Sweet Love

Takami beviharzott a nappaliba.

- A francba! Késésben vagyok.

Hisashi felpillantott az újságból, amit éppen olvasott.

- Minako-chanhoz mész?

- Igen. Meghívott ebédre. Apa?

- A konyhában. Főz.

- Kösz. - Takami átsietett az apjához.

Több mint öt éve éltek együtt Ikari Hisashival, a Yoshimara-gumi mindenható vezetőjével. Az apja a kórházban dolgozott, a gyerekosztály főorvosaként. Hisashival gyerekkoruk óta ismerték egymást, amiből később szerelem lett. Hisashi apja miatt tizenhét évig nem találkoztak. Ez idő alatt született Takami. Kai feleségének halálakor költöztek vissza a városba, és Takaminak köszönhetően futottak egymásba. Takami nem bánta a dolgot. Kedvelte Hisashit, és azzal sem volt gondja, hogy ő és az apja egy párt alkotnak. Az egyetemen viszont nem hangoztatta a dolgot. Ennek Hisashi munkája volt az oka, és Takami korán megtanulta, hogy hallgatnia kell a férfira.

- Késésben vagy – mondta Kai, amikor a fia belépett a konyhába.

- Tudom, apa.

Kai elmosolyodott, és takarékra csavarta a gázt.

- Vettem virágot, meg bort – mutatott az ebédlőasztalra készített csomagra. – A csokor Minako-chan édesanyjáé, a bor az apjáé, Minako-chané a rózsa.

- Nem kellett volna…

- De, igen – borzolta össze a fia haját Kai.

- Apa… - Takami duzzogva igazgatta a tincseit, amit hosszú percek alatt állított be olyanra, amilyenre szerette volna. Az apja meg képes, és pár másodperc alatt tönkreteszi. – Köszönöm szépen. Amúgy Minakónak van egy bátyja. Neki vigyek valamit?

Kai felsóhajtott.

- Előbb is mondhattad volna – feddte meg a fiút, és a hűtőszekrényhez lépett. – Sinji-kun küldött süteményt. Vigyél neki belőle.

- Jó lesz.

Kai ételdobozt vett elő, telerakta sütivel, elverte Takami nyúlkáló kezét, majd becsomagolta. Szatyorba tette, mire Takami felmorrant.

- Így adjam oda?

- Mi bajod vele? – csodálkozott a férfi.

- Nézd, mi van a szatyor oldalán!

- Sweet Love… - olvasta Kai hangosan. Észbekapott. – Bocsáss meg! Nincs másik szatyor itthon.

Takami a szemét forgatta.

- Majd kimentem magam. Sinji választhatott volna másik nevet a cukrászdájának – morogta, miközben felnyalábolta az ajándékokat. – Most már megyek, így is el fogok késni.

- Takami – Hisashi a válla felett hajította hátra a kocsikulcsot. – Vigyázz a kocsimra!

Kai elkapta, és a fia zsebébe csúsztatta.

- Légy udvarias! – figyelmeztette Takamit.

- Kösz szépen, igyekezni fogok! – Takami elviharzott.

 

Tetsuya Minako Takami csoporttársa volt az egyetemen. Takami nagyon kedvelte, már fél éve jártak. Minako még vasárnapi ebéden is volt náluk, ahol Hisashi tetszését is sikerült elnyernie. Sokat gondolkodott azon, hogy szerelmes-e a lányba. Jó volt vele lenni, nem volt eget rengető a szex, de kellemesként hatott, és Minako még okos is volt. Takamit az édesanyjára emlékeztette, talán azért is ragaszkodott annyira hozzá. Hosszas töprengés után be kellett vallania, hogy nem Minako az életre szóló szerelem. Nehéz beismerés volt, de őszinte. Ennek ellenére a lány mellett maradt, vonzotta a kedvessége, csendes mosolya.

Egy kicsit ideges volt. Nem szívesen egyezett bele, hogy eljön ebédre, mert a kapcsolatuk ettől túl komoly hangvételt kapott. Leparkolt a járda mellé. Kivette a virágokat, felnézett Minako szobájának ablakára. A lány nevetve integetett. Becsengetett. Idősebb asszony nyitott ajtót, rettenetesen hasonlított Minakóra, így Takami úgy tippelt, hogy ő lehet az édesanyja.

- Takami-kun? – kérdezte elmosolyodva.

Takami meghajolt.

- Jó napot kívánok! Hatano Takami vagyok, kérem, gondoskodjon rólam.

- Jó napot! Ne légy ennyire szertartásos, gyere beljebb! – Az asszony befelé intette.

A mögötte felbukkanó férfi bólintott.

- Úgy van, már vártunk rád. Gyere csak!

- Tetsuya-san! – hajolt meg Takami újra, és átadta a bort, amit az apja nyomott a kezébe. – Köszönöm a meghívást! Kérem, fogadja el e kis ajándékot.

- Megtisztelsz minket! – bólintott a férfi. Ő volt Minako apja, komor tekintetű, merev tartású férfi.

