Út az érzelmek birodalmába

1. A vér útja

 

            Sötét, viharos este volt. Odakint dörgött az ég, villámok cikáztak át a zubogó esőn. Az utcán alig mozdult járókelő, senkinek nem akaródzott elhagyni otthonát ezen az éjjelen. Ichiyama Kenichi mégis erre az időre időzítette látogatását a házba, ahová már több mint két évtizede be sem tette a lábát. Sofőrje, Keizo kitárta előtte a kocsiajtót, esernyőt tartott a feje fölé, bár ez vajmi keveset használt. Az autójuk mögött leparkoló kocsiból két embere szállt ki. Egyikük, Fukuzawa Nori, a titkára és legmegbízhatóbb embere már sietett is feléje, kabátja csattogott mögötte a szélben.

- Ichiyama-sama, biztos, hogy egyedül akar bemenni? – aggodalmaskodott.

- Igen. A fiú itt van?

- A jelentések szerint igen. Az apja temetésén sem vett részt, anyja szerint egészségi állapota miatt.

- Ki van még a házban?

- A fiú, az anyja, egy szolga, valamint két órája érkezett három úr.

- Értem. Tudod, kik azok?

Erre már a másik férfi válaszolt, aki Norival érkezett. Ő volt Ueshima Genjo, Kenichi testőreinek feje, s egyben övé volt minden piszkos munka. Főnökének eddig nem volt oka panaszra.

- Sajnálom, Ichiyama-sama – felelte mély hangján. – A megfigyelők szerint nagyon gyorsan eltűntek a házban, és az eső se használt, hiába van jó felszerelésünk. A kocsi rendszámát viszont leírták, már folyik az azonosítás.

- Rendben. Maradjatok itt.

- Ichiyama-sama… - Nori a homlokát ráncolta. – Nem tudjuk, kik azok a férfiak. Talán nem jó ötlet egyedül bemenni.

Kenichi erre olyan fagyos pillantással nézett rá, hogy behúzta a nyakát.

- Bocsásson meg, Ichiyama-sama, de csupán a biztonságáért aggódom.

- Tudom, de ez most személyes ügy. – Kenichi Genjo-hoz fordult. – Amint megtudjátok, kik azok a vendégek, hívj fel.

- Igenis.

Kenichi az esernyőért nyúlt, de Keizo nem adta.

- Engedje meg, hogy legalább a kapuig elkísérjem önt – kérte tiszteletteljesen.

- Menjünk! – Kenichi-nek nem volt kedve bőrig ázni, bár már így is nedves volt a lábszárán a nadrág.

Ahogy lassan lépkedett a ház felé, elmerült az emlékeiben. Milyen ironikus… Amikor huszonegy évvel ezelőtt elhagyta ezt a házat, nevelőapja házát, ugyanilyen vihar dúlta fel a város nyugalmát. Szinte semmi sem változott, vagyis… mégis. Akkor még szinte gyerek volt, tizennyolc évesen megelégelte nevelőanyja kínzásait, és egy csúnya veszekedést követően kisétált innen. Emlékezett rá, hogy Sakara-san, a mostohaapja milyen kétségbeesetten próbálta visszatartani. Akkor elrántotta a karját, de most már tisztában volt vele, hogy a férfi tényleg féltette őt. Sakara-san tizenhat éve meghalt, egy levelet és egy kisebb vagyont hagyott rá, amit ő azóta megsokszorozott. Mindent, amit elért tulajdonképpen a férfinak köszönheti, így tartozik ennek a családnak. Nem is a családnak, csupán Sakara-san fiának. A fiúnak, aki akkor tizenhét évesen sápadtan nézett a szemébe, de elengedte őt, mert tisztában volt vele, mit tesz az anyja ott a hátsó szobában, amikor az apja nincs odahaza.

Kenichi megrázta a fejét. Arra… nem akart emlékezni. Azt már rég eltemette magában, amikor az asszony meghalt. Tudta, hogy hosszas betegség után lehelte ki a lelkét, és ez neki elég volt.

- Ichiyama-sama… - Keizo kérdően nézett rá, ott álltak a kapu előtt.

- Menj vissza! – Kenichi elvette tőle az esernyőt, és úgy nyitott be a kapun, mintha hazajött volna. Végül is… ez így volt. Most, hogy a mostohaöccse meghalt, ő örökölt utána. Ez a ház mostantól az övé. A bejárati ajtón viszont inkább mégis kopogott. Nem akart mindjárt összetűzni Otiji özvegyével. Kapkodás és éles hang.

- Ki az ilyen későn?

- Ichiyama Kenichi.

Mély csend, majd suttogás, és Kenichi majdnem elmosolyodott. Nyílt az ajtó, a szolga mélyre hajolt, már hozzájuk is elért a hír, hogy a ház urának halálával annak mostohafivére örökölt itt mindent.

- Ichiyama-san…

- Sakara-san?

- A nappaliban várja önt. Odakísérem…

- Nem kell, odatalálok. – Kenichi belenyomta az esernyőt a férfi kezébe, és kilépett a cipőjéből. Úgy mozgott, mintha el sem ment volna innen. Jól látta, hogy a szolga arca megrándul. Elhatározta, hogy ő lesz az első, akit kirúg. Megbízható és hozzá hűséges embereket szeretett maga mellett tudni.

A nappaliban egy lámpa égett csak, az özvegy egy mély fotelban ült. Fotel? Mivel tudta rávenni Otijit, hogy cseréljék le a hagyományos japán berendezést? Kenichi még emlékezett rá, hogy öccse mennyire imádta a nappalit, itt töltötte szinte minden idejét, mert odáig volt a törékeny, évszázados bútorokért.

- Sakara-san… - Meghajolt, mert így illett. – Fogadja, kérem, legmélyebb együttérzésemet. Bocsássa meg, amiért nem lehettem jelen a temetésen, de külföldön tartózkodtam.

- Ichiyama-san… - Az asszony biccentett. – Köszönöm, nagyon kedves. A titkára volt olyan figyelmes, hogy tudomásomra juttatta. Foglaljon helyet, kérem. Mi szél hozta szerény hajlékomba?

Kenichi figyelmét nem kerülte el a nő fogalmazása. Derűs szemekkel ült le a kanapéra. Egész kisugárzása azt üzente, ez a hely az enyém. Sakara Michiko szeme összeszűkült, és Kenichi arra gondolt, hogy mostohaanyja mennyire kedvét lelhette ebben a nőben. Szegény Otiji! A levél, amelyet pár nappal ezelőtt kapott a végrendelet egy példányával egyetemben, most megvilágította ennek a nőnek az igazi arcát.

- A hajlék, melyet sajátjának titulál, az enyém – közölte hát fagyosan. – Tehát úgy hiszem, ez a kérdés felesleges. Elvégre a saját házamba akkor jövök, amikor akarok, és azért, amiért csak szeretnék. Egyetért velem?

Michiko arca megfeszült, és ha szemmel ölni lehetett volna, a férfi már holtan bukott volna le a kanapéról.

- A férjem… kisemmizett, ne várja tőlem, hogy jó képet vágjak hozzá.

- Úgy tudom, hogy a vagyon harmadát ön kapja meg. Ez nem éppen kisemmizés.

- Ez az otthonom! Erre… - A nő hosszú, kecses ujjai ökölbe szorultak a dühtől.

- Előbb volt az én otthonom, mint a magáé. Ezt ne felejtse el! – emlékeztette Kenichi nyugodtan, közben azon töprengett, hol van az a három férfi.

- Elment, itt hagyta! Ez a hely már rég az enyém.

- Egyes szám, első személyben beszél, és ez miatt muszáj megkérdeznem, és a fia?

Az asszony picit elsápadt, és Kenichiben valami szörnyű gyanú vert fészket. De csak nem…

- Hol van Jouji, Michiko?

- Alszik. Törékeny az egészsége, és az apja halála is nagyon megviselte.

- A mostohaapjáé – javította ki Kenichi, maga sem tudva, miért.

Michiko szinte vicsorgott.

- Úgy szerette Otijit, mintha a tulajdon apja lett volna.

- Értem. – Kenichi tudta, hogy az asszony igazat mond, mert Otiji levele ezt alátámasztja. A férfi imádta a tízévesként örökbe fogadott fiút, és az viszont. Rengeteget voltak együtt, és bizony, Otiji nem említett semmilyen törékeny egészséget. Ki is tért arra, hogy szerencsére nevelt fiát elkerülik a betegségek, pár könnyebb megfázástól eltekintve nem volt beteg soha. Ennyire megviselte volna Otiji halála? – morfondírozott magában Kenichi, miközben Michiko ellenségesen meredt rá.

- Mik a szándékai? – szegezte neki a kérdést.

Kenichi maga is sokat töprengett ezen. Mihez kezdjen egy házzal, amihez jó és rossz emlékek kötik?

- Egyelőre semmilyen szándékom nincs – közölte.

- Maradhatunk, vagy kidob minket?

- Nem áll szándékomban kidobni innen senkit – Kenichi arról nem tett említést, hogy a szolga viszont kereshet új állást. És igazából ő sem lesz kidobva, csupán elbocsátva, nagy különbség.

Michiko valamelyest felengedett.

- Ezt örömmel hallom. Jouji nagyon szeret itt lenni, és nem akarom, hogy még több sokk érje.

- A gyerekek gyorsan gyógyulnak – Kenichi a saját példájából tudta ezt.

Michiko szemében megvillant valami… rossz, de aztán Kenichi az árnyak játékára fogta az egészet.

- Ha ön mondja… - Az asszony próbált kedves lenni, halványan elmosolyodott. – Milyen furcsa, hogy már tizennyolc éve vagyok Otiji felesége, de mi még soha nem találkoztunk.

- Egyáltalán nem az. Otiji és én évente egyszer, ha beszéltünk.

- Ennek ellenére mégis magára hagyta a házat…

- Igen. – Kenichi nem mondta el, miért. Ez csak rá tartozik. Egyszer megesküdött Otijinek, hogy porig égeti, és a férfi emlékezett erre. Csak arra kérte, hogy várja meg, míg Jouji elköltözik onnan, mert neki ez az otthona. Otiji… Kenichi arcán nem látszott, hogy milyen mélyen érintette öccse halála. Soha nem mutatta ki az érzelmeit, ezt már korán megtanulta, még itt, ennek a háznak a hátsó szobájában.

- Kér valamit inni? Beszélgessünk egy kicsit. – Michiko keresztbe tette a lábát, és a férfi most már vette az adást. A nő ráindult, hogy csúnya szóval fogalmazzon. Majdnem az arcába vigyorgott. Most mondja meg, hogy homoszexuális? Hogy undorodik a nőktől? Hogy egyetlen nő érintette harminckilenc éve alatt, és az untig elég volt?

- Nem szeretném sokáig zavarni…

- Dehogy… Nem zavar, de… - Michiko most már előre is hajolt, hogy dekoltázsa még jobban érvényesüljön. – Mi lenne, ha tegezne? Elvégre rokonok vagyunk, egy család.

Bánta ezt Kenichi rendesen. Megszólalt a mobilja, így szerencsére nem kellett válaszolnia. Elnézést motyogott, és felvette.

- Igen?

- Elnézést, Ichiyama-sama – Nori hangja izgatott volt. – Megvan a kocsi tulajdonosa.

- Ki az?

Michiko nagyon fülelt, hogy megtudja, miről van szó, de Kenichi felállt, és odasétált az ablakhoz.

- Nem fog örülni, uram – vette át a szót Genjo. – Ön is ismeri. Hachirobei Sutatsu.

Kenichi örült, hogy hátat fordított az asszonynak, mert ezúttal nem tudta elfojtani haragját.

- Biztos? – A hangja ijesztően fagyos lett, Michiko fel is kapta rá a fejét.

- Igen, uram.

- Értem.

- Bemenjünk, uram? – Újra Nori beszélt.

- Igen. Most. – Kenichi kinyomta a telefonját, és a nő felé fordult. – Én úgy gondolom, hogy zavarom, Michiko – mondta nyugodtan, arcán már újra az érzelemmentes kifejezés ült. – Hiszen vendégei vannak… Mit szólnak, hogy ön ilyen sokáig magukra hagyja őket?

Michiko arckifejezése nem hagyott kétséget arról, hogy hol van a három férfi. Felugrott, kiáltani akart, de Kenichi már meg is ragadta a felkarját.

- Egy szó… - Villogó szeme nem hagyott kétséget, mi fog történni, ha nem engedelmeskedik az asszony.

A szolga viszont megsejthetett valamit, vagy hallgatózott, mert pisztollyal a kezében robbant a szobába.

- Engedje el!

- Rossz ötlet – válaszolta a férfi. – Remélem, tisztában van vele, hogy ha meghúzza a ravaszt, az úrnőjét is eltalálhatja. Azt nem akarja, igaz?

A férfi vicsorgott tehetetlen dühében, míg Michiko dühödten kapálózott. Szólni viszont nem mert, látott valamit Kenichi szemében, amely azt sugallta, nem lennének álmatlan éjszakái, ha esetleg eltörné a kezét vagy kivágná a nyelvét.

- Engedje el! – A szolga lövésre emelte a pisztolyt. – Nagyon jól célzok, és akkor ön nem örülhet a könnyen jött vagyonnak.

- Beszélj tisztelettel Ichiyama-samával – szólalt meg egy hang a férfi háta mögül.

Kenichi szemrebbenés nélkül nézte, ahogy Genjo leüti a fickót. Michiko szeme tágra nyílt.

- Te… - sziszegte.

- Hol van Jouji? – rántotta magához Kenichi.

- Semmi közöd hozzá!

- Milyen hamar eljutottunk a tegezésig – morrant Kenichi, és intett Genjonak. – Kérlek, fogd le! Nori, a zsebkendőd!

A két férfi szótlanul engedelmeskedett, és Michiko hiába kapálózott, betömték a száját, és Genjo olyan erővel szorította a háta mögé a karját, hogy fájdalmasan felnyögött.

- Fáj? Nem baj. Hol van Jouji? Szeretem, ha válaszolnak a kérdéseimre…

A nő még ellenállt, így Kenichi intett. Genjo elengedte az egyik kezét, Nori pedig úgy fogta, hogy ne tudja elmozdítani a kinyújtott pozícióból. Michiko szemében most kezdett megjelenni valami kis félelem.

- Szép ujjak… - Kenichi a karcsú kezet nézte. – Ezekkel hálóztad be az öcsémet? – nézett egyenesen a nő szemébe. – Mindent tudok, Otiji mindenről beszámolt nekem. Arról is, hogy zsaroltad, nem fogja többé látni Jouji-t, ha elválik tőled. A halált választotta, hogy szabaduljon tőled, így már csak ezért sem kedvellek. Viszont tisztelem a bátorságod, amiért ellenszegülsz, így még egyszer felteszem a kérdést. Hol van Jouji?

Michiko vonaglani kezdett, de az ölelésből nem szabadulhatott.

- Most sem mondasz semmit? Segítek egy kicsit. Egy férfi van vele. A neve Hachirobei Sutatsu. Üzletembernek titulálja magát, de valójában egy szimpla strici. Szóval?

Michiko nagyokat nyeldekelt, de még mindig nem akart beszélni. Kenichi ekkor eltörte a mutatóujját. Az asszony némán sikoltott, bele a zsebkendőbe. Folytak a könnyei. Kínzójának viszont a szeme sem rebbent.

- Hol van?

Nori kivette az asszony szájából a zsebkendőt, és az halkan nyöszörögve mondta.

- A hátsó szobában…

Kenichi szinte végigszáguldott a házon. Léptei nesztelenek voltak, és elnyomta magában a feltámadó félelmet, az emlékeket. Nori az asszonnyal maradt, míg Genjo ott jött mögötte, és kivont fegyverrel pásztázta a folyosókat, ahol elhaladtak. Cigifüst vonta magára Kenichi figyelmét, megállt, felemelte a kezét. Pont egy kanyarnál álltak, így most Genjo óvatosan kilesett. Bólintott. Váratlanul előrelépett, és suhintott egyet a pisztollyal. Hachirobei egyik embere ájultan rogyott a földre. Továbbmentek. A hátsó szoba előtt ácsorgott a másik fickó, ő is cigizett, és unottan dőlt a falnak. Genjo apró neszére azonnal felegyenesedett, és elindult feléjük. Mind a ketten meglapultak a sötétben, és a következő dörgésnél Genjo elnémította. Kenichi meg sem várta, míg a földre csúszik, ő már be is rontott a szobába. Szinte mellbe vágták az emlékek. Vér, fájdalom…

Az ágyon két alak feküdt. Vagyis csak a kisebbik, míg a másik leszorította őt a lepedőre. Nagydarab, az elhízás szélén álló fickó volt. Kenichi már ismerte egy ideje, volt hozzá szerencséje. Tudta, hogy az egyik gyengéje a nála fiatalabb fiúk megerőszakolása. Ismert legalább fél tucat prostit, akik a Hachirobei-jel töltött éjszaka után soha többé nem dolgoztak.

A férfi észre sem vette, hogy ő bejött. A lámpa éles fényében Kenichi jól látta a fiú merev tekintetét, amely a mennyezetre szegeződött. Sokkot kapott, ezt ennyiből megállapította. Düh fogta el. Megragadta a férfi karját, és szinte letépte a fiúról. Tette ezt akkora erővel, hogy Hachirobei szinte nekicsattant a falnak.

- Mi a rossebb? – hörrent, de bennszakadt a szó. Genjo ugyanis pisztolyt szegezett a fejének.

Kenichi a fiút nézte. Elszörnyedt attól, amit látott. Hachirobei-t egyáltalán nem érdekelte, mennyire sebzi meg, mekkora fájdalmat okoz neki. Keserű nyál ízét érezte a szájában.

- Jouji… - hajolt a fiú fölé. – Hallasz?

A fiú azonban nem reagált. Kenichi óvatosan megérintette, de erre sem volt semmi reakció. Nézte tulajdon, remegő ujjait, és olyan gyűlölet fogta el, amit még mostohaanyja iránt sem érzett. Kellett egy rövid perc, mire összeszedte magát, és higgadtan tudott gondolkozni. Bár ebben nem volt sok köszönet. Bebugyolálta a fiút a lepedőbe, és még a zakóját is ráterítette. Genjo eközben szemmel tartotta Hachirobei-t, aki vörös arccal lihegett.

- Ezért megöllek – hörögte.

Kenichi a fiúval a karjaiban megállt előtte.

- Kétlem, mert kettőnk közül te fogsz előbb meghalni. Hozd őt, Genjo!

- Igenis.

Hachirobei tiltakozott, mert szinte teljesen csupasz volt, de Genjo-t ez nem érdekelte. Hátrafeszítette a karját, és ha nem akarta, hogy eltörjön, azt kellett tennie, amit fogvatartója mond. Kenichi megállt Hachirobei embere mellett.

- Él még?

- Nem. Eltörtem a nyakát, sajnálom. – Genjo hangjában nem volt sajnálat.

- Ne sajnáld! – Kenichi továbblépkedett, és csak ölelte magához azt a karcsú kis testet, melyet meggyaláztak. Megállt a másik fickó mellett is. – Öld meg!

Hachirobei tiltakozni akart, de az egész nem tartott egy másodpercig sem. Dörgés, és azzal együtt egy élesebb dörrenés, és már mentek is tovább.

- Rohadék! – Hachirobei vonaglott, nyála fröcsögött.

- Ha még egy szót szólsz, kivágom a nyelved – válaszolta Kenichi, és belépett a nappaliba.

Nori mellett már ott állt Keizo is, és egy késsel játszott. Másik két embere Michikót és hűséges szolgáját őrizte.

- Uram? – Keizo vigyázzba merevedett.

- Minden rendben. – Kenichi a könnyes arcú Michikót nézte. – Őt öljétek meg! – mutatott fejével a szolga felé.

Michiko szája sikolyra nyílt, amikor Keizo egyszerűen kést repített a férfi torkába lassú kínhalálra ítélve ezzel.

- Nori, hívj orvost!

- Ide? – Nori már vette is elő a mobilját.

- Otthonra, a fiúnak. Ők ketten pedig velünk jönnek – utalt Kenichi Michikóra és Hachirobei-re. Mindkettő hevesen tiltakozott, de mindhiába.

