Téli mese

            Odakint olyan hideg volt, hogy meglátszott a lehelete. Rosszkedvűen kocogott a kocsijához. Az előbb hosszú percekig vitatkozott az öccsével, aki végül rávette, hogy elmenjen érte abba a kocsmába, ahol a barátaival iszogatott.

- Kérlek, bátyus! Nem kérek nagy dolgot!

- Miért nem apát hívtad?

Az öccse nagyot sóhajtott, szinte érezte a leheletét a vonalon keresztül.

- Te is tudod, milyen. Ha egy pohárral iszom, már attól kiborul.

- Hívj taxit, és nem fogja megtudni.

- Persze, aztán beleszimatol a levegőbe, és még be sem léptem tisztességgel az ajtón, már hallgathatom a kiselőadást. Légyszi, tedd meg! Hadd aludjak nálad!

- Az előbb még csak arról volt szó, hogy menjek el érted, és vigyelek haza.

- Jaj, kérlek! Vedd úgy, hogy ezt kérem a születésnapomra!

Lehunyta a szemét ezt hallva. Jacobnek már megvette az ajándékot, habár a fiú nem tudott róla. Még abban sem volt biztos, hogy odaadja neki. Olyan felemás viszonyban voltak ők ketten, merengett el, ahogy megállt egy piros lámpánál.

Jacob tizenhárom éves volt, amikor az apja járni kezdett az ő anyjával. Will jó fej volt, és kedves, sokkal jobb választás, mint az addigi férfiak az anyja életében. Mégis volt benne némi fenntartás a kapcsolatot illetően. Tizennyolc évesként már feszegette a határait, kereste a maga útját, és nem igazán volt elragadtatva egy kisöccstől, aki rajongva követte minden lépését.

Tíz évvel később semmi sem változott. Vagyis dehogynem, amivel a mai napig nem tudott mit kezdeni. Elköltözött otthonról, és igyekezett felépíteni a saját életét. Az öccse viszont nem hagyta, hogy kizárja ebből a világból. Mindig talált okot, hogy keresse, néha olyan banálisat, hogy csak a szemét forgatta tőle. Pedig, ha a fiú tudta volna…

Jacob a kocsma előtt ácsorgott, amikor kisorolt a péntek esti forgalomból, fázósan összehúzta magán a vékony kabátot, amit még tőle örökölt, és nem is értette, miért hordja még mindig. A haja kócos volt, és idióta vigyor ült az arcán, ahogy búcsút intett a barátainak.

- Szia! Köszi, hogy eljöttél értem!

- Kösd be magad!

- Megzavartalak valamiben?

Brett nem válaszolt, még csak nem is nézett rá. Így is olyan nehéz volt csak ülni, és nem érinteni, beszívni az illatát, és nem feléje nyúlni. A vágyódás, amit ki akart törölni a szívéből, mindig újra fellángolt, ha találkoztak.

- Haragszol? – Jacob kihasználta, hogy megálltak egy piros lámpánál, és az arca elé hajolt. Barna haja szanaszét állt, a szeme vidáman csillogott, olyan színe volt, akár a leggyönyörűbb smaragdnak. Mosoly játszott az ajkán, mint mindig. Végzős egyetemistaként miért ne lett volna elégedett és vidám? Az ő lelkét nem nyomta egy titok.

- Nem vagyok a sofőröd, Jacob – mondta halkan. – Ha tudod, hogy anyuék mérgesek lesznek, amiért iszol, akkor ne igyál. Vagy menj el valamelyik haverodhoz, van épp elég.

- De veled úgyis keveset találkozunk.

- Minden vasárnap együtt ebédelünk.

Jacob duzzogva visszahuppant a helyére.

- Miért baj, hogy a bátyámmal akarok lenni?

Brett kis híján elkezdte a fogait csikorgatni. Helyette inkább a gázra lépett, és nagy lendülettel indított. Jacob kérdően felvonta a szemöldökét, de a férfi arcát látva inkább nem mondott semmit.

Odahaza meleg volt, és minden ugyanúgy fogadta őket, ahogy Brett hagyta. A laptopja kinyitva hevert, körülötte egy csomó kimutatás. Könyvelőként dolgozott egy nagy irodánál, és itthon fejezte be a munkát, ha bent nem végzett.

- Menj zuhanyozni, addig szólok anyunak, hogy itt vagy. Utána vacsorázunk, és irány az ágy.

Jacob felakasztotta a kabátját, lerúgta a cipőjét, és csípőre tett kézzel megállt előtte.

- Nem vagyok kis pisis, hogy utasítgass!

- Ha itt akarsz maradni, akkor azt teszed, amit mondok. Irány a fürdőszoba!

- Nem vagyok kisgyerek, a francba is! – Jacob dühösen eltrappolt a fürdőbe, és olyan erővel csapta be az ajtót maga mögött, hogy Brett összerezzent.

Lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Az volt a legnagyobb baj, hogy pontosan tisztában volt azzal, hogy az ő kicsi öccse felnőtt. Ezzel minden vasárnap szembesült, amikor egymással szemben ültek az ebédlőasztalnál. Felvette a telefonját, és a kezében forgatta. Megnyitotta a galériát. Jacob az engedélye nélkül garázdálkodott rajta, ha nem figyelt, és mulatságosnak szánt szelfiket készített a kamerával. Ő meg morgott, és mindig nagyon mérges volt miattuk, valójában meg ezek voltak a legnagyobb kincsei.

- Kapok egy pizsamát, vagy meztelenül kell aludnom? – Jacob olyan váratlanul szólalt meg a háta mögött, hogy elejtette a mobilt. A fiú gyorsabb volt, mint ő, és felkapta. Automatikusan kattintott az érintőképernyőre, aztán csodálkozva bámulta önmagát. Brett kikapta a kezéből, és kinyomta.

- Hozok ruhát! – indult el sietősen a hálószoba felé.

- Nem anyut akartad felhívni? – Jacob követte.

- De igen, csak nem figyeltem, és a galériát nyitottam meg. El is felejtettem, hogy még nem töröltettem ki veled azokat az idióta képeket.

Jacob a szemét összehúzva dőlt az ajtófélfának, amíg a bátyja szinte belebújt a szekrénybe.

- Te is ki tudod törölni őket.

- Na, ez jó lesz! Mondtál valamit? – Brett úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit mondott.

- Miért vagy ideges attól, hogy itt vagyok? Vársz valakit? – Jacob láthatóan nem akart elmozdulni a küszöbről, amíg választ nem kap. – Ha csaj van a dologban, akkor szólhattál volna előbb, és megkérem Addisont, hogy nála aludhassak.

- Ő a barátnőd?

- Ne tereld a témát! Tudod, hogy nem az. – Jacob már nem mosolygott. – Nem értelek. Anyuék is mondták, hogy teljesen megváltoztál. Mindig könyörögni kell, hogy elgyere vasárnap, és azt sem akarod, hogy mi meglátogassunk. Mit titkolsz?

- Semmit, csak sok a munkám.

- A munkád nem hiszem, hogy pótolni tudja a családod.

- Milyen bölcs lettél.

- A nagyi szokta mondani, elfelejtetted?

Brett kelletlenül nemet intett.

- Nem.

- Akkor? Van valakid? Férjnél van, és ezért nem mered bemutatni, vagy mi?

- Nem erről van szó. Tényleg sok a munkám.

- Aha, én meg a dalai láma vagyok! – Jacob dühös lett, és kikapta a kezéből a ruhákat. – Megyek zuhanyozni!

Brett hosszú percekig állt, és küzdött önmagával. Végül inkább felhívta az anyját, aki nagyon boldog volt, hogy a fiai végre egy kis időt együtt töltenek. Vajon akkor is így örülne, ha tudná? Nem akarta végiggondolni, így inkább kiment a konyhába, és készített néhány szendvicset. Tudta, hogy Jacob szeret enni, de neki egy falat nem ment volna le a torkán.

Leült a kanapéra, és maga elé húzta a papírjait. Megnyitotta a programot, amin dolgozott, és igyekezett ott folytatni, ahol Jacob telefonhívásakor abbahagyta. Nem vette észre a fiút, aki a folyosóról nézte.

Jacob a férfi komor arcát nézte, amelyen mostanában egyre kevesebbet látott mosolyt. Ismeretlen keserűség égett a szemében, nem volt hajlandó beszélni róla senkinek. Talán a barátainak, de igazság szerint azt sem tudta, hogy megvannak-e még a régi barátai. A bátyja az eltelt években szinte teljesen kizárta őket az életéből. Tudta, hogy ez rettenetesen bántja a szüleit, de hiába próbáltak beszélni a férfival. Nem derült ki, miért kerüli őket.

Az apja azt fejtegette múltkor, hogy biztos valami nő miatt viselkedik így. Körbejárt az előbb, ám semmi nem utalt arra, hogy valaha is járt volna nő a lakásban. Sehol egy hajszál, női parfüm illata a levegőben, használt fogkefe a fürdőszobai polcon. Az ágy pedánsan be volt vetve, a nappaliban férfias rend uralkodott, a konyhában pedig megmosolyogtató összevisszaság. Ez egy férfi otthona volt, és Jacobnek már volt annyi tapasztalata a lányokkal, hogy felismerte ezt.

Természetesen szóba jöhetett az is, hogy Brett a nő lakására járt, és a saját otthonát megtartotta egyfajta biztonságos szigetnek, ahová visszavonulhatott. Valamiért úgy érezte, hogy ez a verzió is sántít egy kicsit.

Mi volt akkor az igazság? Nézte a férfit, aki öntudatlan mozdulattal végigsimított a haján, és a homlokát ráncolta. Kamasz volt, amikor megismerte. Felnézett a komoly fiúra, aki már akkor elszánt tervekkel indult neki a felnőtt létnek. Mindig vágyott egy testvérre, és Brett megtestesítette az álmait. Okos volt, aki segített neki tanulni, és jó sportoló, akivel órákig lehetett baseballozni. Igaz, hogy vele ellentétben hallgatag volt, viszont ezt nem bánta, boldog volt, ha vele lehetett.

