Régen volt, igaz volt, szerelem volt...

Ikari Hisashi fáradtan rogyott le az egyik bárszékre.

- Hisashi-san, hozhatok önnek valamit? – Kitagawa Toshiya, a főpincér állt meg mellette.

- Most nem, köszönöm.

Kitagawa aggódva mérte végig.

- Jól érzi magát?

- Igen, minden rendben. Hiroki már elment?

- Igen. Sinji-kun beteg, ezért korábban hazament.

Hisashi megdörzsölte az arcát.

- Teljesen kiment a fejemből.

Kitagawa szelíden nézett rá.

- Menjen haza, Hisashi-san – javasolta. – Mi boldogulunk egyedül is, ne aggódjon.

Hisashi bólintott.

- Hazasétálok. Kell egy kis friss levegő.

- A fiúk hadd kísérjék el – kérte Kitagawa.

- Most ne. Egyedül akarok lenni.

Kitagawa aggódva bámult utána, majd felvette a telefont.

Hisashi lassan, a fejét lehajtva bandukolt végig az utcán. Senki nem mert az útjába kerülni, tudták, kicsoda. Maga sem tudta, mi baja van. Már egy ideje nem volt kedve semmihez, és csak bámult a levegőbe, a gondolataiba merülve. Azon járt az esze, hogy milyen egyedül van. Unokaöccsét és két barátját figyelve egyre inkább elhatalmasodott rajta a magány érzése. Már minden célját megvalósította, és az egész élete olyan… céltalannak tűnt. Megállt, körbenézett. Érzékei veszélyt jeleztek. Ez az ösztöne a hosszú évek alatt fejlődött hiperérzékennyé. Elsétált a sarokig, mert kiabálást hallott.

Egy férfi rángatott egy kamaszfiút. Pár srác odébb ácsorgott.

- Elég legyen, Takami! Menjünk haza! – kérlelte a fiút a férfi.

- Nem parancsolsz nekem! – A fiú megpróbálta kitépni magát a karjaiból. – Engedj el!

- Kérlek, Takami! Ne csináld ezt! – A férfi már szinte könyörgött.

- Hagyj békén! – A fiú arcul ütötte a férfit, aki féltérdre rogyott. Inkább a meglepetés vitte a földre, mint az ütés ereje.

Az odébb várakozó fiúk felröhögtek. Takami már lépett volna el, de a férfi utána nyúlt.

- Ne menj…!

A fiú ökölbe szorított kézzel fordult meg, de ütni nem tudott. Hisashi elkapta a csuklóját, maga felé rántotta, és lekevert neki egy hatalmas pofont. Takami döbbenten a földre csuklott.

- Ti, ott! – mutatott a fiúkra Hisashi. – Seira emberei vagytok?

- Igen – mondta az egyikük. Gyanakodva méregették az elegáns, veszélytelennek, ám annál határozottabbnak tűnő férfit.

- Tűnjetek el! Ma már nem akarlak itt látni titeket.

- Ki maga?

- Ikari Hisashi vagyok. Kopjatok le!

A fiúk egymásra néztek, majd sápadtan elrohantak. Hisashi leguggolt az arcát dédelgető Takamihoz.

- Meg fog látszani a nyoma – közölte hűvösen.

- Rohadt szemét!

Hisashi szeme hidegen villant.

- Új lehetsz a környéken, mert nem ismered a szabályokat. Itt én parancsolok. Legközelebb fogadj szót az apádnak – tanácsolta.

- Honnan tudja, hogy ő az apám?

- Le se tagadhatod – Hisashi ajkán félreérthetetlenül egy mosoly jelent meg. A távolabb kuporgó férfira nézett, aki döbbenten bámult rá. Felállt, odalépett hozzá, letérdelt eléje.

- Jól vagy?

- Hisashi? – A férfi kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát. – Ikari Hisashi?

- Hát, végül mégis visszajöttél… - sóhajtott fel a férfi, és legszívesebben magához ölelte volna a férfit, és addig csókolta volna, míg mindketten levegő után kapkodnak. De ez nem volt lehetséges. - Hatano Kaida…

Kaida megrázta a fejét, aztán halk kiáltással megölelte.  

- Hisashi!

Takami csodálkozva hunyorgott. Apját még soha nem látta ilyen… boldognak.

- Kai… - Hisashi lehunyta a szemét. Ez a sors – gondolta elégedetten.

A férfi csak kapaszkodott beléje.

- Olyan régen volt… - motyogta.

- Visszajöttél.

- Ez az otthonom.

Hisashi elmosolyodott.

- Ma pont te jártál a fejemben.

Kai felnevetett.

- Én is gondoltam rád.

Hisashi Takamira nézett.

- Nagyon hasonlít rád.

- Igen. – Kai szomorúan felsóhajtott.

- Jól vagy? – törölte le a kis vérpatakot a férfi álláról Hisashi.

- Igen, csak kiharaptam a szám. Nem vészes.

Hisashit ez nem nyugtatta meg, de felsegítette a földről.

- Hisashi-niisan!

Az öltönyös férfiak láttán Takami nagyot nyelt, és összébb húzta magát.

- Nii-san! – Hiro megállt a férfi előtt.

- Hiro, te mit keresel itt?

- Kaptam egy telefont – nézett körbe Hiro nyugtalanul. – Mi történt? Megsérültél?

Kai a fiához lépett, és lehajolt hozzá.

- Gyere, menjünk haza! – mondta szelíden.

Hiro a férfit bámulta.

- Olyan ismerős… - motyogta.

Hisashi szeme felcsillant.

- Szóval emlékszel rá. Pedig már jó régen volt. Kai, emlékszel még az unokaöcsémre?

