Titok

            Maga sem tudta, mikor és miért figyelt fel a srácra. Tulajdonképpen egy osztályba jártak, de soha nem haverkodtak. Lewis Brewster soha nem tartozott azok közé, akikkel ő szokott lógni. Átlagosnak tűnt. Kicsit hullámos szőke haja volt, amit igyekezett eltűrni a homlokából, kicsit riadtnak ható világoszöld szeme, és a többi kamasz fiúval ellentétben nem pattanásos, hanem szép volt az arcbőre. Nyúlánk volt, tesiórákon gyakran ő futotta a legjobb köröket.

A suli folyosóján a szünetben mindig nagy volt a nyüzsgés, most is ez volt a helyzet. A szekrényének dőlve hallgatta a csaja, Maggie csacsogását. A lány általában ilyenkor zúdította rá az összes pletykát, amit megtudott a többiektől. Másik osztályba járt, és olyan bomba alakja volt, hogy attól a legtöbb fiúnak összefutott a nyál a szájában. És akkor még senki nem látta a C kosaras melleket, amiknek Maggie a tulajdonosa volt.

- Cy, figyelsz rám? – A lány ezt a pillanatot választotta, hogy legyezni kezdjen az arca előtt.

Két hete jártak, és kezdte érteni, miért tartottak olyan rövid ideig Maggie kapcsolatai. Az elmúlt két hét nem szólt ugyanis másról csak a szexről és a pletykákról, no, meg a magamutogatásról. Maggie iszonyúan boldog volt, hogy a suli egyik legmenőbb srácával jár. Ennek megfelelően minden buliba magával rángatta, és a szünetekben sem hagyta magára. Kezdte unni a nagy ragaszkodást. Talán az unalom késztette arra, hogy másra figyeljen. Például a szürke kisegér Lewisra.

Az tűnt fel neki először, hogy más srácokkal ellentétben a fiú egy pillantásra se méltatta soha Maggie-t. Oké, a csaj nem volt egy Einstein, de szép volt és feltűnő. Mindenki megbámulta legalább egy másodpercre. Kivéve Lewist. Ő úgy sétált el mellette, mintha láthatatlan lett volna, és ettől Cy azon kapta magát, hogy jól szórakozik. Maggie-nek nem árulta el, miért vigyorog, csak becsapta a szekrényajtót, és Lewis után indult. Közös órájuk volt a kiállhatatlan irodalomtanárnővel, akit mindenki egyöntetűen utált.

Az óra körülbelül tizenöt perce tarthatott, amikor Cy megállapította, hogy Lewis ebben is különbözik. Láthatóan itta a tanárnő minden szavát, és lelkesen jelentkezett minden kérdésnél. Szinte uncsi volt, hogy mindig ő válaszolgat. Nem tudta, milyen arcot vág, de sikerült elérnie, hogy Mrs. Shelton felfigyeljen rá, és egy sereg kérdést intézzen hozzá. Az óra végére nagyon rossz hangulatba került, amiért Lewist hibáztatta. Kifelé menet véletlenül fellökte a táskáját, és csak azért sem kért bocsánatot.

Maggie kint várt rá az udvaron a haverokkal, és Lewis Brewster gyorsan elfelejtődött.

 

            Cyrus Black kocsija éles kanyarral fordult ki a suli parkolójából. A barátnője kacagása még ott volt a levegőben. Lewis bosszúsan bámult utánuk. Nem értette, Cy miért lökte fel a táskáját. Nem csinált semmit, sőt, úgy tartotta tőle és a baráti társaságától a távolságot, mintha a tűztől félt volna.

A könyvtár felé tartva megszidta magát. Lehetett véletlen is, ami történt, de akkor miért nem kért bocsánatot? Egyszer összeütköztek a folyosón, Cy kétszer is elnézést kért tőle, most azonban még csak rá sem nézett, miközben kisétált az ajtón. Érthetetlen volt a viselkedése. Talán az új barátnője miatt változott ekkorát?

Maggie-ről mindenki hallott már. Dögös, szőke cicababa volt, annyi ésszel, amivel egy egér is beérte volna. Már az is fura volt, hogy Cy, aki az iskola egyik legokosabb és legmenőbb sráca volt, összejött vele. Úgy tűnt, ő se hazudtolja meg magát, és bedől a hosszú lábaknak és a nagy melleknek. Lewis kicsit csalódott benne.

- Lewis!

Megfordult.

- Helló, tanárnő!

Mrs. Shelton sietett feléje.

- A könyvtárba mész?

- Igen. Ön is?

- Ki akarok venni pár könyvet holnapra – bólintott az asszony. – Anyukád hogy’ van?

Lewis anyukája nemrég tüdőgyulladást kapott, és pár napig be kellett feküdnie a kórházba.

- Már jobban, köszönöm.

Mrs. Shelton kutató pillantást vetett rá.

- Történt közted és Cyrus között valami?

A kérdés úgy érte, mintha ráejtettek volna a lábára egy téglát.

- Nem – nyögte. Az jutott eszébe, hogy a tanárnő valószínűleg látta, amikor Cy fellökte a táskáját.

- Biztos?

- Cyrus véletlenül meglökte a táskámat kifelé menet. Ennyi.

A tanárnő intett, hogy induljanak el. Már megtettek vagy tíz métert, mire válaszolt.

- Nem szeretnék problémát közöttetek, csak ezért kérdeztem. Láttam, hogy órán téged bámult, és kifelé menet felrúgta a táskád. Elléphetett volna mellette, de nem tette. Más esetben még segített volna felvenni is. Tényleg nem tudod, miért tette?

Lewis rettentően rosszul érezte magát.

- Nem.

- Mikor beszéltetek utoljára?

- Mi nem szoktunk beszélgetni – mondta. Vállat vont. – Mindkettőnknek megvan a maga baráti köre, és bár egy osztályba járunk, ez nem jelenti azt, hogy bármit is beszélnénk egymással. Egyszer, még az év elején kért tőlem egy tollat, mert az övé kifogyott. Múltkor összeütköztünk a folyosón, még bocsánatot is kért. Nem jut eszembe más.

- Rendben. – Mrs. Shelton felsóhajtott. – Remélem, ez a Maggie nem viszi rossz útra. – Fél szemmel a fiúra pislogott, aki lehajtott fejjel bandukolt mellette. – Ha bármi gond lenne, ugye, szólsz nekem?

- Igen. – Lewis csak nehezen ígérte ezt meg, mert nagyon bízott abban, hogy ezután Cy Black messzire elkerüli majd, ahogy eddig. Imája azonban nem talált meghallgatásra.

 

            Véget értek az órák. Cy és a haverjai Maggie-t meg a barátnőit várták.

- Most komolyan, mi a fenéért kell őket is vinnünk? – Al egy kavicsot rugdosott, és bosszúsnak látszott. Maggie-nél ő is próbálkozott, de a lány végül Cy-t választotta. Azóta Al ki nem állhatta, hogy velük megy mindenhová.

- Jó lenne végre egy csajmentes estét tartani – bólintott Otto, akinek olyan világosszőke haja volt, hogy ősznek tűnt.

Cy a kocsinak dőlt, és a kifelé tartó diákokat figyelte. Lewis éppen a barátjával, Tom Hogannel sétált a kijárat felé. Valamit nagyon magyarázott, még hadonászott is hozzá. Mikor befejezte, mindketten nagyot nevettek. Lewis ajkáról lefagyott a mosoly, miest meglátta őket. Mondott valamit Tomnak, és irányt változtattak. Cy bosszúsan bámulta.

- Jönnek a lányok! – sóhajtott Al. – Hallod? – bökte oldalba.

- Aha.

- Mit nézel?

- Semmit.

Otto követte a tekintetének az irányát.

- Mi a bajod Lewiszal?

- Semmi.

- Múltkor fellökted az osztályban a táskáját. – Otto a homlokát ráncolta.

- Véletlen volt.

- Akkor segítesz felszedni a cuccait. Hülyének nézel?

- Mi történt? – Al elvigyorodott. – Kócsányan lógó szemekkel bámulta meg a csajod, vagy mi?

Cy behajolt a kocsiba, és előszedte a napszemüvegét. Nem akarta elmondani, hiszen maga is tiszta baromságnak tartotta, hogy pont ennek az ellenkezője volt a baj.

- Miről beszélgettek? – Maggie kíváncsian megtorpant mellettük. Két barátnője, Kate és Keyla, a két K, ahogy a suliban nevezték őket, egymásba karoltak, és megpróbáltak nem vihogni.

- Cy és Lewis között történt valami balhé, de Cy hallgat, mint a csuka – mondta Al, mire nem csak Cyrus, de Otto is lesújtó pillantást vetett rá. Nem kellett volna mindent a lányok orrára kötni.

- Lewis?

- Lewis Brewster – segítette ki a lányt Otto. – Velünk jár egy osztályba.

- A sminkes fiú? – Kate kapcsolt gyorsabban.

- Mi? – A három fiú összenézett. – Sminkes fiú?

- Aha. – Keyla bólintott. – Nem vettétek még észre?    

- Micsodát? – Al néha nagyon értetlen tudott lenni.

Cy felidézte Lewist, arcának simaságát.

- Sminkeli magát – bökte ki diadalmasan Maggie. – Nektek nem tűnik fel, de mi, lányok azonnal kiszúrtuk, amikor idekerült a suliba. Nem tudom, milyen lehet az arca nélküle, de lehet, hogy nem is akarom megtudni. – Barátnői nevettek. – Bár az is lehet, hogy csak buzi.

- Vagy úgy érzi, hogy valójában lánynak született – vetette fel Keyla. – Múltkor volt a tévében valami műsor, abban egy srác mesélt arról, hogy kiskora óta úgy érzi, rossz testbe született. Lehet, hogy Lewis is ilyen.

- De annyira nem festi magát, mint ti – ingatta a fejét Otto. – Rajtatok azonnal kiszúrom, de rajta nem, pedig közös órákra járunk.

- Talán nem akar feltűnést kelteni – vélte Al.

- Az öltözőben sem láttatok rajta semmi furát?

- Mit értesz fura alatt, Kate?

- Mit tudom én, csipkés bugyit hord…

A lányokból és Ottóékból egyszerre tört ki a nevetés. Cy oda sem figyelt rájuk. Most, hogy Maggie-ék felhívták rá a figyelmét, már értette, miért érezte furcsának a fiút a kezdetektől. Lewis nem velük kezdte az évet, egy hónappal később került ide. Azt sem tudták, honnan jött. Az apja itt kapott munkát, és ideköltöztek. Ennyi volt az összes, amit tudtak róla. És most azt, hogy valami okból kifolyólag festette magát.

- Megyünk? – Maggie hozzásimult.

- Persze. Beszállás! – Mielőtt a kormány mögé ült volna, még elnézett abba az irányba, amerre Lewis ment. A fiút már nem lehetett látni, ám elkomolyodó arcát nem tudta kiverni a fejéből.

 

            A kérdés, hogy miért sminkeli magát egy fiú, nem ment ki Cyrus fejéből. Néha órákon is Lewis hátát bámulta a hátsó padból, és ezen töprengett. Utána olvasott a transzneműségnek, a netet böngészte minden más lehetséges válaszért. Még a nővérét is megkérdezte, pedig Patriciával alig váltottak szót. Szerinte talán van rajta valami sebhely, amit takarni akar. Mutatott videókat, milyen sérüléseket lehet eltüntetni a festékkel.

Tesiórán figyelte a fiút, de nem látott rajta semmi heget. Ha tényleg sebhelyet takargatott, akkor csak az arca sérült meg, állapította meg. Most, hogy szinte állandóan rajta tartotta a szemét, felfigyelt arra, milyen hajlékony és gyors. Zsenipalántának gondolta, viszont kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Lewis egyszerűen csak nem a sportos típusba tartozott. Képes volt a legnehezebb feladatokra is, ám jobban lekötötte az irodalom. Mrs. Shelton óráin látszott rajta az igazi lelkesedés.       

Próbálta nem feltűnően figyelni. Maggie így is gyanakodott rá, mert mindig talált kifogást, miért halasszák el a randit. Előbb-utóbb mindenképpen szakítani fog vele, döntötte el. Volt jelentkező a helyére bőven, de ha nem jár senkivel egy darabig, akkor se fog összedőlni a világ. Lewis is jól megvolt lányok nélkül, pillantásra se méltatta őket. Vajon volt egyáltalán barátnője? Erre a kérdésre elmosolyodott, és a fején át lehúzta átizzadt pólóját. Az egész csak egy villanásnyi idő volt. Lewis vágyódó tekintete, amely összetalálkozott az övével.

