túl jóhiszemű, de nekem mindegy. – Még vállat is von.

Új kötést kapok a kezemre, Jesse elpakol. Nem beszélgetünk. Beszüremlik a többiek motoszkálása. Lefekszünk aludni. Kemény a padló, és hideg a fal. Elhúzódom onnan az ebédlő belseje felé, de nem sokat segít. Összeszorítom a fogamat, hogy Jesse ne hallja, vacogok. Így is érzem, hogy felkönyököl. Valószínűleg éppen kiselőadást tartana, de fekete árnyak jelennek meg az ajtóban. Rájuk villantom a zseblámpát. A szakállas férfi és egy vele egykorú nő. Jesse felül.

- Mi a baj?

- Paul, a fiunk és Liz, az egyik lány nincs a helyén – motyogja reszketve az asszony.

- Fent nézték már őket? – ülök fel én is.

- Voltam fent, de nincsenek ott – szól a férfi, s már nem olyan kemény a hangja, mint nem is oly régen.

- Mióta nem látták őket?

- Mikor elmentünk fát szedni, Paul ott volt mellettem. Jessica azt mondja, behozta az ágakat, de utána nem látta. Liz is olyan körül tűnt el. Gondolják, hogy…? – Nem fejezi be, Jesse pedig nem válaszol.

Felpattanunk. Fegyvert igazítunk, zseblámpát szedünk elő, kabátot veszünk.

- Maguk itt maradnak. Ha kint vannak, megtaláljuk őket – veregetem meg az asszony vállát, de nem nézek a szemébe.

Kint sötét van és hideg. Feltámadt a szél is.

- Minden rendben? – néz vissza a lépcsőről Jesse.

Adrenalin árad szét bennem.

- Menjünk!

Jesse a ház mögé indul, én jobbra a sötétben csupasznak tetsző fák felé. Nyomokat keresek a lámpa fényénél. Végül merészet döntök. Lekapcsolom, és megpróbálom hozzászoktatni a szemem a sötéthez, a néhol felvillanó hold fényéhez. Hosszabb ideig tart, mint gondoltam, de utána belevetem magam a bokrok közé. Lassan, szabályosan lélegzem, a kezemben a késem. A kés gyors és hangtalan, ha szakszerűen használod, ezt hamar megtanultam annak idején. Félig összegörnyedve osonok, és végre, az egyik bokor alatt, a fák közelében megtalálom a nyomaikat. Alig két lépés után a bokor mögött dulakodás és vér nyomai. Erősen markolom a kés nyelét. Óvakodom bemenni az erdőbe, de mennem kell. Zajt hallok, megtorpanok. Az erdő szélén lapulok, egy nagy tölgy mögött. Érzem, hogy valami nem stimmel. Csak most kezdem sajnálni, amiért nem fordítottam kellő figyelmet mindennapos edzéseimre.

Újabb zaj, túl közel van… a hátam mögött. Perdülök, de a kést kiüti a kezemből, és hurkot dob a nyakamba. Vékony drótszál, amely hangtalanabb és gyilkosabb eszköz, mint a kés. Leszeli a fejed, mielőtt felfoghatnád, mi történik. A gond csupán az, hogy reflexből felkaptam a kezem, és két ujjam beszorult a drót és a nyakam közé. Még az arcát sem láttam, de mégis meg fog ölni. Ez felbosszant, de nem sokat tehetek. Fuldoklom, és meleg vér folyik a kabátom alá. Piros pontok ugrálnak előttem. Hátralököm a könyököm, mintha betonnak csaptam volna a karom. A rossz kezem… Nincs idő gondolkodni, fájni. Hátravetem magam, nekiütközök. Dühösen felmordul, mert a fa törzsének dőlünk. Szorosan fog, mint szerelmes a kedvesét. Minden erőmet összeszedem, elkapom a csuklóját, és váratlanul előredőlök. Úgy érzem, leszakad a fejem, hányingerem van és nem kapok levegőt. Mindezeket egyszerre, jaj, de jó nekem! De azért előredőlök. A karom hasogat, de nem engedem el a csuklóját. Átvetem a vállam felett. Hatalmasat esik, én pedig féltérdre rogyok. Már kúsznék a késemért, nem törődve a fájdalommal, amikor oldalba rúg. Belezuttyanok a sárba. Felnézek. Felém tart, a kezében akkora húsvágó bárd, hogy rosszul leszek tőle. Teljesen átlagos arca van, csak a szeme… A szemében őrület fénylik.

Ujjaim a fegyver után kotorásznak, miközben hátrafelé kúszom. El tőle, el messzire. Vihog. Én viszont sírok. A könnyeimtől összemaszatolódik a világ. Nem akarok meghalni, főleg nem általa. Nem akarom a pincében végezni, egy festményen megörökítve. A kabátom ujjába törlöm az arcom. Újra tisztán látok. A hold egy pillanatra kisiklik a felhők mögül.

- Miért? – kérdezem.

A hátam a fának döntöm. Legszívesebben felmásznék rá. Ujjaim a pisztoly markolatára fonódnak.

- Mert jó – vicsorogja.

A hangja visszhangzik a fülemben. A mellkasára összpontosítok úgy, ahogy a kiképzésen tanultam. Milyen régen is volt! A mozdulat mégis gördülékeny, amikor előhúzom a Smith-t, kibiztosítom, és rászegezem. Két kézre fogom. Látom a döbbenetet az arcán. Meghúzom a ravaszt. Egyszer. Kétszer. Habozni nincs idő, különben én fogok itt feküdni holtan. Piros virág nyílik a mellkasán, de ugyanekkor szétrobban a feje. Amikor összeesik, Jesse tűnik fel mögötte.

- Paul és Liz… - nyögöm.

- Bezárta őket egy kis faház félébe. Már a házban vannak.

Oldalra dőlök. A föld kellemesen hűsíti lángoló arcom. Jesse letérdel mellém, és végigsimít az arcomon.

- Átkozott bolond – susogja. – Lázas vagy. Miért nem szóltál?

Költői kérdés, amire nincs válasz. Akármilyen a külsőm, azért még férfi vagyok, és büszke férfi. A hónom alá nyúl, felemel. Együtt botorkálunk a ház felé. Ismerős jelenet. Az utolsó lépések a legnehezebbek. Kóválygok a fájdalomtól. Jesse húz, vonszol magával, ahogy alig egy héttel korábban tette. Az ebédlőbe oldalaz velem. Fogait csikorgatja, amikor felfektet a nagy asztalra. Székek csattannak, ahogy félrelöki őket az útjából.

A mennyezet fehér, néhol homályos. Annyira fázom… Jesse visszatér, fölém hajol.

- Levetkőztetlek – mondja. – Le kell vinni a lázad.

Olyan hideg van, gondolom tétován.

- Fázom – motyogom.

Meghallja, és letörli a verítéket az arcomról.

- Tudom – válaszolja.

Vetkőztetni kezd, és az arca egyre inkább szétesik. Beborít az áldott sötétség, amihez mostanában többször van szerencsém, mint szeretném.

 

Hűvös lehelet térít magamhoz. Vizes kendő érinti az arcomat, de ez sem tudja megakadályozni, hogy visszacsússzak a sötétbe.

Kellemes melegre ébredek. Jesse hangját hallom. Egy dalt dúdol. Oldalra fordítom a fejem. Az egyik széken ül, és engem néz. Az arca fáradt, a szeme karikás, a haja kócos, a ruhái gyűröttek.

- Mi történt? – A torkomba fájdalom hasít.

Próbálok felülni, mire felpattan, és visszafektet.

- Csúnyán felment a lázad. Egész éjszaka hánykolódtál, félrebeszéltél. Vizes ruhákkal tekertelek körbe, szerencsére használt.

- Mennyi az idő?

Az órájára pillant.

- Már hét óra is elmúlt. Szerintem még pihenned kellene – teszi hozzá.

Gyengének érzem magam. Hányingerem van. Jesse láthatja, mert a vállamra teszi a kezét.

- Bedeszkáztattam a pinceajtót – mondja.

Valamelyest megnyugszom. Borzongok, mire Jesse észbe kap. Lekapkodja rólam a kendőket, és egy törölközővel szárazra dörzsöl. Plédet terít rám, mosolyog.

- Piszkosul szerencsés vagy, doki – vigyorogja.

- Miért? – sóhajtom. Többre nem vagyok képes, minden apró mozdulatomra kín hasogatja a nyakam.

- Mert még élsz – borzol a hajamba.

Rám kacsint. Válaszul nagyot kordul a gyomrom.

- Hozok enni – siet el, előbbi szavait nem magyarázza.

Amikor visszatér, kenyeret és konzervet hoz. Megetet, mint egy pólyást. Ez felidegesít, de ő csak mosolyog rajtam. Épp, hogy a kaját meg nem rágja helyettem, bár nem lenne ellenemre, borzalmasan fáj a nyakam. Mindenem sajog, szúr. Lassan megnyugszom. Álmos vagyok. Visszadőlök, és ernyedten hagyom, hogy eligazítsa a fekhelyemet.

- Miért? – motyogom félálomban.

- Nem tudom – kuncog a fülembe.

Elnyom a mély, pihentető álom.

     

Félhomályra ébredek. Jesse halk szuszogását hallom a fülem mellett. Egy széken ül, fejét az asztalra fektetett karján nyugtatja. Ujjai között pedig az én kezemet szorongatja. Zavarba kellene ettől jönnöm, de valahogy nem megy. Olyan természetesnek tűnik, ahogy a kezemet fogva alszik. Miest megmozdulok, azonnal ébren pislog rám. Fogalmam sincs, hogyan csinálja.

- Éhes vagy? – kérdezi.

Nem mondja, miért fogta a kezem, én pedig nem kérdezem. Bólintok inkább. Eltűnik a látóteremből, ételt hoz. Kényszerítem magam, hogy fogcsikorgatva bár, de felüljek, és egymagam egyek. Nem tiltakozik, ami azt jelenti, jobban nézek ki, mint haldoklásom elején.

- Ők? – kérdezem.

Pontosan tudja, kikre gondolok.

- Vacsoráznak. Holnap reggel továbbmennek akkor is, ha mi nem tartunk velünk – magyarázza.

- Megyünk mi is – határozom el.

Jesse a fejét csóválja.

- Szerintem még pihenned kell.

- Pihentem egy egész napot. Az elég – kötöm az ebet a karóhoz.

Jesse elveszi előlem a maradékot. Az arca komor, de nem szól. Kimegy, magamra hagy, mintha csak ez lenne a válasza. Kisvártatva mégis visszatér. Gina a nyomában lopakodik.

- Bejöhetek? – áll meg az ajtóban.

- Gyere – intek neki.

Jesse megáll mögöttem. Úgy húzódik mellém, mintha óvni akarna.

- Valami baj van? – könyökölök fel.

- Csak szerettem volna tudni, hogy vagy – toporog Gina, de nem néz rám.

Megbűvölten nézem. Még mindig olyan, mint egy angyal. Sejtem, hogy mi bántja.

- Velük mész? – dőlök vissza, és a plafont bámulom.

- Nem… csak… csak… - dadogja.

- Menj, ha menni akarsz – fordítom el a fejem. – Jesse maradni akar, és én se vagyok még olyan jól, hogy hosszabb útra vállalkozzam.

- New Orleans felé mennek – szipogja Gina esetlenül.

Hallgatok. Jesse lopva a kezemért nyúl, megszorítja.

- A dokinak igaza van, kislány – morogja. – Menj velük. Nem tudom, mi meddig maradunk itt. A doki nincs túl jó állapotban. Menj, és vigyázz rájuk!

- Nem baj?

- Miért lenne baj? – sóhajtom, mire Gina felzokog, és kirohan.

Jesse fölém hajol.

- Minden rendben? – kérdezi aggódva. Tenyere a homlokomon pihen, de a másik melegen fogja át az ujjaimat.

- Jó ötlet elengedni? – morfondírozom.

Vállat von.

- Ezt csak az Isten tudja, és mint tudjuk, az ő útjai kifürkészhetetlenek. Most inkább aludj.

Lehunyom a szemem, de ezúttal végtelen óráknak tűnnek a percek, mire elalszom Jesse kezét szorongatva.

 

Az ablakot verő eső hangjára ébredek. Kábán felülök. Jesse az ablaknál áll, kifelé bámul.

- Esik az eső – közli.

- Mennyi az idő? – keresem az órám.

- Már dél is elmúlt.

- Gináék elmentek? – hanyatlok vissza óvatosan.

- Kora reggel. Még búcsúzni sem jött be. – Szemrehányó a hangja.

- Nem számít – felelem, s félig lehunyt szemekkel hallgatom az eső kopogását.

- De igen – néz rám keményen Jesse. – Ha tőlem nem is, de tőled elbúcsúzhatott volna. Elvégre megmentetted az életét!

- Nem számít – mondom újra, de látom Jesse-n, hogy nem hisz nekem. Nem lepődöm meg, hiszen még én is kételkedem magamban. Ő miért ne tenné? – Mióta esik? – kérdezem inkább.

- Úgy egy órája – dől az ablakkeretnek Jesse. – Hogy érzed magad?

- Még tudnék aludni, azt hiszem – sóhajtom.

- Akkor aludj. Itt leszek, amikor felébredsz. Nem vagy éhes?

Furcsa, ez a pasi mindig etetni akar. Kis híján elmosolyodom, bár nincs jó kedvem.

- Most inkább nem kérnék semmit, köszönöm.

- Enned kell! – figyelmeztet.

- Tudom.

- Akkor?

- Majd később.

A fejét ingatja, hozzám lép. A homlokomra csúsztatja a csuklóját hőmérő gyanánt.

- Pihenj! Ma már nem megyünk sehová, hiába is szeretnéd.

- Jól vagyok. – Nem nézek a szemébe. Úgyis tudja, hogy hazudok.

- Ezt hadd döntsem el én – csattan a hangja.

Behunyom a szemem. Nem akarok vitatkozni.

- Csak neked akarok jót – erősködik.

Elfordítom a fejem, miközben tudom, hogy most duzzogom, mint egy óvodás. Fáj a nyakam. Felszisszenek. A vállamra ejti a kezem.

- Bocsáss meg! Pihenj csak.

Ránézek. Még képes, és ő kér bocsánatot. Honnan szalajtották ezt a pasit? Komoran bámul le rám.

- Nem értelek – mondom halkan.

Lassan elvigyorodik. Már egyáltalán nem zavar a számtalan heg, mely ezer ráncba szalasztja az arcát.

- Én egy ilyen ember vagyok – vallja.

Az arca van a szemem előtt, mielőtt visszaalszom.

 

Másnap reggel korgó gyomorral, kipihenten ébredek. Jesse viszont még alszik. Elgémberedett tagokkal kelek fel, kivételesen még erre sem riad fel. A földön alszik, fázósan magára húz egy vékony plédet. Odaát a nappaliban valószínűleg kialudt a tűz, mert hűvös van. Óvatosan, nehogy felriasszam, betakarom a saját takarómmal. Elintézek pár sürgős teendőt, melyet tovább nem hanyagolhatok, aztán átballagok a nappaliba. Még van parázs. Kis idő múlva újra kezd átmelegedni a hely. Kell egy kis idő, míg átszűrődik Jesse-hez a meleg. A dohányzóasztalon kis csomag, úgy sejtem, Gina hagyta itt. Belenézek. Alma, sült hús, kenyér. Búcsúajándék. Átviszem az ebédlőbe. Jesse még mindig alszik. Egy kicsit bűntudatom van, hiszen miattam merült ki ennyire.

Sokat gondolkodom, mielőtt rászánom magam. Felmegyek az emeletre, rendbe teszem magam a fürdőszobában. A tükörbe nézve elhúzom a szám. Arcom borostás, lassan szakállat növeszthetek. A nyakamon kötés, az arcomon kis vágás, ki tudja, mikor szereztem. Még a farkasokkal való csatározásom nyomai is halványan lüktetnek. Pompás. Egy ideig szépségversenyre nem hívnak. Ezen elmosolyodom, aztán felsóhajtok. Eszembe jut, hol is vagyok. Megnézem a karomon a sebet. Szépen gyógyul, bár már két ujjamon is kötés díszlik. Lassan elfogy az elsősegélydoboz kötszermennyisége. Erre mondaná apám, hogy ennyire nem lehetsz kétbalkezes, fiam.

Átlépdelek a hálószobába. Végignézem a szekrényeket. Meleg ruhát keresgélek magamnak, de közben Jesse-nek is találok párat.

- Mit csinálsz? – szólal meg hirtelen az ajtóból.

Megperdülök. Nem is hallottam, hogy feljött.

- Mégis mi az ördögöt művelsz? – kapja el a karom, és úgy megszorítja, hogy elejtem a pulóvert, amit éppen neki nézegettem.

Nem értem, miért viselkedik így.

- Jesse, mi a baj?

- Hagyd ezeket, hallod?! – ráz meg.

Megsajdul a karom, de visszafojtom a fájdalmas nyögést, mely a torkomra tolul.

- Miért? – értetlenkedem.

- Hordani akarod ezeket? – mutat a szekrényre.

- Baj?

- Igen – mordul rám. Az arca dühös, ijesztő. – Belegondoltál abba, hogy ezek itt mind másoké voltak?

Elfut a düh. Lassan kúszik fel a torkomon.

- Képzeld, igen – válaszolom fojtottan.

- Akkor? Nem veheted fel ezeket!

- Talán megtiltod? – kérdezem élesen. Megdermed. – Te belegondoltál, hogy ezekben a szakadt göncökben nem érjük meg a holnapot? Lehet, hogy másoké voltak, de nekik már nem kell. Nekünk viszont igen. – A hangom meglágyul. Kezdem érteni, milyen kétségbeesett düh vezérli.

- Megölte őket. – A hangja halk, a szemében fájdalom.

- Tudom, de túl kell lépnünk ezen. – Ezúttal én fogom meg az ő kezét.

- És ha nem tudok?

Nagyon finoman megszorítom az ujjait.

- Nem tudom, Jesse. – Szelíd a hangom. Már nem vagyok dühös, már csak őt szeretném vigasztalni.

Jesse a fejét rázza, és lekuporodik a szőnyegre. Engem is húz magával. A pulóvert piszkálja. A kezem szorítja.

- Néha… nem értem, mi folyik a világban.

Közelebb húzódom hozzá, nekidöntöm a hátam a szekrénynek.

- Én már feladtam, hogy bármit is megértsek.

- Mi lesz velünk? – teszi fel az örök kérdést.

- Meghalunk.

Felkapja a fejét, rám mered.

- Csak így? – Csettint egyet.

Vállat vonok, bár megvonagló arcom a tanúja, rossz ötlet volt.

- Csak, ha szerencsénk van – mosolyodom el keserűen.

- És ha nincs?

- Imádkozom, hogy az legyen.

Jesse mélyen a szemembe néz.

- Az öcsémet a szemem láttára tépte szét egy gránát. Azonnal meghalt.

- Sajnálom, de jobb volt neki – sóhajtom.

Komoran mereng a levegőbe.

- Igen, lehet, hogy igazad van. Még akkor is, ha rajta kívül nem maradt senkim.

- Jesse…

- Nem, ne mondj semmit! – Úgy szorítja a kezem, hogy fáj. Mégse akarom, hogy eleressze. – Egyet tudok, Gabriel. – Úgy ejti a nevem, ahogy mások Istenét imádkozás közben.

- Mit?

Egyenesen a szemembe néz. Mélykéken örvénylő pillantása elnyel.

- Én nem adom olyan könnyen az életemet. Esküt tettem, amikor ott feküdtem az öcsém és a tulajdon véremben.

Hallgatunk. Mit mondhatnék? Nem jönnek szavak a számra. Csak szorítjuk egymás kezét, megváltást remélve. Finoman magam felé húzom. Nem tiltakozik, amikor megölelem. Csak átkarol, lágyan, még ilyenkor is odafigyel arra, hogy sebesült vagyok, ne okozzon fájdalmat. A vállára hajtom a fejem.

- Választasz magadnak ruhát? – kérdezem csendesen.

Halványan elmosolyodik, elenged. Tudom, hogy mostantól barát, akiben megbízhatok. Tudom, hogy mostantól a barátjának számítok, akiben megbízhat. Feláll, felsegít, és a szekrényhez lép. Pár perc múlva mókás arcokat vágva próbálja magához a pulóvereket, ingeket, én pedig fájva, könnyezve nevetek. Egy bohóc ő most, aki felfestett egy vidám arcot, holott a lelke mélyén épp könnyeket hullat. Becsülöm, hogy mégis rám gondolva, mosolyog.

- Ne maradj ki a jóból – rángat a tükör elé.

Mögém lép, elém tart egy okkersárga kötött pulcsit.

- Ez rémes! – fintorog. Visszaakasztja az akasztóra. A következő sötétzöld, műszálas, ám Jesse tetszését ez sem nyeri el. Kuncog.

- Ez még rosszabb…

- Nekem kevés ruha áll jól – jegyzem meg szerényen. Nem tehetek ellene, világos hajam és bőröm az oka az egésznek.

- Mit szólsz ehhez a fehérhez?

A puha pulcsi egyetlen szóval gyönyörű. Vágyakozva szorítom magamhoz.

- Egy baja van: fehér – húzom el a szám. – Sajnálnám összekoszolni.

Jesse vállat von, és átölel. Nem engedi, hogy félretegyem a pulóvert.

- Mit számít a színe? Csodásan áll. Vedd fel!

Habozva vetkőzni kezdek. Jesse beveti magát a szekrénybe. Amennyire ellenezte, most akkora kedvvel válogat. Természetesen nekem. Fehér pólót, vastag, sötétkék inget nyom még a kezembe. Felveszem őket. Jesse közben a nadrágokat nézegeti. Fekete, vastagabb anyagból készült sokzsebes, sokcsatos nadrágot húz elő. Kényelmesnek, praktikusnak tűnik.

- Ez jó lesz – nyújtja oda.

Tovább keresgél. Övet vesz elő. Erős, igazi bőrből készült darab, amely hosszú ideig szolgál viselőjének. Én mégis tiltakozom.

- Jó a sajátom.

- Ne viccelj! Csoda, hogy eddig kibírta.

A nadrág jól áll, jól érzem magam benne. Pillanatok alatt magamévá teszem, könyékig túrok a zsebbe, eligazgatom a csatokat. Az övet befűzöm, becsatolom. Tényleg jobb, mint a régi, de persze ezt nem kötöm dizájnerem orrára. Jesse odadobja a pulcsit, majd magának is keresgélni kezd. Érdeklődve figyelem. Feltűnt már, hogy a sötét darabokat részesíti előnyben, így meg sem lepődöm, amikor fekete pólót húz, kockás flanelinget, fekete kötött pulóvert. Hasonló nadrágba bújik, mint amit nekem is keresett. Nem olyan lezser, mint a régi, de nekem tetszik. Sokkal jobban visszaadja viselője karcsú, izmos alakját. Ezt a gondolatot megint megtartom magamnak. Figyelem, ahogy beáll a tükör elé, és a tükörképére vigyorog.

- Készen vagyunk – jelenti ki.

- Jó lenne még elpakolni váltás ruhát is – jegyzem meg.

Elhúzza a száját. Látom a felhőt, mely átsuhan a tekintetén.

- Majd én megcsinálom. Te nyugodtan menj le.

- Veled maradok.

Mindegyikünknek két pólót, és két trikót válogatok. Az enyémek világosak, Jesse-nek sötéteket. Két-két ing. Egy vastag és egy vékonyabb. Ugyanígy egy vékony és egy vastag pulóver jön még a csomaghoz fejenként. Nagy nehezen találok még egy nadrágot, hibája a kevés zseb, de azért a ruhák tetejére ejtem. Jesse szerencsés, kevésbé vékony, így ő még választhat is magának három közül. A sötétkék nadrág is a többi ruha között landol. Minden ellenérzése ellenére zoknit és alsónadrágot keresgélek. Találok egy fiókot, amiben még becsomagolt alsók és zoknik kaptak helyet. Jesse kevésbé morcos.

- Jó lenne, ha találnánk kabátokat – mondja.

Körbenézünk. Jesse fedezi fel a téli holmikat. Kisvártatva van egy új, fekete hosszúkabátom, neki pedig egy szintén fekete szövetkabátja. Együtt örülünk nekik. Jesse felfedez két vékonyabb darabot is, azokat is elteszi.

- Kellhet még valami? – fordulok feléje csípőre tett kézzel.

- Gyógyszer, kötszer? – ad tippeket.

Átvonulok a fürdőbe. Az ajtófélfának támaszkodik, amíg én pakolászom. Végül összeszedem az összes használható gyógyszert, vitamint, kötszert, fertőtlenítőt. A tükör melletti polcról borotvakészletet nyúlok le, még ki sincs bontva. Úgy sejtem, gyilkosunk jól betartalékolt mindenből.

- A táskánkba belefér ez a sok minden? – Jut eszembe hirtelen.

Jesse gondolkozik.

- Majd ügyesek leszünk – vélekedik. – Amúgy láttam klassz hátizsákokat – int a hálószoba felé.

Kis híján elnevetem magam. Az jutott eszembe, pont úgy csomagolgatunk itt, mint sokéves házaspár nyaralás előtt. Ezt is megtartom magamnak.

- Jó lenne pár konzerv… - gondolkodom, miközben lepakolunk a földszintre. Jesse hoz két hátizsákot is. Az egyik szakadt, meg kell varrni, magára vállalja. Addig én konzervet, porlevest, fűszereket készítek össze a konyhában. Úgy döntök, nem árt egy kis edényt is magunkkal vinni, a kis kávéfőző is nagyon csábító. Kést, villát, kanalat csomagolok. Van nekem is, de nem árt az utánpótlás, ki tudja. Az egyik szekrénybe belesve felujjongok. Csokoládét, kekszet, előre csomagolt sütit találok. Még a szavatosságuk sem járt le, szerencsésnek érzem magam. Nem bírom megállni, felbontom az egyik dobozt. Épp ezen nyámnyogok, amikor Jesse megjelenik.

- Mit eszel? – gyanakszik azonnal.

- Nézd, mit találtam! – nevetve mutatom a csokis kekszet. – Kérsz? – nyújtom feléje, miközben magamnak is kiutalok egyet, így tele szájjal beszélek.

- Csak egy felet – válaszolja, és minden zavar nélkül leharapja a számból kilógó darabot. – Finom.

- Bizony. – Igyekszem nem zavartnak tűnni. Kis híján megcsókolt! Nem gondolom végig a dolgot. – Imádom az édes dolgokat, hiányoznak.

Jesse szeme jókedvűen megcsillan, nem mond semmit. Segít az asztalra pakolni mindent, átbeszéljük, mi létfontosságú, mi nem. Pár dologról nehéz szívvel lemondok. Végül megállapodunk. Az én hátizsákomba kerülnek a ruhák, könnyűnek tartva őket. Jesse viszi a nehezebb táskát. Az övébe kerülnek a fűszerek, konzervek, zacskós levesek, lábas, kávéfőző és a kávé, süti (amiről nem vagyok hajlandó lemondani), és egyéb nélkülözhetetlen dolgok, valamint külön, kisebb táskába a fegyverek. Én is kapok egy kisebb táskát, ebben lesznek a gyógyszerek, a sebészfelszerelésem, stb. Lesz, mit cipelnünk, én mégis elégedett vagyok.

Elfáradva helyezkedünk el a nappaliban. Jesse megpiszkálja a tüzet, én áthozom Gina csomagját. Lekuporodok a szőnyegre, Jesse mellém telepszik. Szétosztom az ételt.

- Éhes vagyok – veti rá magát Jesse az adagjára.

- Látom. – Egymásra vigyorgunk. – Biztos ne főzzek levest?

- Nem. Tartalékoljunk.

Ebben maradunk. Később csak bóbiskolunk a tűz mellett. Jesse-nek dőlök, és hallgatom, ahogy az odakint zúgó szél az ablakot döngeti.

- Még jó, hogy nem félek a vihartól – mosolyodom el.

Jesse az ablak felé pillant.

- Az a jó, hogy nem mentünk velük.

- Holnap reggel elindulhatnánk – javaslom.

- Ráérünk.

A fejemet ingatom.

- Nem.

- Miért sietsz ennyire? – Az arckifejezése alapján úgy vélem, azt hiszi, Gina miatt ilyen sietős.

A tűzbe bámulok.

- Elfelejtetted talán, hogy ez a ház valójában egy kripta?

Nyugodt arca megfeszül.

- Nem.

- Tovább kell mennünk. Ebben a házban nem nyerhetünk nyugalmat. Bedeszkáztátok az ajtókat, de lenn még mindig ott vannak…

- Nem érzem… - suttogja.

