Ragyogás

Őszt akart. Száraz avar illatú, ezerszínű őszt, amikor az ember rugdalhatja a lehullott faleveleket a parkban. Vagy a kertben – javította ki magát, ahogy kipillantott Maxwell Judson halljának egyik hatalmas üvegablakán. Az előbb valaki a nyár végén sajnálkozott, de ő nem bánta, hogy elmúlt a nagy meleg.

Atyai jóbarátja udvarában már lehulltak az első barna-sárga-sötétzöld levelek, a kertész jóvoltából gyorsan el is tűntek a komposztálóban. Zsebre dugta a kezét, körülötte nagy volt a nyüzsgés, de ebből semmit sem hallott. Azon merengett, hogy egyedül nem buli szétrugdalni az összehúzott levélhalmokat. S az sem mindegy, kivel műveli ezt.

A visszatükröződő felületen az egész összejövetel legkomolyabb arcát kereste a tekintete, aki mostanában olyan sokat jelentett a szívének. William Douglas volt Max magánápolója már két és fél hónapja. S azóta talán kétszer sikerült mosolyra fakasztania, ami módfelett bosszantotta. Na, jó. Nem bosszantotta, egyszerűen kihívást jelentett számára a férfi. Egy meghódítani való csúcsot. Akivel valamiért jó lett volna éveket tölteni, együtt megöregedni és közben megtudni minden kis titkát.

Egy évvel lesz idősebb két nap múlva, és máris miken mereng...

Felnevetett önmagán.

Szerette, ha az emberek mosolyognak körülötte. William mindig csak Maxre mosolygott. Az a mosoly maga volt a napfény. Csupa ragyogás. Nem ment ki a fejéből. Az életcéljának tekintette, hogy miatta mosolyogjon így. Jobban mondva, csak rá. Jelenleg azonban úgy tűnt, hogy ez soha nem fog megvalósulni. Oka egyszerű volt, Max szerint a férfi azt hitte, hogy ők ketten egy pár, vagy legalábbis szeretők. Volt idő, amikor nem bánta volna, de azóta évek teltek el, és a legjobb barátjaként tekintett az öregre. Öregnek nevezte, az apja lehetett volna, ám Max energikussága révén ezt senki nem mondta volna meg róla – egészen az utóbbi időkig. A betegség tette őt öreggé, a halál árnyéka.

Mindkettejüknek megvolt a maga szomorú élettörténete. Tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtek meg, ő még akkor szinte gyerek volt. Dacos jókedvvel vágott neki a vakvilágnak, nem törődve a szívében levő fájdalommal, amit a kitagadás okozott. Minden, amit most tudott, és ezzel, akivé vált, azt Maxnek köszönhette. Azt, hogy ember lett. Azt is, hogy egy kicsi, de fellendülő céget vezetett és megállt a maga lábán. Amikor az apja kidobta otthonról tizenhat évesen, nem gondolta, hogy ide fog eljutni. Ennyit el fog érni. Ez több volt, mint amiről akkoriban álmodozott.

Max súlyos veseelégtelensége évek óta tragédiával fenyegetett. Mindenét feláldozta volna, ha a férfi meggyógyul. A fél veséjét adta volna, de nem volt alkalmas donornak. Így csak annyit tehetett, hogy imádkozott és nem adta fel a reményt. S persze annyiszor nevettette meg, ahányszor csak tudta.

William a kezdetek kezdetétől bizalmatlanul szemlélte. Akármit mondott neki Max és akármint mondott neki ő, ez nem változtatott a véleményén. Pedig teljesen komolyak voltak a szándékai, amikor randira hívta. Érdekelte a férfi, a komoly, sötét tekintet, az elhivatottság, amivel a munkáját végezte.

Hétvégéken együtt reggeliztek. Max ilyenkor majdhogynem szótlan volt, csak a szeme csillogott elégedetten, ahogy őket nézte. William pedig hajlandó volt beszélgetni vele bármiről, amit feldobott témának. S bár megismételte szombaton a vacsorameghívást Max előtt is, William erre olyan hidegen nézett rá, hogy libabőrös lett tőle.

Végre észrevette a férfit. Max mögött állt, aki az egyik asztalnál ülve beszélgetett. Átvágott a vendégek között. Vasárnap lesz a születésnapja és Max meg akarta lepni ezzel az estével. Először nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy bosszankodjon. Alapvető optimizmusa révén előbbi győzedelmeskedett. Igaz, hogy olyan ismerősök és üzletfelek is meg lettek hívva, akikkel nem tartott szoros kapcsolatot. A lényeg viszont az volt, hogy mindenki jól érezte magát, és örült, hogy ennyien eljöttek miatta. Jó érzés volt tudni, hogy ennyien szeretik.

- Rick! – Allen Kirky elkapta a karját, ahogy elment mellette.

Nem kedvelte a férfit. Jó ügyfél volt, de volt benne valami rejtett agresszió, amitől mindig rossz érzése támadt, ha beszéltek.

- Helló, Allen! Rég láttalak.

- Boldog születésnapot!

- Köszönöm! Örülök, hogy eljöttél! – Hazudni tudott bájmosollyal is. – Valamikor majd üljünk le egy sörre...

Lépett volna tovább, de Allen nem engedte el. Odahajolt hozzá, úgy suttogta.

- Lenne számodra egy ajánlatom. Beugrom hozzád hétfőn az irodába.

- Hétfőn be vagyok táblázva. Jobb lenne, ha egyeztetnél Millie-vel. – Millie a titkárnője volt már két éve és a legmegbízhatóbb nő, akivel valaha is összehozta az élet. – Itt van valahol. Megkeresem, és ideküldöm hozzád.

- Majd felhívom. – Kirky szorítása erősebb lett. A szeme idegesen vibrált. Még soha nem látta ilyennek. – Azt áruld el nekem, hogy a nevelőapád mellett ki az a fehérruhás srác. Nagyon ismerős.

Furcsa érzése támadt. Az a nem jó érzés, amitől már nem volt kedve mosolyogni.

- Nem hiszem, hogy ismered. Ha most megbocsátasz... - Erővel kellett kitépnie magát a férfi ujjai közül.

Nem volt szerencséje, mert komor arca láttán mindjárt megállította egy kisebb társaság.

- Mi a baj, Rick? – Sean sötét bőrén, a nyakon felfelé futó fehérpikkelyes ezüstsárkány fantasztikusan mutatott. A látvány mindig lenyűgözte.

- Egyre részletesebb ez a tetkó – ütötte el a kérdést.

Jól számított, mert Enrico, a csapat tetoválóművésze vállon bökte.

- Neked mikor lesz végre? Kilógsz a csapatból, haver!

- Egyszer megfogadtam, hogy a szerelmem nevét tetováltatom magamra, de még nem találtam meg az igazit.

Mindenki egyszerre hördült fel.

- Megőrültél?! – kapkodott levegő után Jasper. – Az ilyesmi már kiment a divatból.

- Nem is tudtam, hogy van olyan, hogy tetkódivat.

- Miket nem tudsz te...

Kollektív nevetés és vita kerekedett ebből. Vigyorogva továbbállt. Millie az egyik üzletfele feleségével beszélgetett, félrevonta.

- Kirky időpontot akar majd. Nem érek rá neki egy ideig.

A nő megértően hunyorgott, és intett, hogy hajoljon le hozzá. Főnöke legalább egy fejjel volt magasabb nála.

- Beszéltél Tonyval? Tony Sanchezzel.

- Nem. Miért?

- Hallottam tőle Kirkyről egy s mást.

- Tony hol van? Csodálkozom, hogy nem jött el.

- Sajnos, névsorban haladtam és Kirkyt előbb meghívtam. Utána már nem tudtam lemondani. Tony, amikor megtudta, hogy Kirky is itt lesz, lemondta a mait. Helyette kedden vele ebédelsz.

- Millie...

- Nyaggattam Tonyt, hogy mondja el, mi a baj, mert ő nem szokott ilyesmit csinálni. Kirky erőszakoskodott vele a lakásán. – Millie szinte lehelte a szavakat, és összébb húzta magán a bolerót. – Ha ezt előbb tudom, nem hívom meg – morogta rosszkedvűen. – Legszívesebben belefojtanám az egyik koktélos pohárba...

- Tony jól van? – Amint kidobta a vendégeket, felhívja, döntötte el.

- Megvédte magát, de nem akar vele egy levegőt szívni. Azt mondta, majd mindent elmesél személyesen. Az volt a csoda, hogy ennyit elmondott a telefonba. Kérte, hogy légy óvatos, de tudod, nem akartam szólni, hogy ne rontsam el az estédet. Sajnálom.

- Semmi baj. – A sarkán hintázva gondolkodott, míg dűlőre jutott. – Hétfőn készítsd elő Kirky aktáját, mire bemegyek. Felbontom vele a szerződésünket.

- Biztos? Jó ügyfél. – Millie aggódónak tűnt.

Átkarolta a vállát, és arcon puszilta.

- Nem lesz semmi baj. – Felegyenesedve észrevette, hogy William elkapja róla a tekintetét. Ettől máris sokkal jobban érezte magát.

Vigyorogva rákacsintott Millie-re, és folytatta feléje az útját. Ezúttal senki nem állította meg, ha meg akarta, akkor sikerült eltáncolnia az útjából. Megállt mellette. Max annyira belemerült iskolai emlékeinek felidézésébe, hogy észre sem vette őt. Férfiak és nők ülték körbe az asztalt, láthatóan ő volt a középpontban. Nem akarta elvenni tőle a pillanatot, így inkább Williamnek szánta a szavait.

- Nem is tudom, kinek rendezte a mait. Nekem vagy magának.

William rápillantott. Pár centivel magasabb volt nála, a haja sötétbarna, a szeme pedig még annál is sötétebb, már-már fekete.

- Hiányzik neki a társaság. Téged ritkán lát. Napközben csak én és a személyzet vagyunk vele.

- Ez szemrehányás akar lenni?

- Aggódik miattad. Túl sokat dolgozol.

- Most kell megalapoznom a jövőm – védekezett, de tudta, hogy a férfinak igaza van. – El tudnád viselni, ha több időt töltenék itthon? – Amióta Max beteg volt, feladta belvárosi bérlakását és ideköltözött. Munkája miatt azonban nem sokat volt a házban.

- Semmi közöm ahhoz, hogy mennyit vagy itt. Én csak alkalmazott vagyok.

- Max kedvel téged.

- Én is kedvelem őt, viszont ettől még csak a személyzete egyik tagja vagyok. – William az idősebb férfira pillantott, aki éppen felnevetett valamin. – Igaz, amit mesélt rólad?

- Azt, hogy sárkányokat győzök le? Persze.

- Ne marháskodj!

Felkuncogott. Nem mondta, hogy Seannal együtt edzenek heti kétszer és mindig legyőzi. Sean beceneve Sárkány volt a tetoválása miatt.

- Max sok mindent mond rólam – sóhajtotta megadóan. – Mire gondolsz?

- A családodról.

- Max a családom.

- Az igazira gondoltam.

- Az lehet, hogy te lennél, de nem akarod elfogadni a meghívásom, és így nehezen fogom megtudni.

- Ne forgasd ki a szavaim! – William bosszúsan pislogott.

- Csak az igazságot mondom.

William elhúzta a száját és a mellkasán összefonta a karját.

- Max azt mesélte, hogy az apád kidobott otthonról, amikor megmondtad, hogy homoszexuális vagy.

- Régen volt. Elfelejtettem.

- Nem akarsz róla beszélni? – William megértően nézett rá.

- Miért akarjak pont veled beszélni erről? – kérdezett vissza csendesen. – Csak akkor vagy hajlandó normálisan kommunikálni velem, ha Maxszel vagyok. Mintha attól félnél, hogy letámadlak.

William elsápadt. Dermedten vett mély levegőt, és csak hosszú másodpercek után válaszolt.

- Nem hiszem, hogy ilyet tennél. – Nem hangzott meggyőzően.

- Biztos? Én is csak egy egoista, elkényeztetett ficsúr vagyok.

A férfi összeszorította az ajkait.

- Hallgatóztál?

- Nem, csak épp akkor mentem el Max szobája előtt, amikor ezt mondtad. Nem is ismersz, William. Eldöntötted, hogy én is egy vagyok a seggfej pasik közül, akikkel eddig dolgod volt. Viszont még csak minimális erőfeszítést sem teszel, hogy az irritáló mosolyom mögé láss... - Csak azért is rávigyorgott a férfira. – Talán mégsem te lennél az igazi...

 

William figyelte, ahogy Frederick Rhodes mosolyogva beleolvad a vendégek közé. Rosszul érintették a szavai, de ahogy ott állt némán Max mellett, kénytelen volt beismerni, hogy igaza van. Pár évvel ezelőtt rosszul választott. Elment egy randira, ahol tíz perc után már tudta, hogy hibát követett el. Ezt meg is mondta a vacsorapartnerének. Rémálomba illő napok következtek. A férfi ugyanis a fejébe vette, hogy csak kéreti magát, és innentől kezdve állandó zaklatás vette kezdetét.

A kimerítő napok idegileg és fizikailag tönkretették. Gyűlölte a férfit. A végén úgy kikészült, hogy legszívesebben megölte volna. Feljelentette, de ettől csak még rosszabbra fordult az élete. Szüleinek megvolt a maga baja, barátait sem akarta bajba keverni, így egyedül csinálta végig az egészet. Ám hiába telt több, mint egy év, képtelen volt leküzdeni a félelmeit és az előítéleteit. Kétellyel és gyanakvással figyelt minden férfit, aki akart tőle valamit.

Frederick sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított arra a szemétre, de tudatalatti önvédelme működött, felruházta minden negatív tulajdonsággal, amivel csak lehetett. Maga sem tudta egy idő után, kit véd ezzel, magát vagy Fredericket. A férfinak amúgy igaza volt, okkal orrolt meg rá. Már nem ugyanaz a srác volt, mint tavalyelőtt. Meg tudja magát védeni, elég sokat dolgozott rajta.

Megbízott munkaadója értékítéletében. Max mindig szeretettel beszélt a férfiról. Meghatotta egymás iránti ragaszkodásuk, a rajongásig szerették egymást, ezért is hitte az elején először azt, hogy együtt élnek. Aztán megismerte az élettörténetüket, és őket kettejüket is. Nem is tudta, mi a megfelelő megnevezése a kapcsolatuknak: barátság, testvériesség, apa-fia szeretet? Utóbbi szón volt a lényeg. A szereteten.

S mégis... olyan nehéz volt bízni, még akkor is, ha a szíve vadul dörömbölt, akárhányszor összetalálkozott a tekintetük.

Elgondolkodva szemlélte a vendégeket, azon töprengett, hogy a férfi után menjen-e, amikor meglátta a férfit. Olyan érzés volt, mintha valaki gyomorszájon vágta volna, levegő után kapkodva figyelte, hogyan suhan társaságtól társaságig. S hiába tudta, hogy nem eshet baja, rémülten kutatott menekülési útvonal után. A régi, megszokott beidegződéseket nehéz volt leküzdeni. Rápillantott Maxre, a férfi láthatóan jól volt, így elindult kifelé a teremből.

Próbált lassítani, nem rohanni, feltűnésmentesen kijutni. Csak a belső folyosón vett mély levegőt, fájdalom szúrt a tüdejébe. Sietős léptekkel haladt, meg akarta kérni Lorelai-t, hogy menjen be Max mellé helyette. A gondolat azonban elillant a fejéből, amikor valaki megragadta a vállát.

