2. A halottkém

1.

A hegedű halkan szólt, magasba csapó hangjai mégis idegesítették a tőle nem messze álló férfit. Ez teljesen nyilvánvaló volt a reakciókból, az arcát uralni képtelen fintorokból. Ehhez hozzájöttek a boncolás hangjai, csontfűrész, bordafeszítés… és végül a szag. Mindig az volt a legrosszabb. Soha nem lehetett megszokni.

- Mikor végez, doki?

- Amikor befejezem, nyomozó – válaszolta Ian Jenkins nyugodtan. Nem kedvelték egymást a férfival. Hamilton utálta, amiért meleg, ő meg utálta, amiért Hamilton ítélkezik felette. – Nem kötelező itt állnia, nyugodtan elmehet. Majd átküldöm a jelentésem. – Nem hagyta, hogy az érzelmei kihallatszanak a hangjából.

Rossz napja volt. Kora reggel sikerült összevesznie a szeretőjével. Nicky így nevezte magát ugyanis, és tényleg csak akkor érkezett, ha kamatyolni akart. Nem szerette a kamatyolni szót, de ez jelenleg illett a hangulatához. Utálta, hogy Nickynek amolyan megállót jelent az életben. A férfival a Morell-ügy kapcsán ismerkedett meg, a szabadúszó fotós ugyanis betört hozzá. A nem kellemes első találkozásból randi lett, majd viszonyt kezdtek.

Eleinte tetszett neki Nicky állandó pörgése, energiája, de mostanra belefáradt abba, hogy késő este esett be hozzá, miután korábban lemondta a találkájukat, és szó szerint elvárta, hogy a lábai elé omoljon. Mostanában amúgy is sok munkája volt, ami rengeteg stresszel és feszültséggel járt.

- Ha ilyen ütemben halad, doki, ránk sötétedik.

- Kopjon le, Hamilton! Fáradt vagyok magához.

Tényleg nagyon fáradt volt, ennek a számlájára írta, hogy késő délután, amikor ki kellett mennie egy gyilkossági helyszínre, majdnem belegyalogolt egy hatalmas tócsa kellős közepébe. Egész nap esett, a csatornák nem bírtak a lezúduló esővel. Most már csak gyengén szitált, amit fel sem vett, gondolatai pedig még a korábbi esetnél jártak.

- Vigyázzon, Doki! – Hirtelen erős karok fogták át a derekát és mielőtt felfoghatta volna, mi történik, valaki átlendítette a tócsa felett a járdára. – Jól van?

Döbbenten igazította meg a szemüvegét az orrán, és felbámult a férfira, aki éppen elengedte a derekát. Magasabb volt nála több mint fél fejjel, sötétbarna haját rövidre vágatta, kifejező zöld tekintete kedves volt és aggódó. Néha összefutottak a helyszíneken, McGowan őrmester egyike volt azon járőröknek, akik mindig kedvesek voltak vele és láthatóan örültek, ha látták.

- Őrmester!

- Nagyon elgondolkodott.

- Igen, köszönöm! – Megigazította a táskáját a kezében, majd elmosolyodott. – Jó erőben van.

- Ehhez a munkához nem árt némi izom is. – A férfi elvigyorodott, láthatóan jól esett neki a megjegyzés. – Elég sápadt, Doki. Jól van?

- Csak túl sokat dolgoztam.

- Erősítse meg magát, mert odabent mészárszék van. – Elkomorodott.

Megértően néztek egymásra.

- Engem csak akkor hívnak, ha az van. – Szomorkásan megveregette a járőr vállát, és elindult befelé.

McGowannek igaza volt. A családfő a feleségét és két kislányát szurkálta halálra, mielőtt önmagával is végzett. Mindent vér borított. A nyomok alapján látszott, hogy az asszony próbálta védeni a gyerekeket, de mindhiába.

- Jól vagy? – A gyilkossági csoport vezetője, Ferguson hadnagy sápadtan ácsorgott a letakart áldozatokat bámulva. Zsebre dugott kezét ökölbe szorította, szája mellé mély árkokat vésett a tehetetlen düh.

- A járőrök szerint gyakran kihívta őket az asszony, hogy beszéljenek a férjével. Utána pár napig mindig nyugalom volt.

- És aztán kezdődött minden elölről…

- Igen.

- Nem védhettek meg mindenkit.

- Tudom. – A hadnagy ránézett, szeme szürkesége a kinti felhős égboltot idézte. – Nem tudom megérteni, hogy valaki hogyan képes bántani a gyerekeit… - A párjával két kisgyereket nevelt, és sajátjának tekintette Ian jóbarátját, C. J. Carrathian nyomozót is, holott a férfi már egyetemista volt, amikor bekerült a családjába.