- Ilyen az ember… - sóhajtok fel. – Rosszabb bármely állatnál, mert képes percek alatt megszokni azokat a szagokat, amelyeket nem kellene, nem lenne szabad. Fontos lenne, hogy mindig érezd, ne szokd meg, ne felejtsd el… ember vagy… - Elfúl a hangom.

Jesse átkarolja a vállam.

- Azt hiszem, ez így jó. Túlélési ösztön, mert az ember másképp beleőrülne a tudatba, hogy állandó halál kísérti.

- Lehet – hagyom rá.

Addig bámulom meredten a lobogó tüzet, míg könnyezni kezd a szemem. Jesse a mellkasára húzza a fejem, és halkan dúdolni kezd egy dalt.

- Queen – jegyzem meg.

Elmosolyodik. Bólint.

- Nem táncolunk? – kacsint rám, amitől meglódul a szívverésem.

- Hülye! – húzom fel tréfásan az orrom.

Felnevet. Tudom, hogy csak engem akar jobb kedvre deríteni, sikerül is neki. Elnevetem magam. Meglököm, a szőnyegre dől. Birkózni kezdünk, de még az is nevetésbe fullad. Fáj, sajog a testem, de ez most jóleső fájdalom. Jó újra vidámnak lenni, még ha csak ilyen rövid időre is.

Jesse mellkasára ejtem a fejem, és lehunyom a szemem. Tudom, hogy nem kellene, de vonz a belőle áradó meleg. Milyen férfi vagyok én? Ezt a kérdést inkább jó mélyre száműzöm a tudatomban. Tetszik a csend, a nyugalom még akkor is, ha alattam a halál lapul. Ott alszunk el a kandalló előtt, és még a kinti szél sem tud megzavarni minket.     

 

3. New Orleans, New Orleans…

 

Közép-Amerika, Louisiana állam.

Pár kilométernyire New Orleans romjaitól

 

Már fél napja úton vagyunk. Napok óta haladunk minden megállás nélkül. Ezen a sivár helyen nincs más, csak üresség és halál, amerre nézek. Nincs is kedvünk sokáig itt lenni, így már napok óta csak megyünk, megyünk. Lassan haladunk, mert Jesse szerint ráérünk. Úgy sejtem, inkább engem félt. Nézem, ahogy előttem baktat. Ide-oda forgatja a fejét, mélykék szeme mindent lát. Nem idegeskedem, mert tudom, hogy észre fogja venni, ha baj van. Nem értem őt. Azt se értem, miért maradt velem, miért aggódik értem ennyire. Én csak egy idegen vagyok, mégis néha úgy érzem, hogy fontos vagyok a számára. Nem is néha… Odafigyel rám, megnevettet, megnyugtat. Ha valaki oly hosszú időn át egyedül van, mint én, akkor ez nagyon sokat jelent. Szívesen megkérdezném tőle, hogy miért maradt velem, de úgyis tudom, hogy nem válaszolna, visszahúzódna a csigaházába és csak nézne rám szótlanul. Ezer kérdés kavarog bennem, de a legfontosabb, hogy miért? Miért van velem? Miért mentette meg az életemet?

Ballagunk tovább. Mindig tovább.

Az éjszakát a romok közé húzódva töltjük. Jesse nem gyújt tüzet, mert úgy érzi, mintha valaki követne minket. Amikor elalszik, kiosonok a szabadba. Körbesétálok, de nem félek. Ösztöneim nem jeleznek veszélyt.

A farkas ott ül egy felborított pad mellett. Aranysárga szemeivel engem néz. Ezüstfehér bundája virít a telihold fényénél.

- Szia! – suttogva térdelek le melléje. Odadugja a fejét a kezemhez. Megsimogatom. Bundájába temetem az arcom. A szőre meleg és puha. Érzem, ahogy az izmai megmerevednek. Felkapom a fejem. Jesse pár lépésnyire tőlünk áll. Combja mellett lógatja a pisztolyát.

- Ne bántsd! – A farkas nyakát ölelem.

Jesse nemet int.

- Csak aggódtam…

Fellélegzem. Magamhoz intem. Jesse félelem nélkül közeledik. Elteszi a fegyvert. Leguggol, és a kezét nyújtja. A farkas megszaglássza, majd megnyalja. Büszkén vigyorgok.

- Ugye, milyen aranyos?

- És milyen aranyos, nagy fogai vannak…

Eltart egy pillanatig, mire megértem, hogy most viccelni próbált. Felkuncogok. Jesse a fejét csóválja.

- A nyomokból ítélve egy ideje ő követ minket.

Elmesélem neki, hogy találkoztam a farkassal. Az állat rám szegezi nyugodt tónak rémlő pillantását, mintha értené, mit mondok.

Jesse a kezemre teszi a kezét.

- Meg akarod tartani?

Tisztában vagyok a korlátaimmal.

- Nem. Őt nem lehet „megtartani”. Ő szabad.

- Mint te?

Megsimogatom az állat tarkóját.

- Soha nem leszek olyan szabad, mint ő. Meg nekem itt vagy te is.

Jesse kék szeme meglepetten villan, de elmosolyodik.

- Ezek szerint én is afféle háziállat lennék?

- Dehogy. A barátom vagy.

Hát, végül kimondtam, ami eddig csak szavak nélkül fogalmazódott meg bennünk. Jesse fürkészve néz rám.

- Te is nekem. – Van valami különös felhang a hangjában.

A farkas követ minket vissza a helyünkre. Jesse lefekszik, én viszont fázva bújok az állathoz.

- Még nevet is kell adnunk neki – mondom.

Jesse lehunyt szemekkel fekszik, de nem aludt még el, mert megszólal.

- Ma éjjel vele alszol? – érdeklődik.

Eddig fel sem tűnt, hogy majdnem minden éjjel vele, vagyis inkább mellette alszom. Előre megborzongok. Jesse kellemes melegének hiánya nem tölt el örömmel.

- Nem hiszem, hogy megtűrne maga mellett.

Jesse erre felkel, és a fekhelyemet a sajátja mellé húzza.

- Gyere aludni! Késő van.

Megölelem a farkast, és lefekszem. Jesse átkarol, és gondosan, nyakig betakar.

- Mi legyen a neve? – morfondírozok tovább.

- Szép a bundája…

- Igen. – Elmosolyodok. – Mint a hold. Silvermoon…

- Ez lesz a neve? Silvermoon?

- Igen.  

Jesse beleborzol a hajamba.

- Aludj! Silvermoon nem úgy tűnik, hogy készülne valahová, nem megy el.

Jesse vállára hajtom a fejemet. A meleg átkarol, elálmosít. Egy gondolat motoszkál bennem.

- Jesse…

- Igen?

- Nem furcsa ez?

- Mi?

- Te meg én. Mi. Ahogy most vagyunk…

Jesse szorosabban ölel.

- Felnőttek vagyunk.

- Férfiak…

- És ez zavar? Zavarna…?

Erre nem tudok, mit mondani. Jesse fontos lette nekem az elmúlt hetek alatt. Barát, aki mellettem van. Hogy többet jelent? Nem… nem tudom… Nekem Judith jelentette a nőt, az életet, a szenvedélyt. Isten szemében két férfi kapcsolata bűn. Csakhogy most… ahogy itt fekszünk, nincs erőm bűntudatot érezni. Már… azt hiszem, Isten is elfogadná ezt a helyzetet. Vagy talán csak én akarom ezt hinni?

- Gabriel…

Ritkán mondja ki a nevem, de akkor olyan hatással van rám, mintha áram futna keresztül a testemen.

- Igen?

- Zavarna, ha több szeretnék lenni, mint a barátod?

A tarkómat cirógatja. Jóleső borzongás fut át rajtam. Válaszolni akarok, de Silvermoon váratlanul rajtunk terem, és közénk fészkeli magát. Jesse szinte prüszköl dühében.

- Te… te…

- Féltékeny – nevetek fel.

Silvermoon megnyalja az arcom, Jesse dühöng. A keze után nyúlok, megszorítom. A hold magasan jár az égen. Elalszunk.

 

Magasan jár a nap, amikor felébredek. Füstöt érzek, kávé illatát. Felkönyökölök. Jesse a tűz mellett ücsörög, Silvermoon a lábainál hever.

- Jó reggelt! – nevetek rájuk.

Jesse int.

- Reggel… Hol van az már, doki? Gyere ebédelni!

Mire melléülök, már kiosztja az ételünket. Még Silvermoon is kap valamicskét. Ezen mosolyognom kell. Nem beszélgetünk. Csendben eszünk, de egyikünket sem zavarja a némaság. A tegnapi beszélgetés talán meg sem történt…

Újra nekiindulunk a világnak. A negyedik napon Jesse megállít, és előhúzza a fegyverét. Üres romok között járunk. Kisváros házainak maradványai között. Csend ölel körbe. Megborzongok. Érzem a halált a levegőben. Silvermoon vicsorog, de nem mozdul mellőlem. Felborzolt bundájára teszem a kezem.

- Sssh… Jesse…

- Ott elől… Gyere mögöttem, de óvatosan. Nem akarom, hogy bajod essen. Még a vállad se gyógyult el rendesen.

Engedelmeskedem. Késem magától csúszik a kezembe. Gyerekkacajt hallok, ledermedek. Jesse is megtorpan egy pillanatra. A kíváncsiság közelebb visz minket, de kiáltás harsan.

- Veszély!

Jesse azonnal mozdul. Elém ugrik, mintha ezzel megvédhetne. Felhúzott fegyver kattanása borzolja az idegeinket. A romok között bárhol rejtőzhet a tulajdonosa.

- Kik vagytok, idegenek? – szól egy éltes hang.

- Vándorok. Nem akarunk bántani senkit. Ha megengeditek, áthaladnánk a táborotokon.

- És ha nem?

Jesse morran, de nyugodtan kiált vissza.

- Akkor megyünk másfelé.

- Hová tartotok?

- New Orleansba – felelem halkan.

Jesse tolmácsol.

- Mit keresnétek ott?

- Orvos vagyok.

Ezen a hang elgondolkodik.

- Legyen. Tegyétek le a fegyvereiteket a lábaitokhoz. Két ember megy értetek. Ha elhagyjátok a tábort, visszakapjátok őket.

Jesse szeme összeszűkül. Nem tetszik neki a javaslat, engem sem tölt el örömmel, hogy megváljak a késemtől.

- Szó sem lehet róla! – kiált vissza. – Honnan tudjam, hogy igazat mondasz, és visszaadjátok őket?

- És mi honnan tudjuk, hogy nem vagytok csalók, rablók, netán gyilkosok?

Tudom, hogy Jesse nem adja ki a kezéből a pisztolyait. Megrángatom a kezét.

- Menjünk másfelé. Már nem vagyunk messze. Egy kis kerülő nem a világ vége.

Jesse vállat von, de láthatóan örül, hogy nem kell tovább alkudoznia.

- Nekem mindegy. – A hang felé fordul. – Másfelé megyünk tovább.

A hang tétovázik.

- Jöjjetek fegyverrel, de akkor nálunk is lesz.

- Nagyon akarnak valamit. – Jesse-nek nem tetszik a helyzet. Őszintén szólva, nekem sem igazán. – Mi legyen?

- Talán csak orvosra lenne szükségük… - találgatok.

- New Orleans nagyváros volt. Nem hiszem el, hogy kihaltak az orvosok… Bocs.

- Semmi baj, de ki tudja, mi történt.

- Kíváncsi vagy, igaz? – sóhajt fel.

- Sajnos – vonok vállat szendén, mire megcsóválja a fejét, de bólint.

Bemegyünk. A tábor nagyobb, mint gondoltuk. Sok a gyerek, asszony, idős ember, kevés a munkaképes férfi. Összenézünk Jesse-szel. Silvermoon előttünk lépdel, hegyesedő füléből és óvatos járásából látom, hogy ő is nyugtalan.

- Legyetek üdvözölve! – Magas, csupa izom férfi áll elénk. Felismerem a hangját.

- Veled beszéltünk?

- Igen. Te vagy az orvos? – A kíváncsi, ám hideg pillantás megfagyasztja a csontjaim.

- Gabriel vagyok. Ő itt Jesse, és Silvermoon.

- Te is orvos vagy? – néz a férfi Jesse-re.

- Ő a társam – lépek közbe, mert látom, hogy Jesse ideges. Ezt persze más észre sem venné, de én már eléggé ismerem ahhoz, hogy lássam. – Te ki vagy? Mi ez a tábor?

- Ron Straussman. A tábor vezetője. Ez pedig New Orleans külvárosa. Gyertek, körbevezetlek titeket.

Követjük, bár nekem nagyon nem szimpatikus a fickó. Ahogy végigmért… Tudom, hogy cseppet sem átlagos a külsőm, de azért így megbámulni. Kiráz tőle a hideg.

A tábor nagyobb, mint gondoltuk. Igazán otthonosan van berendezve. Ha nem vinne tovább az utam, egyedül lennék, és esetleg a táborvezető is szimpatikusabb lenne, még az itt maradást is meggondolnám. Viszont mindenki gyanakvó szemekkel méreget minket. Jesse balhés fickónak néz ki, Silvermoon igazi vadállatnak, és én… Egy szőke, különböző szemű férfi nem igazán lehet hétköznapi. Egyikünknek sem tetszik a dolog, szinte feláll tőle a szőr a hátamon.

- Szép hely – mondom, hogy megtörjem a csendet.

Ron gunyoros szemmel néz rám.

- Úgy gondolod?

- A körülményekhez képest mindenképp. Talán nem így van?

- Gyere! Mutatok valamit.

Romos épületbe vezet. Silvermoon az ajtónál megtorpan. Nem hajlandó tovább jönni. Jesse közelebb húzódik hozzám. Éles szemekkel körbefürkész. Ez Ronnak is feltűnik.

- Mondd meg a társadnak, hogy nincs miért aggódnia.

Jesse tekintete megkeményedik.

- Csak óvatos vagyok.

Belépek, míg ők ellenségese méregetik egymást. A szagtól megtántorodom. Csak állok, míg a szemem hozzászokik a félhomályhoz. Hűvös van idebent, engem pedig az ájulás fenyeget, hiába vagyok orvos és férfi. Sok mindent láttam, de ez… Erre nincsenek szavak. Összetákolt fekhelyeken emberek fekszenek. Agonizálnak. Haldokolnak. A szag… A haldoklásuk bűze az orromba hatol, megbénít. Jesse lép mellém. A vállamra teszi a kezét. Nem szól, de a közelsége valamelyest megnyugtat.

Ron előre megy, körbemutat.

- Ez a kórház…

- Ez? – rekedt a hangom.

Ron vállat von.

- Jobbra nem telik, doktor. – Az utolsó szót megnyomja, mintha kihívni akarna.

A fejemet rázom. Lassan körbejárok. A szenvedő tekintetek elkísérnek, bármerre menjek is a teremben. Jesse engem figyel. Legszívesebben odarohannék hozzá, és a nyakába fúrnám az arcom, hogy enyhe izzadságszaga elfedje a halál – gyomrot felkavaró – szagát. Mégsem teszem. Lépkedek lassan. Legbelül zokogok. Láttam én már ezt… máshol… máskor… Akkor beleőrültem. Az ajtó felé indulok. Kilépek, de a bent levők fájdalmas sóhajai elkísérnek, ott visszhangoznak a fülemben. Reszketek. Jesse szorosan mögém áll, és Silvermoon is leül a lábamhoz.

- Menjünk innen – suttogom, hogy Ron ne hallja.

Jesse bólint. Elindul. Követem, de Ron elkapja a karom. Silvermoon azonnal vicsorít. Jesse is megperdül.

- Fogd vissza az ölebeid!

- Engedj el! Nincs itt semmi keresnivalónk.

- Segíts rajtuk! Orvos vagy…

- Nem tudok.

- Orvos vagy! – Most már ordít.

Szomorúan ingatom a fejem.

- Értsd meg, nem tudok. Haldokolnak.

- Csak tehetsz értük valamit!

Érzem, hogy az ujjai nyoma be fog kékülni. Kétségbeesése pedig a bőrömön át belém is átszivárog. Állok mozdulatlan. Jesse, mintha tudná, mi megy végbe bennem. Valójában tudja is, nincs titkom előtte. Visszafogja Silvermoont, és bár ideges, nem moccan.

Ron karjára ejtem a kezem.

- Tehetek.

- Mit?

Ron reménykedése fáj.

- Meghosszabbíthatom a szenvedésüket. Az ő idejük lejárt. Nem tehetek semmit.

Ron sápadtan mered rám.

- Milyen érzés tudni, hogy meghalnak? Élvezed?

Legszívesebben megütném. Mosolygok helyette.

- Elmondjam? Maga a Pokol.

- Ez a Pokol! – üvölt az arcomba, és megüt.

Ez volt a legrosszabb, amit tehetett. Félrerántom Silvermoon elől, és visszaintem Jesse-t is.

- Ne! Elég! – Érzem, hogy sajog az arcom.

Ron újra ütne, de elkapom a karját.

- Fejezd be!

Néhányan körénk gyűlnek. Szinte érzem a gyűlölet súlyát a levegőben. A hajam szálldos az arcom körül, kibomlott a szalag, amivel összefogtam.

- Ez maga a Pokol! – ordítja. – Pokol! Hallod, doktor? Ne menj sehová! Itt a helyed!

Látom a szemében az őrületet. Megrántja a kabátom. A fegyver láttán visszahőköl kissé.

- Szép kis orvos vagy, doktor! – vigyorog – Hány embert öltél már meg vele?

Csak nézek rá szótlanul. Jesse válaszol helyettem.

- Egyetlen egyet.

- Hűűű… - Ron kuncog. Hátborzongató látványt nyújt. – És mit tett szegény, hogy erre a sanyarú sorsra jutott?

- Meg akart ölni – mondom halkan. – Most pedig elég volt. Elmegyünk. Nem akarunk bajt. Sajnálom.

- A francot sajnálod! – Ron újra üvölt. – Pusztulj te magad is!

A fegyverem után kap. Elkapom a csuklóját, megcsavarom, majd ellököm magamtól. A földre zuhan, és vérben forgó szemekkel néz fel rám.

- A Pokolban fogod végezni, doktor.

Felsóhajtok.

- Hát, nem tudod? A Föld maga a Pokol. Mi tettük azzá…

Jesse karon fog. Elhagyjuk ezt az átkozott helyet, ahol talán nekem is maradnom kellett volna, hogy vezekeljek a bűneimért.

 

Szótlanul ballagunk egymás mellett. Silvermoon körülöttünk rohangászik.

- Nem tehettél értük semmit. – Jesse nem néz rám. Az arca hideg, érzelemmentes.

Zsebre dugom a kezem, és egy kavicsot rugdalok magam előtt.

- Már meg kellett volna szoknom.

- Ezt? – Jesse keserűen felkacag.

Megállok, mire fürkészve rám néz.

- Ne hibáztasd magad, Gabe! A háború nem a te bűnöd, a haláluk pedig nem a te terhed.

- Orvos vagyok, Jesse. A halál az én terhem.

Keményen megragadja a vállam.

- Ezt felejtsd el! Nem veheted magadra a világ bűneit. Második Krisztus akarsz tán lenni?

Megrándul az arcom. Lerázom magamról a kezét.

- Nem, de nem mehetek el a szenvedők mellett. Esküt tettem.

Jesse széttárja a karját.

- Mit ér itt a te francos esküd, doktor? – mordul, keserű vonallal a szája sarkában. – Ha tudni akarod, egyszer én is letettem az esküt, hogy megvédem az embereket, mégis gyilkos lett belőlem. Gyilkos, ahogy mindenki, aki él ezen a nyavalyás bolygón. Még te is, doktor…

Megborzongok a belőle áradó fájdalomtól. Lehajtom a fejem. Nincs erőm vitatkozni vele.

Zihálva bámul rám. Megdörzsöli az arcát, ahogy mindig, amikor zavarban van.

- Ne haragudj! Nem akartam kiabálni veled.

Megveregetem a vállát.

- Semmi baj. Menjünk tovább.

Silvermoon már vár minket pár lépésnyire. A farkát csóválja, és mintha vigyorogna, amikor elindul előttünk.

- Nem sokára elérjük New Orleanst, ezúttal nem csak a külvárosát. Kíváncsi vagyok, mi maradt belőle – sóhajtom.

Jesse megigazítja a táskáját.

- Szerintem nem sok. Jártál itt…? – Megtorpan, elakad a szava. – Ne haragudj! Elfelejtettem.

Emlékszik, hogy Judith-tal jártam itt nászúton. Furcsa, mióta Jesse itt van velem, kevesebbet gondolok a múltamra. A fülem mögé tűröm a hajam.

- Jól vagyok. – Elmosolyodom. – Szeretem New Orleanst. Te jártál már itt?

Aggódva méreget, majd lassan elvigyorodik.

- Aha. Még fiatal voltam, amikor a haverokkal leutaztunk a Mardi Grasra. Oltárit buliztunk. Összeszedtem egy csajt. Hosszú combú, fekete lány volt, még ma is itt van előttem az arca, a teste… - Felnevet. Egészen megfiatalodik az arca. – A nevére nem emlékszem. – Indul tovább.

Követem.

- Hány éves voltál?

- Tinédzser. A középsuliból léptünk le. Anyámék kis híján szívszélhűdést kaptak, mire hazaértünk. Már szóltak a rendőrségnek is.

- Gondolom, szobafogság következett – találgatok.

- Jól sejted, de megérte. Az a lány… életem legjobb csaja volt, és hidd el, elviseltem volna érte akár egy év szobafogságot is. – Csak nézem, mennyire felvidult.

- Nekem Judith volt az első. Életem legszebb élménye volt… Ha belegondolok, mennyit bénáztunk. – A szomorú emlékeket felváltják a szépek.

Jesse vigyorog. Átsegít egy kidőlt oszlopon, de utána se engedi el a kezem.

- Erről én nem igazán tudok beszélni. Az a lány rohadt jó tanár volt.

Elpirulok. Ilyenről soha nem szoktam beszélni, most mégis szívesen mesélek.

- Mi az érzéseinkre bíztuk magunkat.

Jesse a szeme sarkából kíváncsian néz.

- Jó volt?

Megvakarom az orrom.

- Nem igazán emlékszem. Arra vigyáztam, hogy Judithnak jó legyen. Nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Ez érthető. Nem akarsz mesélni róla?

Mesélek, pedig tudom, hogy Jesse olvasta kicsiny naplómat. Előjönnek a vidám emlékek, még a háború előttről. Beszélek mindenféléről, ami eszembe jut: a családomról, Judithról, orvosi gyakorlatomról. Nevetgélünk.

Lassan beesteledik.

- Ideje letáboroznunk – ásít Jesse, amikor Silvermoon vicsorogva visszahátrál hozzánk.

Jesse a fegyvere után kap, de körbevesznek minket.

- Dobd el! – hangzik a katonás parancs.

Jesse elém lép, és kibiztosítja a SIG-et. A vállába kapaszkodom.

- Ne csinálj hülyeséget!

- Nem engedem, hogy kiraboljanak minket! – sziszegi, és megfeszül a teste.

- Nem akarunk kirabolni titeket – lép előre egy ősz hajú, egyenes tartású férfi. Különös pillantással mér végig. – Elértétek New Orleans határát. Kik vagytok, és mit akartok?

Jesse mogorván engedi, hogy előlépjek.

- Nem akarunk bajt. Orvos vagyok, ő pedig a társam. Csupán átkelnénk a városon. Megpihennénk közben, ha lehet.

- Hová tartotok? – Nem szűnik az érzés, hogy a férfi olyan furcsán néz rám. Elhessegetem az érzést, biztos, csak a hajam miatt.

- Innét Miami felé megyünk tovább.

A férfi töpreng.

- Tegyétek le a fegyvereiteket! Mi sem akarunk balhét. Távozáskor visszakapjátok őket, természetesen hiánytalanul.

Némi tétovázás után eléje dobom a pisztolyom. Jesse nem tetsző arccal ugyanezt teszi.

- Remélem, tudod, mit csinálsz – suttogja a fülembe.

Négy férfi kísér be minket a szeméthalmok és romok között New Orleansba, vagyis inkább ami megmaradt belőle. A férfi, akivel beszéltem, elénk lép.

- Orvos vagy? Van pár sérültünk.

- Nincs orvosotok? – Ez egy kicsit furcsa, de nem kérdezősködöm. – Gabriel vagyok. Megnézem őket, ha szeretnéd.

- Megköszönném. Frank O’Shalley vagyok, örvendek. – Kezet nyújt. Megint az a furcsa pillantás, de azért elfogadom. Jesse sötét pillantásokat vet ránk. Silvermoon sem boldog. Fenyegetően vicsorog mindenkire, aki átlépi a láthatatlan két méter sugarú kört körülöttünk.

- Szép állat. A tied?

- Igen. A miénk. – Silvermoon Jesse-hez dörgölőzik.

Frank körbevezet minket. Megnézem a sérülteket. Van, akit el tudok látni. Jesse asszisztál, a közelembe sem engedi a csinos nővérkét. Mosolygok, de nem teszem szóvá. Miért tenném? Hasonló helyzetben talán én is ezt tenném. Ezen elgondolkodnék, ha lenne rá időm, így inkább besuvasztom az aktuális kérdések közé. Majd később foglalkozom vele.

Két óra múlva már a rendelkezésünkre áll egy parányi szoba ággyal, mosdóval. Silvermoon habozás nélkül feltelepszik a takaró végére. Jesse megveregeti a fejét.

- Okos vagy.

- Ne biztasd! – fedem meg, mielőtt eltűnök a mosdóban. Lemosakszom, még meg is borotválkozom. Átöltözöm. Kimosom a ruháimat is, és felteregetem őket. Remélem, Jesse-nek nem lesznek útban mosakodásnál. Jesse gyorsabban végez, mint én. Eszünk, aztán én is bezuhanok az ágyba.

- Holnap nekem is borotválkoznom kell – motyogja, miközben az ablaknál áll, és cigire gyújt. Figyelem, míg le nem ragad a szemem. Bebújik mellém.

- Kitámasztottam az ajtót. Nem akarok váratlan meglepetéseket. Nem értem, miért engedted, hogy elvegyék a fegyvereinket.

Hozzábújok. Arcomat a nyakába fúrom.

- Ez Nem Orleans.

- Na és? Itt is csak emberek élnek – morogja.

A nyakam alá csúsztatja a karját, hozzám simul.

- Feltehetek egy kérdést? – tétován megérintem az arcát.

- Mondd!

- Miért vagy velem?

- Nem tudom. Megfogott, ahogy megmentetted azt a lányt. Olyan voltál, mint régi képeket Gabriel arkangyal.

- Angyal? No, az nem vagyok, bár néha úgy érzem, angyalok vezetik a lépteim – meredek el a sötétbe. – Vigyáznak rám, ne essen bajom. Téged is biztosan ők küldtek.

- Úgy hiszem, hogy mégis… Amúgy csupán a véletlen sodort az utadba, bár lehetséges, hogy egy kóbor angyal volt. – Érzem, hogy mosolyog. – Gabe…

- Igen?

- Valamit tudnod kell…

- Mit?

- Nem csak a lányokhoz vonzódom…

Megdobban a szívem. Ég az arcom. Erre mit kellene mondanom? Csak egy szó jut eszembe, bár nem a legfrappánsabb.

- Jó.

- Jó? – Jesse hitetlenkedve ismétli.

- Igen. – Lábamat átvetem a combjain. Furcsa érzés fut át rajtam. – Úgyis Pokolra jutunk.

Halkan felnevet. Belecsókol a hajamba.

- Kár, hogy nem előbb találkoztunk.

- Tudod, hogy én… Judith… - Felemelem a fejem, ránézek. Nem látom az arcát a sötétben.

- Túl naiv vagy, doki.

Sejtem, mire gondol. A normális viselkedés nem ez lenne, ha tényleg csak a nőkhöz vonzódnék. Nem kellene bújnom hozzá, a kezét fogni, engedni, hogy simogasson. Csakhogy eddig fel se tűnt, hogy a férfiakat kedvelném. Ezt meg is mondom neki. Szorosabban ölel.

- Lehet, hogy férfi vagy, katona és orvos, de hihetetlenül nőies a jellemed. Nem is értem, hogy eddig egyetlen férfitól sem kaptál ajánlatot.

- Lehet, hogy felfigyeltek rám, de engem Judithon kívül nem érdekelt más, meg elég vallásos környezetben nőttem fel, ahol ez bűnnek számított. Fel sem merült bennem ilyesmi. Nem vonzódtam férfihoz, csak…

- Csak?

- Hozzád. Nem is tudom… Ez más, mint amit Judith iránt éreztem. Nem tudom elmondani, hogy mit érzek. Vagyis… - Belezavarodok. Ez nem is én vagyok. Zavartan elakad a hangom.

