Változások éve

1. fejezet

 

            Senkai Kentarou nem találta a helyét. Mellette szuszogott a város legjobb nője, övé volt a város legmenőbb cége, gazdag volt. Most mégis csak bámult álmatlanul a levegőbe. Újév kezdődött, és nem igazán tudott mit kezdeni vele. Nem az életével volt a baj, hanem saját magával. Lassan felkelt, és kisétált a nappaliba. Kibámult az ablakon, nekidöntötte a homlokát. Mindennél jobban vágyott egy cigire, de hát az ő tökéletes életébe nem illett a káros szenvedély.

Régen… jó pár évvel ezelőtt, még teljesen más életet szánt magának. Most pedig majd megfojtja a saját maga teremtett álca. Ő volt a menő és zseni üzletember, a hűséges és szerető vőlegény, a jó gyermek, az udvarias és allűrmentes férfi. Minden nő őt akarta, minden férfi őt irigyelte. De valójában ez a Senkai Kentarou nem az igazi volt. Csupán szerepet játszott, mert nem akart csalódást okozni az apjának. És ide jutott.

Egészen eddig nem is volt baj, de… aznap éjjel meglátott valakit Karin, a jegyese szilveszteri partiján. Törékeny fiú, világosbarna hajjal, álmodozó aranyszín szempárral. Szomorúság ült a tekintetében, nem nézett senkire sem, csak meghúzódott a háttérben. Ennyi kellett csupán, hogy az önfegyelme burka megrepedezzen.

Az a fiú… nem ment ki a fejéből. Miközben Karin mellett feküdt, elképzelte meztelenül maga alatt. Nem tudta kiverni a képet a fejéből. Még úgy sem, hogy tudta, ki az a fiú. Sasaki ugyanis nem volt más, mint Karin kisöccse, aki most először vehetett részt ilyen eseményen. Nagyon beteges típus volt, alig mozdult ki a szobájából, ezért nem találkozott vele. Fogalma sem volt, mit tegyen, mihez kezdjen. El kell felejtenie, ez az elsődleges cél. Mintha ez olyan könnyű lenne… szólalt meg benne egy gúnyos hang.

- Édesem… Valami baj van?

A sziréneket megszégyenítő hangra megfordult.

- Semmi, csak nem tudtam aludni. Feküdj vissza, egy perc és megyek én is.

- Nincs kedvem egyedül ott feküdni… - Az asszony odalibegett hozzá, és lágyan hozzásimult. Egy apró fehérneműt viselt csupán. – Még nem is volt alkalmam, boldog újévet kívánni neked… így kettesben.

- Fáradt voltál…

- De már nem vagyok…

Karin csábító mosolya nem ébresztett benne vágyakat, és ettől elszégyellte magát.

- Sajnálom, de… - Homlokon csókolta, és átölelte.

- Mi a baj?

Karin szeme összeszűkült. Nőként hamar megérezte, hogy valami nyomasztja a férfit.

- Semmi, semmi. – Utolsó gazembernek érezte magát. – Menjünk vissza az ágyba.

- Drágám…

- Menjünk…

Még egy pillanatra visszanézett a csillagos égre, vágyakozva a szabadság után, amelyet már soha nem kaphatott meg. A saját döntése volt, hogy ide jutott. Mindenki megfizet a döntése következményeiért, ez alól ő maga sem kivétel.

 

            Sasaki a kinti sötétséget nézte. Nemsokára hajnalodik. Új nap, újév. Semmi sem változott. Továbbra is levegőnek nézik, egy felesleges tárgynak, aki nélkül mindenkinek jobb, hiszen hasznát nem veszik, csak a gond van vele. Vagy talán mégis. Idén a nővére férjhez megy. Látta azt a férfit. A hírek szerint ideális férfi Karin számára. Mégis az a férfi őt nézte. Szinte perzselt a pillantása. Sasaki összekuporodott a takaró alatt. Nem értette, miért forró a teste, miért gondol olyan sokat arra a férfira. Most látta először. Hogy is hívják? Kentarou… Kentarou…

 

            Kentarou idegesen járkált fel-alá. Most ért haza egy vacsoráról Karinéktól. Az asszony most otthon maradt, mert az édesanyja nem érezte jól magát. Ő viszont újfent nem találta a helyét. Sasaki őt nézte a vacsora közben. Néha találkozott a tekintetük. Fellángolt a teste, már csak a gondolatára is. Lerángatta magáról a nyakkendőt, a zakót.

- A pokolba!

Eltelt már jó pár hónap, egyre többet találkoztak Karinéknál. Úgy tűnt, Sasaki nem hagy ki egyetlen étkezést sem, ha tudja, hogy ő is jelen lesz.

Mi a célja? Mit akar? Az őrületbe kergetni?

Dehogy… Hiszen az ártatlan tekintete elárulja, hogy szó sincs ilyesmiről, maga sem tudja, mi űzi-hajtja a férfihoz, csak az érzés miatt cselekszik. A flört kedvéért.

Ebbe bele fog őrülni.

Megfordult, és kisietett a szobából, a lakásból. Gyalog indult neki a városnak, zakó és nyakkendő nélkül. Csak levegő és szabadság után vágyakozott, de a lábai régi, ismert helyekre vitték. Milyen rég is járt itt. Baljós környék. Most kezdett beindulni az éjszakai élet. Egykoron ő is megjárta ezeket az utcákat. Hány éve is megvan már? Öt, tíz? Öregszik. Fogalma sem volt, mit keres itt.

Megpillantott egy fiút, a testébe belevillant a vágy. Szex után sóvárgott. Nem Karin után, a jól karban tartott, puha női test után. Nem. Fiúra vágyott. Férfitestre. Egy férfi vagy egy fiú ölelésére, aki legalább olyan keményen simul hozzá, ahogy ő teszi. Úgy érezte, megfullad. Évekig elnyomta magában a vágyait, és most mégis itt kötött ki. Sasaki ártatlan tekintete az oka. Semmi más.

- Hé, uram… - Az a fiú, akit bámult, megállt előtte. – Nincs kedve hozzám?

Nem tudta, mit tegyen. Oh, dehogynem. Keményen maga alá akarta gyűrni, és… Lehunyta a szemét.

- Hotel? – kérdezte.

- Van itt egy. Az ár…

- Nem számít. Az egész éjszakád megfizetem.

A fiú szeme tágra nyílt.

- Biztos?

- Akarod, vagy keressek mást? – A szavai akarata ellenére durvák voltak.

- Rendben. Menjünk.

És elindultak.

 

            Ballagnak az utcán. Embereket kerülgetnek. Két idegen. Egyiküket a test vágyai, másikat a pénz utáni vágy hajtja.

Milyen szomorú, ez jár a fejében, miközben a fiú szobát foglal. Egykoron ő is ebben a cipőben járt. Hány férfi partnere is volt? Ő nem a megélhetésért csinálta, hanem az élvezetért, a hecc kedvéért. Megcsömörlött tőle, látta az élet árnyékos oldalát.  

- Lezuhanyozom… - A fiú a fürdő felé indul.

De nem ezt akarja. Utána nyúl, visszarántja, az ágyra löki.

- Nem kell. – Óvszert rángat elő a zsebéből. Arra sem emlékszik, mikor vette őket. És a cigisdoboz is a zsebében… Félrelöki. – Vetkőzz!

A fiú engedelmeskedik. Nem tétovázik, teszi, amit mond. Ez még szomorúbb. Odahajol hozzá.

- Hé…

- Igen?

- Megcsókolhatlak?

Nem is vár választ, mert már remeg. Egyet akar. A fiú testébe mélyedni, átölelni a karcsú és feszes testet, és elfelejteni Sasakit, Karint, mindent. Pedig megesküdött magának, nem teszi ezt. Soha nem válik meg az álarctól. Az egész Sasaki hibája…

Az ágyra dönti a fiút. Lerángatja róla a maradék ruhát, és simogatja, csókolja. Az apró sóhajok visszajelzések, hogy a fiú is élvezi. Emlékszik még, tudja, hogy kevés vendég akad, akit a másik öröme is érdekel. Na, jó, eddig bírta. Hosszú ujjai a fiúba mélyednek, egyre mélyebbre. A fiú megvonaglik.

- Jó?

- Ahm, igen…

- Beléd mehetek?

- Miért kérdezi? Hiszen…

- Szóval?

A fiú csak remeg. Bólint.

Végre… Felkap egy óvszert, felteszi, és a fiú fölé helyezkedik. Nagyon lassan, apró lökésekkel hatol belé. Aztán felnyög, tövig a fiúban van. Legszívesebben sírna. Most nem létezik Karin. Olyan, mintha évek óta nem szeretkezett volna. De most csak szexet akar, név nélküli, vad szexet, ami egy időre elfelejteti a gondjait.

- Jól vagy?

A fiú bólint. A lepedőt markolja. A vesszeje félig merev. Cirógatni kezdi, egészen addig, míg a fiú lehunyt szemmel megvonaglik, és úgy szorítja őt, hogy elakad a lélegzete. És eddig tartott az önuralom. Darabokra szakad évek munkája…

Durván a fiú hajába markol, a nyelve a szájába nyomul, és még mélyebbre löki magát a testében. Immáron nem érdekli, hogy a fiú élvezi-e. Csak még mélyebbre, még, még, még… Felkiált. És abban a pillanatban érzi, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, már késő…

 

            Fekszenek a lepedőn. Egyikük sem szól. A fiú összegömbölyödik mellette. Ő maga pedig úgy szívja a cigijét, mintha ezen múlna az élete. Hajnalodik. Holtfáradt, de olyan régen volt ilyen elégedett, ilyen… boldog? Ez lenne a boldogság? Ennyi kellene hozzá?

Felkuncog. Hát, persze, hogy nem.

A fiú felnéz rá. Kedves, sovány arc, szomorú, gesztenyebarna szempár. Ennyi, amit meg fog jegyezni belőle. És persze a testét, melynek minden négyzetcentije az agyába vésődött.

- Jól vagy?

- Igen, köszönöm. – A fiú félrenéz, zavartan gyűri a lepedőt.

Ez a férfi olyan más, mint a szokásos vendégei. Drága ruhákat hord, márkás parfüm az illata, tökéletesen karbantartott a teste, és úgy öleli, mintha az ő öröme is számítana valamit. Legszívesebben sírna. Talán otthon meg is teszi. Visszakuporodik a férfi mellé. Nézi a testet, mely nem is olyan rég még olyan gyönyörhöz juttatta, melyről nem is tudta, hogy létezik. Ki ez a férfi? Miért őt választotta? Megkaphatta volna akármelyik nőt, akármelyik férfit.

- Miért én? – suttogja alig hallhatóan, a férfi mégis meghallja.

- Nem tudom. – Újabb cigire gyújt, a plafon felé fújja a füstöt. – Csak egy villanás volt, és akartalak. Ennyi.

A fiú legszívesebben mindent tudni akarna róla, de mégis hallgat. A férfi nem tartozik az életébe. Ez az egyetlen éjjel, amikor őt öleli, aztán visszatér a tökéletes életébe.

A férfi őt nézi, mintha tudná, mire gondol.

- Nagyon régen, amikor annyi idős lehettem, mint most te, én is az utcán kerestem a kenyerem. Na, nem mintha szükségem lett volna pénzre…

Újabb szívás, és kifújás.

A fiú csendben figyel.

- A családom gazdag, mindent megkaptam, amit akartam. Anyám halála után apám a munkába temetkezett, én pedig nem találtam a helyem. Volt egy férfi, aki egyre fontosabb lett, egyre jobban érdekelt. Irigykedtem rá, mert sok időt tölthetett apámmal, üzlettársak voltak. És mert irigy voltam rá, utáltam is. Csak épp a testem volt más véleményen. Tűzbe borult, ha csak rágondoltam. Egyik hétvégére apám meghívta hozzánk. Véletlenül benyitott a szobámba, és én… úgy éreztem, hogy nem szabad kiengednem a szobából. Szó szerint letámadtam, megfenyegettem, hogy azt mondom apámnak, molesztált, ha nem teszi, amit mondok. Elég furcsa helyzet lehetett a számára, de szerencsére nem tiltakozott sokat… - A semmibe révedő tekintetben nosztalgikus boldogság csillan, amit beárnyékol a szomorúság. – Apám viszont külföldre küldte, és neki mennie kellett. És tudtam, ha elmegy, már semmi sem lesz ugyanolyan… - Keserűen elmosolyodik. – Nem volt szerelem… Fontos voltam valakinek… Ez elég volt… Elment… és én nem találtam a helyem… Suli után, esténként elkezdtem az utcát járni. Leszólított egy férfi, és megkérdezte, nincs kedvem elmenni vele. Miért is ne? És mentem. Nem a gyönyör utáni vágy hajtott. – Felnevet.

Újabb szívás, és kifújás.

A fiú szinte érzi a fájdalmat, mely a férfi szavaiból árad.

- Akartam kezdeni valamit magammal. Bebeszéltem magamnak, hogy másoknak szüksége van rám. Így könnyebb volt, de persze nem elviselhetőbb. Egyre nehezebb volt titkolni, hogy kék foltok borítják a testem, és mocskos… Férfiak szennyezték be… - Elnyomja a csikket. – De még akkor is csináltam tovább. Hajtott a dac, és mert volt valami értelme az életnek. Cigizni kezdtem, ha lehetőségem nyílt rá, ittam, kipróbáltam minden drogot, amihez csak hozzájutottam. És egyre többet maradtam ki a suliból, ami persze apámnak is szemet szúrt. – Felkel, az ablakhoz lép, kibámul rajta.

A fiú nem mozdul. Nem megy oda hozzá. Nem szól, érzi, hogy most nem szabad megzavarni a férfit.

- Már nem bírtam abbahagyni, túl mélyre süllyedtem a mocsárba. Ha nem lógott a cigi a számban, ha nem ihattam, ha nem jutottam droghoz, és a napi szex-adagomhoz, elviselhetetlen volt az egész. Tudtam, hogy nem mehet így sokáig…

A fiú felkönyököl, csak nézi. Csak a szemeivel bíztatja, hogy meséljen tovább.

- Egyik este elmentem egy férfival. Megtett velem mindent, amit csak lehetett. Kikötözött, leragasztotta a szám. Soha nem éreztem még akkora kínt. – Visszaballag a fiúhoz, leül mellé, és megsimogatja a haját, de látszik, hogy a gondolatai a messzi múltban járnak. – Meg akartam halni… Megerőszakolt. Előszedett eszközöket, és… - Lehunyja a szemét. - … és a végén leszúrt. Ott hagyott, hogy meghaljak. Szerencsém volt. Nem tette be maga után rendesen az ajtót, és ez szemet szúrt az egyik szobalánynak. Benyitott, és azonnal hívta a mentőket. Túléltem. Dacoltam a sorssal.

A fiú gyengéden végigsimít a karján, mintha csak vigasztalni szeretné.

- Amikor kijöttem a kórházból, odaálltam az apám elé, és megesküdtem, hogy soha többé nem veszek cigit a kezembe, nem iszom egy kortyot sem, a drogokra ránézni sem fogok, a férfiakat messziről elkerülöm. Munkát kértem, és kaptam. Új élet kezdődött.

- És akkor miért?

A férfi végigheveredik mellette.

- Van egy menyasszonyom. Van pénzem. Van egy cégem. Van egy házam. Van két kocsim. Mindenem megvan, amit csak akarok. De…

A fiú megcirógatja a mellkasát, simogatja, és közben a tekintete nyugodt tónak rémlik.

- Sasaki… Így hívják. Ő a jegyesem öccse. Megláttam szilveszterkor, és azóta… Nem tudom kiverni a fejemből. Akarom őt. Mindent tudni akarok róla. Mindent meg akarok tanítani neki. Szinte a mániám lett. – Lehunyja a szemét. – Elég csak rágondolnom, és máris… - A fiú ujjai a vágyára simulnak. – Beleőrülök.

A fiú felé fordul. Ajka a fiúét keresi. Összesimulnak. Erre a kis időre még, míg a nap aranyszínre nem festi a hajnali égboltot, megtalálják a boldogságot egymás mellett. És utána… mindketten élik tovább az életüket, mintha mi sem történt volna…

 

            Sasaki összekuporodott az ágyon. Még mindig nem tudott elaludni, pedig már hajnalodott. A hátára fordult, és nagyot sóhajtott. Nem tudta kiverni a fejéből azt a férfit. Kentarou… Mit csinálhat most? Jaj, milyen buta ő. Alszik, hiszen korán van. És biztosan a nővérével álmodik. Ettől elszomorodott, és nagyon magányosan érezte magát.

 

            Hazafelé ballagott. Egyedül. Mellette nők és férfiak siettek munkába. Már ilyen késő van? – morfondírozott. Végül is nem számít – döntötte el. Az üres cigisdobozt belehajította az első kukába, a nem használt óvszereket már korábban a fiúnak adta. Velük együtt egy marék pénzt is. Annyit, amennyit a zsebében és a tárcájában talált. Beletúrt a hajába. Még a nevét sem tudta. Számít? – kérdezte magától. Nem – hallatszott rá a keserű válasz. Az a fiú nem számított. Csak egy villanás volt…

Odahaza a kukába hajította a ruháit, beállt a zuhany alá. Koszosnak érezte magát. Csak akkor jött rá, hogy sír, amikor a csempére csúszott. Összekuporodott, ahogy régen, miután elment tőle egy-egy kuncsaft. A forró víz a hátára záporozott, de ez nem változtatott azon, hogy hiába az évekig tartó önmegtartóztatás és tökéletesség. A régi mocskot soha nem tudja lemosni magáról…

 

2. fejezet

 

            Kentarou fáradtan dőlt hátra a székben. Hajnal óta dolgozott, már besötétedett odakint. Kinézett az ablakon, a város fényeit nézte. Elszomorodott. Újabb hónap telt el, újabb sóvárgással teli hónap. Belefáradt.

- Édesem… - Karin beviharzott, természetesen kopogás nélkül. – Készen vagy?

- Szia. Igen, most fejeztem be.

- Ideje volt.

- Megyünk valahová?

- Elfelejtetted? – Karin csípőre vágta a kezét. – Hivatalosak vagyunk egy vacsorára a nagyanyámhoz.

- Oh, sajnálom, elfelejtettem. Tudod, a munka. Bocsáss meg! – Felállt, és gyengéden arcon csókolta az asszonyt.

Karin összehúzott szemekkel nézett rá.

- Egy ideje olyan furcsa vagy. Minden rendben?

- Igen, csak fáradt vagyok. Ennyi az egész.

Karin arca felragyogott.

- Miért nem megyünk el valahová csak mi ketten? Mondjuk a hétvégén…

- Nem a hétvégén lesz az öcséd születésnapja? – Kentarou kis híján felszisszent. Ezt persze megjegyezte.

Karinnak szerencsére nem szúrt szemet a dolog.

- Jaj, olyan jó, hogy te ilyen családcentrikus vagy, és megjegyzed ezeket. Teljesen kiment a fejemből. Akkor a jövő hétvégén?

- Akkor tárgyalásom lesz Európában. Nem leszek itthon.

Karint nem zavarta ez a kis nehézség.

- Veled megyek. Mit szólsz?

- Nem is tudom. Unatkoznál. Végig dolgozom, egy perc szabadidőm nem lesz.

- Naaa, ne légy ilyen unalmas!

Kentarou-t szíven ütötte a szó. Unalmas… Unalmas lenne?

- Hát, végül is, miért ne? – próbált mosolyogni.

Karin felkacagott.

- Csodás! Akkor mehetünk?

- Át kellene öltöznöm.

- Majd útközben beugrunk hozzád. Menjünk, menjünk! Nagyi nem szereti a későket.

Kentarou felsóhajtott.

- Menjünk!

Miközben az asszony hozzásimult, akkor ébredt rá, hogy valószínűleg Sasaki is ott lesz a vacsorán…

 

            Egymásra bámultak az asztal felett. A vacsora csendben zajlott, Karin nagyanyja nem szerette, ha beszélnek evés közben.

- Majd teánál – mondta.

Kentarou Sasaki kipirult arcát nézte. Milyen gyönyörű…

Sasaki a férfit nézte lesütött pillái alól. Milyen vonzó…

Elérkezett a tea ideje. Karin már meg is szólalt.

- Képzeljétek, jövő hétvégén Kentarou-sannal Európába utazom.

- Drágám, ez csodálatos! – mosolyodott el az anyja.

- Üzleti út? – Az apja gyakorlatiasabb volt.

Kentarou bólintott.

- Sajnos, igen, de majd igyekszem minél több időt szánni Karin-chanra.

Karin büszkén nézett körbe.

