Vérkönnyek

A kertváros kis utcájában csend és nyugalom honolt. Sidney Young nyomozó elgondolkodva figyelte a társát, aki a túloldalon éppen bekopogott egy házba. Olyan volt az egész, mint egy némafilm. A halál elnémított mindenkit itt a környéken. Nem játszottak az udvaron a gyerekek, nem nyírt senki füvet, pedig hétvége volt. A fenyegetés, hogy gyilkos járt közöttük, hirtelen ott tornyosult a fejük felett. Még akkor is, ha az áldozat nem itt halt meg.
Megfordult. A házra meredt. Ugyanolyan volt, mint a többi, kivéve, hogy a gyilkosság helyszínének… Nem, ez nem volt igaz. Az áldozat otthonának szomszédságában, javította ki magát. Lassan elindult a bejárat felé. Gondosan csak a szépen lecsiszolt kövekre lépegetett. A jelenet kicsit a Született feleségek egyik részére emlékeztette, a neje megnézett minden epizódot, és neki kötelessége volt vele nézni, ha nem akart veszekedést.
Kopogott. Amíg várt, hogy valaki ajtót nyisson, addig felidézte, amit a járőrök jelentettek neki. A házban Christoph Jakobsen lakott, harmincnégy éves, egyedülálló. Két és fél éve vette a házat, azóta lakott a Taylor család szomszédságában. Nem vett észre semmi gyanúsat a gyilkosság napján. Elment dolgozni, este hazajött, és csak akkor tudta meg, mi történt, amikor a járőrök becsengettek hozzá.
- Elnézést, zuhanyoztam. – Az ajtó nesztelenül nyílott ki mögötte. Jakobsent félhomály vette körül, Sidney csak akkor látta az arcát, amikor kijjebb lépett. – Miben segíthetek?
- Young nyomozó vagyok. Lenne egy perce számomra?
A férfi habozott. A tekintete körbesiklott a szemben levő házakon.
- Már kihallgattak a járőrök, nyomozó. Nem tudok semmit.
- Maga Mr. Taylor közvetlen szomszédja.
- Ahogy Mr. Hermannék is.
- Mr. Hermann elutazott a feleségével még a haláleset előtt.
Jakobsen arcán megrándult egy ideg. A haja homokszőke lehetett, ha nem volt nedves a zuhanytól. A szeme barna volt, és a szeme körül ráncok szabdalták a bőrét. Látszott, hogy sokat van a szabadban, barna volt a bőre, és kérges a tenyere, ahogy kezet fogtak.
- Jöjjön be!
- Nem zavarom sokáig – ígérte, mielőtt belépett volna. Megállt az előtérben, hagyta, hogy vendéglátója megelőzze, és követte a nappaliba. Megtorpant a hatalmas tér láttán.
- Más, mint Tayloréknál? – Jakobsen a nappali közepére sétált, megfordult, és zsebre tette a kezét.
Más esetben Sidney fejében megfordult volna, hogy védekezésül állt be így, de semmi sem utalt arra, hogy a szomszédnak köze volt John Taylor brutális meggyilkolásához. Azon kívül persze, hogy nem voltak jóban, és többen állították, sokat veszekedtek, egyszer pedig össze is verekedtek.
- Igen. Igazán… impozáns. Élmény lehet itt élni.
- Magam is így gondolom. – A férfi végre elmosolyodott. A délutáni nap besütött az ablakon, körbeölelte az alakját, szőkévé festette a haját, óarannyá a szeme színét. – Van egy építész ismerősöm, ő tervezte a belső teret. Fantasztikus munkát végzett.
- Milyen viszonyban volt Mr. Taylorral?
- Magának nincs társa? – kérdezett vissza Jakobsen. – A tévében a rendőrök mindig párban járnak.
- A társam az utca másik végén van, hogy gyorsabban végezzünk. – Kicsit félrebillentette a fejét, de a zsaruösztöne nem jelzett. – Aggódnom kellene, Mr. Jakobsen?
- Remélem, nem. Még gyorshajtásom sem volt soha. – A férfi felnevetett, aztán eszébe juthatott, miért van ott, mert elkomorodott. – Nem kedveltük egymást – közölte nyíltan.
- Miért?
- Mert egy szemét alak volt. – Jakobsen egyenesen a szemébe nézett. – Nem kér egy teát? – intett a konyha felé.
- Elfogadom, köszönöm. Nagyon meleg van.
- Korán érkezett a nyár.
Átmentek a konyhába, Sidney szemügyre vette az élére vasalt konyharuhákat, a tükörfényes munkaasztalt, a vakítóan átlátszó poharakat a szekrényen. Rend- és tisztaságmániás, állapította meg a férfiról.
- Anyukám azt tanította, hogy mindig pakoljak el magam után. – Jakobsen kitalálhatta a gondolatait, mert szégyenlősen vállat vont. – Gyümölcstea jó lesz?
- Igen, köszönöm.
Sidney figyelte, ahogy a férfi nyugodt mozdulatokkal elkészíti a teát. Nem volt ideges, nem volt semmi látható jele annak, hogy zavarná a jelenléte.
- Miért verekedett össze vele? – kérdezte hirtelen.
Jakobsen a teát öntötte éppen a csészébe, megrezzent a keze, ahogy felpillantott rá. Széles volt az arca, kicsit szabálytalan. Nem volt jóképű, de volt benne valami, amit biztos minden nő vonzónak talált. Például Taylor felesége…
- Verje ki a fejéből! – A férfi odatolta elé a csészét.
- Micsodát?
- Biztos vagyok benne, hogy van olyan jóakaróm, aki felvetette, nincs-e viszonyom Mrs. Taylorral…?
- Van?
- Nincs.
- Ezt Mr. Taylor elhitte? Mert gondolom, megkérdezte.
Jakobsen bólintott, és kelletlenül a pultra támaszkodott. Fehér inget viselt, ami ráfeszült a vállára, még barnábbnak mutatta a bőre színét.
- Megütött, amikor azt mondtam neki, hogy a felesége jobban is tenné, ha keresne magának valaki mást.
- Miért?
A férfi felsóhajtott, látszott, hogy nem szívesen válaszol.
- Látta azt az asszonyt?
- Igen.
- Ha van szeme, akkor pontosan tudja, miért.
Sidneynek volt szeme. Persze, hogy tudta, mire gondol a férfi, de azt akarta, hogy ne neki kelljen kimondania.
- Lehet, hogy tévedek.
- Nem téved. – Jakobsen felvette a csészéjét, és a nappali felé indult. Bevárta a nyomozót, és csak akkor ült le. – Néha hallottam, amikor üvöltözött vele. Nem akartam beleszólni más dolgába, de egy idő után nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot. Kétszer kihívtam a rendőrséget is, ám Mrs. Taylor elküldte őket. Biztos vagyok benne, hogy verte.
- Látta?
- Nem.
- Megfenyegette Mr. Taylort?
- Mondtam neki dolgokat, igen.
- Miket?
- Hogy feljelentem tettlegességért. Kinevetett. Tudta, hogy nem teszem meg. – A férfi a teájába bámult. – Sajnálom azt az asszonyt. Ha itthon voltam, és Taylor dolgozott, néha
sikerült váltanom vele pár szót. Kedves nő. Jobbat érdemelt volna, mint a férje. A fiáról nem is beszélve.
- Hol volt szerdán este tíz és hajnali kettő között?
- Az ágyamban. Aludtam. A járőröknek már elmondtam, hogy nincs senki, aki ezt igazolni tudná.
- Egyedül él?
- Igen. – Jakobsen felnézett rá, mérlegelt, ez ott volt a szemében. – Tudom, hogy gyanús vagyok. Az elmúlt időszakban többször is összevesztem Taylorral és megütöttem, igaz, akkor önvédelemből. Jóban vagyok a feleségével, és akár a szeretője is lehetnék. Lett volna okom megölni.
- És? Megölte? – Sidney végre belekortyolt a teájába. Egész finomnak bizonyult, bár jobban szerette a kávét.
- Tudja, mi volt a legfőbb ok, amiért Taylor nem kedvelt?
- Mindjárt elmondja, nem igaz?
- Homoszexuális vagyok, nyomozó. Taylor homofób volt, és jó párszor kifejtette, hogy el kellene törölni a magamfajtákat a föld színéről.
Sidney leengedte a csészét. Ez kicsit más megvilágításba helyezte a dolgokat.
- Megfenyegette magát?
- Nem ő volt az első.
- De ő volt, akit végül megöltek.
- Ha azt hiszi, hogy sajnálni fogom, akkor téved. – Jakobsen arca megkeményedett. Hideg acél csillant a szemében. – Megérdemelte a halált.
- Senki sem érdemli meg a halált.
- Gondolom, most jön az igazságszolgáltatás méltatása.
- Nem méltatok semmit, Mr. Jakobsen, de ha mindenki megölné azt, aki szerinte megérdemli, gyorsan kihalna az emberiség.
- Előbb-utóbb úgyis megtörténik.
- Jó lenne, ha nem az én időmben.
Hallgattak. Jakobsen az asztalra tette a csészéjét.
- Gyanúsított vagyok?
- Nem.
- Ezt most azért mondja, hogy elaltassa a gyanakvásomat, miközben ellenőrzi, amit mondtam?
- Lehet.
Jakobsen hátradőlt. Keresztbe tette a lábát, vászonnadrágot viselt, és Sidney most jött rá, miért járkál olyan nesztelenül. Mezítláb volt, a jobb lábfején volt egy kerek forradás, akkora, mint egy egypennys.
- Mi lesz most Mrs. Taylorékkal?
- Mire gondol?
- Taylor nem engedte dolgozni, az ő fizetéséből éltek. Mi lesz velük ezután?
- Ez, nem hiszem, hogy a maga dolga.
- Attól még aggódhatom értük.
- Miért?
- Nekem soha nem lehet gyerekem, nyomozó – válaszolta nyíltan a férfi. – Taylor észre sem vette, milyen szerencsés…
- Általában nem vesszük észre, milyen szerencsések vagyunk. – Sidney felhajtotta az utolsó korty teát, és a férfié mellé tette a csészét. Felállt. – Köszönöm.
- Egészségére! Kikísérem.
A bejárati ajtóban megálltak.
- Tudják, hogy maga meleg? – Sidney nem állta meg, hogy az állával a szemközti házak felé ne bökjön.
- Nem vagyok a titkolózós típus, de ebben nagy segítségemre volt Taylor. Meglátta egy barátomat távozni tőlem az egyik reggel. Délre már mindenki tudta. Maga is fóbiás?
Sidney rápillantott. Hunyorognia kellett az erős napfényben.
- Megittam a teáját, nem?
- Lehet, hogy az volt a félrevezetés. Elaltatta a gyanakvásomat. – Jakobsen a vállával az ajtófélfának dőlt. Összefonta a mellkasán a karját, és jókedvűen csillogott a szeme.
- Még az is meglehet.
- Az a baj, nyomozó, hogy túl sok a talán és a lehet.
- Igen, ez mindig probléma. A munkában és a magánéletben egyaránt. – Sidney azon kapta magát, hogy a férfira mosolyog. – Viszlát!
- Viszlát, nyomozó!
Kezet fogtak. Jakobsen a szükségesnél tovább fogta a kezében az övét, ő meg nem húzta el. Maga sem tudta, miért. Talán a kíváncsiság. Volt ebben a férfiban valami… Még akkor is ezen töprengett, amikor a társával együtt nekitámaszkodtak a kocsijuknak órákkal később.
- Összegzés? – kérdezte tőle. Paulie-val már negyedik éve dolgoztak együtt, és félszavakból is értették egymást.
- Legalább három gyanúsított – sóhajtotta Paul Atkins nyomozó. – A feleség, akinek volt indítéka és lehetősége megtenni. Ellene szól, hogy képtelen lenne megemelni egy magatehetetlen testet, márpedig tudjuk, hogy a férjét máshol találták meg, mint ahol megölték. Hacsak nem ketten voltak. – Sidney a Taylor ház felé pillantott.
John Taylort csütörtök reggel találták meg a kocsijában egy félreeső sikátorban. Hosszú és kínnal teli halála volt. A gyilkosa szó szerint darabokra szedte, aztán a maradványait bepakolta a kocsiba, és ott hagyta, hogy megtalálják. Közszemlére tette. A helyszínelők nem találtak semmit. Az égvilágon semmit.
- Ez a nő rettegett a férjétől, te is tudod – válaszolta. – Verte, ez nyilvánvaló. Hiába próbálja takargatni a nyomait. Nem lett volna bátorsága hozzá, és ha mégis, nem ilyen hidegvérűen teszi. – A homlokát ráncolta. – Mit csinált addig a gyerekkel? A helyszínelők körbejártak, semmi nem utal arra, hogy itt ölték meg Taylort. Akkor viszont az asszonynak kellett valamit csinálnia a gyerekkel, amíg elment. Ha meg volt egy bűntársa, hogyan tartotta vele a kapcsolatot? Soha nem ment el itthonról, a híváslistájukon is a férj barátai szerepelnek. – Kis ideig hallgatott, aztán megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy az asszony volt.
- A második gyanúsított Taylor munkatársa, Gifford, akivel előző nap csúnyán összeveszett. Gifford megfenyegette, hogy ezután nézzen a háta mögé, mert elkaphatja. Giffordnak viszont van alibije, a haverjaival biliárdozott hajnalig.
- Szerintem ő is kiesik.
- Marad a szomszéd.
- Marad. – Sidney a Jakobsen házat szemlélte félig lehunyt szemhéja alól. – Utánakérdeztem. Kétszer hívta ki a járőröket Taylorékhoz, ahogy mondta is. Aggódott a feleség és a gyerek miatt. Az asszony mindkét esetben elküldte őket.