A férfi felegyenesedett, és végigmérte a fiút.

- Ekkora voltál, amikor utoljára láttalak – mutatta a térde magasságában. – Férfi lettél.

Hiro a nagybátyjára pillantott.

- Ki ő? – szegezte neki a kérdést.

- Dr. Hatano Kaida vagyok – mosolyodott el Kai halványan.

Hiro összeráncolta a homlokát.

- Te vagy… Te vagy Kai-niisan.

- Igen, így hívtál akkoriban.

- Apa, honnan ismered ezeket az embereket? – Takami felállt, és lebiggyedt ajakkal mérte végig Hiroékat. – Úgy néznek ki, mint a yakuza emberei.

Kai tétovázott, de Hisashi nem.

- Ikari Hisashi vagyok, a Yoshimara-gumi vezetője.

Takami bizonytalanul az apjához húzódott.

- Most meg kellene ijednem?

Kai a vállára tette a kezét.

- Tiszteletet, fiam – mondta határozottan. – A Yoshimara-gumi ojabunjával nem beszélhetsz így.

- Ki a franc ő? A yakuza?

Hiro vigyorgott.

- Bátor vagy. Talán a korod teszi.

Kai hangja keményebb lett.

- Elég! – Ő is tudta, hogy mindennek van határa. – Elég, fiam! Kérlek, bocsáss meg! – hajolt meg Hisashi felé.

- Ne, kérlek, ne! – Hisashi megdörzsölte az arcát. – Semmi baj.

Kai arca szigorú lett.

- A gyerekkori barátod vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy el kell nekem nézned mindent.

Hisashi a megszeppent Takamira nézett.

- Az apád tiszteletet kért… - kezdte. – Én egyenesen parancsolom, hogy tiszteld őt!

Takami elhúzta a száját, de az arcába hasító fájdalom emlékeztette a pofonra, amit a férfitól kapott. Lehajtotta a fejét. Hiro meghajolt Hisashi felé.

- Nii-san, hazavihetlek? Veszélyes neked itt az utcán egyedül.

- Nem kell, viszont Kai-t és a fiát elvihetnétek.

- Ahogy kívánod – Hiron látszott, hogy feleselne, de végül mégis fejet hajtott a férfi előtt.

- Nem szükséges – tiltakozott Kai hevesen. – Kocsival vagyok, minden rendben lesz. 

Hisashi habozott, majd bólintott.

- Menj haza, Hiro! Sinji jobban van?

- Kazu mellette van – felelte komoran a férfi. – Biztos, hogy ne vigyünk haza?

- Van kocsim. Menj, és vidd az embereid is.

Hiro szótlanul engedelmeskedett. Ismerte a nagybátyját, tudta, mikor nem ellenkezhet vele. Ez egy ilyen pillanat volt. De Kai személye felkeltette a figyelmét. Hisashi egyedül maradt Kai-jal, és Takamival.

- Elkísérhetlek a kocsidig?

Kai a hajába túrt. A szeméből már eltűnt az öröm.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e.

Hisashi keserűen felnevetett.

- Igen, ebben igazad van. Nos, akkor örülök, hogy találkoztunk. Vigyázz magadra!

Kai meghajtotta magát.

- Sajnálom!

- Menjetek! – Hisashi hangja hideg volt, és elutasító. A szíve darabokban hevert. Merev arccal nézte, ahogy egykori barátja és kedvese újra kisétál az életéből.

 

Hisashi felriadt álmából. Egész teste verítékben fürdött, remegtek az izmai. Zihálva ült fel, és a tenyerébe temette az arcát. Nem emlékezett rá, mit álmodott, de így is kiborult tőle. Ránézett az órára, hajnali négy óra volt.

- Rossz ötlet volt korán lefeküdni – motyogta. A csendben üresen koppantak a szavai.

Megcsörrent a telefonja. Felvette.

- Bocsáss meg, hogy felébresztettelek, nii-san.

- Hiro, mi a baj?

- Csak szerettem volna szólni… - Megszólalt a csengő, majd türelmetlen kopogás hallatszott.

- Várj! Egy pillanat… - Hisashi felkelt, és kibotorkált az előszobába. – Ki az?

- Nii-san… - Hiro türelmetlen lett.

- Várj!

- Kai vagyok… Segíts!

Hisashi megdermedt a férfi hangjára, majd felrántotta az ajtót.

- Visszahívlak – mondta a telefonba, és kinyomta. – Gyere! – állt félre.

Kai elég csapzott benyomást keltett. Kimerültnek látszott. Hisashi már jó hónapja nem látta.

- Bocsáss meg, amiért ilyenkor zavarlak – hajolt meg előtte a férfi. Ahogy felemelkedett, megtántorodott. Hisashi elkapta a vállát, megtámasztotta.

- Kai! Gyere be! – Besegítette a nappaliba, és leültette. A telefont félredobta. – Mi történt? Hogy találtál meg? És ki engedett be? – Hisashi nem véletlenül firtatta ezt. A ház a Yoshimara-gumi birtokában volt, és őrök vigyázták a bejáratokat az illetéktelen behatolóktól.

- Kérdezősködtem, és eljutottam a Byakuya’s-ba. Az unokaöcséddel beszéltem. Ő mondta meg, hol laksz. Elhozatott kocsival. Azt mondta, felhív téged, hogy jövök.

Hisashi a telefont nézte.

- Már értem, miért hívott. Mi történt?

Kai rámeredt.

- Megtennéd, hogy felveszel valamit? – fordította félre a tekintetét.