- Hová, hová?

- Kirky... - Annyira megdermesztette a Kirky megjelenése, hogy hagyta, a férfi hadd tuszkolja be a dolgozószobába. Olyan erővel lökte meg, hogy elesett a szőnyeg szélében. Zihálva meredt a férfira, és igyekezett összeszedni magát. – Mit keresel te itt? – Érezte, hogyan önti el a gyűlölet.  

- Ezt inkább én kérdezhetném... - Kirky szétvetett lábakkal magasodott felette, győzelme teljes tudatában. – Azt hittem, hogy rosszul látok, de nem. Magánápoló lettél, ezért nem találtalak a kórházakban. Mit sutyorogtál Rickkel? Hm? Az apját ápolod nappal, őt meg éjszaka, mi?

- Semmi közöd hozzá!

- Elfelejted, mennyire szerettelek? Te meg csak úgy elhagytál! Tönkretettél!

- Erről beszélhetnénk! Ez ugyanis nem szerelem, hanem birtoklási vágy! – Lassan maga alá húzta a lábát, felemelkedett, és kihúzta magát. – Rosszul érintett, hogy nemet mondtam neked, mert te abban a hitben élsz, hogy te vagy a tökéletesség mintaképe és mindenki a lábaid elé omlik.

- Az előbb te is a lábaim előtt hevertél...

- Ahová te löktél, mert te csak erre vagy képes! Erőszakkal elvenni azt, amit akarsz!

- Mi folyik itt? – Frederick megtorpant a küszöbön, ahogy benyitott. Felmérte a helyzetet, William zaklatott arckifejezését, Kirky bősz tekintetét. – Azt kérdeztem, mi folyik itt? – ismételte meg a kérdést. A szeme villogott, a mosolya mintha soha nem lett volna. Megdöbbentően kemény belsőt takart a ragyogó mosoly.

William nagyot nyelt. Felfokozott érzékeinek most ez olyan volt, mintha parázsba dobták volna. Forróság öntötte el. Fredericknek valószínűleg fogalma sem volt, mennyire vonzó ezzel a fenyegető arccal.

- Barátom, igazán érdekes ápolót választottál.

William a fogait csikorgatta a szavai hallatán. Nem akarta elveszíteni a munkáját. Nem csak jól fizető állás volt, de Max mellett tudott az orvosi tanulmányaira is koncentrálni. Ahogy az anyjának mondta, ez álommunka volt. S most minden katasztrófával fenyegetett, megint elveszthetett mindent, mint anno.  

- William az egyik legjobb a szakmájában.

- Ebben nem kételkedem. Régről ismerem. Az erkölcseit illetően viszont...

- Te már csak tudsz bármit is az erkölcseimről! – vágott William a szavába. Felszegte az állát, és szembenézett a férfival.

- Közös múltunk van. Tudok rólad mindent.

- Meg, amit beképzelsz!

Frederick erősen markolta az ajtógombot, nehogy megmozduljon. Szívesen behúzott volna egyet Kirkynek, már csak Tony miatt is. Ám abból, amit hallott, gyorsan összerakta a képletet. Max egyik este elmesélte, hogy William mesélt neki egy pasiról, aki hónapokig zaklatta és emiatt kellett feladnia a kórházi munkáját. Nem részletezte, mi is történt pontosan, de Tony esetéből kiindulva nem kellett hozzá túl sok képzelőerő, hogy kitalálja.

- Ugyanolyan közös ez a múlt, mint Tony Sanchezzel? – kérdezte hidegen.

Kirky arca megrándult.

- Ő egy tévedés volt – jelentette ki megvetően. – Látom, pletykált az a kis hímringyó.

- Tony a barátom. Williamet pedig módfelett kedvelem. Téged viszont egyre kevésbé bírlak. – Arrébb húzódott az ajtóban. – Azt hiszem, jobb lenne, ha távoznál! A titkárnőm majd felhív a szerződésünk felbontása miatt.

- Az üzletet és a magánéletet külön kell választani!

- Nem nálam, Kirky! Örülj, hogy ennyivel megúszod. Legszívesebben péppé vernélek. Az ilyen erőszakos seggfejek, mint te is, nem tanulnak másból és nem is érdemelnek mást. – Fredericket iszonyatos düh fojtogatta.

- Nem fogsz megütni, hogy azzal botrányt kelts! Meg nem is vagy hozzá elég tökös legény. – Kirky gúnyosan felvihogott.

- Nem neki kell tökös legénynek lennie, Kirky!

Frederick látta, hogy William mire készül. Látta, hogyan torzítja el a csinos arcot a harag és a megvetés. Úgy mozdult a férfi felé, mint egy vadállat. Kecsesen és tökéletesen kordában tartott erővel. Lehet, hogy korábban Allen Kirky megfélemlíthette, de azok az idők elmúltak. William karcsú volt, de vékonysága csak álcázta szívós izomzatát. Nem szabadott lebecsülni. Ellenfele megtette, gyanútlanul fordult feléje.

William azon félelme, hogy Frederick a férfinak fog hinni vagy ítélkezni fog felette, elszállt. Viszont megütötte a valóság, hogy ő viszont ítélkezett Frederick felett. Képtelen volt leküzdeni a rettegését, hiába tetszett neki a férfi. S Frederick mégis kiállt érte. Nem törődött vele, hányszor hagyta faképnél, hányszor mondott nemet, hányszor nem mosolygott vissza rá. Kitartóan visszatért hozzá, és beérte egy halovány mosollyal vagy egy kedves szóval.

Néha irritálta a vigyora és a játékossága, de Max mesélt neki a férfiról, az optimizmusáról, amivel a legnehezebb időszakokon is túltette magát. Becsülte ezt benne, mert tudta, milyen nehéz mosolyogni, amikor belül össze van törve az ember lelke. Ő mégis ellökte volna magától Kirky miatt. Hagyta, hogy a félelmei legyőzzék, holott már rég nem a félelmei irányították. Kedvelte Fredericket, sőt, az érzelmei már túllépték ezt a határt, mégis hagyta volna elmenni. De bolond volt!

A múltat le kellett zárnia, és jelenleg ezt egyetlen módon tehette meg. Az egyetlen módon, amit egy olyan seggfej, mint Kirky, megért. Megütötte. Beleadta minden erejét és gyűlöletét. Hallotta, ahogy az ökle célba ér. Érezte a válláig hasító futó fájdalmat, amit felváltott az elégedettség.

- Baszd meg, Kirky! Ha még egyszer a közelembe jössz, agyonverlek!

Szép ütés volt, ezt Frederick abból a szögből is meg tudta állapítani, ahol állt. A férfi megingott, egy pillanatra úgy tűnt, elesik, de megtartotta magát. Összegörnyedt. Vérző orrára szorította a kezét, a szemében tompa döbbenet jelent meg. Látta, hogy mozdul William felé, de időben elkapta a grabancát. A zakóját megragadva kipenderítette a szobából, de olyan erővel, hogy szabályosan felkenődött a folyosó falára, majd lecsúszott a földre. Beverhette a fejét, mert kábán rázta. Vérével összekente az arcát és a ruháját, a padlón is volt pár csepp. Megállt felette, cipője orrával finoman belerúgott a lábába.

- Hordd el magad innen! S tartsd magad távol a barátaimtól, Williamtől különösen... - halkult el a hangja fenyegetően.

- William meg tudja védeni magát – szólalt meg a férfi mögötte enyhén epés hangon, miközben a kezét rázta. Csak a filmekben nem fáj egy jobbegyenes annak, aki kiosztotta, de ő nem szokott verekedni. Viszont most módfelett elégedett és büszke volt magára. Hosszú idő óta most először érezte azt, hogy újra ura önmagának és az életének. Hihetetlenül felemelő érzés volt.

- Ennyivel nem ússzátok meg!

- Dehogynem. – Frederick leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen. Rámosolygott, ám ez nem a szokásos könnyed és vidám mosoly volt. Hideg és gyűlölettel teli volt, s ezek az érzelmek kiültek a szemébe is. – Én nem Tony vagy William vagyok, sem azok az ismeretlen srácok, akiket eddig zaklattál. Gondolom, jó pár van, akiket sikerült eléggé megfélemlítened, hogy hallgassanak arról, amit műveltél velük. Én nem fogok hallgatni, Kirky. A látszattal ellentétben gátlásaim sincsenek. Tönkreteszlek, s mire végzek veled, azt is bánni fogod, hogy valaha megismertél. Megértetted?

- Engem nem ijesztesz meg!

- Nem baj. Élvezni fogom, ha összetiporhatlak.

Kirky gyűlölettől izzó szemmel meredt rá, nem válaszolt.

- William, kérlek, szólj... Oh, már itt is van! – Felnézve látta, hogy a mindenesként náluk dolgozó Andre feléjük tart. – Andre, kérlek...

- A kamerán láttam, hogy gond van. Kikísérjem? – Andre hangsúlya olyan volt, mintha azt kérdezte volna, hová földeljem el?

- Igen. Az úr Allen Kirky, és innentől kezdve nem szívesen látott vendég. Jegyezd meg az arcát, hátha mégis elkapja a kényszer, hogy meglátogasson minket.

- Rendben. – Andre magas, csupa izom figura volt. Szabadideje nagy részét súlyemeléssel töltötte. Úgy kapta fel a földről Kirkyt, mintha semmi súlya nem lett volna. Az tiltakozott volna, de a feszes izmok láttán inkább hallgatott. Gyűlölködve nézett vissza rájuk, mielőtt Andre eltüntette volna.

Megfordult. William szótlanul nézett rá. Visszatolta a szobába, és betette maguk mögött az ajtót.

- Beszélnünk kell! – közölte.

- Meg kell néznem Maxet.

- Max jól van. Ülj le!

- Frederick... - William soha nem szólította Ricknek.

- Kérlek.

A férfi hosszan bámult rá, majd lassan leereszkedett az egyik karosszék szélére. Ő meg elkezdett fel s alá járkálni. Ritkán ült egyhelyben, úgy nem tudott gondolkodni.

- Mesélj Kirkyről!

- Mit akarsz tudni?

- Miatta nem mosolyogsz?

William meglepetten felkapta a fejét. Elmeredt a levegőbe.

- Szoktam mosolyogni – tiltakozott kis töprengés után, majd összehúzott szemel nézett fel rá. Látszott, hogy gondolkodik valamin. – Nem mindenki olyan, mint te, Frederick.

- Tudom, de attól még rém bosszantó alak vagy.

William olyan hangot hallatott, ami talán nevetés is lehetett. A szeme most már határozottan jókedvűen csillogott.

- Te is az vagy. Irritáló a vigyorod.

- Azt hittem, hogy az emberek szeretik, ha valaki vidám. – Elbizonytalanodott.

- Szeretik – nyugtatta meg a férfi. Kényelmesebben elhelyezkedett a széken, a kézfejét dörzsölte. – Én gyerekkoromban is komolyabb voltam a korombelieknél.

- Már akkor is orvos akartál lenni? – Tudta, hogy William nagy álma az, hogy orvos legyen.

- Igen. Bár akkoriban még azért, hogy meggyógyítsam az anyukámat.

- Sajnálom.

- Anyu mindig is beteges volt. Nem kergetek illúziókat, én sem tudnám meghosszabbítani az életét, de gyerekként az ember még remél.

- És Kirky?

William elkomolyodott.

- Elvesztettem miatta az emberekbe vetett hitem. Azok után, hogy zaklatott, már nem tudtam bízni a férfiakban. Benned sem, de...

- De?

- Te más vagy, mint Allen.

- Végre észrevetted! – Frederick elégedetten elvigyorodott.

William kénytelen volt beismerni, hogy hiányzott neki ez a mosoly. Hónapok óta próbálta figyelmen kívül hagyni, ám beférkőzött a gondolatai közé és az álmaiba. Rettenetesen bosszantotta, mert nem akart a férfitől semmit. A fenéket nem! Nem volt fából. Az idegei ugyan nem voltak tökéletesek, ám a többi szervével nem volt gond.

Hátrahőkölt, amikor Frederick letérdelt elé. Nem érintette meg, csak két kezét a karfára tette, hogy ne tudjon elmenekülni. Nem volt olyan ijesztő, mint amennyire tartott tőle. Nézte a férfi kócos, rövid, fekete haját. Elkomolyodó borostyánzöld színű tekintetét. Az érzékei nem jeleztek veszélyt, de a vágy, hogy még közelebb húzza, és átölelje, hirtelen mindennél erősebb lett. Emberi közelségre vágyott. Frederick melegségére.  

- Megerőszakolt?

Eddig miért nem tűnt fel neki a férfi ezen oldala? Jaj, dehogynem, feltűnt, csak ha beismerte volna magának, akkor sebezhetővé vált volna. Soha többé nem akart gyenge lenni.  

- Nem.

Frederick megkönnyebbülten felsóhajtott. Óvatosan a térdére tette az egyik kezét. William nem rezzent össze. Rájött, hogy muszáj lesz mesélnie Allenről. Ez nem is kényszer volt, hanem ő maga is ki akarta beszélni magából az egészet. Le akarta zárni a múltat.

- Egy ismerőse feküdt a kórházban, ahol akkoriban dolgoztam. Ez több, mint egy éve volt, megvan másfél is. Naponta jött, egy idő után már csak hozzám. Kedves volt, vicces, autókról beszélgettünk meg arról, kinek mi lenne a bakancslistáján. Meghívott vacsorázni. Azt mondtam, miért ne?! Rossz ötlet volt. – A tekintete a múltba révedt. – Már az sem tetszett, ahogy értem jött. Mintha egy teljesen más pasi lett volna. Mindenáron be akart jönni a lakásomba. Végül sikerült meggyőznöm, hogy késésben vagyunk és másnak adják az asztalunkat, ha nem érünk oda az étterembe időben. Ez amúgy nem volt hazugság, te is tudod, hogy megszokott gyakorlat.

- Igen, tudom.

- Az étteremben bunkó volt a személyzettel. Úgy rángatott a karomnál fogva, mintha csak egy bábu lettem volna. Egy idő után mindenki minket bámult, ő meg láthatóan rém elégedett volt magával. Nagyon kellemetlen volt. Rossz érzés volt. – Bólintott is szavai nyomatékosításaként. – A főétel még ki sem jött, és én már azon gondolkodtam, felálljak-e és faképnél hagyjam vagy várjam meg a vacsorát. Hosszú napom volt, éhes voltam és fáradt.

- Mégis megmondtad neki, ugye?

- Igen. Úgy bámult rám, mintha nem értette volna, amit mondok. Felálltam és otthagytam. Utánam jött, az étterem előtt rángatott. Kijött a tulajdonos és rendőrrel fenyegette, így engedett csak el. Hagyta, hogy elmenjek, de éreztem a hátamban a tekintetét. – Szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – Még haza sem értem, már mindenfélét posztolt rólam az összes közösségi felületen, ami csak elé került. Üzeneteket írogatott. Óránként hívogatott. Azt hittem, pár nap múlva abbahagyja. Tévedtem. – Észre sem vette, hogy ökölbe szorítja a kezét, míg Frederick rá nem tette a sajátját a kézfejére. Meleg és száraz volt a tenyere, erő sugárzott belőle.

- Mit csináltál? – A hangja halk volt és megértő.

- Letiltottam az összes oldalon. Nem fogadtam a hívásait és az üzeneteit. Soha nem mentem egyedül sehová és kicseréltettem a zárakat.

- Nem állt le?