- Sasaki, figyelj oda, hogy iszod a teát! – szólt rá az öccsére pengeéles hangon.

A fiú kezében megbillent a csésze, de Kentarou még időben elkapta a csuklóját. Mintha villám csapott volna a testébe. Mosolyogni próbált.

- Semmi baj.

- Túl lágyszívű vagy, édesem! – morogta Karin. – Sasakinak már meg kellett volna tanulnia, hogy igya a teát.

Sasaki lehajtotta a fejét. Az apja bólintott.

- A nővérednek igaza van, fiam. Soha nem lesz belőled férfi.

Sasaki még kisebbre húzta össze magát. Nem szólt.

- Sasaki csak ügyetlen – veregette meg a kezét az anyja. – És jobban érdekli a saját álomvilága. Beteg, szegény. Ne kiabáljatok vele!

Sasaki tekintete Kentarou-ét kereste.

- Szerintem nincs abban semmi rossz, ha valaki egy másik világba menekül ebből az igaziból. Ez úgyis korrupt, önző, gonosz – mondta a férfi, és már későn kapcsolt.

- Kentarou-san…

- Édesem…

Mindenki döbbenten meredt rá.

- Elnézést! Csupán elfáradtam, és ezért beszélek össze-vissza. Ha megengedik, kimennék egy kicsit levegőzni – mentegetőzött sietve.

- Veled megyek – emelkedett fel Karin, de Sasaki gyorsabb volt. Reménykedve nézett a férfira.

- Ha nem bánod, akkor Sasaki-kun majd elkísér. Eddig úgy sem volt alkalmunk beszélgetni egymással. És legalább megkérdezhetem, mit kér a születésnapjára.

Elindult az ajtó felé, mielőtt valaki tiltakozhatott volna, és Sasaki elégedetten követte. A család összenézett.

Együtt lépdeltek ki a kertbe. Sasaki azonnal lekuporodott a kis tó mellé, és a holdat nézte a víz felszínén. Kentarou megállt mögötte.

- Jövő héten lesz a születésnapod. Fogalmam sincs, mit vegyek neked. Nem akarod megmondani? – A torkában dobogott a szíve. Kettesben vannak.

A szeme sarkából látta, hogy megbillen egy függöny a földszinti egyik ablakon. Felsóhajtott. 

- Sasaki-kun… - A név visszhangzott benne. Mielőtt megállíthatta a kezét, már megérintette a haját. A fiú megdermedt, majd felnézett rá. Egymást nézték a hold sápadt fényénél.

Macskanyávogás törte meg a csendet. Sasaki odakapta a fejét, aztán már szaladt is oda hozzá. A macska azonban megijedt az idegentől, és elrohant. Sasaki utána. Kentarou riadtan követte.

- Várj! – A keskeny úton kis híján felbukott a térdeplő fiúban. – Megsérültél?

A fiú a fejét rázta, felnevetett. Kentarou számára olyan volt, mintha angyalok kacagtak volna. Letérdelt mellé. A macska dorombolt.

- A tiéd? – A hangja még a maga számára is rekedt és furcsa volt.

Sasaki bólintott. A férfinak dőlt. A kezük érintette egymást a macskát simogatva.

- Aranyos… - Kentarou mély levegőt vett, beszívta a fiú illatát. Megrezdült a teste. – Mint ahogy te is… Szerintem tényleg nem baj, ha valaki álomvilágba menekül. Csodállak érte! Bárcsak én is megtehetném…

Sasaki tekintete kerekre tágult meglepetésében. Elmosolyodott. Kentarou szíve megdobbant. Reszkető kézzel odanyúlt, hogy végigsimítson az arcán.

- Gyakrabban kéne mosolyognod – mondta halkan. – Olyan vagy most, mint egy angyal…

Sasaki arcát pír festette rózsaszínre. Lesütötte a tekintetét.

- Eljöhetek máskor is? – Kentarou tudta, hogy butaságot csinál, de muszáj volt. Ha nem is lehet soha az övé, akkor is hallani akarja a nevetését, látni a mosolyát, a pírt az arcán. Be akarja szívni az illatát. Ha ennyit kaphat csak belőle, hát legyen, ennyit is örömmel elfogad.

A fiú a keze után nyúlt, és a tenyerébe fektette az arcát. Kentarou lélegzete akadozott, és abban a pillanatban a hold felhők mögé bújt. A hüvelykujjával megérintette a fiú ajkát, majd előrehajolt, és ajkával finoman végigsimított rajta. Megremegett a teste, hallotta Sasaki sóhaját. Visszahúzódott, mert attól félt, ha tovább megy, nem lesz képes abbahagyni. Érinteni akarja majd az egész testét, csókolni márványszépségű hófehér bőrét.

- Bármikor eljöhetsz – hallotta a fiú hangját.

Rámeredt, a sötétben nem látta az arcát. Karin azt mondta neki, hogy Sasaki kiskora óta nem beszél. Pedig ez a fiú hangja volt.

- Te…

- Sssh… - Sasaki a szájára tette a kezét. – Csitt…

Kentarou-ban a helyére billent valami. A végítéletig elhallgatta volna a hangját.

- Köszönöm.

- Ne mondd el senkinek… Ugye, megteszed?

- Neked bármit.

- Akkor jó… - Sasaki hangjában megkönnyebbülés csengett.

A macskát simogatva kuporogtak a földön.

- A szülinapodra mit hozhatok?

- Nem kell semmi.

- De én szeretnék adni valamit.

- Annak örülök, ha eljössz, és beszélgetsz velem. Akkor is boldog vagyok, ha csak ülsz mellettem, és beszélsz hozzám. Mindenki levegőnek néz. Tudom, hogy te nem.

Kentarou szíve elszorult.

- Én soha…

Karin kiáltása hallatszott.

- Kentarou-san, Sasaki!

- Mennünk kell!

- Igen!

Amíg a bokrok árnyékában mentek, Sasaki fogta a kezét. A macska mellettük lépkedett, de Karint látva, elrohant.

- Na, végre! Sasaki, nem vetted be a gyógyszered, és elfelejtetted, hogy nem lehetsz kint ilyen sokáig?

A fiú lehajtotta a fejét, majd egy kétségbeesett pillantással búcsúzott a férfitől. Befutott a házba. Karin a fejét csóválta.

- Hihetetlen ez a gyerek.

- Ne bántsd, kérlek!

Karin rámeredt.

- Már megint olyan furcsán viselkedsz…

- Csak a fáradtság. Ha nem haragszol, elbúcsúzom. Ma nem vagyok jó társaság.

A család marasztalta, de sikerült kimentenie magát. Karin úgy döntött, hogy nem zavarja a férfit a pihenésben.

- Feküdj le, és aludd ki magad!

- Köszönöm. Szép álmokat!

Kocsiba ült. Szerencsére Karin tudta, hogy imád vezetni, így megengedte, hogy idefelé az ő kocsijával jöjjenek, és kivételesen sofőr nélkül. A vezetés kikapcsolta. Most is kitörölt a fejéből minden zavaró gondolatot, és csak a vezetésre koncentrált.

Fáradtságát mintha elfújták volna, megnyugodott. Mégsem otthon kötött ki. Nekiindult a már jól ismert utcának. Vagy egy órát ment, mire megpillantotta a fiút. Hogy került ide? Miért jött ide? De pontosan tudta a választ…

Egymást nézték.

- Hotel? – A fiú tudta, miért jött.

- Igen.

Nem szóltak egymáshoz.

 

            A szobában a fiú tétován néz a férfira. Egyikük sem szól. A férfi megragadja a karját, magához rántja. Mohón csókolja. Egymás után rángatja le róla a ruhát. Zihálva segít neki, hogy a fiú levetkőztesse. Remegnek. A fiú óvszert szed elő. Kérdés nélkül is pontosan tudja, mire vágyik a férfi. A teste remeg, és engedelmes sóhajjal hagyja, hogy a férfi beléhatoljon. Kentarou durván szorítja le a lepedőre, de a fiú nem bánja. Ezúttal nem. Amíg ez a férfi az, addig semmiképp.

Kentarou elfogadja a fiútól a cigit, és rágyújt.

- Tudtad, hogy jövök – mondja, és az óvszereket nézi, amiket még ő adott a fiúnak.

- Csak egy megérzés volt.

A férfi felkuncog. Mélyre szívja a füstöt.

- Jól érezted.

- Mi történt? – A fiú újra odakuporodik melléje. Várakozva néz rá.

- Együtt vacsoráztunk, és… - Elmeséli az egészet. – Megcsókoltam… - A tenyerébe temeti az arcát. – Mit tettem…

- Ahogy a szavaiból kiveszem, Sasaki nem tiltakozott.

- Ő olyan ártatlan… És nem tegeznél?

- Köszönöm.

Nevekről nem esik szó. Név nélküli szex ez csupán.

- Még akkor is, ha ártatlan, szerintem tiltakozott volna, ha nem akarja, vagy nem esik jól neki.

- Nem akarom kihasználni…

- De hiszen nem teszed.

- Én mégis így érzem.

A fiú felsóhajt.

- Milyen volt? A csók?

A férfi a hamutartóba dobja a félig szívott cigit.

- Felért egy kisebb orgazmussal.

A fiú felkacag.

- Ha Sasakinak is ilyen jó volt, akkor ne várd, hogy tiltakozzon.

Odabújik a férfihoz. Végigsimít a testén.

- Ne! – A férfi elkapja a kezét.

- Miért?

- Téged is kihasznállak.

A fiú felül, és mielőtt tiltakozhatna, átveti a lábait a csípőjén.

- Én nem bánom. – Finoman megcsókolja a férfit. Az egyiket követi a másik. Egyre mohóbbak. És már nem számít, hogy ki használ ki kit.

A fiú magába fogadja, lehunyt szemekkel élvez minden egyes mozdulatot, és közben mosolyog. Ezzel a férfival önmaga lehet. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, és ő ki fogja használni.

A férfi felnyög, megragadja a fiút, és átfordul vele. Olyan mélyre löki magát benne, hogy mindketten felkiáltanak. Ajkuk a másikét keresi, testük követi a másik minden rezzenését. És közben mindketten tudják, milyen reménytelen is ez. Csak a testük elégül ki, de amit a lelkük akar, soha nem kaphatják meg.

 

            Sasaki az ablaknál állt, és kifelé figyelt. Egész teste merev volt, pedig csak egy álom ébresztette fel. Még soha nem álmodott ilyen furcsát, és ilyen… kellemeset. Az egész teste bizsergett, és szinte lángolt. Az alteste szinte fájt, és nem tudta hová tenni az érzést, mely lassan gyökeret eresztett benne. Csak a férfi járt a fejében, amitől szinte görcsbe rándultak az izmai. Ezen az se segített, hogy kinyitotta az ablakot, a friss levegő beáramlott, és finoman hűsítette vörös arcát, perzselő bőrét. A szíve dübörgését azonban ez sem csillapította. Végigsimított az ajkán, mire egész ágyéka sajogni kezdett. Összegörnyedt, remegett. Letérdelt a szőnyegre, és a tenyerét lassan felmeredő vágyára szorította. Ettől csak még erősebben érezte a lüktetést, mert a pizsamanadrág végigdörzsölte érzékeny húsát. Felsóhajtott, és kíváncsian simogatni kezdte magát. Még soha nem érezte ilyen élénken a testét. Tágra nyílt szemmel figyelte saját reakcióit a pillekönnyű érintésekre, ahogy a keze becsúszott a nadrágjába. Felnyögött, halkan, meg ne hallja senki. És az egész teste izzó lávafolyammá vált, és a gondolatai semmivé lettek, és csak ő volt meg az édes, valószínűtlenül boldog érzés, mely ívbe feszítette a hátát, és elakasztotta a lélegzetét…

 

            Kentarou mosolyogva állt a nappalija ablakában. Már lezuhanyozott, eltüntette a ruháit, megreggelizett. Mindjárt indulnia kell dolgozni. Kihagyhatna egy napot, de nem. A kötelesség volt az első. És különben is, egész jó kedve volt. Az a fiú egész jól értett ahhoz, hogyan tüntesse el a fáradtságát. Még egy kicsit kóválygott a feje, és valószínűleg dél körül kell legalább három csésze méregerős kávé, hogy ébren tudjon maradni. Nem bánta.

Kulcs zörrent a zárban.

- Jó reggelt, édesem! – hallatszott Karin hangja.

- Jó reggelt! – kényszeredett mosollyal arcon csókolta. – Gyönyörű vagy ma reggel.

- Köszönöm. Te viszont még fáradtabbnak tűnsz. Nem kaptál el valami csúnya kis betegséget, ugye?

- Remélem, nem. Hozom a zakóm, és mehetünk.

Az asszony még belesett a szobájába, amíg a férfi eltűnt a fürdőben. Az ágyon jól látszott, hogy nem feküdt benne senki. Fogalma sem volt, mit titkol előle a férfi, de nagyon nem tetszett neki a dolog.

Kentarou rámosolygott.

- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy?

Karin felkacagott, de a gyanakvás nem tűnt el belőle.

- Menjünk, mert elkésel!

- Igenis, tábornok asszony!

- De jókedved van.

Kentarou csak a fejét rázta, de a mosoly nem halványult az ajkáról.

Boldog lenne? – villant át az agyán.

Valami olyasmi.

Meddig fog tartani?

Ki tudja?

Mit számít?

Előbb-utóbb úgyis összeomlik majd minden…

 

3. fejezet

 

            Kentarou a homlokát dörzsölve könyökölt az asztalra. Hasogatott a feje. Napokig megállás nélkül dolgozott, mert ajánlatot kapott egy cégtől. Úgy néz ki, hogy a saját cégébe tudja olvasztani. Persze ez egy vagyonba fog kerülni, de megéri a kockázatot.

- Drágám, készen vagy? – Karin beviharzott fekete kisestélyiben, akkora sarkakon billegve, hogy a férfi csak a fejét csóválta.

- Bocsáss meg, de nem mondhatnánk le a mai vacsorát? Rettenetesen fáj a fejem.

- De édesem… Apám nagyon számít a megjelenésedre.

- Tudom, de már két napja nem aludtam, és így gondolkozni sem tudok.

- Nem kell gondolkodnod. Csak mosolyogj!

Kentarou felsóhajtott. Egyre vágyott, egy ágyra, de Karintól nem fog könnyen megszabadulni.

- Muszáj lesz átöltöznöm, és nem maradunk sokáig.

- Hát persze…

Már éjfél is elmúlt, mire elbúcsúzott az asszonytól.

- Álmodj rólam! – csókolta meg Karin, és csábítóan kacsintott.

- Igen. A hétvége rendben lesz?

- Természetesen. Az öcsém nem tudom, jelen tud-e lenni, nincs jól.

Az asszony ezt olyan érzelemmentesen mondta, hogy Kentarou szinte rosszul volt tőle. Ezt a nőt akarja feleségül venni?

- Mondd meg neki, hogy gyógyuljon meg, mert különben nem tudunk beszélgetni.

- Drágám, tudod…

- Igen, tudom, de szívesen vagyok vele.

- Olyan jószívű vagy… - Karin megcirógatta az arcát. – A gyerekeinknek csodás apja leszel.

Kentarou arca majdnem megrándult, de időben sikerült elmosolyodnia.

- Igen, ahogy egy csodálatos édesanyjuk is…

Karin kuncogott.

- Na, menj szépen. A sofőröm hazavisz.

Búcsút intettek, és Kentarou kimerülten dőlt hátra az ülésen.

- Senkai-san, jól érzi magát? – A sofőr aggódva nézett rá a visszapillantó tükrében.

- Igen, csak vigyen haza.

Amikor belépett az ajtón, olyan üresség tört rá, ami még a fejfájását is elfújta. Állt pár percig az előtérben, aztán sarkon fordult, és az ajtó halkan kattant mögötte.

 

            A hajába túrt, és szemét összevonva nézegetett jobbra-balra. A fiút kereste. Mit keres itt? Már megint… Nem szabad. Nem szabad ide jönnie. De jött, hozták a lábai…

A fiú úgy toppant elébe, hogy kis híján nekiütközött.

- Jó estét!

- Szia!

Egymásra meredtek.

- Hotel? – A fiú tétován elmosolyodott.

Kentarou most valami másra vágyott. Melege volt, levette a zakóját, és a vállára vetette.

- Mi lenne, ha sétálnánk?

A fiú aggódva nézett rá.

- Valami baj van?

- Nem, dehogy.

Elindultak egymás mellett.

- Akkor? Nem volt jó a múltkor?

Kentarou a fejét rázta.

- Ne butáskodj! Egyszerűen levegőre vágyom. Két napig ki sem mozdultam az irodából, most pedig egy vacsoráról jövök.

- Értem. – A fiú felvette lépéseinek ütemét. – Sasaki?

- Nem találkoztunk. Karin azt mondja, hogy beteg.

- Aggódsz érte, igaz?

- Tudod, hogy igen.

Embereket kerülgetnek az utcán, és Kentarou végre kezdte úgy érezni, hogy megint él, és nem csak lebeg az üres térben.

A fiú megragadta a karját.

- Megvárnál? Egy pillanat és itt vagyok.

- Várj!

A fiú viszont nekiiramodott, és ügyesen szlalomozva a tömegben, eltűnt.

Kentarou magányosan ácsorgott, majd odaballagott az egyik színes kirakathoz. Szexshop – hirdette legalább tíz felirat is. Milyen ismerős hely…

Vajon Karin mit szólna hozzá, ha ajándékba kapna egyet? Ahogy elképzelte a jelenetet, önkéntelenül is elmosolyodott. Aztán eszébe jutott a fiú. Körbefordult, hátha megpillantja, de semmi. Visszafordult a kirakathoz. Érdekes volt, de őt most nem tudta felcsigázni. Vagy mégis… Az a fekete vibrátor… Vajon a fiú elfogadná? Nem valószínű. Milyen hülye ötletei is vannak. Fene!

Maga sem tudta biztosan, hogy jó ötlet-e bemenni, és körülnézni, mégis megtette. Az eladó rámeredt, biztatóan intett, még mosolygott is, kiszúrta a pénzes vásárlót.

Lassan körbejárt a sorok között. Nézelődött. Egykoron rendszeres vásárló volt, hiszen itt vette meg a síkosítót, és egyéb kellékeket, amelyekre egyes állandó vendége igényt tartott. A kezébe vett egy fekete vibrátort, a fiúval még el is tudta képzelni, hogy kipróbálja. Meglátott egy péniszgyűrűt, hm, az a fiú mérete. És ott az a bilincs… Beletúrt a hajába. Mi a csudát keres itt? Semmi keresnivalója ezen a helyen, otthon kellene lennie az ágyában, és aludnia, mint illik. Mégis a pultra pakolta a kiválasztott cuccot. Síkosító és óvszer felé intett, azokat is belepakolták a szatyorba. Fizetett. Ha jobb helyen veszi meg, sokkal többet is fizethetett volna érte, de nosztalgikus volt itt lenni.

Kilépett az ajtón, és ahogy mellbe vágta a kinti zaj, belehasított a fejébe, hogy nem szabadna itt lennie. Menyasszonya van, és van egy fiú, akibe szerelmes. Akkor mégis mit keres itt?

- Végre! Már attól tartottam, hogy elmentél.

A fiú rámosolygott. A haja összekócolódott, a pólója egy kicsit nedves volt. A kezében egy szál rózsát tartott.

- Tessék. Ez a tiéd.

És ott volt a válasz a kérdésére. Ez a fiú ugyanolyan bűnös, mint ő. Ez húzza ide. Itt – e mellett a fiú mellett – önmaga lehet. Nem kell álarcot viselnie.

- Cseréljünk. Ez pedig a tiéd. – A szatyrot nyújtotta.

A fiú elpirult.

- Tényleg? Kedves vagy. Mi van benne?

- Mi lenne, ha együtt néznénk meg?

A fiú arca felragyogott.

- Rendben. Én benne vagyok.

Kentarou elvette a rózsát, és önkéntelenül is az orrához emelte, hogy megszagolja. A csodás illat szinte a földbe döngölte. Vörös rózsa. Elmosolyodott.

- Nem kellett volna.

- Múltkor több pénzt adtál, és gondoltam… Megleplek valamivel. – A fiú mellé lépett, és a hotel felé indultak. – Sokat gondolkodtam, mit vegyek rajta.

- Örülök. Tetszik.

- Akkor jó. Sasakinak megvetted már a születésnapi ajándékot?

- Még nem. Fogalmam sincs, minek örülne.

- Mit szeret?

- Nem tudom.

A fiú felsóhajtott.

