Osztálytalálkozó

            A napfény olyan erővel villant meg az utcán parkoló kocsik szélvédőjén, hogy Cornelius feltette a napszemüvegét, amikor kiszálltak a Mercedesből. Zach nagyot nyújtózkodott, majd egy hosszú pillanatig bámulta a házat, amelyet először nevezhetett az otthonának. Fel sem tűnt neki, hogy Cornelius őt nézi aggodalmasan, pedig kettejük közül utóbbinak lett volna miért aggódnia.

Hónapok óta nem voltak odahaza. Az őket ért merénylet óta óvatosak voltak, ezúttal azonban mégis kivételt tettek. A Rend főhadiszállásán uralkodó feszültség nagyban kikezdte az idegeiket, mindketten pihenésre vágytak. Kapóra jött a meghívás, hogy részt vegyenek Zach tízéves osztálytalálkozóján.

Bár a férfi a középiskolát magántanulóként végezte el szülei külön kérésére, azóta nem volt semmilyen kapcsolata a többiekkel. Először barátai érdekében döntöttek így, később új barátságok köttettek, amelyek fontosabbak lettek a régieknél. Ezért is lepődtek meg, amikor megérkezett a meghívó. Hosszas vívódás után határoztak úgy, hogy elmennek a találkozóra, habár a Rend Biztonsági Erőinek parancsnoka tiltakozott ellene főleg, amikor kiderült, hogy testőrök nélkül képzelték el a látogatást. Most mégis itt voltak, igaz, mindketten idegesen néztek az este elébe.

Cornelius előszedte a csomagtartóból a csomagjaikat. Zach elvette tőle a táskáját.

- Minden rendben? – kérdezte homlokráncolva.

A férfi átkarolta a derekát, és a ház felé indultak.

- Ne aggódj! Túl fogom élni. A legrosszabbon már túl vagyok, egy osztálytalálkozó hozzá képest… - Idefelé jövet útba ejtették Cornelius egy régi ismerősét, a férfi fontosnak tartotta, hogy lezárja vele a múltat.

Zach felnevetett.

- Szólj, ha mégsem – mondta elkomolyodva.

- Bátyus! – Húguk lelkesen rohant eléjük, majdnem orra bukott a kutyában.

- Mióta van kutyánk? – érdeklődött szelíden Zach, miközben átölelte a lányt.

- Oh, ti még nem is találkoztatok vele! – Susie visszaparancsolta a kutyát. – Nyafi, ők itt a bátyáim, nem szabad bántani őket! Cornelius, Zach, ő Nyafi, szereti az édességet, lusta és mindenért nyafog.

- Ah, már értem, miért Nyafi lett a neve – mormolta Cornelius, és lehajolt megsimogatni a kutya fejét. – Lány?

- Fiú, ivartalanított. Menhelyről hoztuk.

Elindultak befelé, Nyafi csillogó szemekkel követte őket. Nem úgy tűnt, hogy harapni akarna, úgyhogy Zach hajlandó volt megveregetni a fejét. Cornelius vigyorgott, már tudta, hogy a férfi kicsit tart a kutyáktól. Nem is értette, a szüleik miért szereztek be egyet, hiszen tudniuk kellett, hogy Zach nem szereti őket.

- Anya, apa, megjöttek Corneliusék! – kiabált Susie, majd visszafordult Zachék felé. – Ron ügyeletes, nem tudom, mikor ér haza.

- Semmi baj, benézünk hozzá később a kórházba.

- Fiúk! – Anyjuk a kezét törölgetve robogott hozzájuk. – Miért álltok itt? Pakoljatok le, apátok felviszi a szobátokba. Mindjárt jön, kint eszünk a teraszon, éppen megterít. Gyertek, gyertek! Van narancslé, kicsim, tölts a fiúknak!

- Anya, elég! – Zach megölelte az anyját. – Ki tudjuk szolgálni magunkat!

- Jó, de…

- Anyu, fogadj szót a fiadnak! – Cornelius puszit nyomott az asszony arcára. – Kimegyek apuhoz! – Az apjuk valóban az asztal körül sürgölődött, már a szalvétákat hajtogatta. – Hajtsd át még egyszer!