Mezítláb odasétált a háta mögé, nekidőlt a kanapénak. A laptop képernyőjén megannyi szám hullámzott, Brett egy papírra firkálgatott, és dünnyögött valamit. A tarkójára már kezdett ránőni a haja, a fekete tincsek a füle mögött kunkorodtak. Majdnem felkuncogott, de nem akarta megzavarni a férfit. Ám a kisördög nem hagyta nyugton, előrehajolt, és finoman a fülébe fújt.

Brett összerándult, a toll messze repült a kezéből, a papír kihullott az ujjai közül, és ahogy hátraperdült ültében, majdnem lefejelte. Hirtelen közvetlen közelről néztek egymás szemébe, és már nem is volt olyan vicces a helyzet. A férfi mellkasa vadul hullámzott, ahogy levegő után kapkodott, a világosbarna szempárban soha nem látott érzelem villant fel.

- Bocsi, de nem tudtam kihagyni. – Jacob igyekezett elvenni a pillanat élét.

Brett megköszörülte a torkát, csak utána válaszolt.

- A vacsora a pulton. Egyél, utána meg menj aludni. Nekem még dolgom van.

- Ne csináld, péntek este van! Legalább hadd maradjak itt.

- Koncentrálnom kell, és zavarsz benne.

- Csendben leszek, ígérem!

Brett most jól hallhatóan a fogát csikorgatta, amit még soha nem hallott tőle.

- Jó étvágyat!

- Te nem eszel?

- Már ettem. – Brett összeszedte a tollát és a papírját.

Az öccse úgy is tudta, hogy nem mond igazat, hogy nem látta az arcát. Elment az evéstől az ő kedve is. Most érezte azt, hogy rossz ötlet volt ráerőszakolnia magát a férfira.

- Miattam viselkedsz ilyen furcsán?

- Miről beszélsz? – Brett semleges hangjától elfutotta a düh. Odarobogott elé, és nagy lendülettel lecsapta a laptop tetejét.

- Azt kérdeztem, hogy velem van-e bajod?

- Remélhetőleg nem kétnapi munkámat sikerült tönkretenned… - A bátyja hangja nagyon hideg volt, még soha nem hallotta ilyennek.

- Neked komolyan ez a hülye munka a legfontosabb?

- És ha igen? – Brett felnézett rá. Lassan letette a papírt az asztalra, rá a tollat.

- Miért? Ezek csak számok!

- Tudom.

- Akkor miért fontosabbak, mint mi? Anyu, apu és én? A nagyiék, meg a barátaid?

- Vannak barátaim.

- Akkor csak velünk van bajod? Talán nem felelünk meg az elvárásaidnak, vagy nem tudom, miknek?! Anyuéknak hiányzol, és azt hiszik, megbántottak valamivel!

- Nem tettetek semmit, egyszerűen így döntöttem.

- De miért?

- Miért kell mindenre választ kapnod?

- Te meg miért nem vagy képes választ adni?

Brett már állt, dühösen meredtek egymásra.

- Az élet nem ilyen egyszerű. Vannak dolgok, amikre nincs válasz.

- Ne mondd nekem, hogy egyik nap úgy döntöttél, nem beszélsz velünk, és nem tudod megindokolni, miért!

A férfi mély levegőt vett, nem nézett a szemébe. Még csak nem is rá meredt, hanem el valahol a feje mellett.

- Mi lenne, ha elmennél lefeküdni? Holnap beszélünk.

- És mi van, ha én most akarok veled beszélni? – Jacob legszívesebben félrelökte volna a dohányzóasztalt, mely elválasztotta őket. Helyette inkább megkerülte, és megállt a férfi előtt. – Nem vagyok már kisgyerek, akivel nem lehet felnőtt dolgokról beszélni.

- Igen, észrevettem. – Brett még mindig nem nézett rá. – Viszont ittál, és jelenleg úgy érzékelem, nem lehet veled tisztességesen beszélni. Menj aludni!

- Ne játszd nekem a nagytestvért, aki mindent jobban tud! Miért nem nézel rám?! – ragadta meg a férfi karját.

- Miért nem vetted fel a nadrágot, amit adtam?

- Tessék? – Jacob értetlenül ráncolta a homlokát. Végignézett magán. Az előbb kutakodott kicsit, megtalálta egy régi alsóját, amit isten tudja mikor hagyott itt. Azt vette fel a pólóval, miután a nadrág nagynak bizonyult, és képtelen volt megtartani a derekán. Felpillantott, még mindig nem értette, de ezúttal a tekintete találkozott a férfiéval. Elakadt a lélegzete. Annyi forróság sütött a világosbarna szempárból, hogy szinte égette a bőrét.