Hisashi észbekapott. Meztelen volt, másképp nem tudott nyugodtan aludni. Eltűnt a hálószobában, onnan kiáltott vissza.

- Elmondanád, mi történt? Biztos nem a régi barátságunkat akarod feleleveníteni…

Kai nem válaszolt. Hisashi magára kapott egy nadrágot és egy inget. Az inget gombolgatva sétált vissza. A férfi ott ült, ahol hagyta. Arca sápadt volt, és többnek nézett ki a koránál.

- Kai… - Hisashi aggódó hangjára Kai összerezzent.

- Bocsáss meg.

- Elmondod, miért kerestél meg? Azt hittem, hogy soha többé nem látlak.

Kai a kezét nézte.

- Szerettem a feleségem – kezdte halkan. – Nagyon közel álltunk egymáshoz. Takami születése igazi csoda volt. Vele lettünk egy család. Aztán ahogy teltek az évek, és én egyre több időt töltöttem a munkámmal, úgy hidegültünk el egymástól. Takami nyolcéves volt, amikor elváltunk, és ő az anyjához került. Megpróbáltam jó apja lenni…

Hisashi szótlanul leült vele szemben. Kai keserűen mosolygott.

- Azért dolgoztam olyan keményen, hogy mindent megadjak neki. Tavaly meghalt az anyja, és hozzám költözött, de… Nem találtuk meg a közös hangot. Úgy gondoltam, ha visszajövök ide, ahol felnőttem, és ő is kiszabadul a régi környezetből, valami meg fog változni.

- Nem így lett.

- Nem. – Kai felsóhajtott. – Naiv voltam. Takami gyűlöl.

- Ez nem igaz. Csupán abban a korban van, amikor úgy érzi, az a helyes, ha ellenkezik veled.

Kai a fejét rázta.

- Eltűnt – mondta. – Két napja nem láttam, nem jött haza. Voltam a rendőrségen, de tudod milyen a bürokrácia. Arra gondoltam, hogy te talán… talán tudsz segíteni. Kérlek! Bármit megteszek. Kérlek! – Kai hangja megremegett. – Sőt, könyörgök…

Hisashi szívét vasabroncsba fonta a részvét. Ismerte a férfit, soha nem kért könnyen, soha nem könyörgött. Most mégis megtette, pedig valószínűleg leharapta volna a nyelvét miatta. A fiáért azonban megtette. Hisashi tartozott annyival ennek a büszke embernek, hogy teljesíti a kérését.

- Kai, te még mindig a gumihoz tartozol. Nem kell könyörögnöd. Meglátom, mit tehetek.

Kai megkönnyebbülve túrt a hajába.

- Mióta nem aludtál? – kérdezte Hisashi.

- Két napja keresem.

Hisashi a fürdőszoba felé intett.

- Menj, zuhanyozz le! A hálóban találsz ruhát.

- De…

- Szedd rendbe magad! – Hisashi felállt, és felvette a telefont. – Addig én elintézek pár telefont.

Kai bólintott. Lehajtott fejjel eltűnt a fürdőben. Hisashi pedig komor arccal felhívta Hirót. Utasításokkal látta el, aztán még két embert vert fel hajnali álmából. Mire Kai végzett, ő már nyakkendőben, öltönyben ácsorgott az ablaknál.

- Készítettem ki neked ruhát, remélem, jó lesz… Oh, megtaláltad? – fordult feléje. – Jól áll.

- Vissza fogom adni.

- A tied lehet. Neked jobban áll ez a szín.

Kai jobban is nézett ki. Tekintete tiszta lett, és egyenesen állt. Felfrissítette a zuhany, és Hisashi határozottsága is jó hatással volt rá.

- Megtudtál valamit?

- Seira csapatában látták.

- Mit kell tudni róla?

- Még nagyon kezdő, de ügyesen lavírozik a bandák között. Szemmel tartottuk, de nem volt vele baj.

- Mi csinálunk?

- Mindjárt itt a kocsi. Meglátogatjuk Seirát.

Kai arcán halovány mosoly futott át.

- Most jön a megfélemlítéses rész?

Hisashi elvigyorodott.

- Pontosan. Menjünk le!

Az utcán már ott parkolt két fekete autó. Az egyikből Hiro szállt ki. Magas volt, izmos. Tekintete fekete, akár Hisashié. Valójában jobban hasonlítottak, mint gondolták. Kai szívébe belemarkolt valami, de nem figyelt rá. Most a fia a legfontosabb. Később ráér törődni a szívével.

- Nii-san, Kai-niisan…

- Hiro, te nyugodtan menj haza – veregette vállon a férfit Hisashi. Tudta, hogy otthon két kedvese várta Hirót.

- Veletek mennék.

- Most ne! Ezt most bízd rám.

Hiro habozott, de engedelmesen meghajolt.

- Sok szerencsét, és vigyázzatok magatokra!

- Köszönjük, Hiro-kun – Kai a férfira mosolygott.

Egymás mellett állva figyelték Hisashival, ahogy elhajt.

- Hasonlít rád.

Hisashi bólintott.

- Tudom.

Beszálltak a kocsiba.

- Még egy kocsi vár minket Seira bárja előtt – magyarázta a férfi. Elindultak.

Kai a kezét tördelte.

- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy segítesz.

Hisashi megszorította a csuklóját. Jóleső borzongás futott végig a testén, de jól leplezte az érzéseit.

- Elég, Kai. A barátod vagyok.

Kai félrenézett.

- Régen… - kezdte.

Hisashi a szavába vágott.

- Erről nem akarok beszélni.

Kai hallgatott. Hisashi pedig kibámult az ablakon, de a keze még mindig Kaién pihent. A környék egyre komorabb, gyászosabb lett.