Takami egy kicsit tartott tőle, de azért nem felejtkezett el az illemről. Átnyújtotta a virágcsokrot Minako édesanyjának, úgy emlékezett Meiki a neve. Az asszony arca felragyogott a láttára.

- Milyen gyönyörűek… Igazán nem kellett volna…

- Örömmel hoztam, és boldoggá tesz, ha elfogadja. – Takami arca kipirult, miközben próbált illedelmes szavakkal, de érthetően beszélgetni. Rettenetesen ideges volt. – Remélem, tetszenek. Nem voltam biztos benne, hogy a megfelelőt választottam. – Az apró füllentéstől égett a füle is.

- Nagyon jó ízlésed van, bár ebben nem is kételkedtem, hiszen az én kislányomat választottad.

Takami biccentett köszönete jeléül, és körbelesett.

- Minako-chan?

- Itt vagyok. – A lány kilépett az apja takarásából. – Szia!

- Szia! – Takami átadta a rózsát, mire Minako felvihogott.

- Jaj, de szép!

A fiú agyán átfutott, hogy vajon mindig ilyen idegesítő volt a nevetése? Vagy csak ő túl ideges? Gyanította, hogy rossz ötlet volt eljönnie, csak már késő volt, hogy meggondolja magát. Zavartan felemelte a szatyrot.

- Minako-chan említette, hogy van egy bátyja, és gondoltam, neki is hozok valamit. Remélem, nem baj… - tette hozzá félénken, látva az összevillanó pillantásokat.

Tetsuya Hyan a szatyorra meredt. Takami egyik lábáról a másikra állt.

- Elnézést a táskáért, de a sütemény egy barátom cukrászdájából való. Sweet Love a neve, érdemes betérniük, ha megnyit.

- Köszönjük! Nagyon kedves vagy. Gyere csak! Minako, keresd meg a bátyád!

- Nem kell, itt vagyok. – Karcsú, magas férfi állt a lépcső aljában. Nyugodt tekintete láttán Takami valamiért megborzongott.

- Örvendek! – hajolt meg. – Hatano Takami vagyok.

- Tetsuya Azuma – bólintott a férfi. Az apja magasságát és tekintetét örökölte, de ahogy egy villanásra rámosolygott, az édesanyja mosolya köszönt vissza.

- Hoztam neked süteményt – nyújtotta neki a szatyrot Takami.

Azuma arcán meglepetés suhant át, de elvette.

- Köszönöm szépen, hogy gondoltál rám.

Takami megkönnyebbülten vigyorgott.

- A szatyorért ne haragudj! Siettem, és nem találtam másikat. A sütiket az egyik barátom készítette, pár hét múlva nyitja meg a cukrászdáját. Onnan való a táska is – magyarázta.

Tetsuya-san közbeszólt.

- Menjünk az ebédlőbe! Beszélgetni ráérünk ebéd után is.

Takami engedelmeskedett, de előtte megdörzsölte az orrát. Rossz érzése volt. Szerencsére az ebéd rendben folyt. Takami megdicsérte Minako édesanyját a főztjéért, akit láthatóan nagyon boldoggá tett. Minako kuncogása viszont idegesítette, ahogy az is, hogy néma csendben zajlott az étkezés. Náluk, otthon ilyenkor beszélték meg a napi dolgokat, általában ő és az apja beszélgettek, Hisashi csak megjegyzéseket fűzött hozzá a hallottakhoz, Takami pedig imádta, hogy nevetéstől hangos a lakás. Itt erről szó sem volt. Tetsuya-san és Azuma csendben ettek, nem néztek fel, mintha nem is ide tartoztak volna.

- Teázzunk – állt fel az ebéd végeztével a családfő, és átballagott a nappaliba. Takami Minakóval követte. Meiki-san eltűnt a konyhában, Azuma zárta a sort. Úgy alakult, hogy a férfi ült le a kanapéra Takami mellé. Minako a másik kanapéra huppant, apja a fotelba.

- Minako azt mondta, hogy édesapád orvos – vetette fel a témát Tetsuya-san.

Takami elmosolyodott.

- Igen, így van. A városi kórházban dolgozik főorvosként.

- Melyik osztályon?

Takami kezdte úgy érezni, mintha vallatnák. Közben Meiki-san megérkezett a tálcán a teával. Leült a lánya mellé, és lesütötte a szemét, úgy igazgatta a csészéket.

- A gyerekosztályon, Tetsuya-san. – Az utolsó szót maga sem értette, miért, de erősen kihangsúlyozta.

- Elvált?

Takami nagyot nyelt. Ideges volt.

- Édesanyám meghalt.

- Sajnálom. – Tetsuya-san hangjában nem volt részvét.

Minako a szőnyeget bámulta, az anyja továbbra is a csészékkel csörgött, mintha ott se lettek volna. Azuma mereven ült, de Takami érezte, ahogy a könyöke hozzáér a karjához. Ez egy kicsit megnyugtatta. Úgy érezte, hogy a férfi mellette áll, még ha véletlen érintés volt is.