- Többen őt gyanúsítják. Mert más, ezt mindenki így mondta. Taylor viszont nyíltan buzizta. Nem voltak jóban.
- Ezt Jakobsen is elismerte.
- Alibi?
- Aludt. Egyedül.
Paulie felsóhajtott.
- Nem hiszed, hogy ő volt, igaz?
- Nem. Tíz éve vagyok zsaru, Paulie, és még egyszer sem hagyott cserben a szimatom. Nem hiszem, hogy Christoph Jakobsen gyilkos lenne.
- Miért?
- Nem tudom. – Sidney ellökte magát a kocsitól, és nyújtózkodott. – Menjünk! – Nem állta meg, hogy ne pillantson a ház felé, ahogy elhajtottak előtte. Mintha meglibbent volna a nappaliban az egyik függöny, de ezt nem vette biztosra. Mindenesetre Jakobsen érdekelte akkor is, ha nem őt tartotta John Taylor gyilkosának.
Sidney elgondolkodva bámulta a mennyezetet. A székén hintázott az irodában, a fejét hátrahajtotta. Nagyon fáradt volt. Paulie az asztala szélére telepedett, mogyorót rágcsált.
- Beszéltem a dokival.
- Mit mondott?
- Szerinte nem először ölt.
A szék lába halkan koppant a padlón, ahogy hagyta, hogy földet érjen.
- Miből gondolja?
- Túl határozott, túl tiszta minden vágás. Nem habozott egyszer sem. Nem próbálgatta, meddig mehet el. Tökéletes, érted?
Sidney a szemét dörzsölte.
- Egy tökéletes gyilkosság?
- Egy tökéletes gyilkos. – Paulie rágódott egy falaton, majd hozzátette. – A doki mindjárt átküldi a teljes jelentést. Nem akar tippelgetni, de biztos benne, hogy olyan embert keresünk, aki már ölt. Ha nem is ilyen módon, mégis ismerős terep volt a számára.
- Ezek szerint nem a feleség, a munkatárs, vagy a szomszéd a tettes.
- Ebben nem lehetünk biztosak.
- Nem. – Sidney kis tétovázás után bólintott. – Mélyebbre kell ásnunk, viszont nem zárhatjuk ki, hogy a gyilkosnak semmi kapcsolata nem volt Taylorral.
- Ráállok Giffordra. Kíváncsi vagyok, mit tudok kideríteni róla. – Paulie felállt. – Összeszedem az összes olyan esetet, ami hasonló a miénkhez. Meglátjuk, mire jutok.
- Rendben. Enyém Mrs. Taylor és Jakobsen. – Magához húzta a műanyag poharat, amiben a kávénak nevezett fekete lötty hűlt már jó ideje. – Kérdezősködök Taylor után is. Tudni akarom, mit csinált a halálát megelőző hetekben. Nem hiszem, hogy nincs semmi nyom, amin elindulhatnánk…
Paulie morgott valamit az orra alatt, majd átlépett az asztalához, és lehuppant a gépe elé.
- Elmentem. – Sidney úgy érezte, szüksége van levegőre, így inkább felkapta a zakóját, és elhagyta az irodát.
John Taylorról már kifaggattak mindenkit, aki kicsit is ismerte. Tisztában volt azzal, hogy Jakobsen miért utálta, és a felesége miért félt tőle. Egy szemét alak volt, ahogy az előbbi megjegyezte. Taylor mindenkivel összerúgta a port, akivel csak lehetett. Nehezen kezelhető, rossz természetű fickó volt. Nem is értette senki, miért maradt vele a felesége.
Gyanúsított volt igazából mindenki, akivel egyszer is összeveszett, vagy összeverekedett. Akadtak Jakobsenen kívül jó páran. Sidney az elmúlt napokban kihallgatta mindegyiket, de egyikre sem illett a hidegvérű gyilkos szerepe. Felmerült benne, hogy ha találnak több más esetet, akkor sorozatgyilkosságként kell kezelniük az ügyet. Át kell adniuk az egészet a szövetségieknek, és tarthatják a hátukat a média miatt. Nem kívánta egyiket sem, és remélte, hogy csak a pesszimista énje alkot teóriákat.
A Taylor ház csendes volt és mozdulatlan. Üresnek tűnt, de azért bekopogott. Várt, semmi sem mozdult odabenn. A homlokát ráncolta. Furcsa lett volna, ha az asszony nincs otthon a gyerekkel, hiszen eddig nem szoktak kimozdulni. Hacsak…
- Engem keres? – A kérdés oldalról érkezett. Mrs. Taylor fázósan összehúzta magán a kardigánját, pedig volt vagy harminc fok.
- Igen. Feltehetnék még pár kérdést?
- Mr. Jakobsen van itt. – Az asszony elindult a külső verandán hátrafelé. – Ericnek eltörött a kedvenc játéka. Megkértem, hogy csinálja meg. Eric bizalmatlan mindenkivel, és nem akarom egyedül hagyni vele.
- Ez teljesen érthető. Elvégre most halt meg az apja.
Mrs. Taylor nem válaszolt. Sidney viszont furcsának találta, hogy az asszony, aki láthatóan rettegett a férjétől, ilyen gyorsan megbízzon a szomszédban. Még akkor is, ha Jakobsen állítása szerint néha beszéltek egymással.
- Mennyire ismeri Mr. Jakobsent?
Az asszony megállt. Ráláttak az udvarra. Christoph Jakobsen kék pólóban és farmerban törökülésben ücsörgött a napon. Tornacipőt viselt, messziről is látszott, hogy évek óta hordja már. Sidneynek az a képtelen gondolata támadt, hogy a ruhája viszont vasalt volt. Rendmániás, ötlött fel benne. Eric jó méternyi távolságban kuporgott tőle, kartávolságon kívül. Aprócska fiú volt, nem látszott ötévesnek, és a kérdezősködéseiből kiderült, hogy nem is volt egy fejlettségi szinten a vele egykorúakkal.
- Néha összefutottunk.
- Ha a férje nem volt itthon?
Mrs. Taylor sápatag, szőke nő volt. Az arca szomorú, a tekintete egyfolytában riadt. Összerezzent minden váratlan mozdulatra, és ismeretlen hangra. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy folyamatosan bántalmazták, és őt látva, biztosra vehető volt, hogy lelki és fizikai bántalmazásról is szó volt.
- Akkor, ha a férjem nem volt itthon. Nem kedvelte őt, de tudja, velem és Erickel mindig rendes volt.
- Tett valaha is célzást arra, hogy el akarja mélyíteni magával a kapcsolatát? – Tudta, hogy a kérdése váratlan lesz, és reménykedett, hogy a meglepetés őszinte választ fog eredményezni.
- Mi? – Mrs. Taylor zavartan nézett rá. Értetlen döbbenet ült a szemében. – Nem értem, miről beszél! Mr. Jakobsen homoszexuális. Mit akarna tőlem?
- Mondjuk, családot.
- Ezt most tényleg nem értem. Miért kérdez tőlem ilyeneket? Semmi közöm Mr. Jakobsenhez! Meg sem fordult a fejemben, hiszen… - Az asszony vett egy mély levegőt, és nem fejezte be a mondatot. Sidney befejezte gondolatban saját maga: a férje meg is ölte volna mindkettejüket. – Bolond, ha azt képzeli, hogy bármi közünk is van egymáshoz. Ő csak egyszerűen kedves velem és a fiammal. Kedvesebb és őszintébb, mint sokan mások, akik itt élnek körülöttünk. – A keserűség jól hallatszott a hangjában.
- Még mindig nincs ötlete, hogy kinek állhatott érdekében megölni a férjét?
- Mondtam, hogy nincs. – Mrs. Taylor a fia felé nézett, nem rá.
Sidney tudta, hogy pontosan tisztában van azzal, hány ember segítette volna át boldogan a férjét a másvilágra. Neki viszont az az egy kellett, aki végül meg is tette.
- Kaphatnék egy pohár vizet? Elég meleg van.
Mrs. Taylor gyanakodva pillantott rá, ám aztán kis habozás után bólintott, és bement a házba. Sidney odaballagott Jakobsenhez és a kisfiúhoz. Látta, hogy Eric hogyan húzza össze magát még jobban a léptei hangjára. Jakobsen felpillantott rá, elkomorodott.
- Helló, nyomozó!
- Helló, Mr. Jakobsen! Szia, Eric! – Leguggolt Jakobsen mellé, meghagyva a kisfiú és közte a megfelelő távolságot, amivel láthatóan a gyereknél és a férfinál is szerzett egy jó pontot. – Mi ez?
- Ő itt Űrdongó. Transformers robot, többet én se tudok róla – mosolyodott el Jakobsen. – Eltörött, és így nem tud visszaalakulni autóvá.
- Értem. Most biztos szomorú vagy – nézett a fiúra.
Eric az apja sötét szemét, de az anyja sápadtságát örökölte. Olyan kicsike volt, annyira törékeny, hogy Sidneynek majd’ megszakadt érte a szíve. Vajon miket művelt vele az apja,
amivel elérte, hogy ötévesen ilyen rettegve bámuljon minden idegenre?! Most nagyon is értette Jakobsen gyűlöletét Taylor iránt.
Az egy dolog, ha lebuziz valaki, tudod kezelni, továbblépsz. Ám, amikor végig kell nézned, hogyan tesz tönkre egy életet ez a valaki, akkor az más. Nagyon más. Taylornak ezért kellett meghalnia? Valaki a saját kezébe vette az igazságszolgáltatást? Ahogy jobban megismerte az áldozatot, újabb és újabb kérdések merültek fel benne. Válaszok nem voltak, de az ellenszenv, amit az áldozat iránt érzett, keserű ízt hagyott a nyelvén.
- Eric, kicsim, gyere, menjünk be! – Mrs. Taylor letette a poharat a korlátra, és szinte odarohant hozzájuk. Felkapta a fiát, és visszasietett a házba. – Hagyjuk beszélgetni őket…
Egyikük sem szólalt meg, amíg be nem csapódott a szúnyoghálós ajtó mögöttük.
- A férjétől is így kellett volna védenie… - Sidney maga sem tudta, miért mondta ezt.
Jakobsen felsóhajtott.
- Csak a fiának akar jót.
- Azt hittem, dolgozik, Mr. Jakobsen – nézett rá végre Sidney. Direkt nem a megjegyzésre válaszolt, nem akart vitatkozni. Egyelőre legalábbis.
- Szabadnapot vettem ki.
- Miért?
- Talán engedélyt kell kérnem a rendőrségtől, hogy pihenjek? – A férfi felemelte a fejét. A haja a homlokába hullott, a szemére is árnyékot vetett. – Jutottak valamire?
- Nem.
- Újabb kérdéseket akar feltenni?
- Igen.
- Ezzel csak Mrs. Taylor és Eric életét nehezíti meg. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már nyilvánvalóvá vált a maga számára is, hogy Taylor megérdemelte a halált.
- Nem az a dolgom, hogy ezt megítéljem. Az a dolgom, hogy betartassam a törvényt, Mr. Jakobsen.
- Akkor végezze a dolgát, de ne várja, hogy egyetértsek magával. Úgy látom, eltérő véleményünk van a helyesről és a helytelenről.
- Egy gyilkosság helytelen, Mr. Jakobsen.
A férfi letette maga elé a játékot. Egyenesen a szemébe nézett.
- Szerintem az is helytelen, ha valaki lelkileg tönkretesz valakit. Főleg, ha a gyerekével teszi. – Volt valami a hangjában, amire Sidney ösztönei jelezni kezdtek.
- Magával is ezt tette az apja?
Jakobsen keze megrándult, éppen újra a kezébe vette a robotot. A tekintete érzelemmentes volt, ahogy rápillantott.
- Az apám egy erőszakos vadállat volt. Halálra verte az anyámat. Azóta nem láttam.
- Börtönben van?
- Nem tudom. Nem akarom tudni, mi van vele.
- Hány éves volt?
Jakobsen habozott.
- Tizenkettő.
- Sajnálom.
- Mindenki… nagyon sajnálta, nyomozó. – A férfi keserűen elmosolyodott. – Segítene? – nyújtotta a játékot. A kezébe adta, majd a ragasztóért nyúlt. – Lepattant belőle egy darab, megpróbálom visszaragasztani – magyarázta nyugodtabban. – Fogja, most várjon, és… így… - A ragasztót félretette, és a kezére szorította a kezét, hogy szilárdan tartsa, amíg a másikkal a kis darabot tartotta a helyén. – Meg kell várni, amíg megköt a ragasztó – tette hozzá. A keze meleg volt, az érintése határozott.
Sidney furcsán érezte magát, ahogy ott kuporogtak a füvön, és a játékot fogták.
- Tényleg sajnálom az édesanyját – mondta halkan.
Jakobsen nem nézett rá, szomorkás mosoly jelent meg az ajkán.
- Nálam jobban senki sem sajnálja, nyomozó, de köszönöm.
- Az apja miatt gyűlölte annyira John Taylort?
- Kétségkívül párhuzamot vontam kettejük között, igen. – A férfi mély levegőt vett, bent tartotta kicsit, és csak utána válaszolt, hogy kifújta. – Nem vall józan ítélőképességre, hogy ilyet tettem, de ettől még nem vagyok gyilkos.
- Erre most nem mondhatom azt, hogy elhiszem. Sajnálom.
- Csak a bizonyítékoknak hisz?
- Néha a megérzéseknek is.
- S mit súgnak velem kapcsolatban a megérzései, nyomozó?