- Elkezdett döglött kisállatokat hagyni az ajtóm előtt. – Williamben még mindig forrt a düh, ahogy eszébe jutott a sok védtelen állat, akik Kirkynek estek áldozatul. – Kismacska, mókus, gyík, egér, patkány. Bármi, amit meg tudott fogni, vagy vette őket valahol, nem tudom.

- Társasházban laksz?

- Igen. Régi ház, de a főbejáraton elektronikus zár van és minden folyosón egy kamera. Mégis besétált, és nem látta senki.

- Senki?

- Ha mégis látta valaki, hallgatott róla. Érthető volt.

- Igen, de…

- Nem, igazuk volt! – William megértette a szomszédjait. – Mindenkinek családja van, és nem akarja kitenni egy őrült fenyegetéseinek a gyerekét, feleségét, férjét, testvérét, szüleit.

Frederick keményen összeszorította a száját, és nem mondott semmit.

- Hirtelen eltűnt. Megkönnyebbültem, hogy talán vége. Reménykedni kezdtem.

A férfi ujjai megfeszültek a kézfején.

- De nem volt…

- Nem. – Lebiggyesztette az alsó ajkát. – Egy idő után az az érzésem támadt, hogy követ valaki. Nem volt ott senki, ha megfordultam. Azt hittem, már képzelődöm is. A lakásomban sem éreztem magam biztonságban, de nem akartam hazamenni a szüleimhez. Nekik is megvolt a maguk baja, nem tetézhettem.

- Miért nem kértél meg valakit a barátaid közül?

- Nem akartam senkit belekeverni.

- Nem szóltál a rendőröknek?

- Nem volt semmim ellene. Semmim, érted?! Mindenki azt hitte, megőrültem.

- Szörnyű lehetett. – Frederick elképzelni sem tudta, min ment át pontosan a férfi, de látta rajta, mennyire felzaklatta az emlékezés.

- Nem éreztem magam biztonságban. Sehol. Senkivel. Ez volt a legrosszabb.

- Sajnálom.

William bólintott. Kis ideig hallgatott, nem bízott a hangjában.

- Egyik este, amikor munkából mentem haza, feltűnt, hogy valami nincs rendben. Apró dolgok voltak. Nem pont ott volt a könyvem, nem úgy volt a törölköző. A hálószobában az ágyon egy férfi testlenyomata volt. Azt hittem, rosszul látok. Sokkolódtam. Körbejártam. Elvitt pár cuccomat, például az óvszeremnek hűlt helye volt. Nem tudtam, mit csináljak. Kihívtam a rendőröket. Jegyzőkönyvet vettek fel, majd ki is mentek hozzá. Nem volt a városban két napja, érted?! Alibije volt. – Keserűen felnevetett. – Bolondot csinált belőlem.

- A rendőrök mit mondtak?

- Cseréltessem le a zárakat. Egy időre költözzem el. Ne maradjak egyedül ismeretlennel. Mintha ovis lettem volna…

- Ekkor hagytad ott a munkádat a kórházban?

- Igen. – Némi bizonytalanság után meg akarta fordítani a kezét, de a férfi azt hitte, el akarja húzni, és erősen megszorította. Egymásra meredtek.

- Sajnálom. – Frederick zavartan elengedte. – Nem akarok fájdalmat okozni.

- Te nem olyan vagy, mint ő. S ha mégis olyan lennél, akkor agyonvernélek.

- Most már nem hagyod magad, igaz?

- Már nem. Túl sok mindent elvesztettem miatta. Elég hülye voltam, hogy hagytam – sóhajtotta, majd az órájára pillantott. – Muszáj megnéznem Maxet. Lassan be kellene vennie a gyógyszereit.

Frederick felemelkedett.

- Beszélünk még? – kérdezte.

William olyan lendülettel állt fel, hogy a férfi ösztönösen hátrébb lépett. Nem tudta, kit lepett meg jobban, önmagát vagy őt, amikor utána nyúlt, és a derekánál fogva magához rántotta. Összesimultak, a leheletük a másikéval keveredett, és hirtelen forró nyár lett.

Frederick tágra nyílt, csodálkozó tekintettel meredt rá, egy pillanatra a lélegzete is elakadt, aztán átkarolta a derekát. A másik kezét a hátára tette, tenyerén érezte a megfeszülő izmokat.

- Érhetnek még ilyen meglepetések? – A hangjába játékos izgalom vegyült, és lassú, elégedett mosolyától vidám szikrák jelentek meg a szemében.

- Valamit be kell vallanom.

- Igen?

- Erre vágytam, amióta megláttalak.

- Miért nem tetted meg?

- Mert a bizalmat még nem tudom olyan könnyen osztogatni…

- Én beérném egy igennel is.

William ajkán határozottan egy mosoly jelent meg.

- Nem haladsz túl gyorsan?

Elvigyorodott. Közelebb lépett hozzá, elégedetten érezte a reakcióját. Még jobban megfeszülő izmait, vadul verő szívét.

- Holnap együtt vacsorázhatnánk.

- S mi lesz Maxszel?

- Itthon marad Andréval és Lorelai-jal. Nem várhatod el tőlem, hogy őt is magunkkal vigyük.

- Önző vagy.

- Tudom. – Egy váratlan késztetésnek eleget téve, a férfi vállára hajtotta a fejét, és a nyakába fúrta az arcát. Beszívta az illatát. – Akkor vacsorázzunk itthon – kapta fel a fejét hirtelen lelkesedéssel. – A kertben.

Williamet váratlanul érte, hogy a nyakának érzékeny bőrén érezte a leheletét, az ajkát. Most pedig közvetlen közelről nézett a csillogó szempárba. Megtapasztalta, milyen hatása van rá ilyen közelről Frederick mosolyának. Fel sem fogta szavai értelmét, az agya leblokkolt. Nem volt kellemetlen érzés, forróság áramlott az ereiben, megkeményedett az ágyéka.

Túl régen nélkülözte ezt a fajta melegséget. Túlságosan lekötötték a problémái ahhoz, hogy élvezetet leljen valakiben. Frederick pedig, mintha megértette volna, gyengéden megsimogatta a hátát.

- Semmi baj, mondhatsz nemet. Tudok várni.

Azt hitte, megdermedésének az az oka, hogy nem akarja megbántani azzal, hogy nemet mond.

- Nem ezen gondolkodtam.

- Nekem úgy tűnt.

A nyakára tette a kezét, hüvelykujjával egy érzékenyebb részre tapinthatott, mert Frederick tekintete elsötétedett. Megsejthette, mi jár a fejében, mert a szájára szegezte a pillantását. Már nem mosolygott, és sokkal sebezhetőbbnek tűnt, mint eddig bármikor. Ez egy olyan arca volt, amit még nem látott, de örült, hogy mégis eljutottak idáig. Kirky kellett hozzá, ki gondolta volna – futott át az agyán keserűen.

- Ne gondolj rá!

- Honnan tudod, hogy rá gondoltam?

Frederick ezt nem tudta volna elmagyarázni, csak érezte az önkéntelen megfeszülést, látta a férfi szemében a sötét árnyékot átsuhanni. Jelenleg egyetlen ötlete volt csupán, amivel az árnyakat elűzhette, előrehajolt, és nagyon gyengéden megcsókolta. Nem akart erőltetni semmit, visszahúzódott, Williamre bízva a döntést. A tekintetében már egészen mást látott, amikor ránézett. Vágy volt benne, erős láncon tartott szenvedély, amelytől szinte remegtek az izmai.

Mohó vággyal csókolt vissza. Hónapok elnyomott szenvedélyével. Nyelvével feszítette szét a száját, hogy közébük furakodva birokra kelhessen az övével. Szorosabban ölelte, szinte magához préselte. Sokáig azt hitte, hogy önuralma határtalan, most megtapasztalta, hogy tévedett.

A folyosóról behallatszó hangok hallatán megdermedtek. Egymásnak döntött homlokkal lassan próbáltak levegőhöz jutni. Még mindig összesimulva álltak, ha kint álltak volna egy jeges tó közepén a hóviharban, akkor sem fáztak volna. Mindkettejükből sütött a forróság.

- Velem vacsorázol holnap?

- Igen.

Némán osontak vissza a hallba, de nem kellett tartaniuk attól, hogy távollétük bárkinek is feltűnt. Mindenki beszélgetett és nevetgélt. Max volt az egyetlen, aki megfejthetetlen tekintettel nézett fel rájuk, amikor megálltak mellette.

- Hol voltatok?

- Elintéztünk egy fontos dolgot.

A férfi elgondolkodva ráncolta a homlokát, de nem erőltette a témát. Másnap reggel a reggelinél viszont rájuk szegezte a villát.

- Mi volt az a fontos dolog tegnap este?

Ágyban reggelizett, mellette a fiúk megterítettek maguknak a kisasztalon. Megszokott jelenet volt, Lorelai mindenféle meglepetés nélkül vette tudomásul a tényt, hogy Max hálószobájába kell szervíroznia az ételt.

- William? – Frederick nem akart semmit mondania a férfi engedélye nélkül.

A férfi kelletlenül felsóhajtott.

- Nem akarlak felidegesíteni.

- Máris ideges vagyok, mert titkoltok előlem valamit.

Maxwell Judson ötvenhárom éves volt, sötétszőke haját kifakította az idő és a sok napfény. Amíg betegsége el nem hatalmasodott rajta, ideje nagy részét a szabadban töltötte. Amikor Frederick megismerte vállas, erős férfi volt. Most már csak halvány utánzata fiatalkori önmagának. Ennek ellenére most is erőt sugárzott, egyenes háttal ült az ágyában, tekintete kérlelhetetlen volt.

- Allen Kirky volt az a férfi, aki zaklatta Williamet.

Max rámeredt. Aggódva ráncolta a homlokát és ápolójára pillantott. Ricken keresztül ismerte meg Kirkyt, párszor találkoztak fogadásokon. Nem volt valami nagy véleménye róla.

- Jól vagy?

- Igen. Frederick kidobta.

- Miután William behúzott neki egyet. – Frederick nem bírta elhallgatni a dolgot, büszkén vigyorgott.

Az idős férfi egy ideig hallgatott. A villát forgatta az ujjai között.

- Veszélyt jelenthet?

- Felbontom vele a szerződést.

- Mennyit vesztesz? – Max hangja tárgyilagos volt. Nem azért volt egy hatalmas vagyon birtokosa, mert hülye lett volna. Pontosan tudta, mivel jár, ha Frederick visszamondja az üzletet.

- Minden szerződésemben van egy kiskapu, ha gond lenne. Ne aggódj!

- Én aggódom. – William olyan erővel tette le a poharát, hogy megrezdültek az evőeszközök az asztalon. – Nem akarom, hogy miattam veszteség érjen.

- Egy centet sem fogok veszíteni, nyugodjatok meg! Mit gondoltok, minek fizetem a város legjobb ügyvédjét? – Frederick megnyugtatóan mosolygott.

Max hitt neki, viszont más miatt aggódott.

- Veszélyt jelenthet rátok? – ismételte meg a kérdést élesebben, mint szerette volna.  

- Andre kidobta tegnap. Ha van esze, nem jön vissza.

- Abból, amit hallottam, azt kell megállapítanom, hogy nincs esze – vélte Max. – Mennyire veszélyes? – szegezte a kérdést Williamnek, aki feltűnően hallgatott.

- Nem fogja feladni most, hogy újra megtalált. Sajnálom, hogy gondot okozok! Talán jobb lenne, ha felmondanék. – William egészen hajnalig ezen tépelődött, alig aludt valamit.

Frederick lenyelte a falatot, mielőtt válaszolt volna.

- Ez eszedbe se jusson! Kirky pont ennek örülne.

- A gyereknek igaza van. Talán jobb lenne, ha értesítenénk a rendőrséget.

- S mit mondunk nekik? – Frederick rosszkedvűen eltolta maga elől a majdnem üres tányért. – Már kijátszotta őket korábban is. Múltkor miért hagyta abba a zaklatásod?

- Eltűntem a szeme elől. Felmondtam az állásom, elköltöztem, nem hagytam meg sehol a címemet.

- Ez akkor most nem járható út.

William komoran kortyolgatta a teáját.

- Meg kell várnunk, amíg újra megkeres. Talán, ha eléggé felbosszantom, hibázni fog.

- Még az hiányzik…

- Van jobb ötleted? – vonta fel a férfi a szemöldökét. Láthatóan nyugodt volt, csak a szeme alatt a sötét foltok és sápadtsága mutatta, hogy ez koránt sincs így.

- Nem akarom, hogy bajod essen!

- Már megtanultam vigyázni magamra.

- Kirky őrült, William!

- Én pedig elszánt! – A férfi felszegte az állát. – Még egyszer nem fogja tönkretenni az életem. Előbb ölöm meg. – Lekoppintotta a csészéjét az asztalra, és felállt. – Hozom Max gyógyszereit – közölte, és kiment a szobából.

A szomszéd szobában steril kezelőt alakítottak ki, amikor kiderült, hogy Maxnek otthoni ápolásra van szüksége. Ott volt a gyógyszerszekrény, és minden, amire szüksége lehetett.

- Mi történt közöttetek, fiam?

- Honnan veszed, hogy történt köztünk valami? – állt fel Frederick is.

Odalépett az ablakhoz, és kibámult a kék vizű medencére, a feltámadó szélben hajladozó fákra, amik alatt levelek borították a földet.  

- Beteg vagyok, nem vak.

- Láttam, amikor feldúltan kifelé igyekezett a teremből. Azt hittem, baj van, de te beszélgettél és nem láttam okát a dolognak. Kirky követte, és mivel előtte kérdezősködött róla, utánuk eredtem. Megtámadta a dolgozószobában. – Zsebre dugott kézzel a férfi felé fordult, akit apjaként szeretett. – Dulakodtak, Kirky azon volt, hogy ellene fordítson. Mindenféléket mondott róla, mire William képen törölte. Én meg kidobattam Andréval.

- Elmesélte, mi történt vele?

- Igen.

- Mit akarsz most csinálni?

- Felfogadok egy magánnyomozót. Bizonyítékokat akarok. Biztos, hogy nem csak William és Tony az áldozata.

- Tony?

- Anthony Sanchez. Kedden vele ebédelek, akkor már többet fogok tudni. Annyi biztos, hogy megtámadta otthon.

- Micsoda egy szemétláda! – Max galacsinná gyűrte a szalvétáját.

- Ne idegeskedj! Ezt hagyd meg nekünk!

- Miket nem mondasz… - A férfi összehúzott szemmel pislogott. – Lefeküdtetek?

- Nem. – William válaszolt, aki éppen akkor állt meg a küszöbön.

- Komolyan nem – erősítette meg Frederick is.

- Semmi közöm hozzá, de azt ajánlom, hogy ne szúrjátok el, mert akkor mérges leszek.

- Nem nagyon ijesztesz meg ezzel…

- Egy haldoklóval beszélsz, kölyök! – fenyegette Max.

- Még engem is túl fogsz élni, ne viccelj! Azt mondtad, unokákat akarsz, nos, azokra várnod kell.

- Elég sokat – jegyezte meg William. – Főleg, ha te akarsz szülni…

Nevettek. Valamelyik reggel már beszélgettek az örökbefogadásról, ami valójában egyiküknek sem volt ellenére. Ezt most elpoénkodták, de Frederick komolyan gondolta a gyerekeket.  

- Ma este Andréval vacsorázol – jutott eszébe hirtelen.

- Miért?

- William végre igent mondott a meghívásomra.