- Édesapád autójával jöttél?

Takami nemet intett.

- Nem. Apám barátjáé. Néha kölcsönadja.

- Értem. És merre laktok?

Takami megmondta.

- Elég drága környék… - jegyezte meg Tetsuya-san hűvösen.

Takami kis híján az ajkába harapott, nehogy kikérje magának ezt a hangsúlyt.

- Máshol laktunk – mondta inkább csendesen. – Apám barátja felajánlotta, hogy odaköltözhetünk hozzá, mert neki egymagának nagy a lakás.

- Ez kedves volt tőle.

- Igen. – Takami hangja bizonytalan volt, nem értette a kérdezz-feleletet.

Azuma könyöke újra megérintette, de ez már nem segített. Takami hangulata megváltozott.

- Ismerhetem talán édesapád barátját?

Összevont szemekkel nézett az idős férfira.

- Nem, Tetsuya-san. – Kihúzta magát.

A férfi meglepődve kapta fel a fejét.

- Nagyon véded.

Takami komoran válaszolt, miközben szavainak élét egy kínmosollyal próbálta tompítani.

- Sokra tartom, és kedvelem. Nem tartozik a kiléte senkire.

Tetsuya-san bólogatott.

- Ezek szerint, befolyásos.

Takami szeme összeszűkült.

- Ezt egy szóval sem mondtam. Megkérdezhetem, hogy miért érdekli önt apám barátja? – szegezte neki a kérdést.

Minako összerezzent, anyja kezében megbillent a teáskanna, Azuma viszont mintha elmosolyodott volna.

- Bátor vagy – Tetsuya-san elismerően nézett rá.

- Mondták már mások is – védekezett Takami nyeglén. Sejtette már, hogy a mai napja el van rontva.

Tetsuya-san hátradőlt, és összekulcsolta a kezét a hasán.

- Csupán érdekel, kivel jár a lányom.

- Akkor rólam kellene kérdeznie. – Takami most már igazán mérges volt.

- A háttér is nagyon fontos.

Takami előrehajolt.

- Megértem önt, Tetsuya-san, de ez nem azt jelenti, hogy eltűröm a vallatását. Tisztelem önt, mert Minako édesapja, de a magánéletem akkor sem tartozik magára. Édesapám barátja tisztességes ember, ahogy az apám is. Legyen ennyi elég.

Tetsuya-san szeme villogott. Takami sejtette, hogy ebben a házban nem szokás megkérdőjelezni az akaratát, de már késő volt a szavakat visszaszívni.

- Tudod, egy kicsit utánad érdeklődtem, amikor Minako bejelentette, hogy meghívott téged.

Takami elmosolyodott, de nem volt semmi kedvesség a mosolyában.

- Nagyon megbízhat benne.

A lány összébb húzta magát, az anyja lesütötte a tekintetét, Azuma viszont nem vette le a szemét az apjáról.

- Édesapád dr. Hatano Kaida, a kórház gyermekosztályának főorvosa. Két éve nevezték ki jelenlegi tisztségébe, előtte szakorvos volt ugyanitt. Hat éve költöztetek a városba. Először egy elég rossz környékre, aztán váratlanul egy elegánsabba. Az a hír járja, hogy az apád a Yoshimara-gumi vezetőjének, Ikari Hisashinak a szeretője. Vagy talán te vagy az?

Takami elsápadt. Egyenesen a férfis szemébe nézett, ajka késpengévé szűkült, szinte sziszegte a szavakat.

- Ne merészeljen sértegetni! – mondta. – Azért jöttem ide, mert kedvelem Minakót. Ne tegye tönkre ezt!

- A lányom szakít veled – válaszolta a férfi.

Minako felkapta a fejét, tágra nyílt a szeme.

- Igaz, Minako? – Az apja hangjára összerezzent, majd lassan bólintott.

- Igen, apa.

Takami döbbenten pislogott.

- Ennyi? – suttogta. – Csak így?

- Nem akarom, hogy bemocskold a családom nevét.

Váratlanul a mindeddig hallgató Azuma felkuncogott.

- Rólam megfeledkeztél.

- Megmondtam, hogy…

Azuma felállt, és onnan pillantott le az apjára.

- A válaszom még mindig nem. És ezen az se fog változtatni, hogy minden vasárnap eljövök ebédre, és te mindig megfenyegetsz.

- Te vagy a család jövője! – csapott a karfára az apja.

- Nem érdekel. – Azumát még apja dühös tekintete sem tudta kihozni a béketűrésből. – Meleg vagyok, apa. Nem kérek érte bocsánatot, mert nem sajnálom.

Takami hökkenten tátogott. Azuma lemosolygott rá.

- Mivel úgy sejtem, hogy nincs okod tovább maradni, haza tudnál vinni?

Takami fejében kavarogtak a gondolatok. Lassan bólintott. Felállt, Minakót nézte.