- Kicsit össze vagyok zavarodva. – Sidney hátát melegen sütötte a Nap, de a férfi kezéből áradó forróság mellett szinte semmiségnek tűnt. – Tetszem magának?
- Szól, ha fel kell hívnom az ügyvédemet?
- Már az első alkalommal is olyan érzésem volt, hogy flörtöl velem.
- Az ügyvédem elég jó, bár nem biztos, hogy elvállalja az ügyem, ha gyilkossággal gyanúsítanak… - Jakobsen elgondolkodó arcot vágott.
- Felmerült bennem, hogy a flört a figyelemelterelést szolgálja. El akarja terelni a figyelmem arról, hogy maga tette.
Váratlanul érte, amikor a férfi ránézett, és széles vigyor jelent meg az arcán. Teljesen őszintén válaszolt.
- Szeretném eloszlatni a félreértést, nyomozó. Nem szokásom olyannal flörtölni, aki nem tetszik. Már elmúltak azok az idők, amikor belementem futó kapcsolatokba, vagy tapogattam a határaim. Szívesen elhívnám vacsorázni, de valószínűleg megvesztegetésnek vélné, és azt végképp el akarom kerülni. Örültem volna, ha nem ilyen körülmények között ismerjük meg egymást. Úgy gondolom, hogy maga egy nagyon érdekes ember.
- Ugyanezt gondolom, viszont nem vagyok meleg.
Jakobsen felnevetett, és újra a játéknak szentelte a figyelmét.
- Nem erőltetek semmit, amit nem akar – mondta lágyan. – Viszont, ha vége ennek az egésznek, és elkapta a gyilkost, szívesen látom egy teára. – Előrehajolt, a szemét összehúzva nézte a ragasztást. – Egész jó. Szerintem még szárad kicsit, és elengedhetjük.
Sidney nem válaszolt. Az volt az igazság, hogy élvezte a beszélgetést Jakobsennel. Vonzották a frappáns válaszok, a rejtélyes tekintet, még a véleménykülönbségeik okozta feszültség is. S jó volt csak úgy ülni a fűben, érezni a napsütést a bőrén. Igaz, hogy egy milliméterrel sem került közelebb a tetteshez, de legalább úgy érezhette, hogy hasznos volt.
Jakobsen elvette tőle a játékot, ügyesen autóvá formálta, és az, ahogy pár perccel később odaadta Ericnek, jelentett valamit. Mosolyt csaltak a kisfiú arcára, és ettől valami szövetségféle alakult ki kettejük között. Felelősséget éreztek iránta mindketten, s ez olyasmi volt, ami véglegesen elnyomta Sidneyben az utolsó gyanakvó érzelmet is, hogy Christoph Jakobsen ölte meg John Taylort.
Az irodában a tárgyalóban voltak kiterítve az akták. Napok óta ezeket bújták. Sidney úgy érezte, szétrobban a feje. Paulie néha rápillantott, de aztán egyszer sem mondott semmit. Öt óra felé már a torkában érezte az ingerültséget.
- Mit akarsz kérdezni?
- Miből gondolod, hogy kérdezni akarok valamit?
- Paul, ne szórakozz! Fáradtak vagyunk ehhez.
Eddig kilenc olyan esetet találtak, amik nyomokban hasonlítottak John Taylor meggyilkolásához. Nagyon úgy nézett ki, hogy lesz még tizedik és tizenegyedik is. Az áldozatok minden esetben erőszakos ember hírében álltak, és hasonló módon ölték meg őket.
Sidney dühös volt, hogy ez eddig senkinek ne tűnt fel, de az még jobban dühítette, hogy már most tisztában volt vele, át kell adniuk az ügyeket.
- Az egyik járőr azt mondta, látott téged Christoph Jakobsennel.
- Voltam nála, igen.
Paulie habozott, mielőtt kibökte volna.
- Mi van közöttetek?
- Semmi. Az ügyről beszélgettem vele.
- Mindig? Kétszer is voltál nála a héten.
Sidney mély levegőt vett, és lassan becsukta az aktát, amit olvasott.
- Szerintem nem ő volt.
- Attól még egy gyanúsított.
- Tudom.
- Akkor? – Paulie halkabbra fogta a hangját. – Fel is függeszthetnek, ha belebonyolódsz egy viszonyba vele.
Sidney szeme tágra nyílt. Kicsit zavarodott volt, amiért Paulie teljesen természetesnek vélte, hogy vonzódik Jakobsenhez.
- Nem vagyok meleg. – Nem érezte elég határozottnak a hangját.
A társa hátradőlt a székben.
- Ettől függetlenül elég furcsán viselkedsz, ha ő kerül szóba.
- Kedvelem.
- Lehet, hogy egy gyilkos.
- Lehet, hogy nem. Nincs semmi bizonyítékunk ellene, Paulie.
- Te is tudod, hogy ez nincs így.
- Azok csak feltételezések! – Sidney felpattant, és járkálni kezdett. – Nézeteltérései voltak Taylorral, igen, ezt ő sem tagadta. A gond ott ered, hogy rajta kívül még egy tucatnyi embernek!
- Ott van még az apja is…
- Elias Jakobsen ugyanolyan erőszakos ember volt, mint Taylor, ez igaz. Ha azt vesszük alapul, miket tett a fiával, és hogy megölte a feleségét, Christophnak minden oka megvolt, hogy gyűlölje Taylort. Ez viszont még nem teszi gyilkossá.
- Nincs alibije.
- Ez semmit sem jelent, te is tudod. – Csípőre vágta a kezét, ahogy megállt a társa előtt. – Utánakérdeztem. Okos, előrelátó embernek tartják a munkatársai és a barátai is. Sikeres és nagy jövő áll előtte, ezt a főnöke mondta róla. Ne mondd nekem, hogy ez az előrelátó ember megöli a szomszédját úgy, hogy nincs alibije! – Dühös volt, kimerült és megkeseredett, amíg az aktákat olvasta. Az áldozatokét, akik megérdemelték a halált… - Amióta az anyja meghalt és az apja eltűnt, mindenért egyedül kellett megküzdenie. Vajon kockára tenné mindazt, amit elért?
- Vannak emberek, akik igen.
Sidney az asztal felé fordult.
- Nézd meg ezt, Paulie! Ez nem egyszeri eset, te is tudod. Itt nem csak Taylorról és Jakobsenről van szó.
- Jó lenne először bizonyítékot találni erre. Addig ő marad a legfőbb gyanúsított. Számomra mindenképp.
Paulie ezt a tényt egészen addig vallotta, amíg egy véletlen folytán ki nem derült, hogy Gifford alibije nem stimmel. Egy ügybuzgó kolléga ugyanis átnézte a kocsma felvételeit, és kiderült, hogy bár a barátok szerint velük volt egész éjszaka, jó egy órára eltűnt mellőlük. A vizsgálat gyorsan kiderítette, hogy egy óra ugyan kevés lett volna a gyilkosság elkövetéséhez, viszont ezen idő alatt elrabolhatta Taylort, hogy később végezzen vele.
A gyanú hirtelen Giffordra irányult. Paulie pedig a szőnyeg szélére került, amiért nem ellenőrizte alaposabban az alibijét. Innen azonban már nem volt megállás. A várost behálózó kamerák alapján jól követhető volt az útvonal, amit bejárt az egy óra alatt. Igaz, a sötét és a rossz minőségű felvételeken nem volt azonosítható az áldozattal, de ez már több volt, mint elegendő ahhoz, hogy megkapják a letartóztatási parancsot.
Gifford mindent tagadott. Elmondása szerint ki akarta szellőztetni a fejét, ezért autókázott kicsit. Nem gondolta, hogy ez fontos. Később változtatott a vallomásán, és bevallotta, hogy találkozott Taylorral, de a beszélgetésük veszekedésbe fulladt. A kérdésre, hogy eddig ezt miért nem mondta, azt vallotta, nem merte, mert attól félt, hogy őt fogják gyanúsítani a megölésével. Átkutatták a lakását, de a gyilkos fegyvert vagy bármit, ami a gyilkossághoz köthette volna, nem találták meg.
Sidney maga sem tudta, mit keres megint Jakobsen házánál. Az utóbbi napokban ideje sem volt, hogy meglátogassa őt vagy Mrs. Taylort. Utóbbinál már sötét volt, így Jakobsenhez kopogott be. Tudatosan kerülte a vele való találkozást, amióta Paulie rámutatott arra, hogy milyen furcsán viselkedik, ha róla van szó.
- Helló, nyomozó! – A kopogásra egy elegáns Christoph Jakobsen nyitott ajtót.
- Nem akarom zavarni, ha megy valahová.
- Csak a barátaimmal találkoznék. Egy ideje nem mozdultam ki itthonról. Jöjjön!
Sidney követte őt a házba, és most is lenyűgözte a nagy tér, a meleg színek, a kényelem. Mennyire nem hasonlított a saját lakásához, ahová a válás után költözött!
- Kér egy teát?
- Nincs kávéja?
Jakobsen rábámult. Hosszan méregette, majd finoman megrázta a fejét.
- Úgy néz ki, mintha napok óta csak kávén élt volna.
- Lehet. Nem emlékszem.
- Mikor evett utoljára?
- Fogalmam sincs. – Sidney kezdte hülyén érezni magát. – Tudja, mit? Elmegyek. Rossz ötlet volt, hogy idejöttem.
- Nem sok kedvem van a barátaimmal lenni – dünnyögte a férfi. – Mi lenne, ha itt maradna velem, és együtt vacsoráznánk? Összedobok valamit, addig maga megiszik egy pohár bort. Higgye el, jobban fogja érezni magát. – Választ sem várva elindult a konyha felé.
Sidney csak állt a nappali közepén, és képtelen volt tiltakozni. Vonzotta a férfi társasága. A természetessége, az őszintesége, a határozottsága. Még a szomorú múltja is, ami felett láthatóan nem kesergett, hanem megtanult továbblépni. Követte. Nézte, ahogy gondosan egy szék háttámlájára terítette a fekete zakót, és feltűrte a vérvörös ing ujját. Fehér kötényt kötött maga elé. Bort vett elő, poharakat. Csak akkor ment oda a konyhapulthoz, amikor odakészítette neki az egyiket.
- Mit iszunk?
- Tud franciául?
- Nem.
- Akkor nem mondom, nem a neve a lényeg. Kóstolja meg!
Sidney a nyelvén ízlelgette az első kortyot. Lehunyta a szemét. A napok óta tartó nyüzsgés után itt a csendben valahogy nyugodtnak és kevésbé kimerültnek érezte magát. Nem volt más, csak a vörösbor, amelynek olyan színe volt, mint Jakobsen ingének, és a férfi, aki közben könyökénél fogva egy székhez irányította, és a vállánál fogva lenyomta rá. Eddig egyszer sem ért hozzá, ez új dolog volt. Nem tette szóvá, inkább kortyolgatta tovább a bort, és hagyta, hogy az érzékei lassan megszokják a némaságot.
Tudta, hogy le fog vele feküdni. Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor a férfi ajtót nyitott neki, és meglátta karcsú alakját kirajzolódni a házból kiszűrődő fényben. Soha nem vonzották a férfiak, amíg nem találkozott Jakobsennel. Volt benne valami, amitől gyorsabban vert a
szíve, és késztetést érzett, hogy órákat beszélgessen vele. Megismerje. Mosolyt csaljon az arcára, és közben óarannyá változtassa a szeme színe. Hülyén érezte magát ezektől, így nem is mert ránézni, ahogy ott tüsténkedett körülötte.
- A barátaim úgy gondolták, hogy itt az ideje egy kis szórakozásnak – szólalt meg Jakobsen. – Nem volt sok kedvem, de Jackson lerázhatatlan. – Jackson Bailey a legjobb barátja volt, a nyomozás során Sidney is beszélt vele. – Mondta, hogy találkozott magával.
- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam, de ez a munkám.
- Tisztában vagyok vele, semmi baj. – A férfi olyan könnyed szakértelemmel szelte fel a paradicsomot, hogy Sidney ámultan nézte. – Ha ez az ára, hogy bebizonyítsa az ártatlanságom, akkor még köszönettel is tartozom.
- Mások nem így gondolkodnak.
- Azok mások. – Christoph Jakobsennek hosszú ujjai voltak, éppen egy üvegtálba öntötte a paradicsomot a már felszelt paprika mellé. – Készítek egy kis salátát és sütök némi húst mellé. Könnyű és tápláló. Azt hiszem, most erre van szüksége, nyomozó.
- Nem kell miattam ilyeneket csinálnia.
- Szeretek főzni, csak jelenleg nincs kinek.
- Hogyhogy nincs senkije?
- Volt. – A férfi uborkát szelt, hajszálvékony szeletekre. A kés úgy állt a kezében, hogy egy profi szakácsnak is a díszére vált volna. – Csodálom, hogy az előző barátomat nem kereste meg. – Sidney a borra meredt, mire Jakobsen egy halk sóhajt hallatott. – Megkereste, gondolom.
- Igen.
- Miket mondott? – Jakobsen húst vett elő, gondosan megmosta. Csirkemell lehetett, gondolta Sidney, bár nem igazán értett hozzá. – Nem fog meglepetésként érni, akármit is halljak, megnyugodhat. Nem váltunk el… túl kedvesen.
- Azt mondta, félt magától.
Jakobsen arca megkeményedett.
- Volt is oka rá – mondta, miközben szelni kezdte a húst. – Azt hiszem, a legutolsó beszélgetésünkkor megfenyegettem, hogy levágom a farkát.
- Megtette volna? – Sidney remélte, hogy az arcán átsuhanó mosoly elkerülte vendéglátója figyelmét.