Jesse nevet. Az állam alá nyúl, és hüvelykujjával végigsimít a számon. Elfelejtek levegőt venni. Érzem a leheletét az arcomon.

Megcsókol.

Az arcomat cirógatja. Csókokat lehel a számra. Most kellene tiltakoznom. Helyette még közelebb húzódom hozzá. Jesse ezt biztatásnak értelmezi, nyelve a számba hatol. Felnyögök. Ez teljesen más, mint amikor Judith-tal csókolóztam. Az szelíd, finom érzés volt, ez viszont elemi erejű. Most már tudom, mi a szenvedély.

Jesse gyengéden átfordít, fölém kerül. Rám nehezedik, és megmozdítja a csípőjét. A vállába markolok. Visszacsókolok. Ismeretlen erejű érzés késztet arra, hogy a hajába túrva harapjak az ajkába. Most Jesse morran fel. Izmai megfeszülnek a tenyerem alatt. Mintha egy vadállatot tartanék a karjaimban, ami erőnek erejével próbálja féken tartani a vágyait. Félelmetes és izgató. Hátrébb húzódik, az arcát az arcomhoz simítja.

- Tudtam, hogy ilyen leszel… - Hangja elfulladó nyögés csupán.

- Milyen? – A hangom rekedtes.

- Odaadó. Gyengéd. Szenvedélyes.

A pólóm alá nyúl. Megrezzenek. Forró a keze, de még forróbb a testem.

- Ne félj! Nem bántalak… - súgja, és szopogatni kezdi a fülemet. Őrjítő.

Körme hegyével végigkarcolja a mellbimbóm. Mély levegőt veszek. Ég az arcom. Soha nem hittem volna, hogy ennyire érzékeny a testem.

Feltűri a pólóm, és csókolgat. Eltakarom az arcom, halkan sóhajtozom. Végigcsúsztatja a kezét a nadrágom elején. Felnyögök. Elkapom a csuklóját, mire nyelvét a köldökömbe tolja. Összerándulok, elengedem a kezét. Kikapcsolja a nadrágom. Szájon csókol, megérint. Simogat. Le-föl mozgatja a kezét, ki-be a nyelvét. Reszketek. A forróság ott tombol bennem.

- Jesse… én… - Megmerevedem, elhal a hangom. Egy hosszú pillanatra elakad a lélegzetem, és szép a világ.

Jesse magához ölel. Ringat, suttog a fülembe.

- Itt vagyok…

És tényleg velem van. Ezzel a tudattal alszom el a karjaiban.

 

Későre jár, amikor felébredek. Silvermoon az ajtónál strázsál, de Jesse nincs mellettem. Valószínűleg sétára indult. Felöltözöm, és Silvermoonnal a keresésére indulok. Nem mehetek messzire, Frank O’Shalley-be botlom.

- Helló! Felébredt? A társa mondta, hogy még alszik, ne zavarjuk.

- Köszönöm. Idejét sem tudom, mikor pihentem így ki magam. Jesse merre jár?

- Azt mondta, körbejár. Megkeressük?

Tétován felelek.

- Nem akarok a terhére lenni.

- Nem, jöjjön csak. – Frank mellém lép. Beszélgetünk. Mesél a háború utánról és a város mostani helyzetéről. Nem tehetek ellene, de igyekszem tőle megtartani a két lépés távolságot. Valami nem stimmel a fickóval, habár csak belső megérzésem mondatja ezt velem.

- Egy orvos jól jönne – vélekedik. – Nem akar maradni?

Semmit sem tudok biztosra, ezt meg is mondom neki.

- Jó lenne, de nem szeretek sokáig egy helyen lenni Nem az én világom. Magányos, vándorló farkas vagyok – próbálok viccelődni.

Éles szemekkel méreget.

- És a barátja?

Elpirulok, bár nagyon remélem, hogy nem látja meg lányos zavarom.

- Ő… azt hiszem, velem tart.

- Úgy néz ki, mint egy katona – puhatolózik Frank finoman.

- Soha nem kérdeztem, kicsoda, honnan jött, hová tart. Nem számít. Most velem tart, ez elég.

- Biztosan igaza van, de azért adok magának egy baráti jótanácsot. Vigyázzon, doktor! Soha ne bízzék meg senkiben, még tulajdon vérében sem. Pokolban élünk, a poklot éljük.

Megpillantom Jesse-t. Gyerekekkel focizik.

- A Föld maga a Pokol, Frank – válaszolom nyugodtan. – Ám még ott is lehet szépség, mert nem létezik fekete fehér nélkül.

Frank hunyorog.

- Lehet, doktor, lehet. Én azért csak azt mondom, vigyázzon.

- Úgy lesz. Köszönöm.

A labda odagurul hozzánk. Ráteszem a lábam. Jesse megtorpan. Egymást nézzük. Meglököm a labdát, utána eredek. Tudom, hogy nehéz dolgom lesz, ha Jesse-t ki akarom cselezni. Nem adja könnyen magát. Én sem.

A gyerekek éljeneznek.

Sikerül két lépés előnyre szert tennem. Veríték folyik a szemembe, szúr az oldalam, melegem van, de dolgozik bennem a győzni akarás. Jesse-t a szeme sarkából észlelem. Halk kiáltással elrúgom a labdát kapu iránt, míg Jesse a földre dönt.

- Gól – vigyorgom rá.

Felnevet, majd lemászik rólam. Felsegít. Összeborzolja a hajam.

Frank odasétál hozzánk.

- Szép lövés, doktor!

- Köszönöm. Igyekeztem.

Összenézünk Jesse-szel, aztán kitör belőlünk a nevetés. Silvermoon felugrik ránk, megöleljük. Tényleg… még a Pokolban is van szépség.

- Frank! Frank!

A kiáltásra megfordulunk. Fiatal férfi fut felénk, kabátja repdes mögötte.

- Rose… Rose… - Levegő után kapkod. Előrehajol, térdére támaszkodik, hogy kifújja magát.

- Mi történt? Jól van? – Frank aggódva ráncolja a homlokát, én mégis hidegséget érzek a hangjában. – Rose, Tom felesége. Terhes – magyarázza nekem.

- Elfolyt a magzatvize – hadarja lihegve a férfi. – Kérem… valaki…

Frank rám néz.

- Maga orvos.

Jesse rejtve megszorítja a kezem, de nekem mennem kell. Egy új, ártatlan lélek vár rám.

- Hozd a táskám – kérem tőle.

Jesse bólint, elsiet. Frank vele megy, hogy Rose-hoz kísérje. Én Tommal tartok, Silvermoon mellettem kocog.

- A felesége hányadik hónapban jár?

- A kilencedik eleje, de nem vagyunk biztosak benne. Vártuk, hogy elindul a szülés, mégis váratlanul ért minket.

- Milyen gyakoriak az összehúzódások?

- Fogalmam sincs. Én… nem néztem meg. Baj?

- Nem, dehogy – nyugtatom. Megveregetem a vállát.

Egy kis szobácskában fekszik az asszony, idős nő szorítja az ágyra.

- Mit csinál? – rántom félre.

- Anya! – Tom elhúzza az asszonyt, súg a fülébe valamit.

A fiatal nő fölé hajolok. Sápadt arca verítéktől síkos, tekintete ideges, könnyes.

- Ki maga? – szűköli.

- Helló, Rose. Gabriel vagyok, orvos. – Próbálok nyugtatóan mosolyogni rá. Hangom elhalkul, szinte duruzsol a fölébe.

- Orvos? – Meglepetten mered rám, majd megragadja a kezem. Könnycsepp gördül végig az arcán. – Segítsen!

- Itt vagyok, nem lesz baj.

Megmérem a pulzusát. Egy kicsit gyorsabb, mint számítottam rá.

- Ez az első gyermeke?

- Igen.

Rettentően ideges, ennek számlájára írom a magas pulzust. Meg kell nyugtatni, beszéltetni kell, elterelni a figyelmét. Jesse lép be Frankkel. Közben Tom anyja valami gonoszról motyog a sarokban. Kiráz tőle a hideg, de most nem érek rá vele foglalkozni.

- Szeretném, ha mindenki kimenne. Tom, maga segítsen, jó? Jesse, forralj vizet! Frank, szerezzen nekem tiszta törölközőket!

Tom anyja rám mutat. Fogatlan, kopaszodó, hetvenes körüli nő, szemei parázslóan, gonoszan sütnek rám.

- Fekete a lelked! Pokolra jutsz!

- Tom, kikísérné? – Udvarias maradok, és minden figyelmemet Rose-ra fordítom. Nincs jól. Túl hamar jönnek az összehúzódások. – Rose, meg kellene vizsgálnom. Ne ijedjen meg, rendben?

A nő reszketve bólint, és lehunyja a szemét. Újabb összehúzódás. Felnyög. Széttárt, felhúzott lábai közé lépek. Kesztyűt húzok. Tom most tér vissza.

- Megvizsgálom a feleségét. Próbálja megnyugtatni. Ideges, ami nem használ se neki, se a babának – figyelmeztetem. 

Tom a felesége mellé ül, halkan beszél hozzá. Biztatja, csitítja. Közben megvizsgálom az asszonyt. Szinte semmit sem tágult, így viszont nem tudja megszülni a picit. Nincs injekcióm, amivel csökkenthetném a fájdalmait, vagy segíthetném őt most. Ha most normális életünk lenne, a kórházban feküdne, és a gerincébe már beadták volna a fájdalomcsillapítót, de most mással kell dolgoznom. Előszedem a sztetoszkópom. Mindkettőjük szívverése gyors, bár ez nem meglepő a körülményeket tekintve.

- Rose, próbáljon megnyugodni! – hajolok az asszonyhoz.

- Nem tudok! Nagyon fáj! – kiáltja megfeszülő testtel.

- Rose, szedje össze magát! – szinte rimánkodom, hogy végre rám figyeljen, segítsen nekem, magának.

- Fáj! – sikoltja. Tom kezét markolássza. Az arca lángol, a férjéé viszont falfehér.

Jesse kopog. Frankkel vizet és ruhát hoz. Utóbbit kérdezem.

- Ilyen esetekben mit szoktak tenni orvos nélkül?

- A természetre bízzuk magunkat – mondja komoran.

- Bába sincs? Vagy legalább olyan asszony, aki már szült?

- Honnan lenne? És itt van Rose, nem kell más.

Mi mást vártam? Intek, hogy pakolják le a hozott dolgokat, és Tomhoz fordulok.

- Beszélnünk kell.

- Nem! Hallani akarom! – Rose nyöszörögve zihál.

- Túl gyorsak az összehúzódások, de szinte semmit sem tágult. Úgy vélem, az idegesség miatt. Meg kell nyugodnia, mert a kicsi meg szeretne születni. Segítsen nekem, és együtt sikerülni fog. Próbáljon lassan, egyenletesen lélegezni. – Mutatom, hogyan, de Rose oda sem figyel rám. Tommal kiabál.

- Ez az anyád hibája! Megfogant az átka!

- Ne beszélj ilyeneket! – Tom tovább sápadozik.

Frank félrevon.

- Komoly a baj?

- Nem fogja tudni megszülni.

- Gátmetszéssel sem?

- Nem fogok kísérletezgetni – mordulok. – Szerintem nem.

- Akkor?

- Császármetszés? – Jesse ügyesen kombinál. – Nem veszélyes?

Bólintok.

- De igen. Viszont vagy megpróbálom, vagy mindketten meghalnak.

- Utálom ezt a gyereket! – Rose sikolya megdermeszt mindannyiunkat.

Tom sír, és a kezét csókolgatja. Frank a fejét rázza.

- Segíthetek? – fordul felém.

- Kellene még forró víz.

Elrobog. Jesse szótlanul segít előkészíteni az eszközöket. Az asszony fölé hajolok megint.

- Rose, kell a segítsége.

- Hagyjon! – Felsikolt újra.

Megszorítom Tom vállát.

- Beszéljen vele. Császármetszést kell ejtenem, mert normálisan nem tudja megszülni a babát.

- Ilyen körülmények között? – Elszörnyed.

- Most maga dönt. Megmenthetem mindkettejüket, vagy mindketten meghalnak. Mi legyen?

Tom a feleségét nézi.

- Csinálja! – A hangja színtelen. Visszalép az asszonyhoz. Halkan beszél hozzá. Rose vonaglani kezd.

- Nem! Nem! – sikoltja.

Jesse megszorítja a kezem, amíg én előkészítek egy érzéstelenítő injekciót. Gyorsan kell dolgoznom, nem habozhatok, hiszen két élet függ tőlem.

- Sikerülni fog! – bíztat.

- Segítened kell. Le kell fogni. Frank?

A férfi épp ekkor tér vissza. Elmagyarázom, mit kell tenniük. Nincs vesztegetni való időnk. Forró vízben megmosom a kezem, a szikéket, és mindent, amire szükségem lehet. Gyertyát gyújtatok Frankkel, felette hevítem vörösre a szikét.  

- Kell egy darab rongy, vagy bőrdarab, amire ráharap. Már beadtam a fájdalomcsillapítót, de nem akarok semmit sem a véletlenre bízni.

- Mennyire fog fájni neki? – tördeli a kezét a férj, miközben feleségét próbálja lefogni, aki hisztérikusan zokog, sikoltozik és dobálja magát.

- Nem lesz semmi baj… - nézek a szemébe.

Jesse gyengéden megszorítja a vállam, ettől én is megnyugszom valamelyest.

- Fogjátok le! – kérem szelíden.

Rose ekkor már visít. Jesse lefogja a lábait, Frank a kezét, Tom pedig azon igyekszik, hogy a bőrdarabot beerőltesse az asszony fogai közé.

- Ez így nem lesz jó – mormolom. Félretolom Tomot, Rose fölé magasodom. – Rose, figyeljen rám! – Semmi eredmény. Az állát megmarkolva kényszerítem, hogy végre a szemembe nézzen. – Elég! – suttogom. Felemás szememnek megvan a hatása, elhallgat. – Rose, az a gyermek a hasában túlélt mindent. Szeretne végre megszületni, hogy jobbá tegye ezt a világot, és mert az a vágya, hogy maga végre a keblére vonja. Ne higgye el, hogy ez a kicsi élet rossz. Ő ártatlan, és csak a maga szeretetére vágyik. Ne dobja el magától, rendben?!

Rose lassan mély levegőt vesz, bólint. Melléengedem a férjét, aki maga felé fordítja az arcát, fogai közé tolja a bőrdarabot. Csókokat nyom a homlokára, és biztatóan suttog.

Bólintok a fiúknak. Gyűlölöm, hogy középkori körülmények között kell ilyesmit művelnem, de most nem tudok steril műtőt előszedni a semmiből. Mély levegőt veszek magam is, felemelem a szikét. Minden figyelmemmel a feladatra összpontosítok. A vágás, a csecsemő kiemelése. Sírhatnékom, amikor hosszas tisztogatás után meghallom az első gyenge nyöszörgést, majd a hangos sírást. Tom a szemét törölgeti, Rose is sírdogál. Az apa kezébe nyomom a kis batyut.

- Gratulálok! Fiú.

Visszafordulok a vágáshoz. Elkezdem összevarrni, végül bekötözöm. Rose sok vért vesztett, és felléphet fertőzés is a gyógyszerek ellenére, amit beadok neki, de úgy néz ki, minden rendben. Jesse átveszi a babát, míg megtisztítjuk Rose-t, aki kimerült álomba zuhan. Kicseréljük alatta a lepedőt, majd a takarót.

- Minden rendben van a kicsivel? – Tom suttog, nem akarja felriasztani nejét.

- Úgy vélem, egészséges baba. A súlya olyan három kiló, és rendellenességet sem látok rajta.

- Hál’ Istennek!

Jesse átadja neki a babát.

- Mi lesz a neve?

- Ezen még nem is gondolkoztunk… - nevet megkönnyebbülten az újdonsült apa.

Rose motyog. Férje mellé kuporodik.

- Apád örülne – mondja.

- Az apám… nagyon szeretett volna unokát… - Rose felnéz. – Legyen Dennis. Kapja meg az ő nevét.

Rájuk mosolygok, miközben Jesse összeszedi a dolgaimat.

- Gyönyörű név. Most pihenjenek, még visszajövök. Csak szóljanak, ha gond van.

- Doktor… - szól utánam Tom. – Köszönöm. Köszönjük – szorítja meg a visszaalvó Rose kezét.

- Örömmel tettem.

Frank Tom anyjával beszélget. Attól a nőtől kiráz a hideg, így inkább kilépek a házból. Jesse Silvermoont simogatja. Aggódva szemlélnek.

- Jól vagy?

- Persze. Született egy fiú, mert jó helyen voltam jó időben – mosolygok, de nem nézek Jesse szemébe. Inkább visszaindulok a saját kis lakunkhoz. Le szeretnék mosdani. Jesse a táskámmal utánam rohan.

- Doki, várj!

- Jól vagyok.

- A pokolba, Gabe! – Megragadja a karom, megperdít. –Magadnak hazudhatsz, de nekem ne próbálj! – dörren rám, ahogy meglátja könnyes arcomat.

- Csak a napsütés… - hebegem.

Sietve törölném le nedves arcom, de a földre ejti a táskát, és magához ránt. Olyan erővel szorít, hogy alig kapok levegőt.

- Sssh… - súgja, és a hajamat simogatja.

A válla felett látom, ahogy Frank tétován megtorpan a láttunkra, de aztán a könnyek elmosnak mindent a szeme előtt.

- Jessica… - nyögöm, és felzokogok. Jesse ingét markolom, és összecsuklanék, ha nem tartana szorosan.

- Tudom, tudom… - mormogja.

Elhúzódik, a karjaiba emel. Tiltakoznék, hogy nehéz vagyok, de még arra is képtelen vagyok. Silvermoon a táskámhoz kocog, és a fogai közé veszi a fogantyúját. Magasba emeli a fejét, hogy ne érjen le a földre, úgy jön utánunk. Görcsösen Jesse nyakába csimpaszkodom, hagyom, hogy gondoskodjam rólam.

Az ajtót a lábával löki be. Az ágyhoz visz, lerak. Csak annyi időre hagy egyedül, míg Silvermoontól elveszi a táskám, és becsukja az ajtót. Aztán már végig is dől mellettem. Átölel, ringat. Silvermoon is felugrik, a lábunkhoz kucorodik.

A sírás elveszi minden erőmet. Jesse türelmes, nem próbál meg vigasztalni. Nem is tudna, ezen most nekem kell túljutnom.

- Sajnálom – motyogom, miközben zavartan zsebkendő után kutatok. Belenyomja a kezembe a sajátját.

- Semmi baj. Megértelek. – Gyengéden cirógatja a hajam.

Lassan megnyugszom. Hozzáfészkelődöm, beszívom az illatát. Újra a helyére billen a világ. Átkarol, a lábát a combjaim közé tolja. Halántékon csókol, és ettől fellángol a bőröm. Legszívesebben most tiltakoznék, hogy nem alkalmas az idő, de a testem erre úgy sem figyelne. Megy a saját vágyai útján. Elfelejtek levegőt venni, ami persze nem kerüli el a figyelmét.

- Valami baj van? – Susogó hangja és a lehelete megborzongat.

- Nem… - Finoman megmozdulok, összeér a testünk, és tökéletesen tisztában vagyok testének arányaival, izmainak játékával. – Az este… - kezdem tétován.

- Nem volt jó? – Most először érzem a bizonytalanságot a hangjában.

- De igen, csak te… én… - A csudába! Lángoló arcomat a nyakába fúrom. – Neked nem volt jó – nyögöm ki egy szuszra.

Érzem, hogy elmosolyodik.

- Nem állsz készen rám.

- Lehet, de… - Mély levegőt veszek, és felemelem reszkető kezem. – Itt a kezem…

- Komolyan gondolod? – Tisztelet érződik elmélyülő hangjában.

- Igen.

- Nézz a szemembe! – kéri halkan.

Ránézek. Az arca komoly, de a szeme… A tekintetéből perzselő tűz árad, amitől minden kétségem elszáll. Lassan odahajolok hozzá, a pillantásunk összeforr. Az ajkam tétován érinti az övét. Végigsimítok rajta a számmal, majd mély levegőt véve, megnyalom a nyelvem hegyével. A hatás elképesztő. Ujjai a hajamba túrnak, a nyelve a számba hatol, és bombaként robban a testemben a vágy, ahogy megérzem a combomon a merevedését. Ujjaim hegyével érintem az arcát, lehunyom a szeme, és rábízom magam az érzékeimre.

Egymás ruháját rángatjuk, érezni akarom csupasz bőrét az enyémen. Ez a vágy olyan erős, hogy még a szokásos félénkségemet is félrehajítom. Jesse végigcsókolja a nyakam, lerángatja rólam a pólót. Feltérdelünk az ágy tetején, Silvermoon könnyed szökkenéssel a földre huppan, és ott kuporodik össze. Bármennyire is szeretem őt, a számomra eddig oly ismeretlen vad szenvedély most másfelé tereli a figyelmem. Jesse is leveszi a felsőjét. Egymással szemben térdelve összesimulunk, csókolózunk. Keményen belemarkol a fenekembe, mire beleharapok az alsó ajkába. Felszisszen, és keményen magához ránt. Zihálva simogatjuk a másikat. Nekem ez teljesen új élmény. A széles váll, az izmok a halványbarna bőr alatt, a lapos, ám annál érzékenyebb mellbimbók… Ahogy végigsimítok rajtuk, felmordul, és közénk csúsztatja a kezét. Hátradönt, a nyelvével pöcköli a mellbimbóm, felnyögök, és finoman megfeszülnek az izmaim. A keze a nadrágomba csúszik, megérint. Segítek neki lejjebb húzni, és nyöszörögve vonaglok a karjaiban. Már nincs bennem félelem, ez az új érzés elveszi az eszemet. Nem bánom. A csípőjébe markolok, és élvezem a hatalmam felette. A pillantása elsötétül, amikor kikapcsolom az övet, és kigombolom a nadrágját. Visszafojtott lélegzettel, izgatottan érintem meg.

Ott térdelünk egymással szemben összesimulva. Egymást érintjük, simogatjuk, megőrjítjük. A gyönyör végigsimít a testemen, egész testemben remegek. Magához von, az ajka a számra tapad. Az illata, az érintése, a csókja befészkeli magát az agyamba, már nincs egy épkézláb gondolatom sem.

- Jesse…

- Milyen érzés? – leheli.

- Kemény vagy… - válaszolom. – Forró…

- Te is…

Rekedt hangon, visszafojtva kuncogunk, hogy aztán fojtott nyögésbe fulladjon a hangunk. Jesse hátradönt, és fölém hajol. Meztelenre vetkőztet.

- Istenem, de gyönyörű vagy… - A tekintete őszinte csodálattal mér végig.

- Ne nézz! – tiltakozom.

- Miért?

- Zavarba hozol… - A párnába akarom fúrni az arcom, de nem engedi.

- Engedd, hogy nézzelek.

- Még… soha nem éreztem ilyen furcsán magam… - dadogom idegesen.

Elmosolyodik, és ettől akkorát dobban a szívem, hogy elakad a lélegzetem.

- Örülök, hogy így van.

- Én nem… Ne nézz rám! – kérlelem, miközben a testem forró tűzben vonaglik.

Jesse ajka a mellkasomat érinti, majd a hasamat, a csípőmet, a combomat.

- Azt akarom, hogy csak nekem mutasd meg ezt az arcodat – mondja.

Összeakad a pillantásunk, és nem tudom félrekapni a pillantásom. Megbűvölten bámulom, ahogy nyelvével megnyalja a merevedésemet. A szájába veszi. És közben csak simogatja, cirógatja a bőröm. Ívbe feszül a gerincem.

- Jesse… - A hajába markolok. – Ez… nem fair… Te, te is… Neked is…

Felül, leveszi a nadrágját, mellém fekszik. Az oldalamra fordulok, összesimulunk újra. A pillantásunk nem engedi a másikét. Ujjaival összefogja merevedéseinket. Ahogy mozgatni kezdi a kezét, úgy érzem, megőrülök. Lábamat átvetem a csípőjén, remegve, öntudatlanul is a tekintetét bámulva.

- Ne…

- Miért?

- El… megyek…

Sötét pupillái magukba szívnak.

- Együtt…

Egész testemben összerándulok, a gyönyör beborít leplével, az ajka az enyémet keresi, felnyög, és egy pillanatra megáll a világ, talán még az univerzum is. Csodálatos tizedmásodperc…

- Doktor!

Felriadunk Frank hangjára, majd a felhangzó kopogásra. Jesse kezében már ott sötétlik egy kés. Úgy tűnik, talált rá módot, hogy ne minden fegyverét adja oda nekik.

- Frank?

- Én vagyok. Van egy kis gondunk. Tudna jönni?

- Igen. – Az agyam lázasan gondolkodik. – A babával van baj?

- Nem.

- Adjon öt percet.

- Siessen, ha lehet!

- Rendben. – Már kapkodom is magamra a ruháimat.

Silvermoon nyugtalanul bámulja az ajtót. Jesse felhúzza a nadrágját, és odahozza elrúgott bakancsomat.

- Vajon mennyit hallott? – morfondírozom.

Jesse vállat von.

- Számít?

Elpirulok.

- Talán.

Feláll, magára rántja a pólóját, és megigazítja a takarót az ágyon, míg én teljesen rendbe kapom magam.

- Én a helyedben nem azon törném a fejem, hogy mennyit hallott hanem, hogy miért nincs orvosuk? Nehezen hiszem, hogy minden orvos meghalt. New Orleans nagyváros volt. Gyerekekből is kevés van. A nők pedig riadtak, nem állnak szóba egymáson kívül senkivel. Ez, mondjuk, érthető, de feltűnt már, hogy itt mindenki fehér?

- Mire gondolsz? – perdülök eléje.

Komoran bámul rám.

- Nem számít, hogy mire gondolok. Csupán aggódom. Elvették a fegyvereinket, és nem tudlak megvédeni. – Felemeli a kést. – Egy szál késsel semmire sem megyek fegyverek ellen. Érted, hogy mit akarok mondani, ugye?

Lehunyom a szemem. Igen, értem. Bolond voltam. A város iránti öröm elnyomta az óvatosságom. Jesse-nek igaza van, amikre felfigyelt… érdekesek, és nem túl biztatóak. Ő önként jött velem, felelősséggel tartozom érte és Silvermoonért is.

- Amilyen gyorsan csak lehet, továbbállunk.

Jesse ajkán mosoly fut át.

- Köszönöm.

Már az ajtót nyitom, amikor hozzáteszi.

- Azt hittem, meg akarod várni Ginát.

Visszanézek rá. Mélykék szemében van valami, amit még soha nem láttam. Féltékeny lenne?

- Lehet, hogy meg kellene… - felelem, mire késpengévé szűkül az ajka. Visszafordulok, hogy ne lássa a mosolyom. Boldog vagyok, hogy fontos vagyok valakinek, és hogy az a valaki, Jesse az. -, de azt hiszem, inkább veled maradok, ha akarod… - Bizonytalanul hátralesek. Összetalálkozik a pillantásunk. Meglágyul az arca.

- Akarom.

Mosolyogva felkapom a táskám, és kilépek az ajtón. Ahogy odakint a szél a hajamba kap, felnevetek.

- Látom, már jobban van. – Frank hideg szemekkel mér végig. Ezúttal nem téveszt meg barátságos hangja.

- Egy kicsit kiborultam, sajnálom. Mi a gond?

- Tom anyja.

Elhúzom a szám.

- Az a nő őrült.

- Menjünk.

Jesse és Silvermoon megjelenik mögöttem.

- Boldogulsz egyedül?

- Igen.

- Elvinném Silvert sétálni.

- Rendben. – Megveregetem farkasom bundáját, rámosolygok Jesse-re, aztán követem Frank-et.

- Nagyon közel állnak egymáshoz a barátjával. Régóta ismerik egymást?

- Mondhatjuk.

- A családja?

Elkomorodom. Ha el akarta rontani a kedvem, akkor sikerült.

- Nem élték túl. A kislányom mindössze kétéves volt.

- Elnézést. Ezért borult ki az előbb?

- Igen. Azt hittem, már túltettem magam rajta, de tévedtem.

Odaérünk Tomékhoz, de olyan csend van.

- Frank…

A homlokát ráncolja.

- Tommal bezártuk a szobájába… Tom! – kiáltja el magát.

Nincs válasz.

Rossz érzéseim vannak, belépek. A konyhában senki, csupán a földön a levert edények és összetört poharak cserepei.

- Ez Susan műve – csóválja a fejét Frank. – Tom!