Kenichi belelépett a cipőjébe, míg Keizo elővarázsolta az esernyőjét.

- Hadd vegyem át öntől! – Genjo komoran állt meg mellette.

Kenichi szorosabban ölelte a fiút.

- Nem. Én viszem, ő az én terhem mostantól. Nori!

- Igenis.

- Égessétek porrá az egész házat! – Kenichi arcán nem látszott érzelem. – Nem érdekel, hogy esik az eső. Reggelre ebből a házból csak hamu maradjon.

Titkára meghajolt.

- Igenis.  

Michikót kénytelenek voltak leütni, mert sikoltozni kezdett. Hachirobei viszont úgy vonult a kocsi felé, mintha csak egy vacsorára indulna éppen aktuális nőjével. Kenichi biztos volt benne, hogy ez nem fog sokáig tartani.

Már a kocsiban ült, amikor meghallotta az első robbanást. Lehúzta az ablakot, és karjaiban a semmibe meredő fiúval, nézte a szemerkélő esőben ragyogó fényesen szikrázó lángokat. Keizo hátrafordult.

- Mehetünk, uram?

- Igen. – Az ablak felhúzódott, és Kenichi a fiúra fordította minden figyelmét.

Nézte a lehunyt szemeket, a sápadt arcot, a kócos sötétbarna tincseket. A fiú tizenhét éves volt. Annyi, mint Otiji, amikor ő elhagyta őket. Milyen rég is volt… Komoran még szorosabbra fonta az ölelést. Kifelé bámult, az elsuhanó kihalt utcákat mégsem látta. Befelé figyelt, a régi emlékképekre, amelyeket már eltemetett magában.

Nyolcéves volt, amikor meghaltak egy balesetben a szülei. Apja üzletfele és barátja volt Sakara-san, aki megszánta, és magához vette. Jó dolga volt, szeretett náluk élni, hiszen ott volt Otiji, akivel rengeteget játszottak, bohóckodtak. A szülei halála már csak rossz emlék volt. Egészen addig a napig. Nevelőapja, akit időközben sajátjaként szeretett meg, elutazott hazulról, öccse pedig egy iskolai kiránduláson vett részt, így egyedül maradt mostohaanyjával. Nem kedvelték egymást az asszonnyal. Volt valami a nőben, ami miatt mindig is tartott tőle, pedig soha egy hangos szóval nem illette őt, sőt… ugyanúgy szerette, mint tulajdon fiát. Ám ő mégis érzett valamit, ami miatt megtanult tőle távolságot tartani. Igaza volt. Azon a napon nevelőanyja játszani hívta. A játékot azonban csak ő élvezte, és Kenichi megtanult rettegni…

Összerázkódott, és ösztönösen belefúrta az arcát a fiú hajába. Amikor felemelte a fejét, találkozott a pillantásuk. Jouji félt, ahogy ő félt akkor rég.

- Semmi baj. Az az ember többé nem bánthat – próbált rámosolyogni. Be kellett ismernie, azt már elfelejtett, vagy talán soha nem is tudott… már nem tudta.

- Ki maga? – A fiú vontatottan beszélt, hangja félelemtől reszkető kisállat nyöszörgése volt csupán.

- A nagybátyád vagyok, Ichiyama Kenichi. Otiji bátyja.

Jouji szeme tágra nyílt, merev tartása lassan felengedett.

- Apa azt mondta, ha vele valami történne, eljössz értem. Vártalak, de nem jöttél… Olyan sokáig nem jöttél… - A fiú újra remegett, látszott, hogy eszébe jutnak a hátsó szobában történtek, mert még a fogai is összekoccantak.

Kenichi úgy kezdte el ringatni, mint egy kisbabát szokás.

- Bocsáss meg, amiért késtem. Soha többet nem fogok, ígérem.

- Fáj… - Jouji átkarolta a nyakát, és csak kapaszkodott belé görcsös félelemmel.

- Tudom. Otthon már vár ránk egy orvos, megvizsgál, és ad gyógyszert. Utána jobb lesz, ne félj.

Jouji már a vizsgálat szóra is összerándult, Kenichi meg átkozta saját ostobaságát.

- Ott leszek veled, majd fogom a kezed, rendben?!

Jouji szipogott, és bólintott. Visszafészkelte magát a férfi ölelésébe, és lehunyta a szemét. Kenichi elnyomott egy sóhajtást. Nem volt nagy tapasztalata a gyerekeket illetően, fogalma sem volt, hogy kezelje a fiút. Jouji már nem volt kiskölyök, de még nem is felnőtt. Ráadásul Hachirobei miatt nem csak a teste, de a lelke is sérült. Kenichi most igazán örült volna, ha az öccse ott van mellette…

A kocsi megállt, Keizo kitárta az ajtót, és esernyőt tartott a fejük fölé, mert újra megeredt az eső. Kenichi alig látott valamit. Nori lépett melléjük.

- A ház?

- Genjo ott maradt, és felügyeli, hogy eleget tehessünk az utasításának.

- Rendben. Az orvos már itt van? – Kenichi fél szemmel a fiút nézte, aki újra remegni kezdett, és bárki idegen láttára még jobban megpróbált összekuporodni. – Ne félj! Nori a titkárom, Keizo pedig a sofőr – mondta neki.

A két férfi mélyen meghajolt, ami teljesen megdöbbentette a fiút, de ez legalább kis időre elterelte a figyelmét a fájdalmairól.

- Igen, Ichiyama-sama –válaszolt Nori, miközben beléptek a házba.

- Jól van.

Kenichi fázósan összeborzongott. Ez eszébe juttatta, hogy két „vendége” is van még.

- Őket tüntessétek el, ne essen bajuk… egyelőre.

Nori pontosan tudta, kire gondol a férfi, mert engedelmesen meghajolt.

Az Ichiyama-ház a város legnívósabb környékén feküdt. Hatalmas birtok tartozott hozzá, a kerítésen belül pedig gyönyörűen nyírt sövény biztosította a férfi nyugalmát. Tíz évvel ezelőtt az ő tervei alapján épült, a berendezés pedig kielégítette volna akár egy császár igényeit is. Kenichi elégedett volt vele, mert nem lett hivalkodó, mégis visszatükrözte a stílusát.

- Ichiyama-sama… - Az orvos felállt a jöttükre, és azonnal a táskájáért nyúlt.

- Köszönöm, dr. Namiki, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésemre áll.

- Ez természetes, uram. – Az idősödő orvos már évek óta dolgozott az Ichiyama vállalatnak. Ő volt a férfi háziorvosa, de ő látta el az embereit is, ha valamelyikkel „véletlen ” baleset történt.

Kenichi az emeletre indult. Nori lépést tartott vele, az orvos pár lépéssel lemaradva követte őket.

- Ichiyama-sama, engedelmével előkészítettem a vendégszobát Sakara-sama részére. – Nori a telefonján pötyögött. – Genjo üzeni, hogy hazaindulnak, a ház menthetetlen.

- Rendben.

Jouji nem szólt, csak a tekintete repkedett ide-oda. A szoba láttán kikerekedett a szeme.

- De szép – suttogta.

- Köszönöm. – Kenichi óvatosan lefektette az ágyra. – Örülök, hogy tetszik, mert egy ideig ez lesz a szobád.

- Az enyém? – Jouji körbeforgatta a fejét, hogy mindent lásson a halványkékben pompázó szoba mélykék sötétítőfüggönyeitől kezdve a kézzel faragott éjjeliszekrényekig.

- Ha már jobban leszel, és fel tudsz kelni, választhatsz magadnak a többi közül – jegyezte meg Kenichi, és megrendült, hogy ez az egyszerű kis szoba mekkora örömmel tölti el a fiút, pedig a Sakara-ház se egy kis odú volt. Óvatosan feltérdelt az ágyra, és megfogta Jouji kezét. – Most viszont dr. Namikinek meg kell vizsgálnia.

A fiú arca bezárult.

- Nem akarom – nyögte rémülten.

- Tudom, de… - Kenichi nem akarta még jobban megijeszteni. – Megsérültél, és muszáj ellátnia egy orvosnak. Nori, kérlek, menj ki!

- Igenis. – Nori távozott, míg az orvos közelebb lépett.

- Ichiyama-sama, talán jobb lenne, ha ön is távozna… - vetette fel, mire a fiú felkiáltott.

- Nem, ne!

- Nyugodj meg, maradok! – Kenichi villámló pillantást vetett a doktorra. – Nem megyek sehová.

- Ahogy parancsolja… - Namiki doktornak meg sem fordult a fejében, hogy netán vitatkozzon vele. Ismerte már több mint egy évtizede, tudta, mikor meddig mehet el. – Le kellene vetkőztetni… - mondta halkan.

Kenichi bólintott, és gyengéd mozdulatokkal megszabadította a fiút a zakójától, a lepedőtől. Mivel a doktor nem kérdezett semmit, valószínűleg Nori már finoman a tudomására hozta a lényeges információkat. Ennek a férfi kifejezetten örült, mert nem volt kedve magyarázkodni. Igaz, nem is volt szokása.

Jouji ijedt kis hangot hallatott, és belefúrta a fejét az ingébe. Megpróbálta eltakarni a testét, de Kenichi vigyázva leszorította a karjait az ágyra.

- Nincs semmi baj. Itt vagyok, nem eshet bajod – mormolta. Elérte, hogy Jouji már csak rá figyelt, amikor a doktor szétfeszítette a lábait. – Nem engedem, hogy még egyszer bántsanak – ígérte.

Jouji felszűkült, megfeszült a teste.

- Fáj – harapott az ajkába, és folytak a könnyei.

- Tudom… - Kenichi előrehajolt, és az arcához simította az arcát.

Ebben a mozdulatban annyi gyengédség, együttérzés és megértés volt, hogy még dr. Namiki is rámeredt. Megcsóválta a fejét, egy kicsit hitetlenül, majd előszedte az eszközöket, amikre szüksége volt.    

A fiú zokogott, az ujjai összefonódott a férfiéval. Mozdulatlanul feküdt, hiszen Kenichi rádőlt, moccanni sem tudott tőle. Igazából nem is akart. Biztonságban érezte magát annak ellenére, hogy az orvos végigtapogatta, lekezelte a sebeit.

- Készen vagyunk. – Dr. Namiki a táskájába pakolt, és a kesztyűjét lehúzva, recepteket szedegetett elő. – Írok fájdalomcsillapítót, szükség lesz rá.

Kenichi halkan susogott Joujinak, mire a fiú elengedte a kezét, és fel tudott állni. Azonnal betakarta, és a fiú elfordult, magzatpózba gömbölyödött, és sírt halkan, apró kis csuklásokkal kétségbeesetten.

- Menjünk ki! – intett az orvosnak, aki bólintott.

A folyosón Nori máris megállt mellettük, és aggódva várakozott.

- A doktor ír gyógyszert, ki kell váltani őket – utasította Kenichi.

Dr. Namiki már nyújtotta is a recepteket.

- Rajtuk lesz az utasítás. Nem tudom, ki fogja ápolni…

- Természetesen felfogadunk egy ápolónőt – vágta rá Kenichi, és még ki sem mondta, Nori már eltűnt mellőle telefonálni.

- Értem. Adtam neki egy injekciót, attól hamar el fog aludni. Holnap újra eljövök, és megvizsgálom. Addig is jó lenne lemosni, melegen tartani. Valószínűleg be fog lázasodni, hideg vizes borogatást javaslok. Az ápolónő pedig óránként ellenőrizze, nehogy vérezni kezdjen. A kenőcsöt kétóránként kell a testébe juttatni, ha jobban lesz, akár ő maga is végezheti a feladatot, hogy minél kevesebb sokk érje. Van kérdése, Ichiyama-sama?

- Lelkileg felépül?

Az orvos habozott.

- Nem tudom, hogy őszinte legyek. Az ilyen megrázkódtatáson elég nehezen teszi túl magát mindenki. Arra lenne szükség, hogy kibeszélje magából a történteket, ne fojtsa el az érzelmeit. Szeretet kell neki, megértés, és törődés, és akkor nem lesz semmi baj.

Kenichi elhúzta a száját. Szóval ez a receptje az ilyesminek? Jó lett volna, ha ezt akkoriban ő is tudja. Most már mindegy… Elhessegette a zavaró gondolatokat, és kezet nyújtott az orvosnak.

- Köszönöm.

- Örömmel segítettem. Ha bármi baj van, hívjanak és jövök.

Kenichi visszament a szobába, de amikor belépett az ajtón, a hátával nekidőlt. A fiút nézte, aki a vékony lepedő alatt remegett. Halk sóhajjal elindult, hogy egy megnedvesített törölközővel végigmossa a fiút. Nem akarta másra bízni, és abban sem volt biztos, hogy Jouji elviselné bárki érintését is. Az ápolónő sem tűnt jó ötletnek, de azért egy hozzáértő személy jelenléte mégiscsak hasznos lehet. Jouji sírása csillapodott. Szipogva figyelte őt, ahogy végigtörli a bőrét.

- Sajnálom, hogy gondot okozok – motyogta.

- Nem okozol gondot, ne butáskodj!

Jouji reszketett, ahogy a nedves ruha végigsiklott a testén.

- Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd – felelte Kenichi, és komoran széthúzta a fiú combjait, hogy ott is lemossa. – Sssh… - nyugtatta, amikor megmerevedett.

Sietett, amennyire csak lehetett, mégis igyekezett minden centiméterre sort keríteni. Utána szárazra dörzsölte, majd gyengéden beemelte a takaró alá.

- Jobb egy kicsit? – simogatta meg a fiú haját, és maga is meglepődött. Ez ő volna? Mikor lett ennyire… érző?

- Igen. – Jouji felnyúlt, és megfogta a kezét. Pár pillanattal később már aludt is.   

Kenichi pedig csak ült ott az ágy szélén, és megesett vállakkal nézte. Az ég nagyot dörrent, felrezzent. Kiskorában mindig félt a viharoktól. Otiji viszont bátor volt, soha nem félt semmitől. Amikor rájött, hogy bátyja fél a villámlástól és a dörgéstől, nem nevette ki, csupán elrohant az apjáért. Sakara-san pedig átölelte, majd meséket mondott, míg Otijivel együtt el nem aludt a vállán. Meghitt időszak volt ez, és ő szeretettel gondolt vissza azokra az időkre. Felállt, az ablakhoz sétált. Elhúzta a függönyt, kinézett.

Ma már nem fél semmitől, se villámtól, se dörgéstől, se fegyvertől, se szavaktól, sem tettektől. Megtanult érzelmek nélkül élni. Nem él már a múltban, eltemette magában a rossz emlékeket. Jobban mondva, azt hitte ez idáig, hogy már túllépett a fájdalmon, a megaláztatáson. Addig a napig, míg meg nem érkezett a hír, hogy az öccse hosszas betegeskedés után elhunyt. Még most is nehéz volt a gondolat, hogy szilveszterkor nem fogja hallani a férfi kuncogó hangját, ahogy boldog új évet kíván neki. Hogy már nem lesz évente az az egy telefonhívás, ami egy kicsit felmelegítette a szívét. Talán az ő hibája is, hiszen nem Otiji tehetett az anyja tetteiről, nem kellett volna ennyire eltávolodnia tőle. Mellette lehetett volna, és akkor talán még mindig élne…

Megrázta a fejét. Nekidőlt az üvegnek a vállával, és a fiút nézte, aki halkan szuszogott a párnákon. A múlton nem változtathat. Annak oka volt, hogy így alakult az élete, s majd előbb-utóbb megérti, mi is. Most viszont itt van neki ez a fiú, akire gondot kell viselnie. Akivel el kell felejtetnie azt a férfit és a történteket. Talán vele jóváteheti a hibákat, amiket Otiji ellen elkövetett. Talán ez a fiú a kulcs, hogy újra elkezdjen élni, s ne csak létezzen.

Jouji megrezzent álmában, a homloka ráncba gyűrődött, így odament hozzá, és megérintette a vállát. A fiú elcsendesedett. Leült mellé. Úgy érezte, amikor elindult a Sakara-házba, hogy nem várhat a látogatással. Maga sem értette, mi ez a sürgetés, amely ott dobolt akkor a vérében. Esetleg egy megérzés, egy hatodik érzék, mely erősködött, hogy igenis itt az idő, menni kell. A vére vitte, vezette, és jól tette, hogy engedelmeskedett neki.

 

2. A könyörület útja

 

            Kenichi felriadt a sikolyra. A dolgozószobában olvasta át a jelentéseket, és a tőzsdei híreket, amikor meghallotta. Nem is gondolkodott, csak felugrott, és rohant az emeletre. Nori csatlakozott hozzá.

- Ez Jouji-sama hangja – mondta, miközben Genjo-t hívta.

- Ki van vele?

- Az ápolónő.

Kenichi soha olyan gyorsan nem ért fel, mint most. Berontott a szobába, Nori hiába próbálta megállítani.

- Ne, uram!

Kenichi viszont oda sem figyelt rá. Megdermedt az ajtóban. A düh, amely elöntötte, pusztító vihar volt kihalt pusztákon.

- Mit művel? – sziszegte.

Jouji kapálózott, és kihasználva az ápolónő figyelmetlenségét, kiszabadult a kezei közül. Lecsúszott az ágyról, és a férfi felé rohant.   

- Nii-sama! – Kétségbeesetten kapaszkodott a ruhájába, és igyekezett minél messzebbre kerülni az ápolónőtől.

- Mi folyik itt? – csattant fel, és magához ölelte a fiút.

- Elnézést, Ichiyama-sama, de le kell kezelni Sakara-sama sebeit. – Az ápolónő mereven mondta ezt, szemernyi érzelem nem volt a hangjában, és nem törődött azzal sem, hogy bizony ő maga is okozott pár újabb sérülést a fiúnak, miközben le akarta fogni.

Kenichi fején átfutott, hogy megüti, pedig soha nem emelt kezet nőkre. Ez a nőszemély… Nori hozta a házhoz, mert állítólag kitűnő szakember volt, és megfelelően ellátta a munkáját, de hogy az emberekhez nem értett, az már nyilvánvaló volt. Ennek a nőnek nem voltak érzelmei.

- Nori! – csattant fel. – A hölgy el van bocsátva.

- Igenis, uram. – Nori értett abból is, amit Kenichi nem mondott ki. Odalépett a nőhöz, és annak döbbent ellenkezése ellenére finoman kiterelte a szobából.

- Nii-sama… - Jouji felsóhajtott, és megkönnyebbülten elernyedt a teste. – Sajnálom, hogy megint csak gondot okoztam.

- Semmi baj nem történt. Figyelmesebbnek kellett volna lennem, amikor felvettem melléd. Hogy érzed magad?

- Fáj – mormolta a fiú, és elfordította a fejét. Zavarban volt. – Szerettem volna én magam megcsinálni, elvégre már nem vagyok kisfiú, de… egyszerűen leszorított az ágyra, hogy ez az ő dolga.

- Értem. Segítsek? – Kenichi igyekezett gyengéd hangot megütni. Nem akart még több lelki sérülést okozni a fiúnak. Ez a finomkodás persze olyan távol állt tőle, mint a Himalája az Alpoktól, de kit érdekelt most ez a kis apróság. Joujinak segítség és megértés kellett, nem pedig egy kemény, érzéketlen nagybácsi. Otiji nem hiába bízta rá a fiát, úgy gondolta, hogy még maradt benne érzelem a múltban történtek ellenére.

- Rendben – Jouji szemlesütve bólintott. Még mindig zavarban volt, elvégre egy könnyű ingben ácsorgott a férfival szemben.

- Gyere! – A férfi kézen fogta, és visszavezette az ágyhoz. – Hogyan érzed magad? Nagyon fáj?   – kérdezte, miközben feltérdeltette a lepedőre.

- Elviselem. – Jouji egész teste merev volt, és látszott rajta, hogy mennyire fél.

Kenichi legszívesebben tombolt volna dühében. Saját maga jutott eszébe akkor régen… Gyorsan elhessegette a képeket, nem akarta még véletlenül sem megsebezni a fiút. Előszedte a kenőcsöt, amelyet a doktor írt fel, és lecsavarta a kupakot.

