Piszkos kis titkok

1. fejezet

 

Úgy futott, mintha maga mögött tudta volna hagyni a gondokat, amelyek nyomasztották. A kényelmesen sétálgatók között szlalomozva észre sem vette a riadt tekinteteket. Kifulladva, levegő után kapkodva zuhant végig a park zöld füvén, amely még enyhén nedves volt a lassan felszálló reggeli párától. Széttárta a karját és úgy fújtatott, akár egy gőzmozdony.

Azon gondolkodott egészen idáig, hogy miért költözött ebbe a nyavalyás kisvárosba, amely még a térképen sem volt feltüntetve?! Olyan nyugis élete lett volna mondjuk az ország túlfelében. De nem. Neki itt Weatherlyben kellett könyvesboltot és házat vennie, mert első pillantásra megfogta a csendes porfészek nyugalmas bája. Szöges ellentétben állt a nagyvárossal, ahol élt és dolgozott. Élete legnagyobb baklövését követte el vele.

- Valami baj van, Mr. Hill? – Sötét árny vetült föléje.

Tökéletesen megtestesítette jelenleg az életét. Főleg, hogy a seriff magasodott fölötte, aki akár a város arca is lehetett volna. Aiden Stanley Wood ugyanis pontosan olyan volt, mint Weatherly. Végtelen nyugalmából valószínűleg az sem tudta volna kimozgatni, ha feldarabolt hullát talál a kiskertjében. Amiben amúgy a pletykák szerint az egész környék legszebb virágai nőttek.

- Miért lenne? – próbált normálisan beszélni, de nem igazán ment. Mostanában elhanyagolta az edzéseket, és ennek most látta a kárát.

- Úgy rohant végig a városon, mintha az ördög üldözte volna.

- Mondhatjuk. – Erőt vett magán és felállt. – Tudja, az utóbbi időben kényelmesebb volt elterülni a fotelban, mint kijönni futni.  

- Ismerős.

Nem nézte volna ki a seriffből, hogy képes öt métert futni, de remélte, hogy ez nem látszik az arcán.

- Az ember nem lesz fiatalabb, muszáj odafigyelni a kondimra.

- Ez így van, ám legközelebb ne hozza rá a frászt a járókelőkre. Weatherlyben mindenki sétál. Itt senki sem rohan sehová.

Ez már feltűnt neki.

- Lakat alá tenne érte?

- Lehet. – Volt valami Wood hangjában, amitől felállt a szőr a hátán.

Egymásra meredtek. A férfinak ragyogó kék szeme volt, olyan, akár nyáron a tiszta égbolt. S azt suttogták a városban, hogy a lelkekbe lát vele. Nagy volt a gyanúja, hogy a seriff, ha nem is lát bele a lelkébe, piszkos kis titkait nagyon is sejti. Kiverte tőle a hideg veríték.

- Jó futkározást! – Wood biccentett, majd kényelmes léptekkel a kocsijához ballagott.

Karcsú volt, olyan vékony, hogy átérte volna a derekát a kezével. Agyonmosott farmert és bakancsot viselt. A farmer a fenekére és a csípőjére feszült, pont a megfelelő helyeken. A világoskék ing kiemelte inas vállát és a szeme színét. Ahogy beült a kocsiba, hátratúrta a haját. Vetett egy féloldalas pillantást rá, és elhajtott. Ő meg állt, és nem mert fennhangon káromkodni. Még a végén valaki feljelenti a körülötte sétálgatók közül, és tényleg egy éjszakát a seriff őrizete alatt tölthet. Kezdte megutálni új otthonát.

Lassú kocogással hazafelé indult. A zöldséges előtt megállt, vett pár narancsot. A pénztárnál mögötte valaki a Hamilton gyerekről susmorgott, mire szinte úgy menekült ki az üzletből. Élete keresztje, amitől nem menekülhet. Most ugyanis az egész város David Hamilton meggyilkolásának lázában égett. Mindenki tudott valamit, mindenki sejtett valamit, mindenki látott valamit. Az igazság egy részét azonban csak ő tudta. No meg a gyilkos. Ebbe bele fog őrülni.

 

A seriff figyelte, ahogy Hill szinte futólépésben távozik a zöldségestől. Arca merev volt, feszültsége még az utca túloldaláról is látszott.

- Érdekes. – Munkája során megszokta, hogy fennhangon beszélget önmagával. – Ennyire felkavaró lenne gyümölcsöt venni?

A városka pszichológusa már kifejtette neki, hogy emiatt egyszer szívesen elbeszélgetne vele terápia címén. Megköszönte, és azóta is úgy kerülte a fickót, mintha leprás lett volna.

- Vajon mi a te titkod, Hill? – kérdezte, és nézte az egyre távolodó férfit. Sóhajtott egyet és nem követte. Inkább hazahajtott, hogy megetesse a kutyáját.  

Tíz éve is megvolt már, hogy a városba költözött. Nem ez volt a célállomás, de maga sem tudta, hogyan kötött ki a Mamánál. Mama a város szélén lakott, majdnem az erdőben, vadregényes otthont mondhatott magáénak. Azt beszélték róla, hogy boszorkány és kortalan. Nos, Mama nem volt kortalan és sajnos, nem is halhatatlan. Egyik reggel holtan találta az ágyában.

Hosszas huzavona után a hatóságok megengedték, hogy az erdő szélén, a kis birtok határán temesse el. A temetkezési vállalkozó küldött egy embert, aki felügyelte, hogy minden a szabályok szerint történjen, de amúgy nem segített semmit. Nem is várta el tőle. Mama megérdemelte, hogy törődjön vele halálában, miután az asszony törődött vele, amikor ideérkezett. Szeretetet kapott tőle, amit a családjától soha, és végre lett egy otthona, ahol jó volt lenni és ahová jó volt hazatérni.

Maga sem tudta, mi lesz vele Mama halála után. A temetés után kiült a terasz lépcsőjére, amit ideérkezésekor maga javított meg és bámulta a kertet, amit együtt gondoztak. Kíváncsian nézte az elegáns kocsit, ami megállt az övé mögött. A városi ügyvéd a kezébe nyomta a végrendeletet, amely szerint mindennek ő mostantól a tulajdonosa, aláíratott vele vagy ötven oldalt, aztán nagy porfelhő közepette elhajtott.  

Nem tellett bele két hónap és munkája is lett. Igaz, a mai napig nem volt világos, hogyan lett seriffhelyettes, de miután a verekedéshez nagyon értett és még az emberek is szerették, azt gondolta, miért ne? Egy nyárral később leváltotta Sandford seriffet, aki nyugdíjba ment és azóta élte nyugalmas kis életét, mint Weatherly rendőrfőnöke. Aztán idén minden megváltozott.

A városba költözött a vonzó nagyvárosi agglegény, John Nathaniel Hill és nyitott egy könyvesboltot a városka legforgalmasabb utcájában. Felkavarta vele az állóvizet. Minden nő őt akarta, kimondatlanul és kimondva is. Minden férfi rá akart hasonlítani és őt akarta havernak. Hill azonban nem nézett meg egy lányt sem, nem ment el sörözgetni senkivel, azt mondta mindenkinek, pihenni akar. Nem fejtette ki, miért, viszont volt valami ilyenkor a szemében, amitől az emberek nem mertek tovább faggatózni.

Aztán fél évvel később, vagyis két és fél héttel ezelőtt valaki meggyilkolta a főiskolás David Hamiltont…

Aiden kiszállt a ház előtt.

- Ki kér reggelit? – Hajnalban ment el hazulról, állatkái akkor még vígan durmoltak.

Jeanette, az öreg és félvak labrador nagyot szusszant a teraszon, és fektében csóválni kezdte a farkát. Felballagott hozzá, megvakarta a füle tövét, majd elkiáltotta magát.

- Rozmaring! – A macska persze nem volt sehol.

Adott enni és inni Jeanette-nek, majd Rozmaring keresésére indult. Jeanette Mama kutyája volt, de Rozmaringot ő találta vagy öt éve a rozmaringágyások között. A tenyérnyi kiscica azóta négykilós vadmacskává nőtte ki magát. S imádott a rozmaringon heverészni, főleg reggelente, amikor odasütött a nap.

- Nem vagy éhes? – Guggolt le hozzá.

A macska felpislogott rá és szeretetteljes dorombolásba kezdett. Törökülésben leült melléje, és a nap felé fordította az arcát. Önkéntelenül is Hill jutott az eszébe, ahogy a füvön lihegett kiterülve, mint egy… Megrázta a fejét. Jobb lesz, ha a férfit sürgősen kiveri a fejéből. Még akkor is, ha nagy volt az esélye annak, hogy rajta kívül ő az egyetlen meleg a városban. Mármint szóba jöhető, vonzó meleg pasi.  

- Szerintem tud valamit a Hamilton gyerekről, Rozmaring – dörmögte, amikor a macska odadörgölőzött hozzá. Morgással egybekötött nyávogás volt a válasz. Bólintott rá. – Igen, lehet, hogy csak azért akarom őket kapcsolatba hozni, mert így van okom körülötte legyeskedni, de te is tudod, hogy nem vagyok jó a randizásban. S különben is, mi van, ha tévedek?

Rozmaring erre felpillantott rá, óarany szemében volt némi lesajnálás, amitől kutyául érezte magát.

- Te könnyen beszélsz! Ivartalanított vagy, nincsenek olyan problémáid, mint a párkeresés, de én mit csináljak?!

Rozmaring erre megkarmolta és amíg a karmolást dörzsölte sziszegve, királynői vonulással a ház felé indult, hogy megegye a reggelijét.   

Aiden felsóhajtva körbepillantott a kerten. A szabadidejében gazolt, gyógynövényeket és virágokat ültetett, s lassan az egész birtok egy nagy virágoskertté vált. Mama sírját rózsa borította, amely egész évben ontotta az illatos virágokat. Egyszer régen egy részeg azt mondta neki, hogy ez a hely el van átkozva. Akkor elgondolkozott azon, hogy ő is átkozott, mert sehol máshol nem érzett ekkora békét és nyugalmat. Mama szerint, akinek nem tiszta a lelkiismerete, nem tud nyugalmat érezni itt. Ez a hely ugyanis más volt. Erőterek és spirituális hatalmak középpontja, ahol bármi megtörténhetett. S Mama halálával ő lett az örököse a tudásának is.

A földre pillantott. Előtte láthatatlan ujjak írták a porba, hogy Segíts! A tudásnak megvolt a maga ára, ezt már az első ilyen üzenet láttán tudta. Szellemekkel és furcsa lényekkel osztozott az otthonán, a fájdalom és a szomorúság néha a mellkasára telepedett és nem kapott tőle levegőt. Ennek ellensúlyozására ültette a virágokat, amelyek egész évben színeket és vidámságot hoztak a lelkébe.

Tenyerével eltörölte az üzenetet, és felállt. Nagyot nyújtózott, és elmosolyodott.

- Menjünk dolgozni! – A ház felé indult. – Jeanette, velem jössz?

A kocsi motorháztetején azonban Rozmaring ült és mosakodott.

- Te nem jössz! A múltkor is megkarmoltad Dusty-t.

A házban ekkor esett le az első csésze. Rozmaringgal egyszerre néztek arra. Ő mozdult először, már nyitotta az ajtót, amikor a macska lustán leugrott a földre, hogy kövesse.

- Maradsz! – morrant rá, és bevágta az ajtót az orra előtt. Lassan beljebb óvakodott. – Tudod, nálam nem ez a szokás – kezdett bele a mondókájába. Belesett az ebédlőbe, és elhúzta a száját.  – Azt a csészét Mamától örököltem. Szerettem. Mama is szerette és nem akarod, hogy Mama dühös legyen… - Félrerántotta a fejét, amikor egy újabb csésze húzott el mellette. A fekete árnyék, amely egy újabbat emelt ki a szekrényből, ahol a féltett étkészletet tartotta, oda sem figyelt rá. Nagy léptekkel elindult feléje, és elkapta a csészét, mielőtt eldobhatta volna. Vagyis inkább a szellemlény csuklóját, és mozdulatlanul tartotta, amíg a másik kezével óvatosan elvette a porcelánt. – Nem szeretem a vandálokat! – nézte a sötétséget, mintha tudná, hol rejtőzik a szeme. – Mondd el, ki vagy és mit akarsz, de a tárgyaimat hagyd békén! – A válasz az volt, hogy keresztülrepült az ebédlőn. Akkorát koppant a feje a túloldali falon, hogy könnyek gyűltek a szemébe. De a csészét féltőn ölelte magához. – Imádom a dühös szellemeket – nyögte, miután felnézett és már senki nem volt a szobában. Eldőlt, és nyöszörögve tapogatta a fejét. Rozmaring puha léptekkel érkezett és feltelepedett az oldalára, mintha amúgy nem lett volna elég baja. – Ezt most muszáj?!

Rozmaring összehúzott szemmel bámult le rá, majd heves dorombolásba kezdett. Törleszkedni kezdett és bújt, hogy lehetetlen volt nem szeretni minden fájdalom ellenére. Mondjuk, nem telt bele pár perc és a feje már nem is fájt annyira.

- Kösz, Rozmaring!

A macska elégedetten kisétált, ő meg ottmaradt a padlón és azon gondolkozott, mit is kezdjen egy ismeretlen, ám annál dühösebb szellemmel. Ez a példány már járt nála, akkor a kedvenc bögréjét törte össze. Úgy tűnt, minden látogatással egyre dühösebb. És ez semmi jót nem jelentett.

Összeszedte magát, és felállt. A csészét visszarakta a helyére, és összeszedte a cserepeket. Remélte, hogy össze tudja őket ragasztani este, ha hazaér. Megsimogatta Jeanette fejét, kipenderítette Rozmaringot a kocsiból és elindult dolgozni.     

 

            Az újságban természetesen megint a Hamilton fiú halála volt a téma. Meg sem lepődött. Rosszkedvűen félredobta, és egy hajtásra megitta a narancslevet. Nemsokára nyitnia kell az üzletet, néhány vevője már bekukkantott a kirakaton keresztül. Kivitte a teakonyhába a poharat, és a mosogatóra támaszkodott, amíg visszanyelte a hányinger keserű ízét.

Kispolgári családból származott, a szegénység ijesztő felhője mindig ott volt a fejük felett. Ennek ellenére elvégezte a középiskolát és rendőr lett belőle. Az apja ekkoriban vesztette el a munkáját, és hirtelen ő tartotta el nem csak a szüleit, de a két húgát is. Bevállalta a plusz műszakokat, az éjszakázásokat, rábólintott a legveszélyesebb feladatra is, ha az több pénzt jelentett. Kenőpénzt nem volt hajlandó elfogadni. Néha elfordította a fejét, de soha nem adta el magát. Nem tudott volna tükörbe nézni.

Az anyja azelőtt halt meg, hogy a legkisebb húga befejezhette volna az iskolát. Az apja pár évvel később. Kitaníttatta a testvéreit, munkát keresett és lakást bérelt nekik. Hagyta, hogy a szárnyaikat bontogatva kirepüljenek a fészekből. Gyomorfekélye lett a sok aggódástól, viszont végre kinevezték nyomozónak. Nem kellett sok idő, míg belefásult az egészbe. Tette a dolgát, elkapott rosszfiúkat, akiket aztán a bíróságon szabadjára engedtek. Háromszor lőtték meg ez idő alatt, kétszer ütötték el, tíz fölött volt a késelések száma.

A kísértés mindig ott volt benne és körülötte. Tudta, hogy egyszer meg fog törni. Ez a nap el is jött. Egy drogdíler után eredtek a társával, az egész azonban rövidesen egy B kategóriás filmre kezdett hasonlítani. Az üldözés végére ott állt a halott társa mellett, és bámulta a haldokló drogdílert meg a nagy rakás pénzt. Egyikük sem tudta, hogy aznap a fickónál pénz lesz. Sok pénz. Százezrek. Milliók.

A társa épp előtte arról papolt neki, hogy mi lenne, ha végre önzőbb lenne és csak saját magára gondolna, nem másokra. A húgaira. A társára. A barátaira. A kollégáira. Hanem magára. Szerezzen be végre egy jó pasit, és lépjen le valahova jó messzire, ahol mindig süt a nap. Éljen az ösztöneinek és hagyja, hadd alakuljon az élete. Ki tudja, mi lesz belőle. Minden jobb lehet, mint zsarunak lenni ebben a nyomorult városban, ahol egyszer majd egy belőtt fazon golyót ereszt a fejébe.

A társa halott volt. Ő meg ott állt és keményen megküzdött magával, míg képes volt átlépni a jó és rossz határvonalát. Betette a pénzt a kocsija csomagtartójába, megvárta, amíg a díler az utolsó levegőt veszi, aztán beszólt a központba. Mire a kollégák kiértek, teljesen kikészült. Napokig-hetekig tartottak a meghallgatások. Egy idő után már csak kimerülten ismételgette, mi történt. Pénzről egyszer kérdezték, de ez csak véletlen volt, senki sem tudta, hogy a fickónál volt egy egész vagyon.

Ugyanekkor kereste meg anyja nővérének az ügyvédje. A soha nem látott nagynéni meghalt, és örököse nem lévén, rá és a testvéreire hagyta minden vagyonát. Ez nem volt sok, egy pici lakás, egy életbiztosítás, néhány régiség, és némi készpénz. Neki viszont kapóra jött. Benyújtotta a felmondását, és elhatározta, soha többé nem lépi át egy rendőrség küszöbét sem, sőt, olyan messzire kerüli majd az egykori kollégákat, amennyire csak lehet.

A vagyont felosztották a húgaival, ő a saját részéből csak azért tartott meg valamennyit, nehogy a lányok gyanút fogjanak, majd nekiindult a világnak. Csendet akart, egy helyet, ahol elmerülhet az olvasásban és senki nem gyanakszik rá. A véletlen sodorta Weatherlybe, ahol nem volt könyvesbolt, s ahol elsőre beleszeretett a kiadó kis üzletbe a főutcán. Volt benne valami megmagyarázhatatlan báj. Úgy vonzotta, akár pillangót a fény. S ez lett a veszte.

Mindenkinek vannak piszkos titkai. Ő amellett, hogy lenyúlt kétmillió dollárt egy pitinek tartott drogdílertől, más időtöltésnek is szeretett hódolni. Lehetőleg egy fiatal és gondtalan fiatalember társaságában.

David Hamilton a barátnőjével sétált be a boltba a második hónap vége felé. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a barátnő csak kamu, legalábbis John számára. Igaza lett. David nem mert senkinek színt vallani, a szülei a legfanatikusabb hívők közé tartoztak a városban, és abban sem volt biztos, hogy a haverok hogyan fogadnák, ha kiderülne, nem a lányok a gyengéi.

Viszonyt kezdtek. Teljes titokban hetente többször is találkoztak. Mindkettejüket kielégítette ez a kapcsolat, bár David az utolsó hetekben egyre többször panaszkodott, hogy valaki mintha követné. Félni kezdett, hogy kiderülhet a viszonyuk és ezzel ugrana a jövője a városban. John mérges lett, azon az estén csúnyán összevesztek, és szó szerint kidobta a fiút az éjszakába. Ahelyett, hogy elvitte volna hazáig, ahogy szokta. David soha többé nem ért haza.

Ez más volt, mint az elrabolt pénz. David még szinte gyerek volt. Nem érdemelte meg, hogy valaki megfojtsa, aztán kidobja az út szélére. Ezt senki nem érdemelte volna. Igazságérzete háborgott, nyomozó énje pedig újra és újra átrágta magát a történteken. Éjszaka rémálmok kínozták, s eljutott arra a pontra, amikor nem mert tükörbe nézni. Gyűlölte, hogy ide eljutott, megvetette magát, amiért hagyta, hogy ez megtörténhetett.

Az ajtón valaki kopogott, erre riadt fel. Összeszedte magát, és elindult, hogy kinyissa az üzletet. Első vevője, Mrs. Schneider aggódva paskolta meg az arcát, amitől undort érzett.

- Olyan rosszul néz ki, kedvesem.

- Elrontottam tegnap este a gyomrom, de már jobban vagyok. Megjött a könyv, amit kért a múltkor. Azonnal hozom.

Egész nap a vásárlókkal meg a könyvekkel foglalkozott. Csak fél órával zárás előtt tudta kifújni magát annyira, hogy elkortyolgasson egy kávét. A gondolatai David körül forogtak, mint a halála óta mindig. Beszélnie kellene a seriffel. Talán sikerülne új irányba terelnie a megfeneklett nyomozást. Akármennyire félt az igazságtól, Davidnek járt annyi, hogy őszinte legyen. Nem tudta, mi lesz majd a következménye, de tartotta magát új életbölcsességéhez: a jövőt csak akkor fogod látni, ha megteszed feléje a jelenben az első lépéseket. Itt az ideje, hogy lépjen egyet előre.

Felpillantott, ahogy megszólalt a kis harang az ajtó felett. A seriff állt a küszöbön. Valamiért meg sem lepődött.

- Nem látta véletlenül Mr. Anderson macskáját?

- Azt a nagy fehér kandúrt?

- Igen.

- Ma még nem. Megint meglépett?

Wood gondterhelten ráncolta a homlokát. A haja reggel óta összekócolódott és feltűrte az ingujját. A bőre barna volt, látszott, hogy sokat van a szabadban.

- Nem értem, miért nem herélteti ki végre.

- Tudja, milyenek az öregek…

- Soha nem akarok megöregedni. – A seriff morcan búcsút intett.

Utána akart kiáltani, ám megcsörrent a telefon és mire az ajtó felé fordult, a férfi nem volt sehol. Már zárni készült, amikor újra felbukkant. Süteményt hozott egy kistányéron, amit letett a pultra.

- Tessék, a magáé.

- Minek köszönhetem? – Őszintén meglepődött.

- Mr. Anderson adta, amiért megtaláltam a macskáját, de mivel én nem eszek ilyet, kidobni meg nem akarom, úgy gondoltam, odaadom magának.

- Milyen kedves…

- Odaadhattam volna valakinek az utcán, ne vágjon ilyen arcot!

- S miért nem adta?

- Mert szeretném megvesztegetni.

- Megvesztegetni? – Megdermedt a szó hallatán. El is sápadhatott, mert Wood felvonta a szemöldökét.

- Rossz szót használtam. Szívességet szeretnék kérni, és gondoltam, maga van olyan rendes tag, hogy belemegy egy sütiért cserébe.

- Mit akar tőlem?

- Az a helyzet, hogy lerobbant a kocsim. – A seriff szégyenkezve pislogott. – Most vontatták be a műhelybe, de Harry Jr. szerint két nap, mire elkészül. Hazavinne?

- Nincs magának szolgálati kocsija?

- Az van a szerelőnél.

- És saját?

- Van, de otthon.

- Miért pont én?

- Mert éppen zár, nincs családja, aki hazavárja és amúgy is, rendesnek tűnik.

- Kösz. – John arra gondolt, hogy amúgy is beszélni akart a férfival, itt a lehetőség. – Várjon pár percet, amíg zárok.

- Rendben.

Wood türelmesen várakozott. A könyveket nézegette, a növényekről szólók közül leemelt egyet-kettőt. Gondosan visszatette őket, amikor John megállt a riasztónál. Kint odasétált a kocsijához, és megvárta, amíg odaér mellé.

- Hol a süti?

- Betettem a hűtőbe. Holnap megeszem. A tányért visszaadom Mr. Andersonnak és megköszönöm a nevében.

Eddig egyszer sem látta mosolyogni a férfit. Wood most úgy vigyorgott, hogy kivillant az összes foga. Néhány egyenetlenül nőtt, ami még kisfiúsabbá tette a mosolyát. Nem tett jót John szívritmusának, az biztos.

- Tudja, hol lakom?

- Mindenki tudja, hol lakik. – Igen, ezt még ő is tudta, akár akarta, akár nem. – Szálljon be!

- Megtenné, hogy lassan hajt? Néha van kint pár tivornyázó az utcán.

- Persze.

Lassan lépésben haladt, közben próbálta kitalálni, Woodot milyen illat lengi körbe. Gyógynövény- és virágillata volt, valami egészen különleges, amit még soha nem érzett.

- Ma egész nyugis esténk van – jegyezte meg könnyedén. – Vagy rosszul gondolom?

A seriff megint elmosolyodott.

- Most hajtottunk el Mr. Mahony mellett. A felesége nincs a városban, így nincs miért titkolnia, hogy éppen a szeretőjéhez igyekszik, aki szintén házas.

John nem tudta, mit mondjon. Wood folytatta.

- Az a lány ott, füvet árul. Megtenné, hogy dudál egyet? – A lány meglátva a seriffet, rohanásnak indult az utcán az ellenkező irányba. – Majd holnap elbeszélgetek vele. Semmiből sem tanul.

A város széléig érve John megismerte az utcán járkálók többségét a titkaikkal együtt. Néha jobb, ha az ember tudatlan, vélte mindig, de ez most meghatványozódott. Rendőrként mindig sokkal több olyan dologról volt tudomása, amiről hallgatnia kellett, és örült, amiért életének ezt a részt a háta mögött hagyhatta – sok minden mással egyetemben.

Már olyan ideges volt, hogy felületesen kapkodta a levegőt.

- Valami baj van? – A seriff ártatlan aggodalommal pillantott rá.

- Itt kell lefordulni?

- Oh, igen. – Wood úgy szemlélte meg a keskeny bejárót, mintha meglepné, hogy ott van.

Hallott már a boszorkány házáról, így emlegette mindenki a seriff otthonát, de még egyszer sem jött el errefelé. Kíváncsiság munkált benne ugyan, de nem akarta felhívni magára a figyelmet, no meg, ki hiszi el az átkokról szóló meséket?!

Egészen a házig egyikük sem szólalt meg. A seriff elmosolyodott, de egészen másféle mosollyal, amikor meglátta a lépcsőn mosakodó macskát.

- Ő Rozmaring. Jeanette, a kutyám pedig biztos alszik. Átaludna egy hurrikánt is. Kér egy csésze teát? Az megnyugtatná az idegeit. – Megint úgy nézett rá, mintha a veséjébe látna.

- Mi a francot akar tőlem? Mi volt a célja ezzel, hm? – John iszonyatosan dühös volt, mert mostanra nyilvánvaló lett, hogy a férfi csak játszik vele.

- Mindenkinek vannak titkai, John. Az itt élőknek. Nekem. Magának.

- Miért nem kérdezi meg egyenesen?

A seriff megnyalta az alsó ajkát.

- Maga dugta Hamiltont?