Megdermedt. A kérdés pedig, amin az előbb még mosolygott, már nem volt kérdés többé. Tudta, hogyan néz egy srác egy csajra, ha bejön neki. Lewis pont így nézett rá az előbb, és abban biztos lehetett, hogy nem káprázott a szeme, mert a fiú olyan szélsebesen rángatta magára a ruháját, és viharzott ki az öltözőből, mintha kergette volna valaki. A smink alatt pipacspiros lehetett, mert még a füle is vöröslött.

- Lewisba meg mi ütött? – John éppen csak el tudott ugrani az útjából.

- Irodalmunk lesz – emlékeztette valaki.

Felnevettek. Cy lassan folytatta az öltözést. Eddig egyszer sem kapta rajta Lewist, hogy bámulta volna. Most mi változott? Leült a padra, és beletúrt a hajába. A fiú valószínűleg észrevette, hogy a kelleténél nagyobb figyelmet fordít rá, és félreérthette. Tiszta hülye volt! Semmi köze nincs ahhoz, hogy miért sminkeli magát valaki. Most megnézheti magát, mekkora galibát okozott a kíváncsiságával.

- Jól vagy? – Otto vállon bökte.

- Aha.

- Siess, mert, ha elkésünk, Mrs. Shelton ad egy halom plusz házit.

- Sietek! – mondta, de csak többszöri felszólításra kezdett el mozgolódni.

A terembe lépve a fiút kereste a tekintetével. Lewis lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha elmerülne a tankönyvben. Nem állta meg, hogy elmenve az asztala mellett, ne lökje meg ujjával a tollát, ami nagy csattanással ért földet. Lewis nem kérdezett semmit, csak lehajolt, és felszedte. Ő meg morcosan lehuppant a helyére, és hallgatásával tüntetett egész órán. Maga sem tudta, mi a fene ütött belé.

 

            Lewis azon volt, hogyan kerülje el Cyrust egész nap, de valamiért az égiek mindig cserbenhagyták. Akármerre ment, mindig egymásba botlottak. Cy sötét tekintete szinte kísértette. Nem értette, mi ütött a fiúba. Ott volt a barátnője, miért nem vele foglalkozott? Amíg ügyet sem vetett rá, addig ő is elvolt. Most viszont minden érzése a feje tetejére fordult. Nem tudta kiverni a fejéből a fiút.

Még az előző sulijába járt, amikor rádöbbent, hogy a lányok nem érdeklik. Volt egy srác, vele egész jóban voltak, aztán valahogy még közelebb kerültek egymáshoz. A véletlenen múlt, hogy kiderült, nem csak barátság fűzi össze őket. Mindkét család kiborult. Sam szülei valami bentlakásos iskolába íratták a fiukat, és azóta sem beszéltek egymással. Az ő szülei meg máshol kerestek munkát, és elköltöztek ide a világ végére.

Az elején nagyon rossz volt, nem találta a helyét. Hiányzott neki Sam. A barátai. A megszokott élete. Gyűlölte, amiért az apja őt hibáztatta az anyja betegségéért. Megpróbált jó gyerek lenni. Keményen tanult, beilleszkedett, új barátságokat kötött. S közben nagyon vigyázott, hogy egyetlen fiúhoz se kerüljön túl közel, aki tetszhet neki. Például Cyrus Blackhez.

Most pedig megnézhette magát. Akaratlanul is figyelni kezdte a fiút, ekkor jött rá, hogy a figyelés kölcsönös. Az okát nem értette, de egyre inkább a hatása alá került. Tesiórán lenyűgözte a mozgása, az öltözőben karcsú, izmos alakja. Látszott, hogy sokat sportol. Rajta felejtette a szemét, a vágy, hogy megérintse, szinte megdermesztette az izmait. Sam óta senki nem ébresztett benne ilyen erős vágyat.

Találkozott a tekintetük. Cyé kíváncsi volt, és arra gondolni sem mert, mit láthatott a fiú az övében. Magára kapkodta a ruháit, és szinte kirobbant az öltözőből. Az északi szárny egyik üres szegletében fújta csak ki magát. Lekuporodott a földre, a mellkasához húzta a lábait, és átkarolta őket. Legszívesebben sírva fakadt volna. Most érezte csak, mennyire magányos, és mennyire vágyódik az emberi érintés után, amely nem csupán egy baráti hátba veregetés.

Összeszedte magát, megnézte a tükörben a sminkjét, kicsit megigazította, majd elindult az irodalom órára. Úgy tett, mintha átolvasná a feladott verset, de közben megfeszülő izmokkal várta, hogy Cy mikor érkezik meg az öltözőből. Csengetés előtt sikerült beérnie, az arca komor volt, a tekintete elgondolkodó. Lewis összerándult, amikor elment mellette, és az egyik hosszú ujj kinyúlt, és lepöccintette a tollát az asztalról. Lehajolt érte, de nem nézett fel. Ezúttal egész órán alig szólalt meg, a smink se tudta eltakarni, milyen sápadt.

 

            Álmában olyan erővel csókolta Lewist, hogy a fiúnak vérezni kezdett az ajka. A vér íze fémes és édes volt, még akkor is a nyelvén érezte, amikor felébredt. Rosszkedvűen tápászkodott fel az anyja hangjára. Ezután nem sok kedve volt suliba menni, de nem volt választása. Elgondolkodva kortyolgatta a teáját, amit az anyja nyomott a kezébe.

- Hol jár az eszed? – kérdezte az asszony.

- Mitől lesz meleg valaki?

Az apja félrenyelte a kávéját, Patricia hangos csattanással leejtette a cipőjét az előtérben, az anyja meg felvonta a szemöldökét.

- Miért jutott az eszedbe ilyesmi?

- Csak nem tetszik egy srác, kistesó? – Patricia vihogva dugta be a fejét a konyhába.

- Húzz suliba, nagytesó! – A nővére végzős volt a suliban, már készült a főiskolai felvételikre.

- Ezt megvárom! – A lány lehuppant az apja mellé, és hátba veregette. – Legközelebb vezesd fel a dolgot másként, mert apu megfullad.

Az apjuk legyintett, de még mindig annyira köhögött, hogy nem tudott megszólalni.

- Bocsánat! Csak kicsúszott a számon…

- Ülj le! – Az anyja lenyomta egy székre, és leült mellé. Ezzel össze is állt a családi nagytanács, ahogy az apjuk nevezte ezeket a beszélgetéseket. – Mi történt?

- Semmi. Csak van egy srác a suliban.

- A sminkes? – Patricia előrehajolt.

- Miért kell neked mindent elkotyogni? – förmedt rá.

- Sminkes? – Az apjuk végre szóhoz jutott.

Patricia pár szóban elmesélte, mivel kereste meg az öccse néhány napja. Cy nem mondta meg a fiú nevét, és most áldotta az eszét.

- Ki az? – kérdezte az apja.

- Ismerjük? – kérdezte az anyja.

Mindezt egyszerre. Nem hiába voltak lassan húsz éve házasok, egyszerre járt az agyuk.

- Nem ismeritek.

- Úgy gondolod, hogy homoszexuális? – Az anyja megfogta a kezét.

- Nem barátkozik lányokkal, csak néhány barátja van.

- Lehet, hogy későn érő típus – mondta az apja.

Cy-nak a nyelvén volt, hogy akkor nem nézett volna rá úgy, de inkább hallgatott.

- Tetszik neked? – Patricia hangja most sokkal komolyabb volt.

Érezte, ahogy elvörösödik a kérdésre.

- Nem tudom – nyögte.

A szülei összenéztek.

- Ha már tudod, nekünk is mondd el – kérte az apja, majd visszatért a reggelihez.

Az anyja odahajolt hozzá, és belesuttogta a fülébe, hogy szereti. Patricia felpattant, hogy végre elinduljon, de kifelé menet összeborzolta az öccse haját. Ilyet évek óta nem tett. Cy most már sokkal jobban érezte magát.

 

            Lewis rosszkedvűen bámult kifelé. Odakint szakadt az eső. Véget értek az órák, és el kellett volna indulnia hazafelé. Természetesen pont most hagyta otthon az esernyőjét. S hogy azért még rosszabb legyen, rálátott a parkolóra, és megállapította, hogy Cyrus még a suliban tartózkodik. A kocsija ott állt a megszokott helyen. Egész nap sikerült elkerülnie, és erős önuralommal arra is rávette magát, hogy ne keresse öntudatlanul maga körül. Az érzékei amúgy is azonnal jeleztek, ha felbukkant. Elég volt meghallania a hangját, és máris dörömbölni kezdett a szíve.

- Keressek neked egy esernyőt, Lewis? – Mrs. Shelton hangjára megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Köszönöm, várok egy kicsit, hátha eláll.

- Egész napra esőt mondtak. Nem akarlak kiábrándítani.

- Nem baj, azért én várok.

Az asszony habozott.

- Hazavigyelek?

- Nem kell, köszönöm. Anyuék még azt hinnék, hogy valami baj van, ha egy tanár visz haza.

- Ahogy gondolod. – A tanárnő bólintott, és elindult a tanári felé.

Lewis egy ideig utánabámult. Kedvelte az asszonyt, aki megismerkedésükkor azonnal felismerte irodalom iránti szeretetét, és ennek megfelelően gyakran ajánlott neki könyveket. Legutóbb egy olyat nyomott a kezébe, amely egy huszonéves fiú önismereti problémáit boncolgatta. Mintha csak sejtette volna, hogy Lewis mennyire keresi önmagát, mennyire bizonytalan az érzéseit illetően.

- Elvigyelek? – Cy hangjára nagyot ugrott, és rémülten meredt a fiúra, aki észrevétlenül lépett mellé.

- Mi?

- Azt kérdeztem, hazavigyelek-e? Esik.

- Nem kell!

- El fogsz ázni.

- Talán eláll, mire elindulok. Még van egy kis dolgom.

Cy arca megfejthetetlen volt, ahogy bámult rá. Pár centivel magasabb és némileg izmosabb volt, mint ő. Elég okos fiú volt, sportolt, és nem tartozott az udvariatlan bunkók közé. Legalábbis egészen eddig ezt gondolta róla.

- Ahogy gondolod… - Cy nem erősködött, de kicsit csalódottnak látszott. Futva indult a kocsijához, a ruhája pillanatok alatt a testére tapadt. Lewis gyűlölte az esőt, a fiút, és úgy egészében mindent és mindenkit. Legfőképp persze önmagát, amiért a szíve olyan hangosan dübörgött a bordái fogságában, hogy elnyomta az eső és Cyrus kocsijának a hangját.

Sokáig ácsorgott az előtérben. Bámult kifelé, próbálta rendezni a gondolatait. Az eső csillapultával nekiindult az utcának. Remélte, hogy a sminkje kitart hazáig. Arra pedig gondolni sem akart, hogy mi lett volna, ha Cyrus szeme előtt folyik le az arcáról.

 

            Cy morcosan törölgette az arcát az anyja által a kezébe nyomott törölközővel. Remélte, hogy Lewis igent mond, és elviheti. Jó, sejthette volna, hogy nem fog belemenni, miután olyan bunkón viselkedik vele az utóbbi időben. Remélte, hogy az eső végre enged bepillantani a fiú sminkje alá, és megláthatja az igazi arcát.

A fürdőszobában lerángatta magáról a vizes ruhát, miközben nem ment ki a fejéből Lewis. Azon morfondírozott, hogyan tudná lemosatni vele? Feltűnt neki, hogy a fiú nem mos arcot, hanem nedves kendőt hord magánál, ha fel akarja frissíteni magát. Ez adott neki egy ötletet, ami elsőre gonoszul hangzott, de úgy gondolta, hogy érdemes megpróbálkoznia vele. Igaz, felmerült benne, lehetséges, hogy Lewis nem szórakozásból takargatja az arcát, ám a kisördög suttogása hangosabb volt, mint a lelkiismeretéé.

Másnap tesióra előtt kipillantott a folyosóra. Úgy okoskodott, hogy Lewis barátjának, Tomnak aznap van a szülinapja, és ha úgy tesz, mintha heccből őt akarta volna lelocsolni vízzel, akkor még Lewis sem fog gyanakodni a szándékosságra.

- Mit csinálsz? – Otto megállt a háta mögött.

- Majd meglátod – válaszolta. Észrevette Tomot, aki Lewis mellett baktatott. Szokás szerint megint mély beszélgetésbe merültek. Visszahúzódott, és felkapta a vizes flakont.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – vélte Otto halkan, bár nem tett semmit, hogy megakadályozza a tett elkövetésében.