- Ha jobban érzed magad, lejöhetnél velem a dolgozószobába – javasolta, hogy elterelje a fiú figyelmét a kezelésről. Jouji ettől függetlenül megmerevedett, és Kenichi látta, ahogy belemarkol a lepedőbe. – Sajnálom. Nem akarok neked fájdalmat okozni.

- Nem, én… - A fiú felszisszent. – Csak hideg a kenőcs…

Kenichi testén átsuhant valami, amiről úgy gondolta, jobb lesz, ha sürgősen kiveri a fejéből.

- Bocsánat. – Mély levegőt vett. – Megpróbálod magad?

- Szabad? – Jouji a válla felett csodálkozva nézett rá.

- Persze. Ahogy már mondtad, nem vagy kisgyerek, és én nem leszek mindig melletted. – Nyomott még egy kis krémet az ujjára, majd Jouji odanyújtott mutatóujjára kente. Kis ideig dörzsölgette őket, közben megpróbált ügyet sem vetni teste jelzéseire. – Így nem lesz hideg – magyarázta.

- És most? – Jouji várakozva, bizalommal fordult feléje. Szemében már nyoma sem volt félelemnek, zavarnak.

- Tárd szét jobban a lábad! – utasította Kenichi, és mellétérdelt, hogy vezesse a kezét. – Igen, oda – bólintott. – Belülre is kell, hogy jusson – figyelmeztette finoman.

Jouji arca megrezzent, de engedelmeskedett. Vállával nekidőlt a férfinak, és belefúrta az arcát.

- Fáj? – Kenichi átkarolta. Maga sem értette, mi az, amit most érez. Olyan régen volt már, hogy ő valakit is megszánt volna, de most őszintén sajnálta a fiút, hogy ilyeneken kell keresztül mennie.

- Túlélem. – Jouji felnézett. A szemében hatalmas könnycseppek ragyogtak. – Annyira szánalmas vagyok. Nem szabadna sírnom – nézett félre.

- Ez hülyeség! – Kenichi leült az ágyra, és az ölébe vonta. – Miért lenne szégyen a sírás?

- Csak a lányok sírnak – szipogta a fiú, és belekapaszkodott az ingébe.

Kenichi elmerengett. Egészen addig ő is így gondolta, míg el nem töltött egy éjszakát abban a hátsó szobában. Megborzongott, és olyan erővel szorította magához Jouji-t, hogy az felszisszent.

- Bocsáss meg! – engedte el azonnal. – Tudod… - felemelte az állát, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Én úgy vélem, minden ember joga, hogy elsírja a könnyeit. Lényegtelen, hogy nő vagy férfi az illető. Egyszerűen annyi csak a különbség, hogy egy férfi… nem engedheti meg magának a sírást, mert egy férfi arra született, hogy védelmezzen és megóvja a hozzá közel állókat. A könnyekkel nem tudsz megmenteni senkit, és nem lesz jobb tőle a világ. Nem lesz semmivé a gondod, és nem változik tőle semmi. Érted?

- Igen. Te is szoktál sírni?

Kenichi újabb adag krémet nyomott a fiú ujjára, és figyelte, ahogy összedörzsöli a hüvelykujjával.

- Én már nagyon régen nem sírtam. Talán el is felejtettem, hogyan kell – felelte.

Jouji kicsit hátrafeszült, és folytatta a kezelést.

- Mennyire mélyen kell? – kérdezte, és látszott, hogy ez a kérdés mennyire zavarba hozza.

Kenichi odanyúlt, és nagyon finoman vezette a fiú ujját.

- Egészen mélyre, mert ott belül is megsérültél – tolta beljebb.

Jouji mély levegőt vett.

- Ez most…

- Igen?

A fiú a fejét rázta, de engedelmeskedett. Kenichi eközben reménykedett, hogy nem veszi észre, rá milyen hatással van ez az egész. Alig várta, hogy végezzenek.

- Lepihensz? – Remélte, hogy így lesz, mert akkor ő beállhat a hideg zuhany alá, vagy épp előszedheti az emlékeit. Utóbbi legalább olyan vágylohasztó hatással volt rá, mint a jéghideg víz.

- Inkább lemegyek veled, ha nem baj.

- Nem, nem baj. – Pedig dehogynem volt az. Mégsem szólt, csupán kibámult az ablakon, míg Jouji felöltözött. Úgy nézett ki, megnyugodott. – Készen vagy?

- Igen. – Olyan nagy mosollyal nézett fel a férfira, hogy annak elszorult a torka. Ez a fiú… elárulták, bemocskolták, ennek ellenére még mindig képes bízni. Annyira más, mint ő volt hajdanán. Ő akkor elvesztette a hitét az emberekben, még Otijiben és a nevelőapjában is, pedig csak bíznia kellett volna, és elmondania a titkot, amely kárhozatba taszította a testét és a lelkét. Jouji viszont hitt benne, hogy ő majd megvédi, és ezt a hitet még az sem tudta elvenni, hogy ehhez bizonyos mértékig fájdalmat kellett okoznia neki.

- Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva, és újfent megdöbbent saját magán. Amióta a fiú itt volt vele, egyre többször kapta azon magát, hogy olyan érzések kavarognak benne, amelyeknek a létezését már régesrég elfelejtette.   

- Amíg itt lehetek, addig igen. – Elkomolyodva nézett fel rá. – El fogsz küldeni innen, ha meggyógyultam?

- Honnan vetted ezt a marhaságot?

- Én csak… - Jouji lehajtotta a fejét, és vállat vont. – Nem is tudom. Apa mesélt rólad, és tudom, hogy nem túl gyakran beszéltetek. Arra gondoltam, hogy apára emlékeztetlek, és… nem látsz itt szívesen.

Kenichi szívébe belehasított a bűntudat, egy újabb érzés, melyet eddig nem engedett eluralkodni magában. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon.

- Valóban rá emlékeztetsz… - sóhajtotta végül. – A nap minden percében eszembe jut, hogy… milyen kevés időt szántam rá. Viszont ő így is tudta, hogy fontos volt a számomra, és rám bízott. Nem fogok visszaélni a bizalmával. Maradj velem! – Ő maga is meglepődött, amikor kicsúszott a száján a kérés.

Jouji arca felragyogott, és mosolyogva bólintott.

- Veled maradok – mondta. Kis tétovázás után bizonytalanul megölelte a férfit.

Kenichi magához ölelte, majd egy másik érzéssel viaskodva eltolta magától.

- Menjünk le!

Jouji végig fogta a kezét, amíg le nem értek.  

- Nagyon szép a házad – jegyezte meg, amikor már a dolgozószoba kényelmes kanapéján ücsörgött.

- Köszönöm, örülök, hogy tetszik. Szükséged van valamire?

- Nem, elég, ha téged nézlek.

Kenichi ezt maga sem tudta, miért, de örömmel hallotta. Ennek ellenére kis idő múlva aggódva pislogott fel a munkából. A fiú észre sem vette, hogy figyeli. Merev arccal bámult a levegőbe, és biztos volt benne, hogy valami olyasmi pereg le a szeme előtt, aminek nem kellene. Dühös lett, amiért képtelen megóvni az emlékektől. Felállt, és odasétált hozzá. Gyengéden megérintette Jouji vállát.

- Jól vagy?

A fiú ijedten összerezzent, de aztán felfogva, hogy csak a férfi hajol föléje, bólintott.

- Igen.

- Szerintem viszont nem. – Kenichi leült melléje. – Nem akarod elmesélni?

- Nem – mondta a fiú kis habozás után.

Kenichi belenézett a szemébe, és elszomorodott. Már rég leszokott arról, hogy bárki iránt is részvétet vagy sajnálatot érezzen, most mégis hatalmába kerítette e két érzelem. Ez az arcán is látszódhatott, mert Jouji mély levegőt vett, és odabújt hozzá. Kenichi megsimogatta a haját. Újabb gyengeségi roham – vélte magában. Neki ugyanis nem szokása másokhoz, bárkihez, gyengéden hozzáérni. Ez alól talán szeretői voltak kivételek. Jouji kihozza belőle azokat a tulajdonságokat, amikről azt hitte, már soha nem lehetnek az övéi.

- Apa sokat mesélt rólad – mondta hirtelen a fiú.

- Tényleg? Biztos csupa rossz dolgot – próbálta elviccelni a témát.

Jouji felpislogott rá, és elmosolyodott.

- Nem. Szeretett téged, nagyon fontos voltál neki. Sajnálta, hogy nem tudtatok több időt együtt tölteni.

- Én is. Viszont késő jóvátenni a múlt hibáit.

Jouji elkomorodott.

- Sokat mesélt a gyerekkorotokról, de mindig úgy éreztem, hogy valamit eltitkol előlem. Soha nem mondta el, miért mentél el a Sakara-házból.

- Okom volt rá.

- Apa is ezt mondta. – Jouji visszafészkelte magát a férfi karjaiba. – Épp ezért értette meg, miért nem jössz haza. Nem hibáztatott.

Kenichi torka elszorult, és nem tudott válaszolni. Mit mondhatott volna?

- Nem vagyok már gyerek. Meghallgatlak, ha beszélni akarsz róla, jó? – Jouji megszorította a karját, és ettől csak még inkább a hallgatásba menekült. Ez a fiú nemrég élte át élete legszörnyűbb élményét, mégis kedvesen képes felajánlani neki, hogy meghallgatja az ő szomorú és fájdalmas múltját. Erősebb ez a fiú, mint gondolta volna. Épp ezért sajnálta, hogy pont neki kellett megtapasztalnia a Sakara-ház hátsó szobájának rémálmát.

- Mire gondolsz most? – Jouji egész közel hajolt hozzá, érezte a leheletét az arcát.

- Apád tényleg annyi jót mesélt rólam, hogy ennyire megbízol bennem? – Kenichi őszintén kíváncsi volt a válaszra.

- Azt mondta, hogy eleget szenvedtél, és megérti, amiért elhagytad a házat. Egyszer megjegyezte, hogy neki is azt kellett volna tennie, de az apját nem akarta elhagyni.

- Apa nagyszerű ember volt…

- Még mindig apának hívod? Emlékszel az igazi szüleidre?

- Igen, de ettől függetlenül nekem mindig Sakara-san lesz az apám. Nélküle most ki tudja, mi lett volna belőlem.

- Akkor mégis miért hagytad el?

- Erről nem beszélhetek.

- Egyszer majd fogsz?

- Azon a napon, amikor te is mesélsz nekem.

Jouji arca elkomorodott. Most sokkal idősebbnek tűnt tizenhét événél.

- Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek beszélni róla.

- Én is így vagyok vele…

Jouji csak bámult rá, majd bólintott. Kezdte sejteni, milyen sötét titkok kényszerítették arra a férfit, hogy elhagyja a szülői házat. Kis ideig hallgattak, majd Jouji Kenichi vállára hajtotta a fejét.

- Az alapján, amit apa mesélt rólad, azt hittem, hogy sokkal félelmetesebb vagy.

- Tényleg? – Kenichi megrökönyödve pislogott. – Ennél is félelmetesebb?

- Nem is vagy félelmetes! – tiltakozott a fiú. – Kedves vagy. Megértő.

- Ezzel a véleményeddel páran vitába szállnának.

- Hol van az anyám? – kérdezte hirtelen, teljesen oda nem illően Jouji.

- Tényleg tudni akarod?

Jouji kis ideig dermedten ült, majd megrázta a fejét.

- Nem – mondta alig hallhatóan.

Kenichi kicsit szorosabbra fonta az ölelést. Kedves és megértő? Miket nem mond neki ez a kölyök. Az ellenségei biztosan jót nevetnének ezen.

- Szerintem igazam van – emelte fel a fejét Jouji, mintha csak tudta volna, mire gondol a férfi.

- Igazán?

- Igen. Sajnálsz is, érzem, de ezt nem zavaróan teszed. Ez olyan… megnyugtató.

Kenichi mély levegőt vett. Olyan volt, mintha a fiú egy teljesen más személyről beszélne. Az a férfi, akit a fiú lát, vagy látni akar, nem ő. Talán csak lehetett volna, ha… Hirtelen kiemelte a fiút az öléből, és letette a kanapéra.

- Bocsáss meg, de még van egy kis dolgom.

- Megbántottalak?

- Nem, ne butáskodj!

Jouji éles szemmel nézett rá, és tudta, hogy nem hisz neki. Ez a fiú nagyon okos volt, és a történtek miatt sokkal kiélezettebb volt az érzelmi zavarokra, mint egyébként lett volna. Tényleg olyan volt, mintha Otiji lett volna itt vele. Viszont Otiji soha nem keltett benne ennyi zavaró érzést. Elfordította a fejét, és visszament az íróasztalához. Belemerült az iratokba, amik még átnézésre vártak, de közben igyekezett elfelejteni, hogy nincs egyedül. Nem ment olyan könnyen, mint remélte. Azon kapta magát, hogy néha Otiji hangját véli hallani, s amikor felpillantott, mindig Jouji tekintetével találta szemben magát.

 

            Nori aggódva figyelte főnökét, aki komoran meredt a kandalló lángjaiba.

- Kenichi-sama…

- Igen? – A férfi feléje fordult. Tekintete rideg volt, de a mélyén ott sötétlett a múlt fájdalma. Nori mostanában egyre többször kapta rajta, hogy elmélkedik.

- Jól érzi magát?

Kenichi kicsit habozott, majd visszafordult a tűzhöz.

- Sajnálom őt.

- Jouji-samát?

- Igen. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmi történjen vele.

Nori közelebb húzódott a férfihoz.

- Történnek a világban sokkal fiatalabbakkal, sokkal nagyobb szörnyűségek – mondta komoran.

- Tudom, Nori, de… Jouji mégiscsak a családom része. Otiji mindig megvédte őt, és most… én nem tudtam megvédeni.

- Ez nem igaz. Ha Ön nincs…

Kenichi úgy rázta meg a fejét, mintha nem akarná hallani titkára szavait.

- Ha én nem vagyok… - Nem fejezte be a mondatot.

- Kenichi-sama…

- Sokszor elmerengtem már, miért történtek úgy a dolgok, ahogy.

Nori szinte nesztelenül térdelt le a karosszék mellé, és gyengéden a férfi karjára tette a kezét.

- Ken-sama… - Ritkán szólította ezen a bizalmas néven, de most illett ehhez gyengéd hangja és tekintete. – Ne hibáztassa magát! A múlton már nem változtathat, de Jouji-sama életén igen. Jobbá teheti, és elfeledtetheti vele a történteket. Kérem, tegye ezt, és… hagyja abba a múlton való rágódást. Ön is tudja, hogy… a fivére nem akarná, hogy bűntudata legyen olyasmiért, amiről nem tehet.  

- Igen, ebben igazad van. Biztos még a fülemet is megráncigálná… - Kenichi szomorúan elnevette magát. – Jouji lefeküdt már?

- Nem. Tévét nézett, amikor az előbb benéztem hozzá. Megnézzem még egyszer?

- Nem kell, majd én. – Kenichi felállt, és kisétált a szobából. Nori komoran bámult utána. Genjo jelent meg az ajtóban.

- Minden rendben van?

- Nem igazán. – Nori a tűz felé fordult, érezte, ahogy a férfi megáll mellette. – Magát hibáztatja, ami Jouji-samával történt.

- Nem ő tehet róla.

- Én is mondtam neki, de… hajthatatlan. A múltja emészti, Genjo…

A férfi kis ideig hallgatott, közben ő is a tüzet nézte, mint Nori.

- Kenichi-sama erős. S bár ő nem hiszi, de talán a sors pont azért sodorta az útjába Jouji-samát, hogy leszámoljon a múltjával. Itt lenne már az ideje.

- Igen, ez így van. Remélhetőleg így is lesz.

- Így lesz, csak légy optimistább! – veregette vállon Genjo, mire Nori összerezzent.

- Pont te beszélsz? A világ legpesszimistább embere? – hitetlenkedett.

Erre Genjo csak nevetett, és válasz nélkül magára hagyta. Nori kis ideig még álldogált a kandalló előtt, majd a dolgára indult.

 

Kenichi Jouji-t figyelte az ajtóból. A fiú épp valami vetélkedőt nézett a tévében, és néha elmosolyodott. Már lefekvéshez öltözött, rövidnadrág és póló volt rajta. A haja még vizes volt és kócos. Nesztelenül a fürdőbe indult, magához vette a fésűt, és visszalépett a szobába.

- Jouji… - szólította meg a fiút halkan. Nem akarta megijeszteni.

Jouji összerezzent, de amikor észrevette, elmosolyodott.

- Nii-sama…

- Nem fésülködtél meg – mutatta meg a fésűt Kenichi, és odaült mellé. Jouji minden tiltakozás nélkül tűrte, hogy megfésülje, és eligazgassa a haját. – Így már jobb. Talán itt lenne az ideje vágatni belőle egy keveset.

- Neked nem tetszik így? – vetett rá egy kíváncsi pillantást a fiú. Maga alá húzta a lábait, és újra nagyon sebezhetőnek tűnt.

- De igen. Téged viszont nem zavar, hogy a homlokodba hullik?

- Nem. Apa szerette, amikor hosszabb volt a hajam, mert mindig összekócolhatta. – Jouji elmosolyodott. – Neked, nii-sama, mindig ilyen rövid hajad volt?

- Igen. Jó ez így nekem… Mit nézel?

A fiú úgy fordult, hogy nekidőlhessen. A haja csiklandozta Kenichi bőrét.

- Vetélkedő. Nagyon vicces. Apával mindig megnéztük.

- Mi a lényege?

- Te nem ismered? – lepődött meg Jouji. – Azt hittem, mindenki ismeri…

- Hát, úgy látszik én nem. Nincs időm ilyesmit nézni.

- Sajnálom, hogy elvonlak a munkádtól – szontyolodott el a fiú.

Kenichi értetlenül pislogott.

- Nem mondtam ilyet – tiltakozott azonnal.

- Most mondtad, hogy nincs időd ilyet nézni. Most mégis itt vagy velem. Ezek szerint a munkádat félbehagytad miattam.

Kenichi elismerően nézett a fiúra. Okos volt, gyorsan levonta a megfelelő következtetéseket.

- Mára végeztem. Holnap reggel korán el kell mennem, de Genjo itthon marad vigyázni rád.

Jouji összébb húzta magát.

- Muszáj elmenned?

- Igen. Nem vihetlek magammal, sajnálom. – Ezúttal a bocsánatkérés könnyedén jött az ajkára, ebből is látszott, hogy gyorsan tanul.

- Értem. – Jouji a tévé felé fordult. Bár úgy tűnt, hogy a műsorra figyel, nem mosolygott.

- Használtad a kenőcsöt? – Kenichi utálta magát, amiért fel kell tennie a kérdést.

A fiú arca megrándult.

- Igen.

- Nem szeretem, ha hazudnak nekem… - Kenichi igyekezett gyengéd hangon beszélni, nehogy megijessze.

- Igazat mondtam.

- A fivéremet lehet, hogy meg tudtad téveszteni, de engem nem. Ismerem az embereket, Jouji, és hidd el, pontosan tudom, mikor nem mondanak igazat.

- Szoktad bántani azokat, akik így tesznek?

Kenichi torka elszorult. Hány, de hány embert bántott már… Ezt viszont nem mondhatja meg a fiúnak, nem ijesztheti meg, nem törheti össze a nehezen felépített bizalmát.

- Nem – mondta halkan.

Jouji a szeme sarkából rápillantott.

- Egy-egy – közölte félelmetes hűvösséggel a hangjában.

Kenichi döbbenten meredt rá.

- Én sem szeretem, ha hazudnak nekem, de elhiszem, mert tudom, hogy csak nekem akartál jót, amikor nemet mondtál.

A férfi lassan bólintott.

- Rendben. Legyen. Bántottam sok embert, olyat, aki igazat mondott, s olyat is, aki hazudott. Nem vagyok jó ember, de igyekszem… azzá válni.

Jouji visszafordult a tévé felé.

- Elhiszem. Bocsánat, amiért hazudtam. Nem szeretem a kenőcsöt, és… arra gondoltam, hogy csak most egy alkalommal… nem használom.