Elindulok Rose szobája felé. A vér szaga torkomba kúszik, fojtogat…

- Mi ez a szag? – torpan meg Frank mögöttem.

- Halál…

Belököm az ajtót. Eltart egy ideig, míg a félhomályban ki tudom venni a látványt. Tom a földön fekszik, eszméletlen vagy halott. Rose tekintete viszont üresen mered a levegőbe, mellkasából egy kés nyele áll ki.

- Oh, Istenem! – Frank nagyot nyel. – Susan?

Mozgás támad a sarokban. Az asszony felénk fordul.

- Mit művelt? – suttogom.

Frank az ablakhoz ugrik, félrerántja a függönyt. A fény egy pillanatra elvakít, aztán megbicsaklik a térdem, féltérdre rogyok. Frank ordítva öklendezik. Susan kezében egy csecsemő feje himbálózik…

Tom megmozdul, felemeli a fejét. A tekintete tágra nyílik. Rávetem magam, amikor az anyja felé ugrana.

- Ne!

Artikulálatlanul üvölt, ahogy leszorítom a padlóra. Végül már csak összekuporodva zokog. Az anyja túlvisítja.

- Gonosz lélek volt, nem az Úrhoz tartozott. Visszaküldtem a Pokolba!

Felállok, mire észbe kap, már előtte állok. Frank ablakot nyit, és segítségért kiált. Egymásra meredünk az asszonnyal. A gyermek fejével hadonászik előttem, vér cseppen az arcomra. Elkapom a csuklóját, megszorítom. Sikítva a szeme felé kap letöredezett körmeivel. A gyermek feje a földre hullik, Susan pedig új prédát lát bennem. Nem érzek semmit, amikor megütöm. Egyetlen hang nélkül csuklik össze.

- Tom!

Frank kiáltására megfordulok. Tom egy pisztolyt szegez nekem, de tudom, hogy nem fog lőni. Nem engem. A tekintetünk összekapcsolódik. A lövésre összerezzenek. Előttem rogy a padlóra, halántékából vér csorog, pisztolyából füst száll fel.

- Miért, a francba?! – Frank nyögve hajol le hozzá.

- Nézzen körül, Frank! – A hangom tompán kong.

- Doktor…

- Nézzen körül, és mondja, ha maga lett volna az ő helyében, nem ugyanígy cselekedett volna…

Nem válaszol. Felveszem a táskám, és kimegyek. Rám itt már nincs szükség. Visszaindulok a szobánkhoz, páran elfutnak mellettem.

- Gabriel! – Jesse rohan felém Silvermoon nyomában. Megérintené az arcom, de félreütöm a kezét. Némán megyek tovább. - Gabe! – Értetlenül áll, és aggódva néz utánam.

Bent a szobában ledobom a táskát, és a fürdőbe ballagok. Leráncigálom magamról a vércseppes pólót, és a csap fölé hajolok. A tükörből ismeretlen valaki bámul vissza rám. Dühömben ököllel sújtok a közepébe. A fájdalom belehasít a kezembe, de nem bánom. Megengedem a vizet, és az arcomba lötykölöm, hogy eltüntessem a bőrömről a vért. Megtörlöm az arcom, de a kezemből folyó vérrel szinte mindent sikerül újra összekennem.

- Gabe! – Jesse hangja. Közeledő léptek. – Itt vagy?

Belép a fürdőbe. Megmerevedik. Egy hosszú pillantás elég neki, hogy felfogja a dolgokat. Akkora pofont kever le, hogy nekitántorodom a csempének.

- Teljesen meghibbantál? – üvölti az arcomba. Megráz a vállamnál fogva, egy pillanatig csupán apró tollpihe vagyok a számára. Zihálva mered közvetlen közelről az arcomba.

Az ő szemében meglátom magamat. Vérpettyes ősz haj, üresen könnyező szempár, halottfehér arc. Mintha nem is én lennék, hanem egy idegen, egy ismeretlen, akit az előbb láttam ott a tükörben.

- A kezed… - ragadja meg a csuklóm. – Ha fájdalmat akarsz, csak szólj, és végre végigcsináljuk.

- Jesse… - A hangom fátyolos. Az enyém egyáltalán, vagy ez azé az idegené, akit nem ismerek? – Csak ölelj át, kérlek…

- Bolond! – ránt magához. A szája az ajkamra tapad, nekiszorít a falnak. – Elveszem a kedved a hülyeségektől!  A frászt hoztad rám! – Szitkozódik, és addig rángatja az övemet, míg kikapcsolja.

- Jesse…

- Fogd be! – ragadja meg durván a hajamat. A nyelve a számba hatol, és két ujja belém. Pokolian dühös, még soha nem láttam ilyennek. Szinte szikrázik a bőröm, ahol hozzám ér, tekintete pedig perzseli a bőröm, düh, félelem és kétségbeesés árad belőle. Nem tiltakozom, tegyen velem, amit akar. Fájdalommal vagy szenvedéllyel, de törölje ki a fejemből azokat a szörnyű képeket.

- Jesse…

Megperdít, a mosdónak támaszkodom. A rá hullott tükörcserepekben megpillantom felemás tekintetem. Igen, ez én vagyok. Még régről ismerem ezt az arcot, most már szinte fel sem ismerem, ha találkozom vele. Még a háború idejéből ismerős… Jesse-t azonban nem érdekli, ki vagyok. Ő csak engem akar.

- Ez fáj… - nyögöm, ahogy belém nyomul.

- Nem érdekel… - Elfullad a hangja. – Ez az ára annak, ha ellöksz magadtól… A pokolba veled, angyal…

- Jesse! – Felzokogom, a földre rogynék, de nem hagyja abba a mozgást. Megérint elől, amitől hirtelen megfeszül a testem. Villám cikázik át minden sejtemet, vele pedig forróság és lélegzetet elakasztó vágy. – Keményebben! – kérlelem, mert érezni akarom magamban forró vágyát. Érezni akarom, hogy tűzbe borul a testem, és végre életre kelek.

- A pokolba veled, Gabriel! – súgja a fülembe, és olyan mélyen hatol belém, hogy felkiáltok. A fájdalom és a gyönyör édes kéjjé olvad össze, mielőtt mindent beborít a menedéket adó sötétség…

 

Jesse hangját hallom, érzem, hogy a hajamat simogatja. Egy dalt dúdol holmi szerelmesekről, akiket a sors egymásnak teremtett. Kábán pislogok. Félhomály van, Jesse ott ül az ágy szélén.

- Helló! – hajol fölém. – Végre! Már kezdtem megijedni.

- Mi történt? – motyogom.

- Elájultál. – Nem néz a szemembe, látom a szégyent az arcán. – Az én hibám. Amit tettem, az… megbocsáthatatlan. Bocsáss meg, soha többé nem fog előfordulni.

Fel akarom emelni a kezem, de fájdalom hasít a kézfejembe.

- Bekötöztem, lemosdattalak, elláttalak – magyarázza.

- Jesse…

- Elmegyek – vág a szavamba. – Bántottalak. Még soha nem vesztettem el a fejemet. Én…

- Jesse, elég! – szólok rá. – Nem a te hibád, ami történt. Ha nem akartam volna, akkor nem hagyom magam.

- Erősebb vagyok nálad.

Kezdek mérges lenni. Ez egy új érzés, amit már nagyon rég éreztem. Egyszerű düh, én most mégis örülök neki, mert ez azt jelenti, van valaki, aki elég fontos nekem ahhoz, hogy áttörje magát a burkon, amit a szívem köré építettem. És ezt csak most értettem meg…

- Ne becsülj alá – mondom halkan. – Elfelejted, hogy azért nem vagyok akárki. Lehet, hogy törékenyebbnek tűnök, mint te, de azért meg tudom védeni magam.

- Gabe…

- Akartam, hogy megtedd! – kiáltok rá. – Úgy éreztem, hogy… - A szavakat keresgélem. – Te jelentetted abban a pillanatban a mindent. Eddig csak mentem, jártam a világot, de a szívem az üres volt. És most itt vagy te, itt voltál, amikor szükségem volt rád, és… rájöttem, hogy milyen magányos is voltam nélküled. Nem bánom, hogy megtetted – ismétlem meg. – Akartam, akartalak érezni, és… úgy volt jó, ahogy történt.

A hajába túr.

- Véreztél ott lenn, lehettem volna gyengédebb is.

Megérintem a kötésmentes kezemmel az arcát. Érzem, ahogy tompa fájdalom lüktet a testemben.

- Gyere, feküdj ide mellém! Ölelj át, kérlek!

- Gabe, hallottad, amit mondtam? Elmegyek.

- Fenéket mész! – vágok vissza. – Ne beszélj, csak ölelj át. Fázom, ha nem vagy mellettem.

Lassan mozdul, de érzem a megilletődöttséget a mozdulataiban. Szótlanul fekszünk egymás mellett. Silvermoon felköltözik az ágy végébe.

- Frank volt itt, elmesélte, mi történt – szólal meg Jesse nagy sokára.

- Nem akarok emlékezni – fúrom a nyakába az arcom, mire halántékon csókol.

- Csak aludj! Itt leszek, és őrzöm az álmod…

 

4. Titkok

 

Közép-Amerika, Louisiana állam.

New Orleans romjainál, Frank O’Shalley táborában. Egy nappal később.

 

 

Egy ház romjai között ücsörgök, vagyis inkább félig fekszem. A tegnap történtek eléggé megviseltek. A testieket kiheverem, de a lelkieket egész életemben hurcolni fogom magammal. Szüntelenül kísért a halott csecsemő látványa, nem tudom kiverni a fejemből.

- Jól van? – Frank áll felettem.

- Valamelyest. – Ma még nem találkoztam vele, így most kérdezem. – Susan?

- Bezártuk a szobájába.

- Mi lesz vele?

- Mi lenne? – Frank értetlenül pislog. – Semmi.    

- De…

- Ahogy maga is fogalmazott, Susan őrült. Nem ítélhetjük el, ha nem beszámítható.

Hányingerem van. Félrefordulok, hogy ne lássa rajtam az undort.

- Biztos, hogy jól van?

- Igen, jól. – Lassan feltápászkodom, elhárítom segítő kezét. – Sétálok egyet.

- Ne menjen messzire. Nem biztonságos – teszi hozzá értetlen tekintetem láttán.

- Miért?

- Vannak, akik nem csatlakoztak a mi táborunkhoz. Az aljanép, a rendbontók, tolvajok, bajkeverők, gyilkosok… Igyekeznek megkeseríteni az életünket.

- Értem. Vigyázni fogok.

Frank körbenéz.

- Hol van a barátja?

- Sétál Silverrel.

- Azt hittem, elválaszthatatlanok… - Frank pillantása szinte éget.

- Egyedül akartam lenni… - motyogom.

- Mi történt a kezével?

- Elestem a fürdőben. Nem vészes.

- Hát, csak óvatosan…

- Meglesz. – Megkönnyebbülök, amikor sarkon fordul.

- Vigyázzon magára, doktor! Könnyen érhet valakit baleset… - szól vissza a válla felett.

Nem válaszolok, csak figyelem, míg eltűnik a szemem elől. Nekiindulok a sétának. Romok, törmelékek között mászkálok. Egészen elfelejtkezem arról, hogy nekem itt tulajdonképp vigyáznom kéne magamra. Meleg van, megpihenek egy félig leomlott fal árnyékában. Jól érzem magam, bár jó néhány sajog a testem, mégis van benne még a tegnap történtek jól eső bizsergéséből. Gyerekek hangját hallom, miközben elbóbiskolom. Biztosan álmodom.

- Nézd, ki lehet?

- Ne menj oda! Táborlakó!

- Dehogy. Még soha nem láttam.

- Nagyon szép… Olyan, mint egy lány.

- Ő férfi, nézzétek meg jobban.

A hangok ott susognak körülöttem.

- Alszik…

- Milyen szép haja van… A bőre is olyan fehér, mint Nickyé…

- Be van kötve a keze. Ki lehet?

Kezdek rájönni, hogy mégsem álmodom. Nehezen pislogva felnézek. Négy gyerek kucorog előttem, nem úgy néznek ki, mint akik félnek. A legidősebbnek tűnő kezében kés csillan.

- A szeme… - Az egyetlen lány a kis csapatban felsikkant.

- Ti… kik vagytok? – Nem merek megmozdulni, nehogy elijesszem őket. A kés nem rémít, hiszen könnyedén el tudnám venni a fiútól.

- Táboron kívüliek. Nem látod? – morran rám a fiú késsel. Ő lehet a kis csapat vezére. – Inkább azt mondd meg, te ki vagy.

- Felülhetek?

- Igen, de semmi hirtelen mozdulat.

- Arra képtelen lennék… - nyögöm fájdalmasan. Elgémberedett minden tagom.

- Jól vagy? – A kislány szemében pici aggodalom jelenik meg.

- Igen, csak elfáradtam. A nevem Gabriel. Orvos vagyok. A táborban lakom, amíg tovább nem indulok.

A gyerekek szája megrándul a tábor szóra. Végigmérem őket. Soványak, de nem alultápláltság miatt. A ruhájuk több helyen megstoppolt, valaki ezek szerint rendesen gondoskodik róluk. A kislány sötét bőrű, olyan kilencéves lehet. Két fiú kreol, a legidősebb pedig félvér. Szöget üt a fejemben, amit Jesse mondott a táborlakókról.

- És ti? Titeket hogy hívnak?

A kislány a legbarátságosabb, a lábamhoz telepszik.

- Charlotte vagyok, kilencéves leszek a jövő hónapban.

- Szép neved van – mosolygok rá.

- Neked is – feleli gyermeki őszinteséggel. – Ő itt John – mutat a fiúra a késsel, aki megpróbál fenyegetően nézni rám.

- Helló, John!

Bólint, de gyanakodva szemlél továbbra is. Jó fiú… óvatos. A mai világban ez a legnagyobb erény az életben maradáshoz.

- Engem Kyle-nak hívnak – szólal meg a legkisebb gyerek. – A bátyámat pedig Scottnak.

- Sziasztok!

- Tényleg orvos vagy? – kérdezi John komoran.

- Igen. Beteg valamelyikőtök?

- Mi nem – rázza a fejét Scott.

John habozik, de Charlotte közbekotyog.

- John anyukája.

- Charlotte!

- De miért? Orvos. Segíthet. Te nem szeretnéd, ha anyukád meggyógyulna? – vitatkozik vele a kislány harciasan. Valamiért nagyon szimpatikusnak vél, ha így kiáll értem.

- Nem bízhatunk benne! – vág vissza John keményen. – A táborban él.

- Ha tényleg Franknek dolgozna, nem akarna segíteni nekünk – morran közbe Scott.

- Nem élek ott – szólok közbe. Rám merednek. – Soha nem tudnék ott élni… - suttogom, és fázósan átölelem magam. – Csak addig maradok ott, amíg szükséges.

- Mi soha nem voltunk ott – mondja Kyle halkan.

- Csak anyuék meséltek róla – teszi hozzá Scott.

- Rossz hely – bólint Charlotte felnőttesen.

- Miért? Frank hasonlót mondott rólatok.

A gyerekek összenéznek, majd körém telepednek. John kése azért felém van billentve, de már egyáltalán nem érzem magam fenyegetve.

- A nagy háború után néhány túlélő azt javasolta, hogy hozzanak létre egy tábort, ahol mindenki békében élhet – meséli John.

- Mint egy városban?

- Igen. Azt szerették volna, ha később közös összefogással újjáépíthetik New Orleanst, vagy legalább egy részét.

- Mi történt?

- A kereskedők… a fehér kereskedők – javítja ki magát a fiú – a háború alatt megszedték magukat, és mivel nekik volt ételük, ruháik, gyógyszereik, az ő szavuk lett a döntő.

- Kezdem érteni – bólintok. – Akik tiltakoztak ellenük, azokat kizárták, gondolom.

- Valami olyasmi, igen. Akkorra kialakult már több kisebb csoport, ezek ma is léteznek, összetartanak. Kivéve Frank táborát…

- Mesélnél a táborokról?

- A külvárosban jött létre Straussmané, de ő őrült, és nagyon úgy néz ki, hogy felbomlik a csoportja.

- Vele találkoztunk. Elég hibbant pasas. Kik vannak még?

- Daniel LaFayette-é. Ő elég normális, de apa szerint sokat foglalkozik a szoknyákkal, és ez még egyszer a vesztét fogja okozni.

- Ez mit jelent? – kíváncsiskodik Kyle.

Visszafojtom a mosolyom.

- Szeret a lányokkal lenni – mondom a finomabb változatot.

- Aha…

John eközben elteszi a kést, úgy látszik, veszélytelennek ítél. Folytatja, közben maga alá húzza a lábait, kényelmesebben elhelyezkedik.

- Bobby Brix kemény fiú. Az ő bandája a legveszélyesebb, mert maga köré gyűjtötte a balhésabb fickókat. Viszont a bajban ők az elsők, akik segítenek, mert Bobby apa cimborája.

- És az emberei?

Charlotte a fejét rázza.

- Tele vannak tetoválással, meg piercingekkel, meg elég rossz bácsiknak tűnnek, de nem bántanak minket.

- Vannak köztük „igazi” rossz fiúk?

John lassan bólint.

- Jobb, ha a közelükbe se mész. Ők látják el a védelmi feladatokat, és ők gyilkolnak, ha kell. Nem félnek a haláltól. A legtöbbjük gyilkos volt… és erőszaktevő.

- Mi az, hogy erőszaktevő? – Ezúttal Scott szól közbe, de John leinti.

- Majd otthon megbeszéljük.

- És ti? – kérdezem, hogy ismét magamra vonjam a figyelmét.

- Mi apa csoportjába tartozunk – von vállat a fiú természetes könnyedséggel. – Sok gyerek és asszony van köztünk, vannak páran, akik betegek, és Frank nem fogadta be őket.

- Frank táborában… mindenkinek fehér a bőre? – óvatosan fogalmazom a kérdést, nem akarom megbántani őket.

Charlotte és John összenéz, egyszerre bólintanak.

- Igen.

- Értem.

- Vannak fehérek köztünk is – mondja Scott. – Ők nem akartak Frank kutyái lenni.

- Ezt, hogy érted?

John válaszol.

- Gyilkos. Apa mondta, de többet nem kötött az orrunkra. Tőle kéne… - John felkapta a fejét, a kés már ott a kezében, és a nyakamnak szegezi. – Egyetlen mozdulat, és elvágom a torkát! – sziszegi fenyegetően.

Pillantásának irányába nézek. Jesse áll ott, és igyekszik visszafogni Silvermoont. Tekintete szinte fekete, izmai megfeszülnek, tudom, ha valami bajom lesz, John nem fogja megúszni egy pofonnal.

- Jesse…

Mozdulnék feléje, de John visszaránt. Megrándul az arcom, mire Jesse szeme tovább sötétedik.

- Ha egy karcolás is… - suttogja.

Érzem, hogy John keze megrebben a nyakamnál.

- Elég! – szólok rájuk. – Megijesztitek a gyerekeket!

John csúnyán néz rám, amikor félelem nélkül eltolom magamtól a kezét.

- Ő Jesse, srácok. A barátom és az útitársam.

- Az egy kutya? – érdeklődik áhítattal Kyle.

- Ő Silvermoon, egy farkas. Jesse, elengedheted.

Silvermoon odatrappol hozzám, és végignyalja az arcom. Scott tiltakozik.

- Az nem lehet, hogy farkas! A kutyák csinálnak ilyet.

- Úgy hiszem, egy idomított farkas lehet, talán egy cirkusztól vagy valami kísérleti telepről.

Jesse odajön hozzánk. Johnnak ellenségesen merednek egymásra. Amíg a kisebb gyerekek Silvermoonnal foglalkoznak, letérdel hozzám.

- Aggódtam. Jól vagy?

Rámosolygok.

- Igen. Csak elfáradtam, és megpihentem. A gyerekek találtak rám.

- A sérüléseid… - Óvatosan kézbe veszi a kezem.

- Nem vészes. Csak a kötést koszoltam össze, ne haragudj! – bűnbánó pillantást vetek rá.

Nem tűnik dühösnek, megnyugtatta szerintem, hogy kivételesen nem sérülten talált rám.

- Vigyázhatnál jobban is…

- Igenis. – Tréfásan tisztelgem, mire végre megjelenik egy mosoly a szája sarkában.

- Ti melegek vagytok? – szólal meg váratlanul John.

Rámeredünk. Tátva marad a szánk.

- Ugye, tudjátok, ha Frank rájön, ti halottak vagytok?

- Mi nem… - tiltakoznék, de Jesse azonnal rám kapja a pillantását. – Én… - Elpirulok, és lehajtom a fejem. Jesse vállához szorítom a homlokom, hogy ne lássa egyikük se az arckifejezésem.

John vállat von.

- Semmi vész, engem nem zavar. Nem egy srácot vagy csajt ismerek, akik a saját nemükhöz vonzódnak.

- Mire utaltál azzal, amit az előbb mondtál? – Jesse félreteszi az ellenségeskedést, őszintén kíváncsi.

- Erről Nicky tudna mesélni, ő volt ott.

- Hol? – Most már én is csak rá figyelek, csudába a zavarral.

- Amikor Frank megölte a fiát…

Elhűlve pislogunk.

- Ez komoly?

- Igen. Benny meleg volt. Szerelmes lett Nickybe, de az apja rájött. Rajtakapta őket. Benny addig féken tartotta az apját, míg Nicky elmenekült, de ez őt nem mentette meg. Másnap Benny halott volt, és Nicky lett gyilkosnak kikiáltva. Azóta Frank gyűlöli a melegeket, a transzvesztitákat, bárkit, aki egy kicsit is kilóg a tömegből.

- És Nicky? Vele mi lett?

- Bosszút esküdött Frank ellen. Nicky a lázadók vezére. – John büszkén mondja ezt, látszik, hogy a férfi mellett áll.

- Túl sokat beszélsz olyasmiről, amiről hallgatnod kellene… - A halk hang inkább suttogás.

Jesse megmerevedik velem együtt. Silvermoon vicsorog, és felborzolja a szőrét. A gyerekek arca viszont felragyog.

- Nicky!

- Ő lenne a lázadók vezére? – mormolja Jesse, megveregetve a mellénk ügető Silvermoon hátát. – Nyugi, pajtás! Barát.

- Biztosan a barátaim lennétek? – gunyoroskodik a férfi, és ügyelve, hogy az árnyékban maradjon, elindul felénk.

Nem mostanában láttam ilyen különös figurát. Fehér ruhát visel, jó minőségű ám agyonmosott pamut a nadrág és az ing is. Hosszú, hófehér köpeny lebeg utána, csuklyája szinte teljesen elrejti viselője arcát, csak az áll keskeny vonalát hagyja szabadon. Kesztyűs kezében viszont nem rejtegeti a félautomata pisztolyt.

- Te vagy Nicky? – kérdezem tőle, amikor odaér mellénk.

- Én. Az a kérdés, te ki vagy?

Jesse egész teste fenyegető, tudom, hogy a férfi egyetlen gyanús mozdulatára rávetődne. Finoman a vállára teszem a kezem, mintha ezzel megzabolázhatnám indulatait.

- A nevem Gabriel – ismétlem el a férfinak is. – Ő itt a társam, Jesse, és Silvermoon.

Lentről nézve látom, hogy napszemüveget hord. Biztos vagyok, hogy mögüle éles tekintettel méreget minket.

- Egy pár vagytok? – Ezek szerint hallgatózott egy ideje.

Zavaró, hogy nem látom az arcát, csupán árnyékok táncát.

- Hát, mondhatjuk… - hebegem.

Jesse megszorítja vállára tett kezem.  

- Ő hozzám tartozik – feleli határozottan.

Nicky bólint, és a legsötétebb árnyékba húzódik.

- Bocsánat, de nem lehetek elég óvatos. O’Shalley kutyái folyamatosan a sarkamban vannak. Ti is a táborban laktok?

- Még igen.      

- Jó válasz, Gabriel.

- Gabe – javítom ki.

Felnevet, de semmi öröm nincs a hangjában.

- Túl könnyen barátkozol – véli.

- Én is ezt hajtogatom – bólogat Jesse is, mintha én itt sem lennék.

- Nehéz lehet.

- Az is.

- Örülnék, ha nem a fejem felett beszélnétek rólam! – csattanok fel, bár utólag már rájövök, hogy ez milyen lányosan hangzott. Késő visszaszívni.

- Sajnálom. – Nicky leül, és megborzolja John haját. – Minden rendben?

- Igen. Gabe aludt, amikor rátaláltunk. Utána jött Jesse, hogy megkeresse. Én hiszek nekik, szerintem nem O’Shalley-hez tartoznak.

Szinte érzem, ahogy Nicky tekintete végigperzsel a napszemüveg sötét lencséje mögül.

- Én biztos vagyok benne. Önként nem hívna egy ilyen embert a csapatába, mint Gabe.

- Miért? – kíváncsiskodom. – Jesse miatt?

- Ez az egyik ok. Barátod nem tűnik másnak első pillantásra, mint szimpla gyilkosnak. – Jesse szeme vidáman csillog, bár tudom, hogy korábban mélyen megbántották volna ezek a szavak. Nicky folytatja. – Egy másik a köztetek levő… - habozik, a szavakat keresgéli. - … kapcsolat, azt hiszem, ez a helyes kifejezés rá. Bár úgy vélem, nem olyan régen kerülhettetek össze.

Zavar, hogy ilyen könnyen átlát rajtunk.

- Valahogy úgy – nyögöm pipacspirosan.

- Van még valami? – Jesse finoman cirógatja a kézfejem, hogy megnyugtasson.

Nicky elteszi a pisztolyát, és lecsúsztatja a fejéről a csuklyát. Hófehér haja a vállára omlik, ahogy kihúzza belőle a csatot. A bőre olyan fehér, mint a hó, átlátszanak rajta pulzáló vénái és a leghalványabb erek is. Ám a legnagyobb meglepetés akkor ér, amikor leveszi a napszemüvegét. Vörös szemei izzó parázsként merednek rám.

- Te… egy albínó vagy?

Jesse felsóhajt.

- Ha tényleg te voltál Frank fiának a szeretője, nem csodálom, hogy úgy megnézett téged, doki. Hófehér bőr, nagyon hasonló hajszín, még a szemetek is különleges…

Nicky visszaöltözik.

- Bocsánat, de nem bírom a fényt – magyarázza.

- Semmi baj. – Ahogy meg akarok mozdulni, fordul körülöttem egyet a világ. – Jesse…

Már át is karol, és a homlokomhoz szorítja a csuklóját.

- Levert a víz, és nagyon elsápadtál. Túl messzire jöttél, nem szabadott volna ennyire megerőltetned magad. Hadd vigyelek vissza a táborba…

Borzongva hunyom le a szemem. Megint vissza oda…

- John anyukája beteg, meg kellene vizsgálnom – tiltakozom erőtlenül.

- Eszközök nélkül nem tudod ellátni – Jesse a hónom alá nyúl, és felemel. – Visszaviszlek, és lepihensz. Bocsánat – néz Nickyre, de ő csak bólint.

Jesse feláll, mintha meg se érezné a súlyomat. Charlotte aggódva méreget.

- Beteg vagy?

- Csak egy kicsit. Holnapra már jól leszek.

Nicky is feláll.

- Menjetek! Nem akarunk titeket bajba keverni. Viszont tanácsként mondom, hagyjátok el a tábort, mielőtt nem késő.

- Köszönjük.

- John és a gyerekek általában errefelé játszanak. Megtaláljátok őket, ha szükséges. John pedig tudja, merre vagyok éppen, ha segítségre lenne szükségetek.

Most érzem csak, milyen fáradt vagyok. Jesse vállára hajtom a fejem, úgy válaszolok.

- Hálásak vagyunk.

Nicky megint engem néz, érzem a bőrömön a pillantását.

- Orvos vagy?

- Igen.

- Jól jönne a tudásod itt, a táboron kívül is.

- Értem, meggondolom.

Bólint még egyet, aztán int, hogy mehetünk. A gyerekek körbeugrálnak minket, majd John mellé húzódva integetnek. Alig teszünk öt lépést – jobban mondva Jesse velem – amikor utánam szól.

- Ha a táborban bajba kerülnétek, keressétek meg Stephen Duvallt.

- Megbízható? – néz vissza rá Jesse.

- Ő volt Benny nagybátyja. Frank feleségének az öccse. Nem szegül szembe a sógorával, de segíteni fog, ha rám hivatkoztok.

- Miért?

Nicky hangjába fájdalmas felhang vegyül.

- Támogatott minket. Tudja, hogy képtelen lettem volna bántani Bennyt. Erről ennyit mára… Tűnjetek el a szemem elől, míg meg nem gondolom magam, és le nem lőlek titeket.