- Nem tudom – felelte a férfi őszintén. Felsóhajtott. Letette a kést, és rátámaszkodott a pultra. Hirtelen nagyon fáradtnak és szomorúnak tűnt. – Mindig azt hittem, hogy észre fogom venni, ha a párom megcsal, vagy nem vagyok már neki elég jó… Tévedtem. Fel sem tűntek a srácok, akiket megdugott, amíg én azért túlóráztam, hogy el tudjunk menni nyaralni Floridába. Bernie még titkolni se akarta, Jackson is tudott róla… mindenki tudott róla, csak én nem. Dühös voltam rá, és tényleg nem tudom, megtettem-e volna. Megütöttem, hogy őszinte legyek. Jackson mesélte, hogy hetekig járkált monoklival a szeme alatt. – Végre mosoly jelent meg az ajkán. Sidney szemébe nézett. – Ölt már embert, nyomozó?
- Igen.
- A munkája miatt?
- Igen. Önvédelem volt. Ettől függetlenül nem volt jó érzés.
Jakobsen folytatta a szeletelést.
- Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen érzés lehet. Az anyám miatt – tette hozzá. – Ám pont miatta, azt hiszem, soha nem tudnám megtenni. Elvenni egy életet…
- Olyanét sem, aki megérdemli?
- Látja, az már egy más dolog. Ezen se gondolkoztam még soha.
- Soha nem merült fel magában, hogy megöli Taylort?
- Hívjam az ügyvédem, nyomozó, vagy előtte még megvacsorázunk?
- Csak feltettem egy kérdést.
- A tények állása szerint ez egy elég provokatív kérdés, nyomozó. Még azt se tudom, hogyan ölték meg. Az újságokban egy csomó minden volt, de abból mi igaz, s mi nem…
- Késsel ölték meg.
- Leszúrták?
- Erre nem válaszolhatok.
- Hát, persze. – Jakobsen zavart nevetést hallatott. – Elnézést. – Végzett a hússal, megint megmosta. Gyorsan dolgozott, láthatóan otthonosan mozgott a konyhában. Sidney még az anyját se látta ennyire felszabadultan főzni. Olyan volt, mint egy tánc, amit a férfi élvezettel művelt.
- Utánanéztem az apjának. – Jól látta, hogyan dermed meg a férfi. – Körözik a felesége megölése miatt, de azóta sem látta senki. – A borát kezdte el lötykölni a poharában. – Elolvastam az aktáját. Nem mondta, hogy maga találta meg az édesanyját.
Jakobsen lassan félrehúzta a serpenyőt a sütőlapról. Megfordult. Rettenetesen sápadt volt. Sidney kezdte bánni, hogy felhozta a témát.
- Próbálom kitörölni a látványt a fejemből. – Mély levegőt vett, ökölbe szorult a keze. – Mit akar tőlem?
- Fogalmam sincs.
- Azt mondta, nem hiszi, hogy én tettem! Akkor mégis mit akar tőlem?
- Fogalmam sincs! – Sidney letette a poharat, erőteljes mozdulat volt, csoda, hogy nem törött el. – Mindig működnek az ösztöneim a nyomozás során, itt viszont olyan az agyam, mint egy hómező. Üres és fehér. Nem hiszem, hogy maga tette volna, de mi van, ha ezúttal tévedek? Miért érzem azt, hogy titkol előlem valamit?
- Mindenkinek vannak titkai, nyomozó!
- Én viszont tudni akarom őket! Megöltek egy embert, Christoph! – A közvetlen megszólítás valahogy annyira nem illett a helyzethez, a jelenethez, a dühhöz, ami bennük feszült, a vonzalomhoz, ami ott szikrázott közöttük.
- Nem fogom sajnálni Taylort! Képtelen vagyok rá, érted?! – Jakobsen felemelte a hangját, nagyot ütött a pultra. – Örülök a halálának! Nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá, de én pontosan tudom, min ment át a felesége és a kisfia! Hallottam, ahogy kiabált velük, láttam az asszony kék foltjait, és Eric… A pokolba, akár én is lehettem volna! – Sidney képtelen volt közbeszólni. – Az apám abban élte ki a fölös energiáit, hogy verte az anyámat. Vagy engem, ha közéjük álltam. Márpedig ez elég gyakran megtörtént, mert képtelen voltam tétlenül nézni, ahogy az én törékeny anyukámat üti. Ő meg tűrte… - A férfi elfordult. Megtámaszkodott, a hátán feszes volt minden izom, jól kivehető volt a rá tapadó ingen keresztül. – Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem megyünk el? Azt mondta, hogy hová? Az volt a legrémisztőbb, hogy szerette az apámat. Én gyűlöltem. – Tompán koppantak a szavai a néma konyhában. – Jó volt az iskolában, ott nem bántott senki. Soha nem mondtam, hogy mi folyik nálunk, mert attól féltem, ha elvisz a gyámügy, akkor nem tudom megvédeni anyut. Ettől függetlenül persze igyekeztem egyre húzni az időt, amikor haza kellett menni. – Lehajtotta a fejét. – Aznap késtem. Bóklásztam a városban, nem akartam hazamenni, pedig megígértem anyunak, hogy időben otthon leszek. Az anyám… ott feküdt a konyhában. A feje körül véres volt a padló… Az arca meg volt dagadva, és vérzett az orra. Csak… nézett a semmibe, az arcára rászáradtak a könnyek, kicsit olyan volt, mintha véresen könnyezett volna. Akkor már egy ideje halott volt. Apámat csak hazamenni látták, elmenni nem, de hiányzott a tartalék pénzünk és néhány ruhája. Azt mondták a rendőrök, hogy az apám volt. Nos, ezt készséggel elhittem. – Ellökte magát a pulttól, felhajtotta a bort, de a poharat vigyázva állította vissza az asztalra. A szemében könnyek voltak, de dacosan letörölte őket, mielőtt végigfolyhattak volna az arcán. – Soha többé nem láttam az apámat, és nem is akarom. Épp elég a bűntudat, amivel együtt élek. Ha aznap időben hazamegyek, anyu talán ma is élne.
- Vagy téged is agyonver. – Sidney elolvasta a boncolási jegyzőkönyvet, és hányingert kapott a végére.
- Igen, ez is benne volt a pakliban. De legalább… tettem volna valamit, érted?
- Sajnálom.
Jakobsen töltött még bort mindkettejüknek, és a csípőjével nekidőlt az asztalnak.
- Izzó gyűlölettel viseltetek minden olyan férfi ellen, aki olyan, mint az apám. Viszont az, hogy megöljem Taylort, az meg sem fordult a fejemben. Apámat lehet, hogy meg tudnám – mondta halkan. – Jöhetsz itt nekem azzal, hogy senki nem érdemli meg a halált, de te is tudod, hogy vannak emberek, akik nélkül jobb lenne a világ.
- A volt feleségem szerint én is közéjük tartozom.
Félig vicces megjegyzése kicsit enyhített a feszültségen. Jakobsen visszatért a főzéshez, ő meg a bort kortyolgatva elmesélte félresikerült házasságának történetét.
- Járőrkoromban ismerkedtem meg Marionnal. Gyönyörű nő volt, és nagyon szerencsésnek éreztem magam. Elég hamar összeházasodtunk, beköltöztünk egy kis lakásba. Marion babát szeretett volna, de nem jött össze. – Kortyolt egyet, a férfit figyelte. – Eleinte egész jól viselte. Ám, ahogy teltek az évek, elkezdett engem hibáztatni. Túl sokat dolgozom, keveset vagyok otthon, a szokásos.
- Tényleg így volt?
- Volt orvosnál. Megállapították, hogy nem tud teherbe esni.
- Te pedig a munkába menekültél.
- Igen. – Sidney nagyon nehezen nyögte ki a választ. – Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, a sírással, a hisztériával, a dühvel. Egy idő után beletörődött.
- Nem próbálkoztatok az örökbe fogadással?
- Marion azt mondta, ha nem ő szülheti meg, akkor nem kell neki.
- Sajnálom.
Újabb pohár bort töltött magának, amolyan lélekerősítőnek.
- Amikor áthelyeztek a gyilkosságiakhoz, elég stresszes lett az életem. Kell egy kis idő, amíg hozzászoksz a látványhoz, az emberekhez, az egészhez.
- Miért nem hagytad ott?
- Marion nagyon győzködött. Lett volna egy állás íróasztal mellett, azt akarta, hogy fogadjam el. Miután nem fogadtam el, a kapcsolatunk megromlott. Jó ideig próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de általában csak veszekedtünk. Marion engem hibáztatott mindenért, még azért is, ha csőtörésünk volt. Ne mosolyogj! Tényleg így volt.
- Nem mosolygok! – Jakobsen feléje fordult, az arca nagyon komor volt, de a szemében megértés volt. – Miért nem hagytad el?
- Mert szerettem.
A férfi csak nézett rá szótlanul, mire kijavította magát.
- Azt hittem, hogy szeretem. – Felsóhajtott. – Csak saját magamat áltattam.
- Mindjárt kész vagyok, addig folytasd!
- Mit mondhatnék még? – Sidney érezte, hogy becsípett a bortól.
- Akármit. Mesélj az esküvőről, az anyósodról, akármiről.
Sidney hátradőlt, nézte a férfit, aki a húst forgatta.
- Az esküvő egy nagy káosz volt, hajnalban kerültünk ágyba, és azt hittem, soha nem alszom ki magam. Az anyósom egy hárpia volt, kétéves házasok voltunk, amikor agyvérzést kapott. Te is mesélhetnél magadról valamit.
- Én nem vagyok olyan érdekes, mint egy rendőr.
Sidney nem tudta megállni, hogy ne horkanjon fel.
- Mikor jöttél rá, hogy nem érdekelnek a lányok?
- Elég korán. – A férfi nekiállt megteríteni. – A nevelőszüleim szerencsére elég jól fogadták a dolgot, és támogattak.
- Jól érezted magad náluk?
- Hiányzott anyu, de Monica rendes volt. Tom pedig még a hangját sem emelte fel, akármilyen baromságot is csináltam.
- Élnek még?
- Nocsak, náluk nem jártál? – Christoph viccnek szánta, mert mosolygott. – Élnek szerencsére. A mai napig fogadnak be gyerekeket. – Kitálalta a vacsorát. – Szerencsés voltam, hogy hozzájuk kerültem – tette hozzá, majd leült Sidneyvel szemben. – Jó étvágyat, nyomozó! – Addig nem nyúlt a sajátjához, míg a férfi le nem nyelte az első falatot. – Milyen?
- Nagyon finom.
- Köszönöm. – Christoph megvárta, amíg lenyeli a követkető falatot, csak utána tette hozzá. – Komolyan kérdeztem az előbb, hogy beszéljek-e az ügyvédemmel?
- Egyelőre nem vagy gyanúsított.
- Megnyugtató. – A férfi mosolyogni próbált, de csak egy fintor lett belőle.
- Voltak mások is.
- Tessék?
- Más áldozatok. Erőszakos férfiak, akik egy nap eltűntek otthonról. Hasonló módon haltak meg, mint Taylor, de a gyilkosuk soha nem került elő. Persze voltak gyanúsítottak, de bizonyíték egy se.
- Sorozatgyilkos? – Christoph letette a villát és a kést.
- Úgy véljük.
- Mi lesz most?
- Egyelőre felállt egy csapat, hogy összehasonlítsa az eseteket, aztán szólunk az FBI-nak.
- Mint a filmekben.
- Mint a filmekben.
- Én is gyanúsított leszek?
- Nem hiszem.
- Mi lesz, ha igen?
- Akkor szólok, hogy hívd fel az ügyvéded.
- S nem jössz többet, gondolom.
Sidney is letette az evőeszközöket.
- Christoph…
- Ne mondj semmit! – A férfi lassan mély levegőt vett, láthatóan gondolkodott. – Egye meg a vacsorát, nyomozó! – szólalt meg végül, a hangjában a beletörődés keveredett az évődéssel. – Ahogy elnézem, magára fér minden falat.
- Túl vékonynak talál, Mr. Jakobsen? – Sidney belement a flörtbe.
- Igen, de tetszik.
Újra enni kezdtek. Bámulták egymást az asztal két ellentétes végéről.
- Te tetted? – Sidney képtelen volt nem megkérdezni.
- Nem. – Christoph a szemébe nézett, a hangja nagyon komoly volt.
Sidney bólintott, és az utolsó falatot is a villájára tűzte. Jóllakottan dőlt hátra, kortyolta a bort, és figyelte a férfit, aki szintén végzett, és ugyanezt csinálta.
- Köszönöm, fenséges volt.
- Örülök, hogy ízlett. Kérsz desszertet is?
- Nem, az már sok lenne. – Sidney felnevetett. Most érezte, mennyire kimerült. Gondolkodni is alig bírt már. – Lassan ideje mennem. Fáradt vagyok, és nem lennék túl jó társaság.
- Mi lenne, ha maradnál? Talán találunk olyan elfoglaltságot, aminél nem kell gondolkodni.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a férfi mire gondol.
- Őrültség lenne.
- Élvezet lenne. – Jakobsen felállt, összeszedte a tányérokat, evőeszközöket, rendet tett. Amikor végzett, odahajolt hozzá. – Nem harapok. Csak néha.
Sidney ránézett. Közvetlen közelről vehette szemügyre a férfi óarannyá színeződött barna tekintetét. A lehelete az arcát érte, érezte a melegét. Nem érte meglepetésként, amikor a karcsú ujjak az arcára simultak, lágyan cirógatták a száját. Dehogynem volt meglepetés, döbbent rá. Christoph gyengédsége ellentétben állt a szeméből sütő forrósággal.