C. J. a legutóbbi ügye során súlyosan megsérült, nem csak ő, de a párja is otthon lábadozott. A hadnagy azóta éveket öregedett, látszott, mennyire aggódik fogadott fia miatt. Őérte Ian is aggódott, de volt nála látogatóban és úgy látta, hogy minden rendben lesz vele. Főleg, hogy C. J. mellett ott állt a partnere is.

- Ezt egyikünk sem fogja – sóhajtotta. A lakás előtt az előbb beöltözött, most a maszkot a szája elé húzta, mielőtt leguggolt, hogy megnézze a holttesteket.

Kicsi korától kezdve vonzotta a halál. Tizenegy éves volt, amikor az erdőben egy öngyilkos férfira talált. Ismerte látásból, tudta, ki ő és elborzasztotta a halála. Másrészről viszont kíváncsi volt, hogyan halhatott meg. Olvasgatni kezdett a témában, a szülei pedig halálra rémültek. Terapeutához küldték, beszélgetések hosszú során derült ki, hogy nincs abban semmi abnormális, ha megpróbálja megérteni a történteket.

Most, több mint húsz évvel később, már sokkal nagyobb tudással rendelkezett. Nem csak a halált kellett megértenie, hanem az embereket is. Utóbbit volt a legnehezebb feldolgoznia. Mint jelen esetben is, nem tudta megérteni az emberek mozgatórugóit, indítékaikat. Ám megtanulta, hogy vannak esetek, amikor el kell engednie a miérteket és csupán annyit tehet, hogy elfogadja a történteket.

Késő este, amikor hazaérve már lezuhanyozott és a kanapén összegömbölyödve olvasta át a jelentését, nagyon vágyott némi melegségre. Beszélgetésre és nevetésre, ami felmelegíti kihűlt végtagjait. Nicky azonban szokás szerint a távollétével tüntetett, hiába írt neki üzenetet, nem reagált. Halk sóhajjal összeszedte magát, készített egy teát, és visszakuporodott a helyére.

Odakint megint esett, az esőcseppek hangosan kopogtak az üvegtáblákon. Szerette az esőt, de ma elég nyomott hangulatba került tőle. Elgondolkodva kattintgatott a laptopján, szinte oda sem figyelt. A megnyitott mappa láttán azonban kitisztult a feje. A jelentések egy részét ő írta, másik felét viszont C. J. küldte át neki még korábban. Az áldozatokra a férfi bukkant rá egy véletlen folytán, így találkoztak először. Az eset nagy visszhangot vert, néha még cikkeztek róla. C. J. kezdte a nyomozást, de aztán a személyes ügyei miatt Ferguson hadnagy két másik emberének adta át az ügyet, jelenleg a szövetségiek dolgoztak rajta. Úgy tudta, hogy a nyomozás holtponton topog, és nem úgy tűnt, hogy sikerült bármennyit is előrelépni.

Most először volt sorozatgyilkos utáni nyomozás részese. Felháborította az áldozatokon elkövetett, céltalan erőszak. Szabadidejében gyakran tanulmányozta a jelentéseket, átrágta minden szavukat, és gondolkodott, lehetőségeket mérlegelt. Már kétszer volt a helyszínen is, körbejárta a régi raktárépületeket. A szövetségieknek persze fogalmuk sem volt, hogy saját szakállára nyomozott az ügyben, de nem is akarta az orrukra kötni.

A harmadik áldozat boncolási jegyzőkönyve közben nyomta el az álom. Arra sem ébredt fel, hogy a laptopot erős kezek kiveszik az öléből. Sokkal később maga sem tudta, mire riadt fel. Lehunyt szemmel töprengett, a fejében zavaró csend volt. Nem hallotta az eső kopogását, csak a billentyűzetét. Félig kinyitotta a szemét.

Nicky borzas, szőke hajjal mélyedt el a laptopjában, hosszú ujjai, ami nem is olyan rég elbűvölték, most szinte sortűzként nyomogatták a gombokat. A homlokát ráncolva olvasott, az ajkát rágcsálta közben. Tudta, hogy éppen valamit nem ért, olyankor csinálta. A jelentéseket olvasta, amikor elaludt, jutott eszébe. Nicky viszont nem értette az orvosi latint, világosodott meg. S ettől hirtelen kitisztult teljesen a feje.

- Mit nem értesz? – szólalt meg.