Provokatív kérdés volt. Nem illett Woodhoz. Csupán fel akarta dühíteni, de ez már korábban sikerült. A fogát csikorgatva nagyot ütött a kormányra, majd kicsatolta magát, és kiszállt. Régi önuralmából mostanra semmi sem maradt. Szeretett volna összetörni valamit, végül mégis csak állt és nagyon mélyeket lélegzett. A levegőnek pont olyan illata volt, mint a seriffnek, ami nem sokat segített.

- Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el – vallotta be, amikor megérezte, hogy a férfi megáll mellette.

- Gondoltam.

- Hogyan jött rá?

- Több, mint tíz éve élek itt. Ismerek mindenkit és ismerem mindenki piszkos kis titkát. Hamiltonról viszont nem tudtam. És magáról sem. Semmit. Figyelni kezdtem. Maga volt az egyetlen az elmúlt tíz évben, aki nem fordult utána Catherine O’Malley-nek, jobban mondva telt kebleinek. Még azok is megteszik, akik amúgy fiúkhoz járnak a szomszéd városba. Tudja, a látszat. Így elkezdtem kombinálni.

John zsebre tette a kezét, és a macskát figyelte, aki viszont őt szuggerálta.

- A látszat kedvéért járt a barátnőjével. Le se feküdt vele.

- Magával viszont igen.

- Igen.

- A halála estéjén magánál volt?

- Összevesztünk. Egy ideje már panaszkodott, hogy olyan érzése van, mintha valaki figyelné. Félt, hogy kiderül, mi van köztünk. Nem én öltem meg. – Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Veszekedtem vele, de nem én öltem meg. Vagyis nem a tulajdon két kezemmel. – Felsóhajtott. – Mindig el szoktam vinni az utcájukig, onnan csak pár háznyit kellett sétálnia. Aznap este viszont kidobtam azzal, hogy soha többé nem akarom látni.

- Nem a maga hibája.

- Zsaru voltam, seriff. Pontosan tudom, hogy nem az én hibám, de attól még a kisördög ott motoszkál az agyam mélyén. A mi lett volna, ha…

- Kitűnő volt a minősítése, amikor leszerelt. – A meglepett tekintetre válaszul Wood vállat vont. – Tudnom kellett, ki maga. Nyomoztam picit én is. Magáról többet megtudtam, mint David Hamilton utolsó éjszakájáról. Jöjjön, igyon velem egy teát!

- A macskája idegesnek tűnik.

- Nem kedveli az idegeneket. Igazából senkit nem szoktam hazahozni. Az itt élők kicsit babonásak.

- El fogja harapni a torkom?

- Rozmaring? Szelíd, mint egy kiscica. – Wood lehajolt, hogy megsimogassa, mire Rozmaring felfújta magát, és nagyot ütött a kezére. – Azt hiszem, féltékeny.

- Hagyjuk a teát! – John megrázta a fejét. – Holnap ugorjon be a boltba, és elmondok mindent, amit tudni akar.

Kinyitotta a kocsiajtót, amit szinte azonnal kitépett a kezéből egy hirtelen jött széllökés, és olyan erővel csapta be, hogy beleremegett a szélvédő üvege. Hökkenten állt, még a szája is tátva maradt. Tanácstalanul Woodra pillantott, de a férfi elbámult mellette. A kedves, kisfiús arc már a múlté volt, a tekintete olyan lett, mint a macskájáé. Óvatos feszültség és agresszióval párosult, visszafogott düh látszott rajta.

- Mi volt ez, Wood?

- Akármi is történik, csináld, amit mondok! Nincs visszakérdezés, tiltakozás, világos?!

Lenyelte a csípős választ, és csak bólintott. Néha megtérül, ha valaki hozzászokott a parancsok azonnali végrehajtásához. Valamiért soha nem gondolta volna, hogy a seriff tud rendőrként is viselkedni. Bár kicsit kételkedett abban, hogy ez a helyzet most rendőrt kíván. Szelleműzőt inkább, ha jól sejtette, hogy egy általa nem látott entitással van dolguk. Felidézte a suttogó pletykákat, amiket néha fél füllel elkapott, és egy pillanatra szeretett volna messze lenni innen. Ki hiszi el a meséket? Jelenleg ő nagyon is elhitte, mert az összes érzéke turbó üzemmódban működött és veszélyt sikított.

A férfi lassan melléje sétált, figyelt valamit mellette. Megfogta a csuklóját, és óvatosan maga mögé húzta.

- Kértelek, hogy mondd el, mit akarsz, és távozz! A barátaimat hagyd békén!

John nem gondolta, hogy a seriff a barátai közé sorolja. Nem látott semmit, de érezte, hogy ott, ahol a férfi a kezét fogta, szikrák pattognak a bőrén. Nem tudta, mi történik, ám érezte a levegőben áramló haragot és fájdalmat. Nem hitt a természetfelettiben, viszont úgy tűnt, kénytelen lesz ezt újraértékelni.

 

            A sötét árny ott lebegett Hill kocsija mellett. Fullasztó volt a belőle áradó gyűlölet, fájdalom, szomorúság, harag, megannyi negatív érzelem. Aiden sejthette volna Rozmaring viselkedéséből, hogy itt van, ha érzékeit nem köti le a férfi.  

- Mit akarsz? Ha nem mondod el, nem tudok segíteni.

A sötét árny olyan erővel ütötte mellkason, hogy megtántorodott és hátrált egy lépést. John a szabad kezével megragadta a vállát és szilárdan tartotta.

- Jól vagy?

- Nincs semmi gond. Reggel áthajított az ebédlőn.

- Értem.

Ez egy elég szkeptikus értem volt. Aiden felsóhajtott.

- Nincs időm magyarázni, de ez itt egy szellem. Egy elég dühös és elkeseredett példány.

- Miért dühös?

- Ezt én sem tudom, mert nem hajlandó elmondani.

- A szellemek tudnak beszélni? Egyáltalán hogyan néznek ki?

- Néha emberi alakot öltenek, máskor csak egy fekete árny lebeg a föld felett. Néha szavakat írnak a porba vagy a párás üvegre, máskor viszont képesek elmesélni életük történetét. Tudom, hogy hihetetlen, de nem vagyok bolond – tette hozzá bizonytalanul. Eddig senkinek sem kellett a szellemekről beszélnie. Mama látta őket, amióta megszületett, így teljesen természetesnek vette, hogy ő is ennek a képességnek a birtokában van.  

Érezte, hogy John a fejét rázza.

- Nem hiszem, hogy bolond vagy.  

- Ez megnyugtató. Akkor eljössz velem randizni valamelyik este? – Majdnem felszisszent, mert a férfi olyan erővel szorította meg a vállát.

- Mondták már, hogy pocsék az időzítésed?

- Ha randizásról van szó, akkor igen.

Fojtott hangot hallott, valószínűleg John visszanyelte a nevetését.

- Megbeszélhetnénk ezt azután, hogy eltünteted innen ezt az izé… szellemet? Itt van még?

Aiden a lebegő árnyat figyelte. Szánalmat érzett iránta.

- Nem akarom elküldeni. Segíteni szeretnék neki, hogy ne kelljen itt maradnia. Egy szellemnek nem ez a legjobb hely. Mármint nem az élők világában kellene lennie – magyarázta.

- Sejted, ki lehet?

- Egyelőre nem. Rozmaring, maradj! – Élesen rákiáltott a macskára, aki leült a lábához. Idegesen csapkodott a farkával, és a füleit lesunyva figyelte a hívatlan vendéget. – Kérlek, ha tudod, mondd el, ki vagy és mit akarsz, mert enélkül nem tudok neked segíteni! Ha pedig nem kell a segítségem, akkor távozz innen!

A sötét árny valószínűleg dűlőre jutott, mert hirtelen elindult feléjük. Rozmaring morgott, Aiden megfeszítette az izmait, John pedig ösztönösen szorosabban ölelte magához. Nem, mintha ezzel megvédhette volna főleg, hogy ő nem is látta azt a lényt, amely megtámadta őket, viszont ez tűnt az egyetlen ésszerű dolognak, amit volt rendőrként megtehetett.

Aiden döbbenten pislogott, amikor az árny köddé vált előtte, még azelőtt, hogy elérhette volna őket. Rozmaringra pislogott, aki ugyanolyan tanácstalanul nézett fel rá, mint ő. Kibontakozott Hill karjaiból és körbefordult. Rozmaring is körbeszimatolt, aztán leült Hill lábához, és vakarózni kezdett.

- Mi történt?

- Nem tudom. Elindult felénk, aztán hirtelen eltűnt. – A halántékát dörzsölve igyekezett végiggondolni, mi is történt. – Valami miatt elment.

- Azt mondtad, reggel megtámadott. Most is meg akart. Mi változott?

Aiden a férfira meredt. Elgondolkodva mérlegelte a választ, mielőtt megszólalt volna.

- Te.

John kezdte úgy érezni, mégis inna egy teát, vagy inkább valami erősebbet. Csak előtte muszáj volt leülnie kicsit. Lerogyott a lépcsőre, és várt addig, míg a légzése visszaállt a normálisra.

- Nem engedte, hogy elmenjek. Miért?

- Nem tudom.

- Tudsz valamire érdemleges választ is adni a nem tudomon kívül?

A seriff vissza akart vágni, végül inkább lehuppant mellé és kinyújtotta maga előtt hosszú lábait. Napbarnított bőre most kifejezetten sápadt volt, a pupillája pedig olyan szűk, hogy alig látszódott. Azon gondolkodott, mit is mondjon erre. Soha nem beszélt a szellemekről. Gyerekkorában próbálta elmondani, mi is történik körülötte, de a szülei és a barátai nem értették, vagy inkább nem akarták érteni. Gyorsan megértette, hogy kiközösítik, ha beszél róluk, ezért inkább hallgatott. Akármi is történt, mindig hallgatott arról, milyennek látja valójában a világot.

Néha találkozott olyanokkal, akik hasonló képességek birtokában voltak, de egyikük sem érte el az ő szintjét. Mama volt az első, aki messze túlszárnyalta, és tanítani is tudta. Ez a tudás jól jött most, amikor az asszony nélkül, egyedül kellett megoldania a szellemlények problémáit.

- Néha elég, ha csak beszélnek az egykori életükről vagy a halálukról – mondta halkan. Hill nem futott világgá tőle, döbbent volt, de láthatóan meg akarta hallgatni, és ez olyasmi volt, ami ritkán történt meg vele. – A legtöbbjük dühös, amiért meghalt. Nem akarják elfogadni, hogy az életük véget ért és a szeretteiktől el kell válniuk. Az erőszakos halál elfogadása mindig a legnehezebb. Valószínűleg vele is ez a helyzet – intett arrafelé, ahol az árny állt. – Jólesne most egy sör. Kérsz te is?

- Vezetek.

Wood lassan elvigyorodott.

- Lehet, hogy a seriff megvesztegethető.

- Tényleg? – John visszamosolygott. – Akkor jöhet a sör.

Aiden odabent gyors lakásfelmérést végzett. Nem volt semmi eltörve, így arra jutott, amíg dolgozott, a szellem nem járt itt. Legalábbis a dühös példány nem. Visszament a két sörrel, és leült a férfi mellé, most kicsit közelebb, mint az előbb.

- Nem nagyon szoktam inni – vallotta be, miközben összekoccintották az üvegjeiket.

- Mi a kollégákkal rendszeresen összejöttünk, biliárdoztunk és ittunk pár kört.

- A társad halála miatt vonultál vissza?

- Akkorra már eléggé besokalltam. Én is feküdhettem volna ott…

- Sajnálom.

John vállat vont, nagyot kortyolt a sörből.

- És te? Mindig is szellemlátó kisvárosi zsaru akartál lenni? Vagy szelleműző? Mi is vagy te tulajdonképpen?

- Soha nem gondoltam, hogy zsaru leszek. Apám a vasúton dolgozott, anyám otthon nevelt engem és a testvéreimet. Mindig azt mondták, hogy képzelgek, ha a szellemekről beszéltem. Párszor megszöktem, hogy segítsek néhányukon, ilyenkor apám mindig elvert a nadrágszíjával. – Lehúzta majdnem a sör felét egy kortyra, és nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. Nem is értette, miért mondja el ezeket. Nem akarta, hogy a férfi sajnálja, de Hill figyelmesen hallgatta és a szemében nem volt szikrányi szánakozás sem. – Tízéves koromra megtanultam, hogy jobb, ha csendben meghúzom magam egy sarokban és akkor nem lesz gond. Kamaszkoromban elkezdtem segédkezni a földeken vagy a műhelyekben, éppen mi adódott. Idénymunkás lettem és nem tanultam tovább, ahogy apám szerette volna. Helyette nekiindultam a világnak. Ide jutottam.

- Tényleg boszorkány lakott itt előtted?

- Mama nem volt boszorkány, csak szellemlátó, mint én. Gyere, megmutatom a sírját! – állt fel. A lépcsőn hagyta a sörösüveget.

- Itt van eltemetve? – A férfi meglepődve nézett körül, de aztán követte.

- Nem engedték volna, hogy szent földben nyugodjon, és különben is, itt jobb helye van, mint ott lenne.

John kíváncsian nézelődött, ahogy átmentek a kerten. Soha nem látott még ennyiféle virágot egy helyen. A sziklakert jól mutatott az aprócska tó mellett. A ház mögött a kert folytatódott, gyümölcsfák és örökzöldek mellett sétáltak el. A keskeny sétány szélét ezernyi színű rózsabokrok sajátították ki. Méhek döngicsélték körbe őket, pillangók kergetőztek az édes virágillatban.

- Gyönyörű ez a hely.

- Tetszik? – Aiden visszanézett a válla felett. Mostanra arcába visszatért a szín és a szeme újra meleg kéken ragyogott.

- Nagyon szereted a virágokat.

Aiden megint lusta és nyugodt önmaga volt. Megsimogatta az egyik bimbózó rózsa szirmát.

- Én egy kicsit másként látom a világot, mint te vagy az emberek többsége. Sokkal több fájdalmat és szenvedést látok. Néha úgy érzem, beleőrülök. Nem is néha, elég sokszor. Olyankor kijövök ide és megnyugszom.

- Mindig látod őket?

- Megtanultam figyelmen kívül hagyni őket.

- Szóval randi közben majd nem szaladsz el, hogy megments egy kóbor lelket?

Vicces volt, ahogy a kérdésre Aiden megbotlik a saját lábában, és ha nem kapja el, orra esik.

- Mi…?!

- Óvatosan! Még nem láttam ilyen béna seriffet, mint te vagy.

- Nem is vagyok béna. – A férfi füle piros volt, és előresietett pár lépést. – Csak megleptél – hallotta halkan.

Már eléggé a kert legvégében jártak. A sétány helyét keskeny, kitaposott ösvény vette át. Egy hatalmas rózsabokorhoz vezetett, amelyen John legalább tízféle színű rózsát számolt meg. Még soha nem látott hasonlót sem.

- Ugye, nem fogsz feláldozni vagy ilyesmi?

Aiden vette a lapot, komoly arccal megrázta a fejét.

- Csak a szüzek jöhetnek számításba, te pedig tudtommal már rég nem vagy az.

John a mai nap, sőt, David halála óta először nevetésben tört ki.

- Tizenhat éves korom óta nem.

- Olyan korán kezdted?

- Miért, te mikor?

Aiden elgondolkodva bámult a levegőbe.

- Tizenkilenc. Elég félénk gyerek voltam – tette hozzá gyorsan. – Tényleg eljössz velem randizni?

- Az előbb mondtam, nem?

- Igen, csak… - Aiden most tényleg bénának érezte magát és inkább elhallgatott.

- Csak?

- Szeretted Davidet?

- Nem. Rendes és aranyos srác volt, de… - Most John volt az, aki habozott. – Mindig az olyan srácokra buktam, akikkel jó volt a szex, de nem voltak kötöttségek. David is ilyen volt. Feleségül akarta venni suli után a barátnőjét…

- Hát, akkor lehet, hogy nem én leszek a legmegfelelőbb randialany…

- Nem vagy a kalandok híve, ugye?

- Épp elég kalandban van részem amúgy is, nem kell még a szerelmi életemnek is annak lennie.

- Rendőrként soha nem tudhattam, mikor ér véget az élet, így igyekeztem annyi élményt és érzést belepasszírozni a napjaimba, amennyit csak tudtam. – John a kert felé fordult. – David halála után jöttem rá, hogy mennyire felszínes élet is volt.

- Sajnálom.

- Nem bántam meg semmit. Kicsit Davidet. Élhetett volna még. – Megrázta a fejét, mintha ennyivel lerázhatta volna magáról a múltat.

- Nem a te hibád a halála.

- Attól még nem könnyebb elfogadni, ami történt vele. Zsaru vagyok, pontosan tudom, mit élt át a halála előtt. Ahogy te is.

Aiden nem mondta, hogy ez élete első gyilkossági ügye. A munkája eddig kimerült a kocsmai verekedésekben és a közúti balesetekben.

- Igen.

- Otthon összeírtam pár dolgot, majd holnap odaadom. Talán hasznát veszed.

- Segíthetnél.

- Én?

- Most kivételesen nincs itt senki más. – Wood elnyomott egy mosolyt. – Tapasztalt nyomozó vagy, én viszont jobban értek a verekedésekhez.

- Meg a szellemekhez.

- Meg azokhoz. – Aiden most már szélesen vigyorgott.

Szótlan egyetértésben el akartak indulni a ház felé, de Aiden hirtelen megingott, a levegőbe kapott, és Johnnak zuhant. Nem estek el, de csak azért, mert a férfi megtartotta mindkettejüket.

- Jól vagy?

- Bocsánat. Rozmaring a lábam alá futott.

A macska a sír mellett mosakodott, csak a füle hegyét billentette meg jelezve, hallja a gazdáját.

- Nem kell róla tudnom semmit, ugye? – John gyanakodva szemlélte az állatot.

- Mire gondolsz?

- Valami boszorkánymacska, vagy ilyesmi.

- Rozmaring csak egy macska.

- Aha. – Ez megint olyan szkeptikus aha volt, mint korábban az értem.

Aiden majdnem megvédte a macskát, de valójában néha elgondolkodott azon, hogy Rozmaring nem egy tipikus cica. Nem akarta a férfi orrára kötni, hogy néha nem túl biztos abban, meddig terjednek a képességének a határai. Igaz, jelenleg jobban lekötötte az, hogy szemügyre vegye John méregzöld színű szemét, amelyben aranyszínű pettyek csillogtak. Még soha nem látott hasonlót. Teljesen elmerült benne, nem érzett késztetést arra sem, hogy kibontakozzon a karjaiból.

A seriff olyan lusta tekintettel méregette, amitől megemelkedett a vérnyomása és az agyából más helyre tolult a vér. Még mindig átölelte, a karcsú test, amelyet reggel még fenntartással szemlélt, most túl közel volt hozzá. Megakadályozta abban, hogy észszerűen gondolkozzon. Az orrába kúszott a virágok illata, amely keveredett Aiden illatával. A testéből forróság áramlott, tovább hevítette őt is. Viszont mielőtt megcsókolta volna, az agya riadót fújt.

Aiden nem volt híve a kalandoknak, és David után neki sem volt kedve a játékhoz. A seriff többet érdemelt annál. Túl őszinte és ártatlan volt ahhoz, hogy kihasználja. Túlságosan sebezhető volt, annyira, hogy az már megérintette az ő kérges szívét is.

Rozmaring ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy gazdája vállára ugorva egy madár után szökkenjen. Döbbenten meredtek rá, John ösztönösen elrántotta Aident, így Rozmaring könnyed íve megtört és a macska hangos puffanással kikötött egy bokorban. A madár tovasuhant.

- Rozmaring! – Aiden a pokolba kívánta a macskát. – Rozmaring? – A hangja elbizonytalanodott, amikor a bokorból nem jött elő az állat. Odaugrott, aztán elmormolt egy káromkodást az orra alatt.

Rozmaring a bokor közepén nyújtózkodott, és elégedetten felpislogott rá.

- Úgy látom, jól van. – John megállt mellette, és megszemlélte ő is.

- Nem sokáig – felelte Aiden sötéten.

John elmosolyodott, mert tudta, hogy a férfi úgy sem bántaná.

- Lassan indulnom kellene – jegyezte meg csendesen.

Aiden csalódottnak tűnt, de bólintott. Elindultak a ház felé.    

- A szellemeid akkor is veled vannak, amikor együtt vagy valakivel? – John nem bírta megállni, hogy ne tegye fel a kérdést.  

- Mármint lefekszek valakivel? Néha nem, néha igen. Odáig már eljutottam, hogy nem vagyok szégyenlős előttük.

John elvigyorodott, ahogy elképzelte, a férfi hogyan takargatja magát a szellemei elől.

- Boldog vagy?

- Boldog? Ezt most miért kérdezed?

- Nem tudom. – John megtorpant. Most tűnt csak fel neki, hogy a ház hátsó felét hatalmas üvegablakok borítják. Odabent is tele volt minden virággal, amolyan télikert benyomását keltette.

Aiden megállt mellette. Összeért a karjuk.  

- Minden elfogadás kérdése. Elfogadtam, aki vagyok. Örülök annak, hogy élek. Minden pillanatnak. Lehetne rosszabb is. Egyike lehetnék a lelkeknek itt körülöttem. S talán egyszer az is leszek.

- Ezért akarsz mindegyiknek segíteni?

- Azt hiszem. Jó lenne, ha kóbor szellemként nekem is segítene majd valaki.

John kezdte megérteni Wood mozgatórugóit, bár ezt a szellemdolgot még annyira nem értette. Nem mondta, helyette a virágokról kérdezgette, amíg vissza nem értek a kocsijához.

- Megiszod a söröd?

- Már biztos felmelegedett. Inkább megyek.

- Kösz, hogy elhoztál.

- Szívesen.

- Holnap beugrom valamikor.

- Rendben. – John nézte a tanácstalanul tipródó férfit, és megint legyűrte a késztetést, hogy megcsókolja. Helyette kezet nyújtott, hosszan dédelgette a tenyerében a karcsú ujjakat, megvárta, míg Aiden füle bíborszínt öltött, aztán vigyorogva elengedte. Megsimogatta a hirtelen felbukkanó Rozmaring füle tövét, és beszállt a kocsiba. Intett, ahogy kihajtott az udvarból.

- Szerinted, cicám? – A seriff leguggolt a macskához. – Megtartjuk?

Rozmaring elégedetten dorombolni kezdett, amit igennek értelmezett. Felkapta, és elindult, hogy enni adjon neki. Jeanette amúgy az egészet végighorkolta a teraszon…

 

 

2. fejezet

 

            Az új könyveket szedegette ki a dobozból, a futár épp az előbb hozta meg őket, amikor a seriff belépett az ajtón. Nyitva hagyta, mert csodaszép, bár felhős idő volt, így csak a hatodik érzéke figyelmeztette, hogy nincs egyedül.

- Pang a piac? – Aiden levette a napszemüvegét, és odasétált hozzá.

- Szieszta. Kérsz egy kávét? Úgy tűnik, rád fér. Visszatért este a szellemed?

- Nem kávézom, köszi. – A férfi elnyomott egy ásítást. – Szerencsére nem, de tegnap reggel összetört a Mama étkészletéből két csészét is. Azokat ragasztgattam. Nincs kézügyességem, így tovább tartott, mint gondoltam.  

- Azért egy-két órát aludhattál volna – vette szemügyre Wood karikás, véreres szemét. Nem mintha ő olyan sokat aludt volna. A férfi karcsú testének az emléke eléggé megzavarta az álmait.

- Megpróbáltam.

A hangsúlyból sejtette, hogy valami nincs rendben.

- A szellem?

- Egy másik.

- Tényleg mozgalmas életed van. Még aludni sem hagynak… - csóválta a fejét, és szeretettel végigsimított egy könyv fedelén. – Valami baj van? – kérdezte, amikor feltűnt neki, hogy a férfi nem válaszol, csak nekidől a pultnak és fáradtan dörzsöli a szemét.

- David volt az.

- David? – Kiejtette a kezéből a következő kötetet. Utánahajolt. Megpróbálta rendezni az arcvonásait és a gondolatait, amíg felegyenesedett. – Mit mondott? – Ezt akarta kérdezni, de Wood neki háttal állva egy pontot bámult az üzletben. – Aiden? Seriff?

- Sajnálom. Magammal hoztam.

- Davidet?

- Nem. Jobb lenne, ha elbújnál.

Érezte, hogy dühbe gurul. Lecsapta a könyvet és a férfi mellé lépdelt.

- Nem fogok elbújni a szellemed elől! Senki elől! S különben is… nem hagylak itt egyedül!

- Nem tudsz segíteni és csak gondot okoz, hogy rád is figyeljek! – Aiden iszonyatosan fáradt volt. David hajnali látogatása nyomasztó rémálomnak tűnt. Azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet, de most itt állt vele szemben a sötét árny és szinte lüktetett-pulzált benne a gyűlölet. – Ezek a lelkek mindig itt vannak körülöttem, viszont ő… más. Gonosz. – Sokáig nem jött rá, mi nem stimmel a sötét árnnyal, aki kísértette. A Daviddel való beszélgetés óta sok minden megváltozott.

- Nem megyek sehova! A társát nem hagyja csak úgy cserben az ember.

- Mióta lettünk társak?

- Tegnap óta. – John a szemébe nézett.

Aiden meghatódott. Sokat gondolkodott rajta ragasztgatás közben. Azon, mit is akar tőle. S most csak nézte a határozott szempárt, ami sziklaszilárdan nézett vissza rá. A férfi nem futott világgá, amikor kiderült, ki is ő. Ugyanúgy vágy villant a szemében most, amikor meglátta, mint tegnap, amikor elváltak. S ez több volt, mint amiben jó ideje része volt.

David miatt átértékelt dolgokat. Például már tudta, az élet rövid. Vagyis eddig is tudta, most viszont arcul csapta az elmúlás hidege. A be nem teljesült álmok ködbe veszett, keserű illata. A saját vágyai, amiknek eddig nem is volt tudatában. A magány tort ült a lelkén, és rájött, ugyanolyan elveszett lélek élőként, mint a körülötte bolyongó halott lelkek.

Talán nem John Nathaniel Hill lesz élete társa és nem ő fogja megváltani, viszont egyszerűen jó volt vele. Csak úgy egyszerűen jó volt érezni a sóvárgást, ami feléje húzta. Figyelni és hallgatni. S érezni közben, hogy él.