- Ez már Seira területe – mondta Hisashi feszülten. – Mondjuk úgy, hogy bérleti díjat fizet érte.

Kai ideges lett.

- El akarom vinni innen Takamit. Rossz ötlet volt ide visszajönni.

Hisashi keze megrándult.

- Azt hiszed, ha máshová viszed, ott jobb lesz?

Kai megrázta a fejét.

- Én már semmit sem tudok – mondta szomorúan.

- Megérkeztünk – szólt Hisashi, és lassan mély levegőt vett. – Jobb lenne, ha a kocsiban maradnál.

- Azt már nem. Veled megyek.

Hisashi beletúrt a hajába.

- Nem ígérhetem, hogy minden rendben megy majd.

- Akkor is bemegyek veled. Takami az én fiam.

Hisashi hangja megváltozott, hideg lett és kemény.

- Ez pedig az én területem. Soha ne felejtsd el, itt az én szabályaim vannak érvényben.

Kai elvörösödött tehetetlen dühében.

- Veled megyek – mondta remegő hangon.

Hisashi hiába bámult rá komor fekete szemeivel, nem tudta megfélemlíteni.

- Jól van – egyezett bele. – Menjünk.

A kocsiból kiszállva fekete ruhás férfiak fogadták őket. Nem kérdeztek, nem mondtak semmit. Az utasításokat már megkapták Hirótól, annál többet nem kellett tudniuk. A bárban félhomály tombolt üvöltő zenével. Hisashi egyik embere azonnal elindult, hogy csendet teremtsen, de a zene magától elhallgatott a hívatlan vendégek láttán. Hisashi egyetlen intésére szétszóródtak a többiek, csak ketten maradtak Hisashi és Kai mellett. Kezük ott nyugodott a zakójuk alatt, és mindenki tudta, hogy nem a játékpisztolyukat markolásszák. A vendégek – mind fiatal tizenévesek – idegesen fészkelődtek. Kai már indult volna, hogy megkeresse a fiát, de Hisashi kinyújtotta előtte a karját.

- Nem.

Kai visszalépett a helyére. Ismerte már Hisashinak ezt a hanglejtését, ezt a tekintetet. Mostantól kezdve, amíg ki nem lépnek innen, a férfi yakuza, nem barát.

- Ikari-sama, micsoda váratlan meglepetés! – Egy vékony, menyétarcú férfi közeledett feléjük, és meghajolt Hisashi előtt. – Minek köszönhetem megtisztelő jelenlétét?

Hisashi szívesen a fickó képébe mászott volna. Érezte a drog, az alkohol, a szex szagát a levegőben. Hányingere támadt.

- Átkutatni az egészet! – mondta hangosan.

Seira elsápadt.

- Van rá valami oka?

- Minek hozzá ok? – vágott vissza Hisashi. – Amúgy egy fiút keresünk. Takaminak hívják.

Seira arca megrándult, idegesen rebbent a szeme.

- Nem kell kutakodni, az egyik hátsó szobában van. Az apjától szökött ide. Nincs itt rossz helyen.

- Szerinted, Seira. Hozasd ide! Velünk jön.

- A kutatás… - hebegett Seira, de Hisashi mintha nem is hallotta volna.

- A fiút akarom, most!

Amíg a fiúra vártak, Seira a kezét tördelte.

- Ki önnek Takami, Ikari-sama?

Hisashi eleresztette a füle mellett a kérdést. Dermedt csend honolt a bárban, csak Hisashi embereinek kutakodása hallatszott. Senki nem mozdult, nem szólt. Takami szemét dörzsölve, álmosan pislogva érkezett. Hisashi láttán megtorpant.

- Nem megyek sehová! – mordult fel dacosan.

Kai legszívesebben odarohant volna hozzá, de végül mégsem tette. Úgy érezte, hogy most… mindent Hisashira kell bíznia. Hisashi nem is habozott. Megragadta a fiú karját, és egyik embere karjába lódította.

- Figyelmeztettelek! – dörrent rá, majd elkiáltotta magát. – Fiúk!

Emberei azonnal felsorakoztak előtte. Felsorolták mit találtak: kiskorú poharában alkohol, drog, mégpedig a kemény drogok, és a hátsó szobákban szex nyomai. Hisashi Seirához fordult

- Én most elmegyek, de azt ajánlom, csinálj rendet ebben a lebujban, ha nem akarod, hogy mindent a földdel tegyek egyenlővé.

- Ikari-sama…

- Pontosan tudod, miről beszélek. Drog, pia, szex és kiskorúak. Két napot kapsz. Ha nem lesz rend… - Hisashi sokatmondóan elhallgatott. – Világos?

Seira nagyot nyelt. Bólintott kettőt gyors egymásutánban. Hisashi végignézett a fiatalokon.

- Ez itt nem megoldás – mondta komoran. – Aki valamit kezdeni akar az életével, keressen meg a Byakuya’s-ban vagy a Madame-ban. – Még egy szúrós pillantást vetett Seirára, majd sarkon fordult. Kisétált, emberei és Kai követték. Kint az utcán a férfi Hisashi elé lépett.

- Köszönöm – hajtotta meg a fejét.

Takami csak most ismerte fel az apját. Kapálózni kezdett, kiabált.

- Sejthettem volna… Hagyj békén, világos?

Hisashi halk párbeszédet folytatott az egyik emberével, akinek intésére, csak két férfi maradt velük. Az egyik a sofőrjük, a másik pedig, aki Takamit tartotta.

- Utállak, fogd már fel! – Takami tovább ordított.

- Takami, kérlek! – csitította az apja.