- Sajnálom, hogy így alakult, de gondolkozz el, hogy meddig hagyod, hogy apád irányítsa az életed. Még csak harcolni sem vagy hajlandó kettőnkért. Képes leszel valaha is nemet mondani apádnak? Így soha nem leszel boldog…

- Kifelé! – dörrent Tetsuya-san.

Takami bátran farkasszemet nézett vele.

- Azt hiszi, hogy meg tud ijeszteni? – ökölbe szorult a keze. – Igen, Ikari Hisashival élek együtt. Az apám a kedvese, és tudja, mit? Büszke vagyok rájuk. – Meiki-sanhoz fordult. – Az ebédet nagyon köszönöm, finom volt. További szép napot!

Az asszony elvörösödött, úgy nézett ki, hogy menten elbőgi magát, Minako már pityergett. Takami nehéz szívvel fordított hátat neki. Úgy érezte, hogy nem igazságos, hogy helyettük más döntsön. Azuma a bejáratnál várt rá, kezében ott volt a szatyor, amit tőle kapott. Csak a kocsiban szólalt meg.

- Sajnálom.

Takami felsóhajtott.

- Ne tedd! Talán jobb volt így, mert ha tényleg egymásba szeretünk, és apád akkor tilt el tőle, sokkal jobban fájna. Így is… csalódott vagyok. Minako fontos nekem.

- Szereted a húgom?

Takami tétovázott.

- Nem vagyok belé szerelmes, de kedvelem őt. Fél éve vagyunk együtt, megismertem, megszerettem. Azt szeretném, ha boldog lenne. Sajnálom…

- Legalább őszinte vagy.

Kis csend után Takami feléje fordult.

- Hová vihetlek?

Azuma elgondolkodott.

- Valami nyugis helyre. Pár sráccal élek együtt albérletben, így a sütit nem merem hazavinni.

Takami elvigyorodott.

- Nem akarsz megismerkedni a nagy Ikari Hisashival?

Azuma rápislantott.

- Nem gond?

- Nem hiszem. Bár ki lesznek akadva az apádra, az tuti. Veled minden rendben?

- Jól vagyok, kösz.

Takami bólintott, és a vezetésre koncentrált.

 

Hisashi és Kai tényleg kiborultak.

- Hogy is hívják az apádat? – morogta vészterhesen Hisashi Azumának.

A férfi szomorúan elmosolyodott, nem felelt. Takami tiltakozott.

- Ne, Hisashi-san!

- Te nem akarod móresre tanítani?

- De igen, csak én gondolok a családjára is. Kérlek!

- Olyan lágyszívű vagy, mint apád – sóhajtotta Hisashi.

Kai szeme szikrákat szórt.

- Az ellen semmi kifogásom, hogy a lábát törje – közölte haragosan.

- Apa! Nem zavar benneteket, hogy Azuma hall mindent?

Azuma, aki a süteményét majszolta, gyengéden Takami karjára ejtette a kezét.

- Semmi baj, tényleg. Szerintem nem gondolják komolyan.

Takami a férfi komoly arcát bámulta.

- Neked még rosszabb lehet, mint nekem – szégyellte el magát.

Azuma vállat vont.

- A fősuli első évében derült ki otthon, hogy más vagyok. Apám kiborult. Kórházba kerültem, úgy megvert. Amikor még ezután se tágítottam, kirúgatott a suliból. Munkát szereztem, de a második nap onnan is repültem. Most alkalmi munkákból élek, és négy sráccal lakom közös albérletben. Elég szabad fiúk, így az apám nincs hatással rájuk.

Hisashi és Kai összenéztek. Takami viszont nem értett valamit.

- Ha így bánik veled, miért mész el minden vasárnap ebédre?

Azuma a sütit tologatta a tányéron.

- Mindenkinek van gyenge pontja. Nekem is.

- Minako…

Azuma keserű képet vágott.

- Apám kemény ember, és hirtelen haragú.

- Miért nem hozod el onnét a húgodat? – vetette fel Hisashi.

Azuma halk sóhajjal félretolta a sütis tányért.

- Mert Minako nem hagyja ott az anyámat, anya viszont apát. Patthelyzet… Azt hiszem, ez a helyes kifejezés.

Kai teát töltött a férfinak.

- Segíthetünk neked valamiben? – kérdezte kedvesen.

Azuma határozottan megrázta a fejét.

- Ez az én életem, de köszönöm.

Takami felugrott, és fel-alá járkálva hadonászott.

- Ez akkora szemétség! Senki nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele csak, mert a saját nemét szereti. A rohadt életbe, nem az őskorban élünk!

- Ne káromkodj! – szólt rá az apja, de Takami oda sem figyelt rá.

- Tök igazságtalan! Kurva nagy szemétség!

Kai rendreutasító pillantást vetett rá, de Hisashi felállt, és Takami elé lépett. Megölelte.

- Nyugodj meg! Apád nem szereti, ha csúnyán beszélsz – emlékeztette. – Inkább gondolkozz el, hogy tudnál segíteni Azuma-kunnak.

- Nem… - Azuma tiltakozni akart, de Takami arcát látva elhallgatott.