- Azzal a kitétellel, hogy itthon maradunk – emlékeztette a férfi.

- Nem felejtettem el.

- Hm. – Max csak ennyit mondott.

Frederick kuncogva kiment a szobából, és azon töprengett, mivel tudna örömet szerezni Williamnek.  

  

            A nappalok megrövidültek. Alig volt nyolc óra, már besötétedett odakint. Nem volt tikkasztó meleg, már elkélt a pulóver, ha valaki kint akart maradni. A város zaját eltompította a rengeteg fa és bokor, nagyobb zajt ütött a lehulló falevél vagy az ágon ugráló mókus, netán a fák és a ház között vadászó denevér.

- Hová megyünk? – William értetlenül hagyta, hogy befogja a szemét. A hátához simulva vezette, és nagyon remélte, hogy sikerül meglepetést szereznie.

- Mindjárt meglátod.

- Pikniket terveztél? Nincs ahhoz már hideg?

- Ezért van a pléd.

- Azt hittem, azért, hogy ne legyen olyan kényelmetlen a földön… ücsörögni. – Majdnem mást mondott, időben észbe kapott.

A férfit nem tudta megtéveszteni, egész testén érezte, hogyan rázkódik a nevetéstől.  

- Ücsörögni… - ismételte a szót a tarkójára lehelve. – Nekem más járt az eszemben.

- Mindjárt gondoltam.

- Mintha neked is más lett volna.

Hallgatott, mert igaza volt.

- Milyen messze megyünk?

- Nem akarom, hogy idelátszódjanak a ház fényei.

- Félnem kellene?

- Maximum attól, hogy el akarlak csábítani, de te mondtad, hogy meg tudod magad védeni.

Nagyot nyelt. Nem vágyott semmi másra jobban, minthogy elcsábítsák.

- Te is kaphatsz egy monoklit – jegyezte meg könnyedén.

- Inkább nem, kösz. Itt álljunk meg! Készen állsz?

- Mire?

- Erre.

William kinyitotta a szemét, ahogy a férfi elvette az arcáról a tenyerét. Hűvös lett, mert ellépett a háta mögül, és elébe került. A mosolyából kitűnt, hogy a reakciójára kíváncsi. Nem tudott volna megszólalni, ha most véleményt kért volna. Ahhoz túl döbbent volt.

Néha sétált a Judson-házat körbevevő fák között. Szerette a csendet, a fák halk suttogását. Emlékezett erre a tisztásra, itt időzött a legtöbbet, valamiért a legalkalmasabb hely volt tanulásra. Most azonban teljesen más volt, mint az emlékeiben. Beljebb lépett, körbefordult. Megannyi lampion lógott az ágakról, tündérkertet varázsolva az őszi udvarból. Kicsik, közepesek és nagyok. Fehérek, kékek, zöldek, pirosak. Fényük halovány rebbenés volt, miközben a könnyű esti szellőben táncot jártak.  

Frederick megfogta a kezét, és középre húzta a plédre. Lenyomta rá, majd legnagyobb döbbenetére hanyatt döntötte. Futó csókot nyomott az ajkára, aztán mellé heveredett. A kezét nem engedte el, úgy nézték a fejük felett táncoló lampionokat.

- Így a legszebbek – mondta halkan.

Rá sem kellett néznie, hogy tudja, mosolyog. Igaza volt. Így voltak a legszebbek. Ez volt a leggyönyörűbb ajándék, amit valaha is kapott. Még mindig nem jutott szóhoz, a torkát a meghatottság némította el. Erősebb szél kerekedett, megpörgette némelyik lampiont. Zizegtek a falevelek, néhány lehullott, mellettük landolt a füvön. Végérvényesen véget ért a nyár, megérkezett az ősz. Még soha nem örült neki ennyire.

- Az a kedvencem. – Frederick az övéhez döntötte a fejét, és a magasba mutatott. Piros volt, amelyikre gondolhatott. – Azt volt a legnehezebb feltenni – magyarázta.

- Szereted a kihívásokat, igaz? – Végre megjött a hangja, halk volt és fátyolos, akármennyire küzdött ellene.

- Kihívások nélkül nem túl izgalmas az élet.

- Milyen igaz. – Egy hirtelen mozdulattal a férfi fölébe kerekedett, kezét leszorította a plédre a feje fölé. A remegő félhomályban jól látta a meglepetést az arcán. – Mennyi időbe telt, mire megcsináltad?

- Egész délután dolgoztam rajta, de megérte. – Frederick elégedetten vigyorgott. Nem csak Williamnek lett ez az ajándék, önmaga is megbűvölten bámulta a munkáját, amikor végre besötétedett. – Nem tetszik? – Aggodalom jelent meg a szemében.

- Csodaszép.

- Akkor jó. – Megkönnyebbült mosoly volt a válasz.

Mondania kellett volna, hogy olyan csodaszép lett, mint ő. Nem mondta, helyette hagyta, hogy a szemébe üljön ki a gondolata. Zavart látott a csinos arcon, a mosoly tétova lett. Elengedte a kezét, a könyökére támaszkodva finoman megérintette a fülét, ujjai lassan átvándoroltak a nyakára, az állára, arcának csontozatára.

- Köszönöm – lehelte az ajkára, mielőtt megcsókolta volna.

Jó volt elmerülni a szájában, érezni az ízét, felfedezni bensője minden zugát. Lusta alapossággal csókolta, teljes súlyával ránehezedett, élvezte, hogyan rezdül alatta a férfi. Egy pillanatra elszakadt az ajkától, félig lehunyt szemmel bámulta, akár egy jelenést.

- Ilyen szép vagyok? – Frederick a szempillái alól nézett fel rá, nem nyitotta ki teljesen a szemét. Mosolygott.

- Inkább elégedettnek tűnsz.

- Az is vagyok. – Felemelte a plédről a karját, és átkarolta a nyakát. – Nincs is szükségünk takaróra…

- Ha itt akarunk szeretkezni, akkor lehet, hogy nem ártana egy.

A férfi nevetése megzavart valami kis rágcsálót, ami hangosan neszezve tovaeredt. A szemében a lampionok fénye tükröződött.

- Vacsorázzunk – ajánlotta kedvesen.

William lehengeredett róla, és felült. Nézte, ahogy egy piknikkosárból tálakat szed elő és maguk elé pakolja. Az alkoholmentes pezsgő láttán még jobban becsülte, pontosan tudta, hogy nem iszik alkoholt és nem akarta ráerőltetni. A barátai ezt soha nem értették. Fredericknek pedig még csak magyarázkodnia sem kellett, egyszerűen elfogadta a tényt és alkalmazkodott hozzá.

- Rosemarie nagyon megörült, amikor megmondtam neki, mit szeretnék. – Frederick a teltkarcsú szakácsnőre gondolva elvigyorodott. – Azzal eresztett útnak, hogy a védekezésről ne feledkezzünk el!

William ajka megrándult, nem mosolyodott el ugyan, de látszott, hogy vidáman csillog a szeme.

- S gondoltál arra is?

- Nem.

- Nem?

Frederick egy porcelántányérra zöldséges húst halmozott. Lepényt adott mellé, villát nyomott a kezébe, és gyümölcslevet töltött egy pohárba. William addig nem állt neki enni, amíg nem mert magának is. Közben várta a választ.

- Mindketten tudjuk, hogy nem fogunk lefeküdni egymással. – Frederick megdöbbentően komolyan felelt. A villájára szúrt egy falat húst. Elgondolkodva szemlélte, mintha az segített volna neki abban, hogy folytassa. – Nem egy dugásra kellesz. Tetszel nekem és igen, vonzódom is hozzád. Sőt… - Végre felnevetett. William imádta a szemében a huncut csillogást.

- Szóval ma nem lesz semmi. Csalódott vagyok. – Nekiállt enni.

Frederick rápillantott, a féloldalas kis mosoly láttán bánta, hogy megfogadta, ad maguknak időt. Vajon meddig fogja bírni ép ésszel? William sejthette, mi jár a fejében, mert közelebb ült hozzá.

- Nem akarsz mesélni a családodról? – kérdezte halkan.

- Miért akarod elrontani ezt a szép estét?

- Szeretnélek megismerni.

Frederick már nem is volt olyan éhes, mint gondolta. William sem, még félig sem volt a tányérja, amikor odanyújtotta neki. Rosemarie csalódott lesz majd. Gondosan elcsomagolt mindent. Gyümölcsöt vett elő helyette, odatette maguk mellé. William hanyatt dőlt, a feje alatt összefonta a kezeit. Melléje feküdt, és megint együtt nézték a pislákoló lampionokat.

- Tizenhat évesen kerültem el otthonról. – Az emlékezés mindig szomorúvá tette, holott igyekezett optimistán felfogni a vele történteket. – Apám kidobott, miután kiderült, jobban mondva, bevallottam neki, hogy meleg vagyok. Az egyik osztálytársammal jártam akkoriban, egyikünk családja se tudta, mi a helyzet velünk. Nekik mi csak haverok voltunk, sejtelmük sem volt az igazságról.

- Miért nem mondtad el korábban?

- Ismertem apámat.  

- Anyukád?

- Soha nem mondott ellent apámnak. Ha apám azt mondta, hogy piros, holott kék volt, ő akkor is rábólintott. – Frederick hirtelen fázni kezdett. Felült, és magukra terítette a plédet, amit hozott. William átkarolta, és közelebb húzta, amikor visszadőlt. – Sejtettem, mi lesz, ha kiderül, így inkább hallgattam. Aiden anyja viszont rajtakapott minket és oltári botrány lett. Apám is megtudta, és… és azt hiszem, azt várta, hogy letagadom. Helyette a szemébe mondtam.

- Bántott? – William ujjai megfeszültek a vállán.

- Nem. Csak közölte, hogy kotródjak onnét.

- Van testvéred?

- Kettő. Egy fiú és egy lány. A húgom még kicsi volt, nem is értette, mi történik, de az öcsém már tizenhárom volt. Sírt, és belém csimpaszkodott, hogy ne menjek el. Nagyon nehéz volt. Apám ugyanis szó szerint kidobott a semmibe. Az anyám csúsztatott némi pénzt a táskámba, de ezen kívül csak a laptopom, pár ruhám és a könyveim voltak.  

- Mit csináltál?

- Megpróbáltam beszélni Aidennel, de nem állt velem szóba. Utána pörgettem a telefonomban a névsort, kihez mehetnék, hogy ne egy padon kelljen aludnom. Végül kikötöttem egy olyan környéken, ahol még soha nem jártam. Egy fiatal srác, talán velem idős lehetett, drogot akart eladni nekem. Láttam a tűszúrásokat a karján. Otthagytam. – Fel sem tűnt neki, hogy összekuporodott, ahogy eszébe idézte azt a sötét éjszakát és azt a fiút a vizeletszagú kapualjból. – Volt egy pont, amikor öngyilkos akartam lenni.

- Továbbmentél mégis.

- Igen. Leszólított egy pasi, és megkérdezte, mennyibe kerülök. Elküldtem a fenébe, és elfutottam. Addig futottam, míg bírtam. Mintha elfuthattam volna önmagam elől…

- Nincs semmi baj. – William szorosabban ölelte, és feléje fordult, hogy összesimulhassanak. Belefúrta a nyakába az arcát. – Nincs semmi baj – suttogta, és a hátát simogatta.

- Az egyik üzletnél ki volt téve egy papír, hogy kisegítőt keresnek. Ott ültem az ajtóban egészen reggelig. Egy családé volt, pékárut és bio dolgokat árultak, de a tulaj felesége terhes volt, és kellett valaki, aki árut pakol. Felvettek, és megengedték, hogy ott aludjak a hátsó raktárban. Hajnalban velük kezdtem, utána elmentem suliba és aztán vissza délután. Apám kiíratott az iskolából pár nap után, onnantól egész nap dolgoztam. Vállaltam újságkihordást, futárkodást, pizzakihordást mellette.

- Maxszel hogyan találkoztál?

- Nem mesélte?

William belemosolygott a férfi hajába.

- Dehogynem. Százszor. – Fredericket ölelve arra gondolt, hogy a viccelődése, az állandó mosolya milyen megtévesztő. Valójában ugyanolyan sebzett lélek, mint ő. Max ezt már a legelején megmondta, ő pedig nem hitte el. Mostanáig.  

- Újságot hordtam ki kora reggel. Fáradt voltam, mert későig dolgoztam, és alig aludtam. A kocsija elé fordultam biciklivel. Ma is előttem van az arca, amikor fölém hajolt. Halálra rémült, azt hitte, meghaltam. Szerencsére megúsztam pár kék folttal, csak a bicikli ment tönkre. Az meg nem is az enyém volt, ki kellett volna fizetnem a kárt. Max vállalta, hogy ad pénzt rá, de nem akartam elfogadni. Olyan pasasnak tűnt, aki pénzzel akar elintézni az életben mindent. Ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyen a kórházba, és kifizetett mindenféle vizsgálatokat csak, hogy biztos legyen benne, jól vagyok.   

Frederick felidézte az első felismerést, amikor rádöbbent, hogy a férfi őszintén aggódik érte főleg, amikor kiderült, milyen körülmények között él. Jóképű volt és kedves. Fogta a kezét, amíg ellátták a zúzódásait. Egyszer telefonon hívták, akkor arrébb ment, és úgy beszélt az illetővel. Magányosnak látszott. Ugyanolyan magányosnak, mint ő érezte saját magát.

- Meghívott ebédelni, és közben beszélgettünk. Akkor csupán annyit mondott, hogy nincs családja. Arról faggatott, mihez akarok kezdeni az életemmel. – Elvigyorodott, kicsit hátradöntötte a fejét, hogy Williamre nézhessen. – Megmondtam neki, hogy már kezdtem valamit vele. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy felhördült, hogy újságkihordó vagyok! Valóban nem volt semmim, de megdolgoztam a felfújható matracért, ami az ágyam volt, és volt mit ennem. Másnak még ennyije sem volt, és ha így fogjuk fel, akkor szerencsés voltam.

- Ő mégis segíteni akart…

- Segített is. A barátom lett. Nem, nem úgy! Soha nem akart tőlem semmit, nem kérte, hogy feküdjek le vele, bár amikor megtette az ajánlatát, akkor felmerült bennem, hogy ezért bizony kérni fog valamit. Nem voltam naiv kölyök, nem lepődtem volna meg.

- Lefeküdtél volna vele?

Frederick elgondolkodott. A lampionok színes foltokat festettek az arcára.

- Lefeküdtem volna vele, ha nem akar adni érte semmit. Nem lettem volna kitartott szerető, de valószínűleg igent mondtam volna neki. – A színes fényeket nézte elkomolyodva. – Akkoriban mindketten magányosok voltunk.

- Sajnálom, hogy elvesztette a családját.

- Én is. Jó ember és megérdemelt volna egy fiút, akit szerethet.

William gyengéden megérintette az arcát.

- Itt vagy neki te. Olyan vagy, mintha a fia lennél.

- Ő a legjobb barátom… és az apám is ahelyett, akinek nem kellettem.

- Nem mentél haza egyszer sem?

- Max felajánlotta, hogy fizeti a tanulmányaimat, így befejezhettem a sulit és az egyetemet. Utolsó évesként elhatároztam, hogy meglátogatom őket. Hiányoztak. Kiderült, hogy elköltöztek. Max magánnyomozót fogadott, hogy megkeresse őket, de én nem akartam tudni, hol vannak.

- Miért?