- Nem erőltetek semmit, amit nem akarsz – mondta a férfi lágyan. Kicsit hátralépett, hogy Sidney fel tudjon állni. Aztán csak álltak, szorosan egymáshoz simulva, a leheletük keveredve egymással. Christoph ujjai a hajába túrtak, a tarkóján simítottak végig, borzongást váltva ki belőle.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet.
- Nem gondolkodsz túl sokat jóról és rosszról? – A férfi felvonta az egyik szemöldökét. – Mi lenne, ha most az egyszer egyszerűen csak élveznéd az életet? Felejtsd el, ki vagyok és te ki vagy. Lényegtelen dolgok. Most csak mi vagyunk… - Az orrát, majd az arcát hozzádörzsölte Sidneyéhez. Átkarolta a derekát, a másik kezét végighúzta a hátán. Megcsókolta, még ez sem tette erőszakosan, csupán valamiért mégis érződött, hogy itt már minden el van döntve. Itt már Sidneynek nincs miért tiltakoznia, úgyis meg fog történni a dolog.
Nem bánta. Ezt be kellett vallania. Christoph jól csókolt, és mintha csak a fejébe látott volna, nem hagyta, hogy gondolkozzon. A hálószobába húzta, nem, inkább tánc volt az is, Sidney a vállába markolva, lehunyt szemmel lépkedett vele. A csípőjük néha összeért, érezte a merevedését, de annyira tompa volt, hogy ha más esetben el is lökte volna emiatt magától, most csak saját felkorbácsolt vágyait érzékelte.
Az ágy mellett állva Christoph lassan vetkőztetni kezdte, a fegyverét megszokott mozdulattal a fiókba tette, mintha szokványos lenne, hogy egy pisztolynak kell helyet csinálnia. Az előbukkanó bőrfelület minden pontját apró csókokkal borította el. Néha visszatért az ajkához, az arcára vágy ült ki. Sidneynek furcsa volt egy férfival együtt lenni, így látni és érezni valakit, aki nem nő. Christoph letérdelt elé, segített neki lehúzni a cipőt, a nadrágot, az alsót, a zoknit. Sikerült elvesztenie az egyensúlyát, az ágyra huppant. A férfi mosolyogva hajolt föléje, előtte felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát, ami félhomályba borította a szobát, és sötét arannyá változtatta a tekintetét.
- Lehet, hogy berúgtam – állapította meg Sidney kótyagosan.
- Sajnálom, de akkor is kihasználom a helyzetet.
- Jó. – Semmi más nem jutott eszébe, és meglepődve figyelte, hogy az őszinte nevetés hogyan változtatja meg Christoph vonásait.
A férfi a sarkára ült, majd ő maga is vetkőzni kezdett. Gyorsabban végzett, mintsem Sidney végiggondolhatta volna, hogy ez most tényleg megtörténik. Nézte, ahogy óvszert és síkosítót vesz elő, majd a combjaira ül. A feje mellé támaszkodott, ezúttal tökéletesen érezte sima bőrét, a merevedésének súlyosságát. Lehunyta a szemét, amikor összeért az ajkuk. Lassan átkarolta a férfi nyakát, és elmerült a csókban.
Zihálva hátrafeszült a feje, amikor Christoph a száját elhagyva lassan a teste felfedezésére indult. Olyan helyeket érintett és csókolt, amikről neki fogalma sem volt, hogy érzékenyek. Beletúrt a férfi hajába, könnyű tincseit morzsolta az ujjai között, és valamiért ettől még inkább vágyott a végkifejletre. Felnyögött. A szeme tágra nyílt. Christophnak ügyes ujjai és még ügyesebb nyelve volt, a farka már most kőkemény volt.
- Valamit meg kell kérdeznem – nyögte. Felemelte a fejét, lepillantott a férfira, nézte, ahogy megnyalja az ajkát.
- Én leszek alul – válaszolta Christoph, és határozottan mosolygott.
- A francba! – A passzivitás eddig tartott.
A férfi után nyúlt, jól látta meglepetten elkerekedő tekintetét, aztán lecsapott az ajkára. Két tenyere közé fogta az arcát, és csókolta mohón, ahogy már az első alkalommal szerette volna, bevallatlanul persze. Visszadőlt, Christoph rázuhant, hallotta a torka mélyéről felszakadó kis
nyögést. Aztán a férfi beletúrt a hajába, ringatni kezdte a testét, a bőrük egymáshoz súrlódott, a forróság a testük mélyén izzott fel.
Christoph a síkosító után kotorászott az ágyon. Miután meglelte, felült, és öntött az ujjaira. Sidney megbűvölten bámulta, ahogy minden szégyenkezés nélkül felkészíti magát rá, és remegett a keze, amikor lassan felfedezésre indult a mellkasán. A férfi lehunyta a szemét, lágyan ringatta magát, nem volt olyan vékony, mint ő, de látszott, hogy odafigyel magára. Vonzó volt, csábító.
Sidney maga sem tudta, milyen érzés, amikor más nemi szervét fogja a kezébe, nem is voltak elképzelései. Az ujjai hegyével simított végig rajta. Sima volt a bőr, a csúcsa nedves. Felpillantott Christophra és nem vette le róla a szemét, miközben megmarkolta, először csak finoman, aztán erősebben szorítva. A másik kezével a golyóit érintette, egyre bátrabb lett, és ahogy ő bátrabb lett, Christoph úgy reszketett egyre erősebben. Egészen hátradőlt, az ujjai egészen mélyen hatolhattak belé, az arca kipirult volt, halkan zihált.
- Elég! – Egyszer csak elkapta a kezét, leszorította az ágyra.
- Így egyikünk se tudja felhúzni a gumit… - Sidney élvezte, hogy Christoph ennyire elveszítette a fejét.
- A francba! – A férfi mély levegőt vett, és felegyenesedett. Felkapta az óvszert, kibontotta, és cseppet sem finoman, felhúzta Sidneynek. Előrébb csúszott, Sidney nem mozdult, és nem is próbált neki segíteni. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ökölbe szorult a keze, amikor lassan rácsúszott a farkára. A pokolba is, hallotta, ahogy megcsikordulnak a fogai az élvezettől.
- Nem fáj?
- Jól vagyok. – Nem úgy tűnt, de Sidney nem akart vitatkozni vele. A férfi feljebb emelkedett, lecsúszott róla, síkosítóért nyúlt, és aztán megint ott volt, egyszerre nyögtek fel. Sidney megmarkolta a csípőjét, és szorosan tartotta, ahogy lassan egyre mélyebbre csúszott. Szűk volt, forró, teljesen más, mint egy nővel, de jó volt.
Christoph megtámaszkodott a mellkasán, ahogy megmozdult. Felemelkedett, visszaereszkedett. Először óvatosan, aztán rátalált a saját ritmusára. Lenézett rá, a tekintetük találkozott, mire odahajolt hozzá. Sidney megemelte a csípőjét, mélyebbre lökte magát. Az óarany szempár mélyén ott volt az élvezet, a gyönyör. Nem tudta levenni róla a szemét, ahogy átfordultak, és hirtelen ő került felülre. Ő mozdult, lökte magát mélyebbre, míg Christoph átkarolta a hátát, és feljebb húzta a lábát.
Az ajkuk összeakadt. A levegővétel akadozott, de azért a csókolózást nem hagyták abba. Sidney helyezkedett kicsit, a könyökére támaszkodott. A póz ebben a pillanatban tökéletes volt, mert Christoph szeme tágra nyílt, a nyögését Sidney ajka fogta fel. Nem csak az elsőt, a következőt, és az utána következőt is. Igaza volt a férfinak, itt most nem kellett gondolkodni, csak érezni.
Hagyni, hogy a teste újra és újra a férfi testének mélyére lökje magát, és hallgatni az elfojtott hangokat, amelyek a saját és Christoph elfojtott nyögései voltak. Érezni, amint a testében a forróság egyre csak növekszik, s érezni, ahogy Christoph forrósága szinte elemészti. Érezni, ahogy a férfi teste összerándul, hallani a kiáltását, s aztán ott a teste mélyén elélvezve, hagyni, hogy minden kiüresedjen, és ne legyen más, csak a férfi illata és gyönyöre, amely összeolvadt az övével…
Hajnalodott, ez volt Sidney első értelmes gondolata, amikor kinyitotta a szemét. Sóhajtott, és mélyebbre fészkelte magát a meleg karok közé. Lassan felfogta, ki is öleli, de aztán arra is rájött, hogy elkésett a tiltakozással. Lehunyt szemmel inkább átgondolta, mi is történt, hogyan jutottak idáig, és mit is kellene tennie. Az utolsó volt a legnehezebb, ugyanis fogalma sem volt. Még soha nem volt férfi szeretője. Aki ráadásul egy lehetséges gyanúsított. Megint sóhajtott, mire a karok szorosabban fonódtak köréje.
- Jó reggelt, nyomozó! – Christoph álmos dünnyögése mosolyt csalt az ajkára.
17
- Felébresztettelek?
- Nem. Igen. – Ásítás hallatszott. – Nem tudom.
Sidney majdnem elnevette magát. Kinyitotta a szemét, felnézett, hunyorogva szemlélte meg a férfi borostás, félig kába arckifejezését.
- Jó reggelt! – Meg akarta csókolni, mire Christoph elhúzta a fejét.
- Elaludtunk?
- El.
- Nem fürödtünk és nem mostunk fogat.
- Nem.
- A villanyt se kapcsoltuk le a konyhában.
- Nem.
Christoph erre már elvigyorodott. Szájon csókolta.
- Remek.
- Most minek örülsz?
A férfi erre nem válaszolt, csak hanyatt fordult, és nyújtózott.
- Mikorra mész dolgozni?
- Még ráérek.
- Akkor mi lenne, ha lezuhanyoznánk, aztán ágyban reggeliznénk, és még ejtőznénk kicsit?
- Jól hangzik.
Nem kellett megbeszélniük semmit. Christoph elindult reggelit csinálni, amíg Sidney bevonult a fürdőbe. Mire kész lett a reggeli, és ott illatozott egy tálcán az éjjeliszekrényen, addigra ő végzett, és Christoph is elment fürödni. Sidney rávetette magát a kávéra, és elégedetten kortyolgatta.
- Még nem ettél? – Christoph csodálkozva bújt be mellé a takaró alá. Felrázta a párnáját, és a háta mögé támasztotta.
- Meg akartalak várni. Nem igazán szoktam enni reggelente. Legyen kávé, a többi mellékes.
- A reggeli a nap legfontosabb étkezése.
- Ezt anya szokta mondani, amikor kicsi voltam.
- Mit gondolsz, én honnan vettem?
Összemosolyogtak. Christoph rábírta, hogy egyen, így végül mindketten jóllakottan feküdtek vissza.
- Milyen?
- Micsoda?
- Ez. – Christoph tett egy bizonytalan félmozdulatot a kezével.
- Rosszabbra számítottam.
- Ez megnyugtató. – Sidney nézte, ahogy a férfi elvigyorodik.
Egymás felé fordultak, szinte összeért az orruk.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy mennyi időnk van, amíg menned kell dolgozni?
- Te nem dolgozol?
- Kilencre megyek.
- Aha, és miért olyan fontos tudnod, hogy mikor akarok menni?
- Azért, mert a kocsid egész éjszaka a házam előtt parkol. – Christoph kutatóan nézett a szemébe.
- Ah, erre gondolhattam volna. A pletykák.
- Igen. Ha most elindulsz, akkor még van esélyed, de ha innen mész dolgozni, akkor nincs.
- Te mit tennél a helyemben?
- Nem vagyok a helyedben.
- Maradnál, nem igaz?
- Rég nem érdekel más véleménye.
18
Sidney fejében száguldoztak a gondolatok. Lassan felemelte a kezét, és megérintette a férfi mellkasát.
- Mi van, ha maradni akarok? – Megkönnyebbülést olvasott ki a barna szempárból.
- Köszönöm.
- Önző érdek vezérel… - Közelebb hajolt, keveredett a leheletük.
- Jól hangzik… - Christoph lehunyta a szemét, amikor megcsókolta. Összesimultak.
A kezük bejárta a másik testét, bőrét, mintha az éjszaka ezt nem tették volna meg. Sidney egy idő után képtelen volt levenni a szemét Christoph arcáról, tekintetének színeváltozásáról. A férfi érzékelhette ezt, mert nem csukta be a szemét, őt figyelte. A lélegzetük elnehezült. Sidney volt a kezdeményezőbb, hajtotta a kíváncsiság, az újfajta érzékiség megismerése. Kettejük közé nyúlva simogatta a férfit, összesimította merevedésüket.
Christoph az ajkába harapott, átölelte, érezhető volt, hogyan remeg minden izma. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, de aztán a Sidneyből áradó kimondatlan sugallat hatására megint felnézett. Sidney érezte, ahogy a tenyere az ő kézfejére siklik, és egy más iramot kezd el diktálni. Nem tiltakozott, túl jó volt ahhoz, hogy megállítsa. A tekintetük összeolvadt, Sidney még soha nem érzett egyetlen aktust sem ennyire intimnek, pedig végig sem csinálták. Közvetlen közelről nézhette végig Christoph elélvezését, amelyet a sajátja követett.
A férfi a nyakába fúrta az arcát, remegett, és szorosan ölelte. Valamit motyogott, de nem értette, hogy mit, és egyelőre nem is volt kedve megkérdezni. Csak az élvezet lecsengése után, amikor a szívverése visszaállt a normálisra, volt hajlandó megszólalni.
- Mit mondtál?