A fiú sötét szemei viharként tomboltak, ajka meg-megrándult felháborodásában. Még a haja is égnek állt, alkalmazkodva hangulatához.

- Nem kell a részvét, a sajnálat, oké?! – Azuma lehajtotta a fejét. – Arra nincs szükségem.

Kai megrázta a fejét.

- Azt itt nem is kapsz – mondta csendesen. – Viszont Hisashi talán tud neked valami állást szerezni, és estin a fősulit is befejezhetnéd. Takami szívesen segít a tanulásban. Akár ide is költözhetsz, van hely a számodra. Cserébe fizetsz nekünk valamennyit, amennyit gondolsz. Ezt adhatjuk.

Azuma egyikükről a másikra kapkodta a fejét.

- Nem is ismernek…

Hisashi arca komor volt.

- Több, mint húsz évvel ezelőtt beleszerettem Kai-ba, de az apám utasítására lemondtam róla. Te viszont elég bátor voltál, hogy vállald a másságod. Ismerünk…

Azuma beletúrt a hajába.

- Nem fogadhatom el – habozott.

Takami előtte termett.

- Miért nem? Itt senki nem fog bántani, és ha apáék dolgoznak, úgyis egyedül vagyok itthon. Légyszi!

Azuma rámeredt, aztán megrázta a fejét.

- Íme, az ok, amiért nem fogadhatom el az ajánlatot – sóhajtotta.

Takami a homlokát ráncolta.

- Nem értelek. – Tanácstalanul nézett az apjára.

Kai elmosolyodott.

- Fiam, néha nagyon naiv vagy.

Hisashi vállon veregette Azumát.

- Keresünk neked egy lakást, és egy állást, és semmit sem kérünk érte cserébe. Így megfelel?

A férfi bizonytalanul bólintott.

- Azt hiszem, igen. Nagyon hálás vagyok, köszönöm.

Takami nem adta fel.

- Mivel Minakót nem vihetem, nem akarsz eljönni velem a barátom cukrászdájának a nyitóbulijára? Csak a család meg a barátok lesznek ott. Mit szólsz?

Azuma nevetett.

- Azt hiszem, neked nem lehet nemet mondani.

Takami győztesen vigyorgott, apja és Hisashi összenézett, Azuma szemében most először igazi derű villant.

 

Takami másnap nem találkozott Minakóval, mert a lány nem ment iskolába. Páran őt kérdezték, hogy hol van, így kénytelen volt elmondani, hogy szakítottak. Nem volt túl boldog miatta. Fájt neki, hogy így ért véget a kapcsolatuk, a barátságuk.

Ahogy a napok múltak, lassan sikerült megfeledkeznie Minakóról, hiszen teljesen lefoglalta, hogy Azumának lakást keressenek, segítsen Sinjinek a bulit szervezni, tanuljon. Amikor bejelentették, hogy Minako másik egyetemre jelentkezett, cseppet sem lepődött meg. Azuma vállon veregette vigasztalásul, és elmondta, hogy a húga jól van. Önként ment át máshová, nem az apja erőltette. Takami csak azt kívánta a lánynak, hogy boldog legyen.

A negyedik hét végére Hisashi elintézett egy állást Azumának. Unokaöccsének barátja, Aniki ajánlotta fel az apja mellett egy titkári munkakört. Aniki még azt is elintézte, hogy ha véglegesítik, akkor támogatni fogják, hogy elvégezhesse a főiskolát. Egy hónapig tartott a betanítás, Takami pedig igyekezett minden nap találkozni a férfival. Esténként sétáltak, vagy csak otthon tévéztek, Takami még Azuma barátaival is összehaverkodott. Jól érezte magát a férfival. Aznap, amikor véglegesítették a cégnél, a nyakába ugrott örömében.

- Még jó, hogy beszélek angolul – nevette Azuma, és megperdítette.

Találtak lakást is. Kicsi volt, de Azuma azt mondta, neki megfelel. Takami segített pakolni, az est végére elaludt a szőnyegen. A férfi végül odakuporodott melléje, nehogy megfázzon. Reggel, mire felébredt, a fiú már nem volt sehol, de az illata betöltötte a lakást. Este, amikor hazaért a munkából, a fiú ott kuporgott az ajtóban, és felemelte a zacskót, amiben vacsorát hozott neki. Takami egyre kevesebb időt töltött otthon, egyre többet a férfinál. Nevetése betöltötte a lakást, és Azuma mosolya is egyre gyakrabban villant fel.

Elérkezett a cukrászda nyitóbulijának a napja. Takami Hisashi kocsijával ment a férfiért, miután apjáékat kirakta a cukrászdánál. Azuma nem tűnt boldognak.

- Valami baj van? – aggódott a fiú.

- Apa megjelent a cégnél.

Takami elsápadt.

- És?

- Takigawa-san kidobatta. Közölte, hogy az ő fia is meleg, és bár sokáig tartott, amíg ezt elfogadta, ma már nagyon büszke Anikire.

- Az apád?