- Muszáj…

- De gyűlölöm! – tört ki a fiúból váratlan hevességgel a kiáltás.

Kenishi hallgatott, várta a folytatást.

- Arra emlékeztet… - suttogta a fiú lázas hangon. – Arra, amikor… El akarom felejteni… Soha többé nem akarom átélni…

- Nem kell átélned többé, Jouji, de… emlékezned kell rá… hogy aztán végleg el tudd felejteni…

- Beszéljek róla, s akkor majd jobb lesz?

- Azt hiszem… - Kenichi utálta, hogy ilyen bizonytalan a hangja.

A fiú még jobban összehúzta magát.

- Te se beszéltél róla…

- Nem is lett jobb…

Jouji felsóhajtott.

- Félek…

- Itt vagyok.

- Tudom, de mi lesz, ha te is meghalsz, mint apa? Beteg leszel, és meghalsz?

Kenichi szívét összeszorította a részvét.

- Vigyázok magamra, rendben?

A fiú erre a karjaiba vetette magát, és szívet tépő zokogásban tört ki. A férfi átölelte, és vigasztalóan simogatta a hátát. Annyira ösztönös mozdulata volt ez az együttérzésnek, hogy ő maga is meglepődött tőle. Milyen furcsa… Ő, aki hírből sem ismerte a részvét semmilyen formáját, most egy újabb olyan érzelem birtokába jutott, amely ismeretlen utakra vezetheti… Mi lesz az a hely? Maga sem tudta, de mint oly sokszor, most is bátran nézett farkasszemet a jövővel.  

 

3. Az elfogadás útja

 

            - Ne!

A kiáltás belehasított az Ichiyama- ház éjszakai csendjébe. Kenichi zihálva ült fel az ágyban, egész testét veríték borította. Szeme tágra nyílt, és kellett pár perc, mire felfogta, hogy a saját szobájában van. Hányingerrel küszködve próbált felkelni, de összekoccantak a fogai, és remegett. A félelem keserű ízét érezte a nyelvén. Nagy nehezen sikerült eljutnia a fürdőszobáig. Térdre esett a hűs csempéken, és kiadta magából a vacsorát. Utána kis híján elterült a földön. Annyira az álom hatása alatt volt, hogy egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Végül kiöblítette a száját, és visszabotorkált az ágyához. Még mindig égett a kislámpa az éjjeliszekrényen, árnyékokat vetített a falra. A szemére szorította a tenyerét, és próbált egyenletesen lélegezni. Egy apró nesz vonta magára a figyelmét, felült, de mindjárt meg is szédült.

- Jouji? – motyogta.

- Beteg vagy? – A fiú halottsápadtan állt az ajtóban. – Szóljak Nori- sannak?

- Nem kell. – Kenichi érezte, milyen gyenge és rekedt a hangja. Nagy nehezen nekitámasztotta a hátát az ágy fejrészének. – Csak rosszat álmodtam – próbált mosolyogni. – Mi lenne, ha visszamennél aludni?

A fiú kételkedve nézett rá.

- Kiabáltál… Hallottam. Féltem átjönni, de nem akartam Nori-sannak szólni, mert féltem, hogy megharagszol.

- Nincs semmi baj. Tényleg rosszat álmodtam – igyekezett megnyugtatni a férfi.

- Olyan rosszat, mint amiket én szoktam?

Kenichi mély levegőt vett.

- Igen.

Jouji bólintott, és besétált a szobába. Az ajtót betette maga mögött, majd felkuporodott az ágy szélére. Felhúzta a lábait, és a térdére fektette az állát. Kenichi követte a példáját. Nem néztek egymásra.

- Talán, ha elmesélnéd, akkor könnyebb lenne… - motyogta Jouji.

- Megegyeztünk, emlékszel? Ha te is beszélsz róluk, én is elmesélem, amit hallani akarsz.

- Nori-sannak se mondod el? Valakinek muszáj beszélned róla. Én még nem állok készen, hogy beszéljek… arról, de te már egy ideje hallgatsz. Én emlékeztetlek rá?

- Nem, évek óta vannak rémálmaim. Csak a mostani kicsit… valósághűbb volt, mint általában. Nori pedig tud róla.

- Régóta ismered?

- Igen. Akkor ismertem meg, amikor elhagytam a Sakara- házat. Az utcán élt. Lopott, hogy fenn tudja tartani magát. Én szerencsésebb voltam, mert apa adott pénzt, amiből meg tudtam élni, amíg munkát találok. Béreltem egy kis lakást, és Nori odaköltözött hozzám. Egyik este hazacipelt egy összevert fiút. Már akkor is túltengett benne a jótékonysági szellem. Genjo apja egy kis üzlet tulaja volt, aki nem akart még többet fizetni a yakuzának. Hát, kezelésbe vették a fiát…

- Mi történt? – Jouji végigdőlt az ágyon, nem tűnt álmosnak. A férfi felé fordult, összegömbölyödött, ahogy mindig.

- Ápoltuk, és amikor magához tért, kiszedtük belőle, mi történt. Értesítettük a családját, akik halálra rémültek. Az apjának nem volt annyi bevétele, amit követeltek tőle.

- Megvédted őket, ugye? – Jouji finoman megérintette a férfi testét behálózó tetoválások egyikét.

- Nem volt ennyire egyszerű a dolog, de a végeredmény számít, azt hiszem. – Kenichi elhelyezkedett a takaró alatt, és a fiút is betakarta. Feléje fordult, megsimogatta a haját. – Azóta egyikük se mozdul mellőlem. Úgy védenek, mint Angliában a koronaékszereket. Tartoznak nekem, ezzel a hülye mesével jönnek elő, ha felhozom, hogy most már a saját lábukra állhatnának.

- Szeretnek téged – mosolyodott el Jouji, és megfogta a férfi kezét.

Kenichi erre nem tudott, mit mondani. Nori és Genjo pontosan tudták, ki is ő. Tudtak minden illegális üzletéről, minden parancsba kiadott gyilkosságáról. Mégis mellette álltak, hitük, hogy ő egy nagyszerű ember, nem kopott el az idők folyamán akkor sem, amikor ő maga már megkeseredett a sok haláltól és mérhetetlen kegyetlenségtől, amikkel szembesülnie kellett.

- A barátaim – mondta halkan. – Rajtuk, és Otijin kívül nem volt senkim…

- Most itt vagyok én – felelte ugyanolyan halkan a fiú, és odabújt hozzá.

Felmelegítette fázó testét, és akarata ellenére a szívét is. Átkarolta, beszívta az illatát. Lassan megnyugodott. Szinte oda sem figyelve simogatta Jouji haját.

- Még mindig a yakuzának dolgozol?

A fiú ártatlan kérdése mosolyt csalt Kenichi arcára.

- Soha nem dolgoztam a yakuzának – javította ki. – Csupán az életem összefonódott az övékével. Hivatalosan nem voltam tagja egyik csoportnak sem, de jóban lettem az Agamachi- gumi wagashirájával. Abe-san rendes volt velem, segített, hogy Genjo apját békén hagyják.

- Csak úgy?

- Nem a két szememért természetesen – vigyorodott el Kenichi. – Kiderült, hogy a pénzbeszedők a saját zsebükre dolgoztak. Ez nem tetszett Abe-sannak, és engem kért meg, hogy érjem tetten őket, mert engem nem ismertek.

- Megbízott benned? – csodálkozott Jouji.

- Nem. Egy próba volt, hogy alkalmas lehetek-e yakuzának.

- De te nem akartál az lenni!

A férfi elmerengett.

- Akkoriban fiatal voltam, és kerestem a helyemet. Nem tudtam, mihez kezdjek. Csak annyi volt biztos, hogy vinni akartam valamire. Abe-san segített, hogy kapcsolatokra tegyek szert, és az elengedhetetlen, ha üzletelni akarsz. Az ő tanácsára végül elvégeztem az egyetemet. Apa a halálakor pénzt hagyott rám, amivel sikerült megalapoznom a mai vagyonomat. Üzletember lettem. Adok-veszek, szállítmányozással foglalkozom, van két vidéki szállodám, és pár jó befektetésem Amerikában.

- És nem mellesleg segítesz a yakuzának…

Kenichi megmerevedett.

- Ez azért túlzás – mondta kis csend után, de Jouji éles tekintete nem eresztette. – Nem vagyok az Agamachi-gumi tagja, de befolyásos üzletemberként nem hagyhatok veszni olyan üzleteket, amikkel ők keresnek meg.

- Öltél már embert?

Kenichi úgy érezte, mintha fejbe verték volna. Csak nézett a fiúra, aki őt bámulta.

- Ezek szerint igen – mondta Jouji, amikor képtelen volt egy szót is kinyögni.

- Jouji…

- Ne mondj semmit! Azt az embert is megölted, aki… engem…? - Nem tudta kimondani, de nem is kellett. Kenichi tudta, kire gondol. A keze ökölbe szorult a fiú vállán.

- Mit mondanál, ha igent felelnék?

Jouji a férfi megmerevedett arcvonásait, gyűlölettől izzó szemét figyelte.

- Egyrészről örülnék, mert soha többé nem bánthat sem engem, sem másokat. Másrészről… nem akarnám, hogy vér tapadjon a kezedhez miattam. Nem éri meg, hogy bemocskold magad vele…

Kenichi lassan kifújta az eddig visszatartott levegőt.

- Nem hiszem, hogy egy csótány eltiprása bűn lenne – mondta ki, ami először eszébe jutott.

Jouji bólintott.

- Tudom, de érzem, hogy boldogtalan vagy. Látom a szemedben. Bűntudatod van azok az emberek miatt, én viszont nem akarom, hogy még az ő halála is a te lelkedet nyomassza.

A férfi magához ölelte.

- Rendben. – Azt már nem tette hozzá, hogy Hachirobei miatt nem lennének álmatlan éjszakái. Eddig nagylelkűen félretette ezt a problémát, de talán itt az ideje, hogy sort kerítsen rá. Abe-san megértő volt, amikor a múltkor beszéltek, biztos segít megszabadulni két hullától.

- Mire gondolsz?

- Miért?

Jouji egészen közel hajolt hozzá.

- Mosolyogsz.

- Felvidítottál – kócolta össze a haját még jobban. – Most viszont ideje lenne aludni. Menj vissza szépen a szobádba!

- Jól érzem magam itt – bújt vissza a takaró alá a fiú, és odahúzódott hozzá. – Mindig meztelenül alszol?  

Kenichi lehunyta a szemét.

- Ha nem alszol, visszacipellek a szobádba – közölte, hogy kikerülje a kényes kérdést.

A fiú úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Nincs barátnőd? Már itt vagyok egy hete, de nem találkoztam olyannal, akire ráillene ez a titulus. Faggattam Nori-sant, de ő csak hebegett. Genjo-san meg elviccelte a választ.

Kenichi morcos pillantást vetett rá. Feléje nyúlt, de a fiú kuncogva kisiklott a kezei közül.

- Csiklandós vagyok – nevette.

- Ezt talán nem kellett volna elmondanod – vonta fel a szemöldökét, és elkapta a derekát, mielőtt az ágy másik végébe mászhatott volna. A fiú kacagása az ő ajkára is mosolyt csalt. Aztán észrevette, hogy Jouji tágra nyílt szemmel bámul fel rá. Megdermedt. – Megijesztettelek? – El tudta képzelni, hogy a fiúban felrémlettek az emlékek, amikor ő leszorította az ágyra, hogy megcsikálja.

Jouji nemet intett.

- Még soha nem hallottalak ilyen őszintén nevetni. – Felnyúlt, és megérintette a férfi ajkát. – Apa mindig azt mondta, hogy hiszi, belül még mindig az a szeretetre éhes gyermek vagy, aki akkor voltál, mielőtt… Soha nem fejezte be a mondatot, de láttam, hogy mennyire bántja a dolog. – Félrebillentette a fejét, haja egy angyal glóriájára emlékeztette Kenichi-t. – Örülök, ha csak egy kis időre is, de sikerült eltüntetnem a felhőket a szemedből…

- Mostanában neked se volt okod a nevetésre – ült le a sarkára a férfi. Fogalma sem volt arról, hogy Jouji-t egyáltalán nem emlékezteti arra a szörnyű éjszakára. Annyira más volt ugyanis, mint az a másik férfi. Karcsú és elegáns volt, még így csupasz testtel, tetoválásokkal borítva is. Illata melegséget és biztonságot idézett fel a fiúban. Tudta abból, ahogy megérintette, ahogy ránézett, hogy inkább vágná le a kezét, mintsem kezet emeljen rá.

- Jól érzem magam nálad. Kicsit hiányzik az iskola, meg a barátok, de minden rendben.

Kenichi majdnem felszisszent. Az iskoláról teljesen megfeledkezett. Jouji vigyorgott.

- Tudom, hogy elfelejtetted, de Nori-san felhívta az igazgatót, hogy beteg vagyok.

- Néha nem tudom, mihez kezdenék nélküle.

- Boldogulnál – vágta rá a fiú határozottan. Huncut pillantással végigmérte a férfit. – Nem válaszoltál a kérdéseimre. Mindig meztelenül alszol? Van barátnőd?

Kenichi maga elé húzta a takarót. A fiú felcsúszott pólója és kócos haja olyan érzéseket ébresztett benne, amiket jobb volt eltakarni. Nem akarta megijeszteni.

- Ha tudtam volna, hogy átruccansz, felveszek valamit.

- Fogadjunk, hogy nincs pizsamád.

A férfi a homlokát ráncolta.

- Valahol van – felelte bizonytalanul.

Jouji felkacagott. Hasra fordult, úgy nézett fel rá.

- Nincs barátnőd, igaz?

Kenichi kényelmesebben elhelyezkedett, és a fejét ingatta.

- Nincs.

- Miért? Jóképű vagy, gazdag, biztos jó partinak számítasz.

A férfi nem tudta, hogyan fogalmazza meg, hogy undorodik a nőktől.

- Nem igazán… jövök ki a nőkkel.

Jouji a lábát lóbálta. Elgondolkodva méregette.

- Nem igazán van nő a házban, inkább férfiak vesznek körül. Félsz tőlük?

- A nőktől? Nem.

- Valami mégis van, amiért távolságot tartasz mindegyiktől.

Kenichi észre sem vette, hogy maga elé húzta a lábát, és átkarolta. Ez annyira védekező mozdulat volt, hogy a fiú szíve elszorult.

- Egyszerűen nem kedvelem őket…

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

- Meleg vagyok – mondta a férfi, és egyenesen a szemébe nézett.

Jouji hirtelen elfelejtett levegőt venni. Felült, és döbbenten bámult rá.

- Úgy érted, hogy a férfiakat szereted?

- Igen. A partnereim minden esetben férfiak.

- Oh. – Jouji megvakarta az orrát, és tanácstalanul pislogott. – Akkor… barátod van? Nem lesz féltékeny, amiért itt vagyok?

- Nincs állandó barátom. Csak… futó kapcsolataim.

- Nori-san sem a szeretőd?

- Nem – mosolyodott el Kenichi. – Honnan jutott eszedbe ez a butaság?

- Nagyon közel álltok egymáshoz, ezért gondoltam.

- Ő… - A férfi vállat vont. – Amikor megismerkedtünk, mindketten melegségre vágytunk. Csalódtunk az emberekben… így egymás karjaiban kerestük a vigaszt. Genjo felbukkanásával viszont minden megváltozott. Kis idő múltán rájöttünk, hogy jobb barátok vagyunk, mint szeretők. Ennyiben maradtunk, és ez nem is változott már évek óta.

- És Genjo-san?

- Ő nem meleg – vigyorodott el a férfi.

Jouji megint azzal a különös pillantással méregette.

- Akkor miért néz úgy Nori-sanra?

- Úgy?

- Úgy, mint aki halálosan szerelmes belé.

- Honnan tudod, hogyan néz olyankor valaki?

Jouji erre a szemét forgatta.

- Tizenhét éves vagyok, nem kétéves, nii-sama.

- Bocsánat. – Kenichi-t nevetés fojtogatta. – Barátnőd is volt már?

- Volt.

Most Kenichi-n volt a meglepetés sora. Hökkenten meredt a fiúra, mert eszébe sem jutott, hogy netán van valakije. Tényleg ideje, hogy elfogadja, Jouji nem kisgyerek.

- Most is van?

- Jártam egy lánnyal, de apa halála óta nem beszéltünk. Szerintem már el is felejtett.

- Kétlem. Egy olyan srácot, mint amilyen te vagy, nem lehet csak úgy elfelejteni.

- Tényleg? – A fiú elpirult.

- Tényleg – biztosította Kenichi, majd kinyúlt, és a karjaiba húzta. Féltékenységet érzett a lány iránt, aki oly nagy hatással volt rá. – Mesélsz róla?

- Alattam jár. Hirono-nak hívják. Csinos, okos lány. Jól csókol.

- Oh. Talán már… ti ketten…

- Nem feküdtünk le egymással, ha erre vagy kíváncsi, de már voltam lánnyal. Mint mondtam, nem vagyok kétéves.

Kenichi ezt most kezdte belátni. Jouji lassan túltette magát a vele történteken, visszatalált régi énjéhez, aki korántsem volt az a félénk kölyök, mint akinek megismerte.

- Jó volt?

- Aha – mosolyodott el a fiú, és felnézett rá. – Apa teljesen ki volt bukva, utána meg egész este arról beszélgettünk. Felvilágosított, és másnap reggel a kezembe nyomott egy doboz óvszert.

- Ez Otiji-re vall.

Jouji feltérdelt, és közvetlen közelről nézett a szemébe.

- Szeretted őt?

- Ő volt a jobbik felem…

- Akkor jó… - A fiú átkarolta. – Tudod, most azt kellene mondanom, hogy nem bánom, kit hozol ide, és örülnöm kéne, ha találsz magadnak valakit, de… félek, hogy akkor én már nem leszek neked olyan fontos.

- Ez butaság. – Kenichi felemelte a fiú állát. – Ettől soha nem kell félned, mert te mindig fontosabb leszel, mint bárki más. Érted? Hozzám tartozol… - Jouji elpirult, mire szabadkozni kezdett. – Nem úgy gondoltam, én…

A fiú tenyere a szájára tapadt.

- Veled aludhatok? Nem akarom, hogy megint rémálmod legyen.

Kis tétovázás után Kenichi bólintott.

- Keresek egy pizsamát.

- Maradj csak! Megbízom benned. Tudom, hogy nem bántasz.  

Összebújtak. Kenichi gondolkodás nélkül simogatni kezdte a fiú haját, beletúrt a sűrű fürtökbe. Hallgatta az egyenletes szuszogást. Bárcsak ő is ilyen könnyen el tudna aludni… Az álom azonban elkerülte.

A kislámpa fényénél a fiút nézte. Magába itta törékenységét, elnyílt ajkának vonalait, hosszú szempilláit, pisze orrát, apró fülcimpáit. Figyelte, ahogy a másik oldalára fordul, és a hátát az ő mellkasának simítja. A derekára fektette a kezét. A tarkójára hajolt, beszívta az illatát. Fájó sajgást érzett az ágyékában, de nem mozdult. Volt már nem egy szeretője, de ilyen megnyugvást és biztonságot nem érzett egyik mellett sem. Legnagyobb meglepetésére Jouji elfogadta őt olyannak, amilyen. Nem undorodott, s nem is félt tőle, pedig ő maga is vonzó fiú volt. Megbízott benne, hogy soha nem bántaná.

Kenichi köréje fonódott, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, nem jó ötlet, ha ennyire közel kerülnek egymáshoz. A fiú rabjává fog válni, ha már most nem az, és egy idő után… talán már nem lesz képes megtartani a szavát, hogy nem bántja… Mi lesz akkor? Nem tudta a választ, de azt igen, hogy egyelőre beéri ezekkel a lopott órákkal, amikor ő maga is nyugodt, normális embernek érezheti magát…

 

            Nori óvatosan belesett a szobába. Megnyugodva látta, hogy mindketten mélyen alszanak. Meleg test simult a hátához, felismerte Genjo illatát.

- Sssh… Elaludtak – suttogta.

Genjo átnyúlt a válla felett, és betette az ajtót.