Frederick melegséget érzett. A férfira nézett, aki szorosan ölelte még mindig, és komoly arccal figyelt rá.

- Mert már volt családom.

Sokáig hallgattak. Frederick visszafészkelte magát William karjaiba, a férfi pedig a lampionokat bámulta a fejük felett.

- Sokáig azt hittem, hogy együtt vagytok. Van közöttetek valami, amit nem tudtam hová tenni. Miután kiderült, hogy mindketten melegek vagytok, arra gondoltam, biztos Max szeretője vagy. Néha úgy érzem, mintha flörtölnétek.

- Féltékenységet érzek a hangodban.

- Nem is.

- Dehogynem. – Frederick hirtelen felkönyökölt, úgy nézett le rá. Az arca sötétbe borult, de William biztosra vette, hogy mosolyog. – Láttam, hogyan nézel rám. Érdekeltelek már az első pillanattól fogva. Ahogy te engem. Gyerünk, valld be!

- S mi lesz, ha bevallom?

Frederick a férfi mellkasára tette a kezét. Érezte, milyen hevesen ver a szíve.

- Örülök – vallotta be. – Egy ideig azt hittem, csak a saját vágyálmom az, hogy tetszem neked, de Max elmondta, hogy mindig rólam beszélgettek. Ez nem volt véletlen.

- Nem volt az – nyugtatta meg William. – Kirky miatt azonban nem akartam kapcsolatot. Féltem, hogy megint ugyanaz lesz, mint vele. Irracionális félelem volt ez, és nem is igazán tudtam jól kezelni. – Felsóhajtott. – Az volt a baj, hogy akkoriban, amikor Kirky rám szállt, anyukám betegsége sokat romlott. Súlyos volt az állapota, és senki nem tudott semmit, mi lesz, talpra áll-e valaha. Nem mertem otthon beszélni a saját problémáimról, mert nem akartam, hogy ő, az apám és a húgaim még többet aggódjanak. Hagytam, hogy Kirky tönkretegyen.

Frederick érezte a dühöt a hangjában.

- Anyukád hogy’ van?

- Anyu Crohn beteg. Nem untatlak orvosi szakszavakkal, azt jelenti, hogy többnyire a vékony-és vastagbél folyamatos gyulladásban van. Ez a gyulladás aztán átterjedhet a gyomorra, nyelőcsőre. Nem gyógyítható, de kezelhető. Anyu esetében a gyógyszerek már nem használtak, így végül el kellett távolítani a teljes vastagbélt.

- Úristen… Ez szörnyen hangzik.

- Nagyon nehéz volt szembesülni a helyzettel és végigcsinálni. A beültetett sztómának köszönhetően azonban ma már sokkal jobban van, mint két évvel ezelőtt.

- Emiatt halasztottad az orvosit?

- Élnek még anyu szülei, ők sokat segítettek az orvosi költségek kifizetésében, de van két húgom, ők még tanulnak. Amikor én egyetemre mehettem volna, nem volt pénzünk, ezért lettem ápoló. Az egészségügyben dolgozhattam, de támogathattam anyuékat is. Az orvosit halasztottam, amíg lehetett. Jövőre rezidens leszek, akkor már fel kell adnom az ápolói állásom. Megpályáztam egy ösztöndíjat, másfél hónap múlva kiderül, bekerülök-e a programba.  

- William…

- Nem fogadhatom el.

- Honnan tudod, mit akarok mondani?

- Túl sok időt töltesz Maxszel.

- És ez rossz?

- Nem, viszont te is tisztában vagy azzal, hogy én nem egy tizenhat éves kamasz vagyok egyedül a világban.

- Segítségre még neked is szükséged lehet.

- Tudom, és köszönöm.

- Ez akkor is érvényes marad, ha nem működik köztünk a dolog, rendben?!

- Jó ember vagy.

Frederick hanyatt fordult, és nevetésben tört ki.

- Dehogy. – Hirtelen William fölé hajolt. – Beosonhatok majd a szobádba később?

- Nemrég mondtad, hogy nem csak egy éjszakára kellek!

- Nem is. Kettőre. Háromra. – Gyors puszikat nyomott a férfi ajkára minden szónál.

William most határozottan vigyorgott, a mellkasánál fogva ellökte magától. Mosolyogva feküdtek a pléden, nem volt kedvük megmozdulni, megtörni a bensőséges hangulatot.

- Ki fogja leszedni a lampionokat? – Tette fel William a kérdést hosszú idő után.

Frederick erre minden szó nélkül felpattant, és egy fa mögül létrát emelt ki.

- Mi – vágta rá játékos vigyorral.  

William felnézett a magasba, majd rá a férfira. Eltakarta az arcát, fojtottan felnyögött, ami aztán kacagásba fordult át. Frederick még soha nem hallotta nevetni, döbbenten állt. William összeszedte magát, megpróbált elkomolyodni, de nehezen ment. Felemelkedett, és odasétált hozzá. Megfogta a létrát, szemlélte jobbról-balról, mielőtt megszólalt volna.

- Te – javította ki.

- Úgy fair, hogy te is segítesz!

- Tériszonyos vagyok.

Frederick nem akart hinni a fülének, és most ő nyögött fel.

- Ez nem igazság!

- Ne légy gyerek! Egyedül tetted fel, de most itt vagyok és segítek fogni a létrát. Nézd a dolog jó oldalát!

Megadta magát, igaz, nem is volt sok választása, a lampionokat mindenképpen le kellett szedni, mielőtt bemennek. Williamnek különben igaza volt, jól szórakoztak, amíg mindegyiket levarázsolták az ágakról. Egyszer eljátszotta, hogy leesik a létráról, a férfi utána közölte, hogy ezt meg fogja bosszulni. Már egy másikért nyújtózkodott, amikor William nemes egyszerűséggel megrázta a létrát.

Kis híján tényleg leesett, az utolsó pillanatban elkapott egy ágat, és visszanyerte az egyensúlyát. William alatta vígan fütyörészett, amíg ő odafent káromkodott. Lefelé jövet a negyedik fokról rávetette magát, és mivel Williamet az ágyéka szemlélése kötötte le, váratlanul érte, amikor a nyakába esett. Beleestek egy bokorba. Frederick ezen még akkor is nevetgélt, amikor a ház felé sétáltak.

Elsuhant a fejük felett valami, William riadtan felkiáltott, mert apró szárny érintette az arcát.

- Mi a csuda volt ez? – nyögte.

Frederick a sötétbe meredt.

- Biztos csak egy denevér. Egész család lakik itt.

- Ettől most még a hideg is kirázott.

- A bátor férfi, aki tériszonyos és még egy ártatlan denevértől is fél…

- Te… - William feléje nyúlt, de nem érte el, mert eltáncolt előle.

Nekiiramodott. A kosarat letette az ebédlőben. William ott érte utol.

- Szörnyű vagy – jelentette ki.

- Én? – Ártatlan arccal pislogott.

- Megnézem Maxet.

- Veled megyek. Biztos még olvas.  

Maxnél még égett a villany, az ajtó résnyire nyitva volt. A tabletjén olvasott valamit, vékony arcát a feltett olvasószemüveg még karakteresebbé tette.

- Bemenjünk?

- Láthatóan jól van. Hagyd olvasni!

- Hallak ám titeket! – Max ezt úgy mondta, hogy fel sem nézett.

- Hűvös van kint! – Frederick belökte az ajtót, és összedörzsölte a két tenyerét.

Max felnézett, és levette a szemüveget. A szemében jókedv csillant.

- Tényleg?

- Bizony. Igaz, William?

William kesztyűt húzott, ellenőrizte Max hasán a katétert sterilen tartó kötést. A beültetett katéteren keresztül zajlott a dialízis kétnaponta. Bár a legtöbb beteg arról beszélt, hogy nem fáj, valójában nagyon is kellemetlen érzés volt, ezt Maxtől tudta. Vérnyomást és testhőt is mért, ezen közben egyikük sem szólalt meg.

- Miért vannak falevelek rajtatok? – Max kíváncsian szemlélte őket, amikor felfedezte a leveleket a fölé hajoló William hajában.

- Frederick az oka. – William gondosan feljegyezte az eredményeket, majd a férfira pillantott, aki megint ártatlan arccal pislogott.

- Mit csináltál?

- Én? Semmit! Ő volt az oka! Majdnem leestem miatta a létráról!

- Mit kerestél te egy létrán?

- Mondtam, hogy meglepetést akarok szerezni Williamnek.

- Mondtad, de akkor még fogalmad sem volt róla, mivel.

- Lampionokat aggatott a faágakra – szólt közbe William.

- Szép volt?

- Nagyon.

Max elégedetten elmosolyodott.  

- Na, menjetek aludni!

- Aludni? – Frederick játékos évődéssel Williamre pillantott.

- Tűnjetek a szemem elől és valamelyikőtök szobájában bámuljátok így egymást!

- Ne olvass sokáig! – Frederick gyengéden megérintette a kezét, mielőtt kiment volna.

Max tüntetően visszarakta az orrára a szemüveget és folytatta az olvasást. Csak a szája sarkában játszott mosoly.

- Később még benézek – ígérte William komolyan és követte a férfit.

- Reggelizünk együtt? – Frederick bevárta és egészen a szobája ajtajáig kísérte, ami nem volt messze, Maxé mellett.

- Minden vasárnap együtt reggelizünk.

- Tudom, de most már más lesz.

William ebben igazat adott neki.

- Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Frederick elégedetten ballagott be a szobájába. Automatikusan rápillantott az ott hagyott telefonjára, és elkomorodott. Allen Kirky üzeneteire vágyott a legkevésbé. Továbbküldte őket a magánnyomozónak, aki Maxnek szokott dolgozni, és megkérte, hogy nézzen utána a férfinak. Itt volt az ideje, hogy Kirky megtanulja, rossz emberrel húzott ujjat.

 

            A vasárnap nagy részét hármasban töltötték. Együtt reggeliztek, utána olvastak odakint, mert kivételesen meleg lett aznapra. William az orvosi könyveket bújta, komoly arccal, szája néha némán formálta a latin szavakat. Frederick a telefonján tőzsdei híreket olvasott, míg Max valami történelmi regényt. A Judson házra kivételes béke telepedett.

Ebéd után Max elaludt, Frederick pedig rávette Williamet, hogy filmet nézzenek. Nem tudtak megegyezni. Előbbi vígjátékot akart, utóbbi krimit. Előbbi megpróbálta kijátszani a születésnap ütőkártyát, de utóbbi makacsabb volt, mint ő. Végül inkább kimentek teniszezni, és csak akkor indultak befelé az ütőket letéve, amikor Lorelai szólt, hogy Max felébredt.

Mindketten csatakosak voltak az izzadtságtól, Frederick elégedett vigyorral lépkedett, mert minden szettet megnyert. A telefonjára viszont nem figyelt, a kispadon hagyta. William lépett vissza érte, rápillantott a kijelzőre, amikor üzenet jelent meg rajta. Elsápadt, majd dühösen összeszorította a fogát. Frederick méterekkel előrébb járt, megállt, hogy bevárja.

- Észre sem vettem. Köszi! – Vette el tőle az Apple-jét. – Mi a baj? – Megnézte a kijelzőt, majd felsóhajtott.

- Miért nem mondtad el?

- Nem akartam, hogy aggódj.

- El kellett volna mondanod, hogy Kirky rád szállt!

- Pont azt akarja elérni! – Frederick arca megkeményedett. Árnyék suhant át a tekintetén, mintha egy madár szállt volna el felettük. – Nem én vagyok a célpontja, hanem te, de nem fogom hagyni, hogy bántson! Eleget szenvedtél miatta. Itt az ideje, hogy megtanulja, vannak nála erősebbek is.

- Te nem olyan vagy, mint ő. Nem tudsz bántani másokat. Őt sem fogod, és ezt nagyon jól tudja.

- Miből gondolod ezt?

William nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán csak állt némán. A férfi hangja hideg volt, és hirtelen idegen lett, akit soha nem ismert. Felszegett fejjel állt, nem mosolygott. Ilyen arccal fogadhatta tizenhat évesen, amikor az apja kidobta otthonról.

- Ne hidd, hogy attól kezdve, hogy Max támogatott, nem kellett megharcolnom semmiért. A legtöbben azt hitték, egy kitartott szerető vagyok, összesúgtak a hátam mögött. Maxnek egy fillérje sincs a cégemben, nem fogadtam el tőle semmit. Mindenért megdolgoztam, amit aztán befektettem, de ezt az emberek nem akarták tudni. Őket csak a szaftos pletykák érdekelték. Meg kellett tanulnom, hogy senkiben sem lehet megbízni és minden kerül valamibe. – Közelebb lépett, mélyről szedte a levegőt és ökölbe szorult a keze. – Kedvellek. Kedvelem Tony Sanchezt is, akit Kirky megtámadott. Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy bántja azokat, akik fontosak nekem. S ha ehhez az kell, hogy ugyanolyan utolsó féreg legyek, mint ő, akkor megteszem mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Megértetted?

- Igen.

- Vacsoránál találkozunk. – Sarkon fordult, és otthagyta. Kettesével rohant fel a lépcsőn, és hangosan becsapta maga mögött az erkélyajtót. Iszonyatosan mérges volt. A szobájába érve nagy léptekkel a fürdőszobába ment, aztán meg állt és elmondta magát minden hülyének. Leült a kád szélére, és továbbküldte az üzenetet. A halk kopogásra felpillantott. William úgy ment be hozzá, hogy észre sem vette, és most ott állt a küszöbön.

- Kopogtam, de nem hallottad.

- Sajnálom.

- Én is. – William leült mellé.

- Nem akartam rád zúdítani. Nem rád vagyok dühös.

- Ahogy én sem.

- Zuhanyozunk együtt?

- Mit csinálsz, ha igent mondok? – Jól látta a férfi szemében felbukkanó vidám szikrákat.

- Elkezdelek vetkőztetni, mielőtt meggondolod magad.

- Meztelenül is meggondolhatom magam.

- Biztos?

A vágy láthatatlanul kavargott közöttük, oda-vissza áramlott a levegőben, sistergő feszültséget hagyva mindkettejükben. Frederick közelebb húzódott, összeért a testük.

- Ezzel előbb-utóbb kezdenünk kell valamit.

- Ezzel?

- Tudod, mire gondolok.

- Igen, tudom.

Egyre közelebb hajoltak egymáshoz. William a szavait már közvetlenül a férfi ajkára lehelte, amit aztán finom csókokkal birtokba is vett. Az arcára simította a tenyerét, elmerült a szájában, és a hátára tett kézzel közelebb vonta magához. Frederick ujjai a hajába túrtak, halk kis nyögés hallatott, aztán olyan mohón tapadt hozzá, amitől felrobbant minden érzéke. Lejjebb csúsztatta a kezét, befurakodott az átizzadt póló alá. Az érintéstől mindketten megdermedtek, megdermedt talán maga a pillanat is. Lélegzetvisszafojtva nézték egymást, a másik szemében a türelmetlen éhséget.

Szó nélkül kezdték vetkőztetni egymást, miközben felállva a zuhany felé botorkáltak. Frederick nagy nehezen kitapogatta a csapot, megeresztette a vizet. Mire gőz szállt fel a kabinból, addigra William ujjai és ajka bejárta a férfi minden porcikáját. A lezúduló víz hangja elnyomta a sóhajokat és nyögéseket. Puha melegségbe burkolta összesimuló testüket. Elmosta gátlásaikat, bizonytalanságaikat, míg nem maradt más, csupán a meztelen valóság, az egymás iránti sóvárgás és aztán a vad kielégülés.