A valóság szinte rázuhant. Döbbenten lépett hátra, megbotlott az asztal sarkában, ám mielőtt elesett volna, Brett már elkapta. Magához rántotta, a tenyere alatt ott kalapált a szíve, forró lélegzete a fülét érte. Ezúttal nem volt benne semmi hideg merevség, ami az elmúlt években jellemezte. Hirtelen nem tudta, örül-e ennek, vagy sem. Megkapta a választ a kérdésre, csak épp erre a válaszra számított-e? Soha meg sem fordult a fejében…

Dehogynem. Tudta. A lelke mélyén pontosan tisztában volt vele. Látta, hogyan néz rá, mégha el is temette azonnal a pillantásait. El olyan mélyre, ahol soha nem kellett szembenéznie vele. Ám a soha nem létezett. Itt és most, az ő helyzetükben semmiképp sem. Dermedten állt, emlékek villantak fel benne. Különös tekintetek, futó érintések, gyengéd mosolyok, a képek a telefonon, amelyek soha nem lettek kitörölve. Meglett hirtelen mindennek az oka. A hangulatingadozásoknak, a hirtelen költözésnek, a munkába temetkezésnek, a vasárnapi ebéd alól való kivonásnak.

Majdnem egymagasak voltak, nem kellett magasra néznie. Brett sóvárgó vággyal bámult rá, ám aztán váratlanul elengedte, és elfordult. Az arc bezárult, a tekintete pedig szomorúbb lett, mint valaha.

- Menj aludni! Megágyaztam a vendégszobában.

Kérdezni akart. Lett volna mit. Végül mégis inkább engedelmeskedett. Bebotorkált a szobába, lerogyott az ágyra. Fogalma sem volt, mit tegyen. Az agyában nagy üresség honolt, nem tudta kiverni onnan a bátyja tekintetét. Órákkal később, amikor kiment vécére, Brett még dolgozott, hallatszott, ahogy hosszú ujjai a billentyűn száguldanak. Szótlanul visszament a szobájába, és betette az ajtót.

Brett elmentette a jelentést, és hátradőlt a kanapén. Iszonyúan fáradtnak érezte magát. Dühös volt, amiért Jacob a maszkja mögé látott. Remélte, hogy erre soha nem kerül sor, ezért tartotta magát olyan távol tőle. A vágy, hogy érintse, és szeresse, egyre jobban belefészkelte magát.

Ezzel a gondolattal aludt el, álmában a fiút ölelte, és amikor felébredt, egyedül volt a lakásban. Egy pléd volt ráterítve, jelezve, hogy nem minden volt álom az elmúlt éjszakából…

            Hetekig nem beszéltek egymással. Brett kihúzta magát a vasárnapi ebédek alól, mondván, hogy rengeteg dolga van. Szerencsére ez igaz volt, néha elaludt bent az irodában a kimerültségtől. Viszont a munka sem tudta kiverni a fejéből Jacobot. Ha hiányzott neki, a képeket pörgette a telefonon. Sóvárgott utána, vele akart lenni. A kamasz éveket kívánta vissza, amikor sokszor csak egymás mellett feküdtek az ágyon, és bámulták a tévét, vagy hallgatta Jacob csacsogását a suliról.

Már rég tudta, hogy beleszeretett. Igyekezett elnyomni az érzelmeit. Randizott lányokkal, fiúkkal, ám egyik sem Jacob volt. A tanulásba, majd a munkába menekült. Elköltözött otthonról, hogy ne legyen vele egy fedél alatt. Abban reménykedett, így könnyebben túlteszi magát rajta, ám a vasárnapok igazi kihívásnak bizonyultak. Jacob ott ült vele szemben, és állandó nevetése betöltötte az ebédlőt, vidámsága ragadós volt, őt meg egyre jobban frusztrálta ez, azt akarta, hogy ez a nevetés csak neki szóljon. Érzékelte, hogy birtoklási vágya a határait feszegeti, ezért mindig talált kifogást, miért nem megy el. Ám Jacob tett róla, hogy ne tudja kiverni a fejéből…

Közeledett Jacob szülinapja. Tudta, hogy az anyja fel fogja hívni. Nem akart elmenni, de ez olyasmi volt, amire nem mondhatott nemet. Nem tudta, az öccse hogyan fogja fogadni. Az ajándékát forgatta a kezében. Az óra elegáns volt, divatos, illett Jacobhoz, és már rég tudta, hogy erre vágyik. A szülei biztosan mérgesek lesznek, amiért ennyit költött rá, de ez olyasmi volt, amiért megérte annyit dolgozni. Ez legalább mindig vele lesz, ha ő nem is lehet. Már persze, ha elfogadja.

Hóesést jósoltak az időjósok, a sötét felhők úgy tűnt, be is váltják. Tétovázott, mielőtt elindult volna befelé. Az egész család eljött, állapította meg az autókból. Ez azt jelentette, hogy minimum két órát kell kibírnia olyan kérdésekre válaszolva, mikor nősül meg, mikor lesz végre gyereke, mennyit is keres pontosan? Legszívesebben letette volna az asztalra az ajándékát, és kisurrant volna a hátsó ajtón.