Robert felkapta a fejét, az arca felderült.

- Szia, fiam! Nem is hallottam, hogy megjöttetek…

- Nem kell ám üdvözlő bulit tartanotok, ha hazajövünk – nézett rá szigorúan Cornelius, majd elvette az apja elől a szalvétákat, és pár másodperc alatt meghajtogatta őket.

- Tudod, milyen az anyád! – Robert gondterhelten felsóhajtott. – Milyen ügyes kezed van, nekem sehogy sem sikerül.

- Zach tanított meg engem is. Néha ragaszkodik a gyertyafényes terítékhez – kuncogott Cornelius. Minden tányér mellé tett egyet-egyet, aztán megölelte az apját. – Szia!

- Szia! Milyen volt az utatok?

- Csendes. Minden rendben itthon?

- Igen, persze. Miért?

- Nyafi miatt. Nem emlékszem, hogy valaha is volt kutyánk.

Robert felmorrant, a szemét forgatta. Kisétáltak a fák alá, Cornelius leült az apja mellé a hintaágyra, nem akarván fölé magasodni.

- Mostanában történtek betörések a környéken. A rendőrök járőröznek, de ettől anyádék még nem érzik biztonságban magukat. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, beszerzünk egy kutyát, hogy legyen valamennyi biztonságérzetünk.

- Apu, nem akarok beleszólni, de Nyafi nem tűnik olyan kutyának, amelyik meg tud védeni titeket. 

- Tudom. Susie beleszeretett, amikor meglátta, és nem lehetett lebeszélni róla. Nyafi különben okos kutya, éjszaka azonnal jelez, ha valami furcsaságot vesz észre.

Cornelius az Akadémián foglalkozott kutyákkal. Mint minden Bal Sagothot, őt is megtanították az idomításukra, a velük való bánásmódra, sőt, szükség esetére az ártalmatlanná tételükre is.

- Itthon maradunk pár napot, úgyhogy mi lenne, ha kezelésbe venném Nyafit?

Robert felvonta a szemöldökét.

- Pár nap alatt nem tudod kiképezni.

- Nem is akarom. Tudni szeretném, mire képes.

- Mi lesz, ha nem leszel elégedett vele?

Cornelius hátradőlt, és a levelek között átszivárgó fénycsíkokat bámulta.

- Akkor keresünk neki egy fiút.

- Szia, apa! – Zach indult feléjük, amikor észrevette őket. – Zavarok? – torpant meg.

- Dehogy, gyere csak! – Robert megölelte a fiát, majd csodálkozva körbejárta, közben olyan arcot vágott, mint aki nem hisz a szemének. – Hol a hajad?! – hördült fel.

Cornelius és Zach összenéztek, aztán kitört belőlük a nevetés.

- Anya és Susie nem vette észre – simított végig rövid haján Zach.

Robert gyanakodva szemlélte legidősebb fiát, majd felsóhajtott.

- Nálad nem tűnt fel – vallotta be.

Cornelius az ölébe húzta Zachet, és vigyorgott. Valóban rövidebb lett a hajuk, Zaché divatos félhosszú, amely még jobban hangsúlyozta fiatalos derűjét, míg párjáé tarkóig érő, komoly és könnyed egyszerre.

- Évek óta hiába rágtuk a fületeket, hogy levágassátok. Most mi ütött belétek?

A két férfi egyszerre komolyodott el.

- Jótékonykodtunk – mondta Zach szomorkás mosollyal. – Jártunk egy kórházban, és megismertünk pár kisgyereket. Leukémiásak. Felajánlottuk nekik a hajunkat.

Robert sokáig nem szólalt meg, aztán bólintott.

- Büszke vagyok rátok!

Zach rámosolygott.

- Tudjuk!

- Kész az ebéd! – Anyjuk hangjára a gyerekek egyszerre kapták fel a fejüket.

Cornelius a levegőbe szimatolt.

- Ez almás pite?