A hiba ott csúszott Cy tervébe, hogy elfelejtette, Lewis milyen udvarias típus. Mindig mindenkit előreengedett az ajtóban, és ezúttal sem csinált másképp. Cy pedig már meglendítette a kezében tartott flakont, mire rájött a tévedésére. A nagy adag víz Tom arcába csapódott, aki meglepetten hápogott, és köhécselve igyekezett felfogni, mi történt. Páran felröhögtek, és valaki felrikkantott, hogy boldog szülinapot! Tom lassan elvigyorodott, amikor rájött, hogy mi történt, és felnevetett. Összeöklözött a srácokkal.

Cy tekintete találkozott Lewiséval. Tudta, hogy őt nem sikerült átvernie, mert a fiú olyan sápadt volt, mint a fal. Halovány mosollyal ő is megveregette Tom vállát, és elnézést mormolt. Láthatóan senki nem haragudott, ment a poénkodás. Csupán Lewis nem vett részt az egészben, a helyére ment, és öltözni kezdett. Cy átöltözés közben fél szemmel figyelte.

Megállapította, milyen vékony, inas teste van. A bőre fehér volt, látszott, hogy kevés időt tölt a napon. A hátán, a lapockája alatt volt egy anyajegy. Cy elkapta a pillantását, és sebesen magára szedte a ruháit. Nem fért el Ottóék mellett, ezért kénytelen volt Lewis mellett elmenni. Nem tudta megállni, hogy ne bökje meg ott, ahol a póló alatt az anyajegy lapult. Lewis ijedten összerezzent, rámeredt, és megint piros lett a füle.

 

            Lewis tényleg nem értette, miért piszkálja Cy. A fiú nem hagyta abba, sőt, amikor csak lehetett, hozzáért, megbökte valamijét, lepöckölte az asztaláról a cuccait. Múltkor majdnem rácsapta a kezére a szekrényének az ajtaját. Mormogott valamit, hogy véletlen volt, de ezt nem igazán akarta elhinni neki.

Eltelt lassan két hét. Egyik nap Cy nem jött iskolába, állítólag elkapott valami vírust, ami ledöntötte a lábáról. Két nappal később az utolsó órájuk irodalom volt. A végén Mrs. Shelton megállt Lewis asztala mellett.

- Megtennél nekem valamit?

- Természetesen.

- Kérlek, vidd el a házit Cyrusnak. Ráírtam a tetejére a címét – csúsztatott egy papírt eléje. – Az anyukája felhívott, hogy holnap elvileg már jöhet.

- Ottóék biztosan mennek hozzá.

A tanárnő felvonta a szemöldökét.

- És tanulni is fognak vele?

- Nem tudom.

- Ha kérdez valamit, el tudják neki magyarázni a választ?

- Nem tudom. – Lewis felsóhajtott. Megadta magát, sejtette, hogy nem menekülhet. – Rendben.  

- Köszönöm!

- Szívesen. – Csak azért egyezett bele, mert kedvelte a tanárnőt, de amúgy Cy-t a háta közepére sem kívánta. Nem akart vele találkozni, egy levegőt szívni. Nem akarta, hogy bármi közös dolguk legyen egymással. Nem akart tovább vágyakozni, éjszaka merevedéssel felébredni és szomjazni az érintését.

Tom odaosont mellé, miután az asszony elment.

- Mit akart?

- El kell vinnem Cyrusnak a házit.

- Miért pont neked?

- Jó kérdés… - Lewis felállt, összeszedte a cuccát.

- Szóval? – Tom lehuppant a helyére, és felbámult rá.

- A tanárnő szerint én jobban el tudom magyarázni neki az anyagot.

- Ebben igaza van. Bocs, de Otto és Al tök hülye az irodalomhoz.

- Sssh… - Lewis rápisszegett, de mivel senki nem törődött velük, nem is hallhatta meg Tom véleményét.

- Elkísérjelek? 

- Kösz, de megoldom. Ott hagyom a listát, aztán max rám ír, ha nem ért valamit. Holnap dolgozatot írunk, tanulni akarok, nem fogok ott dekkolni nála.

- Ez a beszéd! – Tom vállon öklözte. – Úgyis tök szemét volt veled az utóbbi időben.

- Jah… - Lewis nem akart erről beszélni, így összekapkodta a könyveit, és elindult kifelé.

Tom elkísérte egy darabon, útbaigazította, aztán elváltak az egyik kereszteződésnél. Lewis egyedül baktatott tovább. Nagyon remélte, hogy a szülei nem tudják meg, hová ment suli után. Semmi kedve nem volt megint a veszekedéshez. Sőt, ha félreértik, akkor képesek lesznek megint költözni.

Szeretett itt lenni, és nem akart menni sehová. A város csendessége eleinte bosszantotta, mostanra örült, hogy hallja a saját gondolatait, a szelet, a madarakat, a nevetést. Voltak barátai, Tom a legjobb haverja lett, és ő volt az egyetlen, akit a szülei elfogadtak, mert Tomnak volt barátnője, és a lelkész középső fia volt. Ennek örült, mert Tom jófej srác volt. Segített neki beilleszkedni, és neki köszönhetően megszokta a sulit, a tanárokat. A titkáról sem faggatta soha, és habár biztos fura volt neki, ha látta rajta a sminket, nem tette szóvá egyszer sem.

Lewisnak még a szüleivel is meg kellett harcolnia, amikor rájöttek, hogy festi magát. Sokáig spórolt, mire megvehette magának a méregdrága sminkcuccokat. Azt mondták neki, hogy túl buzis, és ez rossz fényt vet rá és természetesen rájuk. Nem akarták, hogy bárki is megtudja, a fiuk homokos. Lewis nem mondta nekik, hogy a nagyvárosban is maradhattak volna, mert ott legalább a kutyát sem érdekelte, kit szeret. Kisvárosban ez már másképp festett, ő maga is érezte. Nem akart megint kiközösített lenni, ezért elnyomta a vágyait. Tulajdonképpen mindent, amitől saját maga lehetett volna.

Megállt a Black ház előtt. Szép fehér volt, szinte vakította. A teraszon egy bicikli volt a korlátnak támasztva. Virágok voltak mindenütt, szinte lefolytak a falakról, az ablakokból. Bájt és egyediséget adtak a háznak, amely amúgy beleilleszkedett volna az utca sorházai közé. Az övék is ilyen volt, nem is szerette túlságosan. Irigyelte Cyrust, amiért ilyen helyen élhet. Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Egy teltkarcsú asszony állt a küszöbön.

- Lewis?

- Igen.

- Gyere! Ott akarsz ácsorogni egész nap? – Az asszony integetett. Cyrus tőle örökölte a szemét, zavaró is volt, amikor megállt előtte, és ugyanaz a komoly tekintet nézett rá. – Mrs. Shelton felhívott, hogy jössz.

- Értem. Lewis Brewster vagyok, asszonyom. Örvendek.

- Milyen kis udvarias vagy. Lorna Black vagyok, Cy anyukája. Kérsz limonádét?

- Nem, köszönöm. Odaadnám Cyrusnak a házit, és már megyek is. Holnap dolgozat, és tanulni kellene…

- Mondta a fiam. Menj csak fel hozzá!

- Oh, én…

- A legutolsó ajtó bal oldalon. Egy pillanat! – Az asszony térült-fordult, egy tálcával jött vissza. – Felvinnéd ezt neki? Nehogy éhen haljatok!

- Köszönöm, de mondtam, hogy nem kérek semmit…

- Ismerem én a fiatalokat! A fiam barátai is mindig ezt mondják, aztán elpusztítanak két tálca kaját, mire elmennek.

Lewis nem akarta mondani, hogy ő nem fog ilyet tenni, mert legszívesebben már most sarkon fordult volna, hogy elrohanjon. Ettől függetlenül elvette a tálcát, és elindult felfelé.

- Puszilom!

- Tessék? – Ijedten pillantott vissza a válla felett.

Lorna Black ránevetett.

- Nem kell átadnod neki!

- Oh, értem, én… - Lewis fülig vörösödve felrohant, és próbálta nem kilötyögtetni a kancsóból a limonádét.

Cyrus ajtaja résnyire nyitva volt. Gépelés hangja szűrődött ki. Belesett. A fiú az ágyon feküdt. Körülötte káosz, ruhadarabok, néhány könyv, az ölében egy szürke laptop. Kicsit sápadt volt, a haja össze-vissza állt. Megérezhette, hogy valaki áll az ajtóban, mert felpillantott.

- Lewis?

- Szia! – Lewis beóvakodott a szobába, és bénán ácsorgott a tálcával.

- Szia! – Cy komolyan bámult rá. – Nem akarod letenni? – intett feléje.

Lewis dadogott valamit, és remélte, hogy nem tűnik idiótának közben. Letette a tálcát az íróasztalra. Elbabrált vele egy ideig, nehogy leessen a stóc tetejéről, mert az asztal tele volt pakolva mindenfélével. Visszafordulva látta, hogy a fiú maga mellé tette a laptopot, és őt nézi. Zavarba jött, a táskájába túrt, és odanyújtotta a cetlit, amire Mrs. Shelton felírta a leckét.

- Az irodalom házi. Ha valamit nem értesz, írj majd rám.

Cyrus nem nyúlt a papír után, ezért letette az ágy szélére. Tétován elkezdett hátrálni az ajtó felé.

- Holnap matekból dogát írunk – nyögte. – Most mennem kell.

- Meg sem kérdezed, hogy vagyok?

- Én… - Lewis nagyokat nyelt. Nehezen tudott gondolkodni, összerakni a szavakat egy mondattá. Cy ezúttal nem piszkálódott vele és sokkal komorabb volt, mint eddig bármikor. Ez, és az, hogy egy szobában – Cy szobájában! – lehet vele, teljesen összezavarta.

- Nem akarod elmondani, miért viselsz sminket?

Lewis ösztönösen az arca elé kapta a kezét. Rémülten megrázta a fejét. Nem gondolta volna, hogy a fiú észrevette a dolgot.

- Homoszexuális vagy?

Elakadt a lélegzete a kérdés hallatán. Cy nekidőlt az ágy fejtámlájának, és összefonta a karját a mellkasán, keresztbe tette a bokáját a másikon.

- Volt időm gondolkodni, amíg itthon voltam. Bunkón viselkedtem veled, igaz?

- Nem.

- Szerintem meg igen.

Lewis próbálta összeszedni magát.

- Azért figyeltél, mert kíváncsi voltál, miért viselek sminket?

- Eleinte igen.

- Tudni akartad, hogy meleg vagyok-e?

- Valami olyasmi. – Cyrus félrenézett. Meglepő módon kicsit zavartnak tűnt.

- Értem. Nem történt semmi. Nem haragszom.

- Még bocsánatot sem kértem.

- Nem baj, mondtam, hogy nem haragszom!

Cyrus felsóhajtott.

- Nem akarsz válaszolni egyik kérdésemre sem?

- Nem tudom, mire kellene. – Lewis adta a hülyét, közben görcsbe rándult a gyomra. Lassan folytatta araszolását az ajtó felé.

Cyrus gyorsabb volt, mint gondolta volna. Azelőtt sikerült elérnie őt, hogy kimenekülhetett volna. Elkapta a karját, a másikkal pedig belökte az ajtót.

- Nem bántalak, nyugi már!

Lewis pánikba esett. Szabadulni akart, a fiú mellkasának nyomta a tenyerét, de nem tudta eltolni magától. Cy kezdett dühös lenni. Megrázta.

- Fejezd be! Nem foglak bántani!

- Engedj el!

Cyrus olyan hirtelen engedte el, hogy megtántorodott. Zihálva meredtek egymásra. Cy sápadtsága múlóban volt, kivörösödött dulakodás közben.

- Mi a fenéért nem vagy képes válaszolni? Nem akarlak bántani! Csak…

- Csak?

Cyrus megint félrenézett.

- Nem tudom – mormolta, és tehetetlenül vállat vont.

Lewis döbbenten állt. Nem ilyen válaszra számított.

- Valamit csak tudsz – próbált hozzá mosolyogni.

- Kíváncsi vagyok – nézett a szemébe Cy.

- Ezért piszkáltál?

- Azt hiszem.

- Kérdezhettél volna.

- Mindig olyan feszültnek tűntél, ha velem kellett beszélned.

Lewis zavartan egyik lábáról a másikra állt. Nem tudta, mit válaszoljon. Cyrus közelebb óvakodott.

- Tetszem neked? – kérdezte óvatosan.