Némán kapaszkodtak egymásba, az ajkuk még a másikét kereste. Frederick lehunyt szempilláin egy vízcsepp ücsörgött, egy másik könnycseppszerűen gördült alá. William a nyakába temette az arcát, túl szép volt most az érzés, hogy megszólaljon vagy egyéb mozdulatot tegyen.

- Remeg a lábam… - Frederick törte meg végül a csendet, szakította szét a zuhanyrózsából áradó víz hangját.

- Több magnéziumot kellene bevinned a szervezetedbe.

A reszkető nevetésre felpillantott. A férfi kacagva kapaszkodott belé, és úgy nevetett, ahogy még soha nem hallotta. Egészen más volt, mint máskor. Vagy talán amiatt, ami köztük történt, másként reagált.

- Mi olyan vicces ezen?

- Kiváló orvos lesz belőled. – Frederick vigyorogva megcsókolta, majd levette a tusfürdőt. – Most már valóban zuhanyozhatnánk. Ne nézz így! Komolyan! William! – Nevetése visszhangzott a fürdőszobában.

 

Vacsorára kerültek elő, Maxnek elég volt rájuk pillantania, hogy tudja, mivel mulatták az időt.

- Megvolt a tenisz? – kérdezte megátalkodottan.

- Játszottunk pár szettet, jó volt, szép az idő odakint. – Frederick elvörösödve huppant le az egyik karosszékbe. Maxnek soha nem tudott hazudni.

William a megszokott, megfejthetetlen arccal nézett rá.

- Nem vagyok jó teniszben – válaszolta.

- Frederick nyert? S mi volt a jutalma?

A két férfi összenézett. Sok minden volt a pillantásukban, amin Max elnevette magát.

- Most min nevetsz?

- Mi olyan vicces?

A férfi nem felelt, tüntető mozdulattal maga elé húzta a könyvét. Csak akkor tette le, amikor magára hagyták. Elkomolyodott. Örült a fiúknak. Mindig aggódott, mi lesz Frederickkel, ha ő már nem lesz. William komoly és becsületes férfi volt, olyan, aki biztos pontot jelent majd a számára. Remélte, hogy így lesz. Annyira akarta, hogy így legyen.

Azt szerette volna, hogy Ricky azt az életet élhesse, amit ő sohasem. Szabad legyen és boldog. Legyen családja, partnere és talán gyerekei. Neki ő jelentette a fiút, akit elveszített a feleségével együtt, a sors küldte talán kárpótlásul. Felsóhajtott, milyen buta gondolat.

Fájdalmasan lehunyta a szemét, szorosan összezárta. Az orvosok szerint nemsokára soha nem fogja kinyitni. Álmatlan éjszakákon rettegte a halált. Töprengett, mit tegyen. Harcoljon vagy adja fel. Mindig is megharcolt önmagáért, hát, most sem volt kérdés, hogy ezzel is megküzd. Túlságosan tisztelte az életet ahhoz, hogy öngyilkos legyen például. Vagy talán rettegett szembenézni a halállal? Néha maga sem tudta.

Az egészben azt sajnálta a legjobban, hogy Rickynek végig kellett néznie, mint épül le és adja fel a veséje a szolgálatot. Gyűlölte, hogy a fiának végig kell néznie, ahogy ő meghal. Hányszor elküldte maga mellől! Veszekedett vele, kért és könyörgött. Ricky azonban maradt, és mindig mosolygott, hogy neki örömet szerezzen.

A telefonjárt nyúlt, megnyitotta a galériát. A fotókat pörgette, és iszonyúan magányosnak érezte magát. Amikor kiderült a betegsége, jobban mondva az, hogy milyen előrehaladott stádiumban van, sok mindent átgondolt. Azt is, hogy nem köthet maga mellé egy olyan férfit, aki mással boldogan leélhet még hosszú éveket. Elliott Norton vele egyidős volt, majdnem két évet éltek együtt, mielőtt elküldte. Azt akarta, hogy boldog legyen. Vele nem lett volna az.

Ennek már két és fél hónapja volt. Elliott azóta nem jelentkezett. Frederick szerint Európába utazott, hogy ott létrehozzon valami vállalkozást. Remélte, hogy megismerkedik valakivel, aki boldoggá teszi. Másrészről meg üvölteni tudott volna a féltékenységtől és a tehetetlenségtől. Rosszkedvűen forgatta a kezében a telefont, ujjai önálló életet éltek, ahogy elkalandozott a figyelme. Arra eszmélt fel, hogy a férfi szólongatja.

- Max, ott vagy? Jól vagy? Max, kérlek! – Észre sem vette, hogy felhívta a férfit…

Kinyomta a hívást, miközben a torkában dobogott a szíve. Aztán olyan erővel vágta a földhöz a telefont, hogy darabokra törött. William berohant a hangra, biztos a szobájában tanult. Megtorpant, ahogy meglátta elfordított arcát. Nem kérdezett semmit, csak lehajolt és összeszedte a darabokat. Összerakta, de nem kapcsolta be. Némán leült mellé egy székre, és aztán csak ültek szótlanul a hangtalan szobában.

 

            Frederick vidáman sétált be hétfő reggel a céghez. Az előtérben a titkárnője fogadta.

- Jó reggelt, főnök!

- Jó reggelt! Új ruha?

Millie elégedetten simított végig a hétvégén vásárolt új egészruhán.

- Milyen?

- Eddig is ilyen karcsú voltál?

A lánnyal madarat lehetett fogatni a kérdéstől. Amíg ő bement az irodájába, addig elment kávéért. Bevitte neki és egy halom aktával együtt letette az asztalára.

- Amit kértél. Valamint a sürgős levelek.

- Hívd fel, kérlek, Burtont. – Ned Burton volt az ügyvédje.

- Rendben. – Millie félrebillentett fejjel szemlélte. – Az ott egy kiszívás?

- Nem, nem az. – Ennek ellenére a kezével eltakarta a nyakát.

- Ezek szerint szép hétvégéd volt.

- Menj dolgozni!

- Jól van, nem piszkállak! – A lány nevetve kisétált.

A kávét kortyolgatva kinyitotta Kirky aktáját. Bekapcsolta a gépet is, utána akart nézni pár dolognak. Mindenképpen fel akarta bontani a szerződést a férfival akkor is, ha pénzt veszít rajta. Tonyt idefelé jövet felhívta. A férfi támogatta a döntését. Abban maradtak, hogy másnap mindent átbeszélnek. Nem említette neki Williamet, hogy ő min ment keresztül Kirky miatt, de megkérte, hogy kérdezősködjön, volt-e még valaki, aki ugyanígy járt. Vallomásokat akart a férfi ellen, valamit, amivel ők lesznek nyerésben.

Egész délelőtt telefonált, délben tudott csak szusszanni egyet. Majdnem felhívta Williamet, de eszébe jutott, hogy dialízis-nap van. Délre végeztek, a férfi még ezután tett rendet a kezelőben. Nem akarta zavarni. Tegnap vacsoránál érezte, hogy valami történt, mert Maxszel együtt nagyon csendes volt. William utána sem mozdult el a férfi mellől, azt sem tudta, mikor ment lefeküdni. Ökölbe szorult a keze. Max egyre rosszabbul nézett ki és kinézte belőle, hogy megeskette az ápolóját, hallgasson az állapotáról. William pedig hallgatni fog, akármi is történt közöttük.

Korábban ért haza, Millie hiába győzködte, hogy még nézzen át két ajánlatot. Hajtotta az aggodalom. Minden félelme ellenére nevetés fogadta a házba belépve. A dolgozószobából hangokat hallott kiszűrődni. Nyitva volt az ajtó, így megállt a küszöbön. A nagy asztalt, ahol kamasz korában esténként tanulni szokott, most a házbeliek ülték körbe. Meglepő módon William ült az asztalfőn, kicsit elhúzódott a székével. A térdén egy gitárt egyensúlyozott. Az övé volt, Maxtől kapta az egyik karácsonykor.  

- Nem emlékszem erre a dalra – bizonygatta éppen.

Max a telefonján mutogatott valamit, mire a homlokát ráncolta.

- Segíthetek?

- Fiam! – Max jókedvűen fordult feléje. – Ma elég korán hazaértél.

- Nem volt benn sok dolgom. Mi ez a kupaktanács? – állt meg az egyik üres szék mögött.  

- Egyél, kicsim. – Rosemarie, akit a konyhából alig lehetett kimozdítani, odatolt elé egy sós keksszel teli tálat. Teltkarcsú alakján kivételesen nem volt kötény, és hosszú haját is kibontotta. Maxnek dolgozott azóta, hogy a férfi beköltözött a házba.  

- Társasjátékoztunk – mutatott a szanaszét heverő bábukra Lorelai. Az árvaházból került a Judson-házba. Tisztaságfóbiás volt, mindig takarított, pakolászott. Csinos arcához bubifrizurát vágatott, pedig Max egyszer már megfenyegette, hogy ezért kidobja.  

- William ronggyá vert mindenkit – csóválta a fejét Andre.

- Cserébe játszik nekünk pár dalt gitáron – bólintott Martin, aki általában be sem tette a lábát a házba, révén ő volt a kertész. Rosemarie férje alacsony, filigrán férfi volt. Ritkán lehetett hallani a hangját, de nála jobban senki sem értett a növényekhez.

- Valóban? – Frederick megrángatta a nyakkendőjét. Levéve a zsebébe dugta, majd a zakóját a szék háttámlájára terítette. Elkezdte feltűrni az ingujját, miközben odasétált a férfihoz. – Segítsek?

- Megy ez egyedül is.

- Szívesen segítek.

- Kimenjünk? – érdeklődött Max vigyorogva.

Frederick gyerekes módon a nyelvét nyújtotta rá, mire mindenki elnevette magát. Odahúzott egy széket, és leült a férfi mellé. Nem ért hozzá, és nem is segített neki. Egyszerűen nem vette le róla a szemét, hallgatta halk hangját, ahogy énekelt. Vagy egy óra telt el így.

Rosemarie az órára pillantva feljajdult, hogy nem lesz vacsora, mire mindenki észbe kapott, milyen munkákkal maradt el. Max úgy döntött, hogy csatlakozik a konyhában Rosemarie-hez, bár William és Frederick is tudta, hogy ez csak azért van, hogy kettesben maradhassanak.

- Nehéz napod volt?

- Megjárja. – Frederick kinyújtotta maga elé a lábát. – Nektek?

- Minden rendben ment.

- Elmondanád, ha nem így van?

- Ha ő azt kéri, hogy ne mondjam el, akkor hallgatni fogok, de most erről szó sincs.

- Romlott az állapota?

William halk sóhajjal az asztalra tette a gitárt.

- Nagyon kevés az esélye, hogy időben vesét kapjon.

Frederick legyőzte a késztetést, hogy felpattanva járkálni kezdjen. Maga alá húzta a lábát, a térdére könyökölt, és közte összefonta az ujjait.

- Én nem voltam alkalmas donornak.

- Max nem mondta.

- Nem tudja, hogy megvizsgáltattam magam.

- Nem fogadta volna el.

- Tudom, de… én fél vesével is élhettem volna teljes életet.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

William kinyúlt és odahúzta magához. Egészen addig ültek így néma csendben, míg Lorelai nem hívta őket a vacsorához. Az ebédlő felé Frederick megpróbált vidámabb lenni.

- Csütörtökön hazamész a szüleidhez? – A csütörtök volt William szabadnapja.

- Igen, miért? Estére visszajövök.

- Lesz egy előadás az egyik kis színházban. Tony szerzett két jegyet. Nincs kedved eljönni velem?

- Milyen előadás?

- Tony szerint modern.

- Aggódjak?

Frederick nevetve lépett be az ebédlőbe, mire Max kíváncsian bámult rá.

- Soha nem gondoltam volna, hogy William ilyen szórakoztató.

- Az a baj, hogy én sem – sóhajtotta a férfi, és leült mellé.

Vele szemben, Max jobbjára Frederick huppant le, és vigyorogva legyintett.

- Ezt te nem értheted – mondta az idős férfinek.

Ebből persze nagy vita támadt, zengett tőle a ház. Max egy idő után hátradőlve hallgatott, nézte a két férfit, ahogy butaságon veszekednek. Egyikük sem gondolta komolyan egyetlen szavát sem, játékos kihívás volt a hangjukban. Úgy sejtette, hogy a vitát valamelyikük ágyában fejezik be.

Nem lett igaza, mert William megint odaült mellé este virrasztani.

- Menj lefeküdni! – mondta neki.

- Még maradok egy kicsit. – Elővette a tankönyvét és olvasni kezdett.

Frederick csatlakozott hozzájuk, de ő elaludt félóra múlva a telefonja olvasása közben. Végül William ébresztette fel, amikor már Max is mélyen aludt. Egészen a szobájáig kísérte, de mielőtt az ajtó előtt hagyhatta volna, Frederick utána nyúlt. Puha csókokkal borította az arcát, miközben behúzta magához. Az ajtót már ő maga lökte be maguk után, és az ágy felé irányította a férfi lépteit. Könnyű tánc volt ez, mindketten ugyanazt akarták. Egymásba fonódó gyönyört és édes kielégülést.

Az ágyhoz érve már mohón csókolóztak, William fogai könnyedén végigkarcolták Frederick bőrét újabb nyomokat hagyva rajta. Kigombolta az ingét és lerángatta róla. A nadrágot együttes erővel vették le, majd Frederick az ágyra zuhant. Felkönyökölve nézte a vetkőző férfit. Karcsú alakját, ami sápatagon emelkedett ki a szoba sötétjéből. Érte nyúlt, amikor feltérdelt mellé. Magára húzta, felszisszenve-nyögve simultak össze, simították végig a másik testét.

William ajka egyre lejjebb siklott, rátalált a combja hajlatára, onnan apró csókokkal milliméterről milliméterre haladt tovább a merevedése felé. Zihálva vonaglott alatta, felé lökte a csípőjét, fogat csikorgatva küzdött a gyönyör ellen. Még nem. Még nem most. Halk, visszafojtott kiáltással felült, a férfi haját markolva felhúzta magához. Elmerült a szájában, a saját ízét érezte rajta. Maguk közé csúsztatta a kezét, összefogta a merevedésüket, hallotta a gyönyörteli nyögést, ami csak tovább szította a vágyát. Mindkettejükét. Reszketve hódoltak be neki, hagyták, hogy felrobbanjon körülöttük a világ.

Frederick, amikor kinyitotta a szemét, ragyogó mosollyal találta magát szembe. William felette könyökölve gyengéden nézett le rá, elégedett, álmos, mégis a legragyogóbb mosollyal, amit valaha látott tőle. Akkorát dobbant tőle a szíve, hogy még a lélegzete is elakadt.

- Valami baj van? – A férfi aggódóan kisimított egy tincset a homlokából.

- Nem, semmi.

- Akkor jó.

Összebújva aludtak el. William pár óra múlva felébredt, és átment ellenőrizni Maxet. Frederick érezte, ahogy búcsúzóul vállon csókolta. Ez egy olyan kedveskedés volt, amitől mosolyogva aludt vissza.

 

            Csütörtökön elmentek az előadásra, amin Frederick körülbelül a tizedik percben be is aludt. William utána napokig ezzel piszkálta, mert az ő vállára dőlve aludta végig az egészet.

- Mindenki minket nézett – panaszkodott otthon Maxnek.

Frederick a szemét forgatta.