Jesse válla felett addig bámulom őket, amíg egy fal romjai el nem takarják a szemem elől. Silvermoon mellettünk kocog, néha megáll, hallgatózik, szimatol, majd megy tovább.

- Nem vagyok nehéz?

- Nem, csak pihenj.

- Jesse…

- Sssh… Aludj!

Lehunyom a szemem, és engedem, hogy az ólomsúllyal lefelé húzó álom beborítson. Éjszaka van már, amikor felriadok. Valaki az ajtónál kotomoz. Nagyon halk, de elég hangos ahhoz, hogy felébredjünk rá. Silvermoon felborzolt szőrrel, nesztelenül a földre ugrik a lábamtól, és némán vicsorogva mered az ajtóra. Jesse lassan megmozdul, feltérdel, az ágy nyikordul egyet, a zaj elhallgat.

- Ki van ott? – kérdezem hangosan, mielőtt Jesse megállíthatna. Kapok is érte csúnya pillantást tőle.

Fehér papírlap csúszik át az ajtó alatti résen. Silvermoon odakocog, megszaglássza, majd leül mellé. Úgy tűnik, veszélytelennek ítéli, mert engedi, hogy Jesse elvegye előle. Előszedem a zseblámpát, annak fényében olvassuk a nyomtatott betűkkel írt üzenetet.

 

NEM TUDOM GARANTÁLNI A BIZTONSÁGOTOKAT, DE IGYEKSZEM SEGÍTENI BAJ ESETÉN.                                    

                                   S.

 

- Ezt Stephen írta? – morfondírozok.

- Nickynek biztosan sikerült beszélnie vele.

- Furcsa ember…

- Nicky?

- Igen. Sajnálom őt. Nem lehet könnyű neki.

- Ő választotta ezt az utat, s ha végigcsinálja, minden tiszteletem az övé. – Jesse az ágy fejfájának veti a hátát. – Mi lesz most? Hogyan tovább?

- Nem tudom… A tegnapi után nem szívesen maradok itt – vallom be nehezen, küszködve a szavakkal. Még mindig nem tettem túl magam a látottakon, bár kétlem, hogy valaha is sikerül majd.

Jesse magához húz, az ágyra térdelek, a hasára hajtom a fejem.

- Átmegyünk Johnékhoz? – A hajamat cirógatja.

- Szeretnék segíteni nekik.

- Látom, Nickynek sikerült mély benyomást tennie rád – jegyzi meg, és finoman meghúzza a hajam.

Felnézek rá, és kimondom, amit elsőre gondolok.

- Már megint féltékeny vagy.

- Nem vagyok az! – csattan fel élesen. Összerezzenek, mire nagyot sóhajt. – Bocsáss meg! Nem akartalak megrémíteni.

- Nem ijedtem meg, csak megleptél. – Feljebb húzódom, és terpeszben az ölébe ülök. A testem megsajdul, de aztán már tova is tűnik az érzés. Átkarolom a nyakát.

- Gabe… még nem vagy jól… - figyelmeztet, de szerintem inkább magát szeretné ezzel visszafogni. Valahol mélyen bennem ott a kérdés, a vágy és a reszkető, tétova félelem… milyen lenne, ha szabadjára engedné szenvedélyét? Fájna újra? Vagy ezúttal magasba csapna bennem a gyönyör, mely beletaszítana ebbe a bűnös kapcsolatba örökre?

- Előbb-utóbb meg kell beszélnünk, ami történt – felelem.

- Tudom, csak… Szégyellem magam, oké?! – fakad ki kétségbeesetten. A lámpa mellette ég az összekuszált takarón, s arcán árnyak és fények váltakoznak. Átkarolja a derekam, és magához szorít, hogy szinte megfulladok. – A férfiakkal mindig is felemás viszonyom volt, inkább futó kalandok. Te vagy az első, aki… ennyire össze tud zavarni. Először csak… tényleg csak az útitársad akartam lenni. Becsültem a kitartásod és az akaratod, amivel járod a világot, és gyógyítasz. Aztán… nem tudom… - A hangja elhalkul, már csak suttogás és forró lehelet a kulcscsontomnál. – Fontos vagy nekem, és elfog a düh, ha arra gondolok, hogy bajod eshet, hogy elvesz valaki tőlem, vagy… kizársz a gondolataidból, mint tegnap tetted.

- Jesse…

- Olyan mérges voltam, mert annyira féltettelek. Te pedig üres tekintettel elsétáltál mellettem, mint egy idegen…

Most jövök rá, hogy ami történt, az én hibám is.

- Sajnálom, Jesse, sajnálom. – Ölelem szorosan. – Ne haragudj, de… nekem ez annyira új. Olyan régóta vagyok egyedül, és amikor Judith még élt, akkor is nekem kellett az erősnek lennem. Nem szoktam hozzá, hogy van mellettem valaki, akire támaszkodhatok.

- Jó lesz, ha megszokod, mert én melletted maradok – vágja rá elszántan.

- Biztos, hogy ezt akarod? Nem vagyok különleges, sőt, egy csomó gondod van velem.

- Nem baj. szeretem megoldani a gondjaid. Szeretek veled lenni. Jó veled lenni… - Érzem a magányt a szavaiban, a kétségbeesett reményt, amelyet most általam újra megtalált. A reményt, hogy ebben az összeomlott világban még van boldogság. A hajamba fúrja az arcát, és én a könnyekig meghatódom. Nem vallott szerelmet, nem mondott nagy szavakat, és mégis…

- Boldog vagyok, hogy itt vagy velem – súgom a fülébe, mire megrándul.

- Most jól esne egy séta – motyogja válaszul.

- Jesse… - Érzem, hogy kíván. Halántékon csókolom, mire megragadja a csípőm, és eltol magától. – Jesse…

- Menjünk sétálni! – Óvatosan leemel magáról, majd talpra kászálódik.

- Most?

- Igen, most… - A hangja elfullad.

- De hiszen…

- Megfogadtam, hogy várni fogok, amíg készen állsz rám. Ez nem most van, még meg sem gyógyultál. Gyere!

Halk, beletörődő sóhajjal fogadom el a kezét, és hagyom, hadd húzzon magával. Az egyik őrszem ránk szól, de aztán továbbenged minket. Jesse lopva megfogja a kezem, mire felkuncogok.

- Mi olyan vicces? – hajol egészen közel.

- Silvermoon nem jött velünk, mintha csak nem akarta volna zavarni a titkos szerelmeseket – suttogom, és érzem, hogy pirulok, mintha csak egy kamasz lányka volnék, akit hajt az ismeretlen beteljesülés utáni vágy.

- Szerelmeseket? – kap a szón Jesse, és magához ránt, amitől elakad a lélegzetem, és nagyot dobban a szívem…

- Ne… - mormogom.

Megcsókol, amitől szárnyalni kezd a vérem, és jóleső reszketés fut át a testemen.

- Bolondok! – suttogja egy hang közel hozzánk.

Szétrebbenünk. Izmos, vállas férfi áll előttünk, a lassan felkelő Nap kiemeli alakját. A fejét csóválja.

- Baromi szerencsétek, hogy én jártam erre, és nem Frank…

- Ki…?

- Stephen vagyok. Azt hiszem, már hallottatok rólam.

- Nicky beszélt rólad – felelem.

- Kuss! – A hangja pengeként hasít belém. – Megbolondultál? Ez a név itt a halált jelenti – szól rám halkan, élesen.

- Bocsánat.

- Francba! Tudtam, hogy csak bajt hoztok rám, de hiába beszéltem neki… - Közelebb jön, már ott áll előttünk. Terepszín nadrágot visel és kinyúlt pulcsit. Az arcát homály fedi, mégis úgy hiszem, erőteljes áll, komor szemek, mosolytalan ajak jellemzi.

- Ni…

- Ki ne mondd! – sóhajtja, és Jesse is figyelmeztetően szorítja meg a karom. – Igen, neki.

- Hol beszéltél vele?

- Benny búvóhelyén szoktunk találkozni. Frank nem tud róla.

- Értem. Miért nem csatlakozol hozzá? Miért vagy még midig itt? – tétován körbemutatok.

- A nővérem miatt.

- Ő Frank felesége, igaz?

- Igen. Megígértem, hogy vigyázok rá. Nem hagyom itt.

- Vidd magaddal! – javasolja Jesse.

- Gyűlöli őt! – Stephen megdörzsöli az arcát. Elfordítja az arcát, a halovány fények az arcára esnek. Fiatal, szerintem még harmincéves sem lehet. Egész helyes fiú a maga kemény, brutális módján. Kedves is, a családját előbbre helyezi a saját érdekeinél. Nehéz lehet neki. A kötelessége maradni, holott a szíve máshová húzza. A szíve? Egy érzés kavarog bennem, egy megérzés, kósza csupán, de miért tévednék?

- Fontos neked, igaz?

- Ő a nővérem. Persze, hogy fontos – néz rám morcosan.

- Nem rá gondoltam… - A hangom elhalkul. Jesse figyelmeztetően megszorítja megint a karom.

Stephen engem néz.

- Ijesztő vagy… Azok a felemás színű szemek… mintha mindent látnának… - Sarkon fordul, és belevész a félhomályba.

Jesse elhúzza a száját.

- Te tudod, hogy mire gondolt?

- Igen.

- Sejtettem. Nem mondod el?

Felkuncogok, és a figyelmeztetések ellenére megfogom a kezét.

- Majd alakul… - mondom titokzatosan.

Egymás mellett állva figyeljük, ahogy felkel a Nap…

 

Nagyot nyújtózva nézek az égre. Silvermoon a lábam mellett ül.

- Biztos, hogy elmentek? – Frank éles szemekkel néz rám. – Olyan érzésem volt, mintha New Orleans lett volna az úticélotok.

- Egy cél csupán a sok közül – vonok vállat. – Mindent köszönünk.

Jesse a visszakapott fegyvereit ellenőrzi.

- Oké, rendben vannak. Mehetünk, doki!

Vállamra veszem a táskám, felkapom a másikat, és elköszönünk. Nem sok embertől kell búcsúznunk, nem kötöttünk nagyon barátságokat. Senki nem tudja remélhetőleg, hogy csupán a „szomszédba” megyünk, az ellenséghez. Nicky már vár ránk Johnnal. Negyedórás séta után megállunk. Jesse átölel, és beletúr a hajamba, szokás szerint összekócolva a szalaggal lazán összefogott tincseket.

- Ne szedd ki megint belőle! – Úgy nyafogok, akár egy lány. Felnevet. Sokat változott az első találkozásunk óta. Sokkal nyíltabb, vidámabb lett. Úgy érzem, muszáj megcsókolnom.

- Hé! – morran, amikor odahajolok hozzá.

- Zavarunk? – John szemtelen hangjára oldalra kapom a fejem.

- Idegesítő… - mormolom.

Nicky kibukkan az árnyékok közül.

- Micsoda? – érdeklődik.

Jesse megigazítja a hátizsákját.

- Szerintem az a baja, hogy zavaró, ahogy közlekedtek. Csak akkor veszünk észre titeket, amikor már mellettünk álltok.

John Silvermoont gyömöszöli, amit farkasom elégedett vigyorral tűr.

- Nem mi vagyunk csendesek, ti nem láttok a másikon kívül senki mást – közli nyugodtan.

Felhúzom az orrom.

- Mondtam, hogy idegesítő…

Nicky a tábor felé pislogat.

- Menjünk! Túl közel vagyunk a kígyófészekhez.

Jesse Johnnal hátramarad, míg én csatlakozom Nickyhez. Silvermoon közöttünk futkározik.

- Köszönjük, hogy vendégül láttok minket.

- Őszinte leszek, egy kicsit a szükség vezérel – közli halkan. A csuklya miatt megint nem látom az arcát.

- John mondta, hogy nincs orvosotok.

- O’Shalley orvos.

Egy pillanatra megtorpanok, majd gyorsabb léptekre váltok, hogy utolérjem.

- Orvos? – ismétlem hitetlenkedve. – Hiszen… Egyetlen szóval se utalt rá – rázom a fejem.

- Persze, hogy nem. Sebész volt még a háború előtt. Amióta Benny meghalt, képtelen szikét venni a kezébe. jobb is, mondjuk.

- New Orleans nagyváros volt. Nem maradt orvos itt? Ez annyira hihetetlen. – A kapott információkat próbálom közben feldolgozni.

- O’Shalley szerint mindenki Isten kezében van. Orvos nem lépheti át a tábor küszöbét.

- Akkor engem miért engedett be? Miért láthattam el a betegeit?

- A kíváncsiság nagy úr… - kuncog Nicky, de semmi vidámság nincs a hangjában.

- Értem. Kíváncsi volt rám, mert annyira hasonlítok rád. – Kell egy kis idő, míg ezt megemésztem. Közben egyre jobban eltávolodunk a tábortól. – Nálatok nincs orvos? – kérdezősködöm tovább.

- Nem rég meghalt az orvosunk. Milton jó ember volt, csak már nem fiatal. Szívrohamot kapott. Most kénytelenek vagyunk LaFayette orvosára támaszkodni. Merry gyerekekkel foglalkozott, így nagyszerűen bánik a betegekkel.

- Messze van tőletek?

- Nem, de igyekszünk ritkán igénybe venni a segítségét.

Egyre kíváncsibb vagyok, így tovább faggatózom, bár sejtem, hogy nehezen viseli kérdezősködésemet.

- Miért?

- Mindig ilyen fárasztó vagy? – kérdez vissza. A hangjában nem érzek neheztelést, így megnyugszom.

- Általában nem.

Olyan hangokat hallat, mintha fojtottan nevetne.

- Merry bukik rám, és meg akar „gyógyítani”.

- Gyógyítani? – ismétlem.

- Szerinte a homoszexualitás betegség.

- Ezzel nem értek egyet – válaszolom komoran. Micsoda hülyeség!

- Örülök neki. Most már érted, miért kerülöm a doktornő társaságát.

- Igen. Nem lehet könnyű. Legalább szép nő?

Most már biztos vagyok benne, hogy elfojtva ugyan, de nevet.

- Honnan tudhatnám? Nekem a férfiak jönnek be.

- Bocs, csak gondoltam…

- Semmi baj – legyint. – Merry jó nő, csak én nem reagálok rá.

Erre nem tudok mit mondani. Egy ideig hallgatunk, de megint a felszínre tör a kíváncsiságom.

- Most van valakid?

- Nincs.

- Volt valakid Bennyn kívül? – Kényes vizekre evezek.

- Nem. – A hangja fagyos.

- És nincs senki, akit kedvelnél?

- Mi a csudáért érdekel ez téged? – csattan fel idegesen. Megáll, és felém fordul. A hülye napszemüvegtől továbbra sem látom a fél arcát, a pillantását.

- Csak! – felelem dacosan.

Jesse megáll mellettem, átöleli a derekam.

- Valami baj van?

Nicky legyint.

- Túl kíváncsi a doktor bácsi – feleli gúnyosan.

Elpirulok. Úgy állok ott, mint csínytevésen kapott gyerek.

- Nem erről van szó…

- Akkor? – Nicky csípőre teszi a kezét. – Miért akarod tudni, hogy van-e valakim?

Jesse megmerevedik mellettem. Most már biztos vagyok benne, hogy ő sem fog nyugtot hagyni, amíg nem válaszolok.

- Igen? Miért akarod tudni? – fordul felém. Nem megmondtam?!

John vigyorog, megragadja a karom, és elhúz a két férfi közül.

- Gyere inkább velem! – javasolja – Jobb társaság vagyok.

- Kösz…

- Szóval? – pislog rám cinkosan, miest hallótávolságon kívül érünk.

Nicky és Jesse még mindig sóbálvánnyá meredve bámulnak utánunk.

- Csak tudni szeretném, hogy Nickynek van-e valakije. Ez baj?

- Nem, de errefelé nem szívesen vesszük a kíváncsiskodókat. Főleg Nicky. Számára Bennyn kívül nincs más.

- Ettől féltem. – Elszomorodom.

- Cupidót akartál játszani?

- Honnan tudod? – kapom fel a fejem.

Nevet.

- Ne nézz hülyének! Biztos nem neked tetszik Nicky, hiszen lesír, hogy bele vagy zúgva a testőröcskédbe. Akkor pedig csak egy lehetőség van: valakivel össze akarod hozni. Kivel? Kire gondoltál?

Azon gondolkodom, jó ötlet-e, ha elmondom neki, kire gondoltam. John megáll, és maga felé fordít.

- Nicky veszélyes, ne tévesszen meg a látszat – mondja komoran. A korához képest szinte túl sötéten. – Nem létezik számára más, csak a bosszú. Ennek rendeli alá az életét, és ettől semmi sem tántoríthatja el.

- Szerintem meg van valaki, aki tudna ezen változtatni – felelek határozottan.

- Hé, doki! – Jesse és Nicky utolérnek minket.

John mosolyog, és egyszerűen témát változtat.

- Mindjárt odaérünk az első bungalókhoz.

Érzem, hogy Nicky engem néz. Jesse mellé húzódom, még a kezét is megfogom.

- Néha nem értelek – csóválja a fejét, és arcon csókol.

Elérünk egy magas kerítést. Johnék tábora, a Hope, ahogy itt mindenki nevezi, sok apró, felújított kalyibákból áll. Ezeket veszi körbe a törmelékekből, fából, egyebekből felhalmozott kerítés, amin épp most engednek át minket. Körbe, körülbelül úgy tízméterenként őrök strázsálnak, bár biztosan kíváncsiak, nem néznek felénk, hanem a környéket vizslatják. Tapasztaltak, igazi profik. Ez az élet hamar ilyenné teszi az embert.

Ahogy besétálunk, szinte azonnal körbevesznek minket a gyerekek, asszonyok, férfiak. Itt nyoma sincs annak a távolságtartásnak, mint Frank táborában.

- Apa! – John integet, és egy idősebb férfihoz rohan. Váltanak pár szót, közben minket leköt, hogy válaszoljunk arra a sok kérdésre, amit hozzánk intéznek.

Apró gyermekkéz simul az enyémbe.

- Charlotte! – hajolok le hozzá, és felkapom.

Átkarolja a nyakam, nevet.

- Isten hozott titeket! – mondja felnőttes komolysággal, amin mosolyognom kell.

- Köszönjük! A fiúk?

- Itt vannak valahol. Silvermoont hoztad? Meséltünk a többieknek róla. Játszhatunk vele?

- Silvermoon mindig velünk van. Nem hagyom el a barátaimat.

- Örülök – csillan fel a szeme.

Puszit nyom az arcomra, majd lekéretőzik. Farkasomhoz rohan, aki lelkesen üdvözli. A gyerekekkel együtt azonnal kisajátítják maguknak. Nevetek, Jesse is vigyorog.

- Elnézést! – fordulok vendéglátónk felé, de ő is mosolyog.

- Semmi baj. Már hozzászoktam, sok gyerekünk van, és itt övék az elsőbbség. William Feldstone, szólítsatok Willnek! – nyújt kezet határozottan. Bemutatkozunk mi is.

- Nagyon barátságos ez a hely – nézek körbe. – Itt minden olyan más…

- Más, mint Franknél? – kérdezi szomorú beletörődéssel a szemében. John rettenetesen hasonlít rá, le sem tagadhatják egymást.

- Igen. – Bólintok is nyomatékul. – Nála sokkal nyomasztóbb, és mindenki olyan… - Segélykérően Jesse-re pillantok.

- Barátságtalan – vágja rá gondolkodás nélkül.

- Nálunk Nicky pont ilyen – szólal meg egy női hang. Csinos, fekete hajú nő a gazdája.

Eszembe jut Nicky nevetése. Rákapom a pillantásom, a napszemüveg ellenére érzem, amikor találkozik a tekintetünk.

- Szerintem ő nem ilyen – mondom halkan.

- Na, hiszen! – legyint a nő, és bele akar karolni a férfiba. – Nicky… Látja, erről beszéltem! – toppant, amikor a férfi ellép mellőle, és John közelébe húzódik. Már sejtem, ki a nő.

Will megelőz.

- Merry, ne piszkáld! – A homlokát ráncolja.

- Ön Merry, az orvos? – kérdezem, megszólítva a nőt. Valóban csinos, de nekem mégsem tetszik. A szeme… ellenséges, ravasz róka tekintet.

Meglepetten bólint.

- Hallott már rólam?

- Igen. Remélem, majd tudunk hosszabban is beszélni egymással. Régen beszélgettem utoljára szakmabelivel.

Nagyokat pislog.

- Hát, végül is… Majd felkeresem, gondolom, hosszabb ideig maradnak. Will, hová szállásolod el a doktor urat? – Egy kicsit gúnyosra sikerül a kérdés, de úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna. Jesse-t egyszerűen levegőnek nézi, szerintem bántja szépérzékét a torz arc.

Will már válaszolna, de Nicky megelőzi.

- Nálam – vágja rá. – Gabe és Jesse nálam fog lakni.

Merry rám mered. Nem tetszik a pillantása. Jesse-nek meg az ő tekintete nem tetszik, így vasvilla-pillantást vet rá. Merry zavartan kimenti magát a helyzetből, jobb is, mielőtt összevesznénk vele. Will Nickyhez fordul, Jesse pedig hozzám.

- Miért fogunk albínó úrnál lakni?

- Jesse! – bököm meg feddően. A fülébe súgom. – Az a nő hajt rá, azért.

- Aha… - Megenyhül az arca. – Szívás. Elmeséled?

- Majd, ha magunk leszünk.

Will utasítására John elveszi a cuccainkat, mi pedig – Will, Nicky, valamint Scott és Kyle anyukájának a társaságában – körbejárjuk a tábort. Martina vidám asszony, nem vette el életkedvét a háború, a sanyarú körülmények. Ő felel a gyerekekért, tanítja és felügyeli őket, míg a többi felnőtt nem ér rá. Értelmes, kedves nő, hamar megkedveljük.

Estére sikerül majdnem mindenkit megismerni, egy csomó mindenkivel letegeződni. Jesse azonban kimenti magunkat, szerintem látja rajtam, hogy elfáradtam. Nicky elkísér kis kunyhójához.

- Nem palota, de nekem elég. Van egy kis vendégszobám, az ágy elég nagy kettőtöknek. Majd összebújtok – teszi hozzá, mire nagyot pislogok.

Összenézünk Jesse-szel. Most viccelődni próbált? Hálásan rámosolygunk.

- Köszönjük!

- Szívesen. Legalább nem leszek egyedül – mondja, és tudom, milyen magányos is éjjelente. Én is az voltam, míg Jesse fel nem tűnt az életemben, és fel nem melegített éjszakánként.

- Jó éjt! – érintem meg a karját.

Enyhén meghajtja magát, és elhagyja a szobát. Most érzem csak, milyen fáradt is vagyok. Ezt közlöm Jesse-szel is, aki azonnal nekiáll megágyazni.

- Lefekszel szépen!

- Ne kezelj gyerekként! – huppanok le az ágy szélére, bár nem veszekedni akarok.

- Pedig néha úgy viselkedsz – nyom csókot az orrom hegyére.

Csak bámulom. Annyira másként viselkedik, mint azt elsőre gondolná róla az ember. Kettőnk közül ő a gondoskodóbb, a figyelmesebb, és talán a ragaszkodóbb is, pedig a megismerkedésünkkor simán minimum sorozatgyilkosnak tippeltem. A múltja még mindig rejtély előttem attól a pár dologtól eltekintve, amiket önként osztott meg velem, mégis úgy érzem, előbb-utóbb mindenre fény derül. Nem siettettem, számomra ő rejtélyekkel és nélkülük is fontos személy.

- Mi a baj? – hajol hozzám.

- Semmi. Csak elgondolkodtam.

- Remélem azon, hogy mikor megyünk tovább.

- Nem szeretsz itt lenni? – Hagyom, hogy levetkőztessen, és nedves kendővel áttörölje a testem.

- Nem erről van szó.

- Nicky zavar?

Előttem térdel, épp a lábfejem törölgeti, de most megmerevedik egy pillanatra.

- Idegesít, hogy olyan jól megértitek egymást.

- Jesse…

- Jó, tudom, hülyeség! – csattan fel.

- Jesse, nézz rám! – kérlelem.

Engedelmeskedik. Két tenyerem közé fogom az arcát, és a lábaim közé húzom. Nem zavar, hogy meztelen vagyok, nem szégyellem magam előtte. Látta már minden hibámat, minden hajlatomat.

- Nem akar tőlem semmit, ahogy én sem tőle.

- Akkor miért lakunk nála? – Most épp durcás kisgyerek módjára viselkedik, ami annyira idegen tőle, és tudom, hogy miattam… Én hoztam ki belőle ezt a viselkedést.

- Merry, az a nő délutánról, rászállt. Szerinte a homoszexualitás betegség, amiből ki akarja gyógyítani.

- Értem. Viszont azt már kevésbé, hogy miért érdekel, Nickynek van-e valakije?!

- Szerintem Stephennek tetszik Nicky.

- És? – Teljes figyelme az enyém, szinte issza szavaimat. Közben gyengéden folytatja a mosdatást, aminek nem örülök. Igaz, hogy fáradt vagyok, de nem ennyire. Igyekszem a tárgynál maradni.

- És Nickynek is Stephen.

- Akkor mi a gond?

- Egyikük sem fogja bevallani. Nicky még magának sem akarja, nemhogy Stephennek.

- Na, most már kezd világos leni – Elmosolyodik. – Kerítőt játszol?

Felnevetek.

- Valami olyasmi.

- Miért nem hagyod, hogy a dolgok menjenek a maguk útján? – viszonozza a mozdulatomat. Meleg kezeit az arcomra simítja. Jóleső borzongás fut végig rajtam. Ahogy közvetlen közelről nézem az arcát, gyengéd tekintetét, lágy mosolyát, melegség önt el. Mihez kezdenék nélküle? Mit csinálnék, ha nem melegítene fel, amikor fázom, és nem csókolna, amikor egyedül érzem magam? Olyan lennék, mint Nicky. Magányos éjszakákon bámulnám a falat, és hiába égne a tűz, nem tudna felmelegíteni. Úgy, ahogy nem is olyan rég a kis fogadóban, ahol fáztam a kandalló mellett…

- Hahó, merre jársz? – harap játékosan a vállamba, és úgy cikázik át rajtam a vágy, hogy kitörlődnek a gondolataim. Felidézem, miről beszélgettünk, és közelebb húzódom hozzá.

- Ez… meg sem fordult a fejemben – vallom be zavartan.

Felkuncog. Törölközőért nyúl, és gyengéden szárazra töröl.

- Gondoltam. Most viszont gyerünk aludni!

- Rendben. – Figyelem, ahogy megmosakszik, de mire mellém bújuk, már félálomban bóbiskolok. A vágy ott mocorog bennem nagyon mélyen, és csupán egy érintés kell, hogy fellángoljon. Tudom azonban, hogy akármilyen nehéz lenne neki, nem csinálná végig újra. Nem erőltetem, csak odabújok hozzá, a melege elbágyaszt, s nemsokára már alszom is.   

 

Gyorsan telnek a napok. Új ismerősökre teszek szert, összebarátkozom az itt lakókkal. Ellátom a sérülteket, betegeket. Jesse sok időt tölt Will-lel. Körbejárnak, megszemlélik a tábort biztonsági szempontból. Jesse-nek van néhány javaslata, meglátásai helyesnek bizonyulnak, így nemsokára nekiállnak a megvalósításnak.

Nicky titokzatossága szinte kézzel fogható. Szeretik őt az itteniek, de tartanak is tőle. Viszont szerintem aranyosan viselkedik, amikor Merry felbukkan a környéken. Hanyatt-homlok menekül előle, én meg szívjóságból mindig szemet hunyok felette. Merry féltékeny és dühös, de ez nem érdekel. Nem kedvelem, pedig szakmailag nézve nagyon jó orvos.

Szokásommá válik, hogy sötétedés előtt sétálni megyek. Ma épp Charlotte tart velem.

- Szereted Jesse-t? – teszi fel váratlanul a kérdést.

- Ez… honnan jutott eszedbe? – torpanok meg.

- Láttalak titeket tegnap – vágja rá mosolyogva.

Zavaromban egy kavicsot rugdalok. Hülye Jesse! Váratlanul behúzott az egyik ház mögé, és addig csókolt, míg össze nem csuklottak a lábaim. Utána meg ott hagyott, mintha mi sem történt volna.

- Szereted? – Charlotte elég rámenős.

- Valami olyasmi – mondom kitérően.

- Most igen vagy nem? – Várakozóan néz rám. Választ vár, nem mellébeszélést.