- Hát, az nem jó. – A táskát lóbálva ugrabugrált. Kentarou hirtelen nagyon öregnek érezte magát mellette. – Megvan! A macska! – kiáltott fel.

- Tessék? – Kentarou nem értett semmit.

- A macska. A múltkor kiderült, hogy van egy macskája. Vegyél neki valami macskával kapcsolatos dolgot.

- Jó, de mit? Soha nem volt macskám.

A fiú megfogta a kezét, és elhúzta, hogy elférjenek mellettük. Utána nem húzta vissza, így kézen fogva lépdeltek tovább.

- Vehetnél valamit a macskájának. Edényt, önetetőt, nyakörvet, bár ahhoz jó lenne, ha tudnád a macska nevét, vagy macskákról szóló könyvet, pólót, plüssállatot, kirakót.

- Ő nem kisgyerek.

- Attól még tetszhetne neki.

- Akkor is…

- Ahelyett, hogy örülnél, hogy segítek. – Kentarou megbűvölten nézte, ahogy a fiú lassan kitárja a szárnyait mellette. – Akkor vegyél neki ékszert: karkötőt, nyakláncot, gondolom, fülbevalót nem visel.

- Nem, de rajtad jól állna egy.

A fiú csúnya pillantást vetett rá, és ettől vigyorognia kellett.

- Vagy egy nyakörv…

A fiú szeme tágra nyílt. Most először látta a férfit igazán mosolyogni.

- És nálad lenne a póráz? – vágott vissza.

- Miért ne?

Felnevettek.

Kentarou érezte, ahogy elmúlik a fáradtsága, és megnyugszik. Milyen régen volt, hogy utoljára tiszta szívből nevetett. Csodálatos érzés volt.

- Meddig maradsz? – A fiú kérdőn állt meg a hotel előtt.

- Hajnalig.

A fiú elmosolyodott.

- És bírni fogod? – kuncogott játékosan.

- Te…

 

            Belépnek a szobába, és hirtelen oda a játékosság, a mosoly. Csak néznek egymásra, a fiú lassan a szőnyegre ejti a táskát. A férfi lassan elindul feléje, és a zakó, a rózsa a földre esik. A fiúhoz hajol, finoman megcsókolja, hogy a fiú felsóhajt, és az ingébe kapaszkodik. Összesimulnak. Most nincs sietség. Lassú, pillekönnyű csókok, most erre van szükségük.

Lesimítják egymásról a ruhát. Meztelenül az ágyra rogynak, zihálva szedik a levegőt. Remeg minden izmuk. A férfi feláll, a szatyorból óvszert szed elő, és síkosítót.

- Szükséged van rá? – hajol a fiú fölé.

- Ha szeretnéd…

- Próbáljuk ki… Rossz nem lehet.

A kezébe csorgatja.

- Segítenél? – Az óvszer felé int.

A fiú soha ennél erotikusabbat nem élt át. A férfi vesszejére húzza az óvszert, miközben annak síkosítóval megkent ujjai a testébe mélyednek. Felnyög.

- Fáj?

- Nem…

A férfi ajka megtalálja az ajkát, a nyelvük összeér. A fiú a férfi vállába markol, ahogy beléhatol. Legszívesebben hangosan kiabálna.

- Minden rendben? – A férfi hangja a fülében visszahangzik.

- I… igen…

- Jó így? Beljebb mehetek?

A fiú az ajkába harap, nehogy felkiáltson, és sírva könyörögjön, hogy még… még…

- Biztos jó? – A férfi a könyökére támaszkodik. – Mi a baj? – Gyengéden a fiú hajába túr. Csak a tekintetén látszik, hogy tűrőképessége határán mozog.

- Semmi… Tényleg…

- Ha nem szeretnéd, abbahagyom. – A férfi mozdulna is, bár a homlokán már verítékcseppek csillognak, és megfeszül a teste.

- Ne! – A fiú utánanyúl, és belemarkol a hajába. – Ne menj!

- Akkor mondd, mit szeretnél. Az előbb úgy tűnt, menten sírva fakadsz.

- Én… - A fiú zavarban van. A férfi még mindig benne van, és ismeretlen érzés perzseli belülről. Olyan forró minden, és nem akarja, hogy véget érjen. – Neked… kell, hogy jó… legyen.

- Ne légy buta! – A férfi lassan megmozdul, mire a fiú lélegzete elakad. – Szóval?

- Még… - A fiú suttog, és eltakarja az arcát.

- Nem hallom… - A férfi zihálva szedi a levegőt. A fiú kipirult arca, és a forrósága próbára teszik az önuralmát.

- Még! – A fiú megragadja a vállát, és keményen magára rántja. A nyelve a szájába hatol, és a lábait a férfi derekára fonja. – Még! Most! Kérlek!

- Nem akarom, hogy fájjon… - A férfi tekintete fekete, a hangja csupán elfúló tiltakozás.

A fiú tekintetében elhatározás fénylik.

- Te vagy… az első, akivel ennyire jó… Kérlek! Csináld! Keményen, ahogy… csak szeretnéd…

A férfi torkából valami nyöszörgésféle hallatszik, aztán a fiú visszazuhan a párnára, és felkiált, ahogy a férfi keményen újra és újra beléhatol, egyre mélyebbre, és közben csókolja, simogatja, az őrületbe kergeti. Úgy összefonódnak, hogy már nem tudják, hol végződik az egyikük, és hol kezdődik a másik. A fiú sír, soha nem érzett gyönyör reszketteti meg a testét, és az izmai megfeszülnek, miközben a férfi ajka a mellkasára simul, hogy elfojtsa a kéj kiáltását.

Aztán csak fekszenek összesimulva, és a fiú sír, és maga sem tudja, miért, de nem tudja abbahagyni. És a férfi lecsókolja a könnyeit, majd újra szeretkezik vele…

Lágyan csókolja, pillekönnyű érintésekkel kényezteti, amiket még soha nem tapasztalt. Felcsigázza, egy sziklaszirtre űzi, aztán letaszítja onnan, miközben csak öleli, és a lehelete perzsel, a teste forró, és zihálása a fülében cseng.

Odakint nagyot dörren az ég, villámlik, felhőszakadás hangja hallatszik. Akkor is esik, amikor kora hajnalban, a hotel előtt elválnak egymástól. Egyikük balra indul, a másik jobbra. Közben szakad az eső, átáztatja őket, és ironikus módon mindketten arra gondolnak, hogy őket semmilyen eső nem tudja tisztára mosni…

 

            Sasaki az eső hangjára riadt fel. Az ablakhoz lépett, kilesett a függönyt elhúzva. Nézte, ahogy az eső lefolyik az üvegen, és a férfira gondolt. Vajon ő is felébredt? Megrázta a fejét, és visszabújt a takaró alá. Nem szabad a férfira gondolnia, nem szabad… De a gondolatai máris szabadon szárnyaltak, és tűzbe borult a teste…

 

            Kentarou a haját törölgette egy törölközővel. Fáradtan, és szomorúan bámulta az odakint kibontakozó vihart. Nem rég ért haza, és még soha nem érzett ekkora ürességet, mint ebben a pillanatban…

 

4. fejezet

 

            Kentarou elégedetten dőlt hátra. Úgy nézett ki, hogy a cég, amelyet átvett, szép hasznot fog hozni neki.

- Kávét, Senkai-san? – Titkárnője egy tálcát egyensúlyozott.

- Nem, köszönöm.

- De… délután mindig iszik egy csészével. – Az asszony döbbenten meredt rá.

- Most nem vagyok álmos. Elmentem. Vacsorára vagyok hivatalos.

- Ilyen korán…

- Mára mindennel végeztem. Dolgom van.

Egészen feldobott mostanában a hangulata. Nehezebben fárad el, és többet mosolyog. Mindenki Karinnak tulajdonítja a nagy változást, de ennek teljesen más oka volt. Ma van Sasaki születésnapja. Vett neki egy albumot, amiben macskák vannak, és egy macskás fényképkeretet. Majd megkeresik a macskát, ő lefényképezi, és belerakják. Sasaki örülni fog neki. Még be sem csomagolta, saját maga szerette volna megcsinálni, így most bíbelődhet vele. Utoljára talán középiskolásként csomagolt ajándékot, jó régen volt.

Otthon előszedett minden hozzávalót, és nekiült papírt vágni, meg ragasztani. Azon kapta magát, hogy egy régen hallott dalt dúdol. Ettől felnevetett. Feddően meg is rázta a fejét. Mi a fenét csinál? Csak csomagol, nem esküvőre készül, hogy ilyen boldog legyen vagy mi.

Hátrazuhant a kanapén, és ellazult. Mikor is volt, hogy utoljára korábban eljött a cégtől? Soha. Hogy nevetett? Még a fiúval. Ah, de nem akar rágondolni. Nem most, nem ma.

Mire kész lett, tiszta ragasztó volt a keze, és eszébe jutott az összes káromkodás, amit gyerekkorában az utcán elsajátított.

- Drágám, kész vagy? – Karin kulcscsörgésére csak felsóhajtott.

- Odatalálok hozzátok egyedül is – felelte vissza.

Az asszony belépett, és halkan felsikkantott.

- Mi történt? Mit csinálsz? – közelebb lépett. – A kezed… Hogy nézel ki?

- Csomagoltam.

- Sasakinak?

- Igen.

- A boltban nem csomagoltattad be? Kit küldtél megvenni őket? Valami kétbalkezest?

Kentarou nem nézett rá, csak elkezdte összeszedni a papírokat.

- Magam vettem, és direkt nem csomagoltattam be őket. Én szerettem volna saját kezűleg.

- De hát miért, édesem? – Karin a fejét csóválta.

- Mert így… személyesebb.

- Jaj, te… Jószívű szerelmem… - Karin megölelte. – Olyan boldog vagyok, hogy veled lehetek.

- Én is… de most mennem kell zuhanyozni.

- Az jó lesz, nagyi nem szereti a későket.

- Igen, igen, tudom, nem felejtettem el.

Bemenekült a fürdőbe, és nekidőlt a hűs csempének.

- Drágám, melyik ruhádat készítsem elő? – Karin bekopogott.

- A kéket, kérlek. Köszönöm.

- Szívesen.

Beállt a zuhany alá, és engedte, hogy a Karin okozta feszültség távozzon az izmaiból. Mire kilépett a hálóba, már újra mosolygott.

- Arra gondoltam, hogy Berlinben elmehetnénk egy színházi estre. Mit szólsz? – Megdörzsölte a haját, aztán automatikusan az ágy felé pillantott. Ott feküdt kiterítve a ruha, amit kért. Karin ekkor lépett be. A kezét törölgette egy kendővel.

- Kidobtam azt a száradt rózsát. Ha nekem szántad, akkor korábban kellett volna odaadnod, de gondolom, a munka miatt megint kiment a fejedből. Tudod, mint amikor vettél nekem egy doboz csokoládét, és végül megromlott a polcon, ahová eldugtad.

Kentarou szíve akkorát dobbant, hogy úgy érezte, kiugrik a helyéről.

- Mit csináltál? – suttogta.

- Beledobtam a kukába. – Karin nevetett. – Ne hidd, hogy elkényeztetett, gazdag lányka vagyok, ennyit még én is meg tudok csinálni. Majd veszel másikat, ne csinálj nagy ügyet belőle. Már az is édes, hogy gondoltál rám.

Kentarou ekkor már el is viharzott mellette. Úgy vetette rá magát a konyhai szemetesre, ami szinte mindig üres volt, mint egy csontját vesztett kóbor eb. Kiborította a padlóra, és megkönnyebbülten kapta fel a szárazra aszott virágot.

- Mit csinálsz? – Karin nagy szemeket meresztett.

- Ez… ez egy emlék. – Kentarou felállt, és magához szorította a rózsaszálat.

- Oh… - Karin gyanakodva tette csípőre a kezét. – És mégis kitől, ha szabad kérdeznem?

- Egy kisfiútól. Az utcán kaptam.

Karin felvonta a szemöldökét.

- Lehetnél óvatosabb is, azok a szutykos utcakölykök betegségeket terjesztenek, és ha nem vigyázol, még meg is lopnak.

- Rendben, de ezt megtartom.

- Ha annyira szeretnéd… - Karin kedvetlenül széttárta a karját. – A házvezetőnődnek viszont írd oda, nehogy kidobja, mint én.

- Persze, köszönöm.

- Jaj, el fogunk késni! – Karin tekintete az órára esett. – Menj öltözni, mert tényleg késésben vagyunk.

Kentarou engedelmeskedett, és legyűrte a késztetést, hogy tiltakozzon.

 

            Sasaki az egyik árnyékos sarokban üldögélt. Bár a vacsorát neki rendezték, ő volt az egyetlen, aki nem vett részt a társalgásban. Kentarou feléje pislogott, szeretett volna odamenni hozzá, de jövendőbeli apósa épp üzleti beszámolót tartott, és nem lett volna illendő faképnél hagyni. Már az is csodálatos volt, hogy a fiúval egy légtérben lehet. Milyen gyönyörű, ahogy ott ül egymagában. Ez magányos angyal… milyen szomorú. Kentarou szíve elszorult.

- Szerinted is így van, igaz? – A kérdésre csak bólintott.

- Elnézést, nem bánja, ha leülök egy kicsit Sasaki-kun mellé? Még az ajándékomat se tudtam átadni neki.

- Menj csak! A lányomnak igaza van, túl lágyszívű vagy.

Miután elbocsátást kapott, Kentarou végre az ajándékokkal lehuppanhatott Sasaki mellé. Rámosolygott.

- Szia. Boldog szülinapot! Bocsáss meg, de édesapád feltartott.

A fiú halvány mosollyal válaszolt, de a tekintetén látszott, hogy örül.

- Hoztam neked egy-két dolgot. Remélem, tetszeni fognak. Magam csomagoltam őket. – Büszkén felnevetett. – Kibontod őket?

Sasaki lassú bontogatásba kezdett, és a könyv láttán felderült az arca.

- Tetszik? Azt hiszem, szereted a macskákat, és gondoltam, ennek még hasznát is veheted, hiszen neked is van egy.

Sasaki a másik csomagnak esett neki. A képkeret láttán tanácstalanul nézett a férfira.

- Arra gondoltam, hogy csinálok képet a cicádról, előhívatom, és beletesszük, hogy odatehesd az ágyad mellé. Így akkor is veled lesz, ha nem mehetsz ki hozzá.

Sasaki magához szorította a keretet. Az ötlet láthatóan boldoggá tette.

- Most megkönnyebbültem. Féltem, hogy nem tetszik majd.

Sasaki kinyitotta a könyvet és a képeket simogatta.

- Szép, ugye? De nézd azt a kiscicát… - Felnevetett. – Kellett volna hoznom pamutgombolyagot is, hogy tudjon játszani a tied is.

Sasaki félénken elmosolyodott.

- Ez, de aranyos… Jaj, és nézd ezt itt… - Kentarou fejét hátrahajtva kacagott. Előrehajolt, és megsimogatta a fiú haját. Csodálatosan érezte magát.

- Drágám, nem akarsz csatlakozni hozzánk? – Karin megállt mellettük. Sasaki azonnal összébb húzta magát. Kentarou megrázta a fejét.

- Inkább maradnék. Megígértem Sasaki-kunnak, hogy végignézzük a könyvet.

- Drágám, Sasaki egyedül is meg tudja nézni.

Kentarou pillantása a fiúra esett, akinek kihunyt a boldog csillogás a szeméből. Hirtelen ő maga is elszomorodott. Még az a fiú is boldogabb az utcán, mint Sasaki a maga üvegkalitkájában.

- Ha lehet, akkor Sasaki-kunnal beszélgetnék. Nem baj?

Karin elhúzta a száját, de mosolyt erőltetett magára.

- Hogy lenne baj? Jó szórakozást! – Ez elég élesen csengett, de legalább magukra hagyta őket.

- Nem lesz baj belőle, ugye? – Kentarou aggódva nézett a fiúra. – Nem rajtad fogja kitölteni a mérgét, ugye?

Sasaki megremegett, fájdalmas tekintetet vetett a férfira.

- Vagy mégis… - Kentarou nem volt buta, azonnal értette a pillantást. – Nem mehetnénk ki a levegőre? Megfulladok itt bent. Gyere! – Kézen fogta a fiút, és ügyet sem vetve másokra, kivezette a kertbe. – Most biztos nagyon mérgesek, ne haragudj! – mondta neki, amikor már hallótávolságon kívül értek.

- Semmi baj… Megszoktam. – A fiú hangja halk volt, szinte éteri finomságú.

- Meg lehet az ilyet szokni? Levegőnek néznek! – Kentarou a hajába túrt.

- Tényleg ne izgasd magad! – Sasaki magához szorította a könyvet. – Köszönöm, hogy aggódsz értem.

- Nem kell megköszönnöd. – Kentarou elmosolyodott. – Örülök, ha egy kis időre boldoggá tehetlek.

- Akkor mesélj nekem. Mesélj magadról.

Kentarou egy kerti padhoz vezette, leültek.

- Nem fázol?

- Nem.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mindenre. Te vagy az első, akivel beszélgetek. Fogalmam sincs, mit kellene mondani.

- Azt hiszem, semmit. – Kentarou még soha nem érezte azt a nyugalmat, ami a fiú mellett elborította. Nem volt sietség, idegeskedés, nyugtalanság, csak az az ártatlan hang, a lágy tekintet, a finom illat, a néha megrebbenő kezek, amelyek a kézfejéhez értek. Beszélni kezdett, mesélt az édesanyjáról, a családjáról, a munkájáról, hogy mivel foglalkozik, pár régi iskolai történetet, otthoni csínyt, amit elkövetett. Sasaki úgy figyelte, mintha szent lenne, és minden szava az ige.

- Kentarou-san, Sasaki! – megint Karin szakította félbe őket.

Egymásra néztek, Kentarou odahajolt, és lágyan belecsókolt a szája sarkába.

- Baj lenne, ha valamelyik nap eljönnék, és sétálnánk egyet itt a kertben? Megcsinálom a képet is a cicádról.

- Örülnék neki.

Lassan visszaindultak, és Kentarou tehetetlenül nézte, ahogy Sasaki újra visszazárkózik a csigaházába. Felsóhajtott.

- Itt vagyunk, Karin-chan, nem kell kiabálnod – szólt rá a nőre, aki éppen újra nyitotta a száját, hogy elkiáltsa magát.

- Na, végre! Sasaki, késő van, itt az ideje lefeküdnöd. Menj be!

Sasaki Kentarou-ra nézett, aztán a tekintetében megvillant valami távoli szikra.

- Sasaki, mondtam valamit – emelkedett meg Karin hangja.

- Ne beszélj így vele! – sóhajtott fel a férfi, és nézte, ahogy Sasaki összehúzva magát, eltűnik a szeme elől. – Ő még csak gyerek…

- Jaj, ne legyél ennyire lágyszívű! – Karin dühösen toppantott. – Magamra hagytál, elmentél vele. Szégyenbe hoztál.

Kentarou felvonta a szemöldökét.

- Te vagy a jegyesem, nem ő. Miért hoztalak volna szégyenbe? Karin… kérlek!

- Udvariatlan voltál velem.

- Sajnálom. – Kentarou fejében kavarogtak a gondolatok. – Gondolj bele, neked van testvéred, de nekem soha nem volt. Egyszerűen tudni szeretném, milyen, ha lenne.

Karin arca megenyhült.

- Sajnálom, erre nem gondoltam.

- Én nem gondoltam rád. Sajnálom. – Kentarou odament, és finoman megsimogatta a nő arcát. – Mondtam már, milyen szép vagy a hold fényében?

Karin arca felragyogott. Ahogy Kentarou odahajolt, hogy megcsókolja, meglátott egy sápadt villanást, egy pillanatra aranyszín szempár villant feléje, egybefonódott a tekintetük, ahogy Karin ajka az övéhez ért. Lidérces pillanat volt, tele veszéllyel, titkos érzelmekkel. Aztán a fiú eltűnt, és Kentarou átkarolta az asszonyt, és addig csókolta, míg meg nem ingott a karjaiban.

- Kentarou-san… ma nem mehetnék fel hozzád? – suttogta Karin édesen incselkedve.

A férfi nagyot nyelt.

- Elég késő van, és nekem holnap dolgoznom kell. Elfelejtetted, hogy a külföldi út miatt sokkal több munkám van a héten.

- De…

- Gondolj arra, hogy a hétvégén már együtt leszünk… - Kentarou nem tudta, hogy fogja kibírni azt a három napot az asszonnyal.

- Valóban, de olyan messze van – sóhajtotta az asszony, és visszaballagtak a házba.