Bólintott.

- Maradj mögöttem!

- Rendben.

John figyelte, ahogy közelebb ballag a lényhez, akit ő nem látott. Csak sejtette, hol lehet. Az agyában ezernyi gondolat kavargott, félre kellett tennie mindegyiket. Ugrásra készen feszítette meg az izmait.  

- Ki vagy? Miért követsz? Ha azt akarod, hogy segítsek, beszélned kell! – Aident nem lepte meg különösebben, hogy az árny hozzá vágott egy könyvet. Elhajolt előle, majd elindult feléje. Egészen közel állt meg hozzá, pedig az a sok negatív érzelem, ami áramlott belőle, szinte elszorította a torkát. – Nem érdekel, ki vagy. Az sem, ki voltál. Az a dolgom, hogy segítsek továbbjutni az élők világából. Ez itt nem a tiéd. Kérlek, engedd, hogy segítsek!

Válaszul az árny olyan erővel taszította meg, hogy több lépésnyit hátrált. Csak azért nem esett hanyatt, mert John elkapta.

- Jól vagy?

- Igen.

- Kárt tud okozni benned? – John feszült hangjára a válla felett hátrapillantott.

- Romba tudja dönteni a helyet, ha erre vagy kíváncsi.

- Na, erre nem voltam.

John nem engedte el, átölelte, az ujjai belemartak a húsába. Mégsem tiltakozott. Rég aggódott érte bárki, és most a férfin érződött, milyen ideges.

- Megpróbálom megakadályozni, ne aggódj!

Meglepte, hogy a férfi képes még erősebben ölelni, alig kapott tőle levegőt.

- Már megtanultam, hogy a tárgyak csak tárgyak. Pótolhatóak. Az emberek azonban sérülékenyebbek… és sokkal nagyobb űrt hagynak, mint bármely más elvesztése.

Ez szíven ütötte. Lassan a kézfejére csúsztatta a kezét. John keze meleg és erős volt, biztosan tartotta. Eddig nem is sejtette, mennyi minden hiányzik az életéből. Egy érintés. Egy mosoly. Egy ölelés. A felvillanó vágy szikrája. A tudat, hogy nincs egyedül.     

A sötét árny őket figyelte, a dühe ott áramlott a levegőben.

- Nem lesz baj – mondta halkan. Kibontakozott a férfi karjaiból és megint elindult feléje. – Ellökhetsz újra meg újra, de akkor sem foglak gyűlölni – állt meg előtte. – Hadd segítsek!

Ezúttal olyan erő csapódott a mellkasának, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Johnnal együtt a padlóra zuhantak. Az oldalára fordulva köhécselve kapkodott levegőért.

- Aiden?!

- Jól vagyok. Ez erős volt… A francba! A pult mögé! Menj!

- Mi? – John arra kapta a fejét, amerre Aiden nézett. – A rohadt életbe!

A levegőben valami egy egész tucat könyvet tartott. Döbbenetes látvány volt. Ahelyett azonban, hogy engedelmeskedett volna, Aiden elé lépett.

- Hagyd abba! Nem tudom, ki vagy és mi ezzel a célod, de ő csak segíteni akar! – Az első könyv a vállát találta el, nem volt elég ügyes, hogy elhajoljon. A következők pedig gyors egymásutánban követték, mindegyik célzás pontos volt, a térdét eltaláló keményfedeles krimitől féltérdre rogyott. Az arcát a következő csak azért nem érte el, mert Aiden időben félreütötte.  

- Elég ebből! – A férfi megszokott nyugalmának nyoma sem volt a hangjában. A csillár finoman megrezdült tőle, John karján felborzolódtak a pihék. Tévedett, amikor azt hitte, semmi sem hozza ki a béketűrésből. Csak egy gonosz szellem kell hozzá. Ezt valamiért viccesnek tartotta, elvigyorodott, bár tudta, hogy csupán a feszültség van rá ilyen hatással.

- Engem bánthatsz, de mondtam már, hogy őt hagyd békén! – Erő volt Aiden szavaiban. A pupillája megint olyan szűk volt, mint előző nap, a kékségben természetfeletti energiák kavarogtak. A feléje repülő könyveket dühösen félrelökte, a reflexei ezúttal felülmúlták egy emberét. – Elég volt! – Megragadta a lény csuklóját, és kényszerítette, hogy leejtse a köteteket. Izmai a pattanásig feszültek, ahogy egy helyben tartotta. – Elég! – sziszegte egészen közel hajolva. – Ez nem a te világod, és nem hagyom, hogy bántsd az embereket! – A lény szabadulni akart, ám utána nyúlt, és bármennyire küzdött ellene, magához ölelte.

Olyan volt, mintha egy vadállatot próbált volna megszelídíteni, amely nem a testét karmolta végig, hanem a lelkét. A gyűlölet szinte égette a bensőjét, a keserűség marta a nyelvét. Sikítani akart, a lény üvöltését csak ő hallotta. Aztán hirtelen csend lett és üresség. A semmi közepén állt, élet és halál mezsgyéjén. Egy kislány nézett fel rá, fekete hajába ősz szálak vegyültek, a bőre halottsápadt volt. Ünneplős ruhát viselt, egy macit szorított magához. Remélte, hogy a sötét árnyat nem ismeri, de most meglátva az arcát, legszívesebben sírva fakadt volna.

- Annyi gonoszságot látsz nap, mint nap és mégis képes vagy szeretni. Nem értelek.

- Mit érek a gyűlölettel? Nem leszek több általa. Csak magamat mérgezem meg vele.

- Az emberek nem érdemlik meg, hogy szeresd őket.

- Senki sem tökéletes. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük?

- Nem érdemlik meg az életet. Te mégis megbocsátasz nekik…

Tett egy lépést előre, és letérdelt a kislány elé, hogy egy vonalba kerüljön a tekintetük.

- Az életben semmi sem fehér vagy fekete. Néha olyan barna, mint a mackód. Néha olyan kék, mint a szemem. Néha olyan rózsaszín, mint a masni a hajadban. Ugyanilyen az emberek lelke is. A színük mindig attól függ, milyen múltjuk volt, szerették vagy gyűlölték-e őket… - A könnyei végigfolytak az arcán. – Nagyon nehéz megbocsátani valakinek, aki bántott…

- Semmit sem tudsz! – A kislány dacosan toppantott. Fájdalom égett a szemében. Emlékek, amelyektől sötét lett a lelke.

- Bárcsak ne tudnám… - Magához húzta és megölelte. Gyengéden ringatta, és elmondta, mennyire szereti, milyen különleges, milyen gyönyörű. A kislány zokogása a lelkében szólt, és sokkal fájdalmasabb volt, mintha élve darabokra szaggatták volna.  

Az apró virágszirmok az arcát simogatták, amikor kinyitotta a szemét. Szanaszét fújta őket a hirtelen jött szellő, táncolva kavarogtak körülötte, mielőtt a semmibe vesztek volna. Csak a hajcsat maradt a kezében, rózsaszín volt, apró kövekkel díszítve. A rászáradt vér néhány helyen sötétre színezte…

Vett egy mély levegőt, és kinyitotta a szemét. A könyvesbolt padlóján feküdt, John tartotta átölelve és úgy ringatta, miképpen ő a kislányt az előbb.

- Semmi baj, semmi baj…

- John…

- Összeestél pár perce. – A férfi megkönnyebbülten sóhajtott. – Sírtál.

Az arcához nyúlt, nedves volt.

- Igen, tudom.

- Jól vagy?

- Igen. Nem. – Enyhén fájt a feje és sajgott mindene, viszont élt.

- Az a lény… elment?

- Igen. Végleg. Most már minden rendben.

John rettenetesen aggódott a férfi miatt. Percek óta próbálta magához téríteni, de nem reagált semmire. Nem merte a mentőket hívni, mert mit mondott volna? Rájuk támadt egy szellem?

- Soha többé ne csinálj ilyet! A frászt hoztad rám! – rázta meg dühösen.

Aiden a méregzöld szempárt nézte, az aggodalommal kevert rémületet benne. A vállába kapaszkodva felhúzta magát, egészen közel került egymáshoz az arcuk, majdnem összeért még az orruk is.

- Aiden? – John elbizonytalanodott.

- Benne vagyok.

- Miben?

- A kalandban. Veled.

- Ezt most csak azért mondod, mert majdnem meghaltál!

- Nem akarok szép emlékek nélkül meghalni. Nem akarok megbánni semmit, amikre eddig a félelmeim miatt nemet mondtam.

- Te többet érdemelsz egy kalandnál…

- Az jó. – Átkarolta a nyakát, és megcsókolta.

John döbbenten pislogott. Aiden megérezte, mert elhúzódott tőle.

- Sajnálom. Ez most csak úgy jött és…

Visszarántotta a karjaiba, a kék tekintetben látta a megkönnyebbülést és a sóvárgást. Tudta, milyen érzés megölelni a halált, átlépte már párszor az élet s halál határát. Mindannyiszor még inkább élni akart utána, kiélvezni minden cseppjét, mielőtt tényleg véget ér. Valahol tudta, hogy éppen kihasználja, csak ölelnie kellene, hagyni, hadd csituljon el a vágy. Ám ki mondta, hogy ő tökéletes?

A két tenyere közé fogta az arcát, mielőtt elmerült volna a szájában. Hallotta az apró kis nyögést, ami felszakadt a férfi ajkáról. A hosszú ujjak a hajába túrtak, ahogy felfedezte szája puha belsejének minden kis zugát. Levegőt véve érezte a virágok illatát. A karcsú test ugyanolyan vággyal simult hozzá, mint éjszaka álmában. Közelebb húzta magához, de Aiden egy könyvre térdelt, megbillent, és hanyatt lökte. A mellkasára zuhant, mert eszébe sem jutott elengedni.

Zihálva meredtek egymásra.

Aiden megtámaszkodott a feje mellett, úgy nézett le rá. A haja kócos volt, az arcán még látszott a könnyek nyoma, a nyakán megzúzódott a bőr, ahol eltalálta egy könyv. Felnyúlt, és kisimított egy tincset a szeméből. Jóképűbb és vonzóbb volt, mint eddig bármikor.

- Már azóta figyellek, hogy idejöttél – vallotta be Aiden halkan.

- Emlékszem, amikor először láttalak, éppen a White gyereket zsuppoltad be a kocsiba. Felcsúszott az inged, a csípőd napbarnított volt és nagyon-nagyon szexi.

Aiden lassan elvigyorodott, majd felnevetett.

- Te most komolyan a csípőmet bámultad?

- Ha csak azt… - John mosolygott.

- Miért nem hívtál el egy teára?

- Nem tudtam, hogy meleg vagy. Senki sem mondta. Nem akartam vakvágányra futni.

- Igaz, itt mindenki csak annyit tud rólam, hogy boszorkány vagyok.

- Azt már az első napon megtudtam rólad. – John ujjai könnyedén végigfutottak a férfi arcán, arccsontján, orrán, ajkának vonalán. – Nem látszottál könnyű esetnek. – Aiden nem tűnt megbántottnak. – Nem látszottál olyannak, aki beéri egy kalanddal.

- Nem vagyok kamasz, többre vágyom egy dugásnál. Nekem a lelked is kell.

John szíve akkorát dobbant, hogy attól félt, a férfi is meghallotta.

- Új életet akartam kezdeni, de előbb önmagammal kellett megismerkednem. Nem terveztem szerelmet, és David kapóra jött. Kellemes időtöltést jelentett, és nem kérte érte a szívemet.

- Odaadtad volna neki?

John ujjai alatt Aiden nyaki verőere hevesen pulzált, ahogy a válaszra várt.

- Neki nem – válaszolta csendesen, elkomolyodva.

- Örülök. – Aiden odahajolt hozzá, és puhán megcsókolta.  

A hangos sikolyra mindketten összerándultak.

- Te jó ég! – Mrs. Schneider állt az ajtóban és tátott szájjal bámult rájuk. Mögötte jól látszott, hogy sötét felhők csipkézik az eget. Vihar közeledett.

- Sajnálom, Mrs. Schneider, de nem jött meg a könyv, amit rendelt. – John hangja tárgyilagos volt, mintha nem lett volna káosz a boltban és nem egy férfi, pontosabban a seriff alatt feküdt volna.

- Mi? – Az asszony úgy bámult Johnra, mintha két feje nőtt volna. – Oh, értem, én… Elnézést, most mennem kell… Én… - Sarkon fordulva elrohant.

- Nem jött meg a könyv, amit rendelt? – Aiden hitetlenkedve elismételte a férfi szavait.

- Tényleg nem jött meg. Most mit röhögsz?

Aiden úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult.

 

            John a helyére tette az utolsó könyvet is, és elégedetten körbenézett. Szerencsére nem tört össze semmi, ha csak az önérzetét nem számítjuk. Aident, aki még mindig sápadt volt, leültette a fotelba egy csésze teával. A férfi ezalatt kétszer beszélt valakivel telefonon, a halk hang nem jutott el hozzá, de tudta, úgyis elmondja, amennyiben rá is tartozik.

- Jobban vagy? – ült le a mellette levő fotelba.

- Mi lenne, ha elmennénk kirándulni?

- Most? – A kirakaton át látszott a borult ég. A feltámadó szél a távolból eső illatát hozta feléjük a nyitott ajtón keresztül. – Mindjárt szakadni kezd az eső.

- Tudom.

A férfi úgy mozgatta az ujjait, mintha forgatott volna valamit a kezében. Kimerült és szomorú volt, és biztosra vette, akkor is nekiindul, ha nem megy vele.

- Csak álljunk meg nálam, hogy átöltözzek. – Nem kiránduláshoz öltözött reggel, vasalt nadrágot és inget viselt könnyű félcipővel.

- Köszönöm.

Kiírta egy papírra, hogy zárva, majd követte a férfit a kocsijához. Fázósan borzongott össze, a levegő lehűlt, egy-két csepp esőt sodort az arcába a szél. A szemközti kávézóból többen az ablakhoz tapadtak, hogy lássák őket. Ezek szerint gyorsan terjednek a hírek, állapította meg. Ha ennek az egésznek a végére érnek, majd megbeszéli Aidennel, hogyan is kezeljék a dolgot, de azt már tudta, hogy titkolózni nem fognak. Elege volt a titkokból egy életre, és biztosra vette, hogy a férfi is ugyanígy vélekedik.

Aiden egész úton telefonon beszélt a helyettesével, aki valami balesetnél volt kint a főúton. Még mindig ijesztően sápadt volt, a szemében aranyszínű szikrák pattogtak. A közelgő vihar előhírnökei…

- Sietek! – hagyta ott, amikor leparkolt a háza előtt. Odaintett a szomszédasszonynak, aki a nyakát nyújtogatta, ezek szerint már ő is tudta. Ki ne tudta volna? Itt mindenki tudott mindenkinek a piszkos kis titkáról… és mélyen hallgatott róla.

Dühösen berontott a házba. A hálószobában terepszínű nadrágot, meleg pulóvert rángatott magára. Bakancsot húzott és vízhatlan dzsekit, utóbbit már kifelé menet vette fel. Aiden szótlanul indított, amikor beszállt mellé. Nem kérdezte, hová mennek. Sejtette, hogy a szellemhez van köze, akiről a férfi egészen eddig nem szólt egy szót sem.   

A városból kivezető útról tíz perc múlva lekanyarodtak. Ő nem is látta a bekötőutat, annyira benőtte az erdő. A seriff terepjárója könnyedén letarolta a bokrokat, miközben behajtott. Ágak csapódtak a szélvédőnek, a nagy szél port és leveleket táncoltatott meg a levegőben. Akkor kezdett el nagy cseppekben esni, amikor megálltak.

- Jó helyen vagyunk? Itt nincs semmi. – Megpróbált kilátni az esőáztatta szélvédőn.

- De van. Hozom az ásót. – Aident nem zavarta a hideg és az eső. Kiugrott, könnyű léptekkel hátrament. Mire elővette az összecsukható ásót, már átázott a farmeringe.

- Mit keresünk?

- Egy rózsaszín masnis hajcsatot.

- Itt?

- Itt. – Aiden hátrasimított az arcából vizes haját, majd elindult befelé az erdőbe. Energiaként kavargott körülötte a visszafojtott indulat.

Utánanézett. Rendőr volt, tudta, mit jelent a hajcsat. A férfinak nem is kellett mondania semmit, már sejtette a válaszokat. Hányingere lett, de követte. Nem törődött az arcába csapódó esővel. Megállt a férfi mellett, nézte a mocskos rózsaszín masnit az avarban, érezte a rothadás szagát, amely megtelepedett az orrában és tudta, hogy napok, sőt, évek múlva is érezni fogja, ha esik az eső.

Aiden nem szólt semmit, megkeményedett arcvonásokkal ásni kezdett. Az eső még jobban esett, dörgött és villámlott. Talán évtizedek óta nem volt ekkora vihar a környéken, mint most. Megállt a víz a gödör alján, már bokáig süppedt benne. Alig látott valamit, csak érezte, hogy az ásóval elérte, amit keresett. Félredobta, térdre esve puszta kézzel esett neki a sáros földnek.

- Ne! Aiden, elég! Hagyd abba! – Johnnak minden erejére szüksége volt, hogy kirángassa onnan. – Hagyd abba! – A szemébe nézett, nem engedte el. Nem számított, hogy most már ő is sáros és vizes.

Aiden szempilláin esőcseppek ültek, összekeveredtek a könnyeivel, ahogy legördültek az arcán.

- Még csak kilencéves volt… - suttogta.

John magához ölelte, mintha ezzel elűzhette volna a rideg valóságot.

- Nincs semmi baj. Vége van. Megtaláltad. Most már minden rendben lesz. – Arcon csókolta, majd lassan eltolta magától.

Felállt, és maga mászott bele a gödörbe. A kezével merte ki a vizet, hogy elérjen az aljára, bár tudta, hogy esélytelen, amíg esik. A nejlon csúszott a piszkos vízben, ahogy elérte az ujjaival. Kinyúlt az ásóért, és elkezdte kiszélesíteni a sírt, nehogy véletlenül rálépjen a testre. Kétszer visszacsúszott, mire ki tudott mászni. Ledobta az ásót, és visszanézett a válla felett.

Fél évvel ezelőtt hátrahagyta ezt, azt hitte, nem lesz benne része soha, amíg él. Hányszor állt így egy sír mellett? Hány meggyilkoltnak szolgáltatott később igazságot? Talán nem elégnek.

- John? – Aiden megállt mellette.

- Ki kell hívni a megyeieket.

- Tudom.    

- Sajnálom. – Megfogta a kezét, összefonta az ujjait az övével.

Aiden előredőlt, a vállára döntötte a fejét.

- Négy éve tűnt el – hallatszott tompán a hangja. – Mindent átkutattunk utána. Mindent. Akkor már rég halott volt…

- Miért csak most bukkant fel a szelleme?

- David miatt. Ugyanaz a gyilkosuk.

Lehunyta a szemét, és átkarolta a férfit. A hátát simogatta, bár ez most egyiküknek sem jelentett megnyugtatást.

- Mit fogunk mondani, hogyan találtuk meg?

- Kirándultunk. Ez talán nem elég hihető?

Elképzelte a nyomozók arcát, és lassan elmosolyodott.

- De, az.

Szorosabban ölelte Aident, és hagyta, hogy az eső tisztára mossa őket.

 

            A csengőre téve az ujját, kicsit habozott, mielőtt megnyomta volna. A két megyei nyomozó egy lépéssel a háta mögött állt. John a kocsinak dőlve várakozott, civilként nem akart beleavatkozni egy letartóztatásba. Az eső hajnalban elállt, délelőtt már nagyon meleg volt, a páradús levegő szinte az ember vállára telepedett.

- Seriff? Minek…? – George Taylor, a városka használtautó kereskedésének tulajdonosa, a válla felett az ismeretleneket nézte. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, kik is lehetnek, mert egyszerre mutatták fel az igazolványukat.

Aiden felmutatta a bizonyítékzacskót, amelybe a rózsaszín hajcsat került az éjszaka folyamán. Nem mondott semmit, csak nézte a férfit. A kopaszodó, köpcös kis alakot, aki bárkit rá tudott beszélni egy használt kocsira. Az elsápadó kerek arcot, ahogy felismerte, mit tart a kezében. Egy artikulálatlan hang kíséretében megpróbálta becsapni az orra előtt az ajtót, és amikor nem sikerült, mert Aiden gyorsabb volt, üvöltve a ház belseje felé menekült.

- Mi…? – A felesége, aki mindig is Weatherly legnépszerűbb asszonyai közé tartozott, főleg a férje által keresett pénznek köszönhetően, döbbenten állt a lépcső aljában. – Seriff?! – Felsikoltott, ahogy a férje nekilökte a férfinak, hogy ezzel is lassítsa.

Aiden tovább taszította a nyomozók karjaiba, és teljes lendülettel nekifutott az ajtónak, amit Taylor kulcsra akart zárni előtte. Majdnem elestek mindketten. Zihálva bámulták egymást egyetlen hosszú pillanatig. A kék szempárban a megmásíthatatlan igazság volt, míg Taylor barna szemében a felismerés, hogy vége mindennek. Felkapott valamit – talán egy papírnehezék volt – az íróasztalról, feléje hajította, de kitért előle. Látta a fegyvert, amit a felső fiókból kapott elő, odaugorva elkapta a csuklóját. A pisztoly elsült, de csak a plafonba fúródott a golyó.

- Dobja el, Taylor!

- Dobja el! – harsogták a nyomozók az ajtóból.

- Dobja el, vagy hagyom, hogy szitává lőjék! – Aiden a férfi arcába sziszegte a szavakat. Kék szeme elsötétült a haragtól, a mélyén pedig valami sokkal rettenetesebb kavargott, mint amit Taylor valaha látott.

A fegyver a szőnyegre esett.

- George Taylor, ezennel letartóztatom Christina Fenton és David Hamilton meggyilkolásának vádjával! – Mrs. Taylor odakint felsikoltott.

Taylor felkiáltott, ahogy Aiden minden kímélet nélkül az asztalra hasaltatta, és megbilincselte, miközben felmondta a jogait. Saját maga kísérte ki a házból, nem törődött a síró feleséggel, sem az utcában összegyűlt szomszédokkal. Csak a kapun kilépve szólalt meg, Taylornak címezve a szavait.

- Még csak kilencéves volt… Elvett tőle mindent. A jövőjét, az álmait, a hitét. Miért?

- Maga ezt nem értheti… - Taylor úgy reszketett, hogy neki kellett megtartania, nehogy összeessen.

- Nem, valóban. És David? Ő mit ártott magának? De ne is mondjon semmit, úgysem érteném, nem igaz?! – Közelebb hajolt, a hangja csupán suttogás volt. – Megtanította nekik, mi a gyűlölet és mi a bosszú. Sajnálom magát. A maguké, nyomozó! – taszította meg.

- Köszönjük, seriff! – Az egyik nyomozó elkapta a férfi karját, míg a másik átvette a hajcsatot.

- Várjon, seriff, mit akar ezzel?! Miről beszélt? – Taylor küzdött, miközben be akarták ültetni a kocsiba.

Aiden ránézett, a szeme aranylóan ragyogott, ahogy belesütött a nap. Egy hirtelen jött szellő felkavarta a virágszirmokat és a leveleket a járdán. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy kislány és egy fiatal férfi állt volna mellette. A kietlen semmiben port vitt a szél, aztán a napot eltakarta egy kósza felhő és a szellő tovasuhant.

Csak a seriff állt ott egymaga, de a szeme nem kék volt, hanem olyan fekete, mint a legsötétebb éjszaka. Benne volt a kis Christina minden rettegése, fájdalma és gyűlölete. Benne volt David minden félelme és szomorúsága. S abban a pillanatban Taylor megértette, mire gondolt az előbb. Elnémult, szinte összeesett az arca. Az egyik nyomozó rácsapta a kocsiajtót.

- Még beszélünk, seriff!

- Kösz, nyomozó!

A megyei nyomozóhivatal emberei komor arccal beszálltak a kocsijukba és elhajtottak.

- Mit szólnál, ha átaludnánk a mai napot? – Aiden John felé fordult, aki végig őt nézte. A szeme újra kék volt, a tekintete szomorú, de egyben megkönnyebbült is, hogy vége a rémálomnak. A tenyeréből az előbb a szél a rózsaszín masnit is magával vitte, Christinának a túlvilágon nagyobb szüksége volt rá. S ez volt az, ami tudtára adta, hogy tényleg vége.

- A legnagyobb vágyam egy forró zuhany és egy egész pizza. Vagy akármi, ami kajának minősül. – John látta, ahogy a tenyerét nézi, majd elmosolyodik. Akármi is volt ott, már nem volt benne, és úgy hitte, hogy ez jó hír. Tényleg vége. – Mit szólnál a pizzázóhoz a sarkon?

Mindketten még a tegnapi ruhájukat viselték. Már megszáradtak valamennyire, de rendesen átfáztak. John majdnem végig tüsszögött a kocsiban idefelé jövet. Nem ettek semmit, csak döntötték magukba a kávét, igen, kivételesen még Aiden is fintorogva ugyan, de kávézott.

- Egyezzünk ki teában és levesben. Aztán egy forró zuhany után jöhet az ágy. A reggeli pedig… mondjuk lehetne friss péksütemény mentateával.

- Kávéval? – próbált John egyezkedni.

- Csoda, hogy nincs gyomorfekélyed – csóválta Aiden a fejét.

- Volt.

- Akkor mentatea lesz a reggelihez. Holnap amúgy is meleg napunk lesz, fel fog frissíteni.

Megmásíthatatlannak hangzott a döntés, így John nem ellenkezett. Helyette kinyúlt, a csípőjénél fogva magához húzta, egyenesen a két lába közé. A kocsinak dőlve lustán bámulta a kócos hajat, a véreres szempárt, a száj körüli mély ráncokat, amelyek az éjszaka kerültek oda. Mintha évek teltek volna el tegnapelőtt reggel óta.

- Rozmaring megengedi majd, hogy veled aludjak?

- Ki mondta, hogy aludni akarok? – Aiden ajkán huncut mosoly jelent meg. – Messze van még a reggel… – Közelebb hajolt, a hangja elhalkult, a tekintetében magány jelent meg. – Felmelegítenéd a lelkem? – kérdezte. Soha nem érezte még magát ennyire sebezhetőnek, s még egyszer sem látszott ennyire törékenynek.

- Ez oda-vissza működik ám… - válaszolta csendesen. Gyengéden megsimogatta az arcát.