Nicky összerándult, felpillantott. Egy pillanatra mintha bűntudat futott volna át az arcán, de aztán tovatűnt.

- Azt hittem, alszol.

- S ezalatt te szabadon garázdálkodhatsz a gépemen…

- Csak olvasgattam a neten.

- Valami kamuból megnyitott fotós oldalt, mint a múltkor? – Megigazította az orrán a ferde szemüveget, és kiegyenesedett ültében.

- Paranoiás vagy, ezt mondtam már akkor is.

- Okom van rá.

- Francokat! Az első alkalom óta nem tudsz megbízni bennem!

- Nem igazán szolgáltál rá a bizalmamra. – Ian kiült a kanapé szélére és a laptopért nyúlt. – A múltkor a hátad mögött álltam, és láttam, mit csinálsz. A bizalmas jelentéseket olvasgattad, holott tudod, hogy azokhoz semmi közöd.

- Megnyitva hagytad, persze, hogy beleolvasok!

- Nem. Ha csak egy kicsit is fontos vagyok neked, akkor nem teszed meg! Én soha nem olvasnék bele a dolgaidba az engedélyed nélkül!

- Azt olvasol el a gépemen, amit akarsz. Én nem titkolok előled semmit!

- Igazságügyi orvosszakértő vagyok, Nick. – Ian úgy érezte, hogy szélmalomharcot vív, mert ezt már a múltkor is megbeszélték. – Olyan ügyekkel foglalkozom, ahol életbevágó, hogy ne szivárogjon ki semmi. Te csak egy fotós vagy, de az én munkám emberek életéről dönthet.

- Milyen nagyra vagy a munkáddal! – Nicky felpattant, dühösen róni kezdte a nappalit. Hosszú haját a füle mögé tűrte, a szeme szikrákat hányt. – Te csak egy fotós vagy – ismételte gúnyosan.

Ian a halántékát kezdte el dörzsölni.

- Nem akartalak megbántani, de tudod, pontosan tudod, mennyire nem szeretem, ha a gépemet használod. Nem nézlek le, viszont te is tisztelhetnél jobban engem és a munkám.

- Te se tisztelsz engem, akkor én mi a fenéért tegyem?

Felkapta a fejét, és a férfira meredt. Ingerültség kúszott fel a torkán.

- Érzel te valamit irántam, vagy csak információkért feküdtél le velem?

- Az információkhoz egyszerűbben is hozzá lehet jutni. Hányadik randi után jutottunk el az ágyig?

- Ezt úgy értsem, hogy nem voltam könnyű falat?

- Volt már könnyebb dolgom is.

- Azt hittem, hogy ez tetszik neked bennem. – Ian körül fordult egyet a világ. Keserű lett a szája íze.

- Tetszik, de basszus, mindenből akkora problémát csinálsz, mint a Mount Everest!

- Ez vagyok én.

- Tapasztalom. – Nicky bosszúsan felkapta a fotós táskáját, és köszönés nélkül kiviharzott. Az ajtót jó erősen becsapta maga mögött, és Ian ott maradt egyedül az üres lakásban. Igazából nem változott semmi, Nicky előtt is egyedül töltötte az éjszakákat, gondolta, mielőtt beakasztotta a láncot a bejárati ajtón és elment volna lefeküdni.

            Nicky napokig nem jelentkezett, és ő sem érzett kényszert arra, hogy felhívja. Még kellően dühös volt, bár magát is hibáztatta, amiért mindjárt a férfi torkának ugrott. Tudta, hogy Nick milyen kíváncsi és egyszerűen nem szabadott volna neki alkalmat adni arra, hogy belelásson a jelentéseibe.

Beletemetkezett a munkájába, esténként pedig a sorozatgyilkosság eseteit tanulmányozta. Kikérte pár kollégája tanácsát, de nem akarta, hogy kiderüljön, mit is csinál. Örült volna, ha valakivel meg tudja beszélni az ügyet, ám Nickben nem bízott eléggé, C. J.-t pedig nem akarta zaklatni. A férfinak még pihenésre volt szüksége.

A helyszín vázlatrajzával megint kiment a raktárépületekhez. Az elmúlt napok esőzésének már nyoma sem volt, puha volt a föld, de nem sáros, alig süppedt be alatta. Ragyogóan sütött a nap, a kocsijának dőlve egy ideig süttette magát vele. A kiszáradt fűcsomók között már megjelent a harsány zöld. Nekiindult a mezőnek, félretolta maga előtt egy nagyobb bokor ágait, majd megtorpant. Legutóbb, amikor itt járt, még látszottak az üres sírgödrök, de mostanra valaki betemette mindegyiket.