Kentarou újra a sofőrrel ment haza. Ivott egy keveset, nem akart kormány mögé ülni. Alig lépett be a házba, már fordult is sarkon.

 

            Az utcán a hétvége miatt sokkal többen jártak, mint egyébként, és a férfi alig találta a fiút. A ruháját igazgatva tűnt elő az egyik sikátorból, de amikor meglátta a férfit, felragyogott az arca.

- Helló! Elég késő van…

- Valóban, de még nincs túl késő, nem igaz?

A fiú felnevetett.

- Hotel vagy sétálunk?

- Hotel.

- Történt valami? Sasaki születésnapján voltál? – A fiú a vállra vetett öltönyre, a mellkasig kigombolt ingre meredt.

- Igen.

- Mit vettél neki?

- Könyvet, és egy fényképkeretet. – Elmondta, hogy milyen ötlete támadt, és a fiú elégedetten bólintott.

- Gondolom, örült.

- Igen, tényleg. – Elmesélte, ahogy saját maga csomagolta őket, és a fiú ujjai az övére fonódtak, ahogy kacarászott.

- Ez tetszik… - törölgette a könnyeit. – És milyen volt az este?

Elmesélte hát, és a fiú elszomorodott.

- Nem lehet túl boldog…

- Én is erre gondoltam.

- És kivitted a kertbe?

- Igen. – Azt is elmondta. Az érzést is, amely elborította akkor.

A fiú szemében megvillant valami, de elmosolyodott.

- Szereted, ehhez már nincs kétség. Ez csodálatos.

- Hát nem igazán. – Felsóhajtott. – Soha nem lehet az enyém.

A fiú megszorította az ujjait.

- Sajnálom.

- Én is. Karint kell elvennem, és csak ábrándozhatok arról, hogy valaha is őt ölelem.

- Ezért jössz hozzám? – A fiú megtorpant, de nem nézett rá.

- Figyelj…

- Nem, örülök, tényleg. Hajnalig? – kérdezte, mert a férfi eddig észre sem vette, hogy megálltak a hotel előtt.

- Igen, ha nem baj.

- Soha nem baj, ha te akarsz hajnalig ölelni – felelte a fiú, és behúzta az ajtón.

 

            A szobában a fiú a férfi felé fordul.

- Hogy szeretnéd? Gyorsan vagy lassan?

- Ezt még soha nem kérdezted tőlem.

- Téged kedvellek. Még akkor is, ha tudom, hogy nem fog örökké tartani.

- Mi lenne, ha mindkettőt szeretném?

- Akkor mire vársz?

És a férfi megbűvölten nézi, ahogy a fiú vetkőzni kezd. Egy kabát hullik a szőnyegre, majd egy póló, aztán a cipő, a zokni, a nadrág és az alsó következik. Ott áll előtte a fiú csupaszon, ahogy született, ahogy teremtetett. Ő pedig épp arra készül, hogy bemocskolja, ahogy mások tették őelőtte. Milyen szánalmas is ő…

- Mire vársz? – A fiú széttárja a karját, szinte felajánlkozik, hogy íme, tessék, vegyél el, vedd el, amit adhatok, amim csak van.

A férfi lassan mozdul, ledobja a zakót, a fején át húzza le az inget, lerúgja a cipőt, lehúzza a zoknit, majd a nadrágot. Meztelen. Elindul a fiú felé. Óvszert vesz fel a fiú kabátja mellől, ahová kiszóródtak a zsebéből. Felhúzza.

Egymásra merednek, egymás előtt állnak, szinte összeér a testük, de mégsem, ám érzik a forróságot, amely a másikból árad.

- Most akarom – mondja a férfi. – És nem érdekel, ha fájni fog.

A fiú szeme kerekre nyílik, a szemében vad szikraként lobban fel a vágy. Hátat fordít a férfinak, lassan mozog. Előrehajol. Feltérdel az ágyra.

- Így jó? – kérdezi halkan, de remeg a hangja, remeg ő maga is.

- Így tökéletes. – A férfi megnyalja az ujját, és óvatosan a fiúba csúsztatja. Semmi csók, semmi simogatás, semmi más előjáték. A fiú mégis lehunyja a szemét, és ökölbe szorul a keze.

- Fáj?

- Nem…

A férfi újabb ujja nyomul belé, mire ösztönösen a lepedőhöz szorítja az arcát, hogy ne lássa a férfi, mennyire vágyik rá, hogy végre magába fogadja.

- Mire gondolsz most? – A férfi ujja lassan mozog ki-be. Szinte kínozza.

- Rád…

- És még mire?

- Kínozni akarsz?

- Nem…

- Akkor miért nem hatolsz végre belém?

A férfi felszisszen, és újabb ujj hatol a fiúba. A fiú előre-hátra ringatja magát.

- Tudod, milyen szexi vagy így? – kérdezi halkan, inkább csak magának beszélve.

A fiú nekifeszül a kezének.

- Kérlek…

- Csak egy kurva vagy… mennyire látszik ez most… Ennyitől már vonaglasz és könyörögsz…

A fiú sír, érzi, ahogy könnyek folynak végig az arcán, és megrázkódik a teste.

- Azért vagy ilyen velem, mert én soha nem leszek ő, igaz? – suttogja.

A férfi meghallja, az ujjak helyett keményen beléhatol, hogy a fiú csak felkiáltani tud a színtiszta gyönyörtől.

- Így jobb?

- Keményebben… ha szerinted én csak egy útszéli kurva vagyok, akkor ne sajnálj… - A fiú arcán a könnyek peregnek némán. – Mire vársz?

A férfi engedelmeskedik. Olyan hevesen mozdul, hogy a fiú a saját kezét harapja, ne kiabáljon. Nem számít, mert olyan jó…

- Gyűlölsz engem? – lihegi a férfi a fülébe.

- Nee… m…

- Pedig gyűlölnöd kellene…

- Miért?

- Mert ezt teszem veled… - A férfi keményen mozog, a fiú vele mozdul. Valami soha nem érzett összhang van közöttük, amely forróságot és kéjt hagy maga után.

- Még…

A férfi felnyög, és belemarkol a fiú hajába. Hátrafeszíti a testét, és durván csókolja. Összetapad a testük, egyek ők ketten.

- Nem… gyűlöllek…

- Pedig én gyűlölöm… magam…

- Ne tedd… Kettőnk közül… én árulom magam…

A férfinak eszébe jut az üzleti megállapodás, mely akkor jön majd létre, ha elveszi jegyesét. Eszébe jut a férfiak arca, akik ugyanígy az ágyra teperték, mint most ő a fiút.

Olyan erősen szorítja magához, hogy a fiú felszisszen, de ő is ugyanúgy belekapaszkodik.

- Én se különbözöm tőled… - suttogja, miközben a csúcst hajszolják, és egész testük verítékben úszik. – Én is kurva voltam, és… még most is az vagyok, csak már a nagyok… játékát játszom…

A fiú lehunyja a szemét, és már nem figyel a férfira, csak a saját testében égő tűzre, a ritmusra, melyet a vérében keringő vágy diktál. A férfi átöleli, és egész mélyen a testébe temetkezik, mintha bele akarná vésni magát a fiú testébe, lelkébe… mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy együtt vannak…

 

            Csak fekszenek az ágyon, egy párnán van a fejük, a testük összesimul, a tekintetük egymásba mélyed.

- Nem jössz többet, igaz?

- Nem tudom, mit akarok…

A fiú gyengéden néz rá.

- Talán itt lenne az ideje eldönteni.

- Tudom, de… - A férfi elakad. – Nem vagyok fiatal, és nem tudom olyan könnyen félredobni az eddigi életem.

- Nem kell félredobni, csak dönteni, hogy melyik utat választod. Karint, akivel boldogtalan leszel egész életedben, vagy felvállalod végre önmagad, és boldog leszel. Nem a tökéletes úriembert, hanem a férfit, aki egy fiút szeret, és egy fiút ölel. Van bátorságod hozzá, vagy csak ahhoz van, hogy engem eldobj pár használat után?

A férfi csak nézi a fiút, aki milyen fiatal és máris bölcsebb, máris tisztábban látja a helyzetet, mint ő maga.

- Sajnálom, tényleg… - Lassan megmozdul, felkel, magára húzza a ruháit. Nem fordul a fiú felé, aki nem mozdul az ágyon. – Nyugodtan maradj, hajnalig kifizettem a szobát. – Pénzt dob az éjjeliszekrényre. – Tessék, ez a tiéd. És nem kell megtartanod a nem használt óvszereket, mert nem fogok visszajönni.

- Sok szerencsét! – szól a fiú halkan.

- Neked is…

A férfi után halkan kattan a szoba zárja. Elindul a folyosón, és nem néz vissza, de érzi, hogy valami meghasad benne.

 

            Sasaki nagyon magányosnak érezte magát. A könyvet dédelgette, amit a férfitól kapott, és felsóhajtott. Annak ellenére, hogy milyen furcsa érzéseket kelt benne, nem mehet ez így tovább. Hiszen nemsokára rokonok lesznek… Mi lesz utána? Sasaki kétségbeesetten a párnába fúrta az arcát. Esélyük sincs, hogy együtt legyenek, mindketten férfiak, és Karin annyival jobban illik a férfihoz. Elkeseredve nyelte a könnyeit. Miért született meg, ha ilyen magányosnak kell lennie? Mi volt a cél? Mi? Felzokogott. Fogalma sem volt, mit kéne tennie. Kentarou mellett életében most először nem érezte magát egyedül. Volt valaki, aki odafigyelt rá, és aggódott érte. És ezt nem akarta elveszíteni, de hát valójában a férfi soha nem lehet teljesen az övé, és ettől még nyomorultabbul érezte magát, mint egyébként.

 

            Kentarou egy üveget dédelgetett, és komoran bámulta a lakásában bekövetkezett változásokat. A cigije ott füstölt a kezében. Elnyomta egy hamutartónak hamarjában kinevezett virágalátétben. Kiborult, ez volt a helyes szó. A lakása romokban. Fogalma sem volt, hogyan fogja ezt kimagyarázni. A keze tele volt sebekkel, ahogy ököllel ütötte a falat, és mindent, ami az útjába került. Mit fog mondani? Hiszen ő a tökéletes úriember, aki nem keveredik balhéba, verekedésbe, kétes ügyletekbe, aki nem szeret bele a jövendőbeli sógorába, nem folytat viszonyt prostival, aki szinte még gyerek, nem csalja meg a menyasszonyát sem gondolatban, sem tettben, nem iszik, nem dohányzik, és nem hazudik.

Hátrahajtotta a fejét, nekidöntötte a falnak. Milyen szánalmas is ő… Legszívesebben visszament volna abba a szobába, hogy hajnalig szeresse azt a fiút, aki csak pénzért van vele, mégis őszintébb volt hozzá, mint bárki eddig. Beletúrt a hajába. Csak egy prostit dobott, az istenért, aki bárkivel lefeküdt, aki eleget fizetett. Az indítékai pedig oly keveset számítottak, bár nem is kérdezte őket erről.

Lassan felállt, az üveget úgy lóbálta, mint valami fegyvert. Betántorgott a hálóba. A rózsa kiszikkadtan, elszáradva, összeaszódva hevert az éjjeliszekrényen. Felvette, megcirógatta, majd a mellkasához szorítva nekiindult a lakásnak.

A dolgozószobában az asztalon ott állt Karin fényképe, csábosan mosolygott rajta, és hirtelen olyan gyűlölet öntötte el, amit utoljára akkor érzett, amikor az a szemét megkínozta. Felkiáltott, és lesöpörte a fotót, az üveg darabokra tört, és ahogy ott állt részegen, dühödten, nem tudta, kit gyűlöl jobban: Karint vagy saját gyáva önmagát…

 

5. fejezet

 

            Kentarou az ágyon feküdt, mellette Karin, aki végül kiharcolta, hogy ott aludhasson nála, és megígérte, nem próbálkozik, hogy a férfi ki tudja pihenni magát. Mindjárt fel kell kelni, de ő egy szemhunyásnyit sem aludt. Óvatosan lefejtette magáról az asszony karját, és felkelt. Beállt a zuhany alá, és addig áztatta magát, míg úgy nem érezte, hogy átmelegedett. Borotválkozás közben a tekintete többször heges kezére tévedt. Szerencsére sikerült feltakarítania, és mindenkivel elhitetnie, hogy eltört egy pohár, és az vagdosta fel a kezét. Az emberek olyan hiszékenyek. Azonban még jó, hogy az apjával nem találkozott, őt nem tudta volna ilyen könnyen átvágni.

Karin ásítva nyújtózott, miközben ő már a nyakkendőjét kötötte, és reggelizni indult.

- Jó reggelt, drágám! – mosolygott rá. – Mit kérsz reggelire?

- Mmm… - Az asszony csábos pózban kitakarózott. – Téged…

- Elrontanád a gyomrod már kora reggel – nevette a férfi, és kiment a konyhába.

Az asszony olyan sokáig készülődött, hogy ő már a teáját kortyolgatta az ablaknál.

- Oh, ilyen gyors voltál? Reméltem, hogy megvársz, és együtt eszünk.

- Sajnálom, de tárgyalásom van egy óra múlva. Sietnem kell! – Lerakta a csészét a mosogatóba, majd homlokon csókolta az asszonyt. – Kérlek, rendesen zárd be az ajtót, ha elmész.

- De…

Kentarou vette a kabátját, a táskáját, és örült, hogy a házához rendelte a kocsit. A sofőr már dudált. Ám legnagyobb rémületére az autó mellett várt rá valaki.

- Apa…

- Jó reggelt! Remélem, nem bánod, ha veled tartok.

- Mit keresel itt? Hol van a sofőröm?

- Lemondtam, menjünk az én kocsimmal. Kiteszlek a cégnél.

- Apa, nem vagyok már gyerek.

- Tudom, csak beszélgetni szeretnék. Régen voltál odahaza, és gondoltam, megnézem, hogy vagy.

- Köszönöm, jól. – Kentarou igyekezett úgy tartani a táskáját, hogy apjának ne tűnjön fel a sebeit borító kötszer és ragtapasz.

Persze nem volt ilyen szerencséje, mert az apja azonnal megfogta a csuklóját, miest beszálltak az autóba.

- Mi történt a kezeddel?

- Eltört egy pohár, és összevagdosta. Jobban kellett volna vigyáznom.

Az apja éles szemekkel nézett rá. Visszadőlt az ülésre, de nem engedte el Kentarou kezét.

- Tudod, fiam, soha nem tudtam rájönni, hol tanultál meg ilyen jól hazudni. Mert nem tőlem, ebben biztos vagyok.

- Apa…

- Maradj csendben! – Az apja tekintete, mely kísértetiesen hasonlított az övére, vagy inkább fordítva, most egészen elsötétült a haragtól. – Megsérültél, és még arra sem voltál képes, hogy felhívj. Karin-chantól kellett megtudnom. Ennél többet érdemlek. Nem gondolod, fiam?

- De igen, apám.

- Akkor mi a mentséged?

Kentarou újra gyereknek érezte magát, és ettől dühös lett.

- Nincs mentségem. Egyszerűen sok dolgom volt, és nem jutott eszembe szólni neked olyasmiről, amire pár nap múlva már én sem fogok emlékezni. Sajnálom.

Az apja keményen nézett rá.

- Most nekem hazudsz, vagy magadnak is? – kérdezte halkan.

Kentarou nagyot nyelt, és kibámult az ablakon.

- Nem úgy van, ahogy gondolod – motyogta.

- Akkor hogy?

- Muszáj ezt most megbeszélnünk?

- Meddig akarod húzni? – vágott vissza az apja.

- Apa…

Az apja arca meglágyult.

- Aggódom érted. Karin-chan mondta, hogy mostanában olyan furcsán viselkedsz. Történt valami?

- Nem, semmi. – Kentarou kis híján felszisszent saját ostobaságán, túl gyorsan vágta a választ a kérdésre.

- Értem. – Most az apja bámult ki az ablakon. – Van miért aggódnom?

- Nincs, apa.

- Hiszek neked, mert megbízom benned. Ne élj vissza ezzel.

- Igenis, apám.

Végre megálltak a cég előtt. Kentarou már pattant is ki.

- Vigyázz magadra, apa. Most sietnem kell, majd beszélünk. Szia!

- Fiam!

Kentarou megtorpant, visszanézett. Az apja a kocsi mellett állt, tartása még mindig egyenes, büszke. Az arcát már számos ránc szabdalta, de a tekintete még mindig éles volt, és tiszta.

- Ugye, én leszek az első, akinek szólsz, ha valami baj van?

Kentarou elszégyellte magát. Esküt tett az apjának, és vele magának. Majdnem az összeset megszegte, és még mindig képes az apja szemébe nézni.

- Megígérem, apa!

Az apja bólintott, és visszaszállt a kocsiba. Az autó eltűnt a férfi szeme elől, ahogy besorolt a forgalomba.

Kentarou lehunyta a szemét. Lassan indult az épület felé. Hirtelen egy villanásra oldalra kapta a fejét, és megtorpant. Csalódottan állt, és átkozta saját ostobaságát. Hogy kerülhetne ide a fiú? Azt sem tudja, ki ő. Csak egy fiatal férfi, aki hasonlít hozzá.

Már belépett az épületbe, amikor lelassultak a léptei. Megállt, visszanézett. Az üvegen keresztül jól látta az utcát. Nem állt ott a fiú, nem nevetett rá, nem vidította fel, ahogy eddig. Érezte, ahogy a keserűség felkúszik a torkán. Nem csak szánalmas, hanem hülye is. A fiú nem jelentett a számára semmit, ő sem a fiúnak, csendben elváltak útjaik. És neki ott van Sasaki és Karin is, ami épp elég sok fejtörést okoz a számára. Nem kell még a fiúra is gondolnia, semmi szükség rá. Megrázta a fejét, és indult a dolgára.

Aztán a tárgyalás közepén a fiú hangját vélte hallani, és elakadt a hangja.

- Elnök úr, jól érzi magát?

- Igen, igen. – Szinte erőszakkal kényszerítette magát, hogy a munkára figyeljen. Úgy látszott, a nap csigalassúsággal vánszorog…

 

            Karin hozzásimult.

- Végre hazaértél! Annyira hiányoztál…

- Nem úgy volt, hogy ma anyádéknál maradsz? – Kentarou felsóhajtott. – Dolgom van ma este. El kell mennem.

- Veled megyek.

- Üzleti ügy egy versenytárssal, és nem szeretném, ha ott lennél – válaszolta keményen a férfi.

- De…

- Sajnálom. Engem is váratlanul ért, de nem utasíthattam vissza.

- Drágám, miért nem mehetek veled? – nyafogta a nő, miközben Kentarou átöltözött.

- Mint mondtam, üzletről lesz szó, amiből nem értesz egy szót sem.

- Ez nem igaz. Csendben leszek.

- Akkor meg minek akarsz jönni?

- Erkölcsi támasznak?

Kentarou nagyot fújt.

- Nem.

- Miért nem akarsz elvinni?

- Mert sok minden múlik ezen a találkozón, és nem szeretném, ha elvonnád a figyelmem.

Karin arca váratlanul megenyhült.

- Oh, hát ilyen hatással vagyok rád? Elvonom a figyelmed? – búgta.

- Többé-kevésbé. – Kentarou kikerülte, és felkapta a kabátját. – Későn jövök meg, sőt, igazából lehet, hogy egy szállodában alszom.

- Nem jössz haza ma este? – A nő csalódottnak rémlett, az is volt.

Kentarou homlokon csókolta, és felvette a cipőjét.

- Tényleg sajnálom, édesem. Hidd el, én is szívesebben maradtam volna itthon, de a munkát nem hanyagolhatom el. Százak megélhetése függ tőlem.

- Oh, igen, a kötelességeid… - Karin hangja gúnyos volt. – Hát akkor szép estét!

Kentarou a fejét csóválta, megsimogatta az arcát, mire a nő elhúzta a fejét.

- Hát jó… - A férfi vállat vont, és magára hagyta. A kocsiban felsóhajtott, és beindította a motort.

 

            A férfi mélyet szívott a cigijéből. Most vett egy dobozzal a régi helyett, amit a kukába dobott. A falnak dőlve figyelte a fiút, aki már ügyfelekre vadászott, de még nem vette észre őt. Még… Ellökte magát a faltól. A kabátját a zakójával és a nyakkendőjével a kocsiban hagyta, az ingét mellkasig kigombolta, könyékig feltűrte. Szépen eligazított haját összekócolta, belelógott a szemébe, elég veszedelmes külsőt kölcsönözve ezzel a számára. Nem rég bement egy üzletbe, vett magának pár gyűrűt a régi szép idők emlékére. Az ezüstök szépen csillogtak az ujján, és ez jó érzéssel töltötte el. Egy kövérkés fickó állt meg a fiú előtt, beszéltek valamit, a fickó bólintott.