- Nem! – túl gyorsan vágta rá a választ, ő maga is érezte. Az ajkába harapott, lesütötte a szemét. – Ha megmondanám az igazat, és te elmondanád valakinek, akkor megtudnák a szüleim is, és…

- Mi lenne akkor?

- Akkor megint el kellene költöznünk. – Dühös volt magára, amiért könny szökött a szemébe. – Szeretek itt lenni – mondta dacosan felnézve.    

Cyrus még soha nem nézett rá ilyen szomorúan.

- Megesküszöm, hogy senkinek nem mondok semmit.

- Nem hiszek neked!

A fiú bólintott. Vett egy nagyon mély levegőt.

- Sejtem, amit mondani akarsz, így nem kell kimondanod, ha nem akarod.

Lewis legszívesebben sírva fakadt volna. Annyira szeretett volna beszélni, elmondani, ki is ő valójában.

- Köszönöm – nyögte.

- A sminkről sem akarsz beszélni? – Cy az arca felé intett.

- Nem.

- Szerintem néha elég egy titok egy embernek.

- Milyen bölcs lettél.

- Igyekszik az ember.

- Gondolom, Maggie mellett nem nehéz bölcsnek lenni.

- Dobtam.

- Mi?

- Szakítottam vele.

Lewis szorosan markolta a táskája pántját.

- Miért?

- Szerinted?

Lewis szeme lassan tágra nyílt. Ingatni kezdte a fejét, és megint hátrálni kezdett.

- Ezt nem szabad! Ne mondj nekem ilyeneket! – tört ki belőle. – Mi ezzel a célod? Mit akarsz tőlem?

- Lewis… - Cyrus feléje nyúlt, de félreütötte a kezét.

- Ne érj hozzám! Hagyj békén! Keress magadnak mást, akivel szórakozhatsz! – Lewis szíve majd megszakadt. Sarkon perdült, de erős karok fonódtak köréje, és visszarántották.

- Bocsáss meg! – hallotta a fiú hangját.

A táskája a földre esett. Küzdött, hogy kiszabaduljon, rugdalózott, de Cyrus elvonszolta az ajtótól. Megkarmolta a karját, de csak annyit ért el vele, hogy a fiú még erősebben ölelte. Hallotta, hogy a kancsóból limonádé folyik a tálcára, rémülten eszmélt rá, mit akar tenni.

- Ne!

- Csukd be a szemed!

- Ne! – Sikítani akart, elcsukló sírás lett belőle, ahogy Cyrus a limonádéval elkezdte lemosni a sminkjét. A citrom csípte a szemét, ömlött a könnye. Ha a fiú nem tartja meg, összeesett volna.

Cyrus odahúzta az ágyhoz. Felmarkolt egy félredobott pólót, azzal törölte le az arcát. Nem akart eléje állni, elengedte. Nem lépett el tőle, továbbra is szorosan mögötte állt. A testéből forróság áradt. Lewis pontosan érezte, hogy milyen hatással volt rá az előbbi kis csatározásuk. Reszketve állt, Cyrus a kezébe csúsztatta a pólót.

- Nincs zsepim – mondta.

Majdnem elnevette magát. Rendesen megtörölgette az arcát, és szipogott. A pólónak Cyrus illata volt, ami egy kicsit magához térítette. Igazából a fiú nem bántotta, csupán azt tette, amit Lewisnak már korábban kellett volna: leszedte a maszkot az arcáról.

- Ígérd meg, hogy hallgatni fogsz róla! – kérte.

- Rendben.

- Nem fogsz kinevetni?

- Azt hiszem. – Cy hangja picit bizonytalan volt.

Lewis ökölbe szorította a kezét, és képtelen volt megfordulni. Cyrus nem sürgette, de érződött, hogy kezd türelmetlen lenni.

- Ideadhatod már a pólóm – mondta, és óvatosan megrántotta a ruhadarabot a kezében. Ő meg ösztönösen hátranézett rá. Akkor döbbent rá, mit tett, amikor találkozott a tekintetük, és Cyé meglepetten kerekre tágult.

El akarta takarni az arcát, de Cyrus gyorsabb volt megint. Lefogta a csuklóját, és csak bámulta az arcán vörös pontokként égő szeplőket, amelyek manószerűvé tették a vonásait.

- Ne nézz! – Elfordította a fejét.

- Szeplők? – A fiú megkönnyebbülten sóhajtott, és Lewis felnézve látta, hogyan küzd a mosolyával.

- Megígérted, hogy nem nevetsz ki! – kiáltott fel.

Cyrusból kitört a nevetés. Lewis hirtelen a karjaiban találta magát, végigzuhantak az ágyon. Csapkodni kezdett, de a fiú csak nevetett, a hangja betöltötte a szobát. Lewis keze beleakadt egy párnába, hozzávágta. A nevetés horkantássá változott. Cyrus félrelökte a párnát, és ránézett. A játékosság eltűnt a szeméből. Leszorította őt az ágyra, a combjára ült, és a feje mellé támaszkodott, a csuklóját a takarón tartva.

- Ezek csak szeplők – mondta szelíden.

- Te könnyen beszélsz! – Lewis életét megkeserítették a szeplői, amik kisfiússá tették az arcát. Képtelenség volt, hogy bárki is komolyan vegye ezzel a rengeteg pöttyel a bőrén. A másik suliban folyamatosan szekálták miatta, csak Sam volt ez alól a kivétel.

Ideköltözve úgy gondolta, ha már el kell titkolnia másságát, akkor legalább a szeplők ne keserítsék meg az életét. Online vásárolt alapozót és egyéb sminkcuccokat, és YouTube-on nézett videókat, így tanult meg sminkelni. A szülei teljesen ki voltak borulva, de ő választás elé állította őket: a smink vagy a homoszexualitás. Egészen addig nem bánta meg ezt az alkuját, míg Cyrus több figyelmet nem szentelt neki.

- Ezek csak szeplők – ismételte a fiú mosolyogva.

- Tudod, hogy mennyit piszkáltak miattuk?

- A szeplők is hozzád tartoznak – emlékeztette Cy.

- Tudom, csak… - Lewis elfordította a fejét. – Olyan rossz volt, hogy senki nem vett komolyan a szeplőim miatt. Csupa pötty az arcom, mintha bárányhimlős lennék, irtó gáz.

- Szerintem aranyos.

- Nem akarok aranyos lenni! – Lewis duzzogva pillantott fel rá.

- Késő… - Cyrus feljebb csúszott, és ahogy előredőlt, összesimult az ágyékuk. A tekintete elmélyült. Olyan közel hajolt, hogy a lélegzetük keveredett.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet… - mormolta Lewis égő arccal. – Még nem válaszoltam a második kérdésedre.

- Nem kell mondanod semmit. – Cy rávigyorgott. – Nem látod, hogyan nézel rám. Az álló farkadról pedig nem is teszek említést…

Lewis erre nagyon szerette volna megütni.

- Ez most kíváncsiság vagy komolyan gondolod? – igyekezett józanul gondolkodni.

- Melyiket szeretnéd?

- Ha játszol velem, elterjesztem a suliban, hogy a fiúkat szereted.

Mindketten tudták, hogy nem gondolja komolyan. Cyrus elengedte a csuklóját, és a feje mellé könyökölt, összesimult a testük. Az ujjai a hajába túrtak.

- Kíváncsi vagyok, hogy milyen megcsókolni téged – vallotta be. – Álmodtam veled. – A hangjában bujkáló felhang kifejezte, miféle álom lehetett.

- Nagyon szemét voltál.

- Sajnálom.

Lewis összeszedte minden bátorságát, és átkarolta a fiú nyakát.

- Félek.

- Tőlem?

Lewis habozott.

- Volt egy fiú. Samnek hívták. Egymásba szerettünk, de amikor a szüleink megtudták, akkor kitört a balhé. Samet bedugták valahová egy bentlakásos suliban, mi pedig ideköltöztünk…

- … mert itt senki nem tudja, hogy meleg vagy – fejezte be a mondatot Cyrus.

- Igen.

Cy szomorúan elhúzta a száját, majd előrehajolt, és a nyakába temette az arcát.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Sajnálom, hogy olyan seggfej voltam.

- Túléltem. – Lewis kis tétovázás után megsimogatta a haját. – Nem akarok megint csalódni – mondta halkan.

- Nem akarlak megbántani.

- Ha te nem is, majd más megteszi. Te nem tudod, milyenek az emberek.

- A sulidban ilyenek voltak?

Lewis elgondolkodott.

- Nem – rázta meg a fejét. Meglepettnek tűnt. Most először gondolkodott el ezen. – A szüleink sokkal rosszabbak voltak, meg pár tanár, de amúgy senkit nem érdekelt, hogy együtt vagyunk.

- Szerintem itt se érdekel senkit, hogy kivel vagy együtt.

- Ez most célzás akar lenni? – Lewis szíve a torkában dobogott.

Cyrus felemelte a fejét.

- Fogalmam sincs, milyen melegnek lenni, mert eddig rajtad kívül nem volt egyetlen srác se, aki megtetszett volna. Ettől függetlenül megpróbálhatnánk, hogy… milyen együtt, ha beleegyezel. Titokban is tartom, ha azt szeretnéd a szüleid miatt. Vagy éppen… A csudába, azt sem tudom, mit akarsz?! – Cyrus megint zavartnak tűnt. Édesen esetlennek. Lewis hosszú idő most először elnevette magát.

- A lányoknak is ilyen bénán udvarolsz?

Cy megrázta a fejét.

- Csak neked. – Hosszú ideig szótlanul szemlélte az arcát. – Tetszenek a szeplőid – jelentette ki végül. A mutatóujjával megérintette őket. Egyiket a másikat után. Olyanok voltak, mintha barna filccel valaki pöttyöket festett volna Lewis arcára. Teljesen megváltoztatták, mintha valaki mássá lett volna általuk.  

Valamiért mindketten pontosan tudták, hogy mit jelentett a smink. Lewis a lelke mélyén arra vágyott, hogy valaki mássá váljon. S minden reggel mássá is vált, amikor feltette a festéket az arcára. Már nem voltak szeplők, és nem volt többé a buzi srác a nagyvárosból, akit a szülei szégyelltek. A szeplők jelképezték a másik énjét. A valódit, amit a szülei iránti tiszteletből és szeretetből igyekezett elnyomni, megtagadni.

Cyrus nem volt érzéketlen és buta sem. Habár az egyik legmenőbb srác volt az iskolában, és emiatt néha, önmagát védendő, bunkó volt másokkal, valójában kedves volt és figyelmes. Egyetlen volt barátnője vagy haverja se állíthatta ennek ellenkezőjét. Most is megérezte, mekkora viharok dúlnak Lewis lelkében. Mondani akart valamit, de nem tette. Helyette inkább cirógatni kezdte a fiú arcát, követte állának vonalát, ujjai között morzsolta a hajszálait, beszívta az illatát, és figyelte kipiruló arcát, amin égtek-lángoltak a szeplők. Furcsa érzés volt, minden idegen volt a számára. A nők mások voltak, ám Lewis komolyan tetszett neki, és ez elnyomta a legutolsó kis kételyt is, amit még érzett, mielőtt közelebb hajolt volna hozzá.

Torkában dobogó szívvel simította végig a száját Lewis ajkán. Ismerkedett az érzéssel, önmaga reakciójával. Érezte, hogyan dermed meg egy pillanatra alatta a fiú, hogyan akad el a lélegzete. Tovább incselkedett vele, hagyta, hadd keveredjen a leheletük. A nyelve hegyével érintette az alsó ajkát, aztán a felsőt. Lewis félig lehunyt szemhéja mögül lesett rá, a vállába csimpaszkodott. Találkozott a nyelvük, Cyrus elmerült a fiú szájában, ízlelgette-csábította.

Lewis úgy érezte, összeomlott körülötte a világ, hogy aztán felépüljön helyette egy másik. Ebben nem kellett titkolóznia, hazudnia, magyarázkodnia. Itt önmaga lehetett. Ha félt is először, az mostanra semmivé lett. Cyrus nem tudta megjátszani a vágyat iránta, megfeszültek az izmok a tenyere alatt, és összesimuló ágyékuk nyilvánvalóvá tette, hogy ugyanolyan kemény volt, mint ő. A csókjában türelmetlen éhség feszült, és ahogy egyre mohóbban merült el a szájában, úgy adta fel maradék tartózkodását is.