Az apja erre csak vigyorgott.

- Fiúk, ne kelljen kétszer szólnom! – Erna csípőre tett kézzel állt meg a teraszon.

- Igenis, anya!

- Mossatok kezet!

- Igenis, anya!

- Ne szemtelenkedjetek!

- Igenis, anya! – Zach az asszony nyakába borult, amikor az egyre vörösödő fejjel bámult rájuk. – Bocsánat!

- Mars kezet mosni! – szólt az anyja megenyhülő tekintettel. Már az asztalnál ültek, amikor hirtelen megmerevedett. – Hol a hajatok?!

Zach még akkor is nevetgélt, amikor kiültek a hintaágyba ebéd utáni sziesztára. Felhúzta a lábát, hogy Nyafi ne érje el, és lehunyta a szemét. Cornelius nekidöntötte a fejét az övének, és felsóhajtott.

- Jó itthon lenni – mormolta.

- Igen, bár Nyafit nem hiányolnám…

- Próbáld megkedvelni! Szelíd kutya, nem fog megenni.

- Tudom, de attól még nem szeretem. Egyszer régen, még az árvaházban, beszökött egy kutya. Szelídnek látszott, ám volt valami a szemében, amitől a hideg is kirázott. Nem akartam hozzáérni, a többiek gyávának csúfoltak, ezért mégis megsimogattam.

- Megharapott?

- Igen. Nem volt vészes, megkarcolt a fogával, de én halálra rémültem. Valószínűleg megérezte, hogy félek, vagy csak nem voltam neki szimpatikus, nem tudom. Azóta nem szeretem a kutyákat.

- Értem. Semmi baj, aludj egyet!

Zach a férfi vállára ejtette a fejét, ásított.

- Nyafit távol tartod tőlem?

- Igen, ne aggódj! – Cornelius még ki sem mondta, Zach már halkan szuszogott. Mindig irigyelte a férfit, amiért ilyen gyorsan el tudott aludni. Ő volt, hogy egy órát is forgolódott, mire álomba szenderült. – Sssh… - lehelte, amikor Nyafi odarobogott hozzájuk. A kutya bámult rájuk, majd letottyant a fenekére, és nem mozdult. Egészen addig maradt mozdulatlan, míg Susie érte nem kiabált, akkor is hangtalanul iramodott neki az udvarnak. Cornelius csodálkozva pislogott, úgy tűnt, Nyafi nem reménytelen, ha házőrzésről van szó.

 

            Késő délutánba hajlott az idő, amikor bementek lezuhanyozni. Cornelius még pakolászott, előkészítette a ruháikat, míg Zach bement a fürdőbe.

- Anya, hoznál egy törölközőt? – kiabált ki, miután meghallotta az asszony hangját Susie szobája felől.

- Azonnal, kicsim!

Zach épp az övét csatolta ki, amikor az anyja bekopogott.

- Gyere csak!

- Hoztam négyet, mert a bátyádnak is kell. – Erna következetesen testvéreknek tekintette a fiait, holott házasok voltak, eskütételükön ott volt az egész család. Mosolya lehervadt, amikor megpillantotta. – Oh, Istenem!

Zach észbe kapott, és maga elé emelte a pólóját. Anyja eddig csak a látható helyeken végig kúszó jeleket látta, most azonban szembesült a teljes látvánnyal. A mágia jelei fekete vonalakként tekeregtek végig az egész testén, immáron mindenki számára látható módon, letörölhetetlenül.  

- Nincs semmi baj, anya! Anya! – Zach közelebb lépett, anyja könnyeit meglátva, elszomorodva félrenézett. – Sajnálom! Nem akartam, hogy lásd.

- Az egész tested ilyen?

- Igen.

- Olyan, mintha hegek borítanák a bőrödet. Corneliusnak is…?

- Igen. – Zach nem mondta, mert sejtette, hogy anyja sejti, Cornelius rosszabbul járt, mint ő. A férfi egyik keze komolyabban megsérült, s bár tudta használni, merevebb volt, többször előfordult, hogy panaszkodott, olyan, mintha égne a bőre. Ezt természetesen eltitkolták a család elől, akik a Rend elleni merénylet óta rettenetesen aggódtak értük.