- Hogy legközelebb nem én leszek alul. – Christoph mocorgott kicsit, de végül felemelte a fejét.
- Meg akarsz dugni? – Sidney tudta, hogy nyersre sikeredett a kérdés, de a meglepetés beszélt belőle.
- Meg is foglak.
- Biztos vagy benne?
Christoph elhúzódott tőle, és elégedetten nyújtózkodott. Úgy is maradt, félig lehunyt szemmel mosolygott. Még nem borotválkozott, de borostásan is jóképű volt. Sidney nem akarta végiggondolni, mikor jutott el erre a felismerésre. A szex előtt vagy után.
- Igen.
- Ebbe azért nekem is van beleszólásom, nem? – Sidney kényszerítette magát, hogy megmozduljon, és föléje hajolt.
- Egy egészen kicsi.
- Éspedig?
- Elölről vagy hátulról? – Az arckifejezésén Christoph hangosan nevetett, még a könnyei is folytak. Morcosan utána nyúlt, de a férfi gyorsabb volt. Legurult az ágyról, és már talpon is volt. Nevetve hátrált előle ki a folyosóra, eszébe sem jutott, hogy meztelen. Egyiküknek sem, játék volt az egész. Mindketten élvezték, Sidney nem tudta, mikor nevetett ennyit. A mosoly viszont egyszerre tűnt el az arcukról, amikor felfedezték, hogy egy apró kis alak bámulja őket a hátsó ajtóban.
- Eric? – Christoph tért magához elsőként. Óvatosan elindult a kisfiú felé, de Sidney elkapta a karját.
- Először öltözzünk fel – javasolta. – Nem hiszem, hogy el akar menni.
Igaza lett, mert pár perc múlva a gyereket még mindig ugyanott találták. Némán, pizsamában és mezítláb állt, és a robotot tartotta a kezében, amit nemrég javítottak meg neki. Christoph a karjaiba vette, és felemelte.
- Jó reggelt! Mit keresel itt? Anyukád hol van?
Eric nem válaszolt, csak nézett rájuk némán.
- Menjünk haza, jó?! Anyukád biztos aggódni fog, ha nem talál az ágyadban.
19
Mrs. Taylor nem aggódott. Mélyen aludt, Sidney hiába próbálta meg felrázni. Rosszkedvűen szemlélte meg az altató dobozát, ami ott hevert az éjjeliszekrényen. Körülnézett. Rendetlenség volt, és olyan szag, mintha napok óta nem szellőztettek volna. Odament az ablakhoz, és kinyitotta. Végigment az egész házon, kinyitotta mindenhol az ablakot. Christoph éppen a konyhában igyekezett rendet tenni, és valami reggelit összeütni Ericnek.
- Nem értem, mi történt. Mindig olyan pedáns volt, most meg tiszta kosz minden. – Értetlenül állt a káosz közepette. – Még csak el sem mosogatott…
Sidney viszont értette, a vállára tette a kezét.
- Azt hiszem, nem tud mit kezdeni önmagával és a helyzettel. Mindig itt volt neki a férje, aki megmondta, mit tegyen. Így élte az életét. Most viszont szabad, és a hirtelen jött szabadságot nem mindenki tudja kezelni. Mindenről neki kell döntést hozni, és habár ez nekünk egyszerűnek és természetesnek tűnik, neki nem az.
- De itt van neki a kisfia!
- Tudom. – Sidney a gyerekre pillantott, aki a robottal játszott néma játékot. – Valószínűleg egészen eddig az éltette, hogy megvédje Ericet az apjától, ám Taylor nincs többé. Most kezd szembenézni az életével, és nem hiszem, hogy ez könnyű neki.
- Mi lesz így Erickel?
- Nem tudom. Mrs. Taylornak most időt kell hagynunk, hogy saját maga jusson túl a dolgon. Ha nem sikerül, akkor keresünk neki egy pszichológust. Ennyit tehetünk érte. – Egyikük sem mondta ki, hogy felelősséget éreznek az asszony és a kisfiú iránt.
Christoph töprengett.
- Ma itthon maradok – döntötte el. – Rendet teszek, megfőzök. Nem akarom Ericet egyedül hagyni, amíg az anyja alszik.
- Rendben. Hívj, ha szükséged van valamire. Nekem muszáj bemennem.
- Köszönöm.
Megszorították egymás kezét, mielőtt Sidney visszament volna Christophhoz, hogy összeszedje a maradék holmiját, és elinduljon dolgozni. A kisfiú iránti aggodalom miatt oda sem figyelt arra, hány ablakban mozdul meg a függöny, amikor beszállt a kocsijába, és elhajtott.
Sidney fáradtan vonszolta magát Christoph háza felé. A nappaliban égett a villany, így reménykedhetett benne, hogy itthon van. Nem hívta fel, meglepetésnek szánta jöttét, ám hiába kopogott. Felsóhajtott. Az elmúlt napokban újabb ügyeket kapott, így nem is találkoztak. Christoph vagy dolgozott, vagy a Taylor családot istápolta. Telefonon beszéltek esténként, amikor Sidney szünetet tartott a kapitányságon.
Újra kopogott, a csengőt is megnyomta, de semmi reakció nem volt. Nem ilyenkor szokott zuhanyozni, ahhoz még korán volt. Christoph tíz óránál előbb nem feküdt le, és még alig múlt fél kilenc. Előhalászta a mobilját, és felcsörgette a férfit. Megfordult, amíg arra várt, hogy felvegye, és a szomszéd házakat figyelte. Biztos volt benne, hogy legalább négy szempár les rá a függönyök mögül.
- Szia! – Christoph enyhén zihálva vette fel.
- Szia! Itthon vagy?
- Nem, itt vagyok Louisa Bethnél. Mrs. Taylornál. Hol vagy?
- Az ajtód előtt állok, de akkor átmegyek. – Sidney már el is indult. Kinyomta a telefont, amikor a Taylor ház ajtaja kinyílt, és Christoph félreállt, hogy beengedje. – Szia! – A mosolya őszinte volt, így elhessegette a gyanakvó gondolatokat. Hagyta, hogy a férfi puha csókot nyomjon a szájára.
- Szia! Szólhattál volna, hogy jössz! – Elkomorodott. – Louisa Bethszel egész nap takarítottunk, és elaludt a kanapén. Éppen Ericet fektettem le, amikor hívtál.
- Megint nem mentél be dolgozni?
20
Christoph elhúzta a száját, és nemet intett. Közelebb lépett, hogy a férfi hallja halk szavait.
- Egész jól van, nem vett be altatót sem a múlt éjszaka. Reggel időben felkelt, és adott enni is Ericnek. Átjöttem megnézni, akkor éppen dühödten pakolt. – Szomorú mosoly jelent meg az arcán. – A férje minden ruháját és holmiját bedobozolta. Azt mondta, látni sem akarja. Azt hiszem, túljutott a holtponton.
- Ennek örülök. – Sidney válláról egy kő gördült le.
- Megnézem, hogy Eric elaludt-e, és indulhatunk. – A férfi elsietett, mielőtt válaszolhatott volna.
Sidney beljebb lépett. A nappali kanapéján Mrs. Taylor aludt, valaki egy plédet terített rá. Biztosra vette, hogy Christoph volt az. Rend és tisztaság volt, de John Taylor egyetlen cuccát sem látta sehol. Se egy kabát, se egy vadászújság. Valószínűleg egy zsák mélyére kerültek. Valamiért ettől keserűséget érzett, milyen könnyen el lehet törölni egy ember létezésének minden nyomát… Egy gondolat suhant át rajta, de Christoph nesztelenül már jött is feléje.
- Mehetünk! – fogta meg a kezét.
Hazasétáltak a férfihoz. Christoph ledobta a kulcsát és a mobilját a nappaliban az asztalra, és nyújtózkodott. Kopott fekete farmert és gesztenyeszínű inget viselt, ami kiemelte a szeme színét. Fáradtnak, de elégedettnek látszott.
- Meddig fogsz segíteni neki? – Sidney zsebre dugta a kezét. Remélte, hogy nem túl éles és számonkérő a hangja.
- Mire gondolsz? – Christoph szálfaegyenesen állt, elkomorodott.
- Nem foghatod a kezét örökre.
- Csak segíteni szeretnék neki egy kicsit.
- Ő… nem az édesanyád.
- Tisztában vagyok vele, nyomozó! – A fagyos hang visszaidézte megismerkedésük pillanatait.
- Neki magának kell túljutnia a történteken.
- Egy barát soha nem árt.
- Nem, de… - Sidney nem fejezte be, megrázta a fejét.
- De? – Christoph felvonta az egyik szemöldökét, ami a szokása volt. – Arra gondolsz, hogy befolyásolom őt?
- Ez eszembe sem jutott. Csupán az járt a fejemben, hogy Mrs. Taylor úgy élte az elmúlt nyolc évét, hogy a férje megmondta neki, mit tegyen. Megszokta, hogy valaki mindig eldöntött helyette mindent. Most nincs a férje, de te itt vagy. Megmondod neki, mit tegyen, és ez… - Sidney a szavakat kereste. – Ettől nem biztos, hogy jobb lesz neki. Érted, amit mondani akarok?
A férfi nem válaszolt. A konyha felé indult, poharat vett elő, fehérbort, alig hiányzott az üvegből. Töltött magának, ám ezúttal nem ízlelgette, ahogy szokta, hanem felhajtotta.
- Valami erősebbet kellett volna választanom – mondta rosszkedvűen.
- Christoph…
- Megértettem! – A férfi rákiáltott. A kétségbeesett düh ott feszült a vonásain, a szeme szikrákat hányt. – Magam is pontosan tisztában vagyok mindezzel, nyomozó! Azonban képtelen vagyok szótlanul elmenni mellettük. Nézni, ahogy boldogulni próbál ebben a világban, ahol a többi szomszéd, aki asszisztált a férjének, még csak rá sem nyitja az ajtót. Nézni, ahogy az a kisgyerek bámul a semmibe… - A hang elcsuklott. Christoph a mosogatóba állította a poharát. Nem fordult meg, megtámaszkodott a pulton.
Sidney tétovázott, végül mégis odaballagott hozzá, és a hátára tette a kezét.
- Nem lehetsz mindig mellettük, és nem védheted meg őket mindentől!
- Azt hiszed, én nem tudom? – A férfi tehetetlenül vállat vont. – Viszont meg akarom tenni, amit a lelkiismeretem diktál. Nem többet, de nem is kevesebbet. Érted? – A szemébe nézett, megértésért könyörgött a tekintete.
21
- Igen.
Christoph megkönnyebbülten felsóhajtott, és megölelte. A nyakába fúrta az arcát, és olyan szorosan ölelte, hogy alig kapott levegőt. Kis idő múlva lazított a szorításon, és felemelte a fejét.
- Nem vagy éhes?
- Mindig etetni akarsz.
- Vékony vagy. Így hogyan kapod el a rosszfiúkat?
- Ésszel.
Elnevették magukat. Christoph megsimogatta az arcát.
- Biztos nem vagy éhes? Összeütök neked valamit vacsorára, én ettem a szomszédban.
- Paulie-val ittunk egy sört és akkor már vacsoráztam is.
- Itt maradsz?
- Éjszakára?
- Éjszakára.
- Miért?
Christoph lassan elmosolyodott.
- Mert akkor elmehetnénk fürödni.
- Közösen?
- Közösen.
Sidney érezte a célzást, de úgy döntött, inkább nem teszi szóvá. Volt valami Christoph szemében, amitől legszívesebben itt a konyhában letépte volna róla a ruhát. Az ösztönei azonban azt súgták neki, hogy ezt a férfi akarja megtenni, így engedelmesen követte a fürdőszoba felé. A hálószobába belépett egy pillanatra, a fiókba tette a fegyverét, a bilincset, és a jelvényét. A fürdőszoba felől már hallotta a vízcsobogást, amikor kilépett a folyosóra.
- Jól áll neked ez a szín – állt a férfi háta mögé, és belecsókolt a nyakába.
- Az ingre gondolsz?
- Igen.
- Lehet, hogy ezentúl gyakrabban hordom majd. – A tükörben látszott, hogy a férfi mosolyog.
- Vetkőzzek?
- Mindjárt meleg lesz a víz. – Christoph benyúlt a zuhanykabinba, a kezével ellenőrizte a víz hőmérsékletét, és elégedetten bólintott. – Vetkőzhetsz! – fordult meg.
Sidney nem tudta levenni róla a szemét. Karcsú volt, a haja kicsit összekuszálódott a nap folyamán, és ahogy mosolygott, ezernyi apró ránc jelent meg a szeme körül. Nem is olyan rég eszébe sem jutott, hogy egy férfi szeretője lesz, és erre tessék. Élvezettel vetette bele magát ebbe a kapcsolatba, ahol nem kértek semmi olyat, amit ő nem tudott adni.
Christoph nem nyafogott, hol van, miért nem tud rá időt szakítani. Megértette a munkáját, habár nem értett egyet a mozgatórugóival, ám még ez is tetszett neki. Egy férfi, akinek saját véleménye volt az életről és az emberekről, és nem úgy élt, ahogy mások elvárták, nos, ez csak növelte iránta a vonzalmát.
- Segítesz? – Széttárta a karját, és jó volt, hogy ezt itt megteheti. Apró kis lakásának fürdőjében erre képtelen lett volna anélkül, hogy beverte volna valamijét.