Összerándult a gyomra a szépen elegyengetett föld láttán. Káromkodni akart, de kiszáradt a szája. A kezében összegyűrődtek a vázlatrajzok. Visszabotorkált a kocsijához, és bedobta őket a nyitott ablakon. A csomagtartóból előszedte a védőruháját, és felöltözött. A cipőjét is átcserélte, mielőtt a kicsi, hordozható ásóval elindult volna visszafelé. Nagyot nyelt, mielőtt nekiállt volna ásni. Értesítenie kellett volna előtte legalább Fergusont, viszont ha nem talál semmit, akkor hülyét csinált volna magából és kiderül az is, mivel múlatja a szabadidejét.  

A gödrök elég mélyek voltak ahhoz, hogy az ismeretlennek, vagy éppen a tettesnek valahonnan földet kelljen a helyszínre szállítania. Nem látott sehol keréknyomokat, pedig pár napja esett, így arra következtetett, hogy még azelőtt történt a dolog. A védőruha alatt folyt róla a víz, mire elért az eredeti gödör körülbelüli aljára. Üres volt. Nem talált benne testet.

Lerogyott, és hangosan lihegett. Rettegett attól, hogy talál valamit, és fel kell hívnia a hadnagyot. Megigazította a szemüvegét, és hosszan légcserélt a gödör legalján. Kétszer is visszacsúszott, mire ki tudott mászni. Reszkető lábbal ballagott vissza a kocsijához. Más dolog volt egy ellenőrzött és biztosított helyszínen dolgozni, és más egy nyílt terepen, ahol közel s távol nem volt senki. Vagy éppen volt, de azt jelenleg nem akarta tudni. Sejtelme sem volt, hogyan reagálna, ha összefutna a gyilkossal. Remélte, erre soha nem kerül sor.

Levetkőzött, és megivott egy félliteres ásványvizet, mielőtt beült volna a kormány mögé. Tudta, hogy az esetről beszélnie kell Fergusonnal és a szövetségiekkel is, de egyelőre nem érzett magában elég erőt hozzá. Indított, és igyekezett nem a visszapillantóba bámulni, miközben elhajtott. Az, akit keresett, sokkal távolabbról figyelte őt, és neki volt egy előnye Iannal szemben: pontosan tudta, ki van a nyomában.

            Este a kedvenc éttermében vacsorázott, amikor Nick teljesen váratlanul leült vele szemben.

- Szia!

- Szia! – Az étvágya hirtelen elment, pedig örült, hogy a férfi megkereste. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Majdnem minden este itt eszel.

- Nem is tudtam, hogy ennyire kiszámítható vagyok. Kérsz? – Salátát evett, nem vágyott tartalmasabbra, de Nicky nem rajongott a zöldségekért.

- Kösz, már ettem. Csak beszélni akartam veled. Sajnálom a múltkorit.

Őszintén meglepte, hogy a férfi képes volt bocsánatot kérni. Már észrevette, hogy ez eléggé nehezére esik, de most megörült, hogy megtette.  

- Én is. Nem akartalak megbántani, és nem nézlek le a munkád miatt. Tudom, mennyire fontos neked a fotózás és mennyit dolgozol egy-egy kép miatt.

Nicky tétovázott, majd megfogta a kezét. Karján a vámpírtetoválás elnagyoltnak és fakultnak tűnt.

- Nagyon büszke vagyok arra, amit csinálsz. Soha többé nem olvasgatok semmit a gépeden, becsszó.

- Köszönöm! – Egy kő esett le a szívéről. Megszorította a férfi ujjait, és elmosolyodott. – Biztos nem vagy éhes? A steakjüket imádtad a múltkor.

- Hát, most, hogy mondod…

Felnevettek. Nicky ahhoz is összeszedte a bátorságát, mire kihozták a vacsoráját, hogy megcsókolja. Puha és kedves csók volt, inkább barátinak érezte, mintsem szenvedélyesnek, de ezzel is boldogan beérte. A fejében egy hang viszont kételkedve hümmögött, hogy biztosan? Elhessegette a kétkedőt, és inkább Nickre koncentrált, aki éppen a legújabb megbízásáról mesélt. Az, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba, megnyugtatta feszült idegeit.

Kézenfogva, nevetgélve indultak haza. Nicky láthatóan természetesnek vette, hogy vele tart. A délelőtti ásás eléggé megviselte, és nem bánta, hogy nem egyedül kell az üres lakásba hazamennie. Nicky vidám volt, nagyon pörgött, mint kiderült, valamelyik fotósorozatáért szép pénzt kaszált és ez nagyon feldobta. Kedves volt és vicces, olyan, amilyenként megtetszett Iannak nemrég.