- Velem van – szólt oda.

A fickó rámeredt, nagyot nyelt, aztán sarkon fordult, és elrohant. A fiú lassan elmosolyodott.

- Elüldözted az egyik állandó kuncsaftom.

- Beállok a helyére. Mit szólsz?

- Azt mondtad, nem fogsz visszajönni. Kidobtam az óvszereket.

- Nem baj. Vettem újakat. Mit szólsz?

A fiú csak nézte.

- És meddig?

- Számít?

A fiú lassan nemet intett.

- Nem. Hotel?

- Menjünk! – Ahogy a fiú odaért mellé, előrehajolt, és belenyalt a fülébe. – Kívánlak!

A fiú lélegzete normálisról pillanatok alatt zihálássá vált.

- Miért jöttél vissza?

A férfi mélyet szívott a cigiből, és vállat vont.

- Összetörtem otthon a berendezést, leittam magam, hazudtam mindenkinek, és utána végiggondoltam, hogy mégis mit művelek. Könnyebb volt veled lenni, hozzád elszökni, mint rendet tenni otthon. Megnyugtatsz, kikapcsolsz. Jobb hatással van rám a szex veled, mint egy üveg szesz.

A fiú csak nézte. Olyan volt, mintha a férfit kicserélték volna. Eddig is voltak pillanatok, amikor megmutatta igazi énjét, de ez most teljesen más volt. Eltűnt a kimért üzletember, már csak a régi balhés férfi volt, akinek még a mozgása és a tartása is megváltozott. Ez tetszett a fiúnak. Most először érezte azt, hogy a férfi megmutat egy szeletet teljes, igazi valójából. Ettől boldogabb volt, mint amikor együtt lehetett vele. Rámosolygott.

- És?

- Amíg ügyes vagyok, senki nem fog rájönni. Nézz rám! A kutya sem ismer fel…

- Nem fogod megbánni?

A férfi lassan mélyet szívott a cigijéből.

- Előbb-utóbb biztosan.

- És boldog leszel így? Hazudnod kell.

- A lelkiismeretem az én dolgom. – Hirtelen megragadt a fiú kezét és berántotta egy sötét sikátorba. – Te inkább azzal foglalkozz, hogyan szerezz nekem örömet. – A nyelve már be is nyomult a fiú ajkai közé, és nekiszorította a falnak. A fiú lábai körbefonták a derekát, és ezt jóleső morgással jutalmazta. Alig tudtak kibontakozni egymás karjaiból. Mire eljutottak a hotelig, a vágytól csak egymást látták. Aztán amikor a szoba ajtaja bekattant mögöttük, egymásnak estek.

 

            Lihegve tépik egymásról a ruhát, hogy mihamarabb érinthessék a másik bőrét. A férfi észre sem veszi, hogy mélyen beleharap a fiú ajkába, majd a nyakába, a vállába, otthagyva nyomát a testén. A fiú cserébe hozzátapad, és magához szorítja.

- Most… siess! – A fiú hangja nem több egy elfulladt könyörgésnél.

A férfi felszisszen, lerángatja a fiú nadrágját, és miközben csókolja, kikapcsolja a sajátját is.

- Óvszer – morogja a fiú.

- Nem vagyok beteg… - nyögi a férfi.

A fiú felnéz rá.

- Én… tudom, de… nem garantálhatom, hogy én nem.

- Jársz orvoshoz?

- Ne viccelj… - A fiú elszomorodó tekintete láttán a férfi gyorsan szájon csókolja, és a zsebéből óvszert halász elő. – Így jobb?

A fiú tétován elmosolyodik.

- Igen, köszönöm.

A férfi rámered.

- Hihetetlenül udvarias vagy… - Az ágyra zuhannak, aztán a fiú felnyög, ahogy a férfi az ujjaival simogatja. – Most akarlak, de olyan szűk vagy… - motyogja a nyakába.

- Ma te vagy az első…

- Tényleg? Ennek örülök… - A férfi belecsókol a nyakába. – Ez az… - sóhajtja, amikor a fiú lassan mozgatni kezdi a csípőjét. – Mindig ilyen gyorsan izgalomba jössz?

- Ne… em…

A férfi elfulladó nevetést hallat.

- Nem bírom tovább. Most azonnal benned akarok lenni.

- Akkor… mire vársz?

- Nem akarom, hogy fájjon.

A fiú arca ellágyul.

- Nem fog… Gyere! Hiányoztál…

A férfi egyenesen a szemébe néz, miközben lassú mozdulatokkal beléhatol.

- Te is… Nem fáj?

A fiú a fejét ingatja.

- Egy kicsit, de így is jó… nagyon…

- Mozoghatok?

A fiú felnevet, és a férfi csípője köré kulcsolja a derekát.

- Mégis mire vársz? – kapaszkodik az ingébe, ami végül türelmetlenségükben nem került le a földre.

A férfi még szorosabbra fonja az ölelést, a fiú teste alá nyúl, megemeli, még jobban összetapadnak. A fiú az ing alá nyúl, hogy érezze a bőrét, egyik keze a hátán, másik a férfi fenekén. A férfi zihál, ajka a fiúét keresi. Belefúrja az egyik kezét a hajába, a másikkal pedig csak szorítja. Lihegve kapkodnak levegőért, mozdulataik egyre hevesebbek, és összefolyik a veríték a bőrükön. Már nem tudni, melyik testrész kihez tartozik, összeolvadnak, és abban az egy forró pillanatban csak együtt léteznek…

 

            Egymás karjaiban fekszenek. A fiú szinte félálomban bújik még közelebb a férfihoz.

- Jól vagy? – A férfi belecsókol a hajába.

- Igen. Soha jobban – feleli mosolyogva. Tényleg így érzi.

Felnéz a férfira. Nézi a komor arcot, amelyet lassan jobban az agyába vésett, mint tulajdon tenyerének vonalait. Hihetetlen elégedettséget érez, hiszen a férfi visszajött hozzá. Nem számít, hogy csak a szex miatt, de legalább vele lehet, érintheti, szeretheti erre a rövid időre. Ismerheti a férfit, a titkát, amelyet senki más.

- Örülök, hogy visszajöttél.

A férfi kutakodva néz az arcába, majd lassan elmosolyodik.

- Ha nem jövök, Karinnal kellett volna lennem. Te jobb választásnak tűnsz.

- Nem jó az ágyban?

- Nem erről van szó. Egy nőhöz képest… szexi, igazi csábítás. Szerencsés az a férfi, aki vele lehet.

- Akkor?

A férfi vállat von.

- Szilveszter óta minden megváltozott. Már nem tudok vággyal gondolni rá, nem érzek iránta semmit. Ha nagy néha mégis szeretkezni akar, akkor téged gondollak a helyébe. Ez elég szánalmas, nem gondolod?

- Miért nem Sasakit?

- Fogalmam sincs, csak épp… - A férfi feléje fordul, összefonódnak. – őt nem tudom elképzelni velem.

- Nem álmodozol róla?

- Valahogy olyan illetlenségnek tűnik rá gondolni, ahogy lefekszem vele.

- Miért?

- Sasaki olyan ártatlan hatást kelt. Talán ezért.

- Értem.

Hallgattak.

- Néha álmodom… - A férfi tétován kezd bele a mesélésbe. – Amikor felébredek, nem igazán emlékszem, de a testem verítékben úszik, a szívem kalapál, az egész testem forró. Nem is képekre emlékszem, csak az engem ölelő karok melegére, az ajkak lágyságára, az illatra, mely körbevesz.

- Vele álmodsz?

- Fogalmam sincs.

Megint hallgattak.

- Még a neved sem tudom… - A férfi finoman a tenyere közé fogja a fiú arcát.

- Én…

- Sssh… Meg ne mondd… Még nem jött el az ideje.

- Miért?

A férfi arca szomorú.

- Amíg nem tudom a neved, mondhatom, hogy ez a kapcsolat kettőnk között lélektelen szex csupán.

A fiú lemásolja a férfi mozdulatát, tenyere közé veszi a férfi arcát.

- Most először érzem azt, hogy valakinek szüksége van rám. Nem bánom, ha ez csak lélektelen szex, amíg veled csinálhatom.

Egymást nézik, nem szólnak. Maguk sem tudják később megmondani, melyikük alszik el előbb. Már hajnalodik, amikor a fiú felriad. Csak nézi a félhomályban a férfit, majd előrehajol, és gyengéd csókokkal borítja. Mire a férfi felébred, a fiú már minden porcikáját bejárja, az álomból hajszolja valami csodás végkifejlet felé. Összeforr vele, fölé hajol, csókolja, és magához szorítja, amikor a férfi megremeg, és felkiált. Ő maga is remeg, de most nem ő számít, hanem a férfi. Csak a férfi…

Már félig világos van odakint, amikor elválnak egymástól. Egyikük jobbra megy, a másik balra, de ezúttal pár lépés után egyszerre néznek vissza. Ám az a pár lépés már ott van kettejük között, és elválasztja őket.

 

            Sasaki nehezen ébredt. Hunyorogva pislogott, és az álmot dörgölte a szeméből. Valami rosszat álmodott, sírt is az éjjel. Még az orrában érezte Kentarou illatát, és ettől fájón összeszorult a mellkasa. Karin nem aludt itthon az éjjel, a férfival volt. Milyen szerencsés, miközben ő itt csak szenved. Szomorúan elszégyellte magát. Milyen szörnyen viselkedik, irigy a testvére boldogságára. Kinyúlt, és levette az éjjeliszekrényre tett albumot. Bámulta a férfi kézírását a belső lapon, és szipogva törölgette a könnyeit. Tudta, hogy olyasmi után vágyakozik, amit soha nem kaphat meg.

 

            Kentarou azon kapta magát, hogy a saját lakásába úgy lopakodik be, mint valami tolvaj. A hajába túrt, erre eszébe jutottak a gyűrűk, amiket elfelejtett levenni. Milyen marha, ilyen kis semmiségen fog lebukni! Zsebre tette őket, és lerúgta a cipőjét. Ahogy felakasztotta a kabátját, meghallotta Karin hangját.

- Drágám, te vagy?

- Én. Jó reggelt! – lépett be a hálóba.

Karin felkönyökölt. Jól látszott, hogy meztelen.

- Milyen korán hazaértél.

- Tárgyalásom van.

- Mit csomagoljak be? – Az asszony láthatóan úgy döntött, hogy szemet huny az éjszakai kihagyás felett.

Kentarou értetlenül pislogott, aztán belevágott a felismerés. Felnyögött, eltakarta az arcát.

- Jaj, teljesen kiment a fejemből. Délben megy a repülő…

- Pontosan. Európába. Mi történt, hogy elfelejtetted? A kötelességeid közé tartozik, ilyet nem szoktál elfelejteni. – A nő hangja gúnyos volt.

Kentarou a szekrényben kutakodott, és gyors átöltözésbe kezdett.

- Még van egy-két dolog, amit el kell intéznem az irodában.

- Hogy sikerült a találkozó?

- Milyen találkozó? – kérdezett vissza szórakozottan Kentarou, mert épp azon morfondírozott, melyik nyakkendő illik az ingéhez. Megdermedt. Karinra nézett.

A nő arca eltorzult.

- Hol voltál tegnap este?

Kentarou mosolyt erőltetett az arcára.

- Egy klubban. Érdekes hely, de csendes és diszkrét. Már máshol jár az agyam, bocsáss meg.

- És ezt el is higgyem? – Karin kicsusszant a takaró alól. – Miután elmentél, felhívtam apámat, és érdeklődtem nála, ő pedig másoknál. Senki nem tudott semmiféle találkozóról egyik versenytársaddal sem. Hol voltál?

Kentarou arca megkeményedett.

- Te kérdezősködtél utánam? – kérdezte.

- Mégis mit vártál? – Karin a köntöse után nyúlt. – Hogy elhiszem a hazugságod? Nagyon jól adtad a dolgot, de én született hazudozó vagyok, engem nem tudsz átverni. Mostanában olyan furcsa vagy, hogy gyanakodni kezdtem.

- Ezért hívtad fel apámat.

- Senkai-san nagyon kedves volt. Azt mondta, beszél veled, és a szavaidból úgy veszem ki, hogy meg is tette.

- Reggel ő vitt be az irodába.

- Na, látod… - Az asszony elégedett pillantást vetett rá. – Szóval?

- Nincs mondanivalóm.

- Igazán? Ne felejtsd el, hogy mit veszítesz, ha megemlítem apámnak, hogy esetleg megcsalsz, és fuccs a hozományomnak. Ugye, tisztában vagy vele?

Kentarou egyenesen rámeredt, az arca érzéketlen maszk volt csupán.

- Te most zsarolsz engem? – kérdezte halkan.

- Én? Dehogy. Csak emlékeztetlek néhány dologra. – Karin elégedetten megigazgatta a haját. – Mit is csomagoljak a hétvégére?

Kentarou végiggondolta a dolgot. Rámeredt a nyakkendőre, és visszatette a helyére. Levett helyette egy másikat, és a nyakába tette. Gondosan megkötötte, és végigmérte magát a tükörben.

- Nem kell csomagolnod semmit, mert itthon maradsz – közölte nyugodtan. 

- Mi? – A nő szinte felsikoltott.

- Nem bízol bennem. Akkor pedig semmi keresnivalód mellettem. – Kentarou egyszerűen faképnél hagyta. – Most nincs időm veled reggelizni, dolgom van. Majd valakit elküldök pár ruháért. Szép hétvégét, drágám! Ha hazajöttem, beszélünk.

Karin még akkor is meredten állt, amikor a férfi után becsapódott az ajtó.

 

            Kentarou a kocsiban ráborult a kormányra, és sebesen gondolkodott. Valamit tennie kell, nem bukhat le! Előszedte a telefonját, és végigpörgette a telefonkönyvet. Az egyik névnél megállt, és az ajkát harapdálva töprengett. Végül benyomta a hívás gombot.

- Találkozhatnánk? – kérdezte, miest az álmos hang beleszólt. – Fél óra múlva ott vagyok nálad. Ha van valaki veled, tüntesd el. – Kinyomta, de még hallotta a másik szitkozódását.

Elmosolyodott. Ideje feleleveníteni a régi barátságokat…

 

            Az álmos hang eközben harsányan káromkodott. A mellette fekvő apró alak nagyot ásított, és felnézett.

- Mi történt? Baj van?

- Semmi olyasmi, amit ne tudnék megoldani – felelte a férfi, és még jobban összekócolta vendége haját. – Viszont szeretném, ha szélsebesen felébrednél.

- Miért?

- Öltözz, és menj! Jön valaki, és nem akarom, hogy megismerd.

- Veszélyes?

- Az én szemszögemből nézve mindenképp, és ha felhívott, akkor bajban van. Nincs rosszabb egy sarokba szorított vadállatnál. Igyekezz!

- Úgy volt, hogy együtt reggelizünk…

- Majd legközelebb…

- Megígéred?

- Igen, csak siess! Bármelyik percben itt lehet. Eléggé kiszámíthatatlan.

Gyors kapkodás és csókváltás után a fiú elment. A férfi magára kapott egy nadrágot és egy inget, aztán cigire gyújtott.

- Senkai Kentarou… Mit akarsz tőlem? – fújta ki a füstöt, és szeme összeszűkült. Az ablakhoz lépett, és figyelte a ház felé tartó karcsú férfialakot…

6. fejezet

     

            Kentarou úgy lépett be a házba, mintha joga lenne ott lenni.

- Rég nem találkoztunk! – nézett mélyen vendéglátója szemébe. – Nem változtál semmit.

- Te sem. – A férfi beljebb invitálta. – Mit akarsz?

Kentarou a férfit nézte. Nishikawa Kagami a legnagyobb ellenlábasai tartozott az üzleti életben. A cégeik mindig is egymás versenytársai voltak. Hol Kentarou, hol Kagami volt nyerésben.

Kagami volt kettejük között a tapasztaltabb. Tizenhét évvel volt idősebb a fiúnál, és már akkor üzletember volt, amikor Kentarou fejében még meg sem fordult, hogy erre az útra lép. Kentarou apjának a társa volt egy kisebb vállalkozásban, így ismerkedtek meg, és már akkor sem kedvelték egymást. Mindenki tudta, hogy könyörtelen ellenfelek. Ám volt egy közös titkuk.

- Tartozol nekem.

- És most eljöttél behajtani az adósságot? Kérsz egy cigit? Ülj csak le nyugodtan. – Kagami ledobta magát a fotelba. – Bocs, elfelejtettem, hogy te lettél a mintaférfi. Semmi káros szenvedély, igazam van?

Kentarou kivett egy cigit a dobozból, és odahajolt hozzá. A férfi égő szálával gyújtotta meg a sajátját, és elégedetten szívta le mélyre a füstöt.

Kagami felnevetett.

- Kenny, mégis mi folyik itt? – kérdezte komolyra váltva.

Kentarou leült a kanapéra, és felsóhajtott.

- Van egy kis gondom. És arra gondoltam, hogy te segíthetnél megoldani.

- Mire gondolsz? Elmondhatnád részletesebben is. Amúgy nem vagy éhes? Még nem volt alkalmam reggelizni.

- Nincs időm enni. Kibírod.

Kagami a fejét csóválta.

- Akkor mondd szépen, miért jöttél el hozzám.

- Itthon voltál egész éjjel?

Kagami a homlokát ráncolta.

- Igen. Vendégem volt.

- Hát, persze. Ez a jó válasz.

- Mi?

- Én voltam a vendéged.

Kagami elnyomta a félig szívott csikket, és kifakadt.

- Nem értelek. Miről beszélsz, Kenny?

- Arról Kaga, hogy falazz nekem. Tartozol nekem. Itt az ideje megfizetni.

Kagami éles tekintettel nézett rá.

- Mondjam azt, hogy itt voltál? Senki nem fogja elhinni. Az üzleti életben ellenségek vagyunk, ne feledd.

- Tudom. Pont azért kellesz te. Mindenki úgy gondolja, hogy ellenségek vagyunk, ezért senki nem sejti, hogy hazudnál értem.

Kagami felállt, és lehuppant melléje. Közvetlen közelről nézett a férfi szemébe.

- Mégis mit rejtegetsz, Kenny?

- Az nem tartozik rád. – Kentarou is elnyomta a cigijét. – Csak szivárogtasd ki, hogy veled voltam az éjjel, hogy megbeszéljünk egy esetleges közös vállalkozást.

- Megbolondultál? – Kagami elkapta a férfi vállát. – Ezt azonnal felejtsd el!

- Francokat! – Kentarou Kagami felé fordult. – Azt mondtam, esetleges. Nem kell, hogy megvalósuljon, csak beszéltünk róla. Ennyi elég.

Kagami a fejét ingatta.

- Nekem ez nem tetszik, Kenny!

- Nem érdekel! Csak tedd meg! A többi az én dolgom.

Kagami a vállánál fogva magához rántotta.

- Mégis mi a francot csináltál? Hol voltál az éjjel, hm?

- Nem tartozik rád.

- Épp most akarsz belekeverni. Rám tartozik, Kenny! Szóval?

- Engedj el, Kagami!

A férfi nagyot lökött rajta, és hátradőlve bámult rá.

- Miért, Kenny? – kérdezte halkan.

- Mire gondolsz? – Kentarou megigazította a zakóját.

- Pontosan tudod, mire gondolok. Mire jó ez az álca? Még engem is megtévesztettél. Nem értem, miért csinálod.

- Apám nem tudhatja meg, hol voltam, és mit csináltam – bökte ki a férfi.

Kagami úgy nézett rá, mint kígyó a zsákmányra.

- Megszegted az esküdet, igaz, Kenny? – Felnevetett. – Nem, ne is mondj semmit! Ott a szemedben a válasz. – Egész közel hajolt a férfihoz, hogy a fülébe tudjon suttogni. – És legalább jó volt?

Kentarou felhördült, és visszakézből megütötte. Kagami vigyorgott, majd egy váratlan mozdulattal leszorította a kanapéra.

- Ne játssz velem, Kenny! Ne feledd, hogy ki vagyok.

- Egy rohadt szemét vagy!

Kagami előrehajolt, és végignyalt az alsó ajkán.

- A szeretőd voltam, miközben apád még csak nem is sejtette, hogy szétteszed nekem a lábad.

- Meg is ölt volna – fordította el a fejét Kentarou.

- Valóban. – Kagami lehelete a fülét érte. – De arra emlékszel még, ki csábított el kit, hm, Kenny?