- A rohadt életbe, hagyj békén! Egy szar alak vagy, érted?!

Hisashi szeme összeszűkült. Kai halkan kérlelte tovább a fiát, mintha nem is hallotta volna az előbb elhangzottakat.

- Ne csináld ezt! Csak neked akarok jót!

- Szállj le rólam, világos?! Elég idős vagyok már, hogy egyedül is boldoguljak. Te meg mehetsz a francba!

Hisashinál elszakadt a cérna. Szó nélkül ütött, hogy vérezni kezdett a fiú orra és vért köpött.

- Szemét seggfej! – könnyezett a fiú.

Kai elsápadt.

- Ne!

Hisashi ökle Takami hasába vágódott. A fiú öklendezve összegörnyedt. Kai Hisashi vállába kapaszkodott, visszarántotta.

- Ne, hagyd békén! Ő még csak gyerek!

Hisashi ellökte magától, a hangja hideg volt és feszült.

- Meddig fogod még védeni?

- Ő a fiam – felelte Kai nyugodtan, de az ajka remegett.

Hisashi rettenetesen dühös lett.

- Hát, akkor itt az ideje, hogy vele együtt felnőj végre! – ragadta meg a férfi vállát. – Meddig hagyod, hogy úgy bánjon veled, mint egy darab ronggyal? Hol a büszkeséged? Hol a tartásod? Különb vagy mindenkinél, mégis hagyod, hogy így beszéljen veled a tulajdon fiad.

- Ezt te nem értheted. Ő a fiam.

Hisashi megrázta.

- Nem érted, igaz? Soha nem fog tisztelni, ha végre nem leszel az az apa, akire büszke lehet.

Kai kitört.

- Nem leszek olyan, mint az apád és te! Nem fogom az erőszakot alkalmazni, hogy tiszteletet kapjak.

Hisashi arca megrándult.

- Nem vagyok olyan, mint az apám – húzta ki magát. – De olyan sem leszek, mint te. Az apámat pedig ne keverd bele ebbe, mert most nem róla van szó.

Kai keze ökölbe szorult.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy mi történt évekkel ezelőtt? Hogy az apád miatt küldtél el magadtól? Habozás nélkül dobtál, mert ő azt akarta. Szerettelek!

Hisashi szeme lángot lövellt, keserűség és harag érződött a szavain.

- Azt hiszed, én boldog voltam? Nem ok nélkül tettem, amit tettem.

- Egyetlen egyet mondj!

Takami egyik férfiról a másikra pislantott. Nem értett semmit.

- Azt mondta, megöl, ha nem hagylak el! – csattant fel Hisashi reszketve.

Zihálva meredtek egymásra.

- Mi folyik itt? – kiabált Takami. – Ki dobott kit? Mi a franc ez a szeretlek szöveg?

A két férfi elfordult egymástól. Hisashi a Takamit lefogó férfira nézett.

- Vidd haza őket! Én sétálok egyet!

- Tisztelettel…

- Tedd, amit mondok! – Hisashi elég dühös volt ahhoz, hogy senki ne merjen vele ellenkezni.

- Igenis, Hisashi-sama!

Kai-t és Takamit szó szerint belökték az autóba.

- Apa, mi ez az egész? – A fiú azonnal az apjához fordult.

Kai viszont nem figyelt rá. Hátrafelé bámult Hisashira, aki egyenes derékkal, ám megtört arccal ácsorgott a töredezett járdán.

Egyedül, ahogy akkor régen is…

 

Hisashi végül mégsem sétált, és haza sem ment. Kocsit küldetett magáért Hiróval, és a temetőbe vitette magát. Az apja sírjához ballagott. Ott állt még akkor is, amikor a nap már magasan járt az égen, és csak meredt a fehér sírkőre. Átkozta az apját, saját magát, egykori gyáva önmagát.

 

Takami lekuporodott a fotelba, és az apját nézte.

- Magyarázatot kérek.

- Ez nem tartozik rád. – Kai kibámult az ablakon.

- De igen. Hogyan várhatod el, hogy bízzak benned, ha te nem bízol bennem?

Kai a válla felett rávillantotta keserű vigyorát.

- Hirtelen milyen tisztelettudó lettél. Mégis használt az a pofon?

Takami duzzogott.

- Most nem rólam van szó!

Kai felsóhajtott.

- Jól vagy?

- Túlélem. – Takami hangja szokatlanul szelíd volt.

Kai nekidöntötte a homlokát az üvegnek.

- Hisashi és én tizenkét évesen találkoztunk először. Az apja a yakuza egyik főnöke volt, így a gyerekek nem igazán barátkoztak vele. Én viszont akkoriban költöztem a környékre a szüleimmel. Barátok lettünk, miután egy alkalommal megvédett pár srác piszkálódásától.

Takami érdeklődve hallgatta.

- Fiatalon Hisashi igazán lendületes és szenvedélyes volt. Mindent teljes erőbedobással csinált, és nem akadt senki, aki az apján kívül ellent mert mondani neki. Ráadásul jó tanuló és még jobb sportoló volt. És jó barát… - Kai hangja elhalkult. Kis ideig hallgatott, aztán folytatta. – Egyetemre mentünk, és amikor csak lehetett, együtt voltunk. Egy este… olyan 21 évesek lehettünk… elbattyogtunk egy buliba. Túl sokat ittunk és…

- És? – Takami várakozva hajolt előre. Még arról is elfeledkezett, hogy nem érzi jól magát.

Kai lehunyta a szemét.

- Hisashi belement egy fogadásba. Már akkor nagy játékos volt.

- Miben fogadtatok?