Zihálva meredtek egymásra. Cy felült, hogy lehúzza magáról a pólóját. Félredobta, és visszahajolt a szájára. Az ujjai Lewis pólója alá csúsztak, remegtek, miközben végigsimítottak a bőrén. Lewis keze ugyanúgy reszketett, végighúzta a tenyerét a fiú hátán. A gerince aljánál irányt változtatott, az oldalán keresztül áttért a hasára, onnan fel a mellkasára. Cyrus felszisszenve, mohón tapadt a szájára, feljebb rángatta a felsőjét, a mellbimbóit simogatta. Lewis belemarkolt a hajába, amikor a nyelvével pöckölgette őket. Megvonaglott a fiú alatt, de nem volt sok mozgástere.

Cyrus kíváncsian érintette, simogatta, csókolta végig. Lerángatta magukról a ruhát, és a kezével, ajkával bejárta Lewis egész testét. Addig csókolta a lapockája alatt az anyajegyet, míg a fiú fel nem nyögött, és ökölbe nem szorult a keze a takarón. Az oldalára fordította, szembefeküdt vele. Látni akarta az arcát, miközben az ujjai körbefonták. Lewis tekintetéből sütött a vágy, a szeplők vörös pontok voltak az arcán. Odahajolt hozzá, és mohón csókolta, amit ki sem nézett volna belőle. Ezúttal ő nyögött fel, Lewis keményen megmarkolta a farkát, és ahogy lassú mozdulattal a csúcsa felé húzta a kezét, majdnem felrobbant. Elkapta a csuklóját.

- Ne!

Lewis meglökte a mellkasánál fogva, és úgy ült az ölébe, hogy a merevedésük összeért. Nyoma sem volt annak a szemlesütve járkáló fiúnak, akit Cyrus ismert. Ez a Lewis ismeretlen volt a számára, de nem bánta. A kézfejére simította a tenyerét, érezni akarta minden mozdulatát, ahogy szorosan összefogva a farkukat, lassan terelni kezdte őket a gyönyörű végkifejlet felé. A szeme sötét volt, a bőre világított, és Cy képtelen volt levenni róla a tekintetét.

Felkönyökölt, és elengedve a fiú kezét, felnyúlt, hogy lehúzza magához egy csókra. Elmerült megint a csókjában, ami nedves és forró volt. A nyelve mohó és sikamlós volt, teljesen megőrjítette. Felült, a hátát simogatta, belemarkolt a fenekébe. Tisztán érezte, hogyan akad el Lewis lélegzete, és rezdül meg a teste. Újra megtette, kicsit keményebben, hagyta, hogy az ujjai végigcsússzanak egészen az apró kis résig. Nem folytatta volna, ha Lewis nem nyög fel. Ám a fiú felnyögött, a hangja maga volt a kéj, a sóvárgó vágy.

Simogatni kezdte, ahogy Lewis elölről markolta-simogatta, ő ugyanezt viszonozta. Maga sem tudta, meddig bírják elélvezés nélkül, de nem is volt képes ezen gondolkodni. Hagyta, hadd vigyék az ösztönei. Tapogatózott kicsit a háta mögött, az anyja ott hagyta a kamillás krémet az éjjeliszekrényen, éppen, hogy csak elérte. A krém illata betöltötte a levegőt, ahogy síkos ujja elmerült a fiúban. Megbűvölve figyelte, hogyan kezd el reszketni, és homályosul el a pillantása az élvezettől.

Maga sem gondolta volna hetekkel ezelőtt, hogy képes lesz egy másik fiúval idáig elmenni. Lewis viszont teljesen megbabonázta. Gondolkodás nélkül, ujjaival belülről izgatta, és kíváncsian bámulta a reakcióját, hallgatta elfojtott nyögéseit, magába itta egyre mohóbb csókját, és reszketett, ahogy még gyorsabb tempót diktált a farkát markolva. Később nem tudta megmondani, hol volt önuralmuk vége, de amikor átfordultak, és Lewis a dereka köré fonta a lábát, szinte vakon kezdett el tapogatózni a fiókban levő gumik felé. Közösen húzták fel, egymást akadályozták összegabalyodó ujjaik, ami más helyzetben rettentően vicces lett volna. Most viszont a sürgető vágy elnyomott minden mást. Lassan mélyedt el Lewisban. Egy hosszú pillanatig egymást nézték, aztán a fiú a tarkójára csúsztatta a tenyerét, és lehúzta magához egy csókra.  

A pillanat, az érzések összemosódtak Cyrusban. Tisztán hallotta Lewis nyöszörgését, akadozó lélegzetét. A csókja egyre vadabb lett, ahogy sikerült ellazulnia. Úgy fogadta magába, hogy Cy minden lökésnél biztosra vette, most el fog menni. Ám a gyönyör hajszolása, ennek az újfajta élvezetnek a megtapasztalása, amit Lewis nyújtott neki, képes volt erőt adni neki és mozdulni, újra meg újra.

A veríték kiütközött a bőrükön, egymásba kapaszkodva kapkodtak levegőért, homályos tekintetük csak a másikat látta. Nem éreztek mást, csak a forróságot, ami betöltötte a tudatukat. Lewis szeplői mostanra perzseltek, hűen visszatükrözték a benne égő tüzet. A szája néma kiáltásra nyílt, az arcán ott volt a gyönyör, és Cyrus még mélyebbre temetkezett belé, hogy érezze, el ne szalassza egyetlen tizedmásodpercét sem.

A gyönyör pedig ott volt, körbefonta, lassan végigáramlott az erein, hogy aztán felrobbanjon mindene, és csak az édes forróság maradjon. Lewis forrósága. A gyönyöre. A teste. Kapkodó levegővétele. Az illata. A pillantása. A könnyei. Elcsukló kis nevetése, mely végigrezgett a testén, és őt is mosolyra fakasztotta.

A fiún végigfeküdve, a nyakába fúrva az arcát, megállapította, hogy ez lehet a boldogság. Az a totális boldogság, amiről az anyja szokott beszélni, és aminél mindig hozzátette, hogy akkor fogja majd megérteni, ha megtapasztalja. Úgy érezte, ez most megtörtént. Felnézett Lewisra, aki rámosolygott.

- Jól vagy?

- Igen.

- Biztos?

- Jól vagyok. – Kis habozás után a fiú hozzátette. – Te is?

- Basszus! – Cyrus legördült róla, és kiterült mellette az ágyon. – Furcsán érzem most magam. Voltak lányok, akikkel lefeküdtem meg minden, de most… Ez most más volt. Nem csak azért, mert fiú vagy, hanem… csak más. Jobb volt, mint számítottam rá.  

- Köszönöm! – Lewis nem nézett rá, de mosolygott.

Cyrus megérintette a kezét, majd kis habozás után felkelt. Magára rángatta a rövidnadrágját, és kiosont a szobából. Lewis megpróbálta rávenni magát, hogy ő is megmozduljon, ám túl kimerült és kielégült volt. Cy visszaérkezett, vizes volt a mellkasa.

- Megmosakodtam – magyarázta. Egy nedves törölközőt hozott magával, amiért Lewis nagyon hálás volt.

Felöltözve hevertek vissza az ágyra. Kicsit bizonytalanul bújtak egymáshoz, de aztán Cyrus ajka megtalálta a fiúét, és a bizonytalanság a múlté volt.

- Nem úgy terveztem, hogy rád vetem magam – mondta csendesen kicsit később.

- Valóban?

- Komolyan. Nem szokásom az első randin lefeküdni valakivel.

- Nekünk még nem is volt randink – emlékeztette Lewis finoman.

- Akkor meg pláne!

Lewis felnevetett, majd lassan elkomolyodott.

- Én örülök, hogy megtörtént.

- Akkor jó.

Egymást nézték. Most kezdték érezni, hogy milyen fáradtak. Egyikük sem tudta, melyikük aludt el előbb. Órákkal később, amikor Cyrus felriadt a húga hangjára, egy pléd volt rájuk terítve, és egy másik tálcán kávé és csokis keksz volt odakészítve az éjjeliszekrényre.

- Basszus! – Cy csak arra volt képes, hogy ezt kinyögje.

Lewis a szemét dörzsölve ébredezett mellette.

- Mi a baj? – mormolta, és visszabújt hozzá.

- Elég késő van.

- Jaj! – Lewis szeme felpattant. – Haza kell mennem! – ült fel. Cyrus remélte, hogy ha ki is szúrja a sütit, akkor azt hiszi, hogy ő hozta fel, amíg aludt. Ismerte már annyira, hogy tudja, iszonyúan kiborulna attól, hogy az anyja bent járt a szobában. – Holnap jössz suliba?

- Igen.

- Találkozunk?

- Persze. – Cy odahajolt hozzá, és megcsókolta. – Hívj fel, ha hazaértél, rendben?

- Nincs meg a számod.

- Add ide a telód! Amíg felhúzod a cipőd, beírom.

Lewis felmarkolta a táskáját, szinte kiviharzott az ajtón, de aztán visszarohant, és újra megcsókolta. Cyrus nem bírta megállni röhögés nélkül. Hallotta a hangokat, ahogy Lewis elköszön odalent. Lerogyott az ágy szélére, és beletúrt a hajába. Végigdőlt az ágyon, semmi kedve nem volt megmozdulni. Mire megint kinyitotta a szemét, az anyja állt az ajtóban.

- Akarsz róla beszélni?

- Most nem. Azt hiszem.

Az anyja bólintott, és rámosolygott.

- Rendben. Kész a vacsora.

- Jövök.

Az asztalnál senki nem hozta szóba Lewist. Remélte, hogy mindenki azt hiszi, tanultak, bár gyanús volt neki ez a némaság. Amikor megszólalt a telefonja, úgy rohant el, hogy majdnem feldöntötte a székét. Patricia vihogott, az apja felvonta a szemöldökét, csak az anyjának nem rebbent a szeme sem. Később bevitte neki a maradék vacsorát, amit nem fejezett be. Hagyta beszélgetni Lewiszal, puszit küldött neki az ajtóból, és kiment. Cy ebben a pillanatban nagyon szerette az anyukáját.

Hát, még másnap reggel Lewist, amikor meglátta a suli előtt téblábolni. Általában be szokott menni, de most úgy járkált fel-alá, mintha Tomot várná. Cy tudta, hogy nem így van, és ez jólesett neki. Nem viselt sminket, a szeplői vidám pöttyökként mosolyogtak. Lewis egy aranyos kis manó volt ebben a pillanatban, de Cy nem felejtette el, hogy milyen volt vele lefeküdni. A másik arcát, amikor lehámlott róla a szende kisfiú álarca.

Lewis megfordult, rámosolygott, amikor észrevette a kocsi mellett. A szeplői égni kezdtek az arcán, ezt méterekről is látta. Tiszta lükén érezte magát, ahogy visszavigyorgott. Odasétált hozzá, próbált érdektelennek tűnni, de ezt abba is hagyta, amikor látta, hogyan komorodik el Lewis arca.

- Szia!

- Szia!

Pár srác ment el mellettük, odaköszöntek Cyrusnak. Cy visszaköszönt, bár tulajdonképpen nem is figyelte, kik voltak azok.

- Jól vagy?

- Igen. Te?

- Nem igazán sikerült tanulni a matekra.

- Nekem sem.

Nézték egymást.

- Jól állnak a szeplők. – Cy legszívesebben megérintette volna őket.

- Kösz. A te hibád lesz, ha csúfolni kezdenek majd. – Lewis tetszeni akart a fiúnak, ezért nem sminkelt reggel. Jobban mondva, megcsinálta az alapozást, aztán lemosta. Félóra is eltelt, mire meggyőzte magát arról, hogy a szeplők hozzá tartoznak. Cyrus pedig velük együtt is szereti. Ennél a gondolatnál görcsbe rándult a gyomra.

Cyrusszal késő estig beszélgettek. Semmitmondó dolgokról. Suliról. Lewis régi életéről. Fociról. Irodalomról. Szerelmekről. Annyira boldog volt, hogy végre megoszthatja valakivel a titkait, az érzéseit. Csupán akkor búcsúztak el egymástól, amikor az anyja másodszor szólt be neki, hogy tegye le végre a telefont. Utána matekra akart tanulni, az esze azonban máshol járt. Újraélte a szeretkezésüket, minden csókjukat, a szavakat, amik elhangzottak.

Tudta, hogy hiába az ellenállása, kezd beleszeretni a fiúba. Hajnalra belátta, nem csak kezd. Le sem feküdt volna vele, ha nem szeretné. Ettől aztán végképp feladta a tanulást és az alvást is. Csak forgolódott, és ezernyi minden járt a fejében. Álmosan, izgatottan kezdett el készülődni, az anyja gyanakodva szemlélte, amikor felfedezte, hogy nem sminkelt, de nem szólt semmit. S most, itt állva a fiú előtt, nyirkos volt a tenyere az idegességtől, mert annyira szerette volna megérinteni.