- Már ideje volt. Aggódtam Ken-ért – mondta halkan.

- Amikor meghallottam a kiabálását, halálra rémültem – vallotta be Nori. – Láttam, hogy Jouji-sama bemegy hozzá, és utána hallottam a nevetésüket. Kenichi olyan régen nem nevetett…

Genjo átkarolta a derekát.

- Most már nem lesz semmi baja – vélte bizakodva. – Jouji-sama a megváltás, amire szüksége van…

 

4. Az emlékek útja

 

            Kenichi komoran ácsorgott a lépcső aljában. Előtte ott volt az ajtó, amely megválthatta, de egyúttal a végzetbe is taszíthatta.

- Biztos egyedül akarod végigcsinálni? – A halk hang hallatán megfordult.

- Igen. Ez az én feladatom.

- Bármelyik emberem örömmel a másvilágra segíti őket – szívott egy utolsót a cigijéből a férfi, majd elpöckölte. Lesétált Kenichi mellé, a vállára tette a kezét. – Nem vagy egyedül, nem kell magadnak csinálnod.

- Abe-san… - Kenichi csak nézte a férfi komoly, őszinte arcát.

Az első férfi, akibe beleszeretett, s aki ma is része az életének. Az első, Norin és Genjón kívül, akiben megbízott. Norihoz a kétségbeesés űzte annak idején, de Abe-hoz a vágy, a kínzó kéj utáni sóvárgás, amikor egy rövid időre elfelejthet mindent. Abe nem szolgaként bánt vele, pedig megtehette volna. Egyenrangú partnernek tekintette, és ezzel teljesen lefegyverezte Kenichi-t. Az egyetem alatt a szeretője volt, ám amikor a férfi oyabun lett, minden megváltozott. Sokáig alig érintkeztek, aztán Abe fiának megszületése után újrakezdték a viszonyukat. Már nem csak szexuális partnerei voltak egymásnak, hanem társak is. Üzletfelek. Az Agamachi-gumi sértetlenséget adott neki, üzleteket, amelyek az egyik leggazdagabb emberré tették, míg ő a cégén keresztül pénzt mosott a számukra, és legálissá tette az illegális üzleteiket. Veszélyes és kegyetlen világ volt ez, ahol állandó ellenségek lesték minden lépésüket, de Kenichi bízott Abe-ban. A férfi meg fogja védeni. Ám volt valami, amitől soha nem mentheti meg.

Az emlékeitől…

- Ne érezd magad felelősnek azért, ami Jouji-val történt. Nem a te hibád. Nem te lökted Hachirobei karjaiba, és nem te voltál az, aki megerőszakolta. – Abe mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Húztam- halasztottam, hogy meglátogassam. Ha leküzdöm a… - Elfordította a fejét, és a nyelvébe harapott.

- A félelmeidet? – Abe közel húsz évvel volt idősebb nála. Nem volt fiatal, de egyenes tartása és jeges, szürke szeméből sugárzó tántoríthatatlansága révén évtizedet lefaragott a korából. Ismerte Kenichi-t, mint a tenyerét. Lelki társaként tekintett rá, úgy beszélt, úgy is bánt vele. Már másfél éve nem voltak szeretők, de mégis olyan közel álltak egymáshoz, ahogy csak azok tudnak, akik már mindent láttak és megtapasztaltak a világ borzalmaiból.

- Igen. Gyáva voltam, aminek Jouji itta meg a levét.

- Kevés olyan bátor embert ismerek, mint te, Ken – válaszolta őszintén Abe. – Túltetted magad azon, amit veled tettek. Felülemelkedtél rajta, és képes voltál továbblépni.

- Nem. Csak eltemettem magamban, hogy soha ne kelljen vele szembenéznem.

- Bolond vagy! Az vagy, aki lenni akartál. Győztesként kerültél ki annak a szörnyetegnek a karmaiból, mert eljöttél onnan. Merészen léptél, amikor megmentetted Genjo családját, és nem féltél a szemembe nézni, amikor két emberem is pisztolyt szegezett a fejednek. Azt mondtad, nem félsz a haláltól, mert az csak jobb lehet, mint élni. Még mindig így gondolod?

Kenichi-nek Jouji nevetése visszhangzott a fülében.

- Nem.

- Miért?

- Jouji miatt. Miattad. Nori és Genjo miatt. Azok miatt, akik felnéznek rám, és tisztelnek. – Kenichi felemelte a kezét. – Vér tapad hozzá…

- De nem ártatlanok vére.

- Mindenki élete ér valamit.

- És a te életeddel mi van? – Abe dühösen összeszorította a száját, majd hirtelen magához húzta, és úgy csókolta, hogy Kenichi képtelen volt egyáltalán gondolkozni. – Fontos vagy nekem, és nekik is – mormolta az ajkára. – Te jelented nekik a reményt, hogy vannak még tisztességes emberek a világon. Te vagy az, aki bebizonyította, hogy ha az álmokért elég keményen küzdünk, bármit elérhetünk.

- Abe-san… - Kenichi újra gyereknek érezte magát, aki izzadt tenyérrel állt a fekete ruhába öltözött yakuza- tagok előtt.

- Menj! – Abe hátralépett, és az ajtó felé taszította. – Tedd, amit tenned kell, ha ez az ára, hogy végre békére lelj!

Kenichi mozgásra lett figyelmes. Genjo és Nori aggódva figyelték, de biztatóan bólintottak feléje. Mellette állnak, és nem ítélik el, pedig tudják, mit fog tenni. Megfordult, elfordította a zárban a kulcsot, és lenyomta a kilincset. Belépett a félhomályos szobába, majd belökte maga mögött az ajtót. Nekidőlt, és onnan bámult a két feléje forduló arcra.

- Jó estét! – köszönt halkan.

Michiko és Hachirobei egy-egy székhez voltak kikötözve. Az asszony reszketve ült, arca falfehér volt, de gyűlölettől izzott a tekintete. Hachirobei csupaszon vacogott. Napok óta tartották itt fogva őket, csak WC-re mehettek ki, de nem mosakodhattak, kenyéren és vízen kívül pedig mást nem kaptak enni.

- Már azt hittem, nem is teszed tiszteleted! – Michiko-nak jött meg először a hangja.

- Meg akarsz minket törni? – vicsorogta a férfi. – Várhatod, mikor fogok kegyelemért könyörögni! – A földre köpött.

Kenichi beszívta az izzadtság és a mosdatlan testek szagát. Orrába azonban olyan szagot érzett, amelytől felgyorsult a légzése és a kezdődő pániktól gyorsabban vert a szíve. A hátsó szoba parfümtől terhes illatát… Elnyomta a vágyat, hogy összekuporodva a fülére szorítsa a kezét. Dolga van itt.

- Nem tudom, melyikőtöket gyűlölöm jobban… - mondta, amikor végre képes volt beszélni. Szeme előtt Jouji arca lebegett, ahogy sápadtan feküdt a karjaiban, amikor rátalált.

- A kölyök miatt? – Michiko ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Tudom ám, miért hagytad el a Sakara-házat. Az anyósom a halála előtti agóniában sok mindent kifecsegett. Köztük rólad is ejtett pár szót. Tényleg olyan jó voltál az ágyban már tizenévesen, mint ahogy állította?

Kenichi mély levegőt vett.

- Élvezted, hogy kiszolgáltattad neki Jouji-t? Végignézted volna, ha nem megyek?

- Azért nem vagyok perverz – biggyedt le az asszony ajka.

Hachirobei megmozdult.

- Mennyi pénzt kérsz, hogy elengedj végre? Vagy valami másra vágysz? Bármit meg tudok szerezni, amit csak akarsz.

Kenichi ellökte magát az ajtótól.

- Nincs semmi, amit fel tudnál kínálni a szánalmas életedért cserébe… - indult feléje, majd elővette a pisztolyát. Nagyon ritkán használta, de rendszeresen gyakorolt, hogy formában legyen.

- Csak nem gondolod komolyan, hogy megölj azért a kis kurváért?! – Hachirobei halántékán megjelentek az első verítékcseppek.

- Nagyon is komolyan gondolom… - Kenichi a másik kezébe vette a kését. Kicsattintotta. Évek óta megvolt már, még az apjától kapta, és eddig sok jó szolgálatot tett neki. Megnyalta az ajkát, majd Hachirobei felé mutatta a pisztolyt. – Szerencsés napod van. A könnyebbik halált szánom neked, mert csak azt tetted, amit valaki más akart.

- Várj, Ichiyama!      

- Túl gyáva vagy ahhoz, hogy megtedd! – vágott közbe Michiko. – Elfutottál az anyád elől is, és most is mások végzik helyetted a piszkos munkát. Szánalmas és …

A fegyver dörrenése beléfagyasztotta a szót. Vér és agyvelődarabkák borították az arcát. Sokkoltan kapkodott levegőért. Hachirobei-t csak a kötél tartotta a széken. Kenichi egyszerűen felrúgta.

- Útban van – mondta nyugodtan, és a helyére csúsztatta a fegyvert. A kést viszont szorosan fogta. – Beszéltél az anyámmal? Igen? Gyávának tartasz, amiért elmenekültem előle? Nem lennénk most itt, ha ő nem lenne… Az a gonosz asszony… Remélem, a pokol legmélyebb bugyraiban szenved az örökkévalóságig! – Előrehajolt, szinte összeért az orra Michiko-éval. – Tönkretett. Félelemtől reszkető kurvát csinált belőlem! Gyere, fiam, játsszunk, amíg apád haza nem ér… - kuncogta vészterhes hangon, Michiko összerezzent tőle. – Megtanított rettegni, és gyűlölni. – Felemelte a kést. – Megtanította, hogy mindennek ára van.

- Ne! – Michiko sikított, de amikor lekevert neki egy pofont, elhallgatott. – Ölj meg végre, ha annyira ez a szíved vágya… - nyalogatta a vért az ajkáról. – Csak legyünk végre túl rajta…

- Jouji megbízott benned, és te mégis… kicsinyes bosszútól vezérelve, a szörnyeteg karjaiba lökted. Milyen anya vagy te?

- Nem vagyok az anyja! Örökbe fogadtuk, mert nem lehetett közös gyermekünk. Ő nem az én fiam, ő csak egy söpredék! Otiji mégis imádta, ajnározta! Bárcsak ő is meghalt volna az apjával együtt! – Michiko tébolyult tekintettel kiabált.

Kenichi nem érzett semmit, amikor mögé lépett, és elvágta a torkát. Előrehajolt, és végig a szemébe bámult, míg az utolsó sóhaj el nem hagyta a valaha csábos ajkakat.

- Üdvözlöm az anyámat! – suttogta a fülébe, majd zsebre dugta a kést, és az ajtó felé indult. Megtántorodott, ahogy kilépett, de Genjo időben elkapta.

- Vigyétek haza! A többit bízzátok rám! – Abe bátorító mosollyal megszorította Kenichi kezét.

Nori és Genjo feltámogatták a lépcsőn a férfit. Egyikük sem szólt, amíg a kocsihoz nem értek. Keizo azonnal kitárta az ajtót, és tartotta, amíg besegítették a főnökét.

- Vigyetek a Sakara-házhoz! – kérte halkan Kenichi.

- Ken, ez nem jó ötlet – próbált tiltakozni Genjo csendesen.

- Vigyetek… oda…! – Kenichi felemelte a fejét, és a szemében csak jéghideg üresség honolt.

- Rendben.

Néma csendben tették meg az utat odáig. A férfi kiszállt, és csak bámulta a ház romjait.

- Mennünk kellene… - Nori gyengéden megérintette a karját.

Kenichi nem szólt, csak elindult a ház felé. Nori és Genjo aggódva követték.

- Hová megy?

- Fogalmam sincs… - Nori Genjo karjába kapaszkodott, ahogy átmásztak a törmelékeken.

Kenichi-t nem érdekelte, hogy kormos lesz, vagy megszaggatja a ruháját. Látnia kellett, hogy a ház leégett, és a hátsó szoba most már csak sötét rémálmaiban kísértheti újra. Megállt ott, ahol valamikor a szoba volt, és körbeforgott. Csupán a sötét égbolt és a csillagok bámultak vissza rá, ahogy felnézett. Érezte, hogy Nori és Genjo aggodalmas tekintettel méregetik. Vannak dolgok, amiktől még ők sem tudják megvédeni…

Az emlékektől…

Hangokat hallott, simogató, kedves, ám megtévesztő hangot. Egy asszony hangját, akiben megbízott, s aki végül elárulta. A fülére tapasztotta a tenyerét, de minden hiába volt. A szavak a fejében voltak, nem kívülről szóltak.

Erős karok ölelték, finom hangot hallott.

- Ken! Ken! Kérlek!

Ám mindent elnyomott saját rettegő sikoltásának emléke. Nem volt menekvés. Ennyi évig elnyomta magában, de most végig kellett álmodnia az álmot.  

 

            Jouji aggódva hívta újra Nori telefonját, de a férfi ezúttal sem vette fel. Érezte, hogy valami baj van. Mondjuk, Kenichi szólt neki, mielőtt elment, hogy későn jön, ne várja meg, de aggódott. A férfi olyan furcsa volt…

- Végre! – Felkiáltott, amikor meghallotta a ház elé begördülő kocsi hangját. Végigszáguldott a folyosón, és már a lépcső felénél járt, amikor megpillantotta a belépő három alakot. Úgy torpant meg, hogy ha nem kapaszkodik meg a korlátban, lezuhant volna.

Kenichi-t Nori és Genjo támogatta. Sötét foltok borították fehér ingét, szürke zakóját. Vér és valami fekete anyag… Az arca holtsápadt volt, a tekintete pedig valahová a messzi távolba nézett. Rá sem pillantott Jouji-ra, ahogy elment mellette, mintha nem is látta volna. Utánanyúlt, de Nori elkapta a csuklóját.

- Ne, kérlek!

- Mi történt vele? Megsérült? Beteg?

Nori lehuppant a lépcsőre, és a fiú most először látta végtelenül fáradtnak. Lekuporodott mellé.

- Elmondod?

- Mennyit tudsz Ken-sama múltjáról?

- Soha nem mondta el, miért hagyta el a Sakara- házat, de elmesélte, hogyan találkozott veled és Genjo-sannal. Abe-sanról is mesélt.

- A nagyanyádról nem mesélt?

- Apa anyjáról? Nem.

Nori levette a szemüvegét, és az orrnyergét nyomkodta. Őt is az a fekete anyag borította, mint Kenichi-t. Jouji úgy sejtette, hogy korom lehet. Hol jártak?

- Egy évvel vagyok fiatalabb Kenichi-nél – kezdte a férfi. – A szüleim viszont nem sokat törődtek velem, nem volt pénzük, hogy a négy testvérem mellett még engem is eltartsanak. Az utcán éltem, loptam, hogy éhen ne haljak. Egyik alkalommal éppen a rendőrök elől futottam, amikor összeütköztem egy fiúval. Más volt, mint én. Nem volt élet a szemében, csak rettegés. Egyfolytában a háta mögé nézegetett, és összerezzent, ha hozzáértem. Ennek ellenére felajánlotta, hogy lakjam nála. – Nori a szemüvegét törölgette, de talán azért, hogy ne kelljen a fiúra néznie. – Felmentem hozzá, bámultuk a tévét, és ráment ettünk. Hosszú idő akkor először volt rendes tető a fejem felett. Vetkőzni kezdtünk a lefekvéshez. – Nori megdermedt, szeme előtt ott volt Kenichi törékeny alakja. – Nagyon vonzó fiú volt már akkor is, de… a testét vágás- és égésnyomok borították. Régiek, frissek. Szörnyű volt… Nem akart beszélni róluk, így annyiban hagytam. Éjszaka sikoltozva ébredt… - Nori visszatette az orrára a szemüveget, és a térdére könyökölt. – Szeretkeztünk. Valahogy teljesen természetes volt, hogy megtörtént. Melegséget kaptunk egymástól, amit a családunktól hiányoltunk. Hónapokkal később az utcán megmentettem a yakuza kezei közül Genjo-t, és hazavittem. Megváltozott az életünk, amikor megismerkedtünk Abe-samával. Egymásba szerettek Kenichi-vel… Akkor láttam először igazán boldognak. Egyetemre került, és megcsinálta a tetoválásokat, amelyek elfedték kínzásának nyomait. Ekkor meghalt az apja.

- A nagyapám?

- Igen. Kenichi nagyon szerette, és tartotta vele a kapcsolatot azután is, hogy eljött. Sakara-san szép vagyont hagyott rá, amivel megalapozhatta az életét. Ennek ellenére már nem mosolygott. Az emlékek kísértették, nem eresztették. Nem először fordult elő, hogy kiabált álmában…

Jouji átkarolta magát.

- Mi történt vele? Ki bántotta? Ha nem nagyapa és nem is apa, akkor…

- Te magad is tudod…

- A nagyanyám. Ezért gyűlöli a nőket…

- Igen. Nő azóta nem érintheti. Undorodik a közelségüktől.

- Menj fel hozzá! – Genjo állt meg felettük. – Szüksége van rád. Te vagy az egyetlen, aki megértheti, min ment keresztül. Mi már… kevesek vagyunk, hogy visszahozzuk a mosolyt az életébe.

Jouji kérdően Nori-ra nézett.

- Menj! Hadd sírja el végre a könnyeit…

Jouji ajka megremegett.

- Büszke lehet, hogy ilyen barátai vannak… - Felállt, és felrohant az emeletre.

Nori felpillantott Genjo-ra.

- Biztos, hogy jól tettük? Jouji még csak egy gyermek.

- Nem. Már nem az. – Genjo lehajolt, és felhúzta.

Nori a férfi vállára hajtotta a fejét.  

- Remélem, jól döntöttünk.

Genjo nem válaszolt, csak ajkát biztatóan a halántékára szorította.

 

            Jouji óvatosan lépett be a szobába. Csupán a kislámpa égett, ahogy mindig. Kenichi keresztben feküdt az ágyon. Zakója a földön hevert. Véres kés volt dobva az éjjeliszekrényre.

- Nii-sama! – Aggódva feltérdelt mellé, és megérintette a vállát.

Hátrahőkölt, ahogy a férfi összerezzent, és arrébb húzódott tőle. Azt a rettegést pillantotta meg a szemében, amit a sajátjában szokott a rémálmok után. De a férfi mióta küzd velük?

- Ssh… Én vagyok az… Nincs semmi baj. – Gyengéden maga felé húzta, míg át tudta karolni. Most ő volt az, aki simogatta a férfi haját, és halkan susogott. – Most már minden rendben van. Itt vagyok…

Megijedt, amikor a férfi remegni kezdett, de aztán felnézve megpillantotta a könnyeket, amelyek a szeméből ömlöttek. Megérintette az arcát, és rámosolygott.

- Soha többé nem bánthat… - Hagyta, hogy az ő könnyei is kicsorduljanak. Pontosan tudta, mennyire rettegett a férfi annak idején, de az ő szenvedése semmi volt hozzá képest. Neki csak egyszer kellett átélnie, s utána vigyáztak rá. De Kenichi nem volt ilyen szerencsés. Újra és újra megtették vele azokat a szörnyűségeket. Mielőtt meggondolhatta volna magát, beszélni kezdett arról, ami vele történt. Elmesélte a rettegést, a fájdalmat, az ürességet… s végül a megnyugvást, a biztonságot, amelyet Kenichi nyújtott neki. Nem várta, hogy a férfi is elmeséli majd, mi történt vele, csupán azt akarta megértetni vele, hogy számára Kenichi jelentette a megváltást, amire szüksége volt a megalázása után.

- Nem értettem, mit akar tőlem… - A férfi szavai rekedten hangzottak. – Nem értettem, miért csókolgat, és miért erőlteti le a torkomon a gyógyszert, amitől teljesen kába lettem. Túl fiatal voltam, hogy megértsem… Neki az szerzett örömet, ha fájdalmat okozhatott. Ügyelt arra, hogy ne látszódjanak a kék foltok, a sebek, amiket rajtam ejtett. Megfenyegetett, hogy ha beszélek apámnak, ő el fog küldeni a háztól, én viszont túlságosan szerettem apámat és Otijit, hogy ezt megkockáztattam volna. Kihasználta gyermeki hiszékenységemet, a félelmeimet… Megerőszakolt… Olyan dolgokra kényszerített, amiktől mocskosnak és üresnek éreztem magam… és nem volt menekvés… Amikor elég idős lettem, ráébredtem, hogy ez nem helyes. Tennem kell valamit, mielőtt… teljesen tönkretesz, de… már késő volt. Beleégett a lelkembe az a hátsó szoba… - A szavak megállíthatatlanul törtek elő belőle. Mélységes fájdalom áradt a hangjából, és ott égett a szemében.