- Képzelheted… Remélem, hogy Minakónak semmi baja.

Takami felsóhajtott.

- Miért nem hívod fel?

Azuma lehunyta a szemét.

- Inkább nem. Apát ilyenkor a telefoncsörgés is felhúzhatja.

Takami arca elkomorodott.

- Odavigyelek?

- Nem, ez a buli fontos neked.

- Neked viszont a családod a fontosabb – vetette ellen a fiú.

Azuma kis tétovázás után megrázta a fejét.

- Köszönöm, de inkább menjünk a bulira. Nem lesz semmi baj.

Takami bólintott. Kis idő múlva leparkolt a cukrászda előtt. Alig talált helyet. Amikor beléptek, Azuma megtorpant.

- Hűű…

Takami felnevetett.

- Hiro, Sinji merre van? – szólította meg Hisashi unokaöccsét.

- A konyhában depizik. Beszélhetnél vele!

Takami mindenkinek odaköszönt, és kézen fogva magával húzta Azumát is.

- Sinji!

A konyhában a segédek és a pincérek rohangásztak. Fehér ruhás, fiatal férfi kuporgott az egyik sarokban.

- Gyere már ki! Mi a baj? – ragadta meg a vállát Takami.

- Nem lehet! Mi lesz, ha nem ízlenek nekik a süteményeim? – kiáltott fel a férfi, és eltakarta az arcát.

- Ez hülyeség! Még Azumának is ízlett…

A férfi félretolta Takamit, és leguggolt a fiú elé.

- Helló! Azuma vagyok.

- Szia! Én Sinji. Takami barátja vagy, igaz? Sokat mesélt rólad.

- Igen, valahogy úgy. Pár hónapja hozott nekem a sütidből. Nagyon finom volt. A rózsaszín cukormázas a kedvencem.

Sinji érdeklődve lesett rá az ujjai közül.

- Sweet Love a neve. Róla neveztem el a cukrászdát.

- Édes szerelem – fordította le Azuma. Elmosolyodott. – Nagyon tetszik. Kaphatok még belőle?

Sinji bólintott.

- Köszönöm.

- Én köszönöm.

Takami megölelte Sinjit, aki megígérte, hogy nem ül tovább a rejtekhelyén.

- Ti menjetek csak! – intette őket.

A fiú kihúzta Azumát a konyhából, és az egyik sarokba ráncigálta, leültette.

- Így ni! Most hozom a sütid. Inni mit kérsz?

- Ásványvizet, köszönöm.

Takami elviharzott. A férfi érdeklődve nézett körbe. Tetszett neki a hely. Otthonos volt, a férfias jegyek domináltak benne, mégis ott rezgett benne egy picinyke nőiesség. Kihívó volt a berendezés, az egész hely, ahogy a neve is. Sinji végre kidugta az orrát a konyhából, mire lelkes üdvrivalgás fogadta. Takami keresztültörte magát a vendégeken, és lepakolta a tálcát az asztalra.

- Tényleg fincsi ez a süti – mondta a száját nyalogatva.

Azuma a fiú szájára mutatott.

- Cukormáz – figyelmeztette.

- Oh, kösz! – Takami az ujjaival letörölte a rózsaszín mázat, majd leszopogatta róla.

Azuma szemében egy pillanatra vágy lobbant.

- Tetszik ez a hely – mondta, hogy elterelje a figyelmét.

Takami büszkén mosolygott.

- Ugye? Mindannyian keményen dolgoztunk, hogy elkészüljünk időre. Hiro, Kazu és Sinji a végén már szinte itt aludtak.

Azuma Sinji felé nézett. Két férfi állt mellette. Jóképűek voltak, és egymás kezét fogták. Kettejük közül csak Hirót ismerte.

Takami látva az értetlen tekintetet magyarázni kezdett.

- Hiro és Kazu együtt élnek Sinjivel. Sinji még a középsuliban ismerte meg őket. Azóta együtt vannak.

- Mindhárman?

Takami elpirult.

- Nem tudom. Nem tartottam gyertyát.

Azuma a három férfit nézve úgy gondolta, hogy igen. Ők hárman szeretők. Irigyelte őket.

- Hirót ismered, ő vezeti Hisashi-san klubjait. Kazu a pénzügyekért felel, igazi számzseni. Sinjinek viszont az az álma, hogy városszerte híres legyen a süteményeivel.

Azuma a rózsaszín cukormázat bámulta.

- Még úgy lehet…

Takami megbökte.

- Itt vannak Sinji szülei – mutatott egy csinos párra. – Suguru Sasaki-san Kazu apjának dolgozik. Igazgató a cégénél. A felesége nagyon beteg, egy alapítvány fizeti a kezelését.

Azuma figyelte, ahogy a férfi leülteti az asszonyt az egyik asztalhoz. A mozdulat kifejezte érzelmeiket egymás iránt.