Gyűlölte ezt. A bizonytalanságot. A kételyt. A félelmet. Mi lesz, ha Cyrus rájön, mégsem a fiúkat szereti? Mégsem ő kell neki? Majd őt is dobni fogja, mint Maggie-t? Nem tudta, hogyan fogja túlélni az újabb csalódást. Az eszével persze tisztában volt, hogy éppen vészmadárkodik, csak nem tudott tenni ellene. Ismerte a szüleit, tudta, mi lesz, ha kiderül a kapcsolatuk. Nem voltak illúziói afelől sem, hogy Cy szakítana vele, ha elmúlnának az érzései. Oh, igen, itt volt a legfőbb félelme: mit érez iránta a fiú? Vonzalmat, ez biztos. S azontúl?

- Hol jársz? – Cyrus gyengéden vállon bökte.

- Csak elgondolkodtam. Bemegyünk?

- A szüleid mit szóltak, hogy festék nélkül jöttél el otthonról?

- Apu már elment dolgozni. Anyu nem mondott semmit, de ez nem jelenti azt, hogy délután nem állít a falhoz.

- Sejthetnek valamit?

- Nem hiszem. Azt mondtam, hogy Tommal beszélgettem. – Lewis felsóhajtott. – Remélhetőleg anya nem tudja meg, hogy Tom tíz után már lefekszik.  

Cy elhúzta a száját. Sokat gondolkodott, míg hajnalban el nem nyomta az álom. Az anyja nem is akarta elengedni, mert olyan sápadtan ment le reggelizni. Akárhogyan is érezte magát, mindenképpen látni és beszélni akart Lewiszal.

- Anyukám tudja – bökte ki.

- Mi?

- Sssh… Ne kiabálj! – Cyrus behúzta egy sarokba, hogy senki ne hallja mit beszélnek. – Nem fogja elmondani senkinek, amíg engedélyt nem adok rá, ne aggódj!

Lewis viszont bizalmatlanabb volt.

- Véletlenül is elszólhatja magát!

- Te nem ismered anyut…

- Tudom, de… - Lewis megragadta a fiú karját. – Anyuék tényleg képesek lesznek megint összecsomagolni és elköltözni, ha kiderül, hogy… - Elakadt a hangja, időben észbekapott. – Szóval, hogy van köztünk valami – fejezte be esetlenül a mondatot.

Cyrus zsebre dugta a kezét, nehogy magához ölelje. Dacosan nézett rá.

- Bízz anyuban, nem mondja el senkinek! Amúgy gondolkodtam éjszaka, és ha el is költöztök, van telefon, net, és ha nagyon úgy van, posta. Tudjuk tartani a kapcsolatot, akárhová is mentek. Ha nagykorú leszel, akkor meg már nem mondhatják meg, kivel vagy együtt. Addig kibírjuk valahogy.

Lewis hitetlenkedve pislogott.

- Tisztában vagy vele, hogy mit mondtál? – kérdezte a torkában dobogó szívvel.

- Igen.

- A legtöbb kapcsolatod alig pár hónapig szokott tartani – emlékeztette a fiút.

Cyrus határozottan bólintott.

- Tudom. – Habozott, majd folytatta. – Egyelőre nem ígérek semmit az örökkéről, mert nem tudom, hogy működni fog-e köztünk a dolog. Azt viszont megígérem, hogy akármi is legyen, ha szakítunk is, biztos lehetsz benne, hogy a barátod maradok. Világos?

Lewis reszketve bólintott. Sam egyszer sem mondott neki hasonlót. Neki eszébe sem jutott, hogy létezik telefon, internet és levelezés a világon.

- Köszönöm.

- Ne köszönj semmit! – Cy elmosolyodott és beletúrt a hajába. Azt nem tette hozzá, hogy Lewis elszólta magát. Abból, amit az előbb mondott, kiderült, hogy már korábban is figyelt rá. – Büszke vagyok rád!

- A smink miatt?

- Aha.

Lewis lehajtott fejjel vigyorgott. Rég volt utoljára ilyen boldog. A fiú átkarolta a vállát, és húzni kezdte a tantermük felé.

- Na, menjünk, mert, ha késünk, Mr. Morris megnyúz minket!

Lewis mondani akarta neki, hogy így le fognak bukni, de képtelen volt rá. Olyan jó érzés volt, ahogy átölelte. Nem akarta, hogy véget érjen. Cy megérezhette, mi jár a fejében, mert szorosabban vonta magához. Nem vették észre Mrs. Sheltont, aki észrevéve őket, először meglepetten pislogott, majd lassan elmosolyodott.

 

            Úgy teltek el napok, hogy tulajdonképpen észre sem vették az idő múlását. A szünetek többségét együtt töltötték, behúzódtak egy sarokba vagy egy üres terembe, és beszélgettek. Tom viccelődött is, milyen jóbarátok lettek a közös tanulás óta. Lewis pedig visszasírta a sminket, amely elfedte zavartól pirosló arcát.

Meglepő módon pár napig volt csak nagy szám. A lányok vihogtak, ha meglátták, néhány fiú hangosan felröhögött, ha elment mellettük, de aztán lecsengett az újdonság varázsa. Mostanra mindenki megszokta, hogy szeplői vannak, és nem visel sminket. Igaz, nagy volt a gyanúja, hogy Tomnak és Cyrusnak köszönheti, amiért békén hagyják.

- Mi a baj? – Cy felpillantott, amikor megállt mellette. Éppen a telefonján pötyögött valamit.

- Semmi, csak Tom mondott valamit.

- Anyuval beszélek – emelte meg a mobilját Cyrus. – Átjössz vacsorára?

- Nem biztos, hogy jó ötlet…

- Azt mondjuk, hogy tanulunk – kacsintott rá a fiú. Ma egy kicsit elgondolkodóbb volt, és Lewis aggódott emiatt.

- Rendben.

Otto lépett melléjük, nagyot ütött Lewis vállára.

- Mit turbékoltok?

Megfagyott a levegő. Lewis nagyon mély levegőt vett, és az orra alatt motyogva elsietett. Otto csodálkozva utánabámult.

- Mondtam valami rosszat?

- Ne mondj ilyeneket Lewis előtt. Tudod, hogy kiborul.

Otto felsóhajtott, és leült mellé.

- Előbb-utóbb kénytelen lesz észrevenni, hogy már többen sejtik, nem csak haverok vagytok. Ahogy én rájöttem, úgy más is rájöhet.

- Tudom. – Otto két napja állította a falhoz, hogy mi is van kettejük között. Kénytelen volt bevallani az igazságot, habár valószínűleg Lewis nem lett volna túl boldog ettől. Ezen azonban ráér akkor aggódni, amikor megtudja.

- Ezen kívül mi a pálya?

Cyrus a homlokát ráncolta.

- Eh, volt egy mélyreható beszélgetésem a családdal.

- Rájöttek?

- Anyám tudta, apu és Pat pedig gyanakodott.

- Mit mondtál?

- Semmi konkrétat. Van egy srác, aki tetszik. Megígértem Lewisnak, hogy nem beszélek róla senkinek. Így is totál kiborul majd.

- Hogy’ reagáltak?

- Egész jól. – Cy habozott. – Esküszöl, hogy még Alnek sem mondod el, amiről most beszélgetünk?

- Persze. Számíthatsz rám!

- Apu azt mondta, hogy még anyu előtt volt egy srác, aki tetszett neki.

- Komolyan? – Otto döbbenten pislogott. Láthatóan a mindig komoly és konzervatív Mr. Blacket próbálta elképzelni, ahogy egy fiúval jár.

- Aha. Először nem akartam hinni a fülemnek. Apu azt mondta, hogy jól megvoltak, de ő nem merte megmondani otthon, és ezen összevesztek. A srác elment egyetemre innen, és megszakadt a kapcsolatuk. Utána ismerkedett össze anyuval.

- Azta!

- Mi lett volna, ha apu szülei elfogadóbbak lettek volna, és apu hazavitte volna? Lehet, hogy együtt maradnak, és én meg sem születtem volna.

- Te komolyan ilyesmin agyalsz?

- Gáz, tudom.

- Nagyon gáz, haver! – Otto előrehajolt, és megveregette a térdét. – A múlton sem apukád, sem te nem tudsz változtatni. A szüleid szeretnek, és büszkék rád. Akkor is azok lesznek, ha Lewiszal akarsz maradni.

- Biztos?

Otto felröhögött. Szemében vidám szikrák csillantak.

- Biztos csak a halál, öregem!

Cyrus felsóhajtott, de azért neki is mosoly derengett a szája sarkában.

- Ez igaz.

- Miért bizonytalanodtál el? – komolyodott el Otto. – A családod egész jól fogadta, hogy összejöttél Lewiszal. Lehetne…

- Mi? – Lewis rémült hangjára felnéztek. Fel sem tűnt nekik, hogy a fiú ott áll mellettük, annyira elmerültek a beszélgetésben. – Cyrus, megígérted, hogy senki nem fogja megtudni!

Cy segélykérően Ottóra pillantott, de barátja csak a vállát vonogatta tanácstalan arccal.

- Lewis, nincs semmi baj! – Felállt. – Apuék már sejtették. Megkérdezték, és nem akartam nekik hazudni.

- Megígérted! Hogyan bízzak benned ezek után?

Cyrus a Lewis arcán égő szeplőket nézte.

- Nem várom el, hogy bízz a családomban, viszont azt igen, hogy bízz bennem! – komorodott el a hangja. – Te tudod a legjobban, hogy nem akarok ártani neked!

- Szerintem már késő… - Lewis csalódottan bámult rá, a szemébe könnyek gyűltek. – A te hibád lesz, ha a szüleim megtudják!

Cy dühösen felmordult.

- A francba, Lewis, nézz körül! A fél suli sejti, hogy nem csak haverok vagyunk! Azt hiszed, hogy olyan jól titkoljuk? Még Otto is rájött pár nap alatt, pedig nem egy nagy észkombájn! Bocs, haver! – szólt hátra a válla felett. Otto nem válaszolt, csak felvonta az egyik szemöldökét. Nem úgy tűnt, mintha megsértődött volna.

Lewis körbenézett. A szünetben általában sokan voltak a folyosón, és hiába álltak egy félreeső helyen, többen őket bámulták. Milyen vak volt! A fiúnak igaza volt. Hogyan lehetne eltitkolni azt, hogy hirtelen annyi időt töltenek együtt? A közös nevetéseket? A véletlen érintéseket? A tekintetüket, amivel egymásra néznek? A lopott csókokat? Görcsbe rándult a gyomra, érezte, hogy a pánik fojtogatja. Gondolkodás nélkül sarkon fordult, és nekiiramodott. El akart tűnni innen. El valahová messzire, ahol senki sem ismeri, és senki nem ítélkezik.

Cyrus döbbenten állt, bámult utána. Otto odalépett mellé.

- Itt fogsz ácsorogni, és nézni, ahogy elmegy?

- Bassza meg! – tört ki a fiúból, és futásnak eredt. – Lewis, várj meg! – Látta a kíváncsi arcokat, és páran hiába kiáltottak utána, rohant tovább. Csak akkor torpant meg, amikor a kijáratnál majdnem összeütközött Mrs. Sheltonnal. – Bocsánat!

- Lewis hová megy?

- Nem tudom! Épp őt akarom utolérni!

Az asszony kutatva nézett az arcába.

- Vigyázhatnál rá jobban! – jegyezte meg. – Annyira bizonytalan önmagát illetően…

- Tudom. Nem akarom bántani! – Cyrus úgy érezte, hogy a tanárnő pontosan tisztában van kettejük kapcsolatával. – Mehetek?

- Menj! Szólok a tanáriban, hogy Lewis rosszul lett, és hazavitted.

- Köszönöm! – Cyrus legszívesebben megölelte volna, ez a gondolat viszont zavarba hozta, így inkább Lewis után indult.  

A fiú már messze járt, úgy szaladt, akár a szél. Fogalma sem volt, hogyan érhetné utol, hiába volt jó futó, Lewisnak elég nagy előnye volt. A kocsijához rohant a parkolóba, és bevágta magát a kormány mögé. Csikorgó fékkel farolt ki a helyéről. Mire utolérte, addigra rendesen felspannolta magát. Megelőzte, és bevágott elé a járdára. Majdnem elharapta a nyelvét, de nem érdekelte. Kis híja volt, hogy Lewis nem ment neki. Zihálva, pipacspiros arccal meredt rá.