Aiden ajkán egy soha nem látott mosoly jelent meg.

- Jól hangzik. – Átkarolta a férfi nyakát, belefúrta az arcát, beszívta izzadsággal kevert esőillatát. – Most vagyok boldog – mondta nagyon-nagyon halkan.

- Akkor benne vagy a pizzában?

Halk nevetés volt a válasz, amit John igennek értelmezett.

 

            Kétszer álltak meg útközben. Egyszer a Fenton-háznál és egyszer Hamiltonéknál. A seriff mindkétszer egyedül csengetett be, s minden alkalommal éveket öregedve tért vissza a férfihoz. Nem mondott semmit, John pedig nem faggatta. Saját maga tudta a legjobban, milyen nehéz szavakba önteni a gyászt és a fájdalmat. Nem engedte, hogy Aiden vezessen. Látta, hogy a végkimerülés legszélén egyensúlyozik és addig is pihent, amíg elértek a városközpontig.

- Ebéd! – sóhajtotta, amikor leparkolt a főutcán. – Milyen pizzát szeretnél?

- Inkább menjünk haza és összeütök valamit.

- Ha hazamegyünk, akkor beduglak a zuhany alá! Átalusszuk a napot, aztán reggel felébresztelek és addig szeretkezünk, amíg moccanni sem tudunk.

- Nem ezt beszéltük.

- Pedig ez lesz. – John elengedte a füle mellett a tiltakozást. Bármennyire vágyott a férfira és a melegségére, érzékelte, hogy most alvásra van szükségük. Alig állt a lábán. – Gyere szépen! – Kisegítette a kocsiból, és átkarolta a csípőjét, hogy megtartsa. – Négysajtos?

Aiden laposakat pislogva méregette, majd engedékenyen felsóhajtott.

- Extra kukoricával.

John nevetése hallatán lassan neki is mosolyra húzódott a szája. Fáradtan beballagtak a pizzázóba, aztán megtorpantak a küszöbön. A városban már híre ment, hogy megtalálták a kis Christinát és letartóztatták a gyilkosát, de annak is, hogy együtt vannak. Most mindenki – vagyis kicsik és nagyok egyaránt – őket bámulta.

- Üljünk le! – John szembenézett a vendégekkel, majd az egyik szabad asztal felé irányította a férfit. Kihúzta neki a széket és lehuppant mellé. – Rendelhetünk? – vonta fel a szemöldökét a két zavart pincérnő felé pillantva. – Még soha nem láttak meleg párt, ugye? – mormolta, hogy csak Aiden hallhassa.

- Itt nem. – Aiden elernyesztette az izmait, a fáradtság szinte rázuhant. – Éppen történelmet írunk. – Kicsit kesernyésre sikeredett a hangja.

- Valahol valakinek el kell kezdeni. – John elgondolkodott, majd vállat vont. – Én örülök, hogy most veled vagyok itt. – A melléjük lépő pincérnőre mosolygott. Emlékei szerint Annie-nek hívták és a pasija költőnek képzelte magát, gyakran bejárt a boltba verseskötetekért. –Kaphatnánk két pizzát? Egy négysajtost extra kukoricával és egy sonkás-sajtost.

- A vendégeim vagytok, seriff! – A hangos kiáltás – amely amúgy megtörte a kínos csendet – hátulról a konyha felől érkezett, majd megjelent a hang tulajdonosa is.

Emmett Groove-é volt a pizzázó. Ugyanúgy „jöttment” volt, mint Aiden és John, vagyis nem a városban született, hanem valamelyik északi államban. A múltjáról soha nem beszélt, nem mintha amúgy nagydumás lett volna. Nagydarab fickó volt, aki pihegés nélkül arrébb tett egy százkilós fagyasztószekrényt is, viszont a konyhába menekült, ha a telt keblű Kathie O’Malley betette a lábát az étterembe.

- Kösz, Emmett! – Aiden meg sem próbált felállni, csak kezet nyújtott.

Groove egy intéssel elküldte a pincérnőt.

- Mi köszönjük, seriff! Az a szegény kislány… - Groove szomorúan ingatta a fejét. – Az a patkány, remélem, élete végéig a börtönben fog rohadni.

- Én is. Johnt ismered amúgy?

- Találkoztunk már – bólintott a férfi. Kezet fogtak. – Hallom, te is a seriffel voltál végig.

- Gyorsan terjednek a hírek.

- Errefelé soha nem történik semmi, de ha mégis, a kolibri sem tudja megelőzni a pletykafészkeket. – Groove végigmérte őket elég látványosan. – Mrs. Schneider berohant Giselle-hez egy pohár vízért, mert annyira kiborult a látványon, amit okoztatok neki.

Aiden és John összenéztek. Próbáltak nem felröhögni.

- Valóban?

- Bizony. El is mesélte, mit látott, és még ki sem tette a lábát Giselle-től, ő már a telefonon lógott, hogy elmesélhesse a legjobb barátnőjének. Tudod, seriff, annak a pletykafészek Mary Bethnek, és onnantól kezdve már megállíthatatlan volt a dolog. Tényleg szexeltetek az üzletben? Elég durva lehetett a dolog, kintről állítólag úgy tűnt, összetörtétek közben a berendezést.

John a kezével eltakarta a száját, de Aiden így is tudta, hogy fülig ér a szája. Felsóhajtott és inkább ő válaszolt helyette.

- Történt egy s más, de nem, nem szexeltünk a könyvesboltban. Otthon szeretnénk, ha végre hazajutunk.

Groove hümmögött.

- Hozom a pizzátokat! – veregette vállon, és visszaballagott a konyhába.

- Bírom Emmettet – jelentette ki John vigyorogva.

- Én is.

Annie egy kancsó limonádét tett az asztalra két pohár kíséretében.

- A főnök küldi – mondta.

- Köszönjük!

- Seriff, tényleg Mr. Taylor ölte meg Davidet? – Halkan kérdezte, és közben nagyon lefelé biggyedt a szája.

- Úgy tűnik, hogy igen.

- A szülei tudják már?

- Igen.

A lány bólintott, majd kitörölte a szeme sarkából a könnyeket, és visszament a pulthoz.

- Akarsz róla beszélni? – John előrehajolt, hogy magára terelje a figyelmét.  

- Egyelőre nem tudok róla beszélni. – Aiden töltött magának egy pohár limonádét és mindjárt le is húzta, mintha életmentő lett volna. Lekoppantotta a poharat az asztalra, majd rákönyökölt, és vállat vont. – Te pontosan tudod, milyen érzés odaállni egy szülő elé és azt mondani, megtaláltuk a gyereke tetemét, de nekem… még soha nem volt ilyenben részem, és imádkozom, soha többé ne is legyen.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád. Nem a tiéd. – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a férfi elsírja magát, de aztán szomorúan elmosolyodott. – Minden rendben lesz.

- Mondja maga, seriff, de mi lesz az állásommal? – Egy férfi állt meg mellettük. – Igaz, hogy Taylort letartóztatta?

- Igen, Banes. – Aiden felnézett. – Nem tudom, mi lesz a munkájával, mielőtt megkérdezi. Pár napig hagyja csitulni a dolgokat, addig Mrs. Taylor kitalálja majd, hogyan tovább. – Remélte, hogy így lesz, de most nem volt ereje ezen gondolkodni. Majd holnap.

- Mi lesz a megélhetésemmel? A lányommal? Hol kapok még egy ilyen jól fizető munkát?

- Taylor megérdemelte, hogy letartóztassuk, és azt is meg fogja, ha bedugják egy zárkába és eldobják a kulcsot örökre. Jó szakember maga, Banes, lesz munkája, ezt maga is tudja.

- Mondja ezt maga, seriff, de nekem kell az asszony elé állnom, hogy ki tudja, mi lesz a jövőben! – A férfi karján megfeszültek az izmok, ahogy ökölbe szorította a kezét.

John ismerte látásból, emlékezett a halk szavú feleségre és a szőke, kék szemű kislányra, akikkel sétálni szokott.

- A felesége meg fogja érteni – mondta csendesen.

- Maga ne szóljon bele! – Banes megvetően végigmérte. – Amíg ide nem jött, nem volt semmi gond. A seriff normális volt, és eszébe sem jutott kirándulgatni menni…

Aiden szeme összeszűkült, és megfeszültek a vonásai. Mielőtt bármit mondhatott volna, John felemelkedett. Egymagas volt Banesszel, de vékonyabb nála. Mégis volt valami a mozgásában, ami azt sugallta, nem olyan nyámnyila könyvmoly, mint mások hiszik. Közelebb lépett, a tekintete jéghideg volt és elég fenyegető ahhoz, hogy Banes ösztönösen hátráljon egy lépést.

- Jól figyeljen, Banes! Nem tűröm, ha sértegetnek, azt meg pláne, ha a seriffet. Hosszú, nehéz napunk volt a tegnapi, amiről magának fogalma sincs, és jelenleg nagyon nem tolerálom ezt a hangot, világos?!

- Ne fenyegessen…

- Fenyegetem? – John hirtelen közvetlen előtte állt, a szemébe nézett, elég halk volt ahhoz, hogy a férfinak felálljon a hátán a szőr, de elég hangos, hogy a körülöttük ülők hallják, amit mond. – Érezze magát rohadtul szerencsésnek, amiért ma reggel a seriff nem magához kopogott be azzal, hogy kiástuk a lánya maradványait…

Banes halottsápadt lett.

- Én nem…

- Mit nem? – vágott John a szavába. – Nem úgy gondolta? Mert remélem, ezt akarta mondani.

- Ne adja a szavakat a számba!

- Azt mondom, amit magának most gondolnia kellene, miután apa és férj, a pokolba is! A seriff találta meg azt a kislányt, letartóztatta a gyilkosát, és aztán ment és elmondta a szülőknek. Nem hiszem, hogy Fentonéknak vagy Hamiltonéknak olyan rohadt nagy vigasz az, hogy Taylort lecsukják, mert a gyerekeik attól még nem ébrednek fel, de a seriff tette, ami a dolga. Maga meg azon van felháborodva, hogy miért ment kirándulni… Két család gyászol, mert elvesztették a legfontosabbat az életükben! – A hangja éles volt és dühös. – Maga meg még hazamehet és megölelheti a lányát, Banes! Stuart és Martha Fenton már csak a temetőben látják viszont a sajátjukat… - Mély csend volt. Groove kiállt a konyha küszöbére, de nem lépett közbe. – Tizenhat évet húztam le a rendőrségnél, Banes. – John mély levegőt vett, hogy lenyugodjon. Érzékelte a meglepetést, Aidenen kívül senki sem tudta, hogy mivel foglalkozott korábban. – Számát sem tudom annak, hányszor álltam egy ajtó előtt, hogy elmondjam, az, akit szerettek, már nem megy haza. Nem tudják megölelni, és nem tudják elmondani neki, mennyire szeretik. És nem tudom, hány olyan eset volt, amikor nem találtuk meg a tettest, és a gyilkos büntetlenül élhette világát. Nekem pedig azt kellett mondanom újra meg újra a telefonba, ha a család érdeklődött és könyörgött, hogy nem jutottunk előrébb. Nincs meg az apjuk, anyjuk, lányuk, fiuk, unokájuk, nagyszüleik gyilkosa… és nincs más, mint a bizonytalanság és a remény, hogy egyszer valaki igazságot szolgáltat. Ha nem én, akkor valaki más. Például most itt a seriff. – Körbenézett, páran félrekapták a pillantásukat. – Maguknak egy kirándulás volt, nekünk egy rémálom, ami majd felébreszt éjjelente és ha esik az eső, akkor csak arra tudunk majd gondolni, hogy az ember mennyire gonosz… - Újra Banes szemébe nézett, aki már alig állt a lábán. – Menjen haza, és ölelje meg a lányát, mert maga még megteheti! – Már nem volt harag a szavaiban, csak mélységes szomorúság.

Banes elindult, mintha alvajárt volna. Nekiment egy üres széknek, de szinte észre sem vette.

- Sajnálom – motyogta. – Azt is, amit magukra mondtam – tette hozzá zavartan.

Aiden válaszolt John helyett, aki lassan visszaereszkedett a székére.

- Tudja, Banes, soha nem voltam normális. Ahogy John sem. Már ha a homoszexualitás maguk szerint nem normális. Viszont mi van, ha mi vagyunk normálisak és maguk mások? – Kicsit kihívó volt a hangja. Nagyon sokáig hallgatott, mégsem mert senki megszólalni. – Szerintem az, hogy kit szeretünk, a szívünk dönti el, és nem a társadalmi normák vagy az eszünk… - Keserűen elmosolyodott. Amióta itt élt még soha nem volt ilyen komor. – Nem vagyunk mások. Ugyanolyanok vagyunk, mint itt ebben a teremben bárki. Vér folyik az ereinkben. Félünk, bizonytalanok vagyunk. Gyűlölünk és szeretünk. Élünk és meghalunk. A halálban pedig mind egyenlőek vagyunk. – Tompán koppantak a szavai a csendben.

John megértően bámult rá. Ő értette, még ha mások nem is.

- Emmett, elvitelre kérnénk azt a pizzát! – szólt oda Groove-nak. A nagydarab férfi bólintott, és visszavonult a konyhába.

Aiden nem tiltakozott, csak megivott még egy pohár limonádét. Banes ezen közben kiosont az ajtón és az otthona felé indult. Azon járt az esze, amiket hallott, és amikor hazaért, olyan erővel ölelte a lányát, hogy az alig kapott levegőt.

 

            Rozmaring a terasz korlátján ült. A farkát maga köré tekerte, a tekintete álmatag volt, és amikor Aiden felvette, dorombolni és bújni kezdett, majd szétvetette a szeretet. A bajusza csiklandozta az arcát, a karmait ritmikusan mélyesztette a bőrébe. Felmorrant és le akarta tenni. Aztán rájött, hogy álmodik. Jobban mondva már ébredezett, mert Rozmaring a mellkasán ült és szeretetteljes mormolás közepette dagasztott-karmolt.

- Mit csinálsz? – kapta el a mancsát.

A macska szemrehányóan pislogott.

- Biztos éhes. – John a hasán feküdt, a feje alá gyűrte a párnát. A hangja álmos volt, csak fél szemét nyitotta ki, hogy megszemlélje őket.

- Felébresztett?

- A hátamon járkált.

- Bocsi. Rozmaring, igazán viselkedhetnél! – Rozmaring leugrott róla és az ajtó felé indult. Közben persze hátralesett, követi-e, de amikor látta, hogy nem, sértetten felnyávogott és kiment. – Most addig csinálja ezt, amíg nem adok neki reggelit. – Úgy egy órával ezelőtt egyszer már felébresztette, akkor rávette, hogy adjon neki kis száraztápot, miután kijött a mosdóból. A maradék táp viszont valószínűleg eltűnt Jeanette pocakjában és Rozmaring éhes volt.

- Nem gond. – John ásított, és kidörzsölte az álmot a szeméből. Nyújtózkodva a hátára fordult, a takaró lecsúszott a csípőjére, kirajzolta karcsú alakját.

Figyelte, ahogy felkelve kimegy a fürdőszobába. Alsónadrágot viselt, egy kis csalódottságot érzett miatta. Emlékezett volna, ha szeretkezett volna vele, ebben biztos volt. Utolsó emléke tegnapról az volt, hogy a zuhany után lerogyott az ágyra, és aztán képszakadás. Kimerültebb volt, mint gondolta. Johnnak igaza volt, alvásra volt szükségük.

Megszólalt a telefon, kedvetlenül felvette, közben megállapította, hogy alig múlt nyolc óra. Kinek hiányzik már ilyenkor? A megyei kollégáknak, akik mindenféle jelentést és vizsgálati papírt akartak – lehetőleg tegnapelőttre. Mire John visszasétált, addigra feltámasztotta a hátát a párnákkal és a telefonba pötyögött emlékeztetőt.

- Mi a baj?

- Be kell mennem az irodára.

- Úgy volt, hogy pihenünk ma.

- Sajnálom, de le kell adnom a jelentést.  

John nem válaszolt, csak elkezdett öltözni. Tegnap hazafelé beugrottak hozzá pár cuccáért, most azokból válogatott. Az, hogy nem tiltakozott, valahogy rosszul esett neki még akkor is, ha tudta, a férfi volt rendőrként pontosan tisztában van munkája árnyoldalaival.

- Együtt reggelizhetnénk Emmettnél – vetette fel tétován.

Nem akarta, hogy John haragudjon. Vele akart lenni és átkozta magát, amiért felvette azt a nyomorult telefont. A kötelességtudatával is voltak bajai, igazán várhatott az a jelentés még egy órát. Kettőt. Hármat. Mindez az arcára lehetett írva, mert John ránézett, aztán lassan leült mellé az ágyra.

- Nem haragszom.

- Tudom. – Túl gyorsan vágta rá a választ.

- Fenéket! – felelte John szelíden. Karmolásos mellkasára tette a tenyerét, forróság sütött belőle, szinte égette a bőrét. – Nincs semmi gond azzal, ha dolgoznod kell.

- Nem szeretem megszegni az ígéreteimet. S tényleg jó lenne veled tölteni a napot.

John figyelte, ahogy elfordítja a fejét. Szomorúnak tűnt. És nagyon édesnek. Odahajolt hozzá.

- Jobb társaság vagyok, mint a szellemeid? – kérdezte évődve.  

- Te nem csak egy kísértet vagy. – Vágy villant Aiden szemében.

- Ennek most kifejezetten örülök. – Gyengéden megcsókolta. Szinte puhán, alig-alig érintve ismerkedett az ajkával. A halk kis sóhaj hallatán elégedettséget érzett. – Ha ráérsz este, együtt vacsorázhatnánk – mormolta a szájára lehelve a szavakat.

- Kettesben?

- Miért? El akarsz hívni még valakit? – Mókásan felvonta a szemöldökét.

- Nem.

- Mondanám, hogy a szellemeidet is hagyd itthon, de gondolom, ez nem megvalósítható.

- Sajnos, nem. – Aiden helyezkedett kicsit, hogy közelebb legyenek egymáshoz. A két tenyere közé fogta az arcát, mosolygott. – Úgyis csak én látom őket.

- A tudat is zavaró, hogy miközben el akarlak csábítani, hallgatózni fognak.

- És néznek.

- Jaj. – John próbálta visszafojtani a vigyorát. Nem ment könnyen, a szeme csillogása és a szája rándulása elárulta. – Az gond, mert szégyenlős vagyok. Tudom, hogy mondhattam volna előbb is, de még nem tartott ott a viszonyunk, hogy bevalljam.

Aidenből végre kitört a nevetés.

- Bolond vagy!

- Ne most mondd, hogy az kizáró ok! Össze akarod törni a szívem?  

- Azt akarom a legkevésbé.  

- Akkor? Mit szólsz egy romantikus estéhez? Mehetnénk, mondjuk, abba a kis vendéglőbe, ami ott van a főutca egyik mellékutcájában. Nem tudom a nevét, de a vevőim szokták emlegetni.

- Margaret.

- Aha, az. Igaz, hogy főként házaspárok járnak oda, de talán nem rívunk ki majd annyira a tömegből.

- Annyira? Mindenki minket fog nézni!

- A szellemeid után már eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít.

Szerette, ahogy Aiden nevet. Ezt a nevetését, amikor a fejét hátrahajtva, teli torokból kacag. Őszinte volt. Kisfiús és mégis piszkosul vonzó. Még a macskakarmolásokkal együtt is. Az ujjai hegyével követte az egyiket, ami átszelte a bal mellbimbót. A nevetés halk sóhajba fulladt, a kék szempárban sóvárgás jelent meg. Hasonló ahhoz, amit ő is érzett.

Visszahajolt a férfihoz. Lágyan ízlelgette az ajkát. Az alsót. A felsőt. A szája puha és forró belsőjét. Eközben lassan lehúzta róla a takarót, hogy végre jobban szemügyre vehesse. A reggeli napfényben, ami nem rejtett el egyetlen hajlatot s egyetlen vonalat sem, amelyeket az ujjával és az ajkával követhetett.

Végigsimított a feszes bőrön. Könnyű csókokat lehelt rá. A nyakára, a mellkasára, a hasára, a csípőjére. Az alsónadrág vékony anyagán keresztül rajzolta körbe az ágyékát. Csókokkal kényeztette, élvezte a hatalmát, ahogy a férfi a csípőjét megemelve törleszkedett közelebb hozzá. A combjaira köröket égetett a tenyerével, a térdhajlatát csak könnyedén simította. Egészen a bokájáig csúsztatta a kezét, a lábujjak begörbültek, ahogy hozzájuk ért.

Még egyetlen férfinak sem találta szexinek a lábát, de Aiden kivétel volt. A karcsú és izmos boka, a lábfej elegáns íve teljesen felcsigázta. Az apró ujjak és a talp finom érzékenysége játékosságot vitt a pillanatba, Aiden halkan felkuncogott.

- Ezt fejezd be!

Engedelmesen abbahagyta. Helyette végigcsókolta a lábfejet és gyengéd erőszakossággal harapdálta a lábujjakat, míg a férfi bele nem markolt a hajába és vissza nem húzta magához. Mohón csókolóztak. Közös erővel szabadultak meg a ruháiktól. Meztelenül simultak össze.

John tovább kényeztette. Könyökhajlatán, hónalján, oldalán siklott végig a tenyere. A csípőjéről az ágyékára rebbent, ujja hegyével érintette csak. Tapintással ízlelte, aztán az ajkával. Érezte, hogy a férfi a hajába markol, de ezúttal nem hagyta magát eltéríteni a céljától. Élvezni akarta látni.

Felpillantott. Aiden a feje alá egy párnát gyűrt, hogy nézni tudja. A szeme kéksége úgy örvénylett, hogy teljesen megbabonázta. A sötét kékség, amelyben a vágy aranyszikraként ragyogott, mint éjszakai égbolton a távoli csillagok. Még soha nem látott ennél szebbet…

Hagyta, hogy a férfi feljebb húzza. A combjaira ült, közvetlen közelről merült el a tekintetében, majd a szájában. Összesimuló merevedésüket Aiden fogta a tenyerébe, zihálva, akadozó lélegzettel simogatta mindkettejüket.

Az, hogy talán nincsenek egyedül, igazából nem számított. John elérte, hogy Aiden figyelmen kívül hagyjon magukon kívül mindent. A megint megszólaló telefont, az újra megjelenő Rozmaringot, a körülöttük árnyként elsuhanó lelkeket. Nem volt fontosabb most semmi, mint az, hogy együtt lehetnek és közösen éljék át a gyönyört, amely felmelegítette a lelküket…

- Még – nyögte Aiden lehunyt szemmel.

Zihálva felnevettek, mert amúgy egymás karjaiban feküdtek ugyan, de moccanni sem tudtak.

- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – John ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy kinyissa a szemét.

- De. Baj?

- Ez legyen a legkisebb… - Összeszedte magát és felkönyökölt. Kisimított egy tincset a férfi homlokából. Eszébe sem jutott tiltakozni, amikor Aiden lehúzta magához egy csókra. Kettőre. Háromra.

Megint megszólalt a telefon. Rozmaring nyávogni kezdett az ajtóban, mintha nyúzták volna. A külvilág szétzúzta a romantikus pillanatot. Hanyatt dőlve hallgatták mindkettőt, de egy percig sem bírták. John az éjjeliszekrény felé vetődött, Aiden a macska felé.

A telefon elhallgatott. Rozmaring elrohant. Csend lett.

Egymásra néztek.

- Ha most folytatni akarnánk, akkor megint kezdődne, ugye?

- Valószínűleg.

Gyors csókot váltottak, aztán Aiden felkapta a telefont. Megszemlélte, hogy Dustynak hiányzik ennyire, és visszadobta az ágyra.

- Zuhanyzunk?

- Rozmaring éhen fog halni.

A macska lefeküdt a küszöbre és mintha csak értette volna, előadta az Éhen halok! című magánszámát. Természetesen fülsértő nyávogással. Aiden hozzávágta az egyik párnát. Rozmaring erre olyan tekintettel nézett rá, hogy John felnevetett.

 

 

3. fejezet

 

            Aiden mozgása kecses volt és könnyed, ahogy végigsétált a főutcán. John az autónak dőlve figyelte, amint átvág az úton a vendéglő felé tartva. Igazán kitett magáért, feszes, fekete farmert és sötétkék inget viselt. A sötét ruha csak még tovább nyújtotta az alakját. Megszokott bakancsát viselte, ami elrejtette karcsú bokáját. John alig várta, hogy újra a kezébe vehesse…

Aiden elmosolyodott, amikor észrevette.

- Bocsi, Dusty nem boldogult a jegyzőkönyvvel.

- Semmi baj.

Bár úgy volt, hogy a Margaret előtt találkoznak, a férfi telefonált, hogy késni fog. Nem akart egyedül bemenni addig, így inkább a vendégeket bámulta. Az elmúlt napok történésein gondolkodott. Azon, hogy mennyire normális az, hogy egy szellemlátóval randizik? Persze, tudta a választ, semennyire, de hol volt az megírva, hogy mindennek olyannak kell lennie, amit korábban elképzeltünk?!

- Mehetünk? – nyújtotta a kezét.

- Igen. – Aiden tenyere nyirkos volt.

- Ideges vagy?

- Még soha nem voltam itt. Mármint nem hivatalból.

- Aha. – John kinyitotta neki az ajtót, és rávigyorgott. – Szóval nem kapsz frászt egy gonosz szellemtől, de egy nyilvános romantikus vacsorától igen.

Aiden meglepetten pislogott.

- Ebből a szemszögből még nem néztem – vallotta be. – Jó estét, Frank!

- Helló, seriff! – A pincér kicsit zavartan toporgott. Összefont ujjaikat nézte, és elpirult. Mentségére legyen mondva, hogy alig volt huszonkettő és most először találkozott meleg párral. Az sem volt mellékes, hogy a páros egyike a seriff volt, aki pár évvel ezelőtt rajtakapta élete első csajával és utána kiselőadást tartott neki a védekezésről. – Két személyre?

- Foglaltam asztalt Hill névre – szólalt meg John.

- Oh, igen! A belső kerthelyiségben terítettünk meg. Kérem, kövessenek!

- Köszönjük!

A terem elnémult, ahogy átvágtak rajta. Terjedtek a pletykák, hogy összejöttek, de egészen más volt a valóságban látni őket. John érezte, Aiden milyen erővel fogja a kezét. Már évek óta itt élt, és sokat számított neki a város véleménye. Többet, mint kellett volna, vélte John keserűen.  