- Hogy Hisashi hajlandó megcsókolni…

Takami szája tátva maradt. Orvos apja mindig elég konzervatívnak tűnt a szemében.

- Belementél?

- Jó bulinak tűnt, hát megtettük.

- Csak így? – hördült fel a fiú. – És? Milyen volt? – Mint minden korabeli fiút, Takamit is érdekelte a szex és bármilyen formája.

Kai – önmaga számára észrevehetetlenül – lágyan elmosolyodott.

- Jó…

Takami álla leesett.

- És mi történt azután?

- Összejöttünk.

Takami felkiáltott. Fülig vörösödött.

- Úgy érted, hogy lefeküdtél vele?

Kai rekedten felnevetett. Fia felé fordult, és zsebre tett kézzel az ablakpárkánynak dőlt.

- Szerettem őt.

- De… - Takami az orrát vakargatta zavarában. Az apja még soha nem volt ilyen bőbeszédű és ilyen őszinte. Szinte szégyellte magát a viselkedése miatt.

Kai tekintete ellágyult.

- Lehet, hogy számodra nem túl vonzó a férfiak közti kapcsolat, de mi… szerettük egymást.

- És… az?

- A szex? – Kai már eldöntötte, hogy életében először nyíltan fog beszélni a fiával.

- Igen – Takami fészkelődni kezdett, maga alá húzta a lábait.

- Soha azóta nem éreztem olyat, mint vele. Tökéletesen illettünk egymáshoz… testileg-lelkileg… - Újra visszafordult az ablak felé. – Az apja nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Ő ezt gyengeségnek tartotta, pedig Hisashi engem védve még jobban megkeményítette a szívét.

- Mi történt? Szakítottatok?

Kai megrázta a fejét.

- Hisashi szakított velem. Azt mondta, hogy untatom, hogy már nem szeret. Legbelül tudtam, hogy az apja vette rá minden szóra, mégis összetörte a szívem… - elcsuklott a hangja.

- És anya?

Kai lassan a kanapéhoz ballagott, és leült.

- Másik egyetemre mentem, másik városba, hogy felejtsek. Ott ismerkedtem meg vele.

Takami a térdére hajtotta az állát.

- Szeretted őt?

Az apja rámosolygott.

- Igen. Más szerelem volt, mint amit Hisashi iránt éreztem, de pont ez volt a jó benne. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok…

Takami lesütötte a pillantását.

- Bocs, hogy olyan utálatos voltam.

Kai rákacsintott.

- Tényleg használt az a pofon.

Takami duzzogva felpattant. Egy pillanatra elsápadt, és megtört a mozdulata, de hősiesen kihúzta magát.

- Még mindig nem rólam van szó – emlékeztette az apját. Kifelé indult a szobából, ám az ajtóból visszafordult. – Amúgy szerintem tök dilisek vagytok. Te meg Hisashi-san is.

Kai őszintén lehökkent. A fia arca már-már felnőttesen komoly volt.

- Még mindig szeretetitek egymást, csak túl büszkék vagytok, hogy beismerjétek a másiknak… és magatoknak is.

Kai nem jutott szóhoz. Takami elégedetten kislattyogott, faképnél hagyva őt.

 

Hiro nekidőlt a barátjának. Kazu a szemüvegét igazgatta.

- Hisashi-san nem néz ki túl jól – mondta a férfit szemlélve.

Sinji, a két fiú legközelebbi barátja és kedvese, aggodalmasan hajolt előre.

- Nem tehetünk semmit?

Hiro nemet intett.

- Jobb, ha nem avatkozunk bele.

Sinji elszomorodott. Hisashi látta, ahogy a három fiú őrá pislantva sutyorog. Szívesen rájuk ordított volna, de elszégyellte magát. Nyugalmat erőltetett magára, és igyekezett barátságos arcot vágni. Kiabálás vonta magára a figyelmét. Az ajtónál Hatano Takami toporgott.

- Hisashi-sannal akarok beszélni, hallja?!

- Takami, mit keresel itt? – Hisashi elsápadt, és megragadta a fiú karját. – Az apád…?

- Minden oké vele – legyintett Takami. – De sietnem kell, mert azt mondtam neki, hogy boltba megyek.

Hisashi megzavarodott.

- Akkor miért jöttél?

Takami egyenesen a szemébe nézett.

- Apa beszélt rólatok. Rohadt seggfej vagy, és újra megüthetsz, de akkor is ez az igazság.

Hisashi szája tátva maradt. Régen döbbentették meg ennél jobban. Takami nyugodt maradt.

- Ráadásul hülye is vagy, mert meg sem próbálod visszaszerezni. Bár egy kicsit hálás is vagyok, mert ha nem dobtad volna, én sem születek meg, de akkor is…

- Visszaszerezni? – ismételte meg Hisashi a szót, melyre felkapta a fejét.

- Ja. Még mindig szereted, nem?

Hisashi nagyot nyelt. Takami éles szeme persze azonnal észrevette a zavarát. Felnevetett.

- Még mindig nem bírlak, de azt szeretném, ha az apám boldog lenne. Már napok óta karikás szemmel jár-kel, és te sem nézel ki túl jól. Lépned kellene.

Hisashi a szavakat kereste, de Takami az órájára pislogott.

- Most már mennem kéne, szóval viszlát. Ja, és itt lakunk – nyomott egy cédulát Hisashi kezébe és elrohant.

Hiro megállt a nagybátyja mellett.

- Jól vagy?

Hisashi a cetlit nézte.

- Ez a fiú túl őszinte – motyogta.

Hiro elvigyorodott.

- Az néha jó is…

Hisashi a levegőbe meredt.

- Igen, biztosan.