Az együtt töltött éjszaka után a férfi kapkodva elrohant valahova hajnalban, de ez nem tudta elrontani a kedvét. Kávét főzött, az útibögréjébe öntötte, majd dudorászva indult munkába. A nap már előbújt a kósza bárányfelhők mögül és úgy látszott, szép idő lesz. Félúton kapta a hívást, hogy jelenjen meg egy helyszínen, s még örült is, hogy nem a légkondicionált épületben kell töltenie a délelőtt egy részét.

A sikátor előtt kordon húzódott, két járőrautó és a helyszínelőké állt az út szélén és Ferguson hadnagy jellegtelen, ősrégi kocsija, amire odaért. Ez azt jelentette, hogy az áldozat gyermek, mert ezeket az ügyeket a férfi mindig magának tartotta meg. Ez sokat elmondott róla, és Ian ezért nagyon becsülte. Leparkolt a kocsija mögött, és a csomagtartóból előszedte a ruháját. Beöltözött, nem törődött a kíváncsiskodókkal. Mintha Nickyt látta volna egy pillanatra, de aztán hiába forgolódott, ezért azt hitte, hogy tévedett.

A nézelődőket McGowan őrmester tartotta távol a helyszíntől. Nyúzottnak és kialvatlannak látszott, így nem csak a táskáját, de a kávéval teli bögréjét is magához vette. Ahogy elindult feléje, a férfi komor arcán megenyhült a feszültség.

- Jó reggelt, Doki!

- Mondanám, hogy jó reggelt, de úgy látom, hosszú éjszakája volt – állt meg a férfi mellett, miután átbújt a kordon alatt.

- És még nincs vége, Doki. Magának viszont még csak most kezdődik a nap, és az a rossz hírem, hogy indulhatott volna jobban is.

- Ennyire szörnyű?

- Újszülött – szűrte McGowan a fogai között. Tényleg elég rosszul nézett ki, a kisgyerekek minden rendőrt kiborítottak, ő sem volt kivétel.

- Ki találta meg?

- Az egyik hajléktalan kukázott.

Ian észrevette, hogy Ferguson feléje int, így az őrmester kezébe nyomta a bögréjét.

- Igyon egy kávét!

- Rum is van benne? – McGowan mosolyogni próbált.

- Az nem volt otthon, sajnálom. Majd legközelebb…

Az őrmester finoman megérintette a karját, mielőtt ott hagyhatta volna.

- A szaván fogom.

A hangjának egészen furcsa felhangja volt, amitől Ian gerincén finom borzongás futott át. A tekintetük talán most először találkozott hosszabban. McGowan különlegesen mély, sötétzöld tekintetében komoly érdeklődés csillogott.

- Rendben.

Ferguson felé sétálva magát hülyézte, hogyan mondhatta azt, hogy rendben?! Neki ott van Nick, és erre flörtölni kezd egy járőrrel? Biztos megőrült!

- Valami gond van? – A hadnagy rosszkedvűen bámult rá.

- Nem, semmi – sóhajtotta. Mi is lenne? Az élet épp szívatja, de amúgy kösz, minden rendben.

Az aprócska gyermek láttán elfelejtette McGowant és Nicket is. Letérdelt a földre mellé, és kinyitotta a táskáját.

- Egy fickó kukázott, a bőrönd láttán megörült, hátha akad benne valami értékes – mesélte Ferguson színtelen hangon.

- Ez a legnagyobb érték a világon – nézett fel rá megértően Ian.

- Van, aki nem tudja értékelni. Mit tudsz mondani?

Ian a kicsi fölé hajolt, és azt csinálta, amiben a legjobb volt. A helyszínelők vezetője megállt mellettük, ugyanolyan komor volt, mint mindannyian ott a helyszínen. Általában ment a viccelődés, hogy elviselhetőbbé tegyék a látványt és a történteket, de egy ennyire pici, védtelen gyermek halála kiszívta belőlük az erőt.

Amikor félórával később a kocsija felé tartott, és próbálta lerángatni magáról a védőruhát, majdnem nekiment egy széles mellkasnak. Megállt, felnézett az őrmesterre.

- Jól van, Doki?

- Ezt inkább én kérdezhetném. Rosszabbul néz ki, mint én.

- Mert még nem látta magát a tükörben.

- Lehet. – Most ő próbálkozott meg egy mosollyal. – Milyen volt a kávé?