- Megfelel?

- Tökéletes, Frank. – Aiden vállon veregette a fiút. – A bátyád játszik még?

- Amióta maga elbeszélgetett vele, nem. Távol tartja magát a haverjaitól is. Képzelje, megismerkedett egy lánnyal és nagyon odavan érte.

- Nocsak.

Frank a kezükbe adta az étlapot, miután leültek.

- Italt?

- Vizet iszunk mindketten. Menteset.

- Rendben. Azonnal hozom.

Aiden az étlap felett körbelesett.

- Mi vagyunk a középpontban?

- De még mennyire. Jól vagy?

- Nem is olyan szörnyű, mint vártam. Vagy nem is tudom, mire számítottam. – Leengedte az étlapot és az asztalra könyökölt. Középen fehér rózsákból kötött virágdoboz díszelgett. Megcirógatta az egyik szirmát. – Köszönöm, hogy elhoztál.

- Ez a város legromantikusabb helye állítólag, reméltem, hogy tetszeni fog. Bár…

- Bár?

John elmerült a férfi égkék tekintetében.

- Szerintem romantikusabb hely az otthonod. Sokkal inkább te vagy és jobban illesz oda, mint ide.

- A lelkek világába? Hát, ez most nem egy nagy bók.

Johnnak eszébe jutott, ahogy a férfi szembeszállt valamivel, aminek a létezését sokan el sem hitték. Nap mint nap a halállal járt karöltve, hogy segítsen a lelkeknek. Azoknak az embereknek, akiken az élők már nem tudtak. S emellett segített Weatherly lakóinak is, ahogy ideje és ereje engedte.

- Különleges vagy. Még akkor is, ha ezt nem mindig érzed.

- A világom mindig szürke volt, tele sötét és világos árnyakkal. Sokáig nem hittem abban, hogy a boldog elégedettség létező állapot. Mama megtanított élvezni az életet, és megtanította, hogy higgyek magamban. Talán arra is, hogy szeressem magam. – Mutatóujjával a szirmokat dédelgette. – Ha mások tudnák, mi vagyok, már rég bekerültem volna a zárt osztályra. Nem szoktam hozzá, hogy beszéljek erről, s nem tudom, te miért vagy más. Miért hitted el elsőre, amit mondok? Hazudhattam is volna. Képzelődhettem is volna. S te mégis hittél nekem.

John is az asztalra könyökölt.

- Nem hiszem, hogy minden miértre választ kell adni.

- Magad sem tudod, mi?

- Nem.

Elnevették magukat.

- Elnézést! – Frank megérkezett a vízzel. Lepakolt, és közben igyekezett egyikükre sem nézni. Még a füle is vörös volt.

- Köszönjük!

- Szívesen. Választottak?

- Még kérünk pár percet.

- Igenis.  

Mindketten belemerültek az étlapba. John érezte, ahogy Aiden kinyújtott lába hozzáér az övéhez. Elmosolyodott. Felpillantott. Ugyanezt tette Aiden is. A tekintetük találkozott és a világ megszűnt létezni.

- Elnézést! – Frank most már pipacsvörösen toporgott az asztaluk mellett.

John úgy döntött, megoldja a problémát. Kivette Aiden kezéből az étlapot, majd a sajátjával együtt belenyomta a fiú kezébe.

- Mi a mai kínálat?

- Öhm…

- Ne is folytasd! Azt kérjük.

- De…

- Azt kérjük. Köszönjük!

- Rendben. – Frank kábán elvonult.

Aiden a szája elé tette a kezét, próbálta visszafogni a hangos nevetést. Még soha nem ragyogott ilyen szépen a tekintete, mint most. John a kezéért nyújtotta a kezét, és elégedetten megszorította, amikor megkapta.

- Mindenki minket néz.

- Nézzenek!

Aiden félrebillentette a fejét. A férfit nézte, a komoly szempárt és a halovány mosolyt az arcán.

- Soha nem tudtam, miért pont ide vezérelt a sors. Egyszer megkérdeztem Mamát, aki azt mondta, hogy természetesen hozzá küldtek az égiek. Nem mehetett el utód nélkül. De talán volt más oka is…

- Én?

Vállat vont.

- Nem tudom. Szerinted?

- Pár nappal korábban, amikor utolértél a parkban, azon dühöngtem, hogy mégis mi a fenét keresek itt?! Ebben a poros kisvárosban, ahol mindenki tud mindenkiről mindent, ha pedig mégsem, akkor kitalál. Mi vonzott benne annyira, hogy idekössem magam a könyvesbolttal? Nyugalmat kerestem, az igaz, és úgy gondoltam, hogy megtaláltam. Aztán meghalt David és minden a feje tetejére fordult. S most? – Felemelte a kezüket. – Talán mindennek oka van.

- A társad halála még mindig nyomaszt?

- Soha nem leszek túl rajta. Mindig bennem van, hogy mi lett volna, ha… De erre nincs válasz, a múlt már elmúlt és nem tudom megváltoztatni. Nem futhatok előle, ezt az elmúlt hónapokban már megtanultam. El kell fogadnom és tovább kell lépnem.

- Könnyebb mondani, mint megtenni.

- Tudom. Én ne tudnám?

- Hány évig voltatok társak? – Aiden valójában tudta a férfi kartonjából, de azt akarta, hogy meséljen róla. Tudni akart róla mindent. A múltját. Az álmait. A titkait.

John elmerült az emlékekben. Vicces sztorikat mesélt a nyomozásokról, amit csupán addig hagyott abba, amíg Frank eléjük tálalta a vacsorát. Azt se tudták, mit esznek. Csak a másikat látták, hallották. John a lábai közé fogta Aiden bokáját, néha kinyúlt, hogy megérinthesse a kezét. Érezze a melegét, amely felmelegítette őt is. S a múlt már nem is volt olyan sötét, mint emlékezett rá.

- Nem ízlik? – Frank elment mellettük, megtorpant. A tányérjukról alig fogyott valami.

John Aiden kék szemét bámulta.

- Megkaphatnánk a számlát?

- De… - Frank az ajkába harapott, és bólintott. Ennyire nem volt vak, lesírt, hogy kettejüket hidegen hagyja a vacsora. – Igen, pillanat. – Pár perc múlva már jött is vissza, rekordot döntött a számlakiállítással.

John fizetett, majd jókora borravalót nyomott a kezébe.

- Köszönjük!

- Szívesen! – Frank utánuk nézett.

John átfogta a seriff derekát, ahogy arrébb húzta, nehogy nekimenjen egy széknek. Nem vette el a kezét, habár emiatt páran a homlokukat ráncolták. Ő meg arra gondolt, hogy a seriffben mindig is volt valami furcsa, de most több volt annál. Még soha nem látta ennyire… elvarázsoltnak.

- Menjünk az enyémmel, mert ha éjszaka hívnak, akkor nem a tiedet kell elhoznom. – Aiden odakint az utcán a saját kocsija felé intett.

- Nem gond.

- Biztos?

- Teljesen. Na, szállj be! – John átirányított az anyósülés felőli oldalra, és kinyitotta előtte az ajtót.

- Milyen udvarias itt valaki…

- Szállj be, mert különben itt csókollak meg az utca kellős közepén!

Aiden nevetve engedelmeskedett. Megvárta, amíg a férfi beül mellé, majd kinyúlt, a zakójánál fogva rántotta magához. Az ajkára szorította a száját, és felsóhajtott, amikor John a tarkóját szorosan fogva a nyelvével tört utat a szájába. A hajába fúrta az ujjait, összekócolta a gondosan eligazított tincseket. Bizseregtek az ujjbegyei, ahogy a selymes szálak szétcsúsztak az érintésére.

- Menjünk haza, mielőtt le kell tartóztatnom magunkat közbotrány okozásért – mormolta, miután elszakadtak egymástól.

Most John nevetett fel.

- A zárkában legalább a kutya se zavarna.

Beindította a motort.

- Ez is egy szempont – bólogatott Aiden egyetértően.

Elernyesztette az izmait, ellazulva bámult előre. Félig lehunyt szemhéja alól megtörten látta előttük az utat. Érezte, hogy John a keze után nyúl, összefonta vele az ujjait. Melegség áradt a férfiból, amely jólesően megbizsergette az érzékeit. Oldalra fordította a fejét, a férfi arcélét bámulta az út menti lámpák tompa fényében.  

- Minden rendben? – John megszorította a kezét.

- Igen. Miért?

- Nagyon csendben vagy. Már azt hittem, elaludtál.

- Nem vagyok álmos.

- Az jó. Terveim vannak veled.  

- Mifélék?

- Tudod te azt nagyon jól.

- Játékosak?

- Az is.

- Piszkosak leszünk? – Aiden hangjába vágy vegyült.

- Remélem.

- Tehát piszkos kis játékokat játszunk majd otthon?

- Oh, igen! – Johnból kitört a nevetés, és meglökte. – Hagyd abba! Tiszta perverzül hangzik.

- Hát, jelenleg elég perverz vágyaim vannak… - Mosolyogva előrepillantott.

Megrándult a keze, így John azonnal érzékelte, hogy baj van.

- Mit látsz?

- Egy lányt… - Aiden hangjában már nyoma sem volt a pajkos évődésnek.

- Tudsz neki segíteni?

- Néha látom erre, de akárhányszor megállok, eltűnik. Fiatal, talán tizenhat lehet.  

John lassan lehúzódott az út szélére.

- Itt van még?

- Igen.

- Tudod, kicsoda?

- Beleástam magam a helyi újságba egészen a kezdetekig. Abban reménykedtem, hogy talán írnak róla.

- Semmi?

- Nem. Talán nem is volt idevalósi, csak itt ölték meg vagy itt talált menedéket a lelke. Annyi lehetőség. – Felsóhajtott. – Annyian vannak, akiken nem tudok segíteni. Itt vannak körülöttünk most is. Figyelnek. Hallgatnak. Próbálom kizárni őket a tudatomból, de mindig van egy… Egy, aki visszaránt a valóságba.

John nem válaszolt, így rápillantott.

- Sajnálom. Talán mégsem jó ötlet ez. Ez az egész, ami köztünk van.

- A lelkeknek is így szoktál segíteni?

- Ezt, hogy’ érted?

- Úgy, hogy túl könnyen feladod.

- Soha nem szoktam feladni! – csattant fel.

- Dehogynem. Éppen azt teszed. – John végre ránézett. Felemelte összekulcsolt kezüket. – Mi lenne, ha most én lennék az a személy, aki a legfontosabb? Csak egy kis időt kérek. Veled. Nem számítanak a szellemeid, engedd el őket kicsit!

- John…

- Nevezhetsz önző rohadéknak, de engem ők hidegen hagynak. Én csak téged akarlak! Veled akarok lenni! – Közelebb hajolt, forró lehelete Aiden arcát érte. – Én vagyok a valóság, nem ők! – suttogta.

- Tudom, de ők hozzám tartoznak.

- Nem. Ők egy másik világhoz tartoznak. Te is tudod. – John elengedte a kezét, és indított.

Nem szólt hozzá egész úton, ő meg nem tudta, mit is mondhatna. Túl sokáig volt egyedül. A lelkek többsége eltűnt rövid időn belül, de volt, aki vele maradt. A barátai lettek, s emiatt megváltoztatták az élőkhöz fűződő viszonyát.

John leparkolt a háza előtt, így kikapcsolta a biztonsági övet. A mozgásérzékelő lámpa felkapcsolt, ahogy kiszállt, és elindult a bejárat felé. Hunyorgott, a gyenge fény is élesnek tűnt. Jeanette az ajtó előtt aludt, felpislogott, megcsóválta a farkát, és aludt tovább. Rozmaring álmosan nyújtózott a terasz egyik székében. Kocsiajtó csapódott, megfordult. John komoly arccal bámult rá, a szemében csillogó vágy ragadozószerűvé tette a pillantását.    

Megérinthette volna a lelkeket, amelyek körülöttük keringtek. Köztük lebegtek, mintha csak sejtették volna, hogy most először nem ők a legfontosabbak az életében. Johnnak igaza volt. Nem ide tartoztak, ez a hely csak egy köztes megálló volt a számukra. S ő sem tartozott közéjük.

Még dobogott a szíve és nem egy kóborló szellem volt.  

Élt.

- Ne hagyj itt… - A hangja elcsuklott.

John lassú léptekkel elindult feléje. Ő meg állt dermedten, mint egy szarvas a vakító fényszórók előtt. A finom taszításra kezdett el csak hátrálni, ahogy a férfi terelni kezdte a ház felé. A sötét tekintetben mohó vágy feszült, a reggeli együttlétük már csak könnyed játéknak tűnt. A lépcsőn majdnem elesett, de John elkapta. A derekát ölelve együtt lépkedtek fel. A testük újra és újra egymásnak súrlódott.

- Vigyázz! – John időben megállította, mielőtt rálépett volna a kutyára.  

- Jeanette, arrébb mennél?

A kutya erre hangos szusszanással, szemrehányóan felkelt és elballagott a helyére.    

- Hol a kulcs?

- Milyen kulcs? – Ott álltak az ajtó előtt, szóval nem sok lehetőség volt. – Soha nem zárom be.

- Megvédenek a szellemeid?

- Valami olyasmi. – Hátranyúlt, kitapogatta a kilincset. – Rozmaring, te most kint maradsz! – figyelmeztette a mozdulni akaró macskát. Tőle is kapott egy csúnya pillantást válaszul. – Reggel engesztelhetem ki őket – sóhajtotta.

John belökte maguk mögött az ajtót.

- Az majd reggel lesz – válaszolta.

- A most pedig most van?      

- Az élet rövid. Ezt mi tudjuk a legjobban.

Hagyta, hogy a férfi a hálószoba felé irányítsa.

- Nagyon rég feküdtem le valakivel – vallotta be.  

- Ideges vagy? – John a küszöböt átlépve oldalra nyúlt, és felkapcsolta a lámpát.

- Inkább türelmetlen. – Felkiáltott, mert hirtelen a levegőben volt. John a mellkasánál fogva lökte az ágyra minden figyelmeztetés nélkül. Nagyot dobbant a szíve, amikor a férfi fölé hajolt. A haja kócos volt, egy ér hevesen lüktetett a nyakán.

John a férfi feje mellett megtámaszkodott az egyik kezével. A másikkal végigsimított az arcán, a száján, az arcélén, a nyakán. Az ajkával is bejárta ezt az utat, mielőtt visszatért volna a szájához. Elmerült benne, aztán csak pillekönnyűn csókolta, majd megint felfalta. Kigombolta közben az ingét, két tenyere forró volt és égetett, ahogy érintette. Felhúzta, hogy lerángassa róla, s az ing mellé került a többi ruhájuk is.

Visszadöntötte az ágyra. Az ajkától indulva bejárta a testét, nem hagyta ki egyetlen milliméterét sem. Addig becézte, míg elérte, hogy hasra forduljon. A tarkójától végigjárta ugyanazt az utat, míg Aiden türelmetlenül bele nem markolt a karjába. Válaszul finoman beleharapott a nyakába.

- Sssh… - mormolta a fülébe.

- A síkosító a fürdőszobában van.

- Mindjárt jövök. – John keményen megcsókolta, mielőtt felkelt volna. – Nincs haverkodás addig senkivel! – szólt vissza a válla felett.

Aiden a hátára fordult, nézte, ahogy kimegy. Felvonta a szemöldökét, mert visszafelé John megtorpant és csak bámult rá.

- Mi a baj?

- Síkosító. Óvszer. – John válaszul mindkettőt ledobta az ágyra.

- Mi a baj? Olyan furcsán nézel.

John tekintete bejárta a karcsú alakot, akit eddig kényeztetett. Az előbb, amikor belépve meglátta, a retinájára égett a vágytól égő szempár, a gyönyörű test. Nem emlékezett, hogy bárki ennyire lenyűgözte volna, mint most Aiden. Leült melléje, mutatóujjával érintette meg az ajkát.

- Túl szép vagy – sóhajtotta.

- Szép?

Megcsókolta, mielőtt Aiden kikérhette volna magának a jelzőt. A síkosító után tapogatózott, aztán felkuncogott, mert összeütközött a keze a férfiéval. A játékos birkózásból vad játék lett, de John végül megszerezte a flakont.

Odahajolt hozzá, megcsókolta. Mohó csókokkal kényeztette, közben az ujjaival elmerült benne. Érezte, hogyan feszül meg a teste. A tekintetük találkozott, ahogy felpillantott. Alig mert levegőt venni, amikor Aiden kibontott egy gumit, és édes ügyetlenséggel felhúzta neki. Felhúzta a lábát és kitárulkozott előtte. A kék szempár éjfekete volt, az arckifejezése leírhatatlan, ahogy lassan elmerült benne.

- Abbahagyjam? – Aggódva megsimogatta az arcát, pedig önuralma nagyon vékony határán egyensúlyozott.   

- Nem fáj. Nincs semmi baj.

- Sírsz…

- Itt fáj. – Aiden a mellkasára mutatott és John szíve darabokra hullott.

Ráborult és magához ölelte. Szerette volna magába olvasztani, de ennél közelebb már nem tudott lenni hozzá. Aiden ujjai görcsösen kapaszkodtak a vállába. Tehetett valami mozdulatot, mert felnyögött. Felemelte a fejét. Hosszan nézték egymást. Lassú és puha csókot váltottak, mielőtt finoman megmozdult volna. Az elhomályosodó éjfekete tekintet láttán megnyugodva mozdult újra.

Soha életében nem szeretkezett ilyen gyengéden senkivel. Soha nem is gondolta volna, hogy egy szeretkezés ennyire finom és gyönyörű lehet. Felért egy kínzással, de felért egyben a legvadabb gyönyörrel is, amelyben valaha része volt. Élvezet volt minden mozdulat, Aiden minden kis reszketeg sóhaja, minden vágykeltette érintés.

Ám talán mégis az volt a legcsodálatosabb, amikor Aiden a nevét nyögve élvezett el. Abban a pillanatban nem voltak ott az elveszett lelkek, hogy teret kérjenek maguknak. Ott és akkor ténylegesen csak ők ketten voltak és mivel ez egy különleges pillanat volt, sokkal becsesebb lett, mint bármi más.       

Egymáshoz bújva, némán feküdtek még sokáig. John a férfi haját simogatta, hallgatta a kintről beszűrődő éjszakai neszeket. Nagyvárosi révén hónapok kellettek, míg megszokta őket.

- Itt maradsz? – Aiden csak akkor szólalt meg, amikor megmozdult, hogy kimenjen a fürdőbe.

- Éjszakára vagy örökre? – Aiden a homlokát ráncolta a kérdésre, és nem felelt. Láthatóan elgondolkodtatta a kérdés.

Pár perccel később visszafeküdt mellé. Magához ölelte és nagyot ásított. Már majdnem elaludt, amikor meghallotta a férfi válaszát.

- Örökre.

Szorított az ölelésen.

- Ezt kérdezed vagy mondod?

- Mondom.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor jó.

- Jó?

Aiden figyelte, ahogy John ajka mosolyra húzódik.

- Csak aztán meg ne bánd…

- Miért bánnám?

- Továbbra is fenntartom, hogy önző rohadék vagyok. Csak magamnak akarlak.

- Jó. – Ennyit bírt kinyögni válaszul, mert a szíve ugyanúgy vad kalapálásba kezdett, mint amikor szeretkeztek. Nem emlékezett, hogy mondtak-e neki valaha ennél romantikusabb dolgot. Hallgatta John egyenletes szuszogását és nem bírt elaludni. – Örökre – ízlelgette suttogva a szót.

- Mi lenne, ha aludnál? – John a fülébe mormolt.

- Azt hittem, elaludtál.

- Éber alvó vagyok. – Hiába adta fel a hivatását, ez megmaradt. Pillanatok alatt képes volt magához térni egyetlen gyanús zajra is.

Aiden mélyen hallgatott. Nagyon kevés alvással is beérte, az éjszaka nagy részét sokszor a szellemekkel töltötte.

- Tudom, hogy ébren vagy. – John ásítva megfeszítette az izmait. – Mi a baj?

- Nem alszom túl sokat.

- A lelkek miatt?

- Nem tudom, de négy-öt óra alvás elég.

- S még korán van.

- Igen.

- Hm.

- Sajnálom.

John nyújtózott, s mintegy véletlenül ráfeküdt.

- Van egy ötletem, mivel tudnánk elütni az időt… - lehelte a nyakába.

- Azt hittem, álmos vagy.

- Valakinek köszönhetően felettébb éber lettem. – John ajka az övét kereste. – Most vállald a felelősséget, seriff!

Aiden lehunyta a szemét, ahogy a férfi nyelve elmerült a szájában. A nyaka köré fonta a karját, a lábát a csípője köré fonta és elvigyorodott.

- Boldogan.

John nevetésénél gyönyörűbbet még soha nem hallott.

 

            Reggel természetesen elaludtak. Dusty ébresztette őket, miután felettese nem jelent meg az eligazításon, a kocsija még az őrs előtt állt és nem vette fel a telefont sem. Aiden álmosan bámulta angyalarcú helyettesét, aki zavartan szemlélte a falat. John elment zuhanyozni, a fürdőszobából kihallatszott a lezúduló víz hangja.

- Mr. Hill amúgy meddig marad? – Dusty nagyokat nyelve tette fel a kérdést.

Aiden egy szál farmerban állt neki teát főzni, hogy kicsit magához térjen.

- A városban?

- Hát, igen.

- Emlékszel, hogy megvette az üzletet, ahol a könyvesboltja van?

- Igen, azt hiszem.

- Akkor mire következtetsz ebből? – Aiden mindig igyekezett tanítani valamit Dustynak, de néha úgy érezte, esélytelen, hogy jusson vele bármire.

Dusty az ajkát harapdálta, amíg gondolkodott.

- Örökre?

- Igen. Ügyes következtetés.

Dusty büszkén kihúzta magát.

- Köszönöm, uram! – Aztán megint rágni kezdte a száját. – És maguk most akkor…

- Igen?

- Járnak?

Aiden vett egy mély levegőt.

- Igen. – Elfordult, és próbálta levakarni az arcáról a boldog vigyort, amit a tény kimondása okozott.

- Örökre?

Elakadt a lélegzete. A fiúra pillantott, aztán elnevette magát. John ekkor jött ki a fürdőből egy szál törölközőben, a haját dörzsölte egy másikkal. Ugyanolyan értetlenül nézett rá, mint Dusty.

- Mi olyan vicces?

- Örökre járunk? – Alig bírta kinyögni a kérdést két röhögés közben.

John felvonta a szemöldökét. Dustyra pillantott, akiről tudvalevő volt, hogy nem egy észlény, és megvilágosodott.

- Örökre – bólintott, és megfejthetetlen tekintettel pillantott Aidenre.

Dusty a felettesét bámulta elgondolkodva.

- Főnök, maga most boldog, ugye?

- Remélem, hogy az! – John elégedett vigyorral a háló felé indult.

- Beképzelt vagy!

- Ezt most meg sem hallottam!

- Pedig így van!

- Mondjam, hogy te mi vagy?

Dusty életében először látta elpirulni a felettesét. Felsóhajtott, és magában megállapította, hogy a szerelem egy nagyon bonyolult dolog.

 

 

4. fejezet

 

Valahonnan a távolból zene szólt, áttörte az álom ködfátylát. Automatikusan az éjjeliszekrény felé kezdett tapogatózni, és azon gondolkodott, hol van, miért ilyen fáradt, ki fekszik félig rajta, ja és persze, mikor változtatta meg a csengőhangját?

- Wood – motyogta bele a telefonba.

- Ki maga? – döbbent női hangot hallott a vonal túlfelén, mire a homlokát ráncolva megkockáztatta, hogy kinyissa a szemét. Jobban mondva, az egyiket, mert a hálószoba fényárban úszott és reflektorként égette. Nem húzta be ezek szerint a sötétítőfüggönyt, bár ilyenkor már rég odakint kertészkedett, hacsak nem a városban intézte ügyes-bajos dolgait. Mennyi az idő? Milyen nap van? S ki ez a nő, aki éles hangon magyaráz valamit valakinek?

- Aiden Wood seriff vagyok. Maga kicsoda?

- Seriff? A bátyám! Hol a bátyám? Mi történt vele? Él? Jaj, Istenem!

Aiden eltartotta magától a telefont, mert a dobhártyáját szaggatta a hang, mire valaki hátulról átölelte, és a fülébe dörmögte.

- Add ide! Angie az, a húgom.

- A húgod? – Aidennek több tényt kellett feldolgoznia másodpercek alatt. Az, hogy John meztelenül simult a hátához, az egyik és talán legfontosabb volt. Nem beszélve álom-rekedt hangjáról, amivel a fülébe mormolt, és pillanatok alatt kiverte az álmot a szeméből. A másik, hogy kicsit hamarabb ismerte meg a családját, mintsem azt szerette volna. Még csak most alakult köztük valami! Nem gyors ez egy kicsit? – morfondírozott, miközben John kiült az ágy másik oldalára, és halkan nyugtatta a húgát.

A hátára meredt. Vékony volt és izmos, néhol látta a fehér heggé formálódott sebeket, amelyeket rendőrként szerzett. A haja kócos volt, a tarkóját masszírozta, miközben beszélt. Csábító volt, hogy beletúrjon és visszarántsa maga mellé, de inkább a saját telefonja után nyúlt. Kilenc óra múlt húsz perccel. Valamikor hajnalban aludtak el, az egyik lélek problémája elég sokáig lekötötte őket.

A férfival való kapcsolata olyan volt, mint valami hurrikán, ami végigsöpört az életén és szerencsére csupa pozitív következménye volt. Valahogy teljesen természetes volt, hogy John odaköltözött hozzá. Együtt mentek dolgozni és végül együtt mentek haza este. Megosztották egymással a napi történéseket, a szomorú dolgokat éppúgy, mint a vidámakat. Néha éjszakába nyúlóan vitattak meg egy problémát, vagy éppen közösen javították meg a kerítést. Olyan is akadt, amikor Dusty beteg lett, hogy John ment ki egy balesethez segíteni.

Az utóbbi időben előfordult, hogy kikérte a véleményét egy-egy lélekkel kapcsolatban. Ez mondjuk teljesen új dolog volt. Eleinte kicsit fura volt, hogy valaki olyannak próbálja elmagyarázni a szellemeket érintő teóriáit, aki nem látja őket, viszont a férfi nagyszerű partner volt ebben is. Imádott vele beszélgetni, vitatkozni, évődni. S ha jól végződött a lélekmentés, ahogy John nevezte, akkor nem egyszer hajnalba nyúlóan szeretkeztek.