Kentarou lehunyta a szemét.

- Én voltam – mondta csikorgó fogakkal.

- Pontosan. Még mindig olyan ügyes szád van? – nyalt végig az állán Kagami.

- Vén perverz! Engedj el!

- Még bele sem jöttem…

- Nem volt elég a kicsi fiú, aki előttem ment el? – horkant fel Kentarou gúnyosan.

Kagami megmerevedett. Egymás szemébe néztek.

- Láttad őt?

- Bájos.

- No és a tiéd? Szőke, barna, fekete?

Kentarou érezte, ahogy a bizonytalanság szinte szétfeszíti a mellkasát.

- Az egyiket te is ismered.

- Az egyiket?

- Karin öccse.

Kagami összeszorította a szemét.

- Nagy hülye vagy, Kenny – mondta, és elhúzódott a férfitól.

Kentarou nem mozdult. Csak mozdulatlanul feküdt.

- Ki a másik?

- Egy prosti.

- A rohadt életbe, Kenny! – Kagami felszisszent. – Nem is tudom, melyik a rosszabb… Bombaként fog robbanni, ha kiszivárog, hogy Karin mellett szeretőt tartasz, ráadásul egy kurvát, ráadásul egy fiút – nyomta meg erősen az utolsó szót. – És Sasaki-kun… Az a fiú haldoklik. Az a csoda, hogy még él. Bárány a farkasok között, és tudod, hogy a bárány nem szokta túlélni…

- Ne beszélj így! – Kentarou felült.

- Mégis mit mondjak, ha ez az igazság? Élve fogják felfalni, és csak reménykedhetsz benne, hogy gyors halála lesz…

- Kaga, elég! – Kentarou belesápadt a gondolatba, hogy Sasakinak baja eshet.

Kagami érdeklődve nézte.

- Te tényleg belezúgtál – állapította meg hitetlenkedve.

- Nem mondod… - Kentarou beletúrt a hajába. – Segíts, kérlek!

Kagami nagyot fújt, majd megadóan széttárta a karját.

- Meg sem merem kérdezni, mi van a másik kölyökkel…

- Ő csak…

- Csak mi? Hm? – Kagami előredőlt. – Ugye, emlékszel még, milyen volt kiszolgálni másokat? Te legalább önként csináltad, a szex kedvéért, de az a fiú… azért, hogy megéljen. Belegondoltál ebbe?

Kentarou fejében száguldottak a gondolatok.

- Már egyszer otthagytam.

- Akkor?

- Egyszerűen megőrültem, hogy vele lehessek. Szükségem volt… a melegére. A forróságra, és a semmire, amit nyújtani tud. Karin mellett mindig fázom… a lelkem hideg lesz…

- És Sasaki?

- Nem lehetek mindig vele! Még gyanút fognak… Nem sodorhatom bajba.

- Ő mit jelent neked?

Kentarou az arcát dörzsölte, és kimondta az első szót, ami az eszébe jutott.

- Menedéket.

Kagami gyengéden magához vonta, és megsimogatta a haját. Régen is ő volt az, aki vigasztalta, hiszen az apja nem tudott semmiről. Csak aztán szinte egyik pillanatról a másikra versenytársak lettek, és minden megváltozott. Hiányzott neki a férfi.

- Szereted azt a fiút? – kérdezte halkan.

Kagami elmosolyodott. Ez volt tőle az első igazi mosoly, mióta a férfi belépett az ajtón.

- Fontos nekem. Boldog vagyok vele.

- Értem.

- Mit csinálsz most?

- Dolgozni megyek, délben megy a repülőm Európába.

- Jól van. Megteszem, amit kértél, cserébe viszont néha hívj fel, hogy tudjam, mi van veled.

Kentarou bólintott.

- Rendben.

Kagami egészen az ajtóig kísérte.

- Minden rendben lesz, Kenny? – fogta meg a kezét.

- Igen, persze. – Kentarou már félig kinyitotta az ajtót, amikor Kagami hátulról átölelte, és csókot nyomott a tarkójára.

- Vigyázz magadra!

- Te is, és… köszönöm.

Kentarou vissza sem nézett, miközben a kocsija felé ballagott. Megbízott a férfiban, és csak remélhette, hogy a hazugság célravezető lesz. Bár már maga sem tudta, mit akar. A lelke mélyén tudta, hogy annak a fiúnak az utcáról igaza van. Döntenie kell.

 

            Sasaki lesütött szempillái alól figyelte a nővérét, aki tört-zúzott maga körül.

- Az a szemét! Megcsal, tudom, hogy megcsal!

- Kislányom, ne butáskodj! – Az anyja csitította.

- Anya, tudom, hogy így van! – Karin lihegett, és csípőre vágta a kezét. – Már biztosan a gépen ül, engem meg itthon hagyott. Nem is szeret… - biggyedt le az ajka.

Sasaki lassan az ajtó felé oldalazott. Meg akarta keresni a macskáját, hogy a bundájába fúrja az arcát, és megnyugodjon. Karin viszont épp ekkor vette észre.

- Te mit keresel itt? Hallgatózol? – Megindult feléje, és a fiú összehúzta magát. – Kis semmirevaló… Apának igaza van, soha nem lesz belőled férfi, aki majd továbbviheti a család nevét. Azt sem értem, minek születtél meg, kis nyavalyás.

Sasaki megdermedt. Anyja viszont melléje lépett.

- Ne beszélj így vele, tudod, hogy beteg.

- Jaj, anya, tudom… Na, tűnj innen!

Sasaki kirohant, a könnyeit nyeldeste. A kertben elindult macskája búvóhelye felé, és közben nagyon szerette volna, hogy Kentarou vele legyen. Talán, ha visszajön Európából, eljön hozzá, de lehet, hogy nem, hiszen összevesztek Karinnal. Ha nem veszi el a nővérét, akkor nem fogja látni többé. Erre a gondolatra máris rémülten vert a szíve. Halkan ciccegni kezdett a macskájának, de az csak nem jött. Egyre rémültebben futotta át a kertet, megnézett minden helyet, ahol Kami pihenni szokott. Most viszont sehol sem találta. Aztán meglátta… Ott feküdt a nagy fa alatt, kinyújtózva, de nem mozdult, és ahogy Sasaki közelebb ment, látta, hogy megfakult bundájának a ragyogása, és a tekintete – az élénk kíváncsi szempár – már üveges. Lassan nyúlt utána, megérintette, lekuporodott, nem tudta, mit csináljon. Fel se fogta, hogy Kami már nem él. Csak lágyan simogatta a bundáját, odabújt hozzá, mintha úgy felmelegíthette volna a kihűlt kis testet. Aztán lassan megindultak a könnyek is, az első csepp, aztán a második, és végül már ömlött végig az arcán, hogy nem látott tőle semmit. De ez nem számított. Kami meghalt, és ő nem volt vele, és most egyedül maradt. Magához ölelte, zokogott. Magában imádkozott, hogy jó lesz, jó gyerek lesz, bármit megtesz, csak Kami térjen magához. Ám semmi sem történt, és Sasaki észre sem vette, hogy sikolt, és emberek gyűlnek köréje. Amikor kivették a kezéből Kamit, ő kiabált, és rúgkapált, de lefogták, és nem engedték. Bevitték a szobájába, és az ágyra lökték, aztán záródott az ajtó, és egyedül volt, és ahogy felnézett, meglátta a képkeretet, amelybe már soha nem fog belekerülni Kami fotója, és ettől magzatpózba gömbölyödött. Emlékek villantak fel a macskájáról, amitől csak még jobban zokogott, hogy már fájt a feje, és a testének minden izma. És tudta, hogy minden hiába, Kamit már semmilyen ima nem tudja visszahozni…

Egész éjszaka fent volt, nem evett, csak kuporgott az ágyon. Kentarou járt a fejében, és az, hogy talán isten büntetése Kami halála, amiért szorosabb szálak fűzték a férfihoz, és titokban azt kívánta, bárcsak Karin meghalna, hogy Kentarou az övé legyen.

És most a bűnös gondolatainak hála, egyedül maradt… Egyedül… és őt senki nem szereti…

 

            A fiú engedelmesen hagyta, hogy legújabb kuncsaftja hátulról közelítsen hozzá. Nem érzett semmit, miközben a férfi hangos nyögésekkel hozzásimult. Hányingere volt, és csak egyet akart, mihamarabb túl lenni rajta, és utána hosszan állni a zuhany alatt. De utána megint kezdődött minden elölről, és menekülés nem volt…

 

            Kentarou fáradtan huppant le a szállodai szobája ágyára. Lerángatta a nyakkendőjét, és végigdőlt a takarón. Teljesen kimerült, de nem volt álmos. Azon gondolkozott, hogy mit csinál épp Sasaki. Erről persze eszébe jutott Karin, majd a fiú is. Utóbbi emlékétől pedig felélénkült a teste, szinte lángba borult. Vetkőzni kezdett, és közben azt képzelte, hogy a fiúval van. Reszketve simogatta magát, a teste pedig nagyon is jól emlékezett az érintésekre, csókokra. Halkan felnyögve élvezett el, zihálva fúrta az arcát a párnába.

- A pokolba! – suttogta, de nem volt harag a hangjában, csupán kétségbeesés. Mihez kezdjen? Mit tegyen? Mi a helyes út?

Válasz nem volt, csak a szoba csendje, és a magány érzése…

 

            Kagami egy poharat egyensúlyozott a térdén. Vendége a homlokát ráncolta.

- Mi a baj, barátom? Gondterheltnek tűnsz.

Kagami azon morfondírozott, hogyan mondja el a férfinak, hogy a fiával kapcsolatos a problémája. Inkább hallgatott. Túl régi barátok voltak ahhoz, hogy szívesen hazudjon a férfinak.

Senkai Yukichirou éles tekintettel meredt rá.

- Azt hallottam, hogy a fiammal voltál a múltkor. Igaz ez?

Kagami bólintott.

- Valóban. Érdekes párbeszédet folytattunk. – Ezzel végül is nem hazudott, így még a lelkiismerete is tiszta maradt.

- Régóta nem beszéltetek…

- Igen, már évek óta csak üzleti szinten beszéltünk. – Ismerte el Kagami. – Tudod, megváltozott.

- Te is észrevetted? – kapta fel a fejét a férfi. Kagami értetlenül nézett rá. – Megint kötések borítják a kezét. Arról beszél, hogy összetört egy poharat, de én nem hiszek neki.

- Miért? – Kagami várakozva tette le asztalra az italát.

- Karin-chan megkeresett a múltkor – sóhajtotta Yukichirou. – Kenny későn ér haza, vagy haza sem megy. Szórakozott. Állítólag az utcán császkál, és utcagyerekekkel találkozgat. És már nem érdeklődik Karin-chan után.

- Vagyis nem fekszik le vele?

- Mindig talál valami kifogást.

- És ezeket mind Karin mondta neked?

- Igen.

Kagami gúnyosan felnevetett.

- Annak a nőnek én nem hinnék el semmit, Rou.

- Kaga…

Kagami dühösen bámult rá.

- Ne légy naiv! Az a nő mindent megtesz, hogy az ujjai köré csavarjon. Úgy tapad Kenny-re, mint valami élősködő. Nem csodálom, hogy Kenny szabadulni akar tőle. – Felállt, és az ebédlőasztalhoz sétált. A kosárból elvett egy banánt, és kibontotta. Tele szájjal folytatta. – Ismerem az apját. Törtető senkiházi. És te is tudod, hogy igazságtalanul nem bántok senkit. Van egy aranyos kisfia, de mivel szegény néma, és szellemileg lassabb, úgy veszi, mintha meg sem született volna. A lányát ajnározza, teljesen elkényeztette, így Karin mindent meg akar szerezni magának, ami csak megtetszik neki, mert megszokta, hogy mindent megkaphat.

- Mit akarsz ezzel mondani? – Yukichirou hátradőlt, úgy nézett fel a férfira.

- Arra, hogy a fiad nem szereti őt. Hová tetted a szemed? – csattant fel Kagami, és lehuppant a dohányzóasztal szélére.

- Biztos vagy benne? – A férfi arcát látva Yukichirou szeme összeszűkült. – Akkor miért van vele?

- Még mindig nem érted, igaz? – Kagamin látszott, hogy mérges. – Neked akar megfelelni. Azt akarja, hogy boldog légy.

- Boldog legyek? – visszhangozta a férfi.

Kagami elvette tőle a poharat, maga mellé tette, aztán átlendült Yukichirou mellé.

- Csalódást okozott neked. Most pedig megpróbálja jóvátenni a hibáját még akkor is, ha közben ő maga boldogtalan lesz.

- De…

- Állandóan azt emlegeted, mennyire szeretnél a fiadnak egy családot, egy unokát, aki továbbviszi a neved. Ő pedig a maga módján a kedvedben akar járni.

Yukichirou hátrahajtotta a fejét a kanapé háttámlájára.

- Karin jó családból származik, gazdag, művelt, és gyönyörű. Mindig ilyen feleséget képzeltem el Kennynek.

- De Kenny nem boldog… - emlékeztette a férfit.

- Fogalmam sincs, mi tenné őt boldoggá… - suttogta tanácstalanul Yukichirou. – Azt kívántam neki, amit én szerettem volna.

- Rou, ő nem te vagy…

- Igen, már kezdek rájönni. – A férfi Kagamit nézte félig lehunyt szempillái mögül. – Miért van olyan érzésem, hogy te jobban megérted őt, mint én?

Kagami már várta ezt a kérdést, igaz, jóval korábban. Félrenézett. Yukichirou hangja halk volt.

- Lefeküdtél vele?

- Tudod a választ.

- Szóval igen.

- Ez nem változat semmin.

- Sok mindent megváltoztat – keményedett meg Yukichirou tekintete. – Évekkel ezelőtt, amikor elmentél külföldre, Kenny a padlóra került. Gyanítottam, hogy miattad került rossz társaságba, de nem volt rá bizonyítékom. Hiába kérdeztem, nem mondott semmit.

- Ne akard rám kenni, amikor a te dolgod lett volna, hogy odafigyelj rá!

Ellenségesen meredtek egymásra. Eltűnt a baráti légkör, csak a fagyos vádaskodás maradt a régi bűnök miatt. Kagami keze ökölbe szorult.

- Szerettem őt, érted? Szerettem a fiad, és a maga módján ő is szeretett, de mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy csúnyán megjárjuk, ha rájössz. Ezért vállaltam el azt a munkát. Távol akartam lenni tőle, neki akartam jót. Ám minden balul sült el…

- Ő még akkor csak egy gyerek volt!

- Azt hiszed, én nem tudom? Egy ideig kerestem telefonon, de aztán… úgy gondoltam, mindkettőnknek jobb, ha nem beszélünk. Kenny viszont magányos volt, és te a munkáddal voltál elfoglalva.

- Szeretem őt…

- Ezt nem vonom kétségbe. Csak te sem lehettél mindig mellette. Rossz társaságba keveredett, és a baj megtörtént, mire észbe kaptunk.

- Még most is lefekszel vele?

- Nem. Van valakim.

- Erről eddig nem beszéltél.

- Nem hiszem, hogy elnyerné a tetszésed.

Yukichirou bólintott.

- Szóval egy férfi.

- Szeretem őt! – Kagami kihívóan nézett szembe vele. – Most mit fogsz tenni? Nem állsz velem szóba, vagy megpróbálsz rákényszeríteni, hogy én is olyan jó fiú legyek, mint Kenny?

- Ne beszélj velem így!

- Miért? Talán nincs igazam? Kenny elnyomta magában az érzéseit, hogy megfeleljen neked, és most boldogtalan.

- Milyen érzések azok, amiket egy férfi iránt táplálnak? – csapott a kanapéra Yukichirou megvetően.

Kagami tekintete elsötétült. Elkapta a férfi vállát, és lenyomta a kanapéra.

- Ne hidd, hogy kevesebbet érek, mert egy férfit szeretek. És ugyanez Kennyre is érvényes.

Yukichirou Kagami karjába kapaszkodott.

- Ezt nem vonom kétségbe. Csak nem tudom megérteni.

Kagami olyan közel hajolt, hogy a férfi érezte a leheletét.

- Nem megértened kell, Rou, hanem elfogadnod. Kenny nem Karint szereti, hanem egy férfit, ha épp tudni akarod. Épp most szegem meg a neki tett ígéretem, de ennyivel tartozom neked is. Szóval talán itt az ideje, hogy újraértékeld az értékrendedet!

Yukichirou tanácstalanul rázta a fejét.

- Ne kérj tőlem ilyet, Kaga!

Kagami szorítása erősödött.

- Miért ne? Nehezedre esne egyszer, a rohadt életbe, rendes, megértő apaként viselkedni?

Yukichirou ajka késpengévé szűkült.

- Ne beszélj velem így! Én felneveltem egy fiút, míg neked még családod sincs…

Kagami úgy hőkölt hátra, mintha megütötte volna. Felugrott, és elhátrált tőle.

- Soha ilyen szemét dolgot nem mondtak még nekem… - suttogta. – Te tudod a legjobban, hogy… miért vagyok egyedül.

- Eltemeted magad csak, mert a szeretett nő meghalt szülés közben! – csattant fel Yukichirou élesen. – Mártírkodsz…

Kagami keze ökölbe szorult.

- Szerettem őt! Ne merészeld bemocskolni az iránta érzett szerelmemet, megértetted?!

- Miért? – Yukichirou felült. – Te mit teszel? Gyerekeket dugsz. Ezzel nem mocskolod be az emlékét?

Az ütés váratlanul érte, lebillent a kanapéról. Mielőtt megmoccanhatott volna a szőnyegen, erős kezek markolták meg a vállát, és rántották fel. Kagami egész testében remegett az indulattól.

- Faszt sem tudsz rólam! A barátom vagy már évtizedek óta, mégsem tudsz rólam semmit az égvilágon! Ne prédikálj nekem, világos? Úgy teszel, mintha te tökéletes lennél. Én nem felejtettem el, hogy falaztam neked, miközben te megcsaltad a nejed, akit állítólag mindennél jobban szerettél. – Yukichirou elsápadt. – És amikor szegény meghalt, a munkába temetkeztél a bűntudatod elől, a fiadat meg egy nevelőre bíztad, amikor Kennynek rád lett volna szüksége. Ne állítsd be magad szentnek, mert én tudom, hogy nem vagy az! És még van pofád csodálkozni, hogy Kenny az lett, aki? Magányos volt, a kurva életbe! Szeretetre vágyott, amit te nem adtál meg neki.

- Te meg kihasználtad! – vágott vissza Yukichirou.

- Frászt! Egészen addig meg sem fordult a fejemben, hogy kisfiúkkal kezdjek. De én is ugyanolyan magányos voltam, és a helyemet kerestem, mint Kenny. Beleszerettem, és nem bánom az időt, amit együtt töltöttünk, érted? Általa megtanultam valami nagyon fontosat.  Azt, amit te soha nem fogsz. Lényegtelen, hogy kik vagyunk. Nem számít, hogy kit szeretünk. Ha minket nem szeretnek, szart sem ér az életünk. – Kagami ellökte magától, és dühösen felkapta a cigis dobozát. Remegő kézzel gyújtott rá. – Ha épp tudni akarod, szerelmes vagyok. A párom 22 éves, férfi. Ettől függetlenül szerelmes vagyok belé. És ez nem változtatott meg. Nem lettem más ember. Ugyanaz vagyok, akit annak idején megismertél. Idősebb lettem, és sok mindent másképp csinálnék, de… nem bánok semmit, Rou. – Lehuppant a kanapé karfájára. – Kenny szeretetre vágyott, amikor hozzám menekült, majd az utcán keresett vigaszt. Elítéled őt, pedig nincs jogod hozzá. – Felnézett a férfira, szája sarkában keserű vonal. – Lehet, hogy az apja vagy, de nincs jogod megítélni őt. Erre csak egyvalakinek van joga, de az nem te vagy.

- Én…

- Nem. – Kagami a fejét ingatta. – Soha nem próbáltad megtudni tőle, miért lett belőle olcsó prosti. Amikor már megtörtént a baj, menedéket ajánlottál a számára, de még akkor sem ölelted át, és kérdezted meg tőle, hogy miért… Szeret téged, tisztel, és soha nem kételkedik benned, de általad jutott oda, ahová. Ne akard magad jó apának bemutatni, mert minden szereteted ellenére, amit iránta érzel, magaddal többet törődtél, mint vele. Lám, még azt se vetted észre, hogy boldogtalan, hogy nem szereti, csak kényszerből van Karinnal. Feltűnt neked, hogy baj van, de nem tudod, miért.