- Szállj be!

- Nem! Hagyj békén!

- Fenéket! Beszélnünk kell!

- Nem! – Lewis maga is érezte, hogy milyen gyerekesen viselkedik, ám a sértettsége nagyobb volt a józanságánál.

Ezt Cyrus is megérezhette, mert nagy lendülettel kivágta a kocsiajtót, és elkapta a csuklóját, mielőtt megint elfuthatott volna előle.

- Anyuék mindig azt mondják, kettőn áll egy kapcsolat. Most jöttem rá, hogy ez mennyire igaz. – Húzni kezdte a kocsi túlfelére. – Megbeszéljük ezt az egészet, mégpedig most!

- Nem akarok beszélni veled! Mindent tönkretettél! – Lewis ököllel ütötte mellkason, mire egy hangos mordulás volt a válasz, no, és Cy elsötétülő arckifejezése. Megszeppenve meredt rá, mire a fiú megragadta a derekát, és betuszkolta az autóba. Nem törődött vele, hogy többen bámulják őket az utcán.

- Fogd be, ha már értelmeset nem tudsz mondani! – dörrent rá, és visszahuppant a helyére.

Lewis nem mert mondani semmit, tisztán látszott, hogy Cyrus milyen mérges. Még soha nem látta ilyennek. Rémülten kuporgott mellette, és nézte, ahogy kifelé tartanak a városból. Errefelé még nem járt, a kíváncsisága lassan elnyomta a félelmét, és ide-oda forgatta a fejét. A táj egész szép volt, sütött a nap, és az elhagyatott út, amelyre ráfordultak, vadregényes vidékre vitte őket.

- Hol vagyunk? – bökte ki, miután Cyrus megállt, és leállította a motort.

- A kedvenc helyemen. Ide szoktam jönni, ha gondolkodni akarok. Egy házaspáré volt a föld, de gyerekek nélkül haltak meg. A városé lett a terület, azonban amint látható, nem sokat foglalkoznak vele.

- Szabad itt lennünk?

- Nem hiszem, de erre még a seriff kocsiját sem láttam soha.

- Kiszállhatok?

- Ha nem futsz el megint, akkor igen.

Lewis a fiú komoly arcára pillantott. Ha nem ijedt volna meg annyira, és józanul gondolkodott volna, már az első pillanatban feltűnt volna neki az aggodalom a szemében.

- Sajnálom! Ne haragudj!

- Nem haragszom, vagyis egy kicsit igen. – Cy felsóhajtott. Röviden elmesélte, miről beszélgettek Ottóval és a szüleivel.

Lewis úgy ült mellette, mint akit jó erősen fejbe kólintottak.

- Nagyon hülyén viselkedtem – nyögte.

- Eléggé. – Cyrus elhúzta a száját. – Én sem voltam sokkal különb, bocsáss meg!

Lewis bizonytalanul nézett rá.

- Mi lesz most?

- Például kiszállhatunk – javasolta Cy.

Kiszálltak. Összebeszélés nélkül vágtak neki az útnak, el a kocsitól, a várostól. Egy idő után Cyrus Lewis kezéért nyúlt, és megfogta. Némán ballagtak tovább. Az út egy elhagyatott kis házhoz vezetett. Megkerülték, majd leültek a tornác lépcsőjére.

- Mi lesz most? – kérdezte ismét Lewis.

- Mit akarsz, mi legyen?

- Nekem kellene eldönteni, hogyan tovább?

- Igen. Kettőnk közül te vagy bizonytalan. Én tudom, mit akarok.  

- Mit?

- Téged.

- Azért ez ennél bonyolultabb.

- Tudom, de minek bonyolítsam még jobban? Ha ráparázok az egészre, nem lesz jobb.

Lewis nekidőlt a vállának.

- Én erre képtelen vagyok. Egyfolytában azon gondolkodom, mi lesz, ha anyuék megtudják, és megint elmondanak mindennek… Nem akarok megint csalódást okozni nekik, de téged sem akarlak elveszíteni! Fogalmam sincs, mi lenne a helyes.

Cyrus átkarolta.

- Nem hiszem, hogy az a helyes, ha elnyomod az érzéseid, és megtagadod önmagad – vélte. – Megértem, miért teszed, viszont ez a te életed, nem a szüleidé. Ha igazán szeretnek, el kell, hogy fogadják, aki vagy.

- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű… - Lewis hangja remegett.

Cyrus tudta. Megfogta a fiú kezét, és megszorította. Ebben a pillanatban, mindennél és mindenkinél jobban gyűlölte a Brewster házaspárt. Nem akarta, hogy Lewis szomorú legyen. Előrehajolt, hogy az arcába lásson.

- Mi lenne, ha egyelőre hagynánk, hadd menjen minden a maga útján?

- Nem tudom, meddig bírok titkolózni…

- Próbáljuk meg, rendben?

Lewis lassan bólintott.

- Jó.

- Oké, aztán most gondolj arra, hogy életünkben először lógunk a suliból.

Végre mosoly derengett fel Lewis arcán.

- Neked nem ez az első – emlékeztette.

- Ne rontsd el! – Cyrus duzzogást mímelt. – Ez a mi első közös szökésünk!

- Bolond vagy! – Lewis felnevetett.

Cyrus megcsókolta. A csók végére már egyiküknek sem volt kedve nevetni, a vágy ott ült a szemükben. Lassan vetkőztetni kezdték a másikat. A ruháikon fekve szerették egymást, a bőrüket arannyá festették a napsugarak, a tekintetüket homályossá az együtt átélt, gyönyörrel teli pillanatok. S aztán csak feküdtek pilledten, a bőrükre lassan rászáradt a veríték.

- Néha arról álmodozom, hogy itt élek. Rendbehozom a házat, művelem a földet. – Cyrus a feje alá tette az egyik kezét, félig lehunyt szemmel bámult fel a kék égre.

Lewis felkönyökölt.

- Gyerekek futkosnak az udvaron és a feleséged pitét süt… - folytatta, de Cyrus bosszankodva rápillantott.

- Ki beszélt itt feleségről?

- Hát, arra gondoltam…

- Túl sokat gondolkodsz! – Cyrus felült, felhúzta a térdét a mellkasához, és átkarolta a lábát. – Te szeretnél itt lakni?

Lewis feltérdelt, mindent jó alaposan megszemlélt.

- Jó lehet itt élni – mondta halkan.  

- Nem tudsz véletlenül pitét sütni?

Lewis a fiúra meredt, aki olyan gyengéden nézett rá, mintha azt mondta volna, szeretlek. De ez talán azt is jelentette. Cy arcát nézve rádöbbent, hogy Cyrus arra is gondolt.

- Még nem. – Bizonytalanul elmosolyodott. – Mire rendbe hozod a házat, addigra megtanulom.

- A sütőtökös a kedvencem.

- Rendben. – Lewis hagyta, hogy Cyrus átkarolja és odahúzza magához. A csend körbeölelte őket, és még soha nem volt olyan boldog, mint ebben a pillanatban.

Kezdett lemenni a Nap, mire visszaértek a kocsihoz. Cy-nak volt egy üzenete Ottótól, aki összeszedte a cuccaikat, és lepakolta őket a Black házban. Cyrus anyja nem szólt semmit, amikor hazaértek. Lewis az előtérben megölelte a fiút, és kirobogott, mielőtt a családja szemébe kellett volna néznie. Cy gondterhelten bámult utána.

- Nem akarod elmondani? – Az anyja megérintette a vállát.

- Csak aggódom Lewis szülei miatt. Nem olyan jófejek, mint az enyémek.

Az anyja erre mosolyogva összeborzolta a haját, és közölte, hogy terítsen meg a vacsorához, miután megfürdött. Már ettek, amikor valaki rátenyerelt a csengőre, majd erőteljesen kopogni kezdett.

- Ki lehet az? – Az apja ment ajtót nyitni.

Cyrus utánament. Felkiáltott, amikor meglátta Lewist. A fiú úgy esett be az ajtón, mintha üldözték volna.

- Lewis, mit keresel itt?

- Apu… nem… - Lewis képtelen volt beszélni, kapkodva szedte a levegőt, valószínűleg egészen odáig rohant.

Cyrus átölelte, és próbálta megnyugtatni. A szülei értetlenül néztek össze, a nővére pedig mutogatta, hogy hozzon-e valamit? Mielőtt válaszolhatott volna, egy autó állt meg a ház előtt.

- Jaj, ne! – Cy megdermedt Thomas Brewster láttán.

Lewis megperdült, és a feléjük tartó apjára meredt. Cyrus most látta csak, hogy az arca egyik fele milyen vörös, és a karján ujjnyomok piroslanak. Iszonyúan dühös lett, és maga mögé húzta.

- Jó estét! – Thomas Brewster megállt a küszöbön. – Elnézést kérek a kellemetlenségekért, amit a fiam okozott! Azért jöttem, hogy hazavigyem!

- Nem megy sehová! – vágta oda Cyrus, és úgy állt, hogy takarja Lewist.

A férfi arca elsötétült.

- Az apja vagyok, azt teszi, amit mondok, amíg én tartom el.

- Milyen szülő az olyan, mint maga?!

- Fiam! – Harry Black halkan szólalt meg, mire Cyrus keze ökölbe szorult.

- Bántotta Lewist, apu! – Cy érezte, hogy Lewis hogyan csimpaszkodik a pólójába a háta mögött. – Megveti, mert meleg! Megalázza csak azért, mert a saját nemét szereti! Milyen szülő az ilyen? Ha igazán szeretné, akkor nem tenné ezt! Nem bántaná!

- Elég legyen! Nekem igenis fontos a fiam, ha nem így lenne, nem lennék itt!

- Tudja, Mr. Brewster, ezt nehezen hiszem el, miután a fia rettegve rohant el otthonról – szólalt meg Cyrus anyja élesen.

- Ő elég érzékeny.

- Szerintem meg fél magától! – Az asszony úgy állt, hogy takarja a két fiút. – Talán ki kellene hívnom a seriffet, és megmutatnom neki a fia karján levő ujjnyomokat, és talán az arcát is, ahol tisztán látszik, ahogy megütötte. Az én férjem soha nem emelt kezet egyik gyerekre sem, és szerintem azt csak egy gyáva ember teszi! Megütni egy gyereket, aki gyengébb, mint maga…

- Semmi köze ahhoz, hogyan nevelem a fiamat!

- Attól a pillanattól kezdve közünk lett hozzá, hogy a fiam beleszeretett! – Harry Blacknek alig lehetett hallani a hangját, mégis mindenki rámeredt. – Nem tudom, kamaszkori fellángolás-e, ami közöttük van, viszont attól, hogy a szüleik vagyunk, nincs jogunk meghatározni, kit szeressenek vagy gyűlöljenek. Saját életük van és saját döntéseik. Hatalmas hiba saját magunkat látni bennük, és elvárni, hogy a mi elképzeléseink szerint éljenek.

- Maga is apa, hogyan mondhat ilyet?!

- Úgy, hogy én képes vagyok józan gondolkodásra, míg a magáét elhomályosítja a félelem a társadalom ítélete miatt – válaszolta élesen Mr. Black. – Vagy talán nem így van? – Brewster arcának viharos gyorsasággal történő sápadása láttán elhúzta a száját. – Senkit nem érdekel, hogy a fia meleg-e vagy sem, csak magát. Nem is őt akarja megóvni, hanem saját magát. Mi lesz, ha megtudják, hogy homoszexuális a fia, ez jár a fejében, igaz?! Lesznek, akik belekötnek majd, és egy ideig csámcsogni fognak rajta, de az túlélhető.

- Maga nem tudja, miről beszél.

- Pontosan tudom, miről beszélek. – Cyrus még soha nem volt ilyen büszke az apjára, mint ebben a pillanatban, amikor odasétált az ajtóhoz, és szélesebbre tárta. – A fia ma éjszaka itt alszik, holnap reggel hazaviszem. Ha még egyszer bántani meri, gondoskodom róla, hogy mindenki megtudja, milyen gyáva seggfej, és higgye el, az ittenieket ismerve, az sokkal rosszabb lesz, mint az, amikor kiderül, hogy a fiaink járnak egymással. Most pedig kifelé, Mr. Brewster!

- Nem megyek el a fiam nélkül! Lewis, azonnal gyere ide!

Cyrus nem mozdult a fiú elől.

- Hallotta az apámat, nem megy sehová!

- Lewis! – A kiáltásra még Patricia is összerezzent.