Ebbe most inkább nem gondolt bele, elvégre John épp a húgaival beszélt. Kimászott a takaró alól és kivonult a fürdőbe. Amikor visszatért, a férfi éppen dühösen rángatta magára a ruháit.

- Mi történt? Hová mész? Nem reggelizünk együtt?

- A húgaim ott táboroznak az ajtóm előtt.

- Mi?

- Jól hallottad. S most, hogy tudják, hol vagyok, már elindultak ide. Csodálom, hogy a szomszédság nem kötötte az orrukra. – John úgy nézett ki, mint aki menten felrobban.

- Mit keresnek itt?

- Aggódtak értem, mert nem kerestem őket egy hónapja. – John magára rángatta a pólóját, és megállt előtte. – Iszonyatosan szexi vagy így csupaszon, de vegyél fel valamit, mert Angie-ék előtt így nem mutatkozhatsz!

- Ez elég nagytesósan hangzott.

- Nagytesó vagyok. – John elhúzta a száját. Aztán odahajolt, és megcsókolta. – A francba! – motyogta.

- A francba? Ez nem túl hízelgő. – Aiden szívesen folytatta volna a csókot, és szidta a sorsot, amiért keresztbe tett neki.

- Nagyon szeretem a húgaimat, de most mindkettőt a pokolba kívánom. – John kemény csókot nyomott a férfi ajkára, és kiviharzott, mielőtt kísértésbe esett volna.

- Miért éppen most bukkantak fel? – Rozmaringra pillantott, aki besétált a nyitva hagyott ajtón és szemrehányóan bámult fel rá. – Tudom, hogy semmi együttérzés nincs benned addig, amíg nem kapsz kaját, viszont átérezhetnéd a helyzetemet. – A macska olyan keserves nyávogásba kezdett, hogy a fülére kellett tapasztania a tenyerét. – Hallak! Mindjárt, egy pillanat! Rozmaring, fél percet kérek!

A fél percből több lett, mert bevetette az ágyat és fogat mosott. Hosszan keresgélte utána a kedvenc ingét, amit aztán fellelt a szekrény leghátuljában csomóba gyűrve és tele macskaszőrrel. Most ő nézett szemrehányóan a macskára.

- Tudsz erről mondani valamit? – mutatta fel a ruhadarabot.

Rozmaring felvonta a szemöldökét, s olyan ártatlan pofit vágott, mintha most látta volna először. Ami persze hazugság volt. Mindketten tudták.

- Elviszem a kocsit, mert Angie rossz helyen fordult le és eltévedt. – John dugta be az ajtón a fejét, aztán a homlokát ráncolta. – Mit csinálsz?

- Ez a kedvenc ingem.

- Értem. – Ez megint a megszokott szkeptikus értem volt.

Aiden végre elvigyorodott.

- Mit szeretnél reggelire? – Ledobta az inget a padlóra, és leakasztott egy tisztát a vasaltak közül. Élvezte, hogy John rámered, miközben öltözik. Rég bámult rá így valaki.

- Reggeli?

- Igen, reggeli.

John megrázta a fejét, hogy rákényszerítse magát, szakadjon el a csábító látványtól.

- Imádom a croissant-odat…

- Beteszem a sütőbe. Kész lesz, mire visszaértek.

- Sietek! – John kiviharzott volna, de utána nyúlt és most ő csókolta meg.

Nem siette el a dolgot. Úgy gondolta, a lányok tudnak várni még pár percet. Rozmaring viszont hangot adott eltérő véleményének, ugyanis ő már rég éhen halt. Csúnyán néztek rá, mire nyújtózkodott és elindult kifelé, jelezve, itt az ideje a reggelinek.

Már kisült a croissant, amikor John leparkolt a ház előtt. A húgai egy bérelt kis kocsiból szálltak ki, meghökkenve bámultak körbe, valószínűleg nem erre számítottak. Aiden a konyhaablakból figyelte őket. Jeanette kivételesen jó házőrző módjára letelepedett az ajtóba, míg Rozmaring felült a megszokott helyére. Aztán felborzolta a szőrét, mert Angie felfelé menet félresöpörte.

- Nem szeretem a macskákat!

A lány mindjárt begyűjtött három fekete pontot, pedig még be sem volt hivatalosan mutatva. Egyet Aidentől, egyet Jeanette-től és egyet Rozmaringtól.

- Ha így viselkedsz, mehetsz is vissza a következő járattal! – csattant fel John.

- Tudod, hogy nem szeretem a macskákat!

- Mi viszont igen és elvárom, hogy viselkedj, ha maradni akarsz akár egy órát is!

- Nem tudom, mi a fene ütött beléd! – Angie megperdült, hogy a bátyja szemébe nézhessen. – Leléptél ide a semmi közepére fél éve, alig hallunk felőled, sőt, betegre aggódtuk magunkat, és még te vagy felháborodva, amikor meglátogatunk!

- Szólhattatok volna!

- Én mondtam, hogy nem fog neked tetszeni… - Julie most először szólalt meg. Nagyon hasonlított a bátyjára, és láthatóan ő imádta a macskákat, mert finoman simogatta Rozmaringot, hogy megnyugtassa. – Tényleg aggódtunk – tette hozzá. – Egy hónapja nem hívtál minket, nem vetted fel egyikünknek sem és még vissza sem csörögtél.

John felsóhajtott.

- Sajnálom, de az, hogy napi szinten lógok veletek a telefonon, nem hiszem, hogy normális – jelentette ki, és félretolta a lelkes Jeanette-t az útból, hogy bemehessenek. – Megjöttünk!

- Megterítettem a teraszon – jött felé Aiden egy tálca még forró süteménnyel. – Helló! Remélem, éhesek vagytok. Mossatok kezet! A fürdőszobát balra találjátok.

- Nem vagyunk ovisok! – morogta Angie és közben ellenséges tekintettel méregette a ház urát.

John erre szó nélkül bependerítette a házba. Julie-t nem kellett, mert ő engedelmesen követte.

- Sajnálom.

- Semmi baj. – Aiden látta, mennyire ideges. Letette a tálcát az asztalra, és feléje fordult. – Mutattál már be nekik bárkit is?

- Tudják, hogy meleg vagyok, de eddig nem erőltettem a személyes találkozást. Angie elég nagyszájú, mindenről megvan a véleménye, és azt hiszem, nem tetszik neki, hogy a pasikért vagyok oda.

- Akkor elég feszült reggelizés vár ránk…

- Én is úgy sejtem. Elbírsz velük, amíg kezet mosok?

- Menj csak!

A lányok épp jöttek vissza, John kiengedte őket, mielőtt bement volna. Julie mosolygott, ahogy megsimogatta az egyik futós virág szirmát, ami már felfutott a terasz egyik tartóoszlopára.

- Nagyon szép a házad, Aiden. Úgy hívnak, igaz? – A lány szeme ugyanolyan színű volt, mint a bátyjáé.  

- Aiden Stanley Wood.

- Juliette Hill. Szólíts Julie-nak.

Kezet fogtak volna, ha Angie nem taszigálja arrébb a húgát, hogy üljön már le.

- Angela Hill – vakkantotta oda foghegyről.

Aiden úgy érezte, hosszú napnak néz elébe.

- Remélem, ízleni fog a reggeli. Mama receptje alapján készítettem.

Lehet, hogy túlzásba esett. A fagyasztóból elővett és megsütött croissant mellé tett háromféle lekvárt, a házban fellelhető összesféle gyümölcsöt, kétféle vajat. A pirítósokat elszámolta, a négyből nyolc lett, mire kipakolt a teraszra. Az omlettbe friss fűszereket szórt, amiktől pikáns ízt kapott. Ilyen gyorsan mondjuk, még nem kellett ételt varázsolnia, de most sikerült, és nagyon büszke volt. Bár nem úgy tűnt, hogy jelenleg bárki is méltatni akarta volna gasztronómiai hozzáértését.

- Mikor jöttetek össze a bátyámmal? – Angie teát töltött magának. Belekortyolt, elfintorodott, majd telepakolta cukorral a csészét.

Aiden mindent cukor nélkül ivott, így most megborzongott. Nem erre a kérdésre számított amúgy, így kicsit segélykérően pillantott a mellé leülő Johnra.

- Mióta vagyunk együtt?

- Hivatalosan?

- Miért, hivatalosan is együtt vagyunk?

John keze megállt a levegőben, ahogy az egyik croissant után nyúlt.

- Miért, nem?

- Nem tudom. Kicsit bizonytalan vagyok. – Aiden teát öntött magának, majd Julie-nak és Johnnak is. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a vállára ülő Rozmaringot (és a bőrébe mélyedő karmokat), aki a kert felé bámult. Valószínűleg egy ismeretlen lélek bukkant fel, az mindig lekötötte egy időre. A szellemeket elég nehéz volt a tudata mélyére száműznie, a szeme sarkából látta őket, ha akarta, ha nem, de most az élők problémáit kellett megoldania. Jobban mondva a saját problémáját. – A múltkori hivatalos bejelentésnek számít?

- Emmettnél? Azt hiszem. – Most John is elbizonytalanodott. – Az éttermi viszont biztosan.

- Ti most hülyéskedtek velünk?

- Nem, Angie. Azóta ismerjük egymást, hogy idejöttem. Ez megfelel?

- Nem a kérdésre válaszoltál.

John már majdnem beleharapott a croissantba. Farkaséhes volt. Most viszont kezdett elmenni az étvágya.

- Mit akarsz hallani, Angie? – kérdezte halkan. – Azt, hogy melyik nap jöttünk össze, hányszor feküdtünk le egymással, rövid vagy hosszú távra tervezzük-e… vagy mit? Melyikhez van neked közöd, hm?

- Megváltoztál. Régen soha nem beszéltél így velünk.

John letette a croissant, és hátradőlt. A húgait nézte, hirtelen nagyon fáradtnak látszott.

- Nagyon szeretlek titeket! Mindennél jobban.

- De? – Angie kérdően felvonta a szemöldökét. – Ne mondd, hogy miatta nem akarsz velünk találkozni!

- Ehhez Aidennek semmi köze!

- Elmenjek? – Aiden érezte a levegőben áramló feszültséget, szinte tapintható volt.

- Maradj csak! Nincs semmi titkolnivalóm. – Vagyis volt, de az embernek mindig kell, hogy legyenek titkai, vélte John. Kis ideig hallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. – Bern nem csak a társam volt évekig, hanem a legjobb barátom is. Tudta, hogy belefásultam a munkába, és elegem van az egészből. Arra bíztatott, hogy hagyjam ott a rendőrséget, és kezdjek új életet. Távol mindentől. Tőletek is.

- Miért? – Julie döbbenten ült. Mellette a nővére csak összeszorította a száját.

- Ti is tudjátok, hogy miért. Soha nem volt saját életem, minden napom arról szólt, hogy anyuéknak megfeleljek, tegyem, amit kérnek, amit akarnak. S amikor elvesztettük őket, akkor ott voltatok ti ketten. Ha akartatok valamit, és nem volt pénzetek, akkor plusz műszakot vállaltam, hogy megkaphassátok. Fizettem a jogsitokat, a kocsitokat, a lakásotokat, míg én egy pici szolgálati lakásban laktam, ahová szégyelltem felvinni bárkit. Nem volt magánéletem, mert értetek dolgoztam és a szabadnapjaimon, ha mégis összejött egy randi, akkor valamelyikőtök felhívott, hogy elhüppögje, az aktuális pasija megcsalta vagy épp csak ugorjak el neki a tisztítóba a ruhájáért, mert én vagyok a cuki bátyó, aki megteszi ezt is. Megtettem, mert azt hittem, ez a helyes.

Aiden még egyhuzamban nem hallotta ennyit beszélni Johnt, amióta megismerte. S már értette, miért költözött a városba, ide, a semmi közepére. Nem szólt közbe, csak megfogta a kezét. John ujjai olyan erővel kaptak utána, mintha életmentő lett volna. Lélekmentő volt inkább, az, amire a férfinak most a leginkább szüksége volt.

- Bern halála sok mindent megváltoztatott. Engem is. Elgondolkodtam, hogy boldog vagyok-e, jó-e ez így, ahogy van? Aztán kaptuk a telefont az örökségről, és hirtelen megértettem, hogy az egy jel. Ha most nem megyek, akkor soha nem fogok.

- Ezért költöztél ide? – Angie dühösen az asztalra csapott. – Nem lett volna jobb, ha inkább leültetsz minket és elmondod, hogy mi bánt? Megoldhattuk volna anélkül, hogy elszakadjunk egymástól!

- Nem érted, Angie?! – Julie kifújta az orrát és dacosan a nővérére pislogott. – Mi vagyunk John problémája! Miattunk nem volt élete! Kihasználtuk, ugráltattuk és mit kapott viszonzásul? Azt, hogy ő a mi cuki meleg bátyánk, aki majd úgyis megold mindent nekünk, helyettünk, értünk…

Aiden elismerően nézett a lányra. Julie láthatóan sokkal okosabb és mélyérzésűbb volt, mint a nővére.

- A képletből csak én hiányoztam. Legalábbis így éreztem. – John keserűen felnevetett és vállat vont. – Távolságot akartam tőletek. Igazából azt akartam tudni, milyen érzés egyedül lenni és megismerni önmagam. Nem akartam, hogy aggódjatok. Egyszerűen a saját életemet akartam élni.

- Azért karácsonykor felhívtál volna minket? – Angie gúnyosan horkantott.

John keze megrándult, Aiden érezte, hogyan feszülnek meg az izmai.

- Szerintem önzően viselkedsz – jelentette ki a lány szemébe nézve. – Tudom, nem kell mondanod, hogy rohadtul semmi közöm hozzá, de azért elmondom. A bátyád nem tökéletes, de éveket húzott le a szolgálatban, büszke volt arra, amit elért, rátok meg szerintem még inkább. Ha nem szeretne benneteket, egy kisujját sem mozdította volna meg egyikőtökért sem. – Julie az ajkát kezdte harapdálni, míg Angie asztalon nyugvó keze ökölbe szorult. – Aztán, amikor besokallt, és istenhozzádot mondott, eszetekbe sem jutott, hogy megkérdezzétek, mi a baj? Most fel vagy háborodva, de ne mondd nekem, hogy nem tűnt fel az elmúlt fél évben, hogy valami nincs rendben? – Előrehajolt, az arcára így fény esett, a szeme nem kéknek, hanem sárgának tűnt, mint amilyen Rozmaringé. A két lány elsápadt, akaratlanul is fenyegető volt. Nem is fenyegető, volt benne valami kísértetiesen nem evilági, amitől az átlagos embernek mindene megborzong. – Magadon kívül gondolhatnál kicsit másra is, mert körülötted, ha nem vetted volna észre, érző lények élnek. – Rozmaring erre nyávogott egyet, és a terasz korlátjára ugrott. Visszanézett a gazdájára, hogy követi-e. Aiden vett egy mély levegőt, és megszorította John kezét. – Most megyek, mielőtt valami olyasmit mondok, amit magam is megbánok. – Felállt, és lesétált a kertbe. A hangján még érződött a düh, ahogy a macska után kiáltott. – Rozmaring, várj!  

- Nem vagyok önző. Ha nem aggódtam volna érted, nem lennék itt. – Angie hangja remegett. Piros volt az arca, látszott, hogy a bátyja és Aiden szavai mélyen érintették.

- Mindhárman tudjuk, hogy Aidennek igaza van, de tény, hogy mindannyian hibáztunk. – John megpöckölte mutatóujjával a poharát, az üveg csilingelő hangot adott ki. – Én nem mondtam, mi bánt, ti pedig nem kérdeztétek.

- Úgyis azt mondtad volna, hogy semmi.

- Nem tudom. Lehet. Lehet, hogy nem. Talán legközelebb ki kellene próbálnunk.

- Inkább most – vetette fel Julie. – Tényleg itt fogsz maradni Weatherly-ben? Komolyan hiányzol.

- Ti is hiányoztok nekem, de maradni akarok.

- Miatta? – Angie a kert felé intett a fejével Aidenre utalva.

- Nem csak miatta. Bármilyen hihetetlen, szeretek itt élni. – Magának is most vallotta be először. Tíz évvel ezelőtt elképzelni sem tudta volna egy ilyen helyen az életet. S most? Nem tudta elképzelni, hogy tudott élni a nagyvárosban.   

- Tényleg hihetetlen. – Angie felsóhajtott, és egy croissant után nyúlt. John és Julie összenéztek, úgy látszott, a vihar elvonult. – El sem akartam hinni, hogy képes voltál ideköltözni. Itt még egy Starbucks sincs!

Julie fojtottan felvihogott és a bátyja is elvigyorodott.

- Szerintem meg lehet lenni Starbucks nélkül. A kávézóban jó kávét adnak és Aiden finom teát főz.

- Ez neked finom?

- Egészségesen él.

- A cukor mióta egészségtelen?

- Ne mondd, hogy diplomával a kezedben képes vagy elhinni azt a baromságot, hogy a cukor vitamin!

- Aiden mit csinál? – Julie a fejét oldalra billentve bámult a kert felé.

Mindketten arrafelé fordultak. John lopva a húgaira sandított, akik döbbenten nézték a férfit. Messziről eddig úgy tűnt, hogy Aiden a macskával vitázik, ám most éppen mintha labdát dobált volna – csak éppen nem látszott sehol a labda, amit elkapott, majd visszadobott a láthatatlan partnernek.

John biztosra vette, éppen az egyik lélekkel játszik, már ha létezett ilyesmi. Igaz, ha gonosz szellemek léteznek, miért ne létezett volna olyan, aki labdázni akar? Bár jobban örült volna, ha ezt nem most kellett volna megtapasztalnia. Épp elég volt, hogy Angie fújt Aidenre valami meghatározhatatlan okból kifolyólag, nem hiányzott hozzá, hogy azt higgye, a pasija dilis.

- Szerintem csak Rozmaringnak produkálja magát – szólalt meg, és remélte, hogy elhiszik.

Julie kicsit arrébb mutatott.

- Rozmaring épp a füvön hentereg ott, látjátok?

- Látjuk. – John a pokolba kívánta a város legszexibb seriffjének különleges képességét. Coming outolni is könnyebb volt, mint most kimagyarázni, Aiden miért labdázik egy láthatatlan labdával! Vajon, ha őszinte lenne, elhinnék? Aztán azon kapta magát, hogy ezen felnevet.

- Mondd, hogy nem egy diliflepnist szedtél össze… - Angie szinte könyörgött.

- Aiden kicsit más, mint az átlag.

- Szóval egy flepnis…

- Ha az lenne, hogyan választották volna meg rendőrnek? – érvelt Julie.

- Ez egy kisváros. Itt minden megtörténhet.

John elvigyorodott. Valóban sok minden megtörténhetett, ezt ő tudta a legjobban.

- Egyetek csak, mindjárt jövök! – állt fel. Fogta Aiden csészéjét, teát töltött bele, és lesétált vele a kertbe. – Zavarlak?

Aiden feléje fordult, aztán megtántorodott, mintha tényleg eltalálta volna valami. Felháborodottan nézett valakire derékmagasságban.

- Ez nem ér!

- Ezek szerint igen. – John vigyorgott.

Aiden intett az ismeretlennek, majd odaballagott hozzá. Elvette a csészét, nagyot kortyolt, és a fejét rázta.

- Nem.

- Elment?

- El. Csak játszani akart. Vissza fog jönni. – Aggódva a terasz felé pillantott. – Minden rendben?

- Meglátjuk. Sétáljunk kicsit!

Elindultak. John hagyta, a férfi hadd vezesse a lépteiket. Már most kellemes meleg volt, a virágok illata kezdett mindent betölteni.

- Angie azt hiszi, dilis vagy.

- Láttak Jacksonnal labdázni? Nem szoktam hozzá, hogy rajtad kívül más is legyen itt.

- Gondoltam. Zavar, hogy itt vannak?

Aiden éles tekintettel pillantott rá.

- Téged zavarnak.  

A férfi megtorpant. Egy könnyedén szárnyaló madarat figyelt, miközben mérlegre tette magában az érzéseit.

- Szörnyen önzőnek érzem magam, de igen. Zavarnak. – Habozott, mielőtt hozzátette volna. – Nem illenek ide.

- Valóban nem.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Hagynom kellett volna, hogy kóboroljanak az erdőben, ahová Angie behajtott… Hé, meg ne fulladj! – Aiden félrenyelte a teát, köhögve fuldoklott, de közben annyira nevetett, hogy kicsordultak a könnyei. Kellett pár perc, mire megint rendesen kapott levegőt.

- Ez aztán a testvéri szeretet – vigyorgott.

- Nem a te kishúgaid akadályozták meg, hogy szerethesselek… – John lehajolt, hogy megsimogassa az odatévedő Rozmaringot, ezért nem látta a férfi arcát. A tekintetén és a vonásain átsuhanó érzelmeket.   

Több okból is szíven ütötték John szavai. Egyrészről ő évek óta nem beszélt a családjával, és be nem vallottan ugyan, de hiányoztak neki. Fel fogja hívni őket, határozta el. Másrészről John olyan természetességgel „duzzogott” azon, hogy romantikus terveiket szétzúzta a valóság, ami ráébresztette, mennyire magányos volt eddig. Mennyire hiányolta maga mellől a társat, aki mellett reggel felébredhet és aki miatt jó volt hazajönni.

Jó volt Johnnal élni. Csendes volt és rendszerető. Vicces és romantikus. Nem egyszer pedig bosszantó, ami miatt túl voltak már pár vitán is. Mégis – az elmúlt hetekben, amióta a férfi állandó lakója lett a háznak – valahogy a körülötte levő világ is változásnak indult. Ezt Aiden nem tudta volna megfogalmazni egy idegennek, csak önmagában érezte. Talán pont ő maga változott.

- Köszönöm.

- Mit?

A férfi csodálkozó tekintetét bámulta.

- Azt, hogy nem menekültél tőlem világgá. Meg azt is, hogy még mindig le akarsz feküdni velem.

- Szerintem nem akadt még senki, aki ilyesmit megköszönt volna. – John felegyenesedett. Gyengéd mosollyal megsimogatta Aiden arcát. – Mondjuk, olyan pasival sem hozott még össze az élet, aki szellemekkel beszélgetett – nevette el magát.

- Örülök, hogy legalább valamiben első lehetek.

- Sok mindenben első vagy. – John elkomolyodott. Közelebb lépett. A tekintetében megjelent a vágy első szikrája, ahogy finoman megcsókolta.

A bögre a fűre esett, a teát felszívta a föld. Aiden a nyaka köré fonta a karját, hozzásimult. Lehunyta a szemét, ahogy a férfi ujjai végigtáncoltak a gerince ívén, majd a hátán indultak kalandra. Lustán csókolóztak, körülöttük méhek döngtek és pillangók lebegtek tova. Rozmaring lefeküdt az árnyékban, mintha őrizni akarta volna őket. Angie és Julie a teraszon Jeanette felügyelete alatt reggeliztek, aztán csak ültek és kortyolgatták a teájukat.

- Még jó, hogy nem zavartatok le egy menetet a szemünk láttára. – Angie azért nem állta meg, hogy ne szólaljon meg, amikor kipirultan és ziláltan visszatértek hozzájuk.

- Angie!

- Igazam van, Julie!

- Ízlett a reggeli? – John lehuppant a húgával szemben. Aiden szótlanul leült mellé és töltött magának teát.

- Finom volt, köszönjük!

- A városban van egy kitűnő hotel, ahol megszállhattok, amíg itt vagytok.

- Ez célzás akar lenni?

- Igen, Angie. Kettesben akarunk lenni Aidennel. – John úgy döntött, kínosan őszinte lesz.

- Elég sokat lehettek kettesben, ha elmegyünk. Vagy az zavar, hogy nem tudtok…

- Ne fejezd be! – John sötéten a lányra meredt.

- Miért? Gondolom, ez az igazság.

- Gondolod… Tudod, nem ártana megértened, hogy nem mindig az van, amit te elképzelsz. Sokszor ugyanis köszönőviszonyban sincs a valóság és az elképzelés. Jelen esetben például igaz, hogy együtt akarunk lenni Aidennel. Mindketten dolgozunk, keveset látjuk egymást, és szerintem teljesen érthető, hogy kettesben szeretnénk tölteni a szabadidőnket. Mondom, kettesben. Nélkületek. Elég sokszor ment tönkre kapcsolatom miattatok, és nem fogok elnézést kérni, amiért ezt most nem fogom hagyni. Aiden nagyon fontos nekem. – John dühös lett, pedig visszafelé megfogadta, hogy nem húzza fel megint magát. Nem jött be. – Nem olyan álomszép az életünk, mint amit te gondolsz, hugi. Aiden rendőr. Pár héttel ezelőtt zárt le egy ügyet, ahol meghalt egy kilencéves kislány és egy húszéves fiú. A kislányt mi találtuk meg kiránduláskor. Mi ástuk ki a föld alól, ahova a gyilkosa temette. S azóta próbáljuk meg elfelejteni és élni az életünket. Eléggé rá tudja ugyanis ébreszteni az embert az ilyesmi arra, hogy mennyire jó dolog, ha az, akit szeretünk, mellettünk van. S igen, titeket is szeretlek, de Aiden más. S ha ez nem tetszik, akkor állj fel, és menj haza, a rohadt életbe!

- Sajnálom. – Angie csak ennyit bírt kinyögni. Julie nagyokat nyelt.

John hátradőlt a székben és Aiden keze után nyúlt. A romantikus hangulat odalett. Szomorúság ülte meg a levegőt. Jeanette a gazdája combjára hajtotta a fejét és nyüszíteni kezdett.

- Semmi baj – simogatta meg Aiden a fejét.

- Ez nem a telefonod? – John befelé fülelt.

- De igen. Elnézést! – Bement a házba, majd pár perccel később a fegyverét az övére csatolva lépett ki. – El kell mennem!

- Mi történt? Tudok segíteni?

- Nem. – Aiden a férfi vállára tette a kezét és megszorította. – Dusty meg én megoldjuk.

- Vigyázz magadra! – John felnyúlt és megszorította az ujjait.

Aiden lehajolt hozzá és gyors csókot nyomott a szájára.

- Majd hívlak!

- Megmutatom a lányoknak az üzletet, ott megtalálsz.

- Rendben. Sziasztok! – Lekocogott a kocsijához, és miután megvakarta Rozmaring füle tövét, beszállt és elhajtott.