Christoph lehúzta róla a zakót, kettőt fordult, és szerzett valahonnan egy vállfát, arra akasztotta. Mániákus rendszeretete még ilyenkor is megnyilvánult. Odalépett hozzá, és gombolgatni kezdte az ingét. Most jött rá, hogy a férfi egy-két centivel magasabb, mint ő. Megérintette a karját, kicsit bizonytalanul, mire Christoph kérdőn felpillantott rá. Nem tudta, mi van az arcára írva, de megdermedt.
- Valami baj van?
Valószínűleg senkit sem csókolt meg még olyan hévvel, hogy összekoccant a foguk. Hallotta a döbbent kis hangot, ami a férfi torkából tört elő. Érezte, ahogy a vállába markol, aztán már össze is simultak. A tarkójára tette a kezét, hogy még mohóbban csókolhassa. Várt egy kis
22
tiltakozást, ám az késett. A férfi ugyanolyan erővel csókolt vissza, és rángatni kezdte róla az inget. Nyoma sem volt a ráerőltetett türelemnek, amivel az előbb vetkőztetni kezdte. Most csak a vágy volt, hogy mezítelenül összesimulhassanak a langyos vízsugár alatt.
Zihálva, kis nevetések közepette szabadultak meg a ruháiktól. A zuhany alatt a csempének tántorodtak, ami hideg volt, egyszerre szisszentek fel. Kellemes ellentéte volt a víz, amely meleg volt, épp tökéletes. Christoph a tusfürdő után kotorászott, majdnem leborította a sampont is. Tény, hogy nem oda figyelt, Sidney ajka ugyanis éppen ekkor fedezte fel a mellkasát.
- Majd én – mormolta, és tartotta a tenyerét, hogy önthessen bele. A fűszeres illat betöltötte a helyet, Sidney élvezettel kente végig a férfi bőrén, hagyta, hogy a síkos bőrön szabadon csúszkáljon a keze. Christoph őt nézte, a tekintete ebben a pillanatban megint óarany színben pompázott, egészen gyönyörű volt. Csak akkor hunyta le a szemét, amikor Sidney keze lejjebb siklott.
- Ez oda-vissza működik ám – mormolta, habár a lezúduló víz hangjától Sidney nem hallhatta. Ráadásul előtte térdelt, a combjain, térdén, térdhajlatán simított végig.
Christoph haja lelapult a víztől, de még így is jóképű volt. Sidney visszafelé haladva felnézett rá, hunyorgott a szemébe folyó víztől, de habozás nélkül vette a szájába a farkát. Christoph megtámaszkodott a csempében, és nem bánta, hogy alig kap levegőt a páradús helyiségben.
Sidney kicsit bizonytalan volt, még soha nem művelt ilyet. Christoph egyik keze a hajába markolt, felpillantva látta, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. Élvezte, ahogy ő a múltkor, és ettől a kellemetlen érzés, hogy ilyesmit művel, a semmibe foszlott. Jó volt, hogy örömet okozhatott, még jobb, amikor látta a férfi döbbent arcát, ahogy ujjaival beléhatolt.
- Nem kell ezt csinálnod!
- Fogd be! – Csak erre a nyers válaszra volt képes, ahogy felemelkedett, és a csempéhez szorította. Közvetlen közelről nézett a szemébe, miközben mélyebbre csúsztatta az ujjait. Másik kezével felfelé tapogatózott, hogy levehesse a zuhanyfejet.
Christophot nem érte meglepetés, ahogy megperdítette. Pontosan tudta, mit akar, mit fog csinálni, és a keze ökölbe szorult az élvezettől, ahogy megtette. A meleg víz jólesően kényeztette, ellazította, megtisztította. Sidney egészen addig folyatta a vizet, míg a térdei remegni nem kezdtek. A zuhanyfej visszakerült a fejük fölé, és megfordulva a férfi vágytól sötét tekintetével találta magát szemben.
Sidney döbbenten felnyögött, amikor a férfi a nedves, hűs csempének szorította. A feje mellé támaszkodott, őt nézte. A fejére simult a haja, a víz végigfolyt barna bőrén. Ahogy elnézte, szokása volt meztelenül napozni, és ettől csak még jobban kívánta. Nagyot nyelt, amikor Christoph a kezébe vette a tusfürdő flakonját. A szerepek hirtelen felcserélődtek. Ő próbált megkapaszkodni a csempében, támaszt találni, miközben a határozott ujjak egyetlen helyet sem hagytak ki a testén, amit kényeztetni lehetett.
A férfi a nyakától lefelé haladt, a mellkasán át a hasáig. Letérdelt elé, apró csókokkal borította a merevedését, aztán habos kezével simogatni kezdte, míg ő tiltakozva fel nem nyögött. Másik keze a lábán siklott lefelé, majd visszafelé betért a combjai közé. A golyóit masszírozta, pontosan tudva, meddig mehet el. Sidney ökölbe szorított kézzel lassan megfordult. Kicsit olyan érzése volt, mintha a férfi óarany szeme hipnotizálta volna, hogy tegye meg. A háta ívbe feszült az első érintésre, a homlokát a csempének döntötte.
Először furcsa volt, ahogy a férfi ujja lassan, körkörös mozdulattal simogatta. Kellemetlenné változott az élmény, ahogy lassan elmerült benne. Mégsem jutott eszébe a tiltakozás. Megbízott a férfiban, hagyta, hogy folytassa. Megpróbált csak az érzésre koncentrálni. Érzékelte, amikor Christoph felállt, és leemelte a zuhanyfejet, ahogy nem olyan rég ő is tette. Nem tudta, mire számíthat, mégsem mozdult.
Nagyot nyelt. A vízsugár erős volt és meleg. A férfi ujja határozott, csak simogatta tovább, már kettővel próbálkozott. Egy idő után Sidney már nem is érzett mást, csak a kellemes
23
bizsergést, a melegséget a teste mélyén. Christoph elérte, hogy élvezzen valami olyasmit, amit eddig nem is gondolt élvezettelinek. Akkor kapott észbe, amikor a zuhanyfej megint visszakerült a helyére, a víz nem folyt tovább, a férfi pedig a hátához simult. Érezte, hogy milyen nehezen veszi a levegőt. A válla felett hátranézett rá. Mindketten elérték a határaikat.
- Elölről vagy hátulról? – ismételte meg a múltkori kérdést Christoph. A hangja túlfűtött volt, idegennek hangzott, de Sidney nem bánta.
Kiléptek a zuhany alól, egymásba kapaszkodva törölköztek meg, de azt is csak nagyjából. Csókolózva botorkáltak át a hálószobába, a félhomályban keresték meg az ágyat, rogytak le rá. Christoph síkosítót és óvszert vett elő, ahogy a múltkor is. A mozdulata, ahogy hasra fordította a férfit, kicsit erőteljesre sikerült, de Sidney csak annyit tett, hogy feltérdelt, a homlokát pedig a finom szövethez dörzsölte. A síkosító hideg volt, Christoph ujjai melegek. Beléhatoltak újra, szétfeszítették, egészen mélyre hatolva simogatták belülről. Elérték, hogy ő maga lökje a férfi felé a testét. Az ajkába harapott.
Christoph lassan hatolt belé, nem hagyott neki időt a gondolkodásra vagy bármilyen megfontolásra. Csak az élvezet hajtotta, ahogy lassú, mély lökésekkel tövig hatolt. Aztán vissza, és újra a teste mélyére lökte magát. Sidney nem érzett ebben semmi jót, de aztán a férfi a hátához simult, és keményen megragadta a farkát. Felnyögött. A mozdulatok hirtelen értelmet nyertek, zihálva alkalmazkodott hozzájuk. Maga sem tudta, mikor fogta fel, hogy élvezi. Talán akkor, amikor Christoph elégedetten felnyögve kicsúszott belőle.
- Fordulj meg! – Christoph segített neki, merevek voltak az izmai, először nem is engedelmeskedtek az akaratának. Hanyatt fekve tárta szét a lábát, és nézte, ahogy a férfi merev vonásokkal lassan újra elmerül benne. A tekintetük találkozott. Christoph odahajolt hozzá, megcsókolta egészen lágyan. Segített neki, hogy felemelje a lábát a válláig, aztán megmozdult. Sidney a karjába markolt.
- Fáj?
- Nem.
- Túl erősen szorítasz. Így nem fogok tudni mozogni. – Christoph hangja hihetetlen feszültségről árulkodott.
- Könnyen beszélsz…
Christoph nevetése a teste mélyén rezgett végig, és összerándult tőle. Hallotta a férfi nyögését, aztán érezte, amint belé löki magát. Heves volt a mozdulat, elakadt tőle a lélegzete, de aztán már csak az ütemes lökésekre tudott koncentrálni, amelyek darabokra szakították, gyönyört fakasztottak a teste mélyén, és elérték, hogy ő hangosan felkiáltva élvezzen el. A világot még fel sem tudta fogni, ám azt igen, hogy Christoph lecsúsztatja a lábát a válláról, és felhúzza. Hirtelen ő került felülre.
Kimerülten, kábán támaszkodott a férfi mellkasára, próbált magához térni, de erre nem volt idő. Christoph megmozdította a csípőjét, felfelé lökte, s ő nem tehetett mást, vele mozdult, valami sokkal erőteljesebb, vadabb, elemibb érzést követve. Christoph nem hagyta, hogy gondolkodjon, vagy felkiáltson, hogy elég. Hajtotta a beteljesülés felé, közben megint pózt váltva, amitől Sidneynek ívbe hajolt a gerince, és felkiáltott minden egyes lökéstől.
Nem volt kímélet, a férfi zihálása a fülében csengett, ott vert tanyát. Az illata beleégett a tudatába, minden mozdulata a sejtjeiben tudatosodott. Gyönyört fakasztott, tényleg vad és elemi gyönyört, amit még soha nem élt át, és tovább hajtotta még ennél is tovább, pedig már nem volt egy ép gondolata sem. Csak Christoph volt, a teste, az illata, a hangja, és a gyönyöre, amely ott rezgett benne, hogy végül egyszerre robbant fel körülöttük a világ.
Hajnalban Sidney kibotorkált egy pohár vízért a konyhába. Sajgott mindene, olyan porcikái is, amikről nem is tudott. A bor még mindig ott állt a pulton, egyiküknek sem volt ereje, hogy kijöjjön, és betegye a hűtőbe. Christoph kénytelen lesz kiönteni. A szájában némi
24
keserű ízzel, ivott még pár kortyot, aztán kiborította a maradékot a mosogatóba. Figyelte, ahogy eltűnik a lefolyóban.
Megtámaszkodott a pulton, ahogy Christoph szokott. Az agya mélyén már jó ideje egy gondolat érlelődött, de nem tudott vele mit kezdeni. Várta, hogy értelmet nyerjen. S most végre megtörtént. Mrs. Jakobsen halálakor a járőr, aki átkutatta a házat, megjegyezte, hogy a fürdőben még víz volt a kádban, mintha valaki éppen előtte fürdött volna. Kis híján kicsordult a kád peremén, ami elég furcsa volt, hiszen Mrs. Jakobsen mindenki szerint nagyon odafigyelt a spórolásra. Ám a járőr ezt nem tudhatta, és senki más se tartotta fontosnak.
Ám itt állva Christoph konyhájában egy képtelen ötlet villant át a fején. Lehetetlen volt, hogy Elias Jakobsen minden nyom nélkül tűnt volna el. A kocsija ott parkolt a ház előtt. Nem ment a barátaihoz, amúgy se volt neki sok. Senki nem látta huszonkét éve, pedig valószínű, hogy véres volt a ruhája, amikor elmenekült. Ez biztos szemet szúrt volna valakinek. De senki nem látta. Felemelte a fejét, és oldalra pillantott.
Christoph nem messze tőle állt, őt figyelte. Nem most ébredhetett, teljesen éber volt a tekintete. Csak egy alsónadrágot viselt, mezítláb volt, ezért közelíthette meg ilyen észrevétlen. Felvonta az egyik szemöldökét, ahogy szokta.
- Valami baj van?
- Semmi. – Sidney visszafordult az udvar felé. – Szép napunk lesz.
Christoph odasétált hozzá, a hátához simult.
- Jól vagy?
- Igen.
- Biztos? Olyan furcsa arcot vágtál, amikor megláttál.
- Bocs, csak a munka járt a fejemben. – Sidney mintha kívülről látta volna kettejüket.
- Ez most nem túl hízelgő rám nézve, nyomozó! – Christoph nevetett, és belecsókolt a nyakába. Aztán nagyon lágyan belemélyesztette a fogait a puha húsba. Végignyalta. Amikor Sidney a válla felett rápillantott, csak birtokló vágyat látott a szemében és a vonásain. Ez volt Christoph Jakobsen igazi arca. A karrierjét merte volna feltenni rá, hogy egy gyilkos arca.
Mondani akart valamit, maga sem tudta, mit. El akarta lökni magától, aztán eszébe jutott minden, amit az agya a tudata mélyére száműzött. Tények, amik felett átsiklott, miközben az aktákat olvasta át, mert akkor már túlságosan belebonyolódott érzelmileg a férfiba. Megérdemelt halál, nem egy, nem kettő. Erőszakos férfiak, akik verték a nejüket és a gyerekeiket, tönkretettek életeket. Elias Jakobsen, akivel minden elkezdődött. Lassan a férfi felé fordult, átkarolta.
- Kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Hová tüntetted az apád holttestét?
A döbbenet ott volt a barna szempárban, de volt még benne más is. Villanásnyi időre bűntudat, ami elárulta azt, amit talán soha nem mondott volna ki nyíltan. A mozdulat nem érte váratlanul, ám sikerült még azelőtt lecsapnia a férfi kezére, mielőtt a húsvágó kést feléje fordíthatta volna. Leszorította a pultra, és olyan erővel ölelte, hogy belesajdult minden izma. Egymást nézték.