- Mondanám, hogy forró és keserű, pont, ahogy szeretem, de ez nem lenne igaz. – A férfi elnyomott egy fintort, Ian ugyanis édesen és jó sok tejszínnel szerette a kávét.

- Még panaszkodik is?

- Eszem ágában sincs. Még a végén legközelebb nem kínál meg. – McGowan ártatlan játékossággal válaszolt.

- Hát, ha nem ízlett, akkor nem fogom.

- Így is életet mentett vele, köszönöm.

- Legalább megvolt a mai napi jócselekedetem. – Ian elégedetten bólintott.

- Elmosogatom bent a poharát és beadom magának később.

- Nem szükséges, odaadhatja most is. Nem esik le a karikagyűrű az ujjamról egy kis mosogatástól.

- Nincs is gyűrűje, Doki.

- Milyen jó megfigyelő, őrmester.

- A munkámhoz tartozik. – McGowan félrepillantott, elkomorodott még a szeme is. – Mennem kell. Még beszélünk, Doki!

- Meddig van szolgálatban? Pihennie kellene – szólt utána Ian.

A férfi visszafordult, hogy válaszoljon.

- Már rég lejárt – vont vállat és búcsút intett.

Ian a fejét csóválva tette zsákba a ruháját, majd a kormány mögé ült. Az intézetbe indult, és felkészült lélekben a kisgyermek boncolására. Úgy sejtette, hogy a nap végére nem fog megártani neki majd egy ital. Nickyt hívta, de a férfi nem vette fel neki a telefont, pedig jó lett volna, ha együtt tölthetik az estét.

Órákkal később Nick visszahívta, de akkor épp a boncteremben volt. Utána egész nap megint nem érte el, ezért rosszkedvűen szállt be a kocsiba, hogy hazainduljon. A mobilját sikeresen kiejtette a kezéből, lehajolt, hogy megkeresse az ülés alatt. Egy papírlap akadt a kezébe, rájött, hogy a múltkor csak behajította a helyszíni vázlatrajzot az autóba. Be akarta tenni a kesztyűtartóba, hogy otthon visszategye a mappába, amit a gyilkosságokról vezetett, de szemet szúrt neki egy x jel. Tollal írta valaki, pedig ez egy sima, fekete-fehér nyomtatás volt. Érezte, hogy hideg borzongás fut végig rajta.

Kellett pár perc, mire összeszedte magát és hideg fejjel tudott gondolkodni. Nem látott senkit akkor a helyszínen. Az elhagyott raktárépületekből azonban kiváló rálátás nyílt oda, ahol ásott, és bárki megfigyelhette. Akár a tettes is. Amíg ásott, nem látott rá a kocsijára, amit nem zárt be és az a valaki simán hozzáférhetett.

Elgondolkodva dobolt a kormányon, mielőtt elindította a motort. Tudta, hogy butaságot csinál, mégis a külváros felé vette az irányt. Fel kellett volna hívnia Fergusont, mégsem tette. Még világos volt, amikor odaért. Kiszállt, és bár utálta a fegyvereket, most örült volna egynek, ami egy kis biztonságot ad. Megállt, hosszan hallgatta a csendet, ide már nem ért el a város zaja. Nem hallott az apró mezei állatok keltette neszezésen kívül semmit.

Elindult a helyszín felé. Odafigyelt, hová lép és közben a környezetét is szemmel tartotta. Az általa ásott gödörnek nyoma sem volt, állapította meg. Valaki megint betemette. Látszottak a lábnyomok is, ahogy elegyengette a földet.

- Azok az enyémek.

Riadt kiáltással fordult meg, majdnem elesett. Dermedten bámult a mögötte ácsorgó Nickre, aki őt bámulta a bokrok takarásában.

- Mi? – Ennyit bírt kinyögni, és a mellkasára szorította a tenyerét. Komolyan halálra rémült.

- A lábnyomok. Körbejártam, mielőtt jöttél volna.

- Mit keresel itt?

- Nyomozok, mint te.

- Hol a kocsid?

- Az épületek mögött parkoltam. Megijesztettelek?

Ian nyitotta a száját, aztán becsukta, és igyekezett összeszedni magát.  

- Ez szemét dolog volt – közölte pár percnyi csend után. – Láttál itt bárkit?

- Nem.

- Te temetted be a gödröt?

- Nem volt itt gödör, amikor jöttem.

Ian felsóhajtott.

- Fel kell hívnom Ferguson hadnagyot. Nem mehetsz sehová, amíg ki nem hallgatnak.

- Muszáj ezt? Tudod, hogy a zsaruk ki nem állhatnak.