John felsóhajtott. Ennyit a mai napról, állapította meg. A húgaira pillantott, és arra jutott, hogy a java még csak ezután következik.

- Ha nem kértek többet, elpakolok.

- Te még nem is ettél. – Julie aggodalmasan pislogott.

- Nem vagyok éhes. – A tálcára tette a lekvárt, vajat, maradék pirítóst.

- Segítek. – Julie a croissant-al teli kosárral követte.

Angie nem mozdult, rosszkedvűen kortyolgatta a teáját.

- Szörnyű ez a tea – mormolta.

- Akkor ne idd meg! – John olyan élesen szólt vissza az előtérből, hogy még Jeanette is összerezzent.  

- Sajnálom.

John Julie-ra pillantott, miután lerakta a tálcát a konyhaasztalra.

- Mi a baja? Aiden zavarja?

- Szakított vele a pasija. Emlékszel Earlre?

- Emlékszem. Már akkor megmondtam, hogy nem lesz hosszú életű kapcsolat.

- Igazad volt. Mint mindig.

A sikolyra egyszerre kapták fel a fejüket. John volt a gyorsabb, már rohant is ki a teraszra. Összeütközött a befelé igyekvő Angie-vel, aki rémülten csimpaszkodott bele.

- Ott – mutatott kifelé. – Jaj, Istenem!

- Mi a baj? Mi történt? Jeanette vagy Rozmaring ijesztett meg?

- Nem! A pohár…

- Mi?

A lány görcsösen próbált levegőhöz jutni és nem sírni.

- Letettem a poharat, és aztán azt láttam, hogy megmozdul. Olyan volt, mintha valaki fogta volna. Ti voltatok? Annyira rossz vicc volt ez! – A bátyja mellkasát ütötte, amíg a férfi el nem kapta a kezét.

- Elég legyen! Nem csináltunk semmit! Hadd nézzem! – Elengedte és kilépett a teraszra.

A pohár ott volt Angie tányérja mellett, ahová valószínűleg letette.

- Nem ott volt! Tényleg nem!

Julie átkarolta a nővérét, hogy megnyugtassa.

- Elhisszük. Nincs semmi baj!

John a halántékát dörzsölte. Sejtette, hogy valamelyik lélek űz éppen rossz tréfát a lánnyal. Az itt élő szellemek érzékenyek voltak a változásokra. Néha őt is megviccelték vagy épp felbosszantották – nézet kérdése volt, ki mit tekintett tréfának.

- Biztos csak fáradt vagy – mondta nyugtatóan. – Jobb lesz, ha beviszlek titeket a városba és lepihensz kicsit a hotelban.

- Hülyének nézel?

- Ne csináld! A bátyusnak igaza van, a gépen nem aludtál és a reptérről idáig vezettél. Szükséged van egy kis alvásra.

Angie a fejét ingatta.

- Tudom, hogy mit láttam! Mi ez a hely? Ki ez a pasi?

- Miről beszélsz?

- A szomszédok nem akarták elárulni, hol vagy! Azt mondták, jobb, ha nem jövünk ide! Miért? Valami olyasmit motyogtak, hogy ez egy elátkozott hely és nem fiatal lányoknak való! Mi a csudáért?! Ki ez a Wood?

John felsóhajtott. Sejthette volna, hogy a szomszédok pletykálni fognak. Amióta ideköltözött, őt is olyan babonás félelemmel vették körbe az idősebbek, mint Aident.

- Aiden előtt egy idős asszony élt itt. Boszorkánynak tartották.

- Boszorkányok léteznek? – Julie elbizonytalanodott.

- Ne csináljátok! Hogyan léteznének? Az emberek csupán rosszindulatból nevezték el annak. S mivel Aiden él most itt, aki történetesen még meleg is, így mindenfélét terjesztenek rólunk.

- Tudom, mit láttam!

- Én meg azt mondom, hogy az agyadra ment valami! – csattant fel John. – Üljetek be a kocsiba! Egy perc és indulunk!

- Nekem te ne parancsolgass!

Rozmaring volt az, aki eldöntötte a vitát. Felugrott az asztal szélére és felborzolt szőrrel, villogó fogakkal a lányra fújt.

- Nincs semmi baj, Rozmaring!

A macska nem vette komolyan Johnt. Határozottan ijesztő volt, ahogy felpúpozta a hátát. Angie felkapta a táskáját, és leviharzott a kocsihoz. Olyan erővel csapta be az ajtaját, hogy mindannyian összerándultak. Rozmaring letottyant a fenekére, és mosakodni kezdett, mintha semmi sem történt volna. Julie elgondolkodva bámulta, majd a bátyjára nézett.

- Fura egy hely ez – jegyezte meg, de aztán a nővére után indult.

John megsimogatta a macska hátát.

- Ügyes kislány.

Rozmaring dorombolni kezdett és rajongó tekintettel hízelgett.

- Mit szólnál egy jutalomfalathoz? Éhenkórász vagy – tette hozzá, amikor a macska az ajtóhoz rohant és visszanyávogott neki, hogy na, jön már, mi lesz a jutalommal? Nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát és engedelmes gazdi módjára követte.

Angie az agyára ment egész nap, hiába próbálta Julie tompítani a nővére megjegyzéseinek élét. Szinte örült, amikor vacsora után búcsút inthetett nekik. Úgy volt, hogy kora hajnalban indulnak, és Julie nagy nehezen meggyőzte Angie-t, hogy ha egyedül ide tudtak utazni, akkor visszafelé is megoldják, és hagyhatják a bátyjukat pihenni.

Egyedül indult a városban Aiden keresésére. Az irodájában találta meg, nem is kellett nagyon kutatnia. A férfi elmélyülten püfölte a billentyűzetet, és néha a homlokát ráncolva beletúrt az előtte levő mappába, hogy kinézzen valami adatot.

- Szia!

- Szia! Már ennyi az idő?

- Bizony.

- A lányok?

- Reggel mennek haza.

- Tehát végre aludhatunk majd, ameddig akarunk?

- Jól hangzik.

- Jobban, mint gondolnád. – Aiden elvigyorodott. – És kész! – A mentés gombra kattintott, és elégedetten nyújtózott. – Vacsoráztál már?

- Igen. Hívtalak, hogy velünk jössz-e, de nem vetted fel.

- Oh, lehet, hogy a kocsiban maradt a telefon. Mindegy, majd otthon bekapok valamit.

- Maradt még croissant reggelről.

- Nem is ettem belőle.

- Ettél te ma egyáltalán? – John gyanakodva mérte végig.

- Dusty hozott egy hamburgert Emmettől. – Aiden felállt. Összeszedte kevéske holmiját, majd az ajtó felé indult. – Hihetetlen, hogy… - Elhallgatva megtorpant.

- Aiden? Mit látsz? – Az ajtóban nem állt ugyanis senki. – Seriff?

- Csak egy percet adj!

- Minden rendben lesz?

- Igen.

- Rendben. Megvárlak kint.

A járdaszélen ácsorogva aggódott, amíg a férfi ki nem lépett az épületből. Figyelte, ahogy bezár.

- Jól vagy?

- Igen. Menjünk haza!

Nem kérdezte meg, akar-e róla beszélni. Tudta, hogy fog, ha szükségét érzi.

- A lányoknak tetszett az üzlet – mondta inkább, ahogy odaértek a kocsihoz.

- Angie-nek is? Ez meglep. – Aiden a kormány mögé ült.

- Volt pár építő jellegű javaslata.

A férfi végre elnevette magát.

- Sejtettem.

- Neked milyen napod volt?

- Papírmunka napom volt. – Így nevezte, ha egész nap jelentésekkel és dokumentációval volt elfoglalva.  

- Tehát jobb napod volt, mint nekem.

Aiden vigyorgott.

- Igen.   

Odahaza minden úgy volt, ahogy John hagyta. Jeanette a teraszon aludt a megszokott helyén, míg Rozmaring a lépcsőn ülve várt rájuk. A szeme felvillant a fényszórók fényében, árnyéka hatalmas lett és ijesztő, de aztán Aiden leállította a motort, a fény kialudt és megint csak egy macska lett.

John felvette és gyengéden vakargatta a nyakát és a füle tövét. Rozmaring elégedett dorombolásba kezdett és fátyolos, szerelmes pillantással honorálta a kényeztetést. Aiden megbökte az orrát, mire sértetten pislogott.

- Teljesen elkényezteted.

- Ezt pont te mondod? Ki vitte neki a kertbe a reggelit, mert nem volt hajlandó bejönni enni?

- Azt hittem, valami baja van. – Aiden a szemét forgatta. – Éhes vagy?

- Nem, de te egyél.

- Inkább iszom egy teát és sétálok egyet a kertben.

John már megszokta, hogy vacsora után a férfi körbejárta az udvart és a kertet. Hallotta néha, ahogy a szellemeivel beszélget. Volt, hogy elkísérte, de most érezte, hogy magányra vágyik. Letette a macskát, besétált a házba és átöltözött. Visszafelé menet bepillantott a konyhába, Aiden még a teáját csinálta, bár látszott, hogy a gondolatai máshol járnak.  

- Mi leülünk olvasni Rozmaringgal.

- Rendben.

John lehuppant a teraszon a hintaszékbe. A mellette levő kisasztalon ugyanúgy hevert a tegnap abbahagyott regény, ahogy letette. Rozmaring az ölébe ugrott, s elégedetten forgolódott, míg megtalálta a helyét.

- Nagyon aranyosak vagytok. – Aiden pár perccel később a bögre teával megállt mellettük.

- Hallottad, mit mondott a gazdád? Aranyosak vagyunk. – John felmorrant, de vidám volt a hangja.

Aiden halkan nevetett, és elsétált. Aggódva pillantott utána. Visszatette a könyvet az asztalra és Rozmaringot kezdte inkább simogatni. Az utóbbi időben egyre többször fordult meg a fejében, hogy el kellene neki mondania, miből vette az üzletét. A titok nyomasztotta. Aiden megosztotta vele minden gondolatát, az álmait, a vágyait, a titkait, ám ő még mindig képtelen volt neki elmondani mindent. Tudta jól, hogy azért hallgat, mert fél az elutasítástól. Közel sem volt olyan jó ember, mint a férfi gondolta.

- Szerinted mit kellene tennem, Rozmaring?

A macska felpillantott, majd kis tétovázás után leugrott az öléből. Elindult a gazdája után, de pár lépés után visszanézett, hogy követi-e. Nem mozdult, ezért leült és szuggerálni kezdte. Óarany szemében értetlenség és sürgetés volt. Felsóhajtott és engedelmesen utánament.

Aiden az egyik virágágyásnál térdelt. A bögrét letette a földre és a mellette heverő kupacból ítélve éppen gazolt. Rozmaring a lábához simult, körbekeringte.

- Hát, te? Nem volt izgalmas a könyv? – Aiden mosolyogva megsimogatta.

- Olvastunk már izgalmasabbat is, igaz, Rozmaring? – Leguggolt mellé. – Segítsek?

- Inkább ne. Múltkor is kiszedted a virágot.

- Nem mutattad, hogyan néz ki!

- De igen.

- Mármint azt a pici kis hajtást? Szerinted abból be tudtam azonosítani?

- Reméltem, hogy igen.

- Most mit mondjak? Nem vagyok kertész.

- Észrevettem. A gazt viszont elviheted a komposztálóba.

Elvitte. Mire visszaért, Aiden már a kerti csapnál megmosta a kezét és a teáját iszogatta.

- Holnap nincs kedved beugrani Dusty helyére?

- Miért?

- Az anyját viszi valami vizsgálatra, de elfelejtett szólni.

- Rendben.

Aiden a férfit nézte.

- Nem akarsz elmondani nekem valamit? – kérdezte csendesen.

John éppen a magasba emelte Rozmaringot, de a kérdésre majdnem elejtette. Magához ölelte, és döbbenten bámult rá.     

- Honnan…? – Teljesen nyilvánvaló volt, mire gondol.

- Látom, hogy nyomaszt valami. Sokat forgolódsz éjszaka. Néha pedig érzem, hogy mondanál valamit, de aztán mégsem teszed.

John sokáig némán állt, simogatta a macskát. Próbálta összeszedni a gondolatait. Nem igazán tudta, hogyan kezdjen bele a vallomásba. Jó lett volna valahogy tompítani a rablás tényét, csupán nem volt hogyan. Megtette és most számolnia kellett a következményekkel.

- Nem az vagyok, akinek gondolsz. Attól félek, ha megtudod az igazságot, akkor… Akkor ennyi volt.

Aiden a teáját tanulmányozta, mintha abban rejlett volna a megoldás.

- Az a lélek, aki ma megtalált, nem engem keresett – sóhajtotta.

John úgy érezte, mázsás kő zuhan a mellkasára.

- Miért nem mondtad?

- Mert nem akartam elhinni, amit mondott, de most, ahogy gondolkodtam rajta, nyilvánvaló lett, hogy igaz volt minden szava. Egy lélek nem hazudik.  

- Ezek szerint nem is kell mondanom semmit…

- Örülnék neki, ha mondanál. Ha megmagyaráznád…

- Ha meg tudnám…

- Valamit csak tudsz! – Aiden felcsattant. – Elloptál egy bőröndnyi pénzt! Azt elhiszem, hogy hirtelen ötlet volt, és nem gondoltad át, de utána?!

John mérlegelt, majd döntött. Mindent egy lapra tett fel a válasszal.

- Mindent gondosan megterveztem. Hogyan mondok fel, költözök el, mit mondok a húgaimnak. Az örökség kapóra jött, hogy senki ne gyanakodjon. Nem is sejtett senki semmit, még a lányok sem. Szerencsére bíznak bennem annyira, hogy nem számoltak utána, mennyit költhettem itt az üzletre és a házra. Azt mondtam nekik, van még megtakarításom, és ők elhitték. Jobb esetben valóban tehettem volna félre valamennyit az elmúlt években… Még egy kisebb hitelt is vettem fel nehogy a legkisebb gyanú is felmerüljön. Valójában mindent a lopott pénzből finanszíroztam. Kitart életem végéig, ha visszafogottan költekezem.

- Az lopott pénz, John. Ne mondd, hogy nincs miatta lelkiismeretfurdalásod!

- Néha eszembe jut, hogy nem vagyok különb azoknál, akiket lecsuktam. S igen, van bűntudatom, mert ennél jobb embernek tartottam magam. Ugyanakkor pontosan tudom, honnan származik. – John egyenesen Aiden szemébe nézett. – Ebből már nem kerül az utcára több adag drog és nem lesz lefizetve egyetlen korrupt zsaru sem.

- Nem ez a lényeg.

- Akkor mi? – Most már ugyanolyan dühös volt, mint a férfi. – A fél életemet végigrobotoltam egy olyan államot szolgálva, amely még csak annyit sem mondott, hogy hé, te hülye, kösz! Felneveltem a húgaimat, és közben az élet elszaladt mellettem. Bernnek igaza volt! Nem volt semmim. Még önbecsülésem sem. – Elakadt a hangja, szorosan lehunyta a szemét. – Nem bánom, hogy megtettem. Amióta együtt vagyunk, pláne nem. Ha nincs a pénz, soha nem ismerlek meg.

- S ez ennyire fontos?

- Jelenleg semmi sem fontosabb nálad. Szeretlek. – Rozmaring hangosan dorombolni kezdett, és szeretetteljesen pislogott fel rá, mintha neki szólt volna a vallomás. Igaz, neki is szólt, hiszen Aidenhez ő és Jeanette is hozzátartozott. – Ha szeretnéd, eladományozom a pénzt. De ha azt mondod, akkor elmegyek.

Aiden nem válaszolt, a virágokat bámulta komoran. A szemében szinte kavarogni látszottak az érzések. Úgy vélte, ez épp elég válasznak. Letette a macskát, és elindult a ház felé. A pénznek köszönhette, hogy megismerte Aident, de most pont az választotta el tőle. Sokkal rosszabb érzés volt, mint korábban sejtette. Az üresség a mellkasában jobban fájt, mint egy golyó.

- Bern volt az.

Megtorpant.

- Bern? – ismételte hitetlenkedve.

- Bern.

Visszafordult, hogy lássa a férfi arcát.

- Bern?!

- Igen.

- Ez nagyon szemét dolog volt tőled.  

- Tudnom kellett, hogy igaz-e.

- Remek. – Legszívesebben megütötte volna, bár csak a tehetetlen düh munkált benne. – Megyek és összeszedem a cuccomat. – Sarkon fordult, és nagy léptekkel bement a házba.

Aiden a hálószobában érte utol, miközben a ruháit dobálta a bőröndbe.

- John…

- Ne mondj semmit! Pár perc és itt sem vagyok!

- Ne gyerekeskedj!

- Ezt akarod, nem?

Elkapta a karját, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Azt mondta, hogy jól tetted!

John éppen ki akart szabadulni, de a mozdulat félbeszakadt. Nézte Aiden komoly kék szemét, a benne tükröződő igazságot.

- Jól?

- Nem tudom, én mit tettem volna a helyedben, de Bern szerint ez volt a legjobb, amit tehettél és rohadtul büszke rád. Most épp idéztem tőle. – John a vállába markolt, az arcán ezernyi érzelem suhant át. – Azt akarta, hogy tudd. Nem hitte, hogy valaha rád talál, azt meg még kevésbé, hogy lesz valaki, aki ezt elmondja neki, de szerencséje volt. Megtalált engem, és mellettem téged.

- Mindig azt mondta, legyek önző, mert csak úgy lehetek boldog.

- Boldog vagy? – Aiden hangja nagyon gyengéd volt.

- Veled igen. Sajnálom, hogy hazudtam. Sajnálom, hogy nem vagyok olyan jó ember, mint amilyennek elhitettem.

- John, nem azért szeretlek, mert tökéletes vagy.

Erre nem tudott válaszolni, a torkát elszorította a meghatottság. Két tenyere közé vette Aiden arcát, a kék szempár valószerűtlenül gyönyörű volt. A homlokának döntötte a fejét, a szorító érzés a mellkasában lassan megszűnt. Aiden a mellkasára tette a kezét.

- Mi lenne, ha visszapakolnánk a ruháidat? – kérdezte halkan.

- Tiszta macskaszőr mindegyik – válaszolta duzzogva. – Miért engeded be Rozmaringot a szekrénybe?

- Te szoktad nyitva hagyni az ajtaját…

- Mindig kulcsra zárom.

- Én is.

Zavartan pislogtak.

- Rozmaring?! – Aiden elkiáltotta magát. – Kérsz jutalomfalatot?

Rozmaring pár másodpercen belül bekocogott az ajtón és reménykedve nézett fel rájuk. Lehajolt, és felvette.

- Kár, hogy nem tudsz beszélni – jegyezte meg, majd megállt a szekrény előtt. – Kíváncsi lennék, hogyan jutsz be minden alkalommal?!

Rozmaring ártatlan fejjel mosakodni kezdett.

- Tudjuk, hogy érted! – John megsimogatta a fejét.

Aiden a fejét csóválva letette, és finoman az ajtó felé taszította.

- Nincs jutalomfalat, amíg bejárkálsz a szekrénybe! – adta ki az ultimátumot.

- Erre kíváncsi leszek. – Ismerte már annyira a férfit és Rozmaringot, hogy tudja, maximum egy napig fog tartani a betartása. A macska is tudta ezt, mert szánakozó, királynői tekintettel pillantott vissza rájuk.

Az este további része azzal telt, hogy rendberakták a szekrényeket. Nekiálltak kimosni a ruhákat. John már elaludt az ágyon, mire lejárt a szárító az utolsó adaggal. Aiden elhajtogatta őket, majd melléje dőlt. John felsóhajtott és magához ölelte. A vállára húzta a fejét, és megpuszilta a haját.

- Köszönöm – motyogta.

- Szívesen.

Azt hitte, hogy a férfi visszaaludt, de John a hátát kezdte el simogatni.

- Elfelejtettem mondani, hogy beszéltem pár barátommal. Az egyikük rendőrségi rajzoló, és vállalta, hogy ha leírod neki azt a lányt az útszélről, akkor elkészíti az arcképét. A többiek pedig hozzáférnek olyan adatbázisokhoz, amikhez mi nem. El tudnak indítani egy keresést, hátha kiderül, ki volt.

Aiden alig akart hinni a fülének, felnézett rá. John megszakított minden kapcsolatot a kollégáival és egyben a múltjával, most mégis megkereste őket, hogy segítsen neki kideríteni, ki az az elveszett lélek az út széléről. Ez mindennél ékesebben elmondta, mennyire fontos neki.

- Nem hittem volna, hogy képes leszel felhívni őket.

- Mindenki úgy üdvözölt, mint egy rég elveszett kisöccst. Kíváncsi vagyok, akkor is így kedvelnének-e, ha kiderülne, mit tettem.

- Ugye, tudod, hogy ők is ezt tették volna?

- Te is?

Aiden elgondolkodott.

- Lehet.

- Ha most találnál egy bőrönd pénzt, mit tennél?

- Természetesen elkezdeném keresni a tulajdonosát.

- S ha megtalálnád és kiderülne, hogy például rablógyilkos?

- Akkor a pénz az államé vagy azé, akitől elvette.

John mostanra már szélesen vigyorgott. Aiden is felismerte a csapdát, mert felhorkant.

- Jó, nem tenném meg! Most boldog vagy?

- Aha.

- Eladományozod a pénzt?

- Negyedét?

- John!

- Felét? – John kinyitotta a szemét, és megpróbált nagyon ártatlanul nézni. Neki nem ment úgy, mint Rozmaringnak.

- Jobban örülnék, ha egy vasat sem tartanál meg belőle.

- Te is egyetértettél abban, hogy jól tettem, amiért megtartottam.

- Te pedig azt mondtad, ha szeretném, akkor elajándékozod.

- Fogadjunk, hogy már ötleted is van, kinek.

- Kettő már tényleg van. Mennyi is az összeg pontosan?

John megmondta, mire Aiden nyitotta a száját, de aztán becsukta, és hosszan hallgatott.

- Ebből arra is futná, hogy a lelkeknek segítsek – ábrándozott el.

- Na, látod! – John elégedetten lehunyta a szemét. – Jó helyre kerül az a pénz…

- Tényleg hajlandó lennél a lelkekre áldozni?

- Miért ne? Megélünk a fizetésünkből, a maradékot arra költhetnénk, ami igazán fontos. Téged is támogatlak ezzel, minél többnek tudsz segíteni, annál kevesebbet kell aggódnod miattuk. Mondtam, hogy önző vagyok, de így rám is több időd jut. Később meg…

- Később meg?

- Soha nem gondolkodtál azon, hogy jó apa lennél?

- Örökbefogadásra gondolsz? – A férfi még soha nem beszélt neki arról, hogy gyereket szeretne. A korábbi vallomás leomlasztott egy falat, amely gátat szabott annak, hogy a férfi megossza vele titkos vágyait és most hirtelen szembesült azzal, mennyi mindent nem tud róla.

- Egy fiú vagy egy lány, vagy mindkettő… Nem mondom, hogy Weatherly ideális hely a gyereknevelésre, de jobb, mint egy nagyváros. Vagy te nem szeretnéd?

- De. – Aiden mellkasát vasabroncsként szorította egy érzés, amelyet még soha nem érzett.

Szerette a férfit, jobban, mint valaha gondolta, hogy szeretni tud, ám ez, ami most elöntötte, valami ennél is több volt. Bizonyosság abban, hogy jó döntést hozott.

- Szeretlek!

- Én is. – John gyengéden cirógatta a nyakát és a fülét. – Próbálj meg aludni, már nagyon késő van.

Puha léptekkel Rozmaring szökkent az ágyra és átgyalogolt a gazdáján, hogy közéjük fekhessen. Kicsit helyezkedett, eközben belerúgott a hasukba jelezve, hogy több helyre van szüksége. A kezük összeakadt, miközben mindketten megsimogatták. A bundáján fonták össze az ujjaikat és így aludtak el. Rozmaring elégedetten dorombolt, bár azon töprengett, mennyire fogja megváltoztatni majd a hatalmi viszonyokat a házban egy gyerek érkezése…

 

 

5. fejezet

8 évvel később…

 

            Majdnem átesett a kutyán, amikor lábujjhegyen megpróbált kiosonni a házból. Az orra alatt káromkodott, és jól hallotta válaszul a hintaszék felől érkező halk nevetést.

- Ne nevess!

- Miért? – John a színes lampionok gyenge fényében üldögélt a teraszon. Rozmaringot simogatta, aki kiterülve feküdt az ölében.

- Valakinek, de jó dolga van… - Szokása szerint megpöckölte a macska fülét.

- Auu… - John felszisszent, ahogy Rozmaring belemélyesztette a combjába a karmait. – Ezt most miért kellett?

- Te miért nevettél ki? – Leült mellé a fonott karosszékbe és hagyta, hogy a kutya a térdére hajtsa a fejét.

Jeanette-t nem sokkal azután vesztették el, hogy John végleg beköltözött hozzá. Rozmaring napokig nem volt hajlandó enni, amitől csak még rosszabb érzés volt az elvesztése. Aztán egy este hazafelé tartva Lisabeth szelleme, a lány az út széléről, aki nem akart vele soha szóba állni, hirtelen elé állt. Ő vezette oda a kiskutyához, akit valaki elütött. Nem lehetett több négyhónaposnál. Állatorvoshoz vitték, és Bozont azóta lelkes házőrzőként élte az életét velük.

- Elaludtak?

- El. Remélem, nem ébrednek fel. – Feltette kinyújtott lábát a terasz korlátjára.

John tovább simogatta a macskát és közben közösen hallgatták a közeli erdő éjszakai neszeit. Megszokott hangok voltak, hozzátartoztak a házhoz, akár a rózsakert vagy Rozmaring és Bozont. No, meg a szemtelen kismókus, aki télen bukkant fel a teraszukon először. Egyik állat sem bántotta, így állandó lakó lett ő is.

- Azon gondolkoztam, hogy évekkel ezelőtt még az volt minden bajom, nehogy megtudja bárki a piszkos kis titkaimat. Most pedig az okoz fejtörést, milyen reggelit készítsek a gyerekeknek, amit még megenni is hajlandóak lesznek, Virginiának milyen frizurát találjak ki, ami tetszeni fog neki, hogyan tanítsam meg Bennyt baseballozni… és nem is folytatom.

- A gyerekekkel az élet kicsit bonyolultabb.

- Teljesen más. – John a férfi kezéért nyúlt, és megszorította. – Boldog apák napját!