- Nagyon rossz, igaz? – Erna letette a törölközőket.

- Megszoktuk őket. – Zach mosolyogni próbált.

- Nem a jelekre gondoltam hanem, hogy elvesztettétek az erőtöket. Már nem vagytok mágiahasználók.

Zach felsóhajtott, leengedte a karját, a pólót a szennyesbe dobta, és nekidőlt a mosdónak.

- Olyan, mintha levágták volna a kezünket – vallotta be. – A fantomfájdalom néha megőrjíti mindkettőnket. – Vállat vont. – Corneliusnak rosszabb – árulta el. – Ő egész kiskora óta használja az erejét, eggyé nőtt vele. Én kevésbé függtem tőle, de ez persze nem azt jelenti, hogy jobb.

- Nincs mód arra, hogy…

- Régi kódexeket tanulmányozok már hónapok óta. Van egy halvány esély, azonban az nem tőlünk függ, hanem a sorstól. Csak reménykedhetünk.

- Jaj, kicsim! – Erna tétován megérintette a fia karját. – Annyira sajnálom.

- Túléljük, anya! – Zach aranyszín szemében határozottság villant. – Bal Sagothok vagyunk annak ellenére, hogy nincs meg bennünk a mágia. A Rend mögöttünk áll, és ott vagyunk egymásnak. S itt vagytok nekünk ti is. Amíg ez így marad, bármivel szembe tudunk nézni.

Az anyja elsírta magát, és megölelte.

- Nagyon szeretlek, kicsim!

- Én is, anya!

- Valami baj van? – Cornelius meglepetten torpant meg a küszöbön. Kezében tartotta párja piperetáskáját. – Ezt elfelejtetted – tette le a mosdó szélére, és megérintette az anyja vállát. – Jól vagy, anyu?

- Igen, persze! – Erna letörölte a könnyeit, majd megsimogatta az arcát. – Szeretlek!

Cornelius elmosolyodott.

- Én is.

Erna bólintott, és kiment. Cornelius felvont szemöldökkel nézett Zachre.

- Most szembesült először a jelekkel – mutatott végig magán a férfi.

- Oh! – Cornelius felsóhajtott. – Hogyan fogadta?

- Rosszul, de nem tehet ellene semmit. Egyikünk sem…

Cornelius összefonta a karját a mellkasán, és ő is nekitámaszkodott a mosdónak.

- Susie meglátott szemüvegben – mondta.

Zach elvigyorodott, aztán lehervadt a mosolya.

- Elfelejtettük megmondani nekik.

- Igen – sóhajtotta a férfi gondterhelten.

A mágia nem csak harcra, vagy önvédelemre volt jó. Tulajdonosa enyhe testi „fogyatékosságait” – mint például Cornelius esetében a rövidlátás – varázslattal pótolta, illetve ritka esetben gyógyította.

- Mit mondtál?

- Hogy én is öregszem. Ezt hallgathatom egy ideig.

- El kell mondanunk anyáéknak is, mert aggódni fognak. Apa rá fog jönni, és iszonyú pipa lesz.

Cornelius rápillantott, a tekintete szomorú volt.

- Hogyan álljak oda eléjük? Hogyan mondjam meg nekik, nem csak a mágiát vesztettük el, de annak minden pozitívumát is? – Megrázta a fejét. – Képtelen leszek megmondani nekik.

Zach elébe állt, és a vállára tette a kezét.

- Majd együtt mondjuk meg! – döntötte el.

- Ez nem teszi könnyebbé.

- Dehogynem. Fogom majd a kezed! – mosolygott rá Zach gyengéden.

Cornelius csendesen felnevetett, és átkarolta.

- Ha rövid időn belül nem kapjuk vissza a mágiánkat, akkor lehet, hogy megvakulok. Akkor neked kell a szememnek lenned. Ez nem zavar?

Zach hozzásimult, finoman megérintette a férfi arcát.