- Holtunalmas volt már a legelső jelenet. – Azt nem mondta, hogy valójában Williamen járt az esze, akit még soha nem látott olyan elegánsnak, mint aznap. Karcsú volt és rettenetesen vonzó a fekete öltönyben.

- Te hívtál el rá!

- Tony csak annyit mondott, hogy úgy kapta egy ismerősétől a jegyeket. Azt nem mondta, hogy jó-e vagy sem.

- Jó volt? – kérdezte Max kíváncsian.

William keresztbe tett lábbal ücsörgött az ablaknál, most épp anatómia könyvet bújt. Felsóhajtott.

- Holtunalmas volt – ismerte el kis habozás után.

- Na, látjátok! – Frederick elégedetten tárta szét a karját.  

- Ettől függetlenül megtisztelhetted volna a színészeket azzal, hogy nem horkolod végig az estét.

- Többet nem megyünk oda – jelentette ki sötéten. – De mehetnénk motorozni – csillant fel a szeme.

- Elvették fél éve az engedélyedet – emlékeztette Max visszafojtott nevetéssel.

- Már visszakaptam, te is tudod.

- Valóban? Miért?

- Ez hosszú történet. – Frederick a szemközti falat szemlélte kedvetlen arccal.

- Figyelmetlen volt – magyarázta Max.

- Miattad. Rosszul lettél.

- Ettől még betarthattad volna a sebességkorlátozást és nem kellett volna elküldened a pokolba a téged megállító rendőrt.

- Ideges voltam. Próbáltam viccel elütni a dolgok élét, de az a zsaru egy barom volt. Meg sem hallgatott. Mindegy, valamelyik este száguldozhatnánk egyet.

- Nem biztos, hogy ezek után mögéd akarok ülni a motorra.

- Gyáva – súgta neki Frederick.

William lapozott egyet, úgy tett, mint aki nem hallotta. Pár órával később viszont Frederick szobájában addig kínozta-őrjítette a férfit, míg annak vissza kellett vonnia az állítását.

Odakint villámlott egyet, egy pillanatra fénypászmába burkolta az ablak előtt ülő alakját. A távolban megdördült az ég, a hangja elnyúló, mély morajlás volt. Esni kezdett az eső, nagy, lapos cseppekben landolt az üvegen.

 

Szombaton elmentek kirándulni, Maxet is magukkal vitték. Jól szórakoztak, de ez főleg a mókamester Fredericknek volt köszönhető. Másnap William végre megismerkedett Tonyval, aki meglátogatta őket egy fiú társaságában. Kiderült, hogy Kirky őt is megkörnyékezte, de Gerald akkoriban egy bokszolóval járt, és tőle tartott. Viszont ismert két másik srácot is, akikkel a férfi szintén bepróbálkozott. Ez olyasmi volt, amitől Frederick egészen fellelkesült, de William arcát látva inkább hagyta elterelődni a témát.

A következő héten elmentek kettesben egy borászatba, egy óra volt oda az út, de cserébe hatalmas szőlőbirtok tárult a szemük elé a teraszról. A vacsorára várva kisétáltak ide, körülöttük többen beszélgettek. Ment le a nap, meleg narancsvörös fénybe vonta a végeláthatatlan szőlősorokat. Lélegzetelállítóan szép látvány volt.  

- Gyönyörű ez a hely.

- Nagyon szép, valóban. Sean mesélt erről a helyről, valamelyik pasijával volt itt nemrég. Igaza volt, tényleg népszerű.  

- Valamelyik pasijával?

- Még nem találta meg az igazit.

William a márványkorlátnak dőlve próbálta gondolatban beazonosítani Frederick barátját.

- Ő a sárkánytetoválásos – villant aztán be neki.

- Igen, ő. Enrico készítette neki, mindig igazít rajta valamit.

- Azt hittem, hogy ők egy pár.

- Csak barátok. – Frederick nem tette hozzá, hogy Sean szerelmes Enricóba és azért engedi neki, hogy televarrja a testét. Enrico viszont hetero volt.

- Te nem akartál?

- Mit?

- Tetkót.

- Nem szeretem a tűt.

- Nem láttam, hogy gondod lenne vele Max kezelései alatt. Volt, hogy ott ültél mellette.

- Amíg nem felém közelítenek vele, addig semmi gond. Ne nézz így!

- Hogyan? – William jól szórakozott rajta.

Frederick szemrehányóan csóválta a fejét.

- Kinevetsz.

- Dehogy. Ha nem félnél a tűtől, mit varratnál magadra?

- A neved.

- Ha szakítunk, akkor utánam még egy Williamet kell keresned. Nem lesz sok a jóból?

- Miért, most járunk? – Frederick közelebb lépett, nem foglalkozott azzal, hányan vannak a teraszon. Erről mostanáig nem beszéltek, egyikük sem erőltette, valahogy eddig így volt jó.

Elkomolyodva szemlélték a másik arcát.

- Mr. Rhodes? – Egy pincér jelent meg mellettük. – Kérem, kövessenek az asztalukhoz!

Néma csendben ettek, holott általában Fredericknek be nem állt a szája. William látta, hogy több nő is feléjük pillant. Az egyik például rá is mosolygott a mellettük levő asztaltól. Nem viszonozta, mire sértődött pillantás volt a válasz. Frederick megkóstolt néhány bort, látszott, hogy ért hozzá. Mindegyiket megvette, nem is akarta tudni, mennyibe fognak neki kerülni a palackok. Ő csak ásványvizet kortyolgatott, amin a pincér eléggé megütközött, de nem szólt semmit.

Vacsora után visszasétáltak a teraszra. Megcsappant odakint a létszám, lehűlt a levegő, mostanra kellemes félhomály lett. Lesétáltak a lépcsőn a szőlőig.

- A szőlőt megkóstoltam volna – jegyezte meg William, miközben zsebre dugta a kezét.

- Miért nem mondtad odabenn a pincérnek?

- Csak most jutott eszembe. – Hirtelen kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfiét. – Akarsz járni velem? Nem igazán a te köreidből való vagyok, de megpróbálhatnánk.

- Mi számít az én köreimnek? – Frederick elvigyorodott. Megszorította a kezét, közelebb lépve hozzásimult. – Kedvellek és jól érzem magam veled, ez az, ami számít. Különben is, elég sokáig futottam utánad, hogy most ne mondjak nemet.

William erre felhorkant, és hagyta, hogy kiforduljon az ölelésből. Homlokát ráncolva figyelte, ahogy elindul a sorok mentén. Nem ment messzire, a levelek között kotorászott.

- Mit csinálsz?

- Ezeken van szőlő.

- Ne tépkedd le!

- Nem tépem… - Frederick elmélyült igyekezettel próbált levenni két fürtöt.

- Segíthetek az uraknak? – A kíváncsi hang gazdája egyszerű vászonnadrágot és fehér inget viselt. Alacsony, keménykötésű volt, az ötvenes évei elején járhatott.

- Öhm, hát, én… - Frederick a háta mögé rejtette a kezét, amiben már ott markolt egy fürtöt. – A barátom nem iszik alkoholt, de megkóstolta volna a szőlőt, és láttam, hogy van ezeken…

A férfi végigmérte mindkettejüket. Mindig is büszke volt arra, hogy jó szeme van az emberekhez, no, és természetesen a szerelemhez. A vendégeit látta bent, nem beszélgettek, de jól látszott, hogy összetartoznak abból, ahogy egymás felé mozdultak. Nem tartott kiselőadást arról, hogy mit illik és mit nem, helyette inkább szakértő mozdulattal levett még vagy öt fürtöt. Frederick kezébe nyomta őket.

- Ezek a legfinomabbak – jelentette ki büszkén.  

- Tényleg? Köszönjük! Mivel tartozunk?

- Legközelebb kérjenek.

- Sajnálom. Köszönjük!

William ugyan nem nevetett, sőt, megállta mosoly nélkül, de a szeme gyanúsan csillogott, és a szája remegett a visszafojtott vigyortól.

- Az egész a te hibád! – suttogta neki, amikor már a kocsi felé tartottak. A kezében a borok mellett ott volt papírzacskóban a szőlő is. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha bort innál! De neeem, neked inkább a szőlő kell!

- Nem mondtam, hogy tépd le…

Frederick egész este morgott emiatt, amit csak otthon hagyott abba, amikor William a szőlőszemeket a meztelen testéről eszegette le.       

 

            Frederick aggódva pillantott az órára. Max felnézett a cikkből, amit olvasott.

- William nem hívott még mindig?

- Nem. Kezdek aggódni. Ilyenkor már vissza szokott érni.

Kint ültek a teraszon. Jó idő volt, bár mostanra ki kellett hoznia egy plédet a férfinak. Csütörtök volt, William megszokott szabadnapja. Még reggel elment otthonról, hogy meglátogassa a családját. Máskor négy és öt óra között vissza szokott érni, de most nem volt sehol.

- Talán valahol baleset volt, és elterelték a forgalmat.

- Jobban örülnék, ha Andre fuvarozná.

- William felnőtt ember.

- Tudom.

Az elmúlt hetekben, ahogy az ősz lassan kiteljesedett, ezzel újra és újra szembesült.

- Tud magára vigyázni.

- Ezt is tudom, de az a szemét Kirky nagyon csendben van.

Max levette az olvasószemüvegét. Hátradöntötte a fejét, fáradtan lehunyta a szemét. Az utóbbi időszakban egyre fáradtabb volt, nem volt étvágya, és emiatt sokat fogyott. A kezelések sem használtak úgy, ahogy kellett volna. William sokat konzultált a kezelőorvossal, aki az utóbbi egy hétben kétnaponta kijött hozzájuk. Nem sok jóval kecsegtette őket.

- Talán ő jött meg – fülelt.

Egy autó hangja hallatszott a kapu felől.

- Ez nem William kocsija – rázta a fejét Frederick, ahogy elsétált a terasz széléig, hogy rálásson. A homlokát ráncolta, majd zavartan hátrapislogott a válla felett.

- Ki az?

Frederick nem válaszolt, helyette elsietett. Max a fejét ingatta, és visszatemetkezett a cikkbe. Amíg lekötötte magát az olvasással, nem félt és nem gondolkodott. Érzékelte, hogy valaki megáll mellette, így fel sem nézve mondta.

- Én a te helyedben inkább Kirky egészsége miatt aggódnék. William nagyon ideges, ha szóba kerül, félek, eltöri pár csontját, ha összefutnak. – Felkuncogott. – Azt hiszem, William is az a típusú férfi, aki egy kutya türelmével hagyja, hogy bántsák, de ha a szeretteit támadják, kimereszti a fogait.

- Érdekes jellemzés, de ki az a William?

A hangra megdermedt. A tablet kiesett a kezéből, csak a mellette álló férfi ügyességén múlott, hogy nem ért földet.

- Te mit keresel itt? – Alig akart hinni a szemének.

Elliott sokat fogyott, még több ősz szál lett a hajában. A tekintete nem változott, ugyanazzal a melegséggel nézett rá, ahogy mindig.

- Miért hívtál fel a múltkor? – A tabletet a mellettük álló kovácsoltvas kisasztalra tette.

- Az hetekkel ezelőtt volt.

- Miért hívtál fel? Miért nem szóltál bele? – Elliott keményen összepréselte a száját.

- Véletlen volt – nyögte ki.

- Véletlen?

- Igen. Nem kellett volna idejönnöd. Menj el!

- Beszélnünk kell! – Elliott mély levegőt vett, szörnyű volt így látnia a férfit. Három hónap alatt mennyit romlott az állapota. Törékeny volt, mintha üvegből lett volna és bármikor összetörhetne. Elszorult a torka tőle.

- Azt akarom, hogy menj el! Soha többé ne gyere ide! – Max az udvarra szegezte a pillantását.

- Mi van akkor, ha én nem akarok elmenni? Kidobsz?

- Andre megteszi helyettem. Nem is értem, Ricky miért engedett be.

- Telefonon hívták, és különben is, ő lenne a legutolsó, aki kidobna. – A férfi keze ökölbe szorult. – Miért nem te teszed meg?

- Mert én nem tudom, amint látod! – Max a fogai között szűrte a szavakat.

- Addig nem megyek sehová, amíg nem te magad teszed meg! – Elliott lehajolt, hogy egy vonalba kerüljön a szemük.

Nézték egymást. Elliott szeme könnyes volt. Max meg akarta ütni, de a férfi könnyedén elkapta a csuklóját.

- Menj el! – Könyörgés volt ez, nem elutasítás. – Csak menj el!

- Nem. Bolond voltam, hogy megtettem, amikor erre kértél. Elpazaroltunk három hónapot! – Letérdelt elé, már a kezét fogta. – Lehetett volna még három szép hónapunk…

- Nem akarom, hogy itt legyél! Épp elég, hogy Ricky nem akart itt hagyni…

- Neki volt igaza. Bátrabb volt, mint én. Annyira sajnálom, hogy elmentem!

- Én kértelek rá. – Max remegő kézzel érintette meg a férfi arcát. – Szerettél annyira, hogy megtedd.

- Szeretnem kellett volna téged annyira, hogy itt maradjak. Gyáva voltam. Nem akartam végignézni, hogy meghalsz, ha netán nem lesz időben donor. Istenem, egy önző barom vagyok! Bocsáss meg!

- Nincs miért. Csak azt tetted, amit akartam.

Megölelték egymást. Max ekkor kezdett el sírni. Mennyivel egyszerűbb lett volna búcsút mondani az életnek, ha nincs miért élnie. Rickynek itt volt William, s remélte, Elliott is talál valakit. Ám Elliott most szorosan ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. Egyszerre gyűlölte és szerette érte.

- Max… - Ricky hangjára mindketten felnéztek.

A férfi sápadtan sétált közelebb. Telefont szorongatott a kezében.

- A kórház volt. Van donor.

- Mi?

- Balesetes férfi. Harmincas. Egészséges. Reggel vitték be. A szerveit transzplantációra ajánlotta fel. Életben tartják, de…

Egy ideig egyikük se tudott megszólalni. Max mondta ki, ami kettejük fejében megfordult.

- Hol van William?

- Ki van kapcsolva a telefonja. – Fredericknek rettegés volt a hangjában.

- Ki az a William? – Elliott erre a kérdésre még mindig nem kapott választ.

- Ricky barátja és amúgy az ápolóm. Reggel elment a szüleit meglátogatni, de azóta nincs hír róla. Megbízható, rendes fiú.

- Illik rá a kórház leírása?

Max és Frederick összenéztek.

- Igen. – Frederick lehunyta a szemét. Forgott körülötte a világ. Ezt nem teheti vele a sors…

- Talán mégsem jó az a leírás… - Elliott a terasz lépcsője felé nézett.

Karcsú alak lépdelt felfelé szakadt farmerben, vérmocskos ingben, felkötött karral. Véraláfutásos volt az arca, a nyakán is volt kötés. Fáradtnak és megviseltnek látszott. Megtorpant, amikor meglátta őket.

- Hűvös van már – szólalt meg rekedten. – Maxnek odabent lenne a helye.

Frederick rábámult.

- William…

- Hé, ez fáj! – A férfi feljajdult, ahogy odarohant hozzá és megölelte. Ennek ellenére nem akart kibontakozni az ölelésből. – Minden rendben. Nincs semmi baj.

- Hol voltál? Mi történt? – Frederick érezte, hogyan önti el a düh. – Kirky? Ő volt?

- Nincs semmi baj.

- Ezért megölöm!

- Már nem kell. Halott. – William tompán válaszolt. – Megöltem.