- Az csak holnap lesz.

- Tudom.

Aiden elgyengülve szemlélte a halovány fényben összefonódó ujjaikat. A színes lampionokat a gyerekek miatt tették fel pár hete, de azóta ő is megszokta és megszerette a hangulatfényt. A kicsikkel valóban teljesen más volt az életük. Minden sokkal nehezebb lett, átértékelődtek a dolgok, a fontossági sorrendek felcserélődtek, viszont semmiért nem cserélte volna ezt az életet. Virginia és Benjamin egy csoda volt, sőt, két csoda, és nem lehetett elég hálás a sorsnak, amiért megtapasztalhatta, milyen apának lenni.

Valójában John sokkal jobb apa volt, mint ő. Amíg ő elkényeztette őket, felkelt hozzájuk éjszaka, megvett nekik mindent, és képes volt munka után sütit sütni, mert Virginia azt akart enni, addig John következetesen szigorú volt. Szabályokat léptetett életbe és bár akkoriban duzzogott miattuk, mostanra be kellett látnia, mennyivel egyszerűbb lett minden általuk. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek is sokkal kezelhetőbbek lettek.

- Gina panaszkodott, hogy az egyik lány piszkálja őt.

- Nekem is mondta. Holnap beszélek a tanárnővel. Velem jössz?

- Igen. Addig bezárom a boltot.

- Ebéd után menjünk, mert utána elhozhatjuk a gyerekeket.

- Négyig van suli. Mindketten dolgozunk.  

- Holnap már péntek. Dusty majd helyettesít.

- Maradnak az iskolában.

- Ez csak egy délután…

- Múltkor is haza akartad hozni őket.

Aiden a szemét forgatta és úgy döntött, inkább mélyen hallgat. John kicsit meghúzta a kezét, hogy ránézzen.

- Ebéd előtt menjünk, mert akkor együtt ebédelhetünk Emmettnél.

- A gyerekekkel is megtehetnénk.

John felsóhajtott.

- Kettesben akarok ebédelni veled, seriff!

- Oh.

- Oh – utánozta John kicsit gúnyosan, aztán halkan felnevetett az arca láttán. – Anyád mikor is érkezik?

- Jövő héten. – Aiden hosszas habozás után felhívta a szüleit. A család azt hitte, hogy meghalt, már el is gyászolták, így az anyja sírógörcsöt kapott a telefonban, amikor meghallotta a hangját. Addig könyörgött, míg meglátogatták. Kapcsolatuk újbóli felépítése kicsit döcögősen indult, de azóta – főleg a gyerekek örökbefogadása óta – rendszeresen látogatták egymást. – Miért?

- Rábízzuk a gyerekeket és elutazunk két napra. Jövő hónapban a húgaim is jönnek, akkor megint elmehetnénk. – Angie azóta kétszer ment férjhez, míg Julie-nek kétéves volt a kislánya és boldog párkapcsolatban élt.

- Még soha nem voltunk sehol a gyerekek nélkül.

- Itt az ideje. – John szorosan fogta a kezét. – Nem csak apák vagyunk, de házasok is.

- Hát, valóban nem sok magánéletünk van.

- Semennyi. – John hangjában nem volt él, sőt, elvigyorodott. Az elmúlt években ráncok kerültek a szeme sarkába, ősz szálak a hajába, de a mosolya a régi volt. S a tekintete, amivel szavak nélkül is képes volt kimondani azt, amit Aiden maximum csak suttogva a hálószobában.

- Zavarunk titeket? – Benny hangjában viszont már volt némi éles felhang. A húga kezét fogva állt az ajtóban. Olyan némán közlekedtek, hogy meg sem hallották őket.

- Nem, dehogy! – Aiden fel akart állni, de John vasmarokkal szorította meg az ujjait.

- Mióta álltok ott?

- Azt mondtad, hogy el akarsz utazni apával. Nélkülünk.

- Nem csak akarok, hanem meg is fogom tenni. Gyertek, üljetek le!

Benjamin maga mögé állította a húgát, hogy védje. Felszegte az állát, és keményen nézett Johnra. Aidennek elszorult a torka. Arra emlékeztette, amikor először találkozott velük két évvel ezelőtt…

 

Akkoriban már erősen gondolkodtak az örökbefogadáson. Meglátogattak pár árvaházat, nevelőotthont. Tucatnyi aranyos gyereket ismertek meg és képtelenek voltak azt mondani, hogy na, ő kell. Mindegyiket nem vehették magukhoz.

A szellemeket soha nem vette figyelembe egy ilyen helyen, ami nagyon nehéz volt. John értette, miért borult ki utána minden egyes alkalommal és végül ő volt az, aki közölte, hogy az utolsó alkalommal találkoznak örökbefogadható gyerekkel. Meg akarta kímélni a kicsik körül nyüzsgő lelkektől. A meghalt szülők kétségbeesése hatalmas negatív megterhelést okozott, és ez ott sem volt másképp. Vagyis mégis. A lelkek egy helyre koncentrálódtak. A gyerekek az udvaron játszottak, míg ők az igazgatóval álltak az ablaknál, ám a szellemek mindegyike az egyik félreeső helyen körözött.

Az ok egyszerű volt. Virginia úgy vonzotta a halottak lelkeit, mintha világítótorony lett volna a tengerparton. Vörös haja szinte lángolt, zöld szemében makacs ellenállás szikrázott. Az ikerbátyja előtte állt folyamatosan – mint később kiderült, ő csak érzékeli a jelenlétüket, de nem látja őket tisztán –, hogy megvédje. Valamiért rajta egyetlen szellem sem jutott át a lányhoz. Olyan volt, mint egy fal; egy makacs, kócos harcos volt, pedig még a tízet sem töltötte be.

John addig győzködte az igazgatót, míg az megengedte, hogy találkozzanak velük. Nem tartották örökbefogadhatónak az ikreket, mert minden alkalommal visszavitték őket. Kezelhetetlenek és „furcsák” voltak, ami megijesztette a nevelőszülőnek jelentkezőket. Aiden viszont mindenképp beszélni akart velük. Tudni akarta, meddig terjednek a képességeik, és nagyon szeretett volna segíteni nekik valamilyen módon.

Virginia és Benny később elmondták, hogy nem értették, miért maradhattak még kint egy kicsit az udvaron, amikor beterelték a többieket. Amikor a két idegen férfi feltűnt az igazgatóval, eléggé megrémültek. Tudták, hogy őket már nem akarja senki elvinni innen és különben is, mindig egy nő és egy férfi érkezett nevelőszülőként.

- Gina, Benny, ez a két bácsi szeretne megismerkedni veletek. Viselkedjetek jól! Mrs. Normann itt marad kint, csak kiáltsatok, ha be szeretnétek menni.

Aiden megvárta, amíg az igazgató visszasétál az épülethez, ahol az egyik nevelőtanár várakozott. Az egyik pad felé intett.

- Nem ülünk le?

A gyerekek összenéztek.

- Kik vagytok? – Benny ökölbe szorította a kezét. Bizalmatlanul méregette őket.

- A nevem Aiden, ő itt John. Bennynek hívnak, ugye?

- Benjamin Leyland. Ő a húgom, Virginia.

- Szép nevetek van.

- Mit akartok? – Bennyt nem hatotta meg a kedveskedés. Annyi pofon érte már őket, hogy nem szavazott olyan könnyen senkinek sem bizalmat.

- Figyeltünk titeket az igazgató úrral. Ti miért nem játszotok a többiekkel?

- Nincs kedvünk.

Aiden segélykérően Johnra pillantott, de ő csak vállat vont. A háta mögött elsuhant egy lélek, sötét árny volt, Virginia felé igyekezett. Benny ösztönösen elé állt, Johnnak például teljesen érthetetlen volt a hirtelen mozdulat, de ő látta, miért teszi. A lény után kapott, és megakadályozta, hogy eljusson a fiúig.

- Mit akarsz? – A lény dühösen szabadulni igyekezett. – Mondd el, mit akarsz, hogy segíthessünk vagy menj innen!

A gyerekek szeme kerekre tágult. Később elmesélték Johnnak, hogy Aiden olyan volt, mint egy bosszúálló angyal. A hirtelen jött szél felkavarta a haját, kék szeme olyan sötétkéken kavargott, mint este az ég és fehér lett az arca, mint a hó. A lény köddé vált a kezében, és ahogy körbenézett, jól látszott, hogyan veszi szemügyre a többieket is. A szellemek mindegyike hátrébb húzódott.

- Te látod őket? – Virginia csak suttogni mert.

- Meg tudod fogni őket? – Benny lenyűgözve bámult fel rá.

- Igen. Mindig is láttam, hallottam őket.

- Soha nem hallgatnak el. – Virginia fájdalmas hangja a saját gyerekkorát idézte fel.

- Tudom. Nagyon rossz, igaz?

- Nem tudok aludni tőlük. Benny nem lehet mindig mellettem.

- Azt mondták, ha idősebb leszek, nem maradhatunk egy szobában. – Benny keze megint ökölbe szorult. – Akkor teljesen magára marad velük.  

John figyelte, ahogy letérdel hozzájuk, majd mielőtt a gyerekek felfoghatták volna, mit akar, magához ölelte őket. Látta a kicsik arcát, a döbbent zavart és értetlenséget. Vajon mikor ölelhették meg őket utoljára? Aiden felpillantott rá, és a tekintetéből pontosan tudta, hogy ezeket a gyerekeket keresték eddig.

- Beszélek az igazgatóval – mondta, és sarkon fordult.

Aiden soha nem tudta meg, hogy mennyit harcolt akkor értük. A Leyland-ikreket nem akarták örökbeadni, az igazgató makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy neveletlenek és rosszak. Végül elhangzott pár fenyegetés és némi kenőpénz is gazdát cserélt, mire hetekkel később hazavihették őket. Egész úton az ablakhoz voltak tapadva, de amikor megérkeztek és kiszállhattak, döbbenten bámulták a kis mesevilágot. Virginia a homlokát ráncolta.

- Nem olyan hangosak… - billentette félre a fejét.

- Ez a hely nagyon különleges. – Aiden leguggolt hozzá. – Sok lélek van itt, viszont ez a föld lecsökkenti az erejüket.

- Itt fogunk lakni ezután?

- Igen. Remélem, kicsit könnyebbé teszi az életeteket.

- A tiedet azzá tette? – Benny őszintén kíváncsi volt, bár a szeme ekkor már Rozmaringon járt, aki felült a korlátra és onnan leste őket. Bozont leült mellé és a farkát csóválta, de nem ment közelebb, mert nem kapott rá engedélyt.

- Én itt vagyok boldog.

- Johnnal?

- Igen.

Benny a húgára pillantott. Habozott.  

- Amikor a többiek megtudták, hogy ti fogadtok minket örökbe, azt mondták, hogy csak buziknak kellünk.

- Ezt nem akarom még egyszer meghallani! – John komor hangjára összerezzentek. A férfi a kocsiból pakolta ki a cuccaikat, de most odaállt Aiden mellé és a vállára tette a kezét. – Szeretem Aident, és ez semmiben sem különbözik attól, ha egy férfi egy nőt szeret. Csak mindketten férfiak vagyunk. A szerelem csodaszép érzés, és rossz, hogy az emberek meg akarják mondani másoknak, kit szeressenek. – Lehajolt, hogy a gyerekekével egy vonalba kerüljön a szeme. Gyengéden megérintette előbb Virginia, majd Benny arcát. Aiden teljesen meghatódott tőle. – Tudom, hogy nagyon rossz szülő nélkül felnőni, árvaházban élni, ide-oda hányódni és a képességetek is pokollá teszi az életeteket, de higgyetek kicsit jobban magatokban! Nagyszerű gyerekek vagytok, és mások szavai soha ne befolyásolják az önmagatokról alkotott véleményeteket. Senki nincs a helyetekben. Megértettétek?

A két gyerek némán bólintott. Döbbenten nézték a férfit. Eddig még senki nem beszélt így velük, és ez nagy hatással volt rájuk. Később persze egymásra voltak hatással, egymást alakították és mindannyian sokat változtak. A régi rossz élmények azonban nyomot hagynak, és néha elég pár szó, hogy a félelmek feléledjenek…

 

            Rozmaring kicsit helyezkedett John ölében, résnyire nyitotta a szemét, de nem moccant. Bozont lelkes nyüszítésbe kezdett, imádta Bennyt, akit játszótársának tekintett.

- Üljetek le!

- Nem.

- Kérlek! – John ritkán használta ezt a hangsúlyt, viszont Aident mindig lenyűgözte, hogy a hallatára mindig azonnal engedelmeskedtek.

A két gyerek duzzogva lehuppant a kanapéra. Virginia felhúzta a lábait és addig igazgatta a hálóingét, amíg még a lábujja se látszódott ki alóla.  

- Nem kell mindjárt nekünk esni, fiam. – John nyugodtan simogatta tovább Rozmaringot, aki igazából fel sem vette az előtte játszódó drámát. Keze szorítása is enyhült. – Szeretünk benneteket, de szeretjük egymást is, és jogunk van eltölteni egy kis időt kettesben. Attól még nem szeretünk titeket kevésbé.

- Tudom, csak… - Benny lesütötte a szemét és piszkálni kezdte a körmét.

- Az a lány, tudjátok, aki engem is piszkál, mondott dolgokat. – Virginia hátratűrte egy hajtincsét a füle mögé. A haja mindig egy nagy szénaboglya volt, akárhogy próbálták megzabolázni, de pont ettől volt bájos Aiden szerint.

- Elmondjátok?

- Tegnap odajött hozzám szünetben és elkezdte mondani, hogy milyen furcsa vagyok, meg milyen, hogy ti vagytok a szüleim. Tudjátok, a szokásos, és Benny akkor jött és mondta neki, hogy hagyjon békén, és akkor azt mondta neki, hogy…

- Nem kell tudniuk! – Benny felpattant és mielőtt megállíthatták volna, kiszáguldott a kertbe.

- Mindjárt utánamegyek, de előbb Virginia hadd fejezze be! – John megint megállította Aident, hogy felálljon. – Kérlek, mondd el!

- Nem lesz belőle baj? Ben se szeretné…

- Virginia!

A kislány elhúzta a száját. Bizonytalan énje lassan eltűnőben volt, mióta Aidennek köszönhetően használni tanulta a képességeit.

- Azt mondta neki, hogy ugyanolyan kis buzi, mint ti. Bocsánat.

- Semmi baj. Nem neked kell bocsánatot kérni. Simogatnád tovább Rozmaringot? – John felállt, odaadta neki a macskát, akinek az összes reakciója az volt, hogy hanyatt fordult a kislány ölében szinte kérlelve a pocaksimit.

- Álomszuszék… – Virginia összetúrta az ujjaival a bundáját és felkacagott, amikor Rozmaring sértetten felszusszant. Egész nap vadászott és ez érte a hála…

Aiden aggódva John után nézett, majd áttelepedett a lánya mellé. Magához ölelte.

- Nagyon szeretlek!

- Én is, apa!

John pontosan tudta, merre találja Bennyt. Ha a gyerekeknek bármi bajuk volt, mindig a Mama sírjánál kerestek menedéket. Most sem volt ez másképp. A hold elég fényt adott, hogy lássa, a fiú milyen dacosan dörzsöli arcáról a könnyeket. Megállt mellette és nem nézett rá.

- Aiden évekkel ezelőtt véletlenül került ide és én ugyanúgy véletlenül kötöttem ki ebben a városban. Akkoriban nem mentek jól a dolgaim, de beleszerettem és az életem megváltozott. Itt vagyunk egymásnak és boldogok vagyunk veletek. – Benny értetlenül pislogott, nem ilyesmire számított. – Mindehhez hoztunk rossz döntéseket, eltévedtünk útközben és néha megsebeztek minket. Ezeknek azonban oka volt. Megerősödtünk és megtanultuk látni a másikban és később másokban is az értékes embert.

- Nektek is mondták, hogy buzi?

- Hajjaj, de még hányszor! – John átkarolta a fia vállát. – Fiatalabb koromban emiatt mindig verekedésbe keveredtem. A sértés mélyen a mellkasomban égett. Hosszú évekbe telt, mire elfogadtam azt, aki vagyok és megtanultam, hogy az csak egy szó, amivel bántani akarnak.

- Miért bántanak az emberek másokat?

- Ez okoz nekik kicsinyes örömöt. Milyen szomorú, ugye?

- Azért bántott, amit az a lány mondott, mert nem csak engem sértett meg vele, hanem titeket is. Te és apa jó emberek vagytok, nem csak „azok a buzik”!

- Most nagyon büszke vagyok rád!

- Nem tudtam válaszolni! – Benny hangja sírósra váltott. – Meg akartalak titeket védeni, de nem tudtam, mit kellene mondanom! Mindenki minket nézett…

John szorosan magához ölelte. Megállapította, hogy megint mennyit nőtt, magasabb lesz nála is. Az ő bátor kisfia…

- Az ilyenek nem érdemlik meg, hogy válaszolj vagy hogy sírj miattuk. Pontosan ezt akarják elérni. Te ennél több vagy. Sokkal több. – Gyengéden ringatta, míg azt nem érezte, hogy abbamarad a vékony kis test reszketése. – Nagyon szeretlek! Akkor is szeretlek, ha rád szólok valamiért vagy nemet mondok valamire. Megértetted? – Felemelte Benny állát, hogy a szemébe nézhessen.

- Én is szeretlek! – Benny még soha nem mondta neki ezt, így majdnem megríkatta.

- Gyere, menjünk vissza, mert apád halálra aggódja magát!

- Miért aggódnék? – A sötétben Aiden állt Virginiával a karjaiban. Rozmaring ásítozva leült a lábához, és rosszkedvűen billegette a fülét. A szeme sárgán világított. Bozont a szokásos lelkes farokcsóválással ücsörgött mellette.

John vett egy mély levegőt.

- Néha kifejezetten ijesztőek vagytok!

Benny felkuncogott, majd hangos kacagásban tört ki.

- Éreztem, milyen gyors kalapálásba kezdett a szíved, amikor apa megszólalt.

- Ez egyáltalán nem vicces!

- De vicces!

John felkapta és a magasba emelte.

- Mondd még egyszer és eldoblak!

Benny széttárta a karját, és tovább nevetett. Pontosan tudta, hogy az apja úgyse tenné meg, amivel fenyegeti. Aiden őket nézve megállapította, hogy azt hitte, lehetetlen még jobban szeretnie ezt a férfit, de tévedett. A házasságuk alatt megtapasztaltak egy teljesen új világot, megismerték egymás lelkét, álmait, vágyait, minden rigolyáját és persze minden piszkos kis titkát. Saját magukat is megismerték ezalatt, eljutottak önnön határaikra, fejlődtek és változtak és aztán új célokat tűztek ki maguknak. A titkoknak pedig már nem volt létjogosultsága a kapcsolatukban. Na, jó, a nagyon picike titkoknak még igen, de azokhoz mindenkinek joga van.

 

Órákkal később, amikor végre a gyerekek tényleg elaludtak, Aiden lezuhanyozott és fáradtan bevonult a hálószobába. Csak a kislámpa égett az ő oldalán. John korábban le is feküdt, az évek alatt bebizonyosodott, hogy neki valóban több alvásra van szüksége, mint Aidennek vagy a kicsiknek. Rozmaring elfoglalta a fél párnáját, de ez is már megszokott volt, a férfit nem zavarta. Őt is csak akkor, ha arra ébredt, hogy nem kap levegőt az ötkilós macska alatt.

Halkan bebújt a takaró alá, és lekapcsolta a lámpát. Helyezkedett kicsit és remélte, nem ébreszti fel egyikőjüket sem. A remény meghalt, John karja a derekára fonódott és maga felé húzta, amíg bele nem fészkelte magát az ölelésébe.

- Nem akartalak felébreszteni.

- Csak elbóbiskoltam. Rozmaring itt horkol a fülem mellett, nem lehet aludni. – A macska erre sértetten horkantott egyet. – Minden rendben?

- Igen. Mindenki megbékélt. Muszáj lesz beszélni azzal a lánnyal és a szüleivel.

- Nem védhetjük meg őket mindentől.

- Tisztában vagyok vele, de amitől igen, attól meg fogom. Az apjuk vagyok. Ha én és te nem, akkor ki?!

- Igazad van. – John egy csókot lehelt a tarkójára. Majd még egyet.

- Most mit is csinálsz?

- Nem nyilvánvaló?

- Háááát…

- Hm, akkor nem csinálom elég jól… - Puha csókokkal borította a nyak barna bőrét. A keze közben besurrant a póló alá, ujjainak érintése harmatkönnyű volt.

- Ez csikiz… - Aiden tekeregni kezdett és felkuncogott.

- Maradj nyugton! Felébreszted a gyerekeket… – John hangja is nevetésbe fulladt, de csak addig, míg hátra nem hajtotta a fejét és össze nem találkozott az ajkuk.

John nem engedte, hogy feléje forduljon. Szinte kényszerítette a mozdulatlanságra, holott ő is érinteni akarta a férfit. Égett a tenyere, hogy végre a bőrén érezhesse a bőrét, viszont a teste behódolt a finom erőszaknak. Engedelmesen fordult, helyezkedett, ahogy a férfi megszabadította a pizsamától. Sürgető kényszert érzett, hogy viszonozza a vetkőztetést, ám John ügyesebb volt. A pólója igaz a nagy sietségben Rozmaring fejére esett, aki morcos dohogás közepette átköltözött a kaparófa legtetején levő cicalakásba (merthogy az évek alatt olyanja is lett, habár évente kétszer, ha igénybe vette).

- Ne csináld… - Felsóhajtott, ahogy John a hátához simult.

Általában hajnalban szeretkeztek, kitapasztalták, hogy a gyerekek akkor aludtak a legmélyebben, de mióta apukák lettek, hálásak voltak egy gyors szexért is a kocsiban vagy a zuhany alatt. Nem bánták, valahogy ez az időszak még szorosabbá fonta a köztük levő kötelékeket és olyan bizalmas viszonyt hozott létre kettejük között, amiről korábban álmodni sem mertek.  

- Sssh… Tényleg felébreszted a srácokat! – John a fülébe suttogott, mutatóujjával gyengéden megbökte a száját. Bosszúból beleharapott. Hallotta, ahogy elakad a lélegzete, így a nyelvével is körbenyalta. – Meg akarsz ölni?

- Miért?

John kiszabadította az ujját, és megragadta az állát. Maga felé fordította és mohón szájon csókolta. Ránehezedett, az éjjeliszekrény felé nyújtózkodott. A fiókban matatva olyan zajt csapott, mintha mosómedvék csapata támadt volna a házra. És még én ébresztem fel a gyerekeket… – gondolta Aiden, a szája mosolyra görbült, amit John is érzett.

- Boszorkány – mormolta. Néha viccelődött azzal, hogy megigézte, ő meg soha nem tiltakozott. Erejének tényleges határait még csak mostanában kezdte megismerni.

John megszerezte a flakont, bár a kinyitás megint elég hangosra sikerült.

- Ne mondj semmit! – figyelmeztette sötét hangszínen.

- Meg sem szólaltam!

- De akartál…

- Igen, mert felébreszted a… - Nem tudta folytatni, John ujjai körbefonták a merevedését. Az ajkába harapott és a párnába fúrta az arcát, hogy elfojtsa a nyögések hangját.

Az együtt töltött évek alatt a másik minden egyes érzékeny pontjával tisztában lettek. Pontosan tudták, hol érintsék-kényeztessék egymást, meddig mehetnek el, mi a jó és mi a még jobb. John pedig éppen ezt használta ki szemérmetlenül.

- Húzd feljebb a lábad! – kérte feszült hangon. A merevedéséről a combjára, majd a fenekére csúszott a keze. Elmélyedt benne egy, majd két ujjal, a harmadiknál a fülébe dörmögött. – Direkt csináltad, ugye?

- Mit? – Elfojtott, vékony hangon igyekezett ártatlannak tűnni. Valóban kényeztette magát a zuhany alatt, azt hitte, John elaludt.

Felnyögött, ahogy a hosszú ujjak megtalálták a legérzékenyebb pontját. Ívbe hajolt a gerince, levegő után kapkodott. Hátranyúlt, a férfi vállába markolt, az ajkát kereste a szája. Éppen akkor találta meg, amikor John lassan beléhatolt. Forró volt és kemény, nem sietett, pedig ő már ennyitől közel járt az elélvezéshez. John azonban féken tartotta a vágyait, kínzó lassúsággal szerette.

Megőrjítette. Elérte, hogy elfojtott és elfojtatlan nyögések és sóhajok közepette lökje hozzá a testét. Elveszített önuralommal vonaglott a karjaiban, a forróság az egész testét bevonta, akárha folyékony tűz lett volna. Hallotta John reszketeg nyögését, mielőtt elmerültek volna mindketten a semmiben – a pillanat, amikor együtt léteztek, s talán még a szívük is egyszerre dobbant. Ez volt a legtökéletesebb harmónia, ami csak létezett a világon…

Beletelt egy kis időbe, mire mindketten magukhoz tértek és képesek voltak megmoccanni is. John hanyatt fordult és ő a vállára hajtotta a fejét. Sokáig ebben a mély elégedettségben lebegtek, aztán John ásított egyet, a hangulat megváltozott. Belekönyökölt a bordáiba.

- Hosszú idő óta ez a legromantikusabb éjszakánk és te ásítozol?

- Ez most úgy hangzik, mintha valami házsártos vénasszony lennél… és auuu, ez fáj!

Összenevettek.

- Sssh… Tényleg felébresztjük őket!

- Benézek hozzájuk. – Aiden csendesen kisurrant a hálóból, miután magára rángatta a pizsamát.

- Alszanak? – John felvonta a szemöldökét, amikor visszajött.

- Igen.

- Akkor gyere vissza és aludjunk! Mindjárt reggel van.

- Komolyan gondoltad, hogy nélkülük megyünk nyaralni? – A férfi karjaiba fészkelte magát.

- Szeretném hallani a hangod és nem csak lopva szeretkezni veled.

- Ez elég önzőn hangzik.

- Már megmondtam a legelején. Önző vagyok. Szeretlek és egy részedet csak magamnak akarom. – John belefúrta a hajába az arcát és nagyot szusszant. – Ugyanezt mondtam a házassági esküben is, és igent mondtál. Már nem fogadok el reklamációt.

Aiden ezért örök hálával tartozott a sorsnak. Nem, mintha amúgy reklamálni akart volna…

 

 

Vége