Válaszolnék, de egy érzés megbizsergeti a tarkóm. Figyelnek minket. Valaki van itt. Talán nem is egyedül. Veszélyesek lehetnek. A késem már ott is van a kezemben.

- Charlotte…

- Igen? – Nem is sejti, hogy veszélyben vagyunk. Gyermek még, akit meg kell védenem.

- Fuss! – suttogom.

Nem érti, tágra nyílik a szeme, de ekkor meglátja nálam a kést.

- Miért? – nyögi ijedten.

- Menj! – súgom, de nem mozdul. Rákiáltok. – Fuss! – Látom a szemem sarkából, hogy egy sötét árnyék vetődik felénk, eléje vetődöm. Charlotte-nak vissza kell jutnia Nickyékhez, nem eshet baja. A földre zuhanunk. Frank egyik embere, felismerem. Charlotte sikít, és végre futásnak ered. Ügyes és gyors, sikerül kicseleznie a másik férfit. Az utánanyúl, de ekkor vágom bele a lábába a késemet. Az alattam fekvő fickó gyomron öklöz, feléje fordulok. Ösztönösen védekezek, és támadok, ahogy egykoron belém verték a mozdulatokat. Újabb valaki lép színre, de már későn veszem észre. Egy villanás, aztán a csend…   

 

5. Csapdában

 

Közép-Amerika, Louisiana állam.

New Orleans romjainál, Frank O’Shalley táborában, pár órával később.

 

Hangok vesznek körül. Hasogat a fejem, és elzsibbadt a kezem. Mocorgásomra azonnal felkiált valaki.

- Szólj Franknek! Ébredezik.

Ébredezek, ez igaz. Csak épp az álom nem volt szép, bár a valóság még annyira sem tetszik. Felpislantok. Hunyorgok, hogy az elhomályosodott környezetet végre élesen lássam. Kicsi szoba jellegtelen, fehér fallal, kicsi ablakkal, jóval a normális magasság felett. Egy ajtó van, előtte egy olyan kigyúrt fickó, hogy csak na. Kisebb hegy a figura. Biztos vagyok benne, hogy ő asszisztált a leütésemnél. Ez nem teszi szimpatikussá.

Óvatosan megmozdítom a kezem. Az ujjaimba azonnal lüktető bizsergés hatol. Nem a legkellemesebb, de még elviselném, ha a rosszabbik kezem nem lenne olyan, amilyen. Át kellene kötni rajta a sebet, de úgy sejtem, mostanában erre nem nagyon lesz lehetőségem. A földön fekszem, a kezemet összebilincselték. Pompás. Orvosuk nincs, de bilincsük igen. Az ember nem változik, nem igaz?! A fejem már csak tompán lüktet. Ha nem teszek hirtelen mozdulatot, nem lesz baj, elviselhető. Olyan lassan megy a felülés, hogy a fickó az ajtónál gúnyosan elvigyorodik.

- Fáj?

- Maga ütött le? – kérdezem tőle, bár nem hiszem, hogy számítana a dolog.

- Bocs. Nagyot ütöttem? – Nem úgy néz ki, mint aki sajnálja.

- Hol vagyok? – nézek körbe óvatosan. A fejem még a nyakamon, enyhe szédülés kap csak el.

- Frank kihallgatószobának nevezi.

A bútorok hiánya rossz érzéseket kelt bennem, bár azt eddig is sejtettem, hogy nem kéjutazásra invitált O’Shalley magához.

- Értem.

Kavarognak a fejemben a gondolatok. Ki kell jutnom innen! Igen, de hogyan? Úgy tűnik, most csak annyit tehetek, hogy várok a kedvező alkalomra. Jesse le fogja harapni a fejem, ha túlélem. Jesse…

Mély levegőt veszek. Mi lesz, ha velem történik valami? Saját magát fogja okolni, és abból semmi jó nem származik majd. Ezt nem hagyhatom. Tehetnek velem akármit, de a lényeg, hogy túl kell élnem. Vissza akarok menni Jesse-hez. Még van pár dolog, ami megbeszélésre vár közöttünk, és van egy valami, amit meg kell tennünk…

- Felébredt a mi kis Hamupipőkénk? – Az érkező Frank hangja gúnyos.

Legszívesebben arcul köpném, bár nem vagyok az a köpködős fajta. Mégis olyan ellenszenvet érzek irányába, amit csak így tudnék kifejezni. Lassan mozogva hátrébb kúszom, egészen a falig, és nekidöntöm a hátam.

- Frank… Vajon miért nem örülök annak, hogy látom? – Elég megvetést sűrítek a hangomba ahhoz, hogy a kezdeti barátságos (?) hangulat megfagyjon.

Az arca szinte megmerevedik.

- Álszent hazug! – sziszegi. – Milyen nagy lett a szája, doktor!

- Mégis mit vár tőlem? Hogy örömmel üdvözöljem, miután leütött, és elrabolt? – A hangom most fáradt és nehézkes, mint akit ennyi erőfeszítés is kimerített. Azt kell hinnie, hogy gyenge vagyok, piszkosul gyenge.

- Még csak az hiányozna! – Jól láthatóan megborzong, de én látok a szemében valamit, ami ellent mond ennek.

- Tényleg? – kérdezem szinte közömbösen.

Elvörösödik, előttem terem. Csodálkozom, hogy dühben nem rúg belém. Pedig látom a szemében, hogy ami késik, nem múlik.

- Többnek gondoltam magát, doktor – vicsorogja. – Sajnálatos módon tévedtem.

- Mire gondol? – Megpróbálok kíváncsiságot csempészni a hangomba. Beszéltetnem kell, az időt húzni. Élni akarok. Túl akarom élni ezt az egészet. Célom van, vegyétek küldetésnek.

- Azt hittem, istenfélő, komoly ember, aki megveti a bűnösöket, de valójában maga is csak egy közülük.

- Kit tekint maga bűnösnek, Frank? – Ahogy megmozdulok, a bilincs megcsörren. – Az én véleményem szerint, mind azok vagyunk. Még maga is – teszem hozzá nagyon halkan. Nem akarom felingerelni. Késő.

- Engem ne vegyen egy kalap alá se velük, se magával! – Kiabál, és ezúttal bakancsos lábával sípcsonton rúg.

Megrándul az arcom, de összeszorítom a fogam. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy jajgassak, könyörögjek.

- Miért, Frank? Talán nem bűnös maga is? – És ahogy találkozik a tekintetünk, felhördül.

Dühödt vadkanként ront nekem. A földre taszít, rúg és üt. Összekuporodom. Véresre harapom a szám, de akkor sem kiáltok. A kezemmel védem az arcom. Magzatpózba gömbölyödöm, hogy valamelyest védjem magam. Ütései a vállamat, az oldalamat, a fejemet érik. Imádkozom, mi mást tehetnék?! Rég elfeledett ima jut eszembe, csak az újabb, a következő sorra koncentrálok, és abban reménykedem, mire a végére érek, Frank is kidühöngi magát. Bár sejtem, hogy ennyivel nem fogom megúszni.

Két embere rezzenéstelen arccal áll az ajtónál, és nem tesznek semmit. Lehunyom a szemem, végére értem az imádságnak. Frank ütései súlyosan és tompán puffannak a bordáimon, a karomon, a csípőmön. Nem lesz vége soha… Isten neve helyett Jesse-ét mormolom magamban újra és újra. Nem nyögök, nem jajdulok, nem kiáltok. Vért köpök, ahogy Frank egyik ütése eltalálja az arcom, és elharapom a nyelvem, de továbbra is hallgatok. Aztán ennek is vége szakad, bár már nem érzem a testemet, csak sajgó hús csupán.

Frank zihálva áll felettem.

- Mocskos buzi! – lihegi gyűlölködve.

Akaratom ellenére felkuncogok, bár olyan fájdalom hasít belém, hogy elakad a lélegzetem.

- Elmondhat mindennek, Frank… - Felnézek rá, és minden erőmet összeszedem, hogy rámosolyogjak. Kissé véresre sikerül, de legalább mosoly. –, de mégis úgy hiszem… kettőnk közül mégis én fogok… majd a Mennybe jutni…

Úgy néz ki, menten megüti a guta. Folytatom.

- Emlékszik még a fiára, Frank? Ő már ott van. Találkozom majd vele, s ki tudja… Lehet, hogy barátok leszünk. – Egész testében remeg az indulattól. – Emlékszik rá? – Rákiáltok, amitől összerezzen, megdöbben, hátrahőköl.

Látom gyengeségét, és ő tudja, hogy látom.

- Példát statuálunk magával, doktor… - suttogja, és a hangjából áradó gyűlölettől hideg veríték lepi el a testem.

- Engem is megöl? – Nem engedem, hogy lássa rajtam, mennyire félek.

- Addigra kívánni fogja a halált. Hozzátok! – szól a két férfihoz, majd visszafordul hozzám. – Vetkőzzön!

Tudom, hogy tág a pupillám, hogy remeg az ajkam. Félek. Jesse…

- Nem – felelem. Farkasszemet nézek vele, és ő néz félre előbb. Kis győzelem, de akkor is én vagyok a győztes.

- Akkor majd a fiúk megteszik… vagy… - Elharapja a mondatot, és elvigyorodik. Feláll a hátamon a szőr tőle. Ha eddig féltem, most azt hiszem, kezdhetek rettegni.

- Ugye tudja, Frank, hogy maga őrült?

Akkorát rúg belém, hogy a falhoz koppanok. Megint elharapom a nyelvem, önkéntelenül is felszisszenek tőle. Francba! Kézfejemmel törlöm le a vért az államról, és igyekszem megnyugodni. Mire felnézek, nyílik az ajtó. Ráharapok az ajkamra, nehogy felkiáltsak. Isten, segíts!

A két fickó egy nagydarab négert vezet be a szobába. Csak egy melegítőt visel. Nem is ettől ijedek meg, hanem a szemétől. Pupillája tág, tekintete üres. Drog. Telenyomták drogokkal, s ő azt fogja tenni, amire utasítják, hogy megkapja a következő adagot. Ennek a fickónak beszélhetek. Neki nem fog használni a szép szó, hiszen csak egyvalakinek fog engedelmeskedni. Franknek. Védekezni sem tudok ellene. Nem, mintha lenne esélyem, hiszen kétszer nagyobb nálam, ráadásul meg vagyok bilincselve, összerugdosva. S úgy sejtem, a drogok miatt nem érez semmit. A semmit értsétek szó szerint. Ez a fickó el fogja venni, amit akar, amire utasítják.

Vetkőzni? Ez csak egyvalamire utalhat, amit pedig én nem akarok. Nagyon nem. Frank meg akar törni, azt akarja, hogy féljek. Meg akar ölni, s úgy gondolja, élvezet lesz így látnia.

- Vetkőztessétek le!  - int felém.

A fickó az ajtónál marad, nem moccan, tekintete mered a levegőbe. Olyan, mint egy jól idomított kutya. Tiltakozok, ahogy erőmből telik, de egyikük kezében ott villog egy kés. Mozdulatlanná dermedve hagyom, hogy leszaggassa rólam a ruhát. Ehelyett szépen levetkőztetnek, a ruháim pedig összehajtogatva a földre kerülnek. Frank talán azt tervezi, hogy újra felveteti velem őket? Ha túlélem ezt, akkor még mit tervez velem? Összekuporodom, hogy ne férjenek hozzám, de a két fickó lefog. Leszorítják a kezem a padlóra a fejem fölé, szétfeszítik a lábam. Hideg a föld, sajog a testem.

A fickó megindul felém, amikor Frank int neki. Most kezdek komolyan félni. Valamit tennem kell. Csak éppen, mit?

- Azt hittem, Frank, hogy… a piszkos munkát is maga végzi… Szinte csalódást okoz…

Felüvölt.

- Gyerünk már! Látni akarom, ahogy szenved!

A torkomban dobog a szívem, de mozdulatlan vagyok, és nem veszem le a szemem Frankről.

- Nem gondolja, hogy ez a fajta büntetés csakis egy beteges elme agyszüleménye lehet? – Szinte udvarias társalgást folytatok.

Két lépés, és a fickó ott van a lábam között. Én viszont nem akarom, hogy ott legyen.

- Csináljátok már! – Frank üvölt, nyálbuborékok pattognak a szája sarkában, és őrület fénylik a szemében.

- Nem hiszem, hogy Bennyt is vele ölette meg… Amúgy milyen érzés volt megölni a saját gyerekét? – Csak találgatok, de ahogy meglátom az arckifejezését, már biztos vagyok, hogy telitalálat volt. Elszorul a torkom, már hadarok. – Milyen volt előtte megerőszakolni? – Elvörösödik az arca, ökölbe szorul a keze. Biztos vagyok benne, hogy nem sok választja el attól, hogy saját kezével öljön meg. Mély levegőt veszek, amikor folytatom. – Élvezte, igaz, amikor megtette? Élvezte… - Egyenesen a szemébe nézek, és hagyom, hogy mindentudó mosoly jelenjen meg a szám sarkában.

Aztán már a két fickóé a figyelmem. Látom, hogy elbizonytalanodnak, és ez nekem elég. A kezemet leszorító arra eszmél, hogy magam felé húzom a kezem, a homlokommal találkozik az orra, hallatszik az émelyítő reccsenés. Kiáltva hátrahőköl, elengedi a csuklóm, végre szabad a kezem. A bilincset nem számolva. A másik fickó erre mozdulna, de pont belefut az öklömbe, majd felrántott térdembe. Halk nyögéssel összeroskad. Egy ideig nem lesz gondja az utódlásra. Most már csak egy célpontom van. A harmadik épp ekkor ér oda, nincs időm, hogy bármit is tegyek. Összeszedem minden erőmet, és igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire fájok. Teljes erőmmel rúgom ágyékon. Felüvölt, ösztönösen összegörnyed. Két kezem összekulcsolva – minden erőmet beleadva – sújtok a halántékára, mire hang nélkül eldől.

Mindez alig pár pillanat alatt játszódik le, de több mozdulatra nincs időm. Egy pisztoly csöve szegeződik a fejemnek.

- Kezdem úgy érezni, doktor, hogy alábecsültem magát. – Frank keze remeg a ravaszon, ami nem tölt el örömmel.

Lihegve, fájva kuporodom a sarkamra. Nem láthatja, hogy képtelen lennék felállni, annyira kivagyok.

- Mit ér vele, ha megöl? Vagy ha példát statuál velem? – idézem a szavait – Hiszen Nicky akkor is itt marad, és a fejére fog pályázni.

Frank hahotázni kezd, látszik, hogy már saját őrülete vezeti. Már nem hatnak rá az észérvek.

- Nem jött még rá, doktor? Maga lesz a csali. Két legyet ütök egy csapásra!

- Nickyt nem érdeklem annyira, hogy kockáztassa értem az életét.

Ravaszul pillant rám.

- De a barátjának igen, és ha jól gondolom, akkor rá fogja venni azt a szemetet, hogy segítsen neki megmenteni magát.

- Szép terv, Frank, csak kár, hogy nem fog összejönni – csóválom a fejem.

- Semmit nem bíztam a véletlenre. Ha az a kis buzi még akkor is tiltakozna, lesz ott még valaki, aki majd győzködi.

Összeráncolom a homlokom. Franknek van beépített embere? Stephen lenne az? Nem hiszem, túlságosan is szereti Nickyt. Akkor ki?

- Kíváncsi, mi? Maradjon csak az én titkom. Az illető segít nekem abban, hogy a betegek végre a gyógyulás útjára lépjenek – vigyorog. – Na, öltözzön! – parancsol rám.

Magamhoz húzom a ruháimat, és felráncigálom őket. Igyekszem nem sziszegni a fájdalomtól. Közben az előbb emlegetett ismeretlenen jár az agyam. Sejtem, ki lehet. Hogyan nem jöttem rá már korábban?

- Szedjétek már össze magatokat! – Frank az embereire rivall. – Nem látjátok, hogy mekkora szélhámos? Még titeket is megtévesztett, hogy megszabaduljon, idióták!

Nem szólok közbe, nincs miért. Az utolsó felvonás következik.   

 

Kis tér közepén állok. Körülöttem asszonyok, gyerekek, férfiak. Egyik sem néz a szemembe. Stephen Frank mögött ácsorog, egy rá kísértetiesen hasonlító asszony társaságában. Ő lehet Frank felesége. Stephen karjába kapaszkodik, arca sápadt, de érzelmek nélküli. Olyan asszony arca az övé, akit már meggyötört az élet, ő mégis megtanult egyenes gerinccel állni a viharban. Ehhez viszont eladta a lelkét a Sátánnak…

Két ismeretlen fickó fogja a karom, nehogy megszökjek. Eszemben sincs. Frank azonban semmit sem bíz a véletlenre. Legszívesebben leülnék a földre, annyira fáj mindenem. Aludni szeretnék, és végre Jesse-t ölelni. Ez persze lehetetlen. Talán soha többé nem ölel magához… Megmozgatom a vállam, elvetem az ötletet, hogy lehuppanjak a porba. A büszkeség viszont nagy úr. Mondjuk, nem tudom, hol bujkált eddig, de végül csak visszatalált hozzám.

- Nos, Frank? – vonom fel a szemöldököm. – Lesz még valami program, vagy aludhatok egyet? – Úgy teszek, mintha unatkoznék, és kis híja, hogy nem kapok érte egy nagy pofont.

- Pofa be! – sziszegi az arcomba. Ahogy belenézek a szemébe, nem látok benne mást, csak halált. Mert itt ma egyikünk meg fog halni. – Emberek! – Körbefordul, széttárja a karját, mint Jézus a kereszten. – Figyeljetek rám! Ezt a férfit többen ismeritek, nem is olyan még nálunk élt, velünk evett, minket gyógyított. Gabriel doktor azonban nem az, akinek gondoltuk. Azt hittük róla, hogy tisztességes ember, jóravaló és emberséges, de ez nem így van. – Még némi sajnálatot is sikerül csempésznie a hangjába. Kitűnő szónok, ezt el kell ismernem. – Kiderült róla, hogy hazug, csaló, és becstelen. Tisztességtelen, bűnös viszonyt folytat azzal a férfival, akivel ideérkezett. Ki tudja, hogy milyen betegségeket hozott be közénk… annak ellenére, hogy orvosi esküje kötelezi, nem sodor veszélybe ártatlanokat… - Majdnem felkacagok, igaz, nem jókedvemben. Az ajkamba harapok, nehogy közbeszóljak. Engedem, hadd mondja el monológját. – Veszélybe sodort minket! – kiáltja éppen felháborodottan. Az emberek arcán azonban nem látok mást, csak mélységes közönyt. Megszokhatták már vezetőjük habókjait, így most sem tűnnek riadtnak, döbbentnek. – Mindezt tudatosan tette! – Frank rám mutat. – Meg sem próbálta elkendőzni tisztátalanságát! Kihasználta jóhiszeműségünket!

Folytatja tovább pocskondiázásomat, már oda sem figyelek rá. Mondja csak, ha ettől jobban érzi magát. A távolban megvillan egy fénypont. Mi az? Fegyver? Ettől rossz érzéseim vannak. Mivel Frank olyan magabiztos, úgy sejtem, van valami titkolnivalója. Vagy Nicky keze van a dologban? Egyszerűen őrjítő ez a tudatlanság. Ahogy végignézek az embereken egy pillanatra fehér ruha villan a szemembe, de csak egy férfi fehér ingben. Ám egy fekete ruhás alak, melyet csak a szemem sarkából pillantok meg, már inkább felkelti a figyelmem. Tovább szemlélődöm. Érzem, hogy Jesse itt van a közelemben. Persze, erre lehet hitetlenkedve legyinteni, hogy honnan tudhatnám, de… Ezt üvölti minden sejtem.

Frank tovább prédikál, már a Sátánról hablatyol. Az homályba vész számomra, hogy jövök én a jó öreg bukott angyalhoz, de hát, csak nem ugatok bele ennek a jóravaló embernek a prédikációjába?! Bár már nagyon unom, és igazából túl akarok lenni az egészen.

- Meddig akar még hazugságban élni, Frank? – szólok közbe.

Megdermed, szava elakad, rám mered.

- Hogy merészel…

Kihúzom magam, és felemelem a hangom, hogy mindenki hallja, amit mondok.

- Nem válaszolt, Frank! Nem is olyan régen feltettem magának két kérdést. Egyikre sem válaszolt. Miért hallgat a saját bűneiről? Miért az én állítólagos bűnöm a mai nap témája? Miért nem lehet a magáé?

Majd felrobban dühében. Látom a szemem sarkából, hogy az emberek kezdenek odafigyelni ránk.

- Neked nincs jogod engem kérdőre vonni! – üvölti az arcomba.

Nyál fröcsköl rám, ilyenkor persze nem emleget senki fertőzést. A tegezésről nem is beszélve…

- Miért? Magának van engem, Frank? – Akaratom ellenére düh érződik a hangomban.– Kérdeztem valamit! – kiáltok az arcába, amitől meghőköl.

Ökölbe szorítja a kezét, megütne, de a hangom megállítja.

- Miért hallgat, Frank? Milyen joga van megítélni magának vagy egyáltalán bárkinek is itt engem? Kinek van joga itt Istent játszani? Magának talán, amikor emberek halnak meg maga körül, és nem tesz ellene semmit? – Kétségbeesett és haragos minden szavam, kifulladva rázom a fejem. – Most az jár a fejében, hogyan tudna engem elhallgattatni, igaz? – A két férfi szorosan tart, én pedig felvetett fejjel állok köztük. Nem adom meg magam.

Frank dühödten megránt, hogy térdre esek. Felnézek rá.

- Azt hiszi, ha megöl, és idecsábítja Nickyt, majd őt is megöli, akkor minden rendbe jön? Hogy megússza majd a saját fia meggyilkolását? – Tudom, hogy döbbent arcok merednek rám. Íme, felkeltettem őket közönyükből. Még hangosabban beszélek, miközben Frank kidülledő szemekkel szegezi a homlokomnak a pisztoly csövét. – Miért nem húzza meg végre azt a ravaszt? Csak nem a lelkiismerete akadályozza meg? Van egyáltalán magának olyan? – Liheg, remeg, de még élek. – Gyerünk! Húzza már meg azt a kurva ravaszt! Legyünk túl rajta! – ordítok rá, amitől tágra nyílik a szeme. – Nickyt várja, igaz?

- El fog jönni! – motyogja idegesen. Látom rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Ha megöl, mielőtt Nicky ideér, füstbe megy a terve. Ha viszont életben hagy addig, fény derülhet a múlt titkaira, amit annyira el akar kendőzni.

A sarkamra kuporodom, nyugalmat erőszakolok magamra.

- Már itt van – felelem, ahogy az emberek közül kiválik a fekete csuklyás alak. – Eljött ide magáért ma a Halál… - suttogom, hogy még nagyobb hatással legyek rá.

Megperdül, és az ismeretlenre szegezi a pisztolyát. Nicky – ki lehetne más – megigazítja a szövetet, amely eltakarja az arcát, így valamelyest láttatni engedi keskeny arcvonásait, szomorú szemét.

- Ha megölsz, te is meghalsz – mondja nyugodtan.

Jesse és Silvermoon lép ki mögüle, és máshonnan is hallatszik a závár kattanása. Nincsenek egyedül.

- Vérfürdőt akarsz, te kis buzi? – Frank körbenéz, és nagyot nyel. Már korántsem olyan nagylegény, mint előtte.

Emberei ugyanis felemelt kézzel állnak, hátuk mögött Nicky emberei. Stephen mellett John áll komoran, és épp a kezébe nyom egy puskát.

- Lefegyvereztünk mindenkit – jelenti katonásan.

Újra a szemembe villan a fénypont. Jesse elindul felém Silvermoonnal, de nem veszi le a szemét és a SIG csövét Frankről. Silvermoon felhúzott ínnyel morog rá, úgy kocog mellém. Közelebb lép Nicky is, alig két lépés választja el Franktől, amikor Jesse odaér mellém.

- Gabe…

- Ne érj hozzám! – Egy kicsit nyersre sikeredik a mondatom, de most nem érek rá ezzel törődni. Egész testem merő feszültség. Nicky pont beleesik a fénypászma útjába, a csuklyán egy pillanatra piros pont villan. – Két óránál és keleti tíz foknál fegyver. A ti emberetek?

Gabe megrázza a fejét, és mellém térdel.

- Nem.

- Távcsöves puska. Küldj oda valakit, aki elég gyors, hogy… időben odaérjen. Siess!

Jesse nem az a fajta, aki habozik. Magához inti Johnt, elsuttogja neki az utasításokat, és a fiú elrohan. Jesse visszajön hozzám, de most meg sem próbál megérinteni. Én pedig nem tehetek mást, csak várok. Az, hogy a távcsöves még nem lőtt, azt jelenti, megbeszélt Frankkel valami jelet. Nagyon résen kell lennem. Húzni kell az időt…

- Mi lesz most, Frank? Egyedül maradt – hangosan beszélek, gúnyosan, kétséget sem hagyva afelől, mennyire szánom őt.

- Nem fogtok legyőzni! Főleg te nem, te gyilkos! – A fegyverrel Nicky felé bök, de szerencsére nem húzza meg a ravaszt.

A csuklya árnyékában Nicky szomorúan elmosolyodik. A tekintetében fájdalom ég, nyoma sincs bosszúszomjnak, haragnak. Egyszerű elfogadás az, amit látok rajta.

- Azon az estén épp az előjátéknál tartottunk – kezdi. – Rajtam már csak a nadrág volt, Benny még az inget sem vetette le… Nem számítottunk magára, Frank. – Minden szava perzsel a fájdalomtól. – Meglepett minket. Ugyanazzal a pisztollyal hadonászott, mint most. Benny engem féltett, magára támadt, hogy legyen időm elmenekülni. Azt gondoltuk, hogy őt… őt úgysem bántaná, hiszen a fia. Fiatalok voltunk, naivul azt hittük, hogy egy idő után megnyugszik majd, és minden rendbe jön. Nem így lett…

- Szemenszedett hazugság! – Érzem, ahogy Frank magában dönt. Most jött el az idő, hogy jelt adjon, hiszen Nicky nem mondhatja el, mi történt akkor. Hallgatnia kell az örökkévalóságig.

- Ez az igazság! – mordulok élesen, és bennem bizony ott ég a düh. Hadd tudja meg Frank O’Shalley, ha Nickyt el is hallgattatja, majd én beszélek helyette. – Nicky elrohant, maga viszont ott maradt. Veszekedtek, verekedtek is. Úgy alakult, hogy maga alá gyűrte a fiát. Benny talán nem is volt eszméleténél. Maga pedig irtózatosan dühös volt rá, meg akarta leckéztetni. – A hangom megremeg, de megfeszül az ő teste is. Nicky nem szól, csak áll, az ajka remeg. – Leszaggatta róla a ruhát, és megerőszakolta, hogy méltó módon térítse le erről a bűnös útról, ahová Nicky csábította. – Az emberek szeme már nem közönyös, a szemükben fény ég. – Benny közben magához tért, védekezett, és magának el kellett őt hallgattatnia. Senki nem tudhatta meg, mi történt abban a kis szobában akkor éjjel. Megfojtotta hát… - Még az én hangom is elcsuklik. – Fogalmam sincs, hogy volt rá képes, Frank… A gyermek… Isten ajándéka. Maga pedig bemocskolta, és megölte.

- Neem! – Frank a fejét rázza.

- De igen. Maga ölte meg Bennyt, majd úgy alakította a dolgokat, mintha Nicky tette volna. Boszorkányüldözésbe kezdett, holott Nicky őszintén szerette a maga fiát, és soha nem bántotta volna.

- Hazudsz te is! – Frank eszelősen visít. Azt csodálom, hogy engedte végigmondanom a mondandómat.

- Mindannyian tudjuk, hogy itt egy hazug van, és az maga, Frank. – Jesse nyugodt hangja csak olaj a tűzre.

- Hallgassatok el! – Frank már rekedten üvölt. – Mind Pokolra juttok! Hazugok, álszentek és képmutatók vagytok! Gyilkosok, megrontók, buzik! Az ilyenek mind oda kerülnek, mert Isten mellett nincs helyetek!

- Isten szemében nincs különbség ember és ember között – felelem. – Isten mindannyiunkat szereti. Nem számít, hogy eltévelyedtél az útról, amely egyenes volt. Nem számít, hogy kit szeretsz, amíg őszintén és igazul teszed azt. Nem számít, hogy hányszor hazudsz, hányszor tévedsz el a sötétben. Azt hiszem, Frank, nem értelmezte jól a Szentírást…

Üvölt, és újra széttárja a karját, mint az elején, én viszont tudom, hogy itt az idő.