Hiro halkan kuncogott, és nesztelen léptekkel magára hagyta.

 

Hisashit otthon csomag várta, benne a ruhákkal, amiket Kainak adott. Csak bámulta őket, végigsimított rajtuk, beszívta az illatukat, és… elhatározásra jutott.

Lezuhanyozott, átöltözött, állandó árnyékait a szokásosnál is távolabb parancsolta, és útnak indult. A cetlit nézve csengetett be a lakásba. Rettenetesen ideges volt, mintha újra az a kölyök lett volna, mint régen.

Takami nyitott ajtót, kilesett, majd fülig érő vigyorral csendet intett, és ezt mondta.

- Sajnálom, nem itt lakik… Igen, viszontlátásra! – Közben felhúzta a cipőjét, zsebre tette a telefonját, és behúzta Hisashit a lakásba. – Fuuji-sant keresték – kiáltotta az apjának.

- Jól van. Tanultál már? – hallatszott a válasz.

- Megyek, megyek – válaszolta Takami, és vigyorogva kisurrant a lakásból. Odasúgta Hisashinak. – A nappaliban ül, tévét néz. Mondd meg neki, hogy a szomszédban leszek. Sok szerencsét!

Az ajtó halkan kattant mögötte. Hisashi kilépett a cipőjéből, és lassan a hang irányába sétált.

- Mondtam, hogy menj tanulni! – nézett fel Kai. Tágra nyílt a szeme. – Te mit keresel itt? Hol van Takami?

- Átment a szomszédba.

- Tanulnia kellene – morogta Kai idegesen.

- Nem is olyan rossz kölyök. Használt neki az a pofon.

Kai a térdére könyökölt.

- Leültem vele beszélgetni. Talán előbb kellett volna megtennem. Visszaküldtem a ruhákat – tette hozzá.

- Tudom, megkaptam őket. Mondtam, hogy a tieid lehetnek.

- Nem kell semmi, ami rád emlékeztet. – Kai mereven a tévére szegezte a tekintetét.

Hisashi odament hozzá, és felvette a távirányítót. Kinyomta a tévét, utána pedig határozottan leült az asztalra Kai elé.

- Beszélnünk kell.

- Nem kell semmit tennünk. Menj el! – Kai nem nézett a szemébe.

Hisashi félredobta a kapcsolót.

- Az apám… magához hivatott – kezdte. – Azt mondta, hogy nem normális dolog ez a kapcsolat, és rossz fényt vet rá is. Tiltakoztam, hogy ez az én életem. Erre azt válaszolta, hogy ő csak jót akar… neked. Igazán nem szeretné, ha baleset érne. Ismertem őt, és tudtam, hogy nem habozna kiadni valakinek az utasítást, hogy húzza meg a ravaszt. Hát, megtettem, amit kellett.

Kai ráemelte üres tekintetét.

- Elmondhattad volna.

- És te maradtál volna! – csattant fel Hisashi dühösen. – Inkább éltem nélküled, mintsem virágot kelljen hordanom a sírodra.

- Miért nem kerestél meg az apád halála után?

- Hogy tehettem volna? Odaálltam volna eléd, hogy hé, itt vagyok, hazudtam neked, szeressük újra egymást, mintha mi sem történt volna?!

Kai tiltakozni akart, de belátta, hogy a férfinak igaza van.

- A fiad járt nálam – sóhajtotta Hisashi.

- Miért? – hökkent meg Kai.

- Azt mondta, seggfej vagyok, plusz hülye is.

Kai felszisszent.

- Lehet, hogy ezúttal én pofozom fel.

- Igaza volt.

Kai értetlenül nézett.

- Tizenhat év telt el – magyarázta Hisashi. – Még mindig szeretlek. Bocsáss meg, kérlek! – Lehajtott fejjel letérdelt a férfi elé.

Kai lélegzete elakadt.

- Hisashi…

- Kérlek, bocsáss meg nekem. Szeretlek! Nem kérhetem, hogy folytassuk, de… nem kezdhetnénk elölről? – A férfi legalább olyan bizonytalan volt, mint Kai… és valójában ez volt az, ami eldöntötte a kérdést.

- Elvégeztem az egyetemet, megnősültem, gyereket neveltem, elváltam. Most itt vagyok, és még mindig szeretlek. Egyetlen percig sem szűnt meg a szerelmem irántad.

Kai felhúzta magához a férfit, és a vállára hajtotta a fejét. Hosszú percekig ölelték egymást.

- Viszont egy kicsit aggódom – bizonytalanodott el Kai.

- Takami miatt?

- Nem ő rendben lesz, ha őszinték leszünk vele. Engem a pozíciód jobban érdekel.

Hisashi gyengéden a két tenyere közé fogta a férfi arcát.

- Mondtam már, én nem vagyok olyan, mint az apám. Semmi okod az aggódásra. Csak szeress!

Kai mosolya felragyogott.

- Szeretlek!

Hisashi könnyed csókot nyomott az ajkára, aztán összeakadt a pillantásuk. Lassan újra összeért az ajkuk. Finoman, ráérősen csókolták egymást. Összesimultak. Egyre mélyebbről kapkodtak levegőért. Hisashi félretolta az asztalt, és a szőnyegre húzta a férfit.

- Takami… - hallatszott az erőtlen tiltakozás.

- Nem gyerek már, és még korán van. Biztos marad még.