- Nem a te hibád volt… Gyermek voltál még… - Jouji gyengéden megsimogatta az arcát. – Nem hibáztathatod magad azért, amit egy beteges elme veled tett. Nem engedheted, hogy ő győzzön! Engedd el az emlékeket… Most már nincs szükséged rájuk, erős emberré váltál, aki megvéd másokat. Most már nem bánthat senki…

Kenichi magához vonta a fiút. A nyakába temette az arcát, és végre kitört belőle a zokogás. Nem számított, hogy harminckilenc évesen a férfiember már nem sír. Ezeket a könnyeket el kellett sírnia, hogy végre megnyugodjon a lelke, és az emlékek elfoglalják méltó helyüket a múlt átláthatatlan ködében…

 

5. A szeretet útja

 

            Jouji lelkesen vigyorogva rohant le a lépcsőn.

- Dr. Namiki azt mondta, mehetek iskolába! – számolt be Nori-nak, aki a főnökére várt egy halom aláírnivalóval.

A fiút Kenichi és az orvos követte kicsit lassabb tempóban.

- Köszönöm, hogy eljött – köszönt el a doktortól Kenichi, majd Nori gondjaira bízta.

Jouji követte őt a dolgozószobába.

- Elmehetek vásárolni? Minden cuccom ott maradt a régi házban. – Elbizonytalanodott. – Ha eljössz velem, akkor el is mehetek értük…

Kenichi magához intette, és lehúzta az ölébe.

- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam meg, de a ház… azon az éjszakán leégett. Semmi sem maradt, amit el tudnál hozni…

Jouji ajka lebiggyedt.

- Apa fotói sem?

Kenichi felsóhajtott.

- A halála után kaptam egy dobozt, tele fontosnak ítélt fotókkal és papírokkal. Még a gyerekkori rajzaidat is megőrizte…

Jouji megnyugodva elmosolyodott.

- Akkor minden rendben van. Miért neked, és nem anyunak küldte el őket? – ütött szöget a fejében.

- Azt hiszem, nem bízott az anyádban. Mint kiderült, jogosan.

- Mi lesz most velem?

- Nemsokára nagykorú leszel, addig én leszek a hivatalos gyámod. Megfelel így?

A fiú bólintott, és átkarolta a nyakát.

- Tökéletesen. – Felugrott. – Akkor mégis el kell mennünk vásárolni!

- Ha csinálsz egy listát, szerintem Nori be tudja szerezni, ami szükséges.

Jouji csípőre tette a kezét, és elhúzta a száját.

- Én akarok elmenni vásárolni. A plázába. Apa el szokott vinni… - játszotta ki az utolsó ütőkártyáját.   

Kenichi hátradőlt, és úgy nézett rá. Nézte a mosolygó arcot, a nyugodt szempárt. Jelenlegi életének értelmét.

- Rendben. Mikor szeretnél menni?

- Hétfőn már iskola. Addigra be kell szerezni a ruhákat, a sulis cuccokat. A tankönyvek is odavesztek…

- Azokról majd Nori gondoskodik – közölte a férfi. Nem volt hajlandó még azok után is a városban bolyongani. – Ma délután lesz egy kis időm, ha az megfelel.

- Tényleg? – Jouji vigyorgott. Végre úgy viselkedett, ahogy egy minden vele egykorú. Nevetett, rohangált, és életet hozott Kenichi és embereinek hétköznapjaiba. – Megyek, addig megkérdezem Genjo-sant, hogy tudok-e neki segíteni valamiben.

- Rendben. – Kenichi gyengéden rámosolygott, és amikor becsukódott a fiú után az ajtó, megfordult, kibámult az ablakon. Nem is olyan rég még azt sem tudta, képes lesz-e valaha is mosolyogni. Most meg… Jouji olyan érzelmeket ébresztett fel benne, amikről már rég lemondott. Gyengédséget, kedvességet, részvétet, aggodalmat, szeretetet… Neki köszönhetően elfogadta a múlt történéseit, és túltette magát rajtuk.

- Boldog vagy? – Nori állt mellette, és éles tekintettel figyelte.

- Nem is vettem észre, amikor bejöttél.

- Mert itt vigyorogsz magadban, és nem arra figyelsz, amire kellene – mutatott az aktákra a férfi.

- Igazi rabszolgahajcsár vagy…

- Csak neked akarok jót – jelentette ki Nori elfojtott mosollyal. – Hallom, ma délután vásárolni mész Jouji-samával.

- Ne is mondd… A tankönyveket neked kell beszerezni.

- Már beszéltem az igazgatóval, hogy Jouji rendelkezésére álljanak a könyvek és a bepótolni való jegyzetek.

- Elmondtam neki, mi történt a házzal. Egész jól fogadta, de az apja fotóit sajnálta. Szerencsére Otiji mindenre gondolt, és elküldte a másolatokat. Párat be lehetne keretezni, és felrakni itt-ott a falra. Mit gondolsz?

- Jouji-samát nagyon boldoggá tenné. Rólad is van pár fiatalkori kép, azoknak is találok helyet.

Kenichi figyelmeztető pillantást vetett rá.

- Ha rajtad múlna, az összes kép a falon függne, vagy a zongorán állna…

Nori elmosolyodott.

- Pontosan. Végre úgy nézne ki ez a ház, mint egy otthon, nem mint egy múzeum.

Kenihi szíven ütötte a megjegyzés.

- Komolyan így gondolod?

- Igen. Gyönyörű ez a ház, de eddig pont az hiányzott belőle, ami otthonná teszi. A nevetés és a boldogság. Jouji mindannyiunk életét megváltoztatja, nem csak a tiédet. Keizo végre szerelmet vallott annak a lánynak, akit már egy éve messziről csodált. Jouji beszélte rá, és most rettentően büszke magára. Hiro kibékült az apjával a hétvégén, miután Jouji javaslatára meglátogatta az öreget odahaza.

Kenichi nézte a barátja arcát.

- Mi van veled és Genjo-val?

Nori elpirult.

- Mi lenne?

- Jouji szerint halálosan szerelmes beléd. Te is szereted őt? Nekem miért nem mondtátok el?

Nori megigazította a szemüvegét.

- Halálosan szerelmes? – ismételte, és életében először látta Kenichi, hogy bután néz. Felnevetett.

- Azt akarod mondani, hogy nem tudod?

- Elég közel állunk egymáshoz, de soha… - Nori tanácstalanul nekitámaszkodott az asztal szélének. – Lefeküdtünk tavaly szilveszterkor – vallotta be. – Néha megkeres, és olyankor… - vállat vont. – Érted. Nem gondoltam, hogy komolyabb érzelmeket táplál irántam. Azt hittem, beléd szerelmes.

- Belém? – Kenichi a fejét ingatta. – Soha nem volt köztünk semmi, és én hiszek Jouji-nak. Genjo téged szeret, nem engem, csak túl vak voltál, hogy észrevedd.

Nori a hajába túrt.

- Nem tudom, mit gondoljak.

- Te… érzel valamit iránta?

A férfi erre fülig vörösödött.

- Szeretem – nyögte ki nehezen.

- Akkor mi lenne, ha ezt neki is elmondanád? – kérdezte Kenichi finoman.

- De…

- Menj már! – Kenichi felállt, és a vállára tette a kezét. – Eleget ajnároztatok, itt az ideje, hogy magatokra is gondoljatok. Maradjatok itthon, és tisztázzátok ezt az egészet, amíg mi elmegyünk vásárolni.

- A papírok – mozdult meg tétován Nori, de barátja ellen mondást nem tűrően az ajtó felé lökte.

- Nem dől össze a világ, ha egy kicsit kimozdulunk. Genjo Jouji-val van, keresd meg őket. Útközben szólj Keizo-nak, hogy készítse elő a kocsit.

- Igenis.

Kenichi felment a szobájába, hogy átöltözzön. A zuhany alól lépett ki, amikor Jouji berobbant a szobába.

- Ezt látnod kellett volna, nii-sama! – kiáltotta csillogó szemmel. Nem törődött azzal, hogy a férfi semmit sem visel, és kényelmetlenül érzi magát váratlan betoppanásától.

- Micsodát?

- Nori-sant! Szólt, hogy készülődjek, mert korábban megyünk vásárolni, és már szólt Keizo-nak is, de olyan furcsán idegesnek tűnt. Elköszöntem, de az ajtónál megálltam leskelődni.

- Ezt talán nem kellett volna – fedte meg a férfi, és öltözni kezdett.

- Kíváncsi voltam – vont vállat a fiú nyugodtan, majd már mondta is tovább. – Genjo-san is észrevette, hogy valami nincs rendben. Látnod kellett volna az arcát, amikor Nori-san nekiszegezte a kérdést, hogy szerelmes-e beléd? – Jouji vigyorgott. – Mind a ketten azt hitték a másikról, hogy beléd szerelmes. Tiszta buták!

- És? Remélem, nem leselkedtél túl sokáig.

- Amikor egymás karjaiba borultak, elosontam – kacsintotta a fiú. – Tök szuper volt!

- Örülök, hogy boldog vagy – felelte Kenichi elfojtva elégedett mosolyát. – Most viszont menj, öltözz át. A kocsinál várlak.

- Igenis. – Jouji elrohant, csak úgy dübörgött a folyosó.

Nori-nak igaza volt, a fiú jelenléte máris üdítő változatosságot hozott a házba. Lerúgott tornacipő hevert az előszobában, és egy kabát volt lehajítva a kisasztalra. Jouji nem vesződött azzal, hogy a helyükre tegye őket, amikor bejött az udvarról. A nappaliban sportról és számítógépes játékokról szóló magazinok szóródtak szét a szőnyegen. A dolgozószobában Jouji a kanapé egy sarkába gyűrte a párnákat, hogy kényelmesen rálásson a férfira, amikor az dolgozik. Már semmi sem volt rideg és élettelen. Eddig minden olyan volt, mint egy kiállításon. Most viszont az áradt a tárgyakból, hogy laknak itt. Otthon lett. Még nem tökéletes, de már megtette az első lépéseket felé.

- Kapj el! – Jouji vágtázott lefelé a lépcsőn, nevetett. A tízedik fokról elrugaszkodott, és még hangosabban kacagott, amikor Kenichi karjaiban landolt, és a férfi körbepörgette.

- Indulhatunk?

- Igen.

Kenichi egész úton Jouji-t hallgatta, aki a férfi telefonjába jegyzetelt, nehogy elfelejtsenek valamit. Elvégre most nem volt itt Nori, hogy mindent fejben tartson.

- Úgyis elfelejtünk valamit – cukkolta a fiút, mire szemrehányó pillantást kapott válaszul.

- Azt nem akarom. – Jouji aggódva rágta az ajkát. – Van elég pénzünk, hogy ennyi mindent vegyek? – mutatta a hosszú listát. 

- Ez miatt ne aggódj! – Kenichi eddig is hatalmas vagyon felett rendelkezett, amihez most hozzájött Otiji öröksége. – Ruhákat mindenképpen kell vennünk, nyárit és télit is. Ehhez hozzájön az iskolai felszerelés, táska, tornacucc; ezek is kellenek. Könyvek, szótárak, és mivel már nem vagy kisgyerek, egy laptop is.

- Kapok egy laptopot? – Jouji úgy bámult rá, mintha a világot ajánlotta volna fel. – Anya nem engedte, hogy apa vegyen egyet.

- Szükséged van rá az iskolához. Otthon van internet, szóval ezzel se lesz gond. Kell egy telefon, mert nem akarok aggódni, ha el akarsz menni a barátaiddal, és nem tudsz szólni, merre vagy.

Jouji szájtátva meredt rá.

- Komolyan gondolod, ugye?

- Igen. Tizenhét éves vagy, nem lehetsz telefon nélkül. Írd hozzá ezeket is, meg minden mást, amire még szükséged lehet. A holnapi nap folyamán kiválasztod a végleges szobádat, vagy miattam maradhatsz ott is, ahol most vagy. Át kell alakítanunk a szobát, hogy megfeleljen az igényeidnek. Kapsz egy megfelelő asztalt, hogy tanulni tudj, és polcokat a könyveknek.

Jouji szólni képtelen volt, majd hirtelen a mellkasára omlott.

- Jó helyem van abban a szobában – motyogta. – A tied mellett van.

Kenichi szívét jóleső melegség töltötte el.

- Akkor ott maradsz?

- Igen.

- Rendben.

- Megérkeztünk – szólt hátra Keizo. Aggodalmasan pásztázta a tömeget. – Biztos, hogy ne kísérjem el, Ichiyama-sama?

- Nem kell, egyedül is boldogulunk.

- Hogyan fogjuk hazavinni a holmikat? – kérdezte Jouji, ahogy kiszálltak.

- Kérünk házhoz szállítást – mosolygott rá Kenichi, majd széttárta a karját. – Innentől te vezetsz. Apáddal hová jártatok?

Jouji arca felderült, és kézen fogta. Mindenről eszébe jutott valami kedves emlék, amely megmosolyogtatta a férfit, és egy idő után úgy érezte, mintha Otiji is ott lenne velük. Megértették egymást a fiúval, szavak nélkül is tudták, mire gondol a másik, így az eladók néha elég furcsán méregették őket. Ennek ellenére a férfi bankkártyája hamar útját állta a kérdéseknek.

- Biztos, hogy ez a divat? – kételkedett Kenichi néhány darabnál, de Jouji csak a nyelvét öltögette.

Mire túljutottak a ruhaosztályon, teljesen kimerültek. Beültek egy kávézóba, ettek, aztán Jouji már rángatta is tovább. Kenichi élete legfárasztóbb, mégis legboldogabb délutánját élte meg. Az iskolába is hamar megvettek mindent, mert Jouji-t úgy nevelte az apja, hogy ne az ár, hanem a minőség alapján döntsön. Épp az egyik üzlet előtt álltak, hogy megbeszéljék, a könyvesbolt vagy az informatikai üzletet vegyék előre, amikor egy fiú nekiütközött. Kenichi gyorsabb volt, mint a gyerek.

- Ez az enyém! – ragadta meg a csuklóját, amelyben már ott volt a pénztárcája.

- Én… - A gyerek falfehérre sápadt. Láthatóan most először fordult elő, hogy elkapták, mert a döbbenettől és a rémülettől moccanni sem tudott.

- Valami probléma van? – Az egyik biztonsági őr résen volt.

Kenichi nemet intett.

- Nem történt semmi. A fiam barátja úgy gondolta, megviccel minket. Igaz, Jouji?

- Igen. – A fiú gyorsan vette a lapot, bólintott.

A biztonsági őr elnézést kért, és továbbsétált.

- Miért védett meg? – A gyerek bizalmatlanul méregette őket.

- Mert ismertem egykor valakit, aki ugyanazt csinálta, amit te.

A fiú kíváncsian bámult fel rá.

- Mi lett vele?

- A titkára lett – kotyogta közbe Jouji. – Nii-sama jó ember. Nem kell félned.

Kenichi pénzt vett elő, és a gyerek kezébe nyomta egy névjegykártyával együtt.

- Ha valaha is segítségre van szükséged, keress meg!

- Honnan tudjam, hogy maga nem yakuza vagy még rosszabb?

Kenichi leintette a felháborodó Jouji-t, aki meg akarta védeni.

- Ismered az Amagachi-gumit?

- Hallottam már róluk – ismerte be kelletlenül a fiú.

- Az oyabun a legjobb barátom. – Kenichi lehajolt hozzá. – Ez viszont nem jelenti azt, hogy rossz ember lennék. Érted?

A gyerek bólintott, majd hirtelen megfordult, és beleveszett a járókelők tömegébe. Kenichi utána nézett, de nem mozdult, hogy a nyomába eredjen.

- Szerintem menjünk a könyvesboltba. Kapok mangákat is? – Jouji megfogta a kezét.

- Igen, persze.

- Mi lesz vele? – bökött a fiú után.

- Nem tudom – sóhajtotta Kenichi, majd átkarolta Jouji vállát, úgy folytatták az útjukat.

Az informatikai boltban sikerült először összekülönbözniük. Mind a ketten fáradtak voltak, türelmetlenebbek is, így ha az eladó nem lép közbe, akkor bizony veszekedésig fajultak volna a dolgok.

- A drágább nem jelenti azt, hogy jobb is – bólintott Jouji felé a férfi. – Ennek ellenére édesapádnak igaza van. Ebben az esetben a minőségnek ára – veregette meg a laptop fedelét.

Jouji durcás arcot vágott.

- Kenichi-san nem az apám – közölte.

Az eladó arcán átfutott némi zavar, de gyorsan túltette magát rajta, és szemrebbenés nélkül fordult Kenichi felé. A férfi viszont döbbenten meredt a fiúra. Most először fordult elő, hogy nem nii-samának szólította, és érezte, hogy ez jelent valamit. Jelez valamit, de bele sem mert gondolni, mit.

- Ezt kérnénk szépen – mondta nagyot sóhajtva.

- Igenis, uram! Még valamit?

- Táskát, és minden hozzávalót, amire szüksége lehet.

- Most viszik el? Elég nagy pakk lesz.

- Nem, házhoz szállítást kérünk. – Kenichi elővette a bankkártyáját, majd Jouji-ra pillantott. – Kérsz még valamit?

- Nem, köszönöm. – Jouji még mindig durcásat játszott.

- Ha a másikat kéred, akkor azt veszem meg – mondta engedékenyen a férfi.

- Nem, tetszik ez.

- Akkor?

Végül Jouji makacsul hallgatott, így elhagyták az üzletet. Már az utcán jártak, a kocsi felé tartottak, amikor Kenichi megkérdezte, mi baja.

- Nem vagy az apám.

- Az zavar, hogy az apádnak hittek? – torpant meg Kenichi olyan hirtelen, hogy pár járókelő nekiment.

- Igen.

Kenichi zsebre dugta a kezét.

- Rossz apa lennék? – kérdezte halkan.

- Nem.

- Értem. – Kenichi nem értette. Ez látszott az arcán is, mert a fiú belekarolt.

- Nem lennél rossz apa, de nekem már volt egy apám, aki elhagyott, és egy másik, aki meghalt. Nem akarlak téged is elveszíteni. Tudom, hogy butaság, de így érzek. Nem is hasonlítunk, és különben meg…

- Igen?

Jouji a fejét rázta, és a nyakába temette az arcát. Kenichi átkarolta. Talán jobb is, ha nem tudja, mi jár a fiú fejében. Másrészről meg igenis tudni akarta az okot.

- Örülök, hogy te vagy apa bátyja – motyogta a fiú alig hallhatóan.

Jouji hajába temette az ujjait, és összekócolta a haját. Beszívta az illatát. Bármennyire fáradtnak érezte magát, boldog volt.

- Én is örülök, hogy Otiji rád talált… - suttogta a fülébe.

Amikor a fiú felmosolygott rá, hirtelen megértette a szeretet hatalmát. Ez a fiú kellett hozzá, hogy megértse, eddig milyen magányos volt, s hogy szeretet nélkül elveszett a lelke. Jouji szeme döbbenten tágra nyílt, amikor a férfi olyan erővel szorította magához, hogy nem kapott levegőt. Viszonozta az ölelést, mert azt akarta, hogy Kenichi megértse, nem számít, hogy nem vér szerinti rokonok, de amíg fontosak egymásnak, mindig összekapcsolja majd őket a szeretet.        

   

6. A szerelem útja

 

            Kenichi úgy bámult a levegőbe, hogy Nori kezdett aggódni.

- Mi a baj? – ült fel az asztal szélére.

- Miért?

- Olyan furcsa vagy, amióta elmentetek vásárolni. Történt valami?