- Hazugok vagytok mind! A Pokolban a helyetek! Gyere, Istenem, sújts le erre a bűnös lélekre! Mutasd meg, hol az igazság!

Egyetlen lehetőségem van, nincs idő arra, hogy tétovázzak. Előrelendülök. Akkorát taszítok Franken, hogy döbbenetében elejti a pisztolyát, és nekizuhan Nickynek. Nicky viszont automatikusan félrelép, hogy kitérjen előle. Egy pillanat műve az egész. Vörös pont Frank homlokán, aztán szétrobban a feje. Vér csont-és agyvelődarabkák repkednek ránk. Eldől, Nicky pedig a földre csúszik, a csuklyája lecsúszik az arcáról, arcát vér borítja. Csend. Mély, halálos csend, aztán egy nő sikolya, aminél szörnyűbbet még soha nem hallottam…

 

Káosz. Talán ezzel a szóval illusztrálhatnám a legjobban a lövést követő perceket. Mindenki arcán döbbenet, félelem, értetlenség. Senki nem tudja, mi történt. Akik hisznek Istenben azt mondják, hogy ez az Ő büntetése. Végül is miért ne lehetne az Ő keze, amely lesújtott a férfira, aki elkövette a legszörnyűbb bűnt, melyet ember csak elkövethet…

Frank felesége elájul, Stephen két asszonyra bízza, akik majd mellette lesznek, ha magához tér. Nem hiszem, hogy valaha is fel fogja dolgozni az itt történteket. Stephen viszont nagy segítségünkre van. Segít lecsendesíteni és megnyugtatni az embereket. Győzköd, bíztat, érvel vagy fenyeget. Pontosan tudja, kinél melyik a hatásosabb. Bizalmat ígér, bizalmat kér, s az emberek, akik oly régóta ismerik és tisztelik, hallgatnak rá. Kell nekik egy vezető, és mivel Stephen a kezébe vette most az irányítást, fejet hajtanak előtte.

Nicky eközben Frank bizalmi embereivel foglalkozik. Természetesen távolabb a többiektől, és mellettük két fegyveres őrködik, hiszen a hűség nem múlandó minden esetben. Nicky azonban jól érvel.

- Utolérte őt a sorsa, amit megérdemelt. Megbecstelenítette, és megölte a saját fiát. Befeketített engem. Kihasznált titeket. Miért kellene hűségesnek lennetek egy ilyen emberhez? – teszi fel a kérdést.

Az emberek összenéznek, néhányan hümmögnek, mások a szájukat húzzák, de azzal mindannyian tisztában vannak, hogy ha most nemet mondanak, akkor mehetnek Isten hírével egyenesen a Pokolba.

Lassan megnyugszanak a kedélyek. Jesse John után indul, aki még mindig nem jött vissza. Attól félünk, hogy valami baja esett. Remélem, nincs igazunk. Nem akarom őt elveszíteni, és életem végéig furdalna a lelkiismeretfurdalás a halála miatt. Egy széken ücsörgök, próbálom összeszedni magam, és közben azért imádkozom, hogy térjenek vissza épségben hozzám. Silvermoon a lábamnál fekszik, a fejét simogatom, amit élvezkedve enged. Nem engedem, hogy kiboruljak, így a tudatom mélyére száműzöm a történteket. Majd később, amikor erősebbnek érzem magam, foglalkozom velük. Igazából már csak Jesse-re várok, hogy végre átöleljen, és aludhassak. Ez most minden vágyam. Majd jöhet utána a többi, csak ez váljon valóra.

Nicky áll meg mellettem.

- Hogy vagy? – Lehajol, megfogja a kezem. – Szörnyen nézel ki. A sebedet el kell látni.

- Tudom. Majd Jesse beköti.

- Tudtad, hogy eljön érted, igaz? – Ott guggol előttem, és lágyan cirógatja a kézfejem.

- Igen.

- Köszönöm.

- Nick… - Nem szólítom többé Nickynek. A fiú végérvényesen felnőtt lett, és ezt bizton tudom, ahogy összekapcsolódik a tekintetünk. Elmosolyodik, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben. Nem húzódom el, amikor hozzám hajol, és egy pillanatra összeér az ajkunk…  

- Tényleg angyal vagy… - suttogja mosolyogva.

Már eltávolodik tőlem, amikor utána szólok.

- Szeret téged. – Rám mered, megmerevedik. – Kaptál még egy esélyt a boldogságra. Nem azért mentettem meg az életed, hogy elszúrd. – Kemény a hangom, hogy tisztában legyen vele, komolyan gondolom a szavaim.

Felsóhajt, elindul anélkül, hogy válaszolna, de pár lépés után visszanéz a válla felett.

- Félek.

Elhiszem neki, hiszen mindenki fél egy újrakezdéstől. Én magam is féltem, de most már nem. Én elég erős voltam ahhoz, hogy szembenézzek mindennel Jesse-ért, de Nick nem az. Benne még erősen él a félelem, hogy képtelen lesz megfelelni a férfinak, akit szeret, és esetleg csalódást okoz neki. Mit mondhatnék neki?

- A pokolba is… - Bátorítóan intek. – Minden új és ismeretlen út félelemmel tölti el az embert. Viszont ha nem győzöd le a félelmeid, akkor egyedül maradsz… Merj bátor lenni, és harcolni a boldogságodért! Benny igazságáért kiálltál, és győztél. Ne kételkedj hát magadban!   Csak menj oda hozzá, és csókold meg, ahogy már az álmaidban megtetted.

Ha tudna, elpirulna, tudom. Ehelyett csak bólint, és Stephen felé indul, aki összevont szemöldökkel figyeli. A léptei lelassulnak, ahogy egyre közelebb ér hozzá. Látom, hogy Stephen kérdez tőle valamit, mire a fejét ingatja. Aztán már ott is áll előtte, két tenyere közé fogja döbbent arcát, és csókolja, mielőtt a csalódástól félve meggondolná magát. Lábujjhegyre kell állnia, és a csuklya is vészesen hátracsúszik, de nem hagyja abba. Ebbe az egy csókba sűríti bele minden eddig elfojtott érzelmét és vágyát. Biztos vagyok benne, hogy Stephen érteni fogja…

Jesse-re mosolygok, aki éppen ekkor áll meg mellettem.

- Kis kerítőm… - kuncogja.

- John? – nézek fel rá.

- Az apjával van. Megölte Frank emberét, elkél most neki a családja szeretete és támogatása.

Bár tudom, hogy ki a halott, mégis megkérdezem, hogy biztos lehessek benne.

- Ki az…?

- A doktornő. Már a második lövésre készült, amikor John lelőtte.

- Szegény fiú… - Stephenéket nézem, és nagyon-nagyon szomorú érzés suhan át a mellkasomon. – Merry… Sejtettem, hogy ő az. Frank beszélt róla, de nem mondta meg a nevét. Mégis… a szavaiból sejtettem, hogy ő az. Sajnálom, hogy így történt…

Jesse a kezemet nézi.

- Mekkora fájdalmaid vannak? – kérdezi halkan.

- Túlélem, de be kellene kötözni őket – biccentek az állammal a csuklómra és sérült kezemre.

- Elég csúnyán néznek ki.

- Igen. Meg jól esne egy ágy. Nincs olyan porcikám, mely ne fájna.

- Hihetetlen vagy… - Jesse finoman alám nyúl, és felemel. – Te vagy az orvos, és mégis mindig én ápollak téged.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, csak… mihamarabb gyógyulj meg – súgja a hajamba.

Úgy visz, akár egy hercegnőt, de ezt most egy cseppet sem bánom. Silvermoon mellettünk kocog, és egy pillanatra se téveszt minket szem elől. Jesse vállára hajtom a fejem, és hálát adok Istennek, amiért mellette lehetek…

 

Néha felébredek. Jesse mindig csinál valamit. Fegyvert olajoz, olvas, Silvermoont simogatja, vagy éppen a homlokát ráncolva engem néz.

- Aludj csak, Csipkerózsika! – mosolyog ilyenkor rám.

Engedelmeskedem. Néha álmodom – szépet, rosszat. Utóbbinál mocoroghatok is, mert Jesse kezét érzem az arcomon, és finoman mély, könnyedebb álomba ringat.  Aztán amikor kinyitom a szemem, nyugalom vesz körül, és már nem vagyok álmos, fáradt.

- Helló! – mosolygok rá az épp belépő Jesse-re.

- Végre! – sóhajtja. – Már kezdtem aggódni… - Leül mellém, homlokon csókol. – Két napig lázas voltál. Nicky segített levinni a normálisra. Hideg vizes borogatást kaptál, szerencsére használt. Jól vagy. – Csuklóját a homlokomra szorítja, majd elégedetten bólint. – Rendben van. Nem vagy éhes?

- Először kérek egy pohár vizet.

Iszom, eszem, megfürdök. A kezem egész jó állapotban van, de Jesse átköti még egyszer. Utána pedig megcsókol. Mire elválunk, vigyorog.

- Ez nagyon hiányzott.

A vállára hajtom a fejem. Beletúr a hajamba.

- Mindenki aggódott érted. Sétálunk egyet?

- Persze. Mesélj! Mik történtek, míg aludtam? – pattanok fel azonnal, és türelmetlenül téblábolok mellette, míg kerít a vállamra egy vékony kabátot.

- A táborban Stephen átvette a vezetést.   

- Hogy látod? Milyen vezető?

Átkarolja a derekam. Többen odaintegetnek nekünk, a gyerekek – Silvermoonnal az élen – már rohannak is felénk, de John visszaparancsolja őket. Hálás vagyok, mert igazából most nem lenne erőm a srácokra, hiába aludtam napokig. Most csak Jesse-t akarom hallgatni…

- Először egy ész nélküli izomkolosszusnak néztem – vallja be. – Tudod, az előítéleteim… - Rám kacsint, nevetek. – Okos, jó stratéga, és mindenek előtt empatikus, érdekli az emberek sorsa. Komolyan segíteni akar. Nehéz helyzetben van, mert a nővére még mindig nem fogadja el, hogy a férje ölte meg Bennyt. Valaki elkotyogta neki, hogy Stephen és Nicky együtt vannak, és nekitámadt az öccsének. Stephen most tiszta karmolás. Szerintem nem százas az a nő…

A lépteimet Jesseéhez igazítom.

- Az az asszony soha nem fogja bevallani magának, hogy sejtette, mi történt akkor. Biztos vagyok benne, hogy Frank nem patyolattisztán ment haza akkor éjjel. De könnyebb volt elfordítania a fejét…

Elérünk egy romos részhez, leülünk. Jesse-hez bújok.

- Nicky és Stephen?

- Nem hiszem, hogy azóta sokat látták egymást. Stephennek sok feladata van. Átszámoltatja a tartalékokat, minden családdal külön beszél, mire lehet szükségük. Will sokat segít neki, és a legtöbben igyekeznek a segítségére lenni. Boldogulni fog. Nicky viszont még mindig elég sokszor eltűnik. Van pár ember, akik amolyan véderőt képviselnek körülötte. Átkutatják a várost, keresik az újjáépítés módját. Most, hogy Frank meghalt, Nicky új célt keresett magának. Szerintem menni fog neki főleg, ha Stephen és a többiek támogatják.

Elmerengek. Végül igazat adok neki. Nicky az a személy, aki akaratával újjáépítheti New Orleanst, és elhozhat egy jobb világot az itt élőknek. Elég erős, elég bátor, elég elhatározott, de ami a legfőbb, elég kegyetlen ahhoz, hogy véghez vigye az álmait. A mai világban már csak az erősek maradnak életben…

- John hogy van? – terelem el a szót.

- Jól viseli, ami történt. Büszke magára, hiszen megmentette Nicky életét. Nem hiszem, hogy valaha is túl fog lépni azon, hogy embert ölt, de elfogadta, mert jó ügy érdekében cselekedett.

- Erős fiú, nem lesz semmi baja – vélem. – Kiderült, hogy Merry mióta dolgozott Franknek?

- Nem. Róla még Stephen sem tudott. Számít?

- Már nem…

Bámulom a gyerekeket, ahogy fogócskáznak. Erősen süt a nap, és megmelengeti belül hűvösre hűlt szívemet.

- Mi lesz most? – kérdezi Jesse halkan.

- Nem tudom… - vonom meg a vállam. – Maradhatunk, és segíthetünk Nickynek, de tovább is mehetünk. Mit szeretnél?

- Az a kérdés, te mit akarsz.

Kérdőn nézek rá, mire elmutat balra. Egy lány beszélget két asszonnyal, és olyan ismerős…

- Gina?

- Tegnap érkeztek.

- Beszéltél vele?

- Igen. Nem találta meg, akit keresett. Will megígérte, hogy mindenkit körbekérdez, tud-e róluk valamit. Nem fűz nagy reményeket a dologhoz.

- Értem. – Gina elmosolyodik, eltűri az arcába szálló hajszálakat. Ismerős mozdulat… Milyen rég is volt, mintha évtizedek teltek volna el.

- Kérdezett rólad.

- Mit mondtál neki?

- Az igazat. Beteg voltál.

Fojtottan mosolygok. Kezd feltűnni a furcsa felhang Jesse hangjában.

- A közelembe se engedted…

- Nem.

- Elmondtad neki?

- Nem. Viszont itt az alkalom, hogy megtudja. Pont felénk tart, nehogy odanézz!

- Ne gyerekes…!

Megcsókol. A nyelve a számba hatol, és olyan birtokló mozdulattal ölel, hogy másodpercek alatt felforrósítja a vérem. Gyengéden megérintem az arcát, feléje fordulok. Keményen ölel, elég kényelmetlen így csókolózni, de egye fene… élvezem… Mire elválunk, csak pihegek. Gina ott áll velünk szemben, arcán csupán döbbenet, semmi más.

- Gina… - A hangom még rekedt. Megköszörülöm a torkom. – Szia. Végre ideértetek. Jól vagy?

- Te buzi vagy? – kérdez vissza nyersen.

Jesse arca megrándul.

- Errefelé nem szeretjük ezt a szót. Több tiszteletet, ha kérhetem.

Gina ellenségesen mered rá.

- Miattad, mi?

- Elég! – vágok közbe, mielőtt összevesznének. – Gina, nem rád tartozik a magánéletem, de azért jobb, ha tudod, hogy ez nem volt szép tőled. Jesse szeret engem, és az, hogy együtt vagyunk, közös döntés volt.

- És te szereted őt? – Gina éles hangjára egyre többen nézegetnek felénk.

Felállok, bár Jesse ujjai vaskapoccsal zárulnak a karomra. Rápillantok, elenged. Gina idegesen harapdálja az ajkát, és ökölbe szorítja a kezét.

- Szeretem őt. – Tudom, hogy Jesse vigyorog.

- Ezt nem hiszem el.

- Miért? Azt hiszed, hogy hazudok? Mi okom lenne rá?

Gina a fejét ingatja, dacos tekintete élesen fürkész.

- Nem tudom, de nem olyannak ismertelek meg, aki beleszeret egy férfiba.

Jesse nem ér hozzám, de nagyon is tudatában vagyok annak, hogy itt áll mögöttem.

- Én sem hittem volna, hogy ez valaha is megtörténhet, de… - Beletúrok a hajamba. – így alakult. Tudod, Jesse fontosabb lett, mint valaha gondoltam volna… Nem első pillantásra történt, hanem lassan… Mire észrevettem, már… - Halkan felnevetek. – Bármilyen furcsa, nem bánom, hogy így történt. Jesse szeret engem, megvéd, mégis elegendő szabadságot ad ahhoz, hogy önmagam maradhassak. Soha nem tenne olyat, amivel megbántana, vagy fájdalmat okozna, és… ez több mint amennyit érdemlek.

- Neked ennyi elég? – A Gina hangjából kicsendülő hitetlenkedésre elvigyorodok.

- Szeret. Mi más kellene nekem ezen kívül?

Gina elhúzza a száját, aztán sarkon fordul. Faképnél hagy. Még fiatal, de meg kell tanulnia alkalmazkodni. Innentől kezdve nem érdekel tovább a sorsa. Nem tartozik nekem semmivel, és én sem neki. Menjen, és élje az életét, ahogy én is élem majd az enyémet. Jesse mögém lép, átölel.

- Jól vagy?

- Igen. Nehéz sorsa lesz, ha nem változtat a modorán.

- Nem a modora a gond, hanem a hozzáállása. Nem vagy még fáradt?

- Maradjunk még egy kicsit – kérem, és nekidőlök. Rátámaszkodom, ahogy azon a viharos éjjelen. Visszaülünk. – Silvermoon! – kiáltom el magam, mire loholva érkezik. Megölelgetem, összenyalogat, végül letelepedik a lábamhoz. Jesse belecsókol a nyakamba.

- Akkor hogyan tovább?

- Szerintem nyugodtan maradhatnánk még pár napot, vagy akár egy-két hete is. Mit gondolsz?

- Jól érzem itt magam, szóval én benne vagyok. Viszont úgy veszem ki a szavaidból, hogy tovább megyünk majd…

- Baj?

- Nem. – Megfogja a kezem. – Most már nekem is mondhatnád…

- Mire gondolsz? – Természetesen tudom, mit szeretne hallani, hiszen…

- Tudod te azt nagyon jól. – Mélykék szemében érzelmek örvénylenek.

Kuncogok, közelebb húzódom hozzá.

- Te mindig elmondod, de most nagyon szeretném még egyszer hallani…

- Szeretlek, Gabriel. – Habozás nélkül mondja, és a hangja szokatlanul lágy.

A nevem hallatán megbizsereg a testemben mélyen valami. A tekintetemmel bejárom az arcát. A szemét, amivel olyan gyengéden tud nézni, bár most türelmetlenséget látok benne. Az orrát, amely egy kicsit ferde, mégis karaktert ad az arcának. A bőrét, ami olyan ijesztővé teszi. A száját, amivel oly könnyedén mondja ki a nagy szavakat, s amivel úgy csókol, hogy felébreszti eddig szunnyadó vágyaimat. Én azonban nem csak ezekbe szerettem bele, hanem abba a mérhetetlen szeretetbe, amely a szívében lapul, és csak arra várt eddig, hogy valaki felfedezze.

- Amikor először beléptél Brianék ajtaján, tudtam, hogy hatással leszel az életemre. Próbáltam távol tartani magam tőled, de te akkor bukkantál rám, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Újra és újra megmentettél… a világtól és önmagamtól. – Két tenyerem közé fogom az arcát, a szívem úgy dobog, hogy majd kiugrik a helyéről. – Judith volt életem szerelme, és soha nem reménykedhettem abban, hogy lesz majd valaki, aki még fontosabb lesz, mint ő volt. Ám most részese vagy az életemnek, sőt… körülötted forog minden gondolatom és cselekedetem, és nem bánom... Szeretlek, Jesse…  

 

6. Életet életért

 

Közép-Amerika, Louisiana állam, New Orleans

Frank O’Shalley táborától nem messze, egy héttel később

 

Egy rom szélén ücsörgök, rám süt a nap, melengeti a bőröm. Már egy hét is eltelt Frank halála óta. Lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Jesse Nickynek segít, így a mai nap az első az elrablásom óta, hogy egyedül vagyok. Kivételesen még a gyerekek és Silvermoon sem kószál körülöttem. Nem bánom, most valahogy jólesik egy kis csend.

- Zavarlak?

Oldalra kapom a fejem. Stephen tétován áll zsebre dugott kézzel.

- Gyere csak! Segíthetek valamiben?

- Csak megláttalak… és nem is tudom… - habozik, de végül mellém telepszik.

- Nickyről akarsz beszélni? – firtatom szelíden.

Vállat von, nem néz rám.

- Eléggé kusza most minden. Elég ritkán látjuk egymást, úgy érzem, semmi sem változott.

- Dehogynem. Bevallottátok az érzelmeiteket egymásnak.

- Tudom, de ettől függetlenül minden olyan, mint régen. Azt az egy alkalmat kizárva, meg sem csókolhattam. Nem engedi, hogy megérintsem, motyog valamit, és eltűnik a közelemből. Nem tudom, mit kéne tennem.

Gyengéden megveregetem a karját.

- Nicky alkalmat akar neki adni arra, hogy nemet mondj. Tisztában van vele, milyen nehéz neked a nővéred miatt.

- Akkor könnyebb lesz, ha eltaszít magától? – Stephen keze ökölbe szorul.

- Nicky szeret téged annyira, hogy elengedjen…

Komoran néz a szemembe, ajka lebiggyed.

- Képtelen lennék rá… - mondja feszülten. – Ha belegondolok, hogy más lépne a helyembe…

A fejemet ingatom.

- Tévedsz, senki nem lépne a helyedbe. A Nicky féle emberek nem könnyen esnek szerelembe, s ha mégis… - Elhallgatok, majd Stephen felé fordulok. – Én úgy vélem, az igazi szerelem nem hullik könnyedén az ölünkbe, és Nicky sem az a típus, aki félredobja, ha felismeri. Szeret téged, megtette az első lépést feléd, bár nem volt számára könnyű döntés. Benny fontos volt számára…  

- Én nem pótolhatom őt – Stephen keserűen bámul el a világba.

Másként vélekedem.

- Soha nem kell pótolnod őt. Benny mindig is a szerelmet fogja jelképezni, de ez nem jelenti azt, hogy nem szerethet mást. Benny volt az első kamaszszerelem, ami sajnos, tragédiába torkollott, de az ő számára te vagy a szerelem. Vedd úgy, hogy csupa nagybetűvel – mosolyodok el szelíden.

Stephen a homlokát ráncolja.

- Én?

- Igen. Nicky nem gyerek többé, s az érzelmei sem azok. Téged szeret, ahogy csak szeretni lehet. Elengedne, ha kérnéd, sőt, ő maga nyújt neked választási lehetőséget. Mi ez, ha nem szerelem?

Stephen magában értelmezi a hallottakat.

- Beszéltél vele erről? – kérdezi végül.

- Nem.

- Akkor mégis honnan…? – értetlenkedik.

Szomorúan vállat vonok.

- Nem tudom. Olyan, mintha egyre működne az agyunk. Úgy vélem, ezt nevezik lelki kapcsolatnak. Nagyon hasonlítunk. Nekem is Jesse a második nagy szerelem.

- Ki volt az első? Már persze, ha nem vagyok udvariatlan… - szabadkozik azonnal.

- Semmi baj, nem titok. A feleségem.

Nagyot néz.

- Azt hittem, hogy…

- Tévedtél. Nem vagyok meleg, vagyis nem abban az értelemben, ahogy gondoltad. Jesse az első férfi, aki… megfogott, ha szabad így kifejeznem magam.

Stephen az eget fürkészi, közben halkan felsóhajt.

- Már akkor szerelmes voltam Nickybe, amikor még Benny élt. Láttam, mennyire boldogok, így soha nem beszéltem róla. A háború előtt… volt már pár egyéjszakás kalandom, nővel és férfival egyaránt. Senkinek nem mondtam el…

- Szégyellted magad?

- Igen… - Ökölbe szorult kézzel néz rám. – Azok a fiúk mind rá hasonlítottak… Érted, ugye?

- Nagyon is…

- Nicky azon az éjjelen hozzám rohant. Azért… - Stephen az ajkát harapdálja. Most olyan, mintha még mindig egy vívódó kamasz lenne. – nem mentem át Bennyhez, mert őt vigasztaltam.

- Nem a te hibád Benny halála…

- Megmenthettem volna, ha nem vagyok olyan önző… - hajtja le a fejét. – Még örültem is, hogy így alakult, mert a karjaimban tarthattam, miközben ott zokogott a vállamon.

Csak nézek rá szótlanul. Megérintem az állát, magam felé fordítom az arcát.

- Stephen… Nicky szeret téged. Annak ellenére, hogy valószínűleg az ő fejében is megfordult, mi lett volna, akkor visszamentek Bennyhez.

- Gabe…

- Ne hagyd, hogy ellökjön magától. Ő is fél, mert szeret téged. Szeresd hát! Ne engedd, hogy eltávolodjatok egymástól. Harcoltál érte, ahogy ő is érted. Ha most lemondasz róla, akkor mi értelme volt? Benny mit mondana szerinted?

Stephen megérinti a csuklóm.

- Ugyanezt. – Mély levegőt vesz. – Köszönöm.

- Szívesen. Remélem, segítettem… Üldögélsz velem még egy kicsit?

- Ha nem haragszol, akkor inkább megkeresném Nickyt.

- Menj csak! – intek, és figyelem, ahogy eltűnik a romok között.

Végigdőlök a faldarabon, amelyen eddig ültem. Addig nézek a Napba, míg fekete nem lesz a világ…

 

Óvatos kezek érintenek. Felpislantok. Jesse elhúzza a száját.

- Ne hozd rám a szívbajt! Úgy feküdtél itt, mintha meghaltál volna…

- Bocsánat. Elbóbiskoltam – mentegetőzöm. Segít felülnöm, megmozgatom elgémberedett izmaim. – Végeztetek?

- Igen. Stephen viszont Nickynél van.

- Jó. Ideje volt. – Leesik egy kő a mellkasomról.

Jesse eligazít egy kósza tincset a halántékomnál.

- Kerítő – mondja, de nem bántón.

- Sikerrel jártam, és ez a lényeg.

Felnevet.

- Valóban.

Nézem az arcát, mire elkomolyodik.

- Mi a baj?

- Mi mikor járunk sikerrel? – kérdezem felszegett állal.

Tudja, mire gondolok.

- Nem akarok fájdalmat okozni… - kezdi, de kezem egyetlen legyintésével elhallgattatom.

- Ezt már egyszer megbeszéltük. Én is akartam, és nem bánom, hogy megtörtént.

- Lehet, hogy te nem, de én igen – közli keményen, és feláll mellőlem.

- Jesse…

- Nem – vágja oda, és egyszerűen faképnél hagy.

Csak bámulok utána, nem tudom, mit kéne tennem. Azt az egy alkalmat leszámítva, soha nem voltam férfival. Nem vágytam utána, de Jesse után igenis sóvárgok. A testem úgy ég a vágytól, mintha lázas lennék. De most fogalmam sincs, hogyan tovább. Mit kéne mondanom, hogy végre szeressen? Mit kéne tennem, hogy végre úgy öleljen, ahogy vágyom rá? Vajon hogyan reagálna, ha elcsábítanám? Már a gondolatra vörösre gyúl az arcom. Vagy hagyjam, hogy menjen minden a maga útján? Ez a variáció tetszik legkevésbé, hiszen már napok óta hiányolom magam mellől Jesse-t, aki nem bízva önuralmában, a padlón alszik. Hiába próbáltam meggyőzni, hiába érveltem… nem és nem engedett.

Magam is felállok, és sétára indulok. Gondolataimba merülve lépdelek, oda sem figyelve az idő múlására. Egymagam állok a sötétben, a holdat bámulom merően. Már felbukkantak az első csillagok, és nem akarom egyedül nézni őket. Visszafordulok, és sietve indulok a tábor felé. Ott viszont nem találom Jesse-t, pedig körbekérdezek mindenkit. Még John is csak a vállát vonogatja.

- Nem láttam. Azt hittem, veled van.

Nicky még mindig Stephennel van, őket nem akarom zavarni. Silvermoon Charlotte-tal játszik, lihegve rohan oda hozzám, amikor szólítom. Félve szorítom magamhoz. Jesse ennyire haragudna rám? Képes lenne itt hagyni? Nem, ha haragszik is, akkor sem hagyna magamra. Akkor viszont hol van?

- Kimegyek – döntöm el. – Lehet, hogy baja esett.

Gina, aki már a többiekkel körém gyűlt, most hevesen tiltakozik.

- Nem teheted! Mi lesz, ha történik veled valami?

- Nem érdekel! Jesse se ülne tétlenül.

- Lehet, hogy csak duzzog valahol. Ilyenek a pasik! – Gina megváltozott, csak nézek rá szótlanul. Elfordítja a fejét.

John megáll mellettem.

- Kimegyek veled.

- Nem.

- Doki… - kezdi, de leintem.

- Ha visszajönne, amíg nem leszek itt, nagyon pipa lesz. Szeretném, ha mellette lennél.