- Szeretlek, akár Bal Sagoth vagy, akár nem. Akár Nagymester, akár nem. Akár erős, akár gyenge. Akár látsz, akár nem…

Cornelius erre olyan erővel ölelte magához, hogy alig kapott levegőt. Nem bánta, tudta, hogy a vakság fenyegető réme egy újabb leküzdendő akadály kettejük előtt, és a másik jelentette a fő támaszt.

A merénylet után nem sokáig lábadoztak, nem volt rá idő. Túlélték, ez volt a fő. Ám Cornelius látása fokozatosan romlott, a merénylet óta kétszer cseréltek neki szemüveget. Egyelőre csak olvasáshoz vette fel, de az orvosok szerint ott volt a rémisztő lehetőség, hogy ha ilyen ütemben rosszabbodik az állapota, akkor nemsokára egész nap viselnie kell, s ez még a jobbik verzió volt.

- El fogtok késni! – kopogott be hozzájuk az apjuk, mire még szorosabban ölelték egymást.

- Pár perc késés még nem a világ vége – vélte Zach.

- Ronhoz is be akartunk menni – emlékeztette Cornelius, és puszit nyomva az orra hegyére, eltolta magától. – Vetkőzz!

Zach hátralépett, és felszegte az állát.

- Vetkőzzek? – kérdezte kihívóan.

Cornelius úgy tűnt, kisétál, de aztán hirtelen mozdulattal visszafordult. Zach váratlanul a fülke falához szorítva találta magát. Lehunyta a szemét. A férfi a nyakába csókolt, majd megengedte a vizet.

- Siess! – mormolta az ajkára, aztán egy futó csók után magára hagyta.

Zach csalódottan bámult utána. Levetkőzött, beállt a zuhany alá, pár perc múlva már borotválkozott. Megszárította a haját, utána visszament a szobájukba. Cornelius az ablak előtt állt, rossz kezét zsebre dugta, épp akkor nyomta ki a telefont, amikor belépett.

- Valami baj van? – kérdezte az arckifejezése láttán.

- Patrickkel beszéltem. – Patrick a Rend biztonsági szolgálatának parancsnoka volt, és egyben a legjobb barátjuk. – Mielőtt eljöttünk volna, felhívta az itteni őrsöt, és beszélt a rendőrfőnökkel. Simmons egy szóval sem említette neki a betöréseket. Ide akar küldeni egy egységet.

- Remélem, nem engedted.

- Persze, hogy nem.

Zach nekiállt öltözni.

- Simmons valószínűleg saját maga akarja elintézni az ügyet, és már a gondolattól is rosszul van, hogy a Rend beleszólhat a nyomozásba.

Cornelius felsóhajtott.

- Patrick nem a nyomozásba akar beleszólni, hanem meg akar védeni minket.

- Én tisztában vagyok ezzel, de ismered Simmonst.

Cornelius erre nem mondott semmit, csak elment fürödni. Mire visszaért, Zach már teljes harci díszben állt az ablaknál, telefonált, és nagyon komor arcot vágott.

- Engem nem érdekel, mit mondott a tanácsos, Nguyen! Amíg én, vagy a Nagymester engedélyt nem adunk, a tanácsos nem léphet ki az épületből!

Cornelius összeborzolta frissen szárított haját. A Tanács tagjai egyre nagyobb problémát jelentettek. Mindenáron megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat, nem akarván beletörődni abba, hogy az új Nagymester egyedül akarja irányítani a Rendet. Corneliusig minden Nagymester együttműködött a Tanáccsal, sőt, rá támaszkodva „uralkodott”. A Jade fivérek, ahogy néhányan nevezték őket, azonban nem kértek álszentségükből, s ez viszályt szított.

A Tanács egyes tagjai máris munkálkodtak a háttérben, és Cornelius komolyan aggódott. Amíg a Hatalom jogara nem foglalja el újra a helyét, koránt sincs akkora befolyása, mint a tanácsosoknak. Hiába szerették és tisztelték őket a Bal Sagothok, az messze nem ért fel a Tanács mágikus hatalmával.