Frederick a szemébe nézett. Nem kérdezte, hogy van, csak ölelte.

- Sajnálom.

- A rendőrök hoztak haza, majd titeket is ki akarnak hallgatni. Kell egy ügyvéd.

- Lesz ügyvéd. Emiatt ne aggódj.

- Nem aggódom. Fáradt vagyok. Menjünk be és mindent elmesélek.

- Azt hiszem, a fontossági sorrenden változtatnunk kell.

- Mi történt?

- Mennünk kellene a kórházba.

- Miért?

- Van donor.

Williamnek kellett pár másodperc, míg felfogta a szavak értelmét. Megkönnyebbülten felsóhajtott, de ezzel meg is ingott.

- Adjatok félórát, míg összeszedem magam – kérte. – Utána összepakolok Maxnek, és mehetünk.

- Megoldom.

- Tudom, de én vagyok az ápolója.

- Alig állsz a lábadon!

- Nincs semmi bajom, csak szükségem van egy zuhanyra és némi fájdalomcsillapítóra.

Elliott Maxre pillantott, aki az ő kezét fogva csóválta a fejét.

- Mindig ezt csinálják? – kérdezte tőle.

- Egész szórakoztatóak – bólintott Max. – Nem tudom, mihez kezdtem volna nélkülük az elmúlt hónapokban.

- Mindjárt jövök! – William dűlőre vitte a vitát, és elindult be a házba.

Frederick követte.

- Kérlek!

- Tudom, mire vagyok képes!

- Ebben nem kételkedem, de épp az előbb mondtad, hogy megöltél egy embert!

- Megérdemelte.

- A francba, William! – Frederick utolérte a szobájuk folyosóján, és a vállánál fogva megperdítette. Nekiszorította a falnak. A férfi fájdalmas, űzött tekintetét látva a mellkasára tette a kezét. A vad szívverést a tenyerén érezte. – Megtámadott?

William szívdobbanásnyi szünet után válaszolt.

- A húgom engedte be, mert azt mondta neki, hogy a barátom. Csak apu nem volt otthon. Ki akartam dobni, de teljesen begőzölt. Fegyvere volt. Egy pisztoly. Azzal fenyegetett. Az egész egy rémálom volt. – Elgyengülten előredőlt a férfi karjaiba, a vállára hajtotta a fejét. – El kellett tőle vennem, mielőtt valaki megsérül. Meglőtte a karom. Miközben verekedtünk, a pisztoly megint elsült. Gyomron lőtte önmagát.

- Önvédelem volt, William.

- Megpróbáltam megmenteni, de nem sikerült.

- Nincs semmi baj. – Frederick a hátát simogatta, hogy megnyugtassa.

William lassan átkarolta a derekát, és felemelte a fejét.

- Végig az járt a fejemben, hogy nem győzhet, mert haza akarok jönni hozzád.

- A kórházból azzal hívtak fel, hogy egy férfi balesetet szenvedett, aki Max donorja lehet. A leírás illett rád. Épp a sorsot átkoztam, amikor megjöttél.

William ekkor elnevette magát.

- Szeretlek! – súgta gyengéd csók kíséretében.

Frederick elmosolyodott.

- Én is szeretlek!

Eltámogatta a férfit a szobájáig, és segített neki levetkőzni és megmosakodni. Nem szólt semmit a kék foltok láttán, de az arca mindent elmondott.

William már öltözött, amikor hirtelen megkérdezte.

- Ki volt az a pasi Max mellett?

- Elliott, Max élettársa. Összevesztek három hónapja, de Elliott most visszajött.

- Csak így? – William csettintett egyet.

- Max marta el magától. Nem akarta, hogy végignézze, ahogy leépül.

- Elmegyek egy napra, és mennyi minden történik, mire hazaérek…

Frederick örült, hogy a férfi úgy tekint a Judson-házra, mint az otthonára.

- Ha Max jól lesz, tarthatnánk kettős esküvőt.

William ránézett. Láthatóan erősen töprengett.

- Néha nem tudom, hogy viccelsz-e – vallotta be. – Te most megkérted a kezem?

- Nem kell most válaszolnod. – Frederick huncutul rámosolygott. Ragyogott a tekintete és ragyogó volt a mosolya.

Imádta érte, mert ezért a mosolyért ma úgy harcolt, ahogy magáért eddig sohasem. Most döbbent rá, hogy azért, mert ez a mosoly valójában az övé, csak neki szól. Nem Maxnek, nem a barátoknak, nem a külvilágnak.

Sajgott mindene, zúgott a feje, a feje tetejére állt az élete. Ebben a pillanatban azonban semmi más nem volt fontosabb, minthogy viszonozza ezt a mosolyt. A mai napja után töredezett és halovány volt ugyan, de megfogadta, hogy gyakorolni fogja. Minden nap mosolyogni fog. Nem csak Frederickért, hanem önmagáért is.

Ép karjával átkarolta a férfi vállát.

- Menjünk a kórházba!  

Max a szobájában volt, már öltözködött. Elliott segített neki. A feszültséget vidámsággal palástolták. William előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ők ketten tényleg egy pár. Max mondatát Elliott oda sem figyelve fejezte be. Egyszerre nyúltak dolgokért, aztán jót nevettek rajta. Mintha az elmúlt hónapokat nem is töltötték volna külön.

A hátuk mögött az ablakon keresztül látni lehetett, hogy megy le a nap. Vörösarany és narancsvörös árnyalatúvá festett mindent, a kék égboltot, a szürkésfehér felhőket, az őszbarna leveleket, az üvegen keresztül a szobát. Meleg és reményt adó színek voltak, és Frederick hinni akarta, hogy a következő őszt is együtt töltik majd.

S ha idén nem is, de jövőre kimehetnek a kertbe és szétrugdalhatják a falevélhalmokat Williammel, amíg Maxék a vastag plédbe burkolózva a teraszon meleg teát isznak majd. Nem, William valószínűleg nem fogja tönkretenni Martin munkáját, de az talán nem lesz az ellenére, ha belelöki a levelek közé, és elcsábítja.

- Mi jár a fejedben? – William gyanakodva szemlélte álmodozó mosolyát.

Nem válaszolt, csak a fejét ingatta. Mit mondhatott volna? A jövő ősz még távoli volt, akár az esthajnalcsillag, viszont amíg nem vesztette el a hitét, addig ott volt a remény egy szebb holnapra.

 

            Egy évvel később egy ragyogóan meleg őszi napon Frederick rávette Maxet és Elliottot, hogy kiköltözzenek a teraszra. Rosemarie forró teát küldött Lorelai-jal nekik, és amíg a két férfi valami aznap hallott pletykáról beszélgetett, addig ő kézen fogta Williamet. Sétára indultak a kertben, kikerültek két nagy levélkupacot is. William fáradt volt, rezidensként rengeteget dolgozott.

- Mit is csinálunk mi itt? – kérdezte gyanakodva.

- Sétálunk.

- Megint lampionokat kell leszedni a fákról?

- Jobbat találtam ki.

- Valóban? – William szája sarkában derűs mosoly jelent meg. Megállt, visszahúzta a karjaiba a férfit is. – Jobban örültem volna, ha a szobánkban találsz ki valamit. Egy hete alig láttalak – sóhajtotta, és a nyakába fúrta az arcát. – Hiányoztál.

- Te is. Gyere egy kicsit errébb! – húzta jobbra egy lépésnyit.  

- Miért? – William döbbenten felkiáltott, és széttárt karokkal belezuhant egy hatalmas levélkupac kellős közepébe, ahová teljes erőből lökte. Prüszkölve, levegő után kapkodva nézett fel rá. – Megőrültél?! – Nem ütötte meg magát, a levelek felfogták az esését. A kupac szétzilálódott, fehér ruháját beborították a bíborbarna levelek.

Ebben a pillanatban megdöbbentően fiatalnak és sebezhetőnek látszott. Gyönyörűnek. Elindult feléje, a fején át húzta le magáról a pólót. Megállt a lába előtt, onnan nézett le rá, miközben nekiállt kigombolni a nadrágját. Hűvös volt, libabőrös lett a bőre, de a szája kiszáradt attól a sötét tekintettől, ahogy William bámult rá. Jobban mondva a baloldali csípőcsontjára. Valamiért ez volt a teste legérzékenyebb pontja, a férfi ajka mindig itt időzött a legtöbbet. A William név fekete tintával került rá, karcsú és elegáns betűkkel. Mestermű volt a nyári napon barnára sült bőrön.

- Meg fogsz fázni… - William hangja soha nem hallott rekedt volt. Édes gyönyör volt a dallama.

Rámosolygott, az őszi, már erejét vesztett napsugarak körbefonták vékony alakját. Letérdelt, engedte, hogy a férfi az ölébe húzza. Hozzásimult. William eltolta annyira, hogy óvatosan megérinthesse a tetoválást.

- Enrico műve?

- Nem tetszik?

- Ez gyönyörű. Mikor csináltattad?

- Egy hete. Enrico adott valami kenőcsöt, hogy gyorsabban gyógyuljon, de nem volt rá szükség. Életem végéig hallgathatom viszont, hogy cikiznek majd a tűfóbiám miatt.

- Mégis végigcsináltad. Miattam?

- Meg szerettelek volna lepni vele.

- Köszönöm! Nagyon bátor vagy.

- Dehogy. Előtte egy órát hisztiztem, mint egy tinilány.

William felnevetett. Magához ölelte, puha csókot nyomott az ajkára, amiből hosszú, egyre forróbb csók lett. Zihálva váltak szét. William ajka bejárta a nyakát, a mellkasát, átfordulva beletemette a levelek közé. Ajkával simogatta a hasát, nyelvével követte a fekete betűket. Frederick meg-megvonaglott, ziháló lélegzetvétele felmelegítette a levegőt körülöttük. Száraz avar illata fonta körbe őket, a levelek puhán simogatták a bőrüket.

- William? – Felnézett rá, amikor abbahagyta, és fölébe hajolt. – Valami baj van? – érintette meg az arcát. – Martin ma szabadnapos, ha attól félsz, hogy rajtakap minket.

- Frederick, hozzám jönnél?

Eltelt talán fél perc is, mire felfogta a kérdést. Döbbenten meredt a férfira. Valamiért mindig úgy gondolta, ezt a kérdést neki kell feltennie. Egyszer már fel is tette, és megfogadta, hogy ha Max felgyógyul, akkor megkérdezi újra. Max már sokkal jobban volt, a szervezete elfogadta az új vesét, amivel kapott még egy esélyt az életre. Ő mégis halogatta a dolgot, tudat alatt talán attól félt, hogy a férfi túl korainak tartja a házasságot.

- Hé, nehogy sírj nekem…  

- Nem sírok… - Fátyolos hangon tiltakozott, William arca és a fejük fölé boruló lombkoronák mégis összemosódtak a szeme előtt. – Szeretlek! – karolta át a férfi nyakát, és magára húzta.

William ránehezedett, a száraz levelek zörögtek-suhogtak alattuk. Az ajkuk megtalálta egymást, Frederick hagyta, hogy ő kerüljön felülre. A férfi lesöpörte csupasz hátáról a ráragadt leveleket. Felkönyökölve csókolgatta a mellkasát, az oldalát, és aztán megint megtalálta a csípőcsontját. Csak csókolta, ajkával puhán simogatta, dédelgette, nyelvével becézgette. Az őrületbe kergette.

Közösen húzták le róla a nadrágot. William inge a leveleken kötött ki, arra döntötte rá, hogy meztelen testét simogathassa. Kikapcsolta a saját nadrágját is, összesimította a merevedésüket, zihálva kényeztette mindkettejüket. Ujjai Frederick combjába mélyedtek, feljebb húzta a lábát, hogy beléhatolhasson. Elakadó lélegzettel csúsztatta mélyre a középső ujját, pontosan érezte azt, hogy Frederick készült erre a szeretkezésre. Puha és befogadó volt, forró és nedves. Meg sem lepődött, amikor a férfi a nadrágja után tapogatózott, és a zsebéből óvszert vett elő.

Felületesen szedte a levegőt, ahogy lassan elmélyedt benne. Frederick karcsú teste ívbe hajolt a karjaiban, az ajka elnyílt. Barna bőrével beleolvadt az őszi színek közé, mintha erdei tündér lett volna. Dehogy tündér! Egy bosszantó kis kobold, aki huncut vigyorával teljesen megbabonázta. Föléje hajolt, ajkára simította a száját, beszívta az illatát, magára itta a vágyát. Újra és újra elmerült benne, nem hitte, hogy lehet fokozni szeretkezéseiket, de tévedett.

Egy év alatt egymáshoz idomult a testük, mozdulatra felelt mozdulat. Ösztönösen érintették egymást, lehunyt szemmel is pontosan tudva, hol a másik legérzékenyebb része. Mi váltja ki nála a legvadabb gyönyört. Mitől kiált fel hangosan. Mitől akad el a lélegzete. Mitől homályosul el a tekintete. Mitől feszül karcsú ívbe a gerince.

Ez volt a legtökéletesebb pillanat, amit valaha átéltek. Harmóniában mozgó testük összeolvadt egy egésszé, verítéket szárított fel rajtuk a könnyű szellő. Meleget hozott, nem is olyan messziről egy énekesmadár hangját, az ősz illatát, finoman perzselő gyönyört, amire nem voltak szavak.

Reszketve, zihálva kapaszkodtak egymásba. Frederick mély levegőt vett, hogy meg tudjon szólalni.

- Igen. – Nem kellett magyaráznia, mire gondol, William értette.

- Szeretlek!

- Én is.    

Sokáig tartott, mire összeszedték magukat és felöltöztek. Egymást átkarolva ballagtak vissza a házhoz. Maxék még kint voltak a teraszon, Elliott messziről integetett nekik.

- Szerinted sejtik, mit műveltünk?

- Nehezen tudnánk letagadni. Falevelek vannak a hajadban – vigyorodott el elégedetten Frederick.

William a hajához kapott, és beletúrt. A földre dobta a két levelet, ami beleragadt.

- Már megint… - dünnyögte. Rápillantott. – Neked meg levéldarabok – állapította meg jókedvűen.

Frederick megrázta a fejét, a haját fésülte az ujjaival, míg megszabadult az utolsótól is.

- Mi az?

- Mi?

- Olyan furán néztél.

William ajkán az olyannyira ritka, bensőséges mosoly jelent meg.

- Csak megállapítottam, hogy melletted nem lesz soha unalmas az életem.

- Unalmas életre vágysz? Lehet, hogy nem orvosnak kellene menned.

William felnevetett. Átölelte a derekát, gyengéd csókot nyomott a szájára.

- Menjünk be! Max megfázik még a végén.

- Igenis, doktor úr! – Frederick játékosan szalutált.

Nevetve folytatták az útjukat. Max Elliott kezét fogva boldogan figyelte őket.

- Remélem, nem fáztatok fel!

- Max!

- Ne Maxezz itt nekem, Elliott! Tudod, hogy igazam van!

- Menjünk be! – szólt rájuk finoman William.

- Ne is figyeljetek rá! – Elliott elvigyorodott. – Csak irigykedik, mert ő nem hentereghet a kertben.

- Jó nekem az ágyam is. Öregszem, és megszoktam a kényelmet.

Mindenkiből kitört a nevetés. Együtt sétáltak be, Frederick maradt legutolsónak. Visszanézett a teraszajtóból a kertre. Még soha nem volt ilyen csodálatos az ősz, mint idén…

 

Vége