- Kicsim, végre! – Az anyja megölelte, amikor belépett. – Azt hittem, nem is jössz.

- Bocsánat, még dolgoztam.

- Hétvége van.

- Sok a munka.

- Fáradtnak tűnsz.

- Az vagyok, de még vissza kell mennem. Nem tudok sokáig maradni. 

- A nagyi mérges lesz.

- Tudom. Majd Jacob megbékíti, nagyon ért hozzá.

Az anyja arca elkomorult.

- Nem tudod, mi a baja? Mostanában olyan furcsán viselkedik.

Brett érezte, ahogy elsápad.

- Mire gondolsz? Beteg?

- Dehogy. Egészséges, mint a makk. Csak a múltkor összeszedte az összes házivideót, hogy a suliba van valami házi, de aztán összefutottam a tanárával, és kiderült, hogy ő nem tud róla. Aztán felcipelte a szobájába az összes fotóalbumot, pedig tudod, mennyi van. Elvileg az is a suliba kellett neki, de csak hevernek össze-vissza körülötte. Összevesztetek?

- Nem. – Brett remélte, nem kezdett el pirosodni a füle a hazugságtól.

- Menj fel hozzá! Mindig felvidul, ha jössz.

- Talán előbb… - Brett az anyja gyanakvó arcát látva nyelt egyet. Levette a kabátját, és a kezébe szorította a dobozt. – Felviszem neki az ajándékom.

- Remélem, nem valami drágaságot vettél neki.

- Nem, dehogy. – A nappaliból kihallatszott a beszélgetés zaja, szokás szerint a nagyi volt a leghangosabb. Most szívesebben hallgatta volna azokat a kérdéseket, mint szembenézzen az öccsével, de tudta, hogy elkerülhetetlen.

Jacob az ágyon hasalt, a telefonján pötyögött valamit. Nyitva volt az ajtaja, belátott a szobájába, ami úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna. Mindenhol videókazetták, cd-k, fotóalbumok hevertek.

- Szia!

Az öccse felkapta a fejét. Döbbenten nézett rá. Lassan felült.

- Szia! Te mit keresel itt?

- Anya mondta, hogy jöjjek fel. Aggódik érted.

- Mondtam neki, hogy nincs semmi bajom.

- Nem úgy tűnik. – Brett bizonytalanul beljebb araszolt. – Nosztalgiázol?

Jacob körbenézett, és vállat vont.

- Kíváncsi voltam.

- Mire?

- Rád.

Brett értetlenül pislogott.

- Rám?

A fiú bólintott, és az egyik albumért nyúlt.

- Kíváncsi voltam, mikor kezdtél furcsán nézni rám.

- Soha nem néztem rád furcsán. – Brett legalábbis nagyon remélte, hogy így van.

- Ez az első alkalom – bökött egy képre Jacob. A bátyja szíve kihagyott egy ütemet. – Ez volt a második – kopogtatott meg egy másikat. – A lesifotókon, amikor nem tudtad, hogy valaki fényképez, gyakran előfordul. – Fél lábbal lelépett az ágyról, a félrelökött album helyett egy videókazettát emelt fel, de már nyúlt egy másikért. – Ezen is találtam, meg ezen is. – Nem pillantott a férfira, úgy nyúlt a diplomaosztós album után, és felütötte egy helyen. – Ezen például teljesen nyilvánvaló – mutatta a képet, és ezúttal a szemébe nézett.

Brett emlékezett a képre, Jacob belekarolt, nevetett, és a kalapját próbálta megszerezni. Még most is emlékezett a teste karcsúságára, a melegségre, ami sütött belőle, a hangjára, amely körbeölelte.

- Micsoda? – nyögte ki.

- Hogy szerelmes vagy belém. – Jacob megállapítást közölt, nem kérdést tett fel. – Érzékeltem a jeleket, de úgy véltem, ha úgy teszek, mintha nem venném észre, akkor minden olyan lehet, mint régen. – A fiú felsóhajtott, és letette az ágyra az albumot. Ahogy összecsukta, végigsimított rajta, talán nem is volt tudatában a mozdulatnak, de Brett figyelmét nem kerülte el. – Bolond voltam. – Komoly arccal egyenesedett ki. – Már a legelején így néztél rám.

- Sajnálom. Szerettem volna, ha csak a bátyád lehetek. Nem akartam beléd szeretni.

- Ezért mentél el, és ezért nem akartál hazajönni?

- Igen. Jobb volt ez így. Jobb ez így.

- Értem.

Brett egyik lábáról a másikra állt. Odanyújtotta az ajándékot, mert nem tudta, mit kellene mondania. Dehogynem tudta, de képtelen volt megtenni. Kimondani a szavakat, amik előbb-utóbb könyörgésnek hangzottak volna.

- Boldog szülinapot!