Kenichi nemet intett. Az elmúlt napokban annyi mindent kellett elintézniük. Átalakították Jouji szobáját, és hozzácsatolták a mellette levőt, ahol tanulószobát rendeztek be neki. Megérkeztek a megvett dolgok, amiknek a fiú keresett helyet. Egész nap rohangált, pakolt, lelkesedett, és kétpercenként berontott a dolgozószobába, hogy Kenichi-t magával rángassa. A férfi legalább olyan boldog volt, mint a fiú, mert örült, hogy végre túltette magát a történteken. Ma reggel Jouji visszamehetett az iskolába, ő maga vitte el, és kirakta a kapu előtt. Addig figyelte, míg a barátai nyakába nem ugorva, nevetve el nem tűnt a szeme elől.

- Valaminek mégiscsak történnie kellett… - vélte Nori.

- Azt mondta, nem akarja, hogy az apjának higgyenek…

- Oh! Szóval ez zavar. Elmondta, miért?

- Nem akar még egy apát elveszíteni. – Kenichi megperdült a székével, és kibámult az ablakon. – Már nem kisgyerek. Pontosan tudja, mivel jár, hogy fenntartom a kapcsolatot Abe-sannal.

- Meg akarod szakítani az üzletet vele?

Kenichi felsóhajtott.

- Fogalmam sincs, mit tegyek. Az eszemre hallgatva, nem a válasz.

- És ha a szívedre?

- Akkor már fel kellett volna hívnom Abe-sant… Egyedül akarok maradni, ha nem baj – nézett fel Nori-ra.

- Ahogy parancsolod… - A férfi meghajolt, és elhagyta a szobát. Azonnal Genjo keresésére indult.

- Mi a baj? – A férfi épp edzett az alagsorban berendezett teremben. Zihálva kapott fel egy törölközőt.

- Ken azon töpreng, hogy megszakítja a kapcsolatot Abe-samával.

Genjo arca megrándult.

- Nem túl jó ötlet. Jouji miatt?

- Igen. Úgy véli, veszélyes rá nézve.

Genjo nagyot fújt.

- Abe-sama megvédi őt, és amíg mindenki azt hiszi, hogy szeretők, nem eshet baja se neki, se egyik emberünknek sem. Ezt neki is be kell látnia. Sőt, Jouji-nak is. Bármennyire is nehéz. Hívd fel a wagashirát! Beszélnünk kell Abe-samával!

- Igenis.    

 

            Kenichi felállt, és nekidőlt az ablakkeretnek. Kibámult a kertbe. Olyan furcsa volt, hogy Jouji nem izeg-mozog a kanapén, és nem sürgölődik körülötte. Hiányzott neki. Úgy érezte, nem kap levegőt, annyira fájt a hiánya. Ennyire függene tőle? Máris a rabjává vált volna? Mi ez az érzés, amely gúzsba köti?

Tehetetlenül nekidöntötte a homlokát az üvegnek. Szerelmes lenne? Abe-san iránti érzelmei messze nem voltak ilyen erősek, birtoklóak, fájdalmasak. Mihez kezdjen? Jouji mégiscsak az unokaöccse. Otiji vajon mit szólna, ha tudná, mit érez? Dühös lenne? Áldását adná? De ami a legfőbb… Jouji mit mondana? Hogyan tartsa titokban előtte? Túl sokat van mellette, előbb-utóbb feltűnik neki a vágya, a teste nem tud hazudni.

Megcsörrent a telefonja, felvette. Az sms-t Jouji küldte. Megsajdult a szíve. A fiú rá gondolt, amikor ő rá. Véletlen lenne? Ugyanúgy hiányzik Jouji-nak, ahogy ő neki?

Ne küldd értem Keizo-sant, mert suli után elmegyek a haverokkal a játékterembe. Hiányzol. Jouji

Lehunyta a szemét. Hiányzol. A szó benne visszhangzott, választ adott a kérdésére. Vagy félreérti? Belelátja ebbe az egy szóba, amit bele akar látni? Mit tegyen? Az esze azt súgta, tartsa magát távol a fiútól, mert mégiscsak Otiji fia, de a szíve… viszonzásra vágyott, ahogy még soha életében.

Lehuppant a székre, és a tenyerébe temette az arcát. Megtörtént, amit mindenképp el akart kerülni.

Beleszeretett.

Tudta, hogy a szív nem választja meg, kibe szeretünk bele. Mégis… Jouji annyira fiatal volt, gyermek még. Ráadásul barátnője van, és ő csak a nagybácsi szerepét töltheti be az életében. Mit kéne tennie? Nem teheti meg, hogy elküldi Jouji-t, hiszen a fiú számít rá. Csupán tűrnie kell, és elviselnie a viszonzatlan érzelmeket. Be kell érnie a lopott órákkal, amikor vele lehet, érintheti, hallhatja a hangját, láthatja a mosolyát. Vajon képes lesz rá?

 

Jouji vigyorogva lépett ki a kapun, és belebokszolt a barátja vállába.

- Végre!

- Milyen volt az első napod? – kérdezte Sho, és átölelte a barátnője derekát.

- Mindjárt dobta a csaját – szólt oda az éppen telefonáló Kazushi, aki azért fülelt a társaságra.

- Nem dobtam, csupán szakítottunk – javította ki Jouji.

- A kettő nem ugyanazt jelenti? – értetlenkedett Sho. 

- Van némi különbség – mondta Ran. – A szakítás finomabb, mintha dobta volna.

- Hát, ha te mondod… - húzta el a száját Sho.

Jouji vállat vont.

- Apa halála óta nem találkoztunk. Nem érzek iránta semmit.

- Na, de azért arra jó lett volna…

- Sho, neked mindig csak azon jár az eszed! – mordult a fiúra a barátnője.

Felnevettek. Jouji viszont felfigyelt egy fekete kocsira, amely leparkolt a járda mellett. A kiszálló férfi ismeretlen volt a számára, de amikor egyenesen rá bámult, és kitárta az autó hátsó ajtaját, már tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. Küldött egy sms-t Kenichi-nek, hogy a srácokkal elmegy a játékterembe, akkor miért küldött érte kocsit?

- Mi a hézag?

- Egy pillanat… - Jouji elindult a férfi felé, majd tisztes távolságban megállt előtte. – Jó napot! Segíthetek?

- Te vagy Sakara Jouji?

- Igen.

- Szállj be, kérlek!

- Kenichi-sannak megmondtam, hogy még nem megyek haza. Valami történt vele?

- Nem Ichiyama-san küldött. Kérlek, gyere velem!

- Nem. – Jouji kihúzta magát. – Addig nem, amíg nem tudom, ki maga.

A férfi kelletlenül behajolt a kocsiba, és beszélt pár mondatot valakivel, majd kiegyenesedett.

- Mond neked az a név valamit, hogy Abe-sama?

Jouji nagyot nyelt. Bólintott.

- Akkor tudod, kivel kell találkoznod… - A férfi oldalra lépett, mint aki biztosra veszi, hogy a fiú engedelmeskedni fog neki.

Nem is tévedett.

- Fiúk, ma nem tudok veletek menni! Holnap találkozunk!

- Ne már, Jou!

- Bocs! – Jouji elindult a kocsi felé, majd nagy levegőt véve, és bátorságot gyűjtve beszállt a hátsó ülésre. – Jó napot!

Az idős férfi bólintott. Nem szólalt meg, amíg el nem indultak, de a tekintetét nem vette le róla.

- Szóval te vagy Sakara Jouji, Ken unokaöccse.

- Igen, uram.

- Mesélt rólam?

- Igen, uram.

A férfi elmosolyodott.

- Udvarias és bátor kölyök vagy. Nem mindenki mert volna beülni mellém.

Jouji jól megfontolta a választ.

- Tudom, hogy Ken-san nagyra tartja önt. Nem hiszem, hogy fájdalmat okozna neki azzal, hogy bánt engem.

- Miért?

Jouji nagyot nyelt.

- Szerelmesek voltak egymásba, és még mindig tartják a kapcsolatot. Ez nem történt volna meg, ha megromlott volna a viszonyuk.

- Igen, ez igaz. – Abe-san kibámult az ablakon, majd hirtelen nekiszegezte a kérdést. – Mit érzel Ken iránt?  

A fiú nem tudta, mit mondjon. Zavarában fülig vörösödött.

- Én… az unokaöccse vagyok, uram.

- Igazán? Szerintem meg szerelmes beléd. Nem épp nagybácsis érzelem…

- Ez… maga nem tudja, mit beszél! – Jouji keze ökölbe szorult.

- Nem hiszel nekem? – A férfi elmosolyodott.

- Nem. Ő… soha nem utalt rá, és…

- Azért, mert nem mondott neked erről semmit, még nem jelenti, hogy nem így van. Kenichi korán megtanulta, hogy az érzelmeit gondosan el kell titkolnia. Lényegtelen, hogy fájdalom, kedvesség, vagy szeretet. Tudsz az anyjáról?

- Igen.

- Akkor tudod, miről beszélek.

Jouji bólintott. A kezét nézte.

- Maga szerint tényleg szeret?

- Igen. Más nem vehetné rá, hogy azon töprengjen, a biztonságod érdekében megszakítja velem az üzleti kapcsolatot.

A fiú felkapta a fejét.

- Soha nem tenne ilyet!

- Érted igen. Te veszélyesnek ítéled a velem való üzletelést, így Kenichi most azon gondolkodik, hogy felbontja a szerződésünket. Tudod, hogy ez mivel fog járni? – Abe-san nem várta meg a választ, keményen folytatta. – Híre megy, hogy már nem védi a család. Sebezhető lesz. Nagyobb veszélybe sodorja magát, téged és az embereit, mint most van. Értesz?

- Mit tehetnék?

- Bírd rá, hogy vesse el az ötletet!

- Mi van, ha téved, és mégse jelentek neki annyit?

Abe-san elgondolkozva bámult rá.

- Tudod, hogy miért égett le a házatok?

A fiú lassan megrázta a fejét. Sejtette a folytatást.

- Amikor Kenichi rajtakapott téged Hachirobei-jel, iszonyú haragra gerjedt. Porig égette a családi birtokot, rajta a házzal. Nem mondta el neked?

- Nem.

- Téged akart védeni. A ház az övé volt már, biztosították, tehát anyagi kár nem érte. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb valami menhely vagy kórház épül a helyén. Kenichi-re vallana.

- Miért mondja el ezt nekem?

- Azt akarom, hogy tudd, miket tett érted – válaszolta komoran a férfi. – Nem kérdezted őt az anyádról?

Jouji elsápadt.

- Mi történt vele?

- Meghalt. Nemrég találták meg a holttestét a folyóban.

- Ken-san tette?

- Szerinted?

Jouji lehunyta a szemét.

- Mi van azzal a férfival…?

- Hachirobei-jel?

A fiú csak bólintott, válaszolni képtelen volt.

- Meghalt. Egy sikátorban találtak rá. Fejbe lőtték.

- És… az anyámat is?

- Nem. Elvágták a torkát.

Jouji szeme tágra nyílt. Eszébe jutott a véres kés az éjjeliszekrényen, amit másnap reggelre Nori vagy talán maga Kenichi eltüntetett onnan.

- Ő tette. – Nem kérdés volt.

- Kenichi kemény ember. Hideg, céltudatos, minden esetben képes érzelmek nélküli döntést hozni. Kivéve egyetlen esetben. A veled történtek felidézték benne, amikre az anyja kényszerítette. Michiko-t vele azonosította. Érzelmileg teljesen összeomlott, te magad is tisztában vagy vele.

- Igen, tudom.

- Neked köszönhetően képes volt talpra állni, ahogy ő is segített, hogy továbblépj azon, amit Hachirobei tett veled. 

Jouji hangja fátyolos volt, amikor megszólalt.

- Mit akar tőlem?

- Beszélj vele! Bírd jobb belátásra. Most már Nori és Genjo sem tud hatni rá.

- Mi lesz, ha nem sikerül?

Abe-san megérintette az arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Majdnem olyan fiatal vagy, mint ő volt, amikor találkoztunk. Ne hidd, hogy azért, mert fiatal vagy, nem szeretheted őt. Nem vagytok vérrokonok. Apád azt akarná, hogy mindketten boldogok legyetek.

- Ő férfi. Én is az vagyok. Nem lehet…

Abe-san tekintete megenyhült.

- A szerelem nem válogatja meg, kibe szeretsz bele. Két férfi szerelme is lehet olyan erős, mint egy nőé és egy férfié. Hidd el nekem!

- Hogyan tudnám boldoggá tenni őt? Még csak gyerek vagyok!

- Nem. Már nem vagy az. Boldoggá teszed őt már azzal is, hogy mellette vagy, de hidd el nekem, hogy egy idő után már vágyni fogod, hogy bárcsak több lenne köztetek…

- Mi lesz, ha nem működik?

A kocsi megállt, és Nori kinyitotta az ajtót, hogy kisegítse a fiút. Abe-san azonban még egy mondat erejéig visszatartotta.

- Az élet rövid, fiam! Hát, ne félj cselekedni!

Jouji zavaros fejjel szállt ki. Otthon volt. Az Ichiyama ház előtt. Felnézett a magasba. Nézte az ismerős ablakokat. Milyen furcsa. Alig pár hét alatt az otthona lett, pedig előtte elképzelni sem tudta, hogy a Sakara-házon kívül máshol is éljen. Persze, tudta jól, hogy miért, ki miatt.

- A dolgozószobában van – mondta halkan Nori.

- A táskádat majd én felviszem – vette el tőle a cuccát Genjo.

Abe-sama autója kifordult a birtokról.

- Félek. Nem tudom, mit érzek…

Nori komolyan bólintott.

- Ne hidd, hogy ő nem fél. Soha… nem szerették igazán. Abe-samának sokat jelentett a kapcsolatuk, de neki ott volt a felesége. Soha senki nem töltötte be úgy a szívét, mint te.

- Alig pár hete ismerjük egymást.

- Lesz egy életetek, hogy ezen változtassatok – szólalt meg mély hangján Genjo.

- Tényleg megölte az anyámat?

- Kevésbé szereted őt, hogy megtette? – Nori-nak meg sem fordult a fejében, hogy szépítse a dolgokat.

Jouji lehunyta a szemét, majd döntésre jutva, felrohant a lépcsőn. A dolgozószobába már szokásosan szélvészként érkezett. Kenichi arca azonnal felderült, amikor meglátta.

- Szia! Mégis hazajöttél?

Jouji megállt az ajtóban. A férfi olyan boldognak tűnt. Miatta. Hogy lehetett ilyen vak? Hogy nem vette észre?

- Szerelmes vagy belém?

- Mi? – Kenichi lassan felemelkedett a székből. – Honnan…?

- Abe-sama mondta.

- Mikor beszéltél vele?

- Ő hozott haza.

Kenichi vonásai megkeményedtek.

- Mit mondott még?

- Igaz, hogy ha megszakítod vele a kapcsolatot, elveszted a család támogatását, és veszélybe kerülsz?

- Benne van a pakliban – ismerte el kelletlenül a férfi.

- Akkor azt akarom, hogy ne tedd! Nem veszíthetlek el!

- Jouji… - Kenichi értetlenül rázta a fejét. – Miket mondott neked Abe-san?

- Hogy megölted az anyám.

A férfi arcából kifutott a szín. Megkapaszkodott az asztal szélében.

- Én…

- Tudom, hogy te tetted… Értem csináltad, és magad miatt.

- Jouji…

- Nem szeretlek kevésbé, hogy megtetted.

Kenichi szeme tágra nyílt, amikor rádöbbent, mit mondott a fiú.

- Te…

- Szeretlek! Nem tudom, hogy boldoggá tudlak-e tenni, amikor még fiatal vagyok, és fogalmam sincs, mihez kezdek a jövőmmel. De azt a jövőt veled akarom megélni. – Minden bátorságát összegyűjtve elindult a férfi felé. – Rossz tapasztalataim vannak a férfiakkal, de benned megbízom. Te soha nem fogsz bántani.

- A barátnőd…

- Szakítottam vele. Nem szeretem. Eleinte nem értettem, miért ragaszkodom annyira hozzád, de amikor azt hitte az az eladó, hogy az apám vagy… Nem akartam, hogy az legyél, mert szeretlek! Nem úgy, ahogy egy apát vagy egy nagybácsit illik. Érted?

Kenichi bólintott, mert nem bízott abban, hogy képes kinyögni egy érthető szót is.

- Szeretlek! Te vagy az én menedékem, a jövőm! – Odaért a férfi elé, felnézett rá. – Lehet, hogy fiatal vagyok hozzád, de azt akarom… hogy próbáljuk meg!

Mindenre számított, csak arra nem, hogy a férfi a fejét rázva elhátrál előle.

- Nem lehet…

- Miért nem? – Jouji szívébe késként hasított a fájdalom.

Kenichi csak ingatta a fejét.

- Nem… Bántani foglak…

- Tudom, ki vagy, milyen vagy. Soha nem tudnál bántani!

S ekkor a férfi egyenesen a szemébe nézett. Tekintete mélyén vad vágy kavargott, vadállati éhséggel pillantott rá. Jouji megdermedt.

- Látod? – Kenichi keserűen felmorrant, majd kirohant a szobából.

Jouji végiggondolta, mit kellene tennie.

Fél? Igen.

Mi lesz, ha elveszíti a férfit? Fájni fog.

Túléli majd? Biztosan.

Túl akarja élni? Nem.

Megfordult, és a férfi után szaladt. A hálószobában talált rá, ahol fel-alá járkált.

- Menj el! – dörrent rá, de ezúttal nem ijeszthette el. Jouji határozottan odalépkedett elé, s most végre meglátta a vágy mellett a félelmet is. Őt félti magától. Bolond!

- Szeretlek! – mondta, s minden érzelmét belesűrítette ebbe az egy szóba. Két tenyere közé fogta a férfi arcát, aki úgy dermedt meg, ahogy az őz a fényszóró előtt. Megcsókolta, de végig a szemébe nézett. Újra és újra megtette, hozzásimult, hagyta, hogy a vágy uralkodjon az esze felett. Félt, igen, de a férfiért képes legyőzni azt. – Szeretlek! – lehelte az ajkakra tízszer, százszor, mire végre megérezte, ahogy erős karok fonódnak a dereka köré, és emelik a magasba. Felnyögött, amikor Kenichi viszonozta a csókját, és elakadt a lélegzete, amikor a férfi birtokba vette a száját. Érezte a vágyát, de a félelme már elszállt. Megbízott benne. Nem fogja bántani, vigyáz rá. Felmosolygott rá, amikor a férfi óvatosan letette az ágyra.

- Szeretlek!

- Meg sem érdemellek… - Kenichi a mellkasára hajtotta a fejét.

- Szeretlek! – Jouji nagy bátran átkulcsolta a lábával a derekát, és a hajába markolt, hogy felhúzza magához. – Szeretlek! – motyogta, ahogy csókot lehelt az arcára.

Kenichi egész teste megfeszült. A keze ökölbe szorult a fiú feje mellett.

- Nem fogok tudni uralkodni magamon, ha ezt csinálod… - sóhajtotta fájdalmasan.

Jouji félrebillentette a fejét, a haja szétterült a takarón.

- Nem is kell. Azt akarom, hogy úgy szeress, ahogy mindig is akartál. Szabadon. Őszintén. Korlátok nélkül.

Kenichi még levegőt sem vett, majd amikor mozdult, Jouji végre megtapasztalhatta, mekkora erővel fogta vissza magát eddig. A vágy úgy robbant benne, hogy felkiáltott, de ugyanolyan mohón viszonozta a férfi csókját, ahogy az csókolta. Nem félt, nem volt többé oka rá. Rábízta magát, és hagyta, hogy azt tegyen vele, amit csak akar.