Lewis Cyrus hátának döntötte a homlokát, és belekapaszkodott a pólójába. Alig állt a lábán, a rettegéstől alig kapott levegőt. Az egy-két pofont és a szobafogságot, meg a litániát, amik otthon várták, kibírta volna, ám Cyrust nem akarta elhagyni. Samet elengedte, engedelmesen eljött a szüleivel, és meg sem próbált harcolni a fiúért. A Black család viszont Cyrusszal az élen, megharcolt érte, pedig mióta is volt együtt a fiúval, pár hete? S ezekben a percekben döbbent rá, hogy itt nem csak Samről vagy Cyrusról van szó, hanem önmagáról is.

- Nem. – Maga sem hitte el, hogy képes volt kimondani. Kilépett Cyrus mögül, és megrázta a fejét. – Nem – ismételte. – Megverhetsz, elmondhatsz mindennek, elköltözhetünk megint máshová, de nem érdekel! Ezentúl igenis az leszek, aki vagyok. Homoszexuális, buzi, homokos, meleg – mondd, ahogy akarod! – Elsírta magát. – Elég volt! Nem bírok tovább hazudni! Sajnálom, nem megy!

- Otthon mindent megbeszélünk, gyere! – Az apja hangja csikorgott a dühtől és az elkeseredéstől. Valahol a lelke mélyén egy kicsit megértette és együttérzett vele, azonban ez sem tudta rávenni, hogy elmozduljon Cyrus mellől.

- Nem. Nem vagyok már kisgyerek, aki azt teszi, ami mondasz. Mi lenne, ha végre meghallgatnál, akármilyen nehéz is? Mi lenne, ha megpróbálnád átérezni az én érzéseimet? Nem én akartam meleg lenni, nektek csalódást okozni! Egyszerűen… ilyen vagyok! Néha én is gyűlölöm magamat, de képtelen vagyok hazugságban élni, ahogy ti.

Az apja úgy meredt rá, mintha megőrült volna, aztán hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott. Dermedt csend, feszültség és szomorúság maradt mögötte. Cyrus hátulról átölelte Lewis derekát, és magához húzta. Sokáig egyikük sem mozdult, figyelték, ahogy Brewster elhajt.

- Nem vagy éhes, kicsikém? – Lorna Black Lewisra mosolygott.

Valamiért ez vicces volt az előbbi jelenet után, mert mindegyikük felkuncogott. Lewis meg akarta köszönni, hogy megvédték, de nem tudta kimondani, a nevetésből a torkát feszítő zokogás lett. Cyrus maga felé fordította, megölelte és simogatta a hátát. Ezt tette egész éjszaka, még akkor is, amikor Lewist végre elnyomta az álom.

Reggel elment a fürdőbe, mire visszaért, a fiú az ágy szélén ült. Nem mondtak semmit, csak leült mellé, és magához húzta. Egyikük sem tudta, mi lesz most, de az elhatározás, hogy nem engedik el egymást és önmaguk lesznek, közös volt. Nem tudták, hogy meddig tartanak az érzelmeik, viszont meg akarták próbálni együtt.

Kivételesen Harry Black vitte őket iskolába. Előtte megálltak Lewisék házánál, ahol a fiú felkapdosta a könyveit és a hátizsákját. Cyrus idegesen dobolt a térdén, amíg fel nem bukkant.

- Minden rendben?

- Apu elment dolgozni – huppant be mellé Lewis.

- Anyukád?

- Nem szólt hozzám.

Harry elkanyarodott a ház elől, és nem szólt közbe, de Cy jól látta, milyen erővel markolja a kormányt. Felsóhajtott, és megfogta Lewis kezét. Néma csendben ültek egészen az iskoláig, ahol mindketten komoran búcsúzkodtak Harrytől. Páran odaköszöntek nekik, kíváncsian megbámulták őket, de amúgy nem kerültek a figyelem középpontjába. Mrs. Shelton a folyosón tartott a tanári felé.

- Jól vagytok? – kérdezte, és aggódva szemlélte Lewis arcát.

- Igen.

A tanárnő éles szemmel bámult rájuk, majd ahogy elment mellettük megveregette a fiú vállát.

- Kitartás!

Lewis megperdült.

- Maga tudta?!

- Tessék?

- Tudta?

Az asszony habozni látszott, majd bólintott.

- Anyukád kért meg arra, hogy figyeljek oda rád. Azt mondta, elég érzékeny vagy.

- Érzékeny…

- Nem vagyok vak, láttam, hogyan nézel Cyrusra, ezért felhívtam. Bevallotta, hogy miért költöztetek ide. Szerette volna, ha nem keveredsz bajba.

Lewis gyomra görcsölni kezdett, és hányingere lett.

- A bajon egy másik fiút értett, gondolom.

Mrs. Shelton bólintott.

- Sajnálom!

- Nem kell. Mit mondott még?

- Félt téged. Boldognak akar látni.

- Ahhoz először el kellene fogadnia…

- Én is ezt mondtam neki, de édesanyád csak apádra hallgat. – Az asszony aggodalmasan fürkészte a két fiút. – Ezek szerint kiderült otthon, igaz?

- Igen.

- Tudok segíteni valamit?

- Miért?

A tanárnő elmeredt a levegőbe. Felsóhajtott, és nagyon szomorúnak tűnt.

- Egyszer elmesélem. – Megszólalt a csengő. – Most viszont menjetek órára!

Lewis érezte, ahogy Cyrus megfogja a kezét a terem felé. Rápillantott. A fiú határozottan, lezser könnyedséggel vigyorgott rá, de érezte, milyen nyirkos a tenyere. Ő is ideges volt, és valószínűleg ez így fog menni mindaddig, amíg el nem fogadtatják mindenkivel, hogy együtt vannak. Lehet, hogy ez egy egész élet lesz, lehet, hogy csak pár hónap, viszont Cyrus akkor is a barátja lesz, és nem lesz egyedül. Soha többé.

 

 

Tíz évvel később…

 

Cyrus elgondolkodva ízlelgette az almás pitét, ami előtte feküdt az asztalon. Egy kicsit édes volt, de ízlett neki. Vágott magának egy szelettel és élvezettel beleharapott.

- Mit csinálsz? – Majdnem megfulladt az éles hang hallatán.

- Eszek – köhögte.

- Az a pitesütő versenyre sütöttem! – Lewis szemrehányóan odatrappolt mellé, és csípőre vágta a kezét. – Mondtam reggel, mielőtt elmentem.

- Nem hallottam. – Cy lenyelte az utolsó falatot. – Nekem nem sütöttél semmit?

- Hol marad a bocsánatkérés? – Lewis kétségbeesetten nézte a pitét. – Már nincs időm újat sütni – állapította meg.

- Bocsánat!

Lewis rápillantott, majd átsétált a kamrába, és egy tortadobozzal tért vissza.

- Sajnos, miután valaki falánk volt, kénytelen vagyok sütőtökös pitével benevezni a versenyre.

- Mi? – Cyrus nyála majdnem elcsordult. – Ezt nem teheted! Az a kedvencem!

- A te hibád! Viseld a következményeit!

Cyrus közelebb óvakodott hozzá.

- Ne haragudj! Reggel nem figyeltem rád, nem fog többé előfordulni!

- Nem kapsz pitét! Legalábbis ebből nem!

- Kérlek!

- Nem. Edd meg az almásat!

Cy az ajkába harapott.

- Gyere, mutatok valamit! – fogta meg a kezét, és maga után húzta.

Lewis kíváncsian ment vele. Egy éve vették meg szülői segítséggel azt az elhanyagolt birtokot, amely Cyrus álma volt. Mostanra közös álom lett, és szépen haladtak a felújításokkal. Rengeteg időbe és pénzbe fog belekerülni, míg olyan lesz, amilyennek eltervezték, de már most imádták mindketten.

Megtorpant, amikor rádöbbent, hogy a hátsó szobába tartanak, ahová dolgozószobát és könyvtárat terveztek. Tudta, hogy Cy gőzerővel dolgozik rajta, de arra nem számított, hogy amikor belépnek, a falakon polcok és egy vadiúj íróasztal fogadja.

- Jackson a héten beköti a telefont, internetet, hogy tudj dolgozni. – Cyrus a szoba közepére sétált. – Elkezdheted bepakolni a könyveid. Nem tetszik? – bizonytalanodott el, látva az arcát.

- Nem számítottam rá. – Lewis odaballagott hozzá, és megölelte. – Köszönöm! – nyomott csókot az ajkára. – Köszönöm! – Újabb csók következett. – Köszönöm! – És megint egy újabb.

A nyelvük találkozott. Cyrus szorosabban ölelte, és az íróasztal szélére ültette. A lába közé állva hozzásimult.

- Anyud telefonált, hogy holnap beugrik – dünnyögte két csók között, miközben megszabadította Lewist az ingtől.

- Oké. – Lewis viszonya a szüleivel hosszú évek alatt rendeződött csak, miután kiderült, hogy Cyrusszal közös életet terveznek, és komolyan is gondolják.

- Patricia kérdezi, hogy hétvégén tudunk-e vigyázni a kicsire pár órát? – Pat egy kislány büszke anyukája volt immáron két éve, és mindketten imádták a csöppséget.

- Aha.

- Apuval holnap nekiállunk a vendégszobának. – Cyrus szavait alig lehetett érteni, az ajka Lewis hasán kalandozott.

- Oké. – Lewis a könyökére támaszkodott, és zihálva hagyta, hogy kikapcsolja a nadrágját.

- Ehetek a sütőtökös pitéből?

- Ahamm… - A férfi hangja élvezetteli morgássá változott, a következő pillanatban viszont keményen belemarkolt a hajába, és felhúzta magához. – Nem! – A szeme szikrákat szórt.

- Biztos? – Cy csábosan mosolygott, a szemében a vágy mellett huncut csillogás látszott.

Lewis csak bámulta. Soha nem hitte volna, hogy ennyi ideig kitartanak majd egymás mellett. Megtették. A kapcsolatuk túlélt minden vihart, továbbtanulást, munkát, féltékenységet, veszekedést. Lassan átkarolta a férfi nyakát.

- Kárpótlást kérek érte! Az egy díjnyertes pite!

- Még nem nyerte meg a díjat!

- De megnyerte volna, ha nem vetsz rá szemet!

Cyrus elnevette magát. Odahajolt hozzá, összeért az orruk.

- S milyen kárpótlásra gondoltál? – mormolta.

- Szerinted? – Lewis élvezetteli mosolyra húzta az ajkát. A szeme nevetett, de már ott szikrázott benne a vágy az összeolvadásra.

- Szeretlek! – Cyrus megcsókolta, aztán a feneke alá nyúlt, és felemelte. Átbotorkált vele a hálószobába, miközben Lewis úgy kacagott, hogy visszhangzott a ház. Rázuhantak az ágyra. Lewis rámosolygott.

- Én is szeretlek!

Két csókkal később Cy felemelte a fejét.

- Nem fog megromlani az asztalon a pite?

Lewis szétvetette a karját. Lemondóan felsóhajtott.

- Lehet. – Sejtette, hogy addig semmi kárpótlásról nem lehet szó, amíg Cy nem ehetett a pitéből.

Félórával később, amikor a férfi bealudt mellette, jóllakva a pitétől és kimerülve az egész napos munkától, a fejét csóválva felkelt. Ennyit a mai szeretkezésről, állapította meg, de nem volt csalódott. Megsimogatta a férfi haját, és felvette a kistányért, hogy kivigye a konyhába. A pite maradványait elcsomagolta, aztán visszament a dolgozószobába, hogy gyönyörködjön benne.

Cyrus hajnalban ott talált rá, a polcok könyvekkel teltek meg, még akkor is azokat pakolászta, amikor belesett. Álmosan nézett szét, majd odaosont mögé, hátulról átölelte, és belecsókolt a nyakába.

- Jó munkát!

- Megvan. Köszönöm!

- Miért nem ébresztettél fel?

- Mert fáradt voltál.

Cyrus beszívta a férfi illatát, ami keveredett a könyvek és a friss fa illatával.

- Meddig akarsz még pakolni?

- Már nincs sok vissza.

- Mit segítsek?

- Menj csak vissza aludni, befejezem egyedül.

Cyrus erre maga felé fordította.

- És ha én sem aludni, sem pakolni nem akarok? – kérdezte.

Lewis az ajkába harapott.

- Enni sem?

- Azt sem.

- Nos, akkor csak nem kárpótolni akarsz?

- De, pontosan.

Nevetve botladoztak át a hálószobába, ahol Cyrus újra rácsodálkozott, mennyire édesnek találja ennyi idő után is a Lewis arcán égő megannyi szeplőt…

 

 

Vége