- Nem kellett volna.

- De igen. Vedd búcsúajándéknak.

- Ezt nem teheted! – Jacob szeme felszikrázott.

- Bontsd ki! Tudni akarom, hogy tetszik-e.

A papír elszakadt, ahogy Jacob felbontotta. A dobozt kinyitva kerekre tágult a szeme.

- Ez egy vagyonba került!

- Csak számok.

Jacob nagyot nyelt. Kivette az órát, a dobozt leejtette az íróasztal tetejére, majd felcsatolta. Tökéletes volt, ahogy Brett gondolta.

- Nem kell, ha ez az jelenti, hogy nem jössz többé. – Jacob elkezdte levenni, mire elkapta a csuklóját.

- Ne! Jól áll!  

- Hallottad, amit mondtam?

- Szeretném, ha viselnéd. Nem kértem tőled soha semmit. Csak most ezt. Hordd a kedvemért!

Jacob a csuklójára fonódott ujjait nézte.

- Hallottad, amit mondtam? – Felnézett. – Nem kell, ha nem láthatlak többé.

Üzenete volt ennek a mondatnak. Belső rejtély, utalás valamire, ami talán jelenthetett valamit. Brett mély levegőt vett.

- Anyáék megölnének, ha bármi is… - Már olyan erővel szorította a fiú kezét, hogy Jacobnek elzsibbadtak az ujjai, de nem szólt. – Ha bármit is teszek, és nem ígérhetem, hogy nem teszek. Nem tudok csak a bátyád lenni. Szeretlek, és nem vagyok szent. – Keserűen felnevetett. – Legalább tiltakoznál! A képembe vágnád, hogy testvérek vagyunk…

- De nem vagyunk azok.

- A francba! – Brett elengedte a kezét, szinte ellökte magától, el akart menni, de Jacob hangjára, a saját nevére megtorpant az ajtóban. Érződött, hogyan küzd magával. – A pokolba! – Megfordult, mielőtt Jacob felfoghatta volna, mire készül, már a két tenyere közé fogta az arcát, és az ajkára tapasztotta a száját.

A fiú ajka elnyílt, nem tiltakozott, behódolt, érezte, ahogy a vállába markol. Felnyögött, ha csak egy csóknál meg is akart állni, már képtelen volt rá. Mohón csókolta, a nyelvével fedezte fel a száját, nyelvével szállt birokra az övé, és hozzátapadt, hogy érezze, az agyába és a szívébe vésse minden porcikáját.

Jacob előbb hallotta meg az anyja hangját, mint ő, de már így is késő volt. Az asszony halk, hitetlenkedő nyögéssel meredt rájuk. Hátratántorodott a küszöbről, és láthatóan képtelen volt megszólalni.

- Brett! – Jacob próbálta visszatartani, ám addigra elengedte, és kiviharzott a szobából. El az anyja mellett, lerobogott a lépcsőn, az apja mosolyogva mondott valamit, de már el is rohant mellette, a kabátját szinte letépte a fogasról. A kocsi felé botladozva próbálta kirángatni a kulcsait a zsebéből. Úgy vágódott a kormány mögé, hogy beütötte a karját.

Nem nézett a ház felé, csak indított. Szerencsére nem teljes gázzal startolt el a járda mellől, mert Jacob hirtelen kivágódott elé. Csak az ösztöneinek volt köszönhető, hogy időben a fékre lépett. A motor lefulladt, dermedt csend lett. Jacob zihálva meredt rá, a motorháztetőre tenyerelt, a szeme hatalmasnak látszott, szinte elnyelte.

Lassan kiszállt, a szíve vadul vert. Érzékelte, hogy az egész családja az ajtóban áll, de ez ebben a pillanatban nem számított.

- Jól vagy? Nem esett bajod?

- Jól vagyok. Kiabáltam utánad! – Jacob odalépett hozzá, és mellkason ütötte, hogy hátratántorodott. A szájából pára szállt fel, hideg volt, a hó illata a levegőben érződött. – Mi a fenéért nem álltál meg?

- Én…

- Képes lettél volna itt hagyni, hogy magyarázzam el én anyuéknak ezt az egészet?!

- Sajnálom, nem gondolkoztam. – Brett fejében minden zavaros volt. – Én azt hittem… Elmagyarázni?

- Igen. – Jacob orrára egy hópihe szállt, elkezdett havazni. – Nem várhatod el, hogy én mondjam el nekik, hogy szerelmes vagy belém, nem igaz?

- Te megőrültél!

- Te meg egy gyáva seggfej vagy!

- Nem értelek…

Jacob letörölte arcáról a ráolvadt havat.

- Mit gondolsz, miért szedtem elő azokat a hülye videókat és fotókat?

- Azt hittem…

- Mit?

- Azt gondoltam, szembesíteni akarsz vele. Elvégre én képtelen voltam elmondani, hogy évek óta szerelmes vagyok beléd.

- Inkább elmenekültél.

- A testvérem vagy. Az apád elvette az anyámat, emlékszel?