- Ők ott Kazu szülei – intett egy másik pár felé Takami. – Nagyon nehezen békéltek meg azzal, hogy Kazu Hiróba szerelmes. Az apja kis híján kitagadta, de aztán hosszas töprengés után mégis elfogadta Hirót. Amúgy jó fejek…

Azuma látta, ahogy a férfi a felesége kezéért nyúl. Szeretik egymást – villant át a fején. Újfent irigység suhant át rajta.

- Ah, megjöttek Hiro szülei is. Késtek… - Takami huncutul felhúzta az orrát.

Azuma a pár láttán megértette a mozdulatot. Az asszony arca kipirult, gondosan feltűzött hajából szálak lógtak a vállára. Férje arcán pedig mérhetetlen elégedettség tükröződött, ha ránézett. Nem is kellett gondolkodnia, hogy vajon miért késhettek.

- Jukiko-san Hisashi-san húga. Takeshi-sensei a férje. Ő is orvos, mint apa, csak egy magánklinikán dolgozik. Tök édesek szerintem. – Takami újabb sütiért nyúlt, és tovább mesélt.

Azuma egy idő után már csak rá figyelt.

- Hanamori és Kana is eljöttek. Kíváncsi vagyok, mikor vesznek össze. Az esküvőjüket kétszer elhalasztották… Mindig összekapnak valamin, aztán kibékülnek. Nem értem őket. – Takami a száját nyalogatva ingatta a fejét. – Azok ott Kaoru és Aine, Aniki barátai. Van egy egyéves kislányuk, nagyon aranyos. Ha van időm, fel szoktam ugrani hozzájuk, hogy dédelgessem egy kicsit. – Felnevetett. – Itt van Takigawa-san is… - állapította meg a nyakát nyújtogatva. Ujjával fenyegető mozdulatot tett. – Ma nem dolgozol. Eszedbe se jusson a közelébe menni! Hallod?

Azuma a mosolyát elfojtva bólintott, de Takami már máshol járt.

- Jé, itt vannak a fiúk is a Byakuya’s-ból. Sitarou-nak felesége van, elhozta őt is. Akira és Keitarou a barátnőikkel jöttek. Kétnaponta lecserélik őket, soha nem nő be a fejük lágya. – Az ujjáról elkezdte lenyalogatni a cukrot. – Látom, jöttek a Madame-ból is páran. Azt a két srácot ismerem. Egykor velük balhéztam. – Megint a huncut vigyor, amitől Azuma elfelejtett levegőt venni. Takami fellelkesedett. – Ott van Yuu és Aniki is. Nagyon aranyosak így együtt. Aniki elég hűvös meg minden, de ha Yuu megérinti, úgy olvad el, mint csokifagyi a napon. Yuu a Byakuya’s igazgatóhelyettese, Aniki pedig most készül átvenni a családi céget. – Elhallgatott, és a férfira meredt. – Tiszta hülye vagyok… Hiszen Aniki apjának dolgozol, ezeket te is tudod. Miért nem szóltál? Most már mindegy! – legyintett. – Mindenesetre sokat változtak. Yuu megfontoltabb, Aniki pedig lazább lett. Jó hatással vannak egymásra. – Hirtelen elvörösödött. – Oh, apa a sarokban csókolózik Hisashi-sannal… Ez nyilvános hely, hé! – morogta zavartan.

Azuma eddig bírta türtőztetni magát.

- Takami?

A fiú ránézett. Lehetett valami a férfi szemében, mert még jobban elvörösödött.

- Igen?

Azuma áthajolt az asztalon, és csókot nyomott az ajkára.

- Szeretlek – mondta.

- Ez hülyeség! – nyögte a fiú.

- Nem. Azóta szerelmes vagyok beléd, amióta odaálltál elém azzal a Sweet Love feliratú szatyorral, és elmagyaráztad, hogy miért is az van ráírva. Legalább olyan édes voltál, mint a cukormáz ezen a sütin.

Takami a fejét rázta.

- Én nem… Én nem vagyok meleg… - tiltakozott.

Azuma vállat vont.

- Megpróbálhatnánk…

- Én… Ez most váratlanul ért. – Takami felállt. – Bocsi, de most… - Eltámolygott.

Megkocogtatta Hisashi vállát.

- Beszélhetnék az apámmal? – érdeklődött.

- Valami baj van? – Kai megijedt.

- Megcsókolt.

- Tessék? Ki?

- Azuma, apa!

- És?

- Mi az, hogy és? – támadt neki Takami. – Azt mondtam, megcsókolt.

- Milyen volt? – szólt közbe Hisashi.

Takami a száját simogatta.

- Fogalmam sincs… - motyogta. – Meglepődtem. Most mit csináljak?

- Csókolj vissza! – tanácsolta Hisashi nyugodtan.

Kai szemrehányó pillantásban részesítette.

- Mondott valamit? – fordult vissza a fiához.

- Azt, hogy szeret. Én meg azt, hogy nem vagyok meleg.

- Hülye! – morrant Hisashi, mire Kai bokán rúgta az asztal alatt.

- Mit szeretnél?

- Nem tudom.

Takami az apjára nézett, hozzátette.