- Megkérdeztem, hogy…

- Az nem elég! – vágott a szavába Kagami. – Az apja vagy, az istenért! Ha tényleg szereted, akkor ülj le vele, és szedd ki belőle, hogy mi baja.

Yukichirou válla megroggyant.

- Azt mondtad, egy férfit szeret. Ki az?

Kagami elnyomta a csikket.

- Szerintem még ő maga sem tudja, mit érez. Bizonytalan. Évekig játszotta a kedvedért a jó kisfiút, és mostanra már csak menekülni akar. Megtöredezett az álarca, amit a kedvedért tett fel a lelkére. Ha lehull… és nem leszel mellette, nem érted meg őt, el fogod veszíteni.

A férfi a tenyerébe temette az arcát.

- Fogalmam sincs, mit tegyek.

Kagami felsóhajtott, és felállt. Gyengéden vállon veregette.

- Ha szereted, akkor tudni fogod.

Yukichirou felnézett rá.

- Bocsáss meg nekem!

Kagami vállat vont.

- Nem számít… Kérsz még egy pohárral?

A férfi szótlanul méregette, aztán bólintott. A kimondott és kimondatlan szavak ott keringtek a szobában, és nem hagytak nyugtot neki.

 

            Sasaki üres tekintettel meredt a levegőbe. Arcok, hangulatok kavarogtak a fejében, és ő nem találta a helyét köztük. Csak a fájdalom volt, és reménytelenség, hogy rá senkinek nincs szüksége, és minek él, ha nélküle is forog tovább a föld…

 

            A fiú ott kuporgott a fürdőszoba hideg csempéjén. Görcsösen zokogott. Már vörös volt a bőre, úgy dörzsölte, de a mocskot, melyet csak ő látott, nem lehetett lemosni. Beleivódott a bőrébe, a lelke legmélyére…

 

            Kentarou kimerülten állt az ablak előtt. Nem aludt szemhunyásnyit sem.

Egyfolytában képek kavarogtak a fejében. Már maga sem tudta, mit érez pontosan. Sasaki ártatlan arca ott lebegett felette. Incselkedett vele, csábította. A fiú viszont megőrjítette, felemelte, a végén pedig a porba tiporta.

Nekidöntötte a homlokát a hideg üvegnek. Holnap már mehet vissza Japánba, de az otthona most olyan távolinak tűnt.

Hol is van az otthona? Ahol Karin vár rá? Az nem otthon, már rég nem az. Ahol az apja lakik? Soha nem érezte otthon magát ott. Sasaki mellett? Ott soha nem fogja jól érezni magát még akkor sem, ha Sasaki fontos neki. Vagy abban az olcsó hotelszobában? Átmeneti, mint minden fontos dolog az életében.

Ki is ő? Már maga sem tudta. A fiú, aki a hibáit megbántva vezekel? A fiú, aki az apját akarja kiengesztelni a múlt bűneiért? A fiú, aki csak azt szeretné, ha az apja végre büszke lenne rá? Vagy talán a férfi, aki egy fiút szeret? A férfi, aki éjjelente egy fiút ölel?

Mit is akar? Elvenni egy nőt, akit soha nem fog szeretni? Szeretni egy fiút, aki soha nem kaphat meg? Egy prostival tölteni a magányosnak rémlő éjszakákat?

Visszaballagott az ágyhoz, és végigdőlt az összegyűrt lepedőn. Eltakarta a szemét, hogy ne is lássa a felkelő napot, mely egy új nap ígéretét hordozta…

 

7. fejezet

 

            Kentarou kimerülten szállt be az autóba. Késve szállt le a járata, ráadásul az időeltolódás is megviselte. Ehhez hozzátársult a kétség, amit érzett. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Döntenie kellett, ezt tudta. Csak azt nem, hogy mégis hogyan, mi lenne a helyes. Felsóhajtott. Az útja legalább sikeres volt, ez miatt nem kellett aggódnia. A szerződés megkötésével évekre bebiztosította hatalmát az üzleti élet világában. Ha ez máskor történik, végtelen elégedettséget érzett volna, most viszont még ez sem tudta jobb kedvre hangolni. 

- Jól utazott, uram? – fordult hátra Takako-san, aki évek óta volt a sofőrje.

- Igen, köszönöm. Csupán fáradt vagyok. Itthon történt valami?

A férfi idegesen nézett rá. Látszott rajta, hogy legszívesebben nem válaszolna.

- Legjobb lesz, ha Karin-sanhoz viszem – mondta végül halkan.

- Miért? Mi történt? - Kentarou hirtelen teljesen éber lett. Elfelejtette, hogy fáradt, hogy kétségbeesett.

- Ezt jobb lesz, ha ő... - védekezett Takako-san, és Kentarou ismerte már annyira, hogy tudja, nem fog válaszolni. Már elő is szedte a telefonját. Karin persze azonnal felvette.

- Drágám, annyira örülök!

- Mi történt? – Kentarou nem érezte szükségét az udvariaskodásnak.

Karin elhallgatott.

- Te nem tudod? - kérdezte végül tétován.

- Mit?

- Az öcsém öngyilkos lett tegnap hajnalban…

Kentarou hirtelen nem kapott levegőt. Az érzelemmentes hang minden szava visszhangzott a fülében, de még így sem fogta fel teljesen.

- Mi? - nyögte ki. - Mondd már! - kiáltott fel. Nem kapott levegőt. Ez csak vicc lehet, csak az. Sasaki nem halhatott meg. Az nem lehet.

Karin hangja nyugodt maradt.

- Meghalt.

Kentarou szíve kihagyott egy ütemet.

- Mi... nem... nem lehet... ő... - hebegte. Összegörnyedt, a mellkasa belesajdult a gondolatba, hogy Sasaki nem mosolyog rá többé.

- Sajnálom, tudom, hogy kedvelted.

Kedvelte? Enyhe kifejezés volt ez az érzéseire. Kentarou mély levegőt vett, és próbált nyugodt maradni. Nem ment. De miért is kellene nyugodtnak maradnia? Hiszen meghalt a fiú, akibe szerelmes volt, aki megváltoztathatta volna az életét.

- Most le kell tennem...

- De...

Kentarou félrehajította a mobilját, és előreszólt Takako-sannak.

- Vigyél haza.

- Uram, jól érzi magát?

- Nem. Vigyél haza.

- Igenis, uram, de talán jobb lenne egy orvos...

- Haza, és nem kell semmiféle kibaszott orvos! - kiáltott rá Kentarou, és a tenyerébe temette az arcát. Egyedül akart lenni, ahol végre nyugodtan kisírhatja a fájdalmát, ahol törhet-zúzhat, és ahol kikiabálhatja magából a dühét és értetlenségét.

A férfi döbbenten meredt rá, de engedelmeskedett. Mellékútra kanyarodott, hogy mihamarabb hazaérjenek.

Kentarou fejében kavarogtak a gondolatok. Nem értett semmit. Miért halt meg Sasaki? Mi vezette, hogy a halálba menekült? Miért nem várta meg? Talán együtt megoldhatták volna, és akkor másképp alakult volna minden. Ehhez azonban már késő volt. Sasaki halott, és már nem lehet megoldani a problémákat.

Kibámult az ablakon, de még azt sem látta, hogy elkezdett esni az eső, és az ablakot verik a cseppjei. A kormány mögül aggódó szemek kísérték figyelemmel minden mozdulatát, de ezúttal ennek sem volt tudatában.

- Megérkeztünk, uram! – Takako-san kipattant a kocsiból, hogy esernyőt tartson a férfi fölé, de Kentarou meg sem állt. Az eső belecsapott az arcába, elmosta a könnyeit, egybemosódtak.

- Uram…

- Ma már nincs szükségem rád. Elnézést az előbbi kirohanásomért.

Takako-san meghajolt.

- Nem történt semmi, uram. Kérem, hadd kísérjem az ajtóig. Teljesen el fog ázni.

- Nem számít. – Kentarou kábán ment előre. Az évek során belerögzült szokása vitte a lábát az ajtóig anélkül, hogy elbotlott volna. Az ajtónál vissza sem fordult, ám a férfi halk szólítására visszanézett.

- Kentarou-sama!

- Igen?

- Részvétem.

Kentarou szeme tágra nyílt. Úgy hatott rá ez az egy szó, mintha mellkason ütötték volna. Most jött rá, hogy tényleg… Sasaki tényleg meghalt. Képtelen volt szólni, csak nagy nehezen kinyitotta az ajtót, belépett, majd ahogy becsukódott mögötte a hátával nekidőlt. Lassan lecsúszott a padlóra. A könnyek végigfolytak az arcán, a fájdalom belehasított.

- Neee! – Kiáltása visszhangzott az üres lakásban, és nem volt senki, aki válaszolt volna…

 

            Takako-san az esernyő alatt állt, és szomorúan sóhajtott. A fejét csóválva visszaszállt a kocsiba, és felvette a telefont.

- Én vagyok – szólt bele, amikor felvették.

- Mi történt?

- Hazahoztam.

- Nem akart Karin-chanhoz menni?

- Telefonon beszélt vele.

- Szóval már tudja.

- Igen, uram – Takako-san zsebkendővel megtörölte nedves haját.

- Hogy viselte?

- Rosszabbul, mint képzeltük, uram.

- Mennyire?

- Káromkodott, uram. Kentarou-sama soha nem káromkodott azelőtt.

- Értem.

- Mi legyen, uram?

A vonal túlfelén egy pillanatra csend volt.

- Gyere értem.

- Igenis, uram. Azonnal indulok.

A fekete autó kifordult a Senkai-ház elől.

 

            Kentarou ide-oda téblábolt az üres és hideg lakásban. Nem találta a helyét. Fogalma sem volt, mihez kezdjen, mit kellene tennie. Egy félig üres üveget lóbált a kezében. Nem volt részeg, még nem teljesen. A bejárati ajtó hangjára megperdült.

Kagami lerúgta a cipőjét, a kabátját csak ledobta a földre, és már sietett is hozzá.

- Hallottam, mi történt – mondta.

Kentarou csak bámult rá.

- Honnan tudtad, hogy… itthon vagyok?

Kagami megállt előtte.

- Hülye vagy, Kenny. Nem te küldted el a havi beosztásodat? Még azt is odaírtad, melyik géppel érkezel.

Kentarou-nak rémlett, hogy tényleg így cselekedett, hogy Kagami elérhesse, ha akarja.

- Hogy jöttél be? – bámult értetlenül.

- Elloptam, és lemásoltam apád pótkulcsát. Bocsánat, de úgy gondoltam talán még szükség lesz rá. Milyen jól éreztem.

- Én… - Kentarou erre nem tudott mit mondani.

A férfi szelíden kivette az üveget a kezéből.

- Elég volt, Kenny.

- Sasaki…

- Tudom. – Kagami az asztalra tette az üveget, és a vállára tette a kezét. – Sajnálom.

- Meghalt, Kaga! – tört ki Kentarou-ból a kiáltás. Megragadta a férfi karját. – Miért? Miért kellett megölnie magát?

- Nem tudom, Kenny.

- Miért nem várta meg, amíg hazaérek? Segíthettem volna!

Kagami a fejét ingatta.

- Te is tudod, hogy nem így van, Kenny – mondta szomorúan.

Kentarou rámeredt. Felrémlettek neki a férfi szavai.

- Bárány a farkasok között… - motyogta.

- Jaj, Kenny – sóhajtotta a férfi. – Ne őröld fel magad!

- És miért ne? – lökte el magától a férfit Kentarou. - Szerettem őt!

Kagami komolyan nézett vissza rá.

- Őt szeretted, vagy azt, amit nyújtani tudott volna? Őt szeretted, vagy amit a számodra jelentett?

Kentarou megtántorodott.

- Miről beszélsz?

- Mit jelentett ő neked, Kenny? Nem is ismerted – dörrent rá a férfi. – Nem tudtál róla semmit. Emlékszel, amikor azt kérdeztem, mit jelent neked? Biztonságot, nem is… menedéket, ezt mondtad. Tudod, mit mondok, mit jelentett a számodra? Lázadást. Szabadságot. Egy álarc nélküli életet. Változást a kicsinyes és önző világodban. Ezt jelentette neked Sasaki-kun. Nem mást.

Kentarou ütése nem érte váratlanul, elkapta a férfi karját, és nekipenderítette a falnak. Odaszorította, és egész közel hajolt hozzá.

- Mi lenne, ha végre nem hazudnál magadnak, Kenny?

- Tűnj innen! – üvöltött rá Kentarou.

- Addig nem, amíg el nem mondom, amit akarok. És te meghallgatsz.

- Takarodj!

Kagami válaszul hozzásimult, és belesuttogta a fülébe.

- Sajnálom, Kenny. Sajnálom, hogy akkor elmentem, és cserbenhagytalak. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Csupán… - A férfi hangja elcsuklott. – szerettelek, Kenny. És mellettem nem lett volna jövőd. Apád nem engedte volna, és végül mindketten boldogtalanok lettünk volna. Ezt nem engedhettem.

Kentarou remegett egész testében. A könnyek égették a szemét, de nem engedte, hogy kicsorduljanak.

- Gyűlöllek! – sziszegte.

- Gyűlölj! – Kagami egész közelről nézett a szemébe. – Gyűlölj szíved minden hidegével! Nekem viszont mindig fontos leszel. Az én szívemben mindig lesz helyed. És ha másé is a szívem, és másé a te szíved, akkor is szeretlek.  Akkor is az én Kennym leszel, és én a te Kagád. A barátod vagyok, és az is maradok. Akkor is, ha nem engeded.

- Menj el! – Kentarou nagyot nyelt. Elfordította a fejét, felfelé pislogott, nehogy kicsorduljanak azok az átkozott könnyek.

- Nem. – Kagami elengedte a kezét, és ő nem lökte el magától. Kagami a két tenyere közé fogta az arcát, és ő nem lépett el. Valahol tudni akarta, mit akar mondani a férfi, mert valahol mélyen pontosan tudta, hogy a férfi minden szava igaz. – Még nem. Kenny, nézz rám! Nézz a szemembe! – Lassan engedelmeskedett, és Kagami aggódó tekintetével találkozott a pillantása. – Kérlek, könyörgök, Kenny, ne csináld ezt! Ez nem te vagy! Hol van az a lázadó fiú, akibe beleszerettem annak idején? Hová lett a merész fiú, aki elcsábított, miközben az apja a folyosó végén aludt? Kivé vált az az örök mosolygó srác, aki hitt a jövőben és saját magában? Hol van a fiú, aki felvállalta a másságát?

- Nem tudom… - Kentarou szavai halkan pendültek.

- Kenny… vedd le végre azt az átkozott álarcot, amit magadra erőltettél! Elég volt a kételyekből, a magadra erőltetett merevségből és tökéletességből. Az apád akkor is szeretni fog, ha egy férfit szeretsz, mert ő az apád, és szeret. A fia vagy, aggódik érted, szeret téged! Kérlek, Kenny! Ne tedd tönkre magad!

Kentarou akárhogy erőlködött, mégis kicsordultak azok a könnyek. Kagami lehunyta a szemét, és magához rántotta. Úgy ölelte, hogy Kentarou alig kapott levegőt, de ez most nem számított. Kétségbeesetten felzokogott, és belefúrta az arcát a férfi nyakába. Végre ismerős karok ölelték, ismerős illat fonta körbe, ismerős hang suttogta, hogy minden rendben lesz… és ezúttal elhitte.

 

            A fiú a szökőkút szélén ücsörgött. Lehunyt szemmel az ég felé fordította az arcát. Élvezte, ahogy az esőcseppek a bőrére zubognak. Elmosolyodott, pedig nem volt jó kedve. Közeledett az este, amit annyira utált. A férfiról már rég nem hallott, és akarata ellenére hiányzott neki. Egyedül érezte magát nélküle. Magányos volt. Cél nélküli. Fájdalommal és keserűséggel teli túlcsordult vizespohár.

Ránézett az órájára, felállt. Hiába az eső, neki mennie kellett. Pénzt kellett keresnie, újra el kellett adnia magát, be kellett mocskolnia a testét. Ez elől az eső sem tudott menedéket nyújtani.

Lassan elindult, a kirakatokat nézte. Az újságos bódé előtt megállt, és végigfutotta a szalagcímeket. Gyilkosság, öngyilkosság, háború, éhínség – mindig ugyanazok. Egy színes kép megragadta a figyelmét. A képen látható fiúnak olyan szomorú szeme volt, hogy legszívesebben megölelte volna. Aztán meglátta alatta a szöveget. Öngyilkos lett… Milyen tragikus. Neki még rosszabb élete lett volna, mint neki itt az utcán? Felnézett az égre, az eső még mindig szakadt. Talán azt a fiút siratja… Ettől a gondolattól megmagyarázhatatlanul neki is sírni támadt kedve. Talán neki is jobb lenne, ha nem élne. Megrázta a fejét, ahogy átsuhant benne a gondolat. Butaság, hiszen akkor nem láthatja többet a férfit. Mert mindenek ellenére… életében most először… volt valami cél a szeme előtt. Boldoggá tenni valakit. Mosolyogva indult tovább.

 

            Kentarou a falnak döntötte a hátát, és a kezében tartott pohárban levő bort lötykölte. Már kisírta a szemét, és úgy érezte, nincs több könnye. A sötétben felvillant néha egy-egy villám fénye. Olyan volt, mintha Sasakit még az ég is megsiratta volna. Keserűen elmosolyodott.

Pár hónap alatt mekkorát változott az élete. Mindez Sasaki miatt, aki mostanra már nem élt, és ez olyan volt, mintha az ő élete is elvesztette volna a céljait. Azonban ez nem volt így. Most érezte, hogy bár felfordult, és összeomlott a világa, mégis él és levegőt vesz, és a fájdalom ellenére még mindig megy, mert viszi valami előre, aminek talán még nevet sem tudott adni. Csak érezte, hogy felbolydult életének még volt valami célja.

Kulcs csörrent a zárban. Az apja lassan lépkedett befelé. Nem kapcsolt villanyt, bár nyúlt a kapcsoló felé.

- Ne! – szólt rá.

- Kenny? Hol vagy?

- A falnál. Gyere beljebb!

Az apja megállt mellette.

- Mit csinálsz? És hogy néz ki itt minden? – nézett körbe. A félhomályban is ki tudta venni a rendetlenséget.

- Inkább te hogy kerülsz ide? – tért ki a válasz elől Kentarou. Most az apja volt az, akit nem igazán akart látni. Úgy érezte, nincs ereje egy komoly beszélgetéshez.

- Takako-san elhozott kocsival. Mondtam neki, hogy hívjon fel, ha megjöttél.

- Nekem is mondhattad volna.

- Persze, hogy aztán elfelejtsd. – Yukichirou mérgesen felsóhajtott. – Azt ígérted, hogy hívsz, ha baj van. Látom, mennyire megtartod a szavad.

- Sajnálom, hogy jelen pillanatban te vagy az utolsó gondolatom, apa.

A férfi a hajába túrt.

- Úgy néz ki itt minden, mintha tornádó söpört volna végig a lakásodon – állapította meg a következő villám fényénél.

- Tudom. Én voltam. És este lévén a legrosszabbat még nem láttad.

- Miért csináltad?

- Mérges voltam.

- Kire?

- A világra.

- És most?

Kentarou vállat volt, felnézett az apjára.

- Most? Gyűlölöm magamat a világ helyett.

Az apja nagyot nyelt. Lassan lerogyott az egyik fotelra.

- Elmondod?

- Miért mondjam el? Hogy csalódj bennem? – Kentarou nagyot kortyolt a borból. – Bor – közölte az apja kérdő arckifejezésére. Nem kellett ahhoz fény, hogy tudja, mi jár az apja fejében. – Szolgáld ki magad! Ott az üveg az asztalon.

- Te nem iszol.

- Most már igen.

- Mi a célod ezzel?

- Mivel?

- Ezzel – Yukichirou tétován körbeintett. – Romba döntött lakás, alkohol…

Kentarou keserűen mosolygott.

- Nagyot csalódtál?

- Meglepődtem.

Kentarou kinyújtotta a lábát, és a térdére tette a poharat.

- Sajnálom.

- Nem akarod elmondani?

- Nem akarom, hogy csalódj bennem.

Yukichirou a fejét ingatta, és az járt a fejében, hogy lehetett ilyen rossz apa.

- Soha nem fogok csalódni benned – mondta halkan. – Sajnálom, hogy nem mondtam, hogy eddig nem mondtam ki… Büszke vagyok rád. Csodálatos fiam vagy. Jobb, mint akit én apaként megérdemlek. Hogy tudnék csalódni benned?

Kentarou torka elszorult.