- Nem vagyunk vértestvérek.

- Tudod, milyen bűntudat gyötört, amiért rólad álmodoztam éjjelente, miközben te ártatlanul kerested a társaságom?! Bátyusnak neveztél, és közben nem tudtad, hogy mennyire szeretnélek csókolni, ölelni, szeretni! – Brett az évek óta elnyomott vágyaival a szemében állt a fiú előtt. – A francba, rád gondolva, vertem ki éjjel! – Megragadta a karját, úgy rántotta közelebb magához. – Téged védtelek önmagamtól! Önmagamat attól, hogy meggyűlölj, megundorodj tőlem, mert azt nem tudtam volna elviselni! Semmit sem tudsz rólam! Mi a fenét akarsz tőlem? Miért kínzol? Miért nem vagy képes felfogni, hogy ez az egész, te és én, nem létezhet?!     

- Arról beszélsz, hogy szeretsz, de vedd észre, hogy nem löktelek el magamtól! – Jacob az ingét markolta. – Nem én löklek el, hanem te taszítasz el magadtól! Mondd, mit kellene tennem? Hagyni, hogy elmenj? Nem akarom, hogy itt hagyj! Nem tudom, mit érzek irántad, de valamit igen! Miért nem engeded, hogy megtudjam, mi ez az érzés? Miért nem hagyod, hogy választ kapjak a kérdéseimre?

Egymást nézték. Jacob feje mellett Brett a családjára látott. Az anyja kétségbeesetten csimpaszkodott az apja karjába, aki láthatóan közbe akart lépni. Ő valószínűleg csak annyit szűrt le ebből az egészből, hogy összevesztek valamin. Lassan lefejtette az öccse ujjait a ruhájáról, és eltolta magától.

- Mindketten ismerjük az apád véleményét a melegekről, és tudjuk, hogy számára a család szent. Épp elég lesz, ha engem elveszítenek. Jobb lesz ez így mindkettőnknek. Neked mindenképp.

- Nem tudod, mit beszélsz…

Brett lassan a járda felé tolta.

- Mindig tisztában voltam azzal, hogy ez a szerelem olyasmi, ami soha nem teljesülhet be. Egy álom. Egy mese. – Megérintette Jacob haján a hópihéket. – Téli mese. Olyasmi, mint amit mindig fel kellett neked olvasni esténként, pedig már nem is voltál kis pisis, aki nem tudott mese nélkül elaludni.

- Ne csináld! – Jacob remegett a hidegtől. – Az csak azért volt, hogy veled legyek. Szerettem hallgatni a hangod. – A könnyek jégcsapként csillogtak az arcán.

- Én meg szerettem figyelni, ahogy alszol. – Brett visszahátrált a kocsihoz, nem nézett a fiúra, miközben beszállt, és indított.

Jacob az út közepére sétált, onnan nézett utána. A visszapillantóból is látta, hogy vacog a hidegben, és a lassan, nagy pelyhekben hulló hó fehérre festi barna haját. Lassított az elágazónál, megállt, képtelen volt levenni a szemét arról a vékony alakról ott a tükörben.

Akkor szeretett bele, amikor nézte alvás közben. Jacob nem tudhatta, hogy lopva az ujjai között morzsolgatja a haját, és beszívja az illatát. Nem tudhatta, milyen kínlódás volt végignézni, ahogy először lett szerelmes, és még úgy is tenni, mintha örülne neki. Nem tudta, milyen érzés volt rádöbbenni, hogy soha nem létezhet számukra boldog befejezés.

A számok olyasmik voltak, amik menedéket jelentettek. Józan és logikus gondolkodásra késztették, ahol nem számítottak az érzelmek. Nem úgy, mint a valóságban, ahol Jacob mosolya jelentette a mindenséget, hiába küzdött ellene minden erejével. Számtalan kapcsolat állt mögötte, rövidebb-hosszabb ideig tartottak, ám senki sem tudta kiszorítani a szívéből az öccsét. Ismerte, ahogy senki mást, és pont ez tette mindennél nehezebbé a vele való találkozásokat. S most ugyanez tette a lehetetlennel egyenlővé az elválást.

Hátrahajtotta a fejét, a tükörben az alak megmozdult. Bizonytalanul elindult feléje a hóesésben. A kabátjáért nyúlt, és kiszállt. Jacob futni kezdett, lihegve torpant meg előtte. Ő meg csak állt, küzdve önmagával, de amikor a fiú szempillájára egy hópihe ült, elvesztette a csatát. A hátára terítette a kabátját.

- Meg fogsz fázni…

- Te is.

Brett lassan elmosolyodott.

- Majd ápolsz, ha ágynak dőlök. A szerelem valami ilyesmiről is szól, nem?

- Mondtam, hogy nem tudom, szeretlek-e.

- Nem baj. Én beérem egyelőre bármivel.

- Képes leszel megharcolni anyuékkal úgy, hogy talán nem is szeretlek?