- Szeretek vele lenni. Jókat dumálunk, meg elvitt a múltkor is moziba, sétáltunk. Egy csomót nevettünk… - Elhallgatott, zavartan félrekapta a pillantását.

Kai megszorította a fia karját.

- Takami, ez a te döntésed. Én akkor is szeretni foglak, ha nemet mondasz neki. Érted?

Takami a szemére szorította az ujjait.

- Mi van, ha az érzelmeimet csupán a kíváncsiság szülte?

Kai a fejét ingatta.

- Ezt én nem tudhatom.

Hisashi gyengéden megölelte a fiút.

- A szerelem komoly dolog. Ha igaziak azok az érzelmek, amikről beszéltél, akkor azt tudod, érzed… itt. – Takami szívére helyezte a kezét. – Ott van minden egymás felé tett mozdulatotokban, minden mosolyotokban. Benned van. Ott dobog a szívedben.

Takami döbbenten pislogott. Hisashi még soha nem beszélt vele így.

- Mit súg a szíved? – kérdezte a férfi lágyan.

Takami lassan elmosolyodott, és megölelte.

- Köszönöm. – Felugrott, és átszáguldott a termen.

Azuma felállt a láttára, és elvigyorodott, amikor Takami a nyakába ugrott.

- Meg akarom próbálni…

- Szeretlek… - mondta a fülébe súgva, és megperdítette, hogy a fiú körül forgott a világ, de édes volt még a szédülés is…

 

Azuma Takami fölé hajolt.

- Biztos, hogy ezt akarod? Tudok várni… - A szeme pontosan az ellenkezőjét mondta, mint amit a szavai.

Takami átkarolta a nyakát.

- Egy kicsit ideges vagyok – vallotta be. – Ez más, mint amikor egy lánnyal… szóval… érted…

Azuma megcsókolta.

- Értem.

Takami teste lassan ellazult. Lehunyt szemmel hagyta, hogy a férfi végigcsókolja a nyakát, a mellkasát, a hasát, a csípőjét, a combjait – egyetlen millimétert sem hagyva ki a testén. Mély levegőt véve eltakarta az arcát, amikor Azuma gyengéden végignyalta a vesszejét.

- Az… uma… - feszült meg a teste, és a lepedőbe markolt, megvonaglott. – Azuma…

- Sssh… - A férfi tovább kényeztette. Simogatta, csókolta.

Takami kábán reszketett. Úgy érezte, nem bírja már tovább, de hiába ért el egyik őrületbe, tovább és tovább zuhant a megsemmisülésbe, az édes semmibe…

- Azuma… én…

- Igen… - Azuma hozzásimult.

Takami magához húzta, a nyelve a szájába hatolt. Megemelte a csípőjét. Lábával átkarolta a férfi derekát. Azuma két ujja a testébe csúszott, mire levegő után kapkodott. Egyetlen szó keringett a gondolataiban.

- Még… még…

Azuma feljebb húzta a lábait, és lassan belényomult. Takami lélegzete akadozott. Ujjai nyomot hagytak a férfi bőrén. Azuma finoman ki-be csúszott benne egészen addig, míg Takami feléje nem mozdult. Mélyebbre hatolt. Mozdulatai fájdalmat és kéjt hoztak magukkal, de Takami görcsösen kapaszkodott a vállába, és könnyezve viszonzott minden lökést. Az élvezet csúcsára lassú csók vezetett, melytől megdermedtek mindketten, aztán aláhulltak a mámorba…

 

Takami Azumához fészkelte magát.

- Jól vagy? – csókolta meg a férfi.

- Aham… - A fiú mosolygott.

- Mi olyan vicces?

- Már értem apáékat… - kuncogta a fiú.

- Kis hamis… - Azuma is elvigyorodott.

Takami nagyot ásított.

- Baj, ha most alszom? – kérdezte le-lebillenő pillákkal.

- Miért lenne baj? Az ajándékot most adjam oda, vagy majd, ha felébredtél?

Takami szeme azonnal felpattant.

- Ajándék?

- Bizony. Nos?

- Most – vágta rá a fiú, aztán tanácstalanul forgatta a ki dobozt. – Mi van benne?

- Nyisd ki!

Takami értetlenül bámulta a dobozból előkerülő szatyrot.

- Sweet Love – olvasta rajta.

- Íme, az első ajándék tőled – mosolygott Azuma.

Takami az ágy mellé hajította.

- Hééé – nyúlt utána a férfi.

- Nem – rántotta vissza Takami, és megcsókolta. – Már nincs szükséged rá. Itt vagyok én, és… - Két tenyere közé fogta a férfi arcát. – I love you. It’s sweet love, my darling…

Azuma felnevetett.

- Borzalmas a kiejtésed, és a többiről még nem beszéltem. – Ellágyult a tekintete. – I love you. Szeretlek.

Takami hozzásimult.

- Akkor jó. Szeress… megengedem.

Azuma átölelte.

- Édes szerelmem… - súgta, és visszadöntötte az ágyra, hogy teljesítse a kérését.

 

 

Vége