Hisashi Kai fölé hajolt. Tovább csókolta, közben a keze bejárta a testét. Kai megvonaglott, amikor alig észrevehetően végigsimított az ágyékán. Hisashi ajka rátalált a füle mögötti érzékeny részre, a nyak vonalára. Kigombolta az ingét, és mohó csókokkal halmozta el a mellkasát. Kai a feje fölé fektette a karját, és kába tekintettel remegett. Nem siettette a férfit, pedig a vágytól reszketett a teste. Hisashi a lapos mellbimbókat nyalogatta, és kigombolta a nadrágját. Kai megemelte a csípőjét, hogy lehúzhassa róla.

- Ahh… - nyögött fel, amikor Hisashi a tenyerébe fogta meredező vesszejét.

- Már nedves a csúcsa… - Hisashi suttogó hangja rekedt volt a vágytól.

- Pedig már nem vagyok fiatal – Kai izgatottan elfúló hangon felelt. – Ilyen hatással vagy még most is rám… - Ívbe feszítette a testét, és feljebb húzta a lábait. Hisashi megnyalta a pénisz hegyét, majd végighúzta a nyelvét rajta. Kai zihált, vonaglott. Hisashi ujjai lejjebb csúsztak, egyenesen a testébe. Kai felkiáltott.

- Ahh… Hisashi…

- Jó, ugye? Itt… - Megmozdította az ujját, mire Kai keze ökölbe szorult a szőnyegen.

- Igen, igen…

Hisashi lassan a szájába vette a vesszejét, Kai összeszorította a szemét, és a fogait csikorgatta. Hisashi ujjai egyre gyorsabban mozogtak a testében. Kai teste megfeszült.

- Szabad? – Hisashi kikapcsolta a nadrágját, és elővette ágaskodó vesszejét.

Kai reszketve nyújtotta ki a kezét. Hozzásimult, és megnyalta az ajkát. Hisashi ránehezedett, a nyakkendőjét rángatta, hogy levegőhöz jusson. Lassan Kai testébe nyomult, és nem vette le a szemét az arcáról. Megállt, lihegett. Kai megmozdította a csípőjét.

- Fájdalmat fogok okozni… - remegett Hisashi fekete szemekkel.

Kai megrázta a fejét, beszélni képtelen volt. Magához húzta a férfit, és lábaival átkulcsolta a csípőjét. Egymásba kapaszkodva mozdultak, egyszerre nyögtek fel az élvezettől.

- Hisashi…

- Kai…

Újra együtt mozdultak. Lassan, tökéletes harmóniában. Egyre görcsösebben ölelték a másikat.

- Mélyebbre – Kai hangja elfúlt.

Hisashi engedelmeskedett, a gyönyör lecsapott rájuk.

- Igen, igen… - rándult össze Kai teste, és magával rántotta az élvezet tűzijátékába Hisashit is…

 

Elbóbiskolhattak a szőnyegen egymáshoz bújva, mert Takami hangjára riadtak fel.

- A francba! Apa, nincs külön szobád? Muszáj volt itt? Vegyetek már fel valamit! – A fiú vörös arccal fordított nekik hátat.

Hisashi nem állta meg, hogy ne piszkálja.

- Neked meg van lábad. Simán kimehettél volna.

Takami behúzta a nyakát, morgott valamit, aztán ott hagyta őket a nappaliban. Hisashi vigyorgott, Kai mosolygott.

- Nem érzi jól magát - sóhajtotta Kai, és a nadrágjáért nyúlt. – Ez a lakás sokkal kisebb, mint a régebbi, ráadásul messze van a sulitól is.

- És te?

- Oh, én a kórházban dolgozom, nekem még messzebbre kell járnom. De ez a lakás volt az egyetlen, amely valamelyest megfelelt az igényeinknek.

Hisashi is rendbe szedte a ruházatát. Felállt, felsegítette a férfit is.

- Költözzetek oda hozzám – javasolta.

Kai figyelmesen nézett rá.

- Régen volt, amikor még együtt éltünk. Sokat változtunk, és ott van a munkánk, nekem meg Takami. Ez nem megy csak így – csettintett egyet az ujjaival.

Hisashi megigazította a nyakkendőjét, és bólintott.

- Igazad van, de elég időt elpocsékoltunk. Nem akarok egy percet sem távol tölteni tőled.

- Nem lesz könnyű – figyelmeztette Kai halkan.

- Semmi sem az – felelte Hisashi komoly elszántsággal a szemében. – Mit mondasz?

Kai halvány mosollyal egyenesre igazította a férfi nyakkendőjét.

- Próbáljuk meg – mondta határozottan. – Veszíteni már semmit sem veszíthetünk. Takami! – kiáltotta.

A fiú belesett.

- Felöltöztetek? Végre!

- Mit szólnál, ha Hisashihoz költöznénk?

Takami arca megrándult.

- Ja, és ezután mindig felpofoz majd?

- Megérdemelted mindkettőt.

Takami elhúzta a száját.

- Ja, végül is… Lesz saját szobám?

- Még vendégeket is hívhatsz – mosolyodott el Hisashi. – Egy egész emeletet birtoklok.

Takami szeme felcsillant.

- Tényleg? Ez tök jó. Mikor megyünk?

- Most – vont vállat Hisashi, mire Takami egy hatalmas csatakiáltással elrohant pakolni.

Kai tanácstalanul pislogott.

- Több tiltakozást vártam.

Hisashi felnevetett, és megölelte.    

- Szeretlek.

Kai arca ellágyult.

- Én is téged. Segítesz csomagolni, vagy a nagy Ikari Hisashitól ilyet ne is kérdezzek?

Hisashi felhorkant.

- Ne légy szemtelen, mert meggondolom magam.

Kai elfojtotta a mosolyát.

- Nekem mindegy…

Egymásra néztek, aztán kitörő nevetéssel ölelték meg egymást…

 

Vége