Brett a hópihét nézte, amely a smaragdtekintetet árnyékolta.

- Nem ezt akartad?

Jacob csintalan mosolya lassan eltűnt. A helyébe lépő komolyság a szemébe is átköltözött. Ebben a pillanatban inkább volt felnőtt, mint gondtalan egyetemista, aminek Brett gondolta korábban. Egy felnőtt férfi nézett a szemébe, és kételynek a nyomát sem látta az arcán.

- Sokat gondolkodtam az elmúlt hetekben. Párszor elindultam hozzád. A lakásod előtt is álltam. Végül mindig inamba szállt a bátorságom. A képeket nézegettem, amiken te néztél engem. Ha nem mondasz semmit, akkor is tudom, mit érzel irántam. Volt egy idő, amikor kerestem az utamat, és nem mertem elmondani neked, hogy volt egy fiú, akivel jártam egy ideig. Apa megölt volna, ha megtudja, így végül szakítottam vele. – Brett meglepetten felvonta a szemöldökét. – Ma már tudom, hogy azért őt választottam, mert rád hasonlított. Akkor jöttem rá, amikor a képeket nézegettem. Elég nagy pofon volt, de azt hiszem, kellett, hogy végre szembe merjek nézni veled, az érzéseiddel, és önmagammal. Szóval… - Összébb húzta magán a kabátot. – Mi lenne, ha visszamennénk, mielőtt megfagyunk?

- Nem lesznek nagy vallomások?

- Ez nem egy hollywoodi tündérmese.

- Igaz, ahhoz nem eléggé giccses.

Jacob reszketve nevetett.

- Szakad a hó, itt állunk a kereszteződésben, és a családunk odafagyott a küszöbre, mi ez, ha nem giccses?

Brett elmosolyodott, majd lassan nevetni kezdett.

- Mesés – mondta, aztán azt tette, amit már akkor szeretett volna, amikor kiszállt az autóból. Odahajolt, és megcsókolta. Jacob ajkának télíze volt, hó és hideg, de alatta ott érezte a tüzet, amely lassan felmelegíti majd átfagyott lelkét.

            Két nap alatt majdnem egy méter hó esett. A lakásból még a lábukat sem tudták kitenni. Igaz, ezt egyikük sem bánta. Jacob örült, hogy nem kell bemennie órákra, és mivel Brett otthon is tudott dolgozni, együtt lehettek.

- Jó reggelt! – A férfi hátulról átkarolta, és belecsókolt a nyakába. – Kérek egy kortyot!

- Odakészítettem a bögrédet a pultra – válaszolta, de felemelte a kávéját, hogy a férfi ihasson belőle. – Különben is, te feketén szereted.

- Igen, ez igaz. – Brett fintorgott, mert Jacob telepakolta cukorral és tejszínnel. Fel nem foghatta, hogy szeretheti valaki így a kávét. – Korán felkeltél.

- Arra gondoltam, elmegyek anyuékhoz, segítek elszórni a havat.

Brett mosolya megkopott.

- Nekem nem örülnének, úgyhogy jó munkát!

Jacob szomorúan felsóhajtott. A család kifejezetten rosszul fogadta a kapcsolatuk hírét. Az egész miatt Brettet hibáztatták, aki a várakozásokkal ellentétben egész jól fogadta a dolgot. Talán lélekben mindig is tudta, hogy ez lesz, ha kiderül, mit érez az öccse iránt. Jacobot mindenki próbálta meggyőzni, hogy térjen észhez, és végül ő volt az, aki összepakolt, és átköltözött a férfihoz. Mindez alig egy hónap alatt zajlott le, ám mindennek volt egy nagyszerű hozadéka is. Brettet soha nem látta ennyit mosolyogni, nem hallotta ennyit nevetni, mint ebben az egy hónapban.

- Nem akarsz eljönni?

Brett szorosabban ölelte.

- Tudod, hogy az élet nem mindig happy end, mint a mesékben, ugye?

- Igen. Sajnálom.

A férfi a kinti hófehér utcát nézte.

- Ha már a meséknél tartunk, csodaszépet álmodtam.

- Tényleg? – Jacob engedte, hogy elterelje a témát. – Micsodát?

Brett maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.

- Téged. Csodaszép álom volt, s tudod, mi volt a legjobb benne?

- Mi?

- Hogy nem álom volt. Mégcsak nem is mese. – A férfi elkomolyodott. – Hanem valóság.

Jacob átkarolta a nyakát, és elmosolyodott.

- Jössz anyuékhoz havat lapátolni?

- Nem adod fel, ugye?

- Teljesen eltunyulsz, ha egyfolytában ott görnyedsz a gép előtt. Kell a mozgás.

Brett a szüleire gondolt, egy réges-régi mesére, és a fiút nézte, aki várakozó mosollyal vonta fel a szemöldökét.

- Nem csak a mesékben kell megküzdeni a boldog befejezésért, nem igaz?

- Nem bizony. Szóval?

- Menjünk havat lapátolni…

Vége