John elhúzza a száját, de bólint. Elkísér Nicky házáig, ahol fülig pirul a kiszűrődő zajoktól. Csendes üzemmódba váltok, és beosonok a Jesse-szel közös szobánkba. Itt van minden holmija, ez is bizonyítja, hogy nem hagyott el. Magamhoz veszem a késem, a fegyverem, majd Jesse SIG-jét is. Az utóbbi napokban nem hordta magával, ezzel is jelezve, hogy biztonságban érzi itt magát. Tévedett volna? Visszaosonok Johnhoz, aki távolabb húzódott. Nevetnék szemérmességén, ha Jesse velem lenne. De nincs itt. Hol van? Baljós érzés telepszik rám…   

 

Zseblámpa fényénél indulok el Silvermoonnal, de miest kiérek a tábori őrök látótávolságából, lekapcsolom. A hold és a csillagok fényénél lopakodom tovább. Elvezetem farkasom ahhoz a helyhez, ahol utoljára beszéltem Jesse-szel, majd bíztatom, hogy keresse őt. Kis ideig szimatol, és nem tudom, megértette-e, amit kértem tőle, de váratlanul nekiindul a sötétségnek, és én botladozva, sietve követem. Igyekszem halk lenni, ne verjek nagy zajt, mert úgy érzem, minden talpam alatt megcsikorduló kavics árulóm lehet. Hangokat, nevetést hallok, Silvermoon is megáll. Együtt fülelünk, majd közelebb óvakodunk. A torkomban dobog a szívem, és remeg a kezem, mégsem állok meg.

A törmelékektől megtisztított kis területen fáklya és lámpa fénye világít. Négy férfit számolok, akik egy ötödiket állnak körbe. Silvermoon tarkójára teszem a kezem, igyekszem, megnyugtatni, pedig én magam is ideges vagyok, hogy alig kapok levegőt.

- Most nincs nagy szád, mi?! – lendül a kövér – vezérnek tűnő – fickó lába.

- Csak egy buzi – legyint egy másik.

- Igazad van, Fred! – veregeti vállon a harmadik. – Csak egy seggdugó.

Ezen durván felröhögnek. A negyedik oldalba böki a Frednek nevezett férfit.

- Szerinted milyen lehet?

- Ha seggbe dugnak? Szar, öregem!

Újabb kollektív röhögés. Silvermoon némán vicsorog, nekem is hasonlót lenne kedvem. A térdelő alakban ugyanis Jesse-t ismerem fel. Csak bámulok ki a fejemből, és próbálom elnyomni a szörnyeteget a lelkemben, aki üvölt és toporzékol, és a négy férfi vérére, életére szomjazik.

- Dehogy! – ingatja a fejét a negyedik. – Egyszer volt egy csajom, ő imádta, ha seggbe dugtam.

- Jah, egyszer én is kipróbáltam – bólint Fred. – Te, főnök?

A kövér fickó fültövön legyinti.

- Hülyének nézel? Mit turkáljak a farkammal valaki más seggében?!

Egyetértően hümmögnek. A negyedik szólal meg elsőnek.

- Kinyírjuk?

- Persze. A cicababa megmondta, hogy nyúvasszuk ki. Csak előtte szórakozunk vele egy kicsit – teszi csípőre a kezét a főnök. – Megkötözve maradsz, buzi, mert nagyon zsaru szagod van, és nem akarok meglepetést – löki előre a lábát.

Jesse a földre zuhan. Hátrakötözött karja miatt az esést is alig tudja tompítani. Jesse… Majdnem felkiáltok, de időben elharapom a nyelvem. Vérzik az orra, felszakadt a szája. A homlokán levő sebből vér folyik a szemébe. Fogalmam sincs, hogy tudták elkapni. Talán tőrbe csalták. És egyáltalán ki az a cicababa? Talán vele csalták tőrbe? Ha sikerül megmentenem, majd úgyis elmondja. Ironikus kijelentés, hiszen eddig engem kellett megmenteni. Most fordult a kocka, és ezáltal már tudom, miért volt rám olyan dühös, amikor magamat sebeztem meg. Másoktól meg tud védeni, de önmagamtól nem.

Lassan mély levegőt veszek, igyekszem megnyugodni, lelassítani a pulzusom, hogy csak a feladatra koncentrálhassak. Itt az ideje, hogy a katona, és ne az orvos cselekedjen. Bár nem tetszik, hogy így alakult. Nem szeretem azt az énemet, mert érzéketlen és rideg. A háborúban szükség volt rájuk, és abban reménykedtem, soha többé nem kell katonaként gondolkodnom. Tévedtem. Most nincs szükségem érzésekre, melyek visszafogják a kezem, mert egyetlen másodperc tétovázás Jesse halálát okozhatja. Most csak pontosságra, gyorsaságra és céltudatosságra van szükség. Előhúzom a pisztolyom, halkan kibiztosítom, és elengedem Silvermoon bundáját. Enyhén meggörnyedve lépek ki a fénykörbe, Silvermoon pedig hangosan morogva, lesunyt fejjel, vicsorogva követ.

- Nem zavarok? – kérdezem, majd hagyom, hogy vigyen a régi rutin, az ösztön.

A négy férfi gyors és tapasztalt. A negyedik oldalra vetődik, Jesse mellé. A harmadik fegyvert ránt, de mire megfordulna, meghúzom a ravaszt. Úgy dől el, mint egy zsák krumpli. Frednek van annyi ideje, hogy felém forduljon, de Silvermoont nem tudja kikerülni. Üvöltő hangja hörgésbe fullad, ahogy a hegyes – gyilkolásra teremtett – tépőfogak feltépik a torkát. A főnök felém mozdul, de elég lassú ahhoz, hogy kikerüljem. Közvetlen közelről lövök a mellkasába. Széttárt karral zuhan el. Zihálok, érzem, hogy veríték folyik végig az arcomon. Jesse felé fordulok. Térdel, az arca komor, egy kés nyomódik a nyakába.

- Jó vagy! – lihegi a negyedik fickó.

- Te is – ismerem el. – Most mit fogsz csinálni?

- Lelépek, és őt viszem magammal – vigyorog, de egész lényéből süt a félsz.

Silvermoon közelebb araszol, de rászólok. Lelapul, izmai feszesek, tekintete a fickóra szegeződik.

- Gondolom, nem ússza meg élve – jegyzem meg.

- Az csak tőled függ. Te vagy a kurvája?

- Igen.

Bólint.

- Sejtettem. Láttalak Franknél egyszer. Kár, hogy nem nőnek születtél…

Felszegem a fejem.

- Én nem sajnálom, mert így meg tudom védeni azt, aki fontos nekem.

- Hehe, jó szöveg. Mehetünk?

- Van más választásom? – úgy teszek, mintha oldalra lépnék.

Nemet int, lassan felállnak. Jesse nem szól, de tudom, hogy most nagyon mérges. Rám. Mondjuk, oka van rá, de ezt majd később tisztázzuk. Most még van egy kis dolgom. Hátrálnak, én pedig várom a kedvező alkalmat. Jesse tudja ezt, és szándékosan megbotlik. A fickó utána kap, de a mozdulata megtörik, ahogy a golyó pontosan a két szeme között belecsapódik a fejébe.

Csak állunk, nézzük egymást. Silvermoon a fickóhoz lohol, elégedetten megböködi az orrával, majd felugrál Jesse-re. Én is odalépek, elvágom a kötelet, amivel összekötözték a csuklóit. Nem szólunk egymáshoz.

- Szép lövés – szólal meg, miután ellenőrzi, hogy mind a négyen halottak.

- Kösz. Itt a pisztolyod – nyújtom neki a SIG-et.

Elveszi, automatikusan ellenőrzi a tárat, majd az övébe tűzi.

- Jól vagy? – aggódva vizsgálom az arcát, mire úgy néz rám, hogy meghátrálok.

- Hagyj békén! Menj vissza a táborba!

- Azért vagy mérges, mert megmentettelek?

- Hülye vagy! – feleli.

A düh szétárad bennem.

- Igazán? Tudod, mit éreztem, amikor visszatérve, nem találtalak? Mégis mit képzeltél? Hogy nem indulok el, megkeresni téged? Így ismersz?

Megperdül, kiabál.

- Rettegtem, hogy utánam jössz, ha épp tudni akarod! Meghalok, de nem akarom, hogy neked is bajod essen. – Mély levegőt vesz. – Te pedig önként jössz ide, veszélybe sodrod magad… Elég nagy bűntudatom van a múltkori miatt is, és akkor… Nem hiszem, hogy túléltem volna, ha itt megölnek – vallja be nehezen.

- Élek – felelem, mert mi mást mondhatnék?

- Azt látom – dörren rám. – Egyik felem örül, mert semmi bajod, a másik viszont baromira szeretne elfenekelni, hogy legközelebb eszedbe se jusson hasonló baromság.

Kihívóan nézek a szemébe.

- Mire vársz? Verj el, ha megdugni nem vagy hajlandó! – szándékosan fogalmazok ilyen durván, meg is van a hatása.

- Csak ezt jelentem neked? – morran. – Egy dugást?

Most már én is kiabálok. Hol van már önuralmam?

- Szeretlek, és azt hiszem, fogalmazhatunk úgy, hogy veled élek. Kívánlak, és ezt nem fogom szégyellni, mert te képtelen vagy túltenni magad azon az első alkalmon.

- Megerőszakoltalak, a rohadt életbe! Örülök, hogy te ilyen könnyen túltetted magad rajta!

- Az én beleegyezésemmel történt, úgy emlékszem. Az pedig nem erőszak, te fafej!

- Mindennek örültél, ami fájdalmat okozott, mert ki tudta törölni a fejedből a meggyilkolt csecsemő látványát. Vedd úgy, hogy magad kérted az erőszakot, ha jobban tetszik!

- Ha így van, akkor meg a francért csinálod ezt velem? – üvöltök az arcába. – Kettőnk közül nekem kellene itt szégyellnem magam, nem neked!

- Mert nem fogok örömet szerezni neked azzal, hogy akkor fekszek le veled, amikor úri kedved úgy találja! – sziszegi.

- Te szemét! – Akaratom ellenére ütök feléje, s mire felfogom, már a földön birkózunk.

Eddig soha nem mértük össze az erőnket, most itt az alkalom. Silvermoon ügyet sem vet ránk, talán játéknak hiszi vágy-keltette harcunkat. Lefekszik, ásít, figyelme azonban éber, nincs mitől tartanunk. Hogy az ajkunk Jesse-szel, mikor akad össze, csak idő kérdése. Érzem a dühét, a vágyát. Biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémet. Belemarkol a hajamba.

- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy úgy lesz, ahogy te akarod – lihegi.

Keményen megmarkolom az ágyékát, s a fáklyák fellobbanó fényénél rámosolygok.

- Igazán? – Kérdésem kihívás, felkérés a táncra…

Úgy csap le a számra, hogy a foga felsebzi az ajkam, de nem érdekel a csöpp fájdalom. Ide-oda hemperedünk, por száll körülöttünk. Hol ő van felül, hol én, a ruhánkat tépjük, miközben vér szaga tolakszik az orrunkba. A pólóm elszakad, ahogy Jesse rángatja. A reccsenő hang magához téríti, felsóhajt. Eltol magától, feláll, és felhúz engem is.

- Te maradsz, és vigyázol a helyre! – szól szintén feltápászkodó farkasunkra, aki engedelmesen visszatottyan a hátsó felére. – Gyere! – A kezemet fogva, felkapja az egyik lámpát, elhúz a halottaktól.

Egy pillanatra rajtuk felejtem a pillantásom. Nem érzek bűntudatot a haláluk miatt, s ez felemás érzéseket kelt bennem. Ennyit változtam volna? Örülök, hogy megkapták, amit érdemeltek, másrészről viszont tudom, hogy másképp is el lehetett volna intézni a dolgot. Eh, annyira bonyolult ez… Nem is akarok morfondírozni tovább. Követem inkább Jesse-t, aki egy kis házhoz vezet. Érdeklődve nézem a külső falakat, amik majdnem teljes épségben vészelték át a háborút. Az egykori bejárati ajtó előtt egy feketére égett gerenda fekszik, átbújunk alatta. Odabent a tető helyett a csillagok pislognak ránk. Mindent fű borít, s kúszónövények édes virágillata terjeng a levegőben. Milyen csodálatos… Egy csipetnyi Mennyország…

- Ez gyönyörű… - forgok körbe megigézetten.

- Nappali fénynél sokkal szebb, majd meglátod – biztosít Jesse halkan. – Épp hozzád indultam, hogy megmutassam, amikor elkaptak. – Látom, hogy még mondana valamit, de végül mégsem folytatja. Majd később kifaggatom, most nincs itt az ideje.

Beljebb lépkedek, a fű súrolja a bokám. Valószínűleg a régi nappali helyén járkálok. a belső fal egy része egyszerűen kidőlt, s most amolyan oltárféleségként emelkedik ki a zöld rengetegből. Megérintem a virágokat, a beton hidegét. Visszafordulok Jesse-hez, aki éppen a lámpát helyezi el néhány törmelék tetején. Egyenesen engem világít meg a fénye, glóriát von alakom köré. Egymást bámuljuk, köztünk pár méter távolság feszül, aztán Jesse elindul felém. Nincs a mozdulataiban habozás, ahogy lassan kigombolja az ingét. Csak nézem, moccanni sem merek, nehogy megtörjem a varázst. Mire odaér hozzám, a nadrágját is kicsatolja, az ingét pedig elvesztette valahol félúton. Bizsereg a testem, ahogy engem néz.

- Rendesen akarom csinálni – mormolja, ahogy hozzám hajol. – Úgy, ahogy megérdemled.

Megérintem a mellkasát, odasimulok hozzá, beszívom az illatát.

- Amíg veled vagyok, bárhogy jó. Veled mindig jó…

- Gabriel… Annyira féltem, hogy… - súgja. A hold fényében ezüst csillagként ragyog a tekintete. Megcsókol.

Az előbbi hév úgy lángol fel, mint a napon felejtett száraz rőzse. A pólóm további szakadások nélkül kerül le rólam. Jesse egy lendülettel megragadja a derekam, és felültet a falrészlet tetejére. Széttárt lábaim közé áll. Csókol, simogat, reszketek a karjai között. Hátrébb húzódom, már félig fekszem, s ő egyre sötétebb tekintettel követ. A pólómat a hátam alá teríti, apró csókokkal borítja a bőröm. Levetkőztet, s borzongva fogadom a hűs levegő és Jesse forró leheletének érintését. Megérintem a bőrét, ahol csak elérem. Türelmetlen vágy feszül izmaiban, ugyanaz, mely bennem is. Nincsenek gátlások, ahogy engem érint, én pedig maradéktalanul kiélvezem, hogy végre ölel. Döbbent nyögés szakad fel a torkomból, ahogy a csípőmet megemelve ajkával, nyelvével fedezi fel a testem. Ismeretlen érzésként robban bennem a tűz, orromban érzem a virágok illatát, melyek összefonódnak Jesse-ével. Ujjai síkosan csúsznak belém, halkan felkiáltok, hátrafeszül a gerincem. Szívem dübörgésén keresztül is hallom, ahogy a nevemen szólít… újra és újra. Olyan, mint egy imádság, Jesse hangjában áhítat csendül. Minden érintése pedig csak még tovább szítja bennem a tűzet. Összeakad a pillantásunk, nem eresztjük a másikét, amikor belém hatol. Megragadom a csuklóját, szinte levegőt sem veszek, mert félek megtörni a pillanatot. Lassú mozdulatokkal még mélyebbre jut bennem, majd a kulcscsontomra hajtja a homlokát.

- Nem akarom, hogy fájjon – mormolja, és érzem, ahogy visszafogja magát, pedig feszes az egész teste. – Túl szűk vagy… - Az ajkába harap, el akar húzódni tőlem, de magamhoz rántom. A szájára szorítom az ajkam. Csókolom olyan hévvel, amelyet érzek. Érintem, ahogy ő simogatott nem sokkal ezelőtt. Zihálva fúrja a nyakamba az arcát.

- Jesse – súgom a fülébe, és a hajába fúrom az ujjaim.

Feltérdel, engem is magához emel. Veszélyes mutatvánnyal próbálkozik, mert könnyen lebillenhetünk, de ez most egyikünket sem érdekli. A dereka köré fonom a lábam, és hagyom, hogy magára eresszen. Tágra nyílt szemmel nézek rá, engem bámul.

- Gyönyörű vagy – suttogja, hangja simogatásként ér.

Átkarolom a nyakát, és feljebb húzom magam, majd lassan vissza. Újra és újra, míg a lélegzetünk akadozó, és Jesse türelme fogytával olyan mélyre hatol, hogy felkiáltok. A tekintete sötét, a csillagok benne ragyognak.

- Jesse…

Az érzés, amely ott növekszik bennem, szinte megbénítja a testem, az agyam. Nincs más, csak Jesse forró keménysége bennem, az ajka az ajkamon, bőre a bőrömhöz simulva. Édes kínomban a vállába harapok, talán a nyoma is megmarad egy ideig majd, de nem érdekel. Jesse önuralmát ez töri végre apró darabokra. Az egész teste megfeszül, ahogy belém döf – mélyre, forrón, lüktetve…

A lámpa fénye körbeöleli összefonódó alakunkat, az árnyékunk egy egésszé olvasztja testünket. Illatok, távoli éjszakai hangok olvadnak egybe bennem Jesse enyhén sós ízével, pézsmaillatával…

Erre a szótlan, kábán lebegő pillanatra örökre emlékezni akarok…

 

Egymás kezét fogva, szótlanul ballagunk vissza Silvermoonhoz. Nincs egyedül. John mellett a feszültnek tűnő Nicky áll. Stephen épp a fegyvereket szedi össze, jöttünkre csatlakozik a többiekhez.

- Jól vagytok? Hallottuk a lövéseket! – John izgatottan és aggódva kering körbe minket.

Silvermoon lelkesen odalohol hozzám, megsimogatom a fejét, élvezettel tűri.

- Minden rendben.

- Mi történt? – Nicky arca sápadt kísérteté a lámpák vibráló fényében.

- Leütöttek. – Jesse hangján érződik, hogy nem szívesen eleveníti fel a vele történteket.

Stephen intésére két férfi lép elő a sötétből. Ha jól emlékszem, testvérek, Nicky régi emberei.

- Maradjatok itt, míg küldök embereket, akik eltakarítják… őket… - int körbe.

Nicky elindul a tábor felé, követjük.

- Menjünk! Útközben elmesélheted, mi történt.

Jesse megfogja a kezem, mire úgy lépek, hogy összeérjen a csípőnk. Felettébb kellemes érzés. Silvermoon ott kocog a másik oldalán, mintha csak elhatározta volna, hogy szemmel tartja, ne essen baja.

- Nos? – John türelmetlen, így Jesse nekikezd.

- Találtam egy helyet, amelyről úgy gondoltam, Gabe-nek is tetszene. Visszaindultam hozzá, amikor Ginába botlottam.

- Ginába? – szólok közbe azonnal, de Nicky komoran leint, hogy hallgassak.

- Megkérdeztem, mit keres errefelé egyedül, ám nem akart válaszolni. Ott akartam hagyni, amikor belém csimpaszkodott. Arra volt kíváncsi, tényleg együtt vagyok-e veled – pillant rám. – A válaszomtól nem volt boldog, sőt… - Jesse a hajába túr, és szorosan fogja a kezem. – Azt mondta, akkor is mellettem maradnál-e, ha azt állítaná, megerőszakoltam…

Csak tátom a szám, mert erre nem igazán tudok mit mondani. Jesse folytatja.

- Vitatkozni kezdtünk, ekkor leptek meg azok a fickók. Épp a megölésemet tervezték Gina megbízásából, amikor jöttél.

- Ezek szerint ő volt az a cicababa, akit emlegettek?

- Igen.

Nehezen emésztem meg a dolgot. Most már tudom, mit nem akart elmondani. Érthető, hogy húzódozott ettől. Tudja, milyen közel állok Ginához. Ám téved. Ha tényleg közel áll valaki valakihez, akkor nem ismerheti ennyire félre. Vagy mégis? Komoran megyünk tovább. Kavarognak bennem a gondolatok. Jesse közben Gináról mesél a fiúknak.

- Gabe, hol jársz? – rángatja meg a kezem, hogy magára vonja a figyelmem. Aggódó hangjára felrezzenek, már a tábor előtt állunk. Nickyék már a kapuőrökkel beszélgetnek, mögöttük jól látni a felbolydult méhkashoz hasonlító tábort. A fegyver hangja megijesztett mindenkit.

- Nem hazudtál, igaz? – nézek fel Jesse-re.

Gyengéd mozdulattal eltűri a szememből a hosszabb tincset.

- Sajnálom. Nem akartam elmondani, de… félek, hogy ha hallgatnék, talán pár nap múlva tényleg megvádolna nemi erőszakkal. – A tekintete ugyanolyan szomorú, mint az enyém. Magához húz, szorosan ölel, és ahogy beszívom az illatát, felrémlik előttem, ahogy ott térdelt a porban.

- Ssh… - csitít, amikor megérzi, hogy remegek. – Semmi baj…

Nem azért remegek, mert fázom, vagy most jön ki rajtam a sokk. Egész egyszerűen pokolian dühös vagyok. Ha nem indulok utána, már halott lenne, én pedig újra elvesztettem volna azt a személyt, akit szeretek, és aki most a jövőt jelenti a számomra.

- Gabriel… Nyugodj meg! Nem tehettél mást…

Azt hiszi, Fredék miatt borultam ki, de én a fejemet rázom, és eltávolodom tőle.

- Megérdemelték a halált – közlöm keményen. – Meg akartak ölni téged…

Döbbenten néz rám, még soha ilyen dühvel nem néztem vissza rá. Lassan meglágyul az arca.

- Köszönöm.

- Még ne köszönd… - fordulok el tőle. Már belépek a kapun, amikor sejteni kezdi, mire céloztam.

- Gabe! Ne! Ne csináld! – kiált fel, és utánam ered.

Nickyék értetlenül bámulnak, nem értik, mi a baj. John kérdezni akar, de ekkor látom meg Ginát. Egymásra meredünk, hátrálni kezd előlem. Én utána. Nem tudom, mit lát a szememben… Felsikolt, amikor elkapom a karját, és visszarántom. Emberek gyűlnek körénk, Jesse-t Nicky fogja vissza.

- Ne! Engedd, hogy tegye, amit te is megtennél érte!

- Meg fogja bánni… - Jesse vívódik, de végül mégsem lép közbe. 

Gina visít.

- Engedj el, hallod?! – rángatózik, de a szorításomból nem szabadulhat.

- Miért? Te elengedted talán Jesse-t? – kérdezem.

Lelkemben feneketlen harag. Nem, nem is harag… gyűlölet, amelyet még soha nem éreztem. Szinte felemészt. Olyan, mint egy démon, mely vérre szomjazva biztatna, hogy vegyem vérét, oltsam ki életének lángját. Szeretem Jesse-t. Csak akkor döbbentem rá, milyen mély ez az érzés, amikor majdnem elveszítettem. Judith és a kislányom halálát a háború okozta, nehezen, de továbbléptem, elfogadtam. Ám Jesse halála nem lett volna más, mint egy gyermek önző cselekedete. 

- Hazudik! – visítja Gina, és kapálózik, vergődik a karjaimban. Szép arca eltorzul, szemében hasonló gyűlölet parázslik, mint az enyémben éghet.

- Miért tenné? Mi oka lenne rá? – rázom meg. – Miért mondaná, hogy meg akartad öletni, ha nem lenne igaz?

- Soha nem mondtam ilyet! – rázza a fejét, de ő is, én is tudjuk, hazudik.

- Ahogy azt sem, hogy nemi erőszakkal fogod megvádolni, ha nem hagy el, ugye? – kiáltom az arcába. Nem tudom, mit láthat az enyémen…

A szeme kerekre tágul, egymást bámuljuk az éjszakai fényben. Felrémlik előttem az arca, amikor a szobámban sírt, a pajtában reménykedő pillantása. Gyermek még, aki nincs tudatában tetteinek következményeivel. És közben tudom, hogy ezzel csak magamat áltatom. Pontosan tudta, milyen sors vár Jesse-re, amikor otthagyta azokkal a férfiakkal…

- Miért? – A hangom megtörik, a fájdalom süt belőle.

Az arca megkeményedik, most már látom igazi valóját.

- Nem érdemel meg téged. Én hamarabb ismertelek, és minden olyan jó volt, amíg fel nem bukkant. Rám már ügyet sem vetettél…

- Ez nem igaz…

- De igen! Amikor elindultál, ott hagytál volna apámnál, ha nem szököm meg. Végig vele mentél, én meg bandukolhattam azokkal az idegenekkel.

Most már értem, miért nem csatlakozott akkor hozzánk. Azt hittem, szégyelli magát, mert elszökött, de nem… Jesse miatt volt az egész. Féltékeny volt rá. Vetélytársnak tekintette, amely mostanra gyűlöletté érett.

- Azt hittem, nem akarsz már velem lenni…

- Bolond! – zokogja. – Ő a hibás! – sziszegi Jesse felé.

Legszívesebben megütném. Annyira önző ez a lány… Bár talán minden szerelem önző egy kicsit, nem igaz? Nem gondolt bele, én mit éreznék, pedig pontosan tudta, mit érzek Jesse iránt. Mély levegőt véve elhúzódom tőle.

- Menj! – mondom. – Menj, tűnj el a szemem elől, mielőtt meggondolom magam, és olyat teszek, amit magam is megbánok.

Elfordulok tőle, nem akarom látni sem. Újra csalódtam a világban. Jesse felkiált, a szemem sarkából látom, hogy felém nyúl, arcán rémület.

- Gabe!

Visszaperdülök Gina felé, a kezében tartott kés ösztönös reakciót vált ki belőlem. A kezét félrelökve pofon ütöm, a földre zuhan. Finom rángás fut végig a testén, halk nyögés, aztán halálos csend. Állok bénán, Jesse a karjaiba zár, de már késő.

- Halott – fordítja meg Stephen Ginát. – Egyenesen a szívébe ment – mutat a késpengére. Gina arckifejezése a retinámra ég, amikor Jesse egész egyszerűen a tenyerével takarja el a szemem.

- Nem a te hibád… - kezdi, ám megrázom a fejem.

- Sejthettem volna – felelem tompán. – El kellett volna vennem tőle a kést.

Jesse elhúz onnan, még hallom, ahogy Nicky utasít mindenkit, hogy menjen aludni, Stephen pedig kiválaszt két embert, hogy elvigyék onnan Gina testét. Nem nézek senkire, semerre, csak hagyom, hogy Jesse vezessen. A szobában megmosakszunk, majd Jesse karjaiba fészkelem magam az ágy tetején. Silvermoon az ajtó elé fekszik, vigyáz ránk.

- Hogy érzed magad? – simogatja meg a hajam.

- El akarok menni innen – válaszolom halkan.

- Hová? – Nincs meglepődve, és visszatartani sem akar.

- Nem tudom… Keletnek talán.

- Miami felé?

- Mehetünk arra is akár. Egyszer voltam ott. Megnézném most milyen.

- Biztosan ezt akarod? – Jesse komoran kérdez, én pedig komolyan felelek.

- Igen. – Megszorítom a kezét. – Te mit szeretnél?

- Én arra megyek tovább, amerre a te utad vezet – von vállat.

Nézem a hold fényében homályos arcvonásait, gyengéd tekintetét. A lelkembe vésem őket.

- Ugye, mindig velem maradsz?

- Igen. – Habozás nélkül válaszol, és bennem fel sem merül, hogy nem tartaná be a szavát.

- Vigyázol rám?

- Mindig.

- Bekötözöd majd a sebeim, ha megsérülök?

- Mindegyiket.

- Minden éjszaka velem alszol majd?

- Máshol nem is tudnék.

- És… szeretni fogsz? Így is, hogy… vér tapad a kezemhez?

A szemembe néz, mosolyog.

- Nem érdekel, Gabriel. – Az ajkához vonja a kezem. Megcsókolja az ujjaim. – Szeretlek. Az én kezemhez is vér tapad, jaj, ha tudnád, mennyi… - A szemében fájdalom ég. – Szeretlek, Gabriel, és nincs semmi, ami megakadályozhatna ebben. Érted?

- Jesse…

- Szeretlek. Szeretlek – ismétli újra, suttogása zsolozsma, istene pedig én vagyok.

Ahogy a lepedőre fektet, és fölém hajol, a szívem vadul nekilódul. Lehet, hogy romba dőlt a világ, és lehet, hogy az emberek még mindig nem tanultak a hibáikból. Lehet, hogy még mindig vannak, akiket az önző szerelem vezérel, és lehet, hogy vannak, akik ezt soha nem fogják megérteni. Lehet, hogy nem leszek képes megmenteni minden utamba kerülőt, és lehet, hogy egyszer utam végére érek majd, de hiszem, hogy ez a világ – amelyet leromboltunk – még mindig rejteget szépséget, csak meg kell lelnünk.  

 

Egy héttel később elhagytuk New Orleanst. Jesse fogta a kezem, és Silvermoon előttünk loholt, mintha csak mutatni akarta volna az utat. Remélem, hogy az az út a boldogság felé vezet, s mert Jesse mellettem van… miért ne lehetne így?

 

 

VÉGE