Christoph tekintete tágra nyílt, mintha csak most döbbent volna rá, mit is akart tenni. Önkéntelen reakció volt, amikor felkapta a kést, nem is gondolkodott, ki ellen emeli. Ösztönös védekezés, amikor az ember gondolkodás nélkül próbálja megvédeni magát valamitől, ami elkerülhetetlenül be fog következni. A kés hangosan koppant a krómacél felületen.
Sidney mindkét kezét a háta mögé szorítva nekilökte a pultnak. Most már nagyon meg kellett volna szólalni, de Sidneynek fogalma sem volt, mit mondhatna. Mit kellene mondania. Mit kellene tennie. Tudta, mi vezetett odáig, hogy a férfiból gyilkos legyen. Ám változtathatott
25
volna az életén, lehetett volna másképp. Mégsem tette. Helyette inkább megölt egy tucat embert. Sidney nehezen vallotta be, de jobbá tett pár életet.
Gyűlölte ezt. Azt, hogy beleszeretett, és most mentséget keresett a tetteire. Úgy érezte, szétszakad. Egyrészről rendőr volt, aki betartatta a törvényeket. Másrészről ember volt, aki pontosan megértette, miért kellett meghalniuk az áldozatoknak. A saját elvei szerint azonban senkinek nem volt joga önbíráskodni. Egy kis hang viszont belesuttogott a fülébe: és anyákat, gyerekeket verni, lelki roncsokat csinálni belőlük? Ahhoz kinek van joga?
- A pokolba! – Ellökte magát a férfitól. Nekihátrált a mosogatónak.
Christoph nem mondott semmit, csak megnyalta az ajkát, és némi habozás után, a csuklóit összefogva feléje nyújtotta a kezét. Kihívás volt ebben a mozdulatban. Minden benne volt abban, ahogy ott állt. Már nem volt bűntudat a szemében, csak iszonyú fájdalom.
- Sajnálom. Kettőnket – tette hozzá, hogy Sidney ne higgye azt, hogy szemernyi megbánás is van benne az áldozatai miatt.
Sidney nem tudott erre mit mondani, csak elindult a hálószobába a bilincsért, és hogy telefonáljon. A tekintete a feldúlt ágyra tapadt. Megtorpant. Érzékelte, hogy Christoph követi, de nem mozdult. Nem akarta tudni, hogy van-e a kezében kés, mert ebben a pillanatban nem tudta, mire számíthat, minek hihet. A férfi hátulról átkarolta, a hátára fektette az arcát, összefonta a hasán a kezét. Nem volt nála semmi, és ettől csak még rosszabb lett, amiért egyáltalán felmerült benne a gondolat, hogy Christoph bántani akarja.
- Azt hiszem, beléd szerettem. – Csak ez jutott eszébe. A bőrén érezte a férfi arcán végigcsorduló könnyeket. Legszívesebben ő is sírt volna. Végül inkább megfordult, és átölelte. Árnyékot látott a küszöbön. Eric kíváncsian bámulta őket, nála volt a robot. Amikor találkozott a tekintetük, a kisfiú most először rámosolygott. Neki pedig majd’ megszakadt a szíve.

Fél évvel később…

Sidney a felhajtóra állt be, mert nem tudta, meddig marad. A szomszédok kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, amikor ajándéktasakokat vett elő a hátsó ülésről, és elindult a Taylor ház felé. Több, mint fél év telt el John Taylor halála óta. Louisa Beth összeszedte magát, s bár továbbra is kerülte a testi érintkezést, most szélesen elmosolyodott, ahogy ajtót nyitott neki.
- Helló, Sidney!
- Helló, Beth! – Belépett. – Hol van az ünnepelt?
- Nem kellett volna ennyi mindent venned neki!
- Dehogynem. Egyszer lesz valaki hatéves, nem?
Az asszony büszkén bólintott.
- Kint játszik a kertben. – El is indult hátrafelé. – Közösen csináltuk meg a tortát, alig várja, hogy felszelhessük. Már csak téged vártunk.
- Sajnálom, hogy késtem. Be kellett ugranom a kapitányságra.
- Semmi baj, legalább bele tudtam tuszkolni az ebédet. Ha előbb sütit eszik, biztos nem tudott volna még ebédelni is.
Sidney ezen elnevette magát. Kiléptek a hátsó verandára. Az ajtó mellett az asztalon kancsó állt, benne limonádé. Eric az árnyékban játszott, szokás szerint a robotjával, de ezúttal volt körülötte pár másik autó is.
- Odaviszem neki – emelte fel az ajándékokat Sidney, és elindult a kisfiú felé.
Eric az utóbbi hónapokban lassú, de gyökeres változáson ment keresztül. Már hajlandó volt pár szót mondani, és nem rezzent össze a hangosabb zajoktól. Nem csak üresség volt a szemében, ha valakire ránézett. Képes volt értelmes kommunikációt folytatni, de tudták, hogy hosszú út áll még előtte, míg eléri a vele egykorúak fejlettségi szintjét.
- Szia! Boldog szülinapot! – Odahajolt, és puszit nyomott a hajára. Napsütés és gyereksampon illata volt. – Tessék, ezeket neked hoztam.
Nesztelen léptek közeledtek feléjük a füvön. Nem fordult meg, úgyis tudta, ki az. Erős karok fonódtak a nyaka köré, és egy karcsú alak simult a hátához.
- És még te mondtad, hogy ne vásároljam fel neki a fél boltot – hallotta a szemrehányónak szánt, de valójában vidám dünnyögést.
A férfi kézfejére tette a kezét.
- Te minden héten veszel neki valamit – vetette ellen. Hátranézett a válla felett. – Teljesen elkényezteted.
Christoph elvigyorodott.
- Egyszer gyerek valaki, nem igaz?
Mivel valami ilyesmit mondott ő is Louisa Bethnek, engedékenyen bólintott.
- Kértek limonádét? – Az asszony feléjük emelte a kancsót.
- Szomjan halok – nyögött fel Sidney, most érzékelve, hogy amióta eljött a kapitányságról, egy kortyot sem ivott, holott a hőmérséklet bőven meghaladta a harmincöt fokot. – Én igen! – kiáltott vissza. – Mindjárt jövök! – Kibontakozott a férfi karjaiból, futó csókot nyomott az ajkára, és visszaballagott a verandára.
Két pohár üdítő után sokkal jobban érezte magát. Leült az asszony mellé, aki valamit varrt, és Christophot figyelte. A férfi Ericnek segített a játékok kibontásában, a fejüket összedugva teljesen elmerültek a nagy figyelmet igénylő műveletben.
- Aranyosak együtt. – Louisa Beth néha rájuk pillantott.
- Nagyon szeret titeket.
- Ericet – javította ki az asszony nyugodtan.
- Szerintem téged is kedvel.
- Neked elhiszem.
Sidney levette a zakóját, ami eddig elfedte a fegyverét, és megkönnyebbülten hátradőlt.
- Köszönöm.
- Tessék?
Louisa Beth nem nézett rá, tovább varrt.
- Köszönöm.
- Az ajándékot Ericnek? Szívesen.
- Nem arra gondoltam.
Nevetés hallatszott Christoph és Eric felől, de Sidney inkább az asszonyra figyelt.
- Akkor mire?
- Eric nagyon szereti Christophot, és veled is egész jól összebarátkozott. Christoph… ő nagyon jó apja lenne. – Louisa Beth hangja nagyon szomorú volt.
- Igen, ebben egyetértünk, de még mindig nem tudom, mire akarsz kilyukadni.
Az asszony nagyon sokáig nem válaszolt. Sidneyben felmerült, talán nem is fog, de aztán a szeme sarkából érzékelte a mozdulatot, amivel fel akarta hívni magára a figyelmet. Találkozott a tekintetük.
- Eric rettegett az apjától, de Christoph más. Imádja őt, és neki köszönhető, hogy ennyit változott. – Louisa Beth tétován mosolygott. – Köszönöm, hogy Christoph Erickel maradhatott, és megtaníthatja neki, milyen érzés, ha valaki szereti.
Sidney mély levegőt vett. Most ő nem válaszolt jó ideig.
- Miből jöttél rá?
Az asszony ezúttal szélesebben elmosolyodott, és nem válaszolt. Sidney tudta, hogy soha nem is fog.
- Mikor vágjuk fel a tortát? – Christoph volt a kiabáló. – Sütit akarunk enni!
- Hozom! – Louisa Beth félretette a ruhát, és felállt, hogy kihozza a süteményt. Először tányérokat és villákat hozott, aztán kioldalazott a tortával.
Sidney segíteni akart neki, ám a figyelmét lekötötte Christoph és Eric. A kisfiú ugyanis a karját kitárva hagyta, hogy a férfi körbeforogjon vele. Nevetésüket valószínűleg a harmadik szomszéd is hallotta. Ehhez olyan fokú bizalom kellett, amihez hónapok kemény munkája kellett. Türelem, megértés és szeretet, amikkel Christoph Jakobsen bőven rendelkezett.
Néha elgondolkodott azon, hogy bűntárs lett egy sorozatgyilkosságban, amikor nem tartóztatta le Christophot, és hallgatott mindenről, amit tudott. Azon a napon mindent mérlegre kellett tennie. Az elveit, az esküjét, a törvénybe vetett hitét. A szívét. Döntenie kellett helyesről és helytelenről. Jóról és rosszról. Törvényesről és törvénytelenről. Soha nem volt semmi olyan nehéz, mint ez. Soha nem árulta el Christophnak, hogy Eric volt az, aki végül megmentette. Beleszakadt volna a szíve, de felemelte volna a telefont akkor reggel, ha nincs a kisfiú.
Ericet látva értette meg, mit is jelentett John Taylor halála. Igen, helytelen, ember és Isten ellen való vétek meggyilkolni valakit. Ám ezt a törékeny kisgyereket nézve nem volt más, csak igazságszolgáltatás azért, amit érdemelt. Rendőrként elítélte, emberként viszont pontosan tudta, hogy Christophnak igaza van. Vannak emberek, akik nélkül jobb a világ. John Taylor is ilyen volt. Nem helyeselte a halálát, de átgondolva, azzal senkinek sem lett volna jobb, hogy ha Christoph Jakobsent elítélik gyilkosságért.
Eric elvesztette volna új barátját, aki megtanította bízni az emberekben. Louisa Beth a barátot, aki segített neki talpra állni, és újra emelt fővel járni. Ő maga pedig a férfit, akit szeretett. Milyen giccses, gondolta. Szerelmesnek lenni egy gyilkosba, és hallgatni mindenről az örökkévalóságig. Ám, ahogy Christoph Erickel a vállán feléje tartott, és neki hevesen verni kezdett a szíve, minden más megvilágításba került.
Annak ellenére, hogy további hasonló gyilkosságok nem történtek, a szövetségiek folytatták a nyomozást, egyelőre csekély sikerrel. Egyszer talán eljön az idő, amikor a nyomozás őket is érinti majd, és Christoph lelepleződik. Addig viszont itt voltak egymásnak. Ha kitartanak egymás mellett, akkor örökké, s ha mégsem, nos, akkor bármi megtörténhetett. Nem volt álmodozó, tisztában volt vele, hogy az életben akármi megtörténhet.
- Már megint a munkán jár az eszed? – Christoph lehajolt hozzá, és arcon csókolta.
- Rajtad.
- Tényleg? Jó vagy rossz értelemben?
Sidney minden egyes nap, amikor a férfit ölelte, pontosan tisztában volt azzal, hogy egy tapasztalt gyilkost ölel. Ám ez a gyilkos őt szerette, és ez olyan hatalom volt, amivel semmi nem ért fel. Christoph szemébe nézett, és az ing egyik gombjánál fogva visszahúzta magához, hogy csak ő hallja a szavait.
- Alul vagy felül?
Christoph lassan elmosolyodott, a tekintete óarannyá változott. Sidneyben felmerült, vajon milyen színe van, amikor kioltja valaki életét?
- Szeretlek! – hallotta a suttogást, mielőtt a férfi felegyenesedett volna.
Sidney valamiért ilyenkor mindig arra gondolt, hogy csak ezért van még életben. Igaz, hogy Christoph vállalta volna a tetteiért a büntetést, ám arról soha nem beszéltek, mi lett volna, ha nem szeretnek egymásba. Vajon Christoph akkor elengedte volna a kést?
- Ki kér tortát? – Louisa Beth egy nagykéssel állt az asztal mellett, és rájuk mosolygott. Miközben nekiállt felszelni a süteményt, Sidney az ölébe húzta Christophot. Elmosolyodott, íme, tessék a langy, amerikai idill. Egy gyilkos, egy rendőr, és a gyilkos áldozatának a családja együtt tortázik.
- Nyomozó, itt az ideje, hogy visszatérjen hozzánk! – Christoph meglökte a könyökével.
- Bocsánat, fáradt vagyok.
- Látom. Hazamenjünk?
- Előbb együk meg a tortát.
Végül mégis maradtak. Sidney elaludt a székben, láthatóan kimerült volt. Louisa Beth tovább varrt. Christoph és Eric visszatért az árnyékba játszani, de egy idő után ők is elterültek a füvön. Eric elaludt. Christoph a fejük felett úszó bárányfelhőket nézte félig lehunyt szemhéja alól, hallgatta a madárcsicsergést és Sidney halk horkolását a verandáról. Az apjának nem volt igaza, amikor azt mondta neki, hogy soha nem lesz boldog. A halál árnyékában sok mindent mondanak az emberek. Az apja is tévedett, mert most boldog volt. A feje alá tette a karját, és lassan elmosolyodott.

Vége