Kenichi legnagyobb szenvedélye közepette is úgy bánt vele, akár egy babával. Gyengéden levetkőztette, simogatta, csókolta. A csúcsra űzte, magához ölelte. A nevét suttogta, de a bűvös szót nem mondta ki. Jouji azonban türelmes volt, és nem sürgette. Magához ölelte, és a vállába harapott, amikor a testébe hatolt. Csókolta, amikor a férfi visszakozott volna, és a testét emelte hozzá, hogy teljesen magában érezze. Felnyögött, felszisszent, amikor a férfi feltérdelt, és magára emelte, olyan mélységekbe hatolt, ahol a vágy őrjítő forrósággal tombolt benne. A lábait a férfi dereka köré fonta, ívbe feszült a teste, ahogy elérte a kéj csúcspontját. S akkor meghallotta a sóhajként, csak az ő fülének szánt szót.

- Szeretlek!

Megkönnyebbült könnycsepp szabadult el a szeméből, de ő mosolygott, és a férfira pillantott, aki sebezhető arccal, lelkének lecsupaszított vázával bámult vissza rá.

- Én is szeretlek!

Kenichi magához szorította, a nyakába temette az arcát. Nem mozdultak. Összetartoztak. Egy testként, egy lélekként.   

    

7. A béke útja

 

            Jouji a nap felé fordította az arcát, és a barátaira vigyorgott.

- Hétfőn találkozunk!

- A kis mázlista! Mi otthon szenvedünk, te meg vidéki hosszú hétvégére mész – sóhajtotta Sho drámaian.

- Tényleg! Már akartam kérdezni. A nagybátyádnak van valakije? – Kazushi rákacsintott. – Anyám csak róla hajlandó beszélni otthon, mióta találkozott vele a szülői értekezleten. Gazdag, jóképű, fiatal… Jó parti.

Jouji felkuncogott.

- Bocs, de jár valakivel. Sajnálom.

- A fenébe! Anya most egy ideig nyavalyogni fog…

- Mit szólna az én apámhoz? – vigyorodott el Ran.

- Apád alacsony, kövérkés és kopasz. Szerinted?

Harsogva felnevettek.

- Jouji-kun, érted jöttek? – Sho barátnője a két fekete kocsi felé mutatott, amelyek akkor parkoltak le a járda mellé, elég nagy feltűnést keltve a diákok között.

- Igen. Mennem kell!

- Jó szórakozást! – Sho vállon veregette.

- Kösz! Majd hozok nektek szuvenírt!

- Inkább engedd meg, hogy valamikor felugorjunk hozzád! Még nem jártunk nálad. Igaz, srácok?

- Pontosan. – Ran vállat vont. – De persze, ha nem akarod, vagy zavarnánk, akkor semmi vész, túléljük.

- Hozzánk felmehetünk a jövő héten. Anyámék elutaznak a nagyszüleimhez – igazította meg a szemüvegét Kazushi.

Sho barátnője közbedünnyögött.

- Jouji-kun, te olyan szerencsés vagy! Bishik vesznek körül…

- Hé! – Sho felmorrant, de aztán megpillantotta Keizo-t, aki éppen az autó hátsó ajtaját nyitotta ki, hogy Jouji beszállhasson. Genjo előresietett a hátsó kocsitól, hogy biztosítsa a fiút. Szigorú tekintete kétséget sem hagyott senkiben, hogy testőrként van jelen. Nori karcsún, nyugodtan követte, és sürgetés nélkül hagyta, hogy Jouji elbúcsúzzon a barátaitól.

- Még soha nem gondolkoztam azon, hogy Nori-sanék bishik lennének… - felelte tétován Jouji.

- Mindig csak beszélsz róluk, de nem tudjuk, ki kicsoda – mondta Ran szemrehányóan.

- Keizo-san nii-san sőforje. Genjo-san a testőre. Nori-san pedig a titkára.

- A nagybátyáddal is megismerkedhetünk valamikor? Mindig csak messziről látjuk… - Sho barátnője ábrándosan sóhajtozott, és élvezte, hogy Sho szeme villámokat szór.

Jouji nevetett, a kiszálló Kenichi láttán, nagyot dobbant a szíve.

- Ő Kenichi nii-san. Apám fivére, a nagybátyám – biccentett az állával a férfi felé, aki a mellkasán összefont karral nekidőlt a kocsinak, és őt nézte. – Jövő héten bemutatlak neki titeket, de most mennem kell.

- Rendben.

Elköszöntek egymástól, Jouji pedig a férfi felé indult. Rámosolygott, ahogy megállt előtte.

- Szia!

- Szia! – Kenichi viszonozta a mosolyát, felragyogott a tekintete. – Meghívhatod ám őket hozzánk, ha akarod…

- Köszönöm. Az jó lenne. Indulhatunk?

- Nagyon várod már, hogy úton legyünk…

- Még soha nem voltam a városon kívül. – Jouji beült, miután Nori átvette a táskáját. Kenichi követte. Keizo becsapta az ajtót, majd nem sokkal később a két kocsi nagy sebességgel elstartolt az út széléről.

- Van valakije… - idézte Ran.

- Aha… - Sho elvigyorodott. – Mibe fogadunk, hogy Jou az a valaki?

- Semmibe, mert túl nyilvánvaló – felelte hűvösen Kazushi.

- Gyáva vagy!

- Te meg hitvány, hogy a legjobb barátodra akarsz fogadni!

- Hé, ne veszekedjetek! – Sho barátnője szélesen mosolygott. – Inkább örüljetek, hogy Jouji-kun boldog. Annyi minden történt vele: meghalt az apukája, utána az anyukája, és leégett az otthona is…

- Igen, ez igaz – bólintott Kazushi.

- Megérdemli, hogy boldog legyen – csatlakozott hozzá Ran is.

Sho megvakarta az orrát.

- Azért elég meglepő, hogy Jou egy pasival jött össze. Nem néztem volna ki belőle, hogy meleg.

- Mert hülye vagy! – Kazushi, Ran és a barátnője is egyszerre vágták rá a választ.

- Szemetek! – vágott vissza Sho, de nevetett. – Igazából nagyon klassz, hogy Jou mosolyog – mondta csendesen. – Az apja halála után azt hittem, soha többé nem fog. Ichiyama-san megmentette…

- Szerintem meg egymást mentették meg. – Kazushi zsebre vágta a kezét. – Utána olvasgattam kicsit Ichiyama-sannak. Nem megerősített hírek szerint az Amagachi-gumi tagja. Minden üzletfele tart tőle. Nos, ezt a pasit mi most szerelmes tekintettel, mosolyogva láttuk. Jouji megváltoztatta…

Sho a szemét forgatta.

- Akkor meg egymást mentették meg, nem mindegy. A lényeg, hogy Jou boldog.

Barátai egyetértően bólogattak. Számukra tényleg ez volt a leglényegesebb.

 

            Jouji a férfi vállának dőlve figyelte, ahogy annak hosszú ujjai a laptop billentyűzetén száguldottak. Kenichi-nek még volt némi dolga, azt be akarta fejezni, mire odaérnek.

- Hová megyünk? – pillantott ki az ablakon Jouji, majd felegyenesedett. Ez a rész ismerős volt neki.

- Szeretnék mutatni valamit.

Jouji szeme tágra nyílt, ahogy megpillantotta a Sakara-birtokot. Üres volt, csak a kert és a fák álltak érintetlenül. Döbbenten szállt ki, amikor megállt az autó. Kenichi kilépett mellé. Átkarolta a vállát.

- Megtisztíttattam a romoktól.

- Mi lesz vele?

- Fogalmam sincs. Szerinted mi legyen vele?

Jouji-nak eszébe jutottak Abe-san szavai.

- Lehetne itt valami menhely vagy kórház, vagy nem tudom…

- Én is erre gondoltam. – Kenichi szorosabban vonta magához. – Lelkileg sérült gyerekek gondozására szánom. Mit szólsz?

- Nagyszerű ötlet. Abe-san megmondta, hogy valami ilyesmit fogsz kitalálni.

- Valóban? – Kenichi elmosolyodott. Kapcsolatait végül nem szakította meg a csoporttal, de kevesebb üzletet kötött velük, mint korábban. Abe-san viszont rendszeres látogató lett az Ichiyama-házban. Jouji-val együtt sejtették, hogy a náluk honoló nyugalom és családias hangulat vonzza annyira. – Beszéltem vele reggel. A fia ma hazajön az Államokból.

- És?

- Szerintem kicsit tart ettől a dologtól. Misono az apja külsejét, de az anyja természetét örökölte. Még engem is kiráz tőle a hideg.

- Azt kétlem – vigyorodott el Jouji. – Abe-san meg fog vele birkózni.

- Igen – bólintott Kenichi, majd halántékon csókolta. – Szálljunk vissza, mert ha nem indulunk el, soha nem fogok odaérni.

Jouji végül elaludt a vállára hajtott fejjel. Kenichi befejezte a munkáját, félretette a laptopot, és elégedetten kibámult az ablakon. Az elsuhanó táj nyugalommal töltötte el. Kis időre kiszakadnak a hétköznapok monotonságából, és egész hétvégén édes kettesben lehetnek. Egyik vidéki hoteljának nagyobbik szárnyát teljesen lefoglalta a részükre. Keizo elhozta a barátnőjét. Genjo és Nori pedig legalább olyan izgatottak voltak, mint ő. Nem lepődött volna meg, ha Abe-san is beállítana másnap a fiával.

Békét és nyugalmat érzett. Olyan emberek vették körbe, akikben megbízott, s akikre bármikor számíthatott. Ők jelentették a családot, amelyet elveszített. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is így gondolkodik majd, de most, hogy megtörtént, úgy érezte, így helyes, ennek így kellett lennie.

- Ken-san… - Jouji álmosan dörzsölte a szemét. – Még nem értünk oda?

- Még pár perc… - simogatta meg a haját a férfi.

- Végre! – Jouji felélénkülve az ölébe mászott. – Már akartam kérdezni, mit is fogunk csinálni mi négy teljes napig?

- Amit szeretnél… - Kenichi átkarolta, és rámosolygott.

- Te mit szeretnél?

Kenichi vigyorgott, szemébe huncut fények költöztek.

- Mit gondolsz?

- Perverz. – Jouji a nyelvét öltötte rá, de aztán odahajolt, hogy megcsókolja. – Én benne vagyok – mondta kicsit lihegve, amikor elváltak egymástól. – Kipróbálhatnánk végre a fürdőszobában is… zuhany közben.

- Most akkor kettőnk közül ki is a perverz?

Jouji elpirult, de nem tiltakozott. Fiatalos hevessége nagyszerűen kiegészítette Kenichi tapasztalt visszafogottságát. Átköltözött a férfi hálószobájába, és a saját szobáját csupán délután használta, ha nem akarta zavarni Kenichi-t vagy éppenséggel tanult. Mindkettőjüket boldoggá tette ez a helyzet. Jouji néha felriadt, amikor a férfi éjszaka nyugtalanul forgolódott, ilyenkor addig csókolta, míg Kenichi arcáról eltűntek az árnyak, s a helyüket birtokló vágy vette át. Párszor arra ébredt, hogy Hachirobei arca rémlik fel álmában, de ilyenkor a férfi ott volt mellette, csitította, ölelte, s melegségével elfeledtette a félelmét.

- Itt vagyunk – jelentette ki Kenichi, amikor megállt a kocsi, s Keizo leparkolt a bejárat előtt.

Jouji már ott sem volt. Kiugrott, és körbeforgott. Tekintete mindent magába szívott. A fák közé olvadó hagyományos építésű hotelt, a csendet, a kilépő magas, vékony férfit.

- Sakara-sama… - hajolt meg előtte, majd Kenichi felé fordult. – Ichiyama-sama…

- Mitsugawa-san… Remélem, mindent előkészített a számunkra.

- Természetesen. – A férfi nyugodt zöld szeme rezzenés nélkül meredt rájuk. – Kérem, kövessenek!

- Ő ki? – kérdezte Jouji suttogva Kenichi-től.

- Ő a hotel igazgatója. Mitsugawa Takami. Bármi gondod van, neki szólj.

- Rendben. Nori-sanék is mellettünk lesznek?

- Abban a szárnyban, de kicsivel messzebb – mondta Mitsugawa anélkül, hogy megfordult volna. Valószínűleg Jouji előző kérdését is hallotta, de nem tett megjegyzést. A fiúnak most tűnt fel, hogy sántít. Ezúttal addig nem mert kérdezni, míg el nem köszöntek tőle.

- Mi történt vele?

- Abe-san testőre volt. Abe-san és a fia egy családi eseményen vett részt, és az épületből kilépve lőni kezdtek rájuk. Mitsugawa-san a saját testével védte meg Misono-sant. Megsérült a gerince, majdnem egy évbe telt, mire talpra állt, de azóta is sántít.

- Oh! Ezért helyezted ide?

- Megérdemli, hogy a további életét nyugalomban töltse el.

Jouji bólintott.

- Tisztelem őt azért, amit tett. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy golyó elé vesse magát. Ugye?

- Igen. Így van.

Jouji elégedetten napirendre tért az eset felett, és a szobát kezdte fürkészni, ahol elhelyezték őket. A homlokát ráncolta a vékony falak láttán. Kilépett a teraszra, majd csípőre tett kézzel visszafordult a férfi felé.

- Itt nagyon, de nagyon halknak kell lennem – jelentette ki az ajkát harapdálva.

Kenichi elfojtotta a mosolyát.

- Pontosan.

- Hm, ez probléma. Én ugyanis nem tudok halk lenni.

- Akkor ezen dolgozni fogunk a hétvégén – csillogott a férfi szeme.

- Perverz.

- Kettőnk közül az te vagy. Te asszociáltál mindjárt arra, hogy szeretkezés közben csendben kell lenned, nem én.

- Nori-sanék és Keizo-ék milyen messze vannak tőlünk? Talán nem kell annyira halknak lennem… - indult az ajtó felé Jouji, hogy leellenőrizze a dolgot.

Kenichi-ből kitört a nevetés. Elkapta a derekánál fogva, és magához húzta.

- Nyugodj meg, egy szárnyban vagyunk, de a két ellentétes végén.

- Oh! – Jouji elégedetten a férfi nyaka köré fonta a karját. – Akkor jó…

- Jó?

- Jó… - mormolta a fiú, amikor Kenichi hozzáhajolt, és gyengéd csókot lehelt az ajkára. – Csináljuk most!

- Nyitva a teraszajtó, és Nori-ék bármikor bekopoghatnak…

- Gyáva! – Jouji végignyalta a férfi ajkán. – Nincs benned semmi merészség?

- Ha annyira akarod, akkor neked kell elcsábítanod… - válaszolta Kenichi, és úgy ragyogott a szeme, ahogy még soha.

A fiú rávigyorgott.

- A legnagyobb örömmel…

Megcsókolta. Hévvel, mohón, türelmetlenül. Felszította benne a vágyat, amely eddig csak parázslott. Lecsúsztatta a válláról a zakót, kigombolta az ingét, de nem volt türelme, hogy a mandzsettával is vesződjön. Apró csókokkal borította a mellkasát, és Kenichi ökölbe szorult kézzel állt. Amikor a fiú keze az övcsatjára tévedt, az ajkába harapott. Felszisszent, ahogy Jouji ujjai körbefonták. Hátrahajtotta a fejét, és megfeszült a teste Jouji nyelvét érezve magán. Zihálva próbált uralkodni magán, de érezte, hogy önfegyelme kezd darabokra hullni. Nem érte meglepetés, mert mindig ez történt, ha Jouji vele volt, ha ő érintette. Finom ujjak érintették az arcát, és lenézve a fiú kipirult arcát, lángoló tekintetét látta. Vágyat. Sürgető, egyesülésre kívánkozó vágyat. Önuralma eddig tartott. Magához rántotta, csókolta, harapta, szívta az ajkát, csak annyi időre szakadt el tőle, míg lehámozta róla az inget. Az ajkuk újra megtalálta egymást, Kenichi kigombolta a fiú nadrágját, és magához emelte.

- Ne! Nehéz vagyok! – próbált tiltakozni Jouji, de nem törődött vele. A testéhez szorította, és lassan, óvatosan beléhatolt. Tudta, hogy nem készítette fel, így megállt, mert nem akart fájdalmat okozni. Jouji ekkor harapott az alsó ajkába, és közvetlen közelről a szemébe nézve nem fájdalmat, hanem kéjt látott. Újra és újra beléhatolt, a fiú hangos nyögései egy kiáltássá forrtak össze a csúcsponton, ahová ő is követte. Térdre ereszkedve lihegett. Jouji viszont nevetett.

- Nem hittem volna, hogy képes leszel megtartani…

- Én sem… - nyögte kábán Kenichi, majd rávigyorgott. – Látod, mikre vagyok képes, ha velem vagy?

Jouji elégedetten nyújtózott.

- Menjünk zuhanyozni! – kérte. – Farkaséhes vagyok.

Negyedórával később átsétáltak a nappaliba, ahol az ebédlőt rendezték be a számukra, hogy ne kelljen más vendégekkel találkozniuk. Nori és Genjo már ott voltak, Keizo és a barátnője viszont távol maradtak, sejtették, miért.

- Nem fogjátok elhinni, ki csatlakozik hozzánk – mondta Nori, amikor leültek.

- Abe-san és a fia? – kérdezte Kenichi.

- Honnan tudod?

- Sejtettem – Jouji-ra kacsintott, aki felkuncogott.

Még a vacsora végére sem értek, amikor besétált Abe-san és a fia.

- Gyorsan ideértetek… - állt fel Kenichi.

- Misono ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk – vont vállat az öreg.

Jouji nagyot nyelt. Hát, Misono tényleg félelmetes volt. Magas, szikár, de izmos. A tekintete rideg, az arcvonásai mozdulatlanok. Meghajolt Kenichi felé, és biccentett a felálló Nori-éknak. Jouji-t alaposan végigmérte, végül meghajtotta a fejét.

- Remélem, nem probléma, hogy mi is csatlakozunk.

- Nem, dehogy. Mitsugawa-san már biztos előkészítette a szobáitokat.

Az említett személy éppen ekkor lépett be. Tekintete már közel sem volt olyan nyugodt, mint korábban. Jouji először azt hitte azért, mert Misono érkezése régi emlékeket idézett fel benne, de aztán meglátta a férfi pillantását, amelyet az igazgatóra vetett. Birtokló tekintet volt, amely azt üzente: Enyém vagy. Ki gondolta volna…

Végül kiköltöztek a teraszra, és beszélgettek. Jouji Kenichi ölébe ült, és félig lehunyt szempillái alól végigmérte a többieket. Genjo és Nori sokkal felszabadultabban beszélgettek és nevettek, mint otthon. Mindketten ingujjra vetkőzve iszogattak, Nori még a szemüvegét is eltette, fiatalabbnak látszott tőle. Abe-san elterült a székében, és úgy tűnt, hogy bóbiskol. Kenichi Misono-val beszélgetett, közben végig a fiú haját simogatta. Agyoncsókolt ajka mosolyt csalt Jouji szájára is. Szemügyre vette Misono-t, aki az első merevség után felengedett, és most mosolyogva társalgott a férfival. Mitsugawa-san mellette ült, de olyan közel, hogy összeért a könyökük. Találkozott a tekintete a férfiéval, egymásra mosolyogtak, mire Kenichi és Misono beszélgetése azonnal elakadt. Féltékenység érződött a levegőben, mire Jouji elvigyorodott. Felállt, és nagyot nyújtózva a kert felé indult. Kis idő múlva Kenichi is követte.

- Misono-san szerelmes Mitsugawa-sanba – jelentette ki azonnal Jouji.

- Te mindenhol szerelmet látsz…

- De ha így van!

Kenichi csak nevetett, és magához ölelte. A holdfényben összesimulva álltak. A teraszon Misono és Mitsugawa-san halk beszélgetésbe merültek. Nori Genjo vállára döntötte a fejét. Abe-san szunyókált. Keizo és a barátnője még mindig nem tették tiszteletüket.

Kenichi beszívta az éjszaka illatát. Nyugalom vette körbe, messze a város zajától, olyan békét érzett, amelyet még soha életében. Ott van, ahol lennie kell, s azzal, aki a világ legboldogabb emberévé teszi. Nem bánta, hogy általa végig kellett járnia az érzelmek útját. Most már belátta, hogy megérte a fáradozást, minden kínt, kételyt, fájdalmat, szomorúságot, és könnyet. Ez volt az ára, hogy azzá a férfivá váljék, aki méltó társa lehet a fivére fiának…            

 

Vége