- Nem is értem, miért – dünnyögte Ian morcosan.

Ferguson nem volt jókedvében, amikor elmondta, miért keresi. Nem tartott viszont kiselőadást arról, mekkora baromságot csinált, hanem tőmondatokban utasította, mit csináljon. Nem telt bele negyedóra és az első járőrkocsi már meg is állt Ian autója mellett. Ian nekidőlve ácsorgott, összefonta a mellkasán a karját. Igyekezett figyelmen kívül hagyni Nicket, aki bősz fotózásba kezdett, amint az első rendőr kitette a lábát a kocsiból. McGowan és a társa egyszerre vonta össze a szemöldökét. Összenéztek, majd McGowan odalépett Nicky elé.

- Ezt most fejezze be!

- Jogom van…

- Nicky! – Iannak égett az arca zavarában. Nem számított arra, hogy pont az őrmester jön ki.

- Befejeztem. – Nick tüntetően leengedte a fényképezőgépét és duzzogva a levegőbe bámult.

- Jöjjön arrébb, Doki! – McGowan elhúzta a kocsitól, és a társával együtt körbeállták. Nem fenyegetően, inkább aggódva bámultak le rá. – Jól van?

- Igen.

- Ismeri?

- Igen. Nicholas Perrynek hívják. Szabadúszó fotós és a barátom.

- Ismerjük Mr. Perry-t – szólalt meg halkan McGowan társa. Ramírez alacsony mexikói volt, spanyol anyanyelve most is érezhető volt a beszédjében. – Volt már vele problémánk.

- Sejtettem. Sajnálom.

- Nem magának kell bocsánatot kérnie, Doki. – McGowan nem mondta ki, hogy elítéli ezt a barátságot, de látszott, hogy lenne véleménye. Becsületére legyen mondva, elterelte a szót. – A hadnagy szólt, hogy mi történt, és kérte, hogy vigyázzunk magára, amíg ide nem ér. Jönnek a helyszínelők, és tudtommal értesítette a szövetségieket is. El tudja mondani, mi történt vagy várjuk meg a hadnagyot?  

- Nem történt semmi, amiért vigyázniuk kell rám. – Ian pár mondatban összefoglalta a történteket.

- Tehát Mr. Perry már itt volt, amikor ideért?

- Valószínűleg. Nem láttam a bokrok miatt.

- Mit mondott, miért van itt?

- Érdekelte a helyszín. Fotókat akart csinálni az egyik lapnak.

- Pont most?

Ian az ajkába harapott. Nem akarta elmondani, hogy Nicky beleolvasott a jelentésekbe. Rettenetesen érezte magát miatta. Félrenézett, és a lábával egy fűcsomót rugdalt. Úgy érezte magát, mint egy rossz kisgyerek. Ramírez és McGowan összenéztek, majd előbbi odasétált Nickhez és beszédbe elegyedett vele. McGowan a fegyverére tette a kezét, és közelebb hajolt.

- Biztos jól van? Nagyon sápadt.

- Hosszú napom volt. Azt hittem, hogy már nincs szolgálatban.

- Már megkezdtem az éjszakai szolgálatot.

- Pihent valamennyit?

- Amennyit maga.

Ian bólintott, és összefonta a mellkasán a karját. Tudta, hogy ez a védekezés jele, és a férfi úgy olvas benne, mint a nyitott könyvben, de most tényleg rosszul érezte magát.

- Nem akarja elmondani?

- Mindent elmondtam.

Az őrmester felsóhajtott. Egy ideig elbámult a raktárépületek felé, majd bólintott.

- Nem kell elmondania, de jobb, ha tudja, hogy az arcára van írva a bűntudat. Tud valamit, amit nem akar elmondani. Rendben van. Nekem nem kell elmondania. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nem csinált semmi törvénybe ütközőt. Viszont a nyomozás érdeke azt kívánja, hogy mindenről beszámoljon, ami egy kicsivel is előbbre viheti a nyomozók munkáját. Még nem kapták el a tettest, és amíg szabadlábon van, bármikor elölről kezdheti a gyilkolást. Lehet, hogy az, amit maga tud, segíthetne elkapni.

- Ez nem…

- Dr. Jenkins, ha nekem nem, de Ferguson hadnagynak el kell mondania mindent. Ért engem?

Iannak olyan érzése volt, mintha a férfi arcul csapta volna. Egymás szemébe néztek, McGowan komoly tekintettel bámult le rá és most semmi barátságosság nem volt a pillantásában vagy az arckifejezésében. Lehajtotta a fejét.