- Apa, én nem az vagyok, akire te büszke vagy. Én… végig hazudtam. Neked, magamnak, mindenkinek. Azt hittem, hogy akkor leszek jó fiad, ha úgy élek, ahogy te szeretted volna. Mindent eldobtam, ami én voltam: a vágyaimat, az álmaimat, a szokásaimat… önmagamat. Feltettem egy álarcot, amin nem hatolhatott át semmi. Azt gondoltam, így helyes.

Az apja előrehajolt, összekulcsolta a kezét.

- És most? Most mit gondolsz?

- Azt, hogy tévedtem. – Kentarou szomorúan mosolygott. – Bocsáss meg, apa!

- Nincs miért megbocsátanom. Nem csináltál semmi rosszat, csupán az én szeretetemet próbáltad elnyerni. Ami az én hibám, hiszen soha nem mondtam, hogy úgy szeretlek, ahogy vagy. Nem kell tökéletesnek lenned, hogy szeresselek. Úgy szeretlek, ahogy vagy. A hibáiddal, a vágyaiddal, az álmaiddal együtt. Téged szeretlek, fiam, és nem az álarcodat.

Kentarou megdörzsölte az arcát.

- Apa… - Elakadt. – Apa, én meleg vagyok.

Csend lett. Kentarou nem mert többet mondani, Yukichioru pedig egy hosszú pillanatig nem tudta, mit feleljen.

- És Karin-chan? – kérdezte.

- Nem szeretem őt.

- De lefeküdtél vele.

- Én… igen, le. Egy ideje már… nem történt köztünk semmi.

- Van valaki, akibe szerelmes vagy?

Kentarou tétován billegtette a poharat.

- Már nem tudom, mit érzek – vallotta be.

- Sasaki-kun volt az?

- Ő… - Kentarou mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Hosszú évek óta ő volt az első, aki át tudta törni a falat, amit magam köré emeltem. Elég volt egy pillantás, hogy magamnak akarjam. Egészen addig magam is elhittem, hogy a régi életem volt a színjáték és nem ez, amit most élek. – Felnevetett. – Egészen addig nem akartam mást, mint dolgozni, feleségül venni Karint, családot alapítani, boldoggá tenni téged. Aztán rám nézett, és tudtam, hogy vége. Eljött egy új év, változásokkal és döntésekkel. És már nem tudtam visszalépni. – A hangja elhalkult. – Szabadságot akartam. Az éjszakai utcákon csatangolni, inni, cigizni, de legfőképp… egy férfit ölelni. Sasakit… Aztán a vágy elnyomott minden józan megfontolást, és már csak az volt a fontos, hogy kielégüljek. Hogy végre úgy éljek, ahogy nekem tetszik, és nem másnak megfelelve.

- Mégis titkolóztál…

- Mégis mit vártál? Álltam volna eléd, hogy hé, apa, szerelmes vagyok a menyasszonyom öccsébe, és egy prostihoz járok éjjelente, aki történetesen szintén fiú? Nem hiszem, hogy örültél volna.

Az apja nagyot fújt, és lehámozta magáról a kabátját.

- Valóban nem örültem volna – bólintott. – Nehéz ezt így beismerni, de nekem sem könnyű. Tudtam, vagyis inkább éreztem, hogy nem vagy maradéktalanul boldog, de nem tudtam, hogy kérdezzem meg. Nem akartam, hogy esetleg eltávolodj tőlem. Így inkább hallgattam. Milyen bolond is voltam…

- Szeretlek, apa! – Kentarou félretette a poharat, feltérdelt, és a padlóig hajolt. – Kérlek, bocsáss meg, amiért nem voltam jó fiad.

Yukichirou odatérdelt eléje, és felhúzta.

- Ne térdelj le előttem soha többé! – morrant rá. – Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért nem voltam jobb apád, nem neked. Szeretlek, fiam! Sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam, de… nem vagyok a szavak embere.

Kentarou előredőlt, és az apja vállának döntötte a homlokát.

- Semmi baj, apa! Most már tudom, és ha nem akarod, soha többé nem kell kimondanod.

Yukichirou torka elszorult. Átkarolta a fia vállát, és magához ölelte. Milyen régen is volt, hogy utoljára megérintette. Elszégyellte magát. Azt ígérte a feleségének, hogy vigyázni fog a fiukra, és csődöt mondott. Kentarou átölelte, és ekkor arra gondolt, hogy még talán nincs késő mindent helyrehozni.

- Már ideje volt… - szólalt meg váratlanul egy ismerős hang.

Yukichirou összerándult, Kentarou pedig a hang irányába fordult. Kagami táskával a kezében állt, és épp azon volt, hogy levegye magáról a kabátját.

- Hoztam kaját, mielőtt éhen halnátok – vigyorogta. Felkapcsolta a konyhában a villanyt, és közben a két férfinak beszélt. – Valami szörnyű idő van odakint. Szakad az eső, és szinte sajnálom, akinek ki kell mennie a lakásából. Mit szeretnétek enni?

Kentarou-ba úgy hasított a felismerés, hogy felnyögött. Hogy lehetett ilyen ostoba? A kérdéseire ott volt a válasz az orra előtt, miközben ő bebeszélt magának olyasmit, aminek köze sem volt a valósághoz. Saját magát csapta be. Bolond volt.

- Valami baj van? – fordult feléje az apja, de a férfi már ugrott is fel.

- Ti egyetek, nekem most el kell mennem.

- Ilyen ítéletidőben? – kapott utána Yukichirou, de Kagami időben elkapta a csuklóját.

- Menj! Itt a kocsim kulcsa, a ház előtt parkol – nyújtotta a férfinak a slusszkulcsot kérdezés nélkül.

Kentarou felrángatta a cipőjét, és elvette.

- Köszönöm. Mindent köszönök.

- Menj már! Hálálkodni ráérsz utána is – nevetett fel Kagami, és szinte kilökte az ajtón.

Kentarou bevágódott az autóba, és fékcsikorgatva indított. A háztól megtett táv alatt bőrig ázott, de csak annyit tehetett, hogy magasabbra kapcsolta a fűtést. Most jött rá, hogy még kabátot sem vett, egy szál ingben száguldott el otthonról.

A belvárosban kiszállt a kocsiból, és gyalog indult neki az utcáknak. Rohant, ahogy csak bírt. Alig kapott levegőt, de nem érdekelte. Most csak egy valamit akart. Mindenáron. Meg kellett találnia, hogy elmondja, tévedett. Hogy az érzései becsapták, elárulták.

Megtorpant. A fiú egy esernyő alatt ácsorgott, és nagyon magányosnak tűnt. Pont olyan magányosnak, mint ő maga. Fázott is, látszott, ahogy belefúrta magát a vékony, nedves kabátba. Pont ugyanúgy fázhatott, mint ő. És ugyanaz a szomorú tekintet ült a szemében, mint neki, amikor belenézett a visszapillantó tükrében, mielőtt kiszállt a kocsiból.

A fiú az esőt bámulta, az esőcseppeket, ahogy a járdán tócsákba gyűltek. Felnézett, mintha csak megérezte volna, hogy a férfi nézi. Egymásra meredtek.

Méterek feszültek közöttük, amit a férfi nagy léptekkel hidalt át. Aztán a fiú felkiáltott, és az esernyő a földre hullott, őt pedig erős karok emelték a magasba, hűvös, esőtől nedves ajak csókolta, és már egyikük sem volt egyedül, mert mindketten tartoztak valakihez. Egymáshoz.

 

            Kentarou komor arccal ülte végig a gyászszertartást. Karin mellette ült, zsebkendőt nyomkodott a szeméhez, de csak óvatosan, nehogy elkenődjön tökéletes sminkje. Egyedül Sasaki anyja ontott igazi könnyeket, és ez Kentarou-t mélységesen elszomorította, feldühítette. A végére már nagyon ideges volt, és csak azért volt képes nyugodtan ülni, mert Sasaki megérdemelt ennyit.

Kagami komor arccal Yukichirou mellett ült. Kentarou néha elkapta az apja pillantását, aki biztatóan bólintott feléje. Az járt a fejében, hogy mégis hogyan mondja ki a szavakat, amiket már rég ki kellett volna mondania.

Karin kifelé menet belekarolt.

- Mennyi ember jött el – jegyezte meg elégedetten, de persze továbbra is a szeméhez tartotta a zsebkendőt. Odakint felhők borították az eget, úgy tűnt, nemsokára megint eső zúdul majd a városra.

- Valóban. Pedig nagyon kevesen ismerték őt. A legtöbben inkább apád üzletfelei.

- És ez baj?

Kentarou mély levegőt vett, amikor kiértek az udvarra.

- Riporterek – húzta el a száját, amikor meglátta a kerítés túloldalán gyülekező embereket. – Mit keresnek itt?

- Én hívtam őket – szólalt meg mögötte Karin apja. – Sasaki biztos nem haragudna, ha végre bejelentenénk az esküvőtök dátumát.

Kentarou levegőt sem kapott egy pillanatra a merészség hallatán.

- És ezt most? A fiad gyászszertartásán? – nyögte.

- Mi baj van vele? Sasaki nem haragudna. Ez az esküvő a családunk jövőjét szolgálja, és ezt ő is megértené.

Kentarou a fejét ingatta.

- Mi bajom is lehetne? – motyogta. – Beszélhetnénk négyszemközt? – fordult Karinhoz. Pontosan tudta, hogy immáron nem lehet húzni az elkerülhetetlent. Itt volt a pont, ahol véget ért egy közös élet.

- Valami baj van, édesem? – Karin közelebb akart húzódni hozzá, de Kentarou eltolta magától.

- Sajnálom, de nem foglak feleségül venni – közölte halkan.

- Mi? – Karin szinte sikoltott. Olyan döbbenten nézett rá, hogy a férfi egy pillanatra megingott, de csak egy futó pillanatra. Megmerevedett az arca.

- Nem így, és nem most kellene elmondanom, de az apád nem hagyott más választást. Nem vehetlek feleségül.

- Miről beszélsz? – Karin megragadta a karját, és kétségbeesetten megrázta.

Kentarou sajnálkozva nézte, de aztán eszébe jutott Sasaki szomorú szeme, és odabent a koporsó. Elöntötte a düh, amit jeges nyugalom követett, amivel már nem volt nehéz kimondani az igazat.

- Nem szeretlek. Nem szeretném, ha továbbra is közöm lenne hozzád. A cuccaidat már átküldettem a házatokba, arra sem lesz gondod.

- Gyereket akartál tőlem! – Karin hangja már magukra vonta a figyelmet.

- Te akartad, nem én. Én csak azt szerettem volna, ha boldog leszel.

- Most szakítasz velem! Hogy lehetnék boldog nélküled? – Karin toppantott mérgében. – Ezt jelenti neked, hogy boldoggá teszel?

- Azt hiszem, nem lesz gond azzal, hogy a helyemre találj valakit. Vagy apádnak esetleg… - tette hozzá Kentarou talán gunyorosabban, mint először akarta.

- De én téged akarlak! – Karin most már hisztizett. Nem fogta fel, hogy a férfi tényleg komolyan gondolja. Hogy volt egy valaki az életében, aki végre nemet mert neki mondani.

- Én viszont nem akarlak téged. – Kentarou előrehajolt, hogy belesuttoghasson a nő fülébe. – Nem akarok a házamban látni egy olyan érzéketlen kígyót, mint te, aki még a tulajdon öccsét sem képes megsiratni.

Karin szeme tágra nyílt, és megnyúlt az arca. Kentarou megállapította, hogy ebben a pillanatban határozottan csúnya. Hogy lehetett, hogyan hihette azt egy percig is, hogy szerelmes ebbe a nőbe? Hogyan lehetett ilyen vak, nem is, ilyen ostoba?

- Hogy mondhatsz nekem ilyet? – visította.

A riporterek szinte a kapuhoz tapadtak, hogy elcsípjenek néhány szót. Kentarou mély levegőt vett, hogy teljesen kitisztuljon a feje.

- Nem szeretlek, soha nem is szerettelek. Nem akarlak feleségül venni, és nem akarom, hogy egyáltalán a jövőben bármi közöm legyen hozzád.

- Te szemét! – Karin dühében nekiugrott, hogy a körmeivel végigszántson az arcán, de a férfi elkapta a csuklóját.

- Fejezd be! Ne csinálj jelenetet! – Kentarou látta a szeme sarkából, hogy jövendőbeli apósát az apja és Kagami tartja vissza. Itt volt az ideje befejezni a beszélgetést. – Karin! Fejezd be! – rázta meg a nőt. Karin remegve szipogott.

- Hogy teheted ezt velem? Miért? – sírta. – Van valakid, ugye? Megcsaltál, igaz? – lobbant harag a szemében.

- Beleszerettem valaki másba, vagy legalábbis azt hittem, szerelem – Kentarou elszomorodott.

- Ismerem azt a ribancot? – Karin dühödten vonaglott, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából.

- Ismerted. Egy házban éltél vele. – Kentarou érezte, ahogy a haragtól késpengévé szűkül az ajka. – A tökéletes ellentéted volt: szelíd és nemes. Törékeny lélek, akit élvezettel kínoztál, mert nem védekezhetett ellened. És amikor a halálba menekült előletek, még csak egy könnycseppet sem ejtettél érte.

Élvezettel nézte, hogy merevedik meg Karin egész testében. Az ajka elnyílt a döbbenettől, úgy nyöszörögte.

- Sasaki…

- Igen, ő. – Kentarou felsóhajtott. – Szerettem őt, vagyis inkább azt hittem, szeretem. Rá kellett jönnöm, hogy csupán ráébresztett arra, hogy nem ezt az életet akarom. Nem téged akarlak. Meghalt, mielőtt erre rájöhettem volna, és beszélhettem volna vele. Lezárult valami, ami még el sem kezdődött közöttünk, de talán… jobb is így. A sorsnak akarata volt azzal, hogy az utamba sodorta, és remélem, megértettem, amit mondani akart.

Karin a fejét rázta.

- Te… beleszerettél… az öcsémbe? – hebegte.

Kentarou az egyszerűség kedvéért bólintott.

- Igen.

- De… ő… ő… fiú… - zihálta Karin, és csak rázta a fejét értetlenül. – Vele csaltál meg? – villant meg a szeme.

- Igen, fiú volt, de nyugodj meg, nem vele csaltalak meg.

- Te…

- Meleg vagyok, vagyis inkább biszexuális, ha azt nézzük, hogy veled is lefeküdtem. – Kentarou finoman eltolta magától a nőt, és elengedte a karját. – A fiú, akivel megcsaltalak egy prostituált az utcáról.

- Egy prostituált? – Karin most már szó szerint sikított. – Te megcsaltál egy kurvával?

Kentarou arcán megjelent egy mosoly. Egy határozottan gonosz mosoly. Élvezte, hogy fájdalmat okozhat a nőnek, aki fájdalmat okozott Sasakinak. Élvezte, hogy végre nem kellett színjátékot játszania, végre önmaga lehetett. Ebben viszont nem volt köszönet.

- Igen, édesem, megcsaltalak vele – Meghajtotta magát, nagyon finoman, és hozzátette. –, és most elhagylak érte. Isten veled! – Odabólintott a Kagami által lefogott apósjelöltnek, akihez remélhetőleg már soha többé nem lesz köze, majd elindult a kapu felé. Itt már nincs dolga, és Sasaki megértené, miért cselekedett így. Itt volt az ideje, hogy önmaga legyen.

A riporterek felzúdultak, kérdések repkedtek felé, de a biztonsági őrök azonnal félreterelték őket, miest kinyílt a kapu.

Fekete autó állt meg a járda mellett, Takako-san kinyitotta a hátsó ajtót a számára. Fiatal fiú szállt ki, és mosolyogva nekidőlt a kocsi oldalának. Még mindig sápadt volt, de mostanra már eltűnt a szeméből a keserű szomorúság. Vadonatúj ruhát viselt, le lett vágatva a haja, és sokkal jobban nézett ki, mint korábban. Nem igazán érdekelte, hogy azonnal vakuk villannak feléje. Csak a férfit látta. Kentarou odaért hozzá, megfogta a kezét, finoman megcsókolta.

- Szia!

- Szia! Minden rendben? – A fiú aggódva nézett fel rá.

- Most már igen. Itt vagy.

- Beszéltél vele – nézett el mellette a fiú. Karin a betonon térdelt, és öklével püfölte a földet. Zokogott, és káromkodott, majd a haját kezdte el tépni. Hátborzongató látvány volt. Az anyja rohant oda hozzá, hogy megnyugtassa, de a lány ellökte magától.

- Bárcsak az öccséért is így sírt volna – jegyezte meg Kentarou halkan. Átkarolta a fiút, aki hozzásimult.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte tétován. – Mit fognak szólni az emberek, hogy elhagytad értem a menyasszonyod?

Kentarou Karint nézte, majd a fiúra pillantott.

- Nem érdekel. Végre megtaláltam a célom, és úgy élem az életem, ahogy nekem tetszik. Nincs szükségem mások véleményére, vagy beleegyezésére, hogyan éljem az életem.

- Mi lesz, ha az apja befolyását felhasználva tönkre akar tenni majd?

- Megpróbálhatja, de azzal csak az apjának tesz rosszat. Sakaki halála után már nincs miért tekintettel lennem rájuk. Esetleg az édesanyjára, mert ő tényleg szerette őt, de másra nem. És nem is leszek.

- Mit akarsz csinálni?

- Gondoskodom róla, hogy Karin élete megváltozzon. Ne aggódj miatta.

A fiú éles szemekkel mérte végig, aztán felsóhajtott.

- Egész félelmetes vagy. Sokat változtál, ugye, tisztában vagy vele?

Kentarou vállat vont.

- Jól érzem magam, ez elég.

- Boldog leszel így? – A fiú felnézett rá. – Boldoggá tudlak tenni?

- Már boldog vagyok. A többi nem számít. – Kentarou elmosolyodott. – Most pedig szálljunk be a kocsiba, mert szeretnélek végre rendesen megcsókolni. Az apám viszont biztos infarktust kapna, ha megtenném.

A fiú kacajára megint azonnal vakuk villantak. Kentarou-t ez cseppet sem zavarta. Beszálltak. Takako-san becsukta utánuk az ajtót, és sietve a kormány mögé ült. Elindultak.

A fiú a férfi ölébe telepedett, és Kentarou megnyugodva szívta be az illatát. Apró csókokkal borította az arcát, majd mohón csókolta. A fiú nevetve tiltakozott.

- Legalább addig várj, amíg hazaérünk.

Kentarou felnevetett.

- Miért várjak? Ezt tettem évekig, már nincs okom rá.

A fiú a vállára fektette a fejét, és mosolygott.

- Örülök, hogy végre önmagad vagy. Tetszik.

Kentarou gyengéden halántékon csókolta.

- Sokáig eltitkoltam a vágyaimat és önmagamat, még önmagam elől is. Jó szabadnak lenni. Még szoknom kell a változást, de úgy érzem, hogy boldog vagyok. Gyökeres változás ez, és még lehetnek buktatói, mert olyan mintha magamat is most kezdeném megismerni, de azt hiszem, menni fog. Velem tartasz? – a kezét nyújtotta a fiúnak.

A fiú mély levegőt vett, és lassan elmosolyodott. Belecsúsztatta a kezét a férfi tenyerébe.

- Helló, a nevem Iwata Ren. Örülök, hogy megismerhettelek, Senkai Kentarou-san.

Kentarou megszorította a vékony ujjakat.

- Én még jobban… Ez életem legjobb éve… - Kis csomagot húzott elő a zakója alól. – Ez a tiéd, első ajándékom a sok közül.

Ren kíváncsian bontogatta.

- Mi ez? – kérdezgette, aztán hirtelen felnevetett. Fejét hátravetve kacagott, hogy könnycseppek csillantak a szeme sarkában. – Oh, te… Pórázt is vettél hozzá? – kérdezte kacéran, magára csatolva a nyakörvet.

- Nem kellett. – Kentarou mosolygott. A szívére tette a kezét. – Örök lánc köt hozzád. Láthatatlan igaz, de örök – komolyan nézett a fiú szemébe. - El nem szakad, rozsda nem marja, nap nem fakítja.

Ren a mellkasára borult, és a nyakába fúrta az arcát, úgy sírt. A kocsi közben megállt a ház előtt. Kentarou kiszállt, kisegítette a még szipogó Rent is, majd homlokon csókolta. Ahogy Ren felmosolygott rá, a Nap kiragyogott a felhők mögül, és Kentarou végre elhitte, hogy ez az új esztendő a változások ellenére, egy új, boldogabb élet kezdete…

 

 

Vége