- Magánnyomozást végzek – motyogta.

- Tessék? – Az őrmester lehajolt hozzá, hogy értse, amit mond.

Megismételte.

- Nick elolvasta a jegyzeteimet és az ügyről készült jelentéseket – tette hozzá. – Vagyis valószínűleg megtette, és emiatt kezdte el érdekelni az ügy.

- Emiatt jött el ide?

- Szerintem igen. – Elgondolkodva pillantott fel a férfira. – Én már egy ideje kijárok ide. A múltkor így találtam a helyszínt, a gödröket valaki betemette. Kiástam az egyiket, de nem találtam semmit. Nem tudom, ki írta az x-et a vázlatra, de tudni akartam, hogy a tettes volt-e. Mert ha igen, akkor üzenni akart nekem.

- Attól félt, hogy egy újabb áldozatot talál itt…

- Igen. Nicky már itt volt, nem tudom, mennyire járta össze a helyszínt.

- Majd Ramírez kideríti. – McGowan töprengve hallgatott kicsit. – Van fegyvere?

- Nincs. Nem szeretem a fegyvereket.

- Nem szeretni kell őket, Doki. – Az, hogy újra dokinak szólította, Iannak nagyon jólesett. – Van fegyverviselési engedélye?

- Van.

- Akkor kérvényezzen egy szolgálati fegyvert, ha tovább akar nyomozgatni a saját szakállára.

- Nem is biztos…

- Kérem! Megteszi nekem, ugye?

Ian elmerült a sötétzöld szempárban, majd nagyot nyelve elkapta a tekintetét.

- Igen – mormolta. Az volt az igazság, hogy ha a férfi ilyen hangon kér tőle bármit, mindenre igent mondott volna. S ezen az se változtatott volna, hogy Nicky ott állt tőle pár méternyire.

- Megjött a hadnagy. Elmondhatom neki, amit mondott?

- Igen, köszönöm.

McGowan vállon veregette, mielőtt magára hagyta volna. Megállt beszélgetni a hadnaggyal, közben megjöttek a helyszínelők is. Pár percen belül beindult a munka, Ian viszont tétlen szemlélője lett az eseményeknek. Megjöttek a szövetségiek is, Ferguson félrevonta őket, és Ian remélte, nem kell még egyszer elmondania, ami történt. Nicky közben közelebb óvakodott a járőrökhöz. Próbálta kideríteni, találtak-e valamit, de miest azt hallotta, hogy nem, máris toporogni kezdett.

- Mennem kellene.

- Akkor kérj engedélyt, és menj! – Iannak most nem volt türelme hozzá.

- Nem gond, ugye?

- Miért is lenne?

Nick rávigyorgott, és már rohant is a hadnagyhoz. Addig beszélt, míg Ferguson bólintott, és elmehetett. McGowanék elég sötét tekintettel bámultak utána, amin Ian más esetben jót derült volna, de most már elég kimerült volt ahhoz, hogy csak túl akart lenni az egészen.

- Bírja még?

- Igen, őrmester. Semmi?

- Semmi.

- Az jó.

- Igen, az. – McGowan nekidőlt mellette a kocsinak. – Együtt van Perry-vel?

- Aha. Tudom, hogy nem bírja.

- Hát, van vele bajom. Rendes magával?

Ian meglepve rápillantott.

- Igen. Miért?

- Nem az a kedveskedős típus, ahogy látom.

- Nem igénylem a kedveskedést.

A férfi arcán kétkedés futott át, de nem mondott semmit. Helyette megint vállon veregette, és visszasétált a társához. Látta, hogy Ferguson magához inti őket, hosszan beszélgettek, mindketten komoran bólogattak. Utána már nem is tudott beszélni velük, mert elhajtottak és csak egy órával később jöttek vissza. McGowan hozott neki egy pohár kávét, de csak belenyomta a kezébe, és ment is a hadnagyhoz. Ian nem tudta, merre voltak, viszont nem akart kérdezősködni.

Végül késő este ért haza, McGowanék egészen a lakásáig kísérték. Az őrmester intett, mielőtt elhajtottak volna. Valójában jólesett neki, hogy figyeltek rá, bár ezt nem kötötte volna a férfi orrára. Remélte, hogy Nicky otthon van, ám csak az üres lakás fogadta, amitől még rosszabb lett a kedve. Sokáig nem tudott elaludni, forgolódott és nem találta a helyét. Végül inkább felkelt és csinált magának egy kávét. Az ablakon kibámulva várta, hogy felkeljen a nap, és véget érjen a rémálom.

Folytatás következik...