- Mi történt? – kérdezte halkan, amikor Zach az éjjeliszekrényre csapta a telefont.

- Keyes tanácsos mindenáron el akarja hagyni a Rend épületét.

- Tudod, hogy nem tarthatjuk őket örökké szobafogságban.

- A keményfejű hülyék! – Zach keze ökölbe szorult. – Miért nem hajlandóak együttműködni velünk?

- Mert veszélyeztetjük a hatalmukat. Mi vagyunk az elsők, akik rávilágítottak arra, hogy feleslegesek. – Cornelius elkezdett felöltözni, de a nadrág begombolása után odaballagott a férfihoz. – Valójában nem azok, tudom – mondta fáradtan. – Ők ellenőrzik a Nagymestert, ne tévedjen rossz útra, s ha kell, fellépnek ellene. Létük szükséges, hogy a Rend irányítása igazságos és támadhatatlan legyen.

Zach felemelte a férfi ingét, és segített neki felvenni, majd begombolta.

- Már bebizonyosodott, hogy alkalmatlanok – vélte. – Megvetem őket, Cornelius! Időtlen idők óta ott állnak az aktuális Nagymester mellett, és megszokták, hogy ott vannak! Megszokták a hajbókolást, azt, hogy tisztelik őket csak azért, mert a Tanács tagjai. Képmutatók és álszentek. Idejét múlt törvényeket akarnak betartatni velünk, s ha valami balul sül el, akkor mossák kezeiket. A Tanácsnak az lenne a feladata, hogy támaszul szolgáljon a Nagymesternek, segítse és védje, de jelen esetben ez pont fordítva van.

- Túl nagy erőt képviselnek ahhoz, hogy szembeszálljunk velük – figyelmeztette Cornelius.

Zach felnézett rá, aranyszínben ragyogó tekintete dühös szikrákat lövellt.

- Soha nem fogom megbocsátani nekik, ami történt. Az, hogy mi elvesztettük az erőnket, nem érdekel, amíg itt vagyunk egymásnak. Ám sokan nem voltak ilyen szerencsések! Ők meg egy védett szobában ültek, és végignézték a halálukat!

Cornelius megfogta a kezét, amely már az utolsó gombot szorongatta.

- A harag soha nem jó tanácsadó, drágám!

Zach félrenézett, majd nekidöntötte a homlokát a mellkasának.

- Sajnálom!

- Megértelek, de hideg fejjel kell döntenünk, ha a Tanácsról van szó.

- Igazad van. 

- Otthon megbeszéljük, rendben?

- Igen. – Zach automatikusan az órára pillantott, és felnyögött. – El fogunk késni!

Cornelius az ajkára lehelte a választ.

- Pár perc késés még nem a világ vége.

Zach felkacagott, és hozzásimult. Lehunyt szemmel hagyta, hogy a férfi apró csókokkal eltüntesse belőle az összes feszültséget. Mielőtt elfelejtette volna azt is, hogy programjuk van, Cornelius elengedte, betűrte az ingét, és felvette a nyakkendőjét. Zach finoman megfogta a kezét, és nemet intett a fejével.

- Ne!

- Biztos?

- Igen. Jól fogsz kinézni nélküle is. – Zach felemelte az ágyra terített szürke öltönyt, és segített belebújni a férfinak. Eligazította a gallért, lesimított egy láthatatlan szöszt a finom szövetről, és elmosolyodva hátralépett. – Fantasztikusan nézel ki – biztosította.

- Ha most ismerkednénk meg, belém szeretnél? – Cornelius feltette a mandzsettagombokat, és huncutul rápillantott.

- Oh, igen! – Zach vigyorgott. – És te? – Széttárta a karját, és megfordult a férfi előtt. Cornelius éjkék ingével ellentétben ő egyszerű fehéret választott, amely nagyszerűen kiemelte napbarnított bőrét. A sötét, testre tapadó farmer, a sötétkék, karcsúsított zakó és az éjkék nyakkendő tökéletesen illett Cornelius együtteséhez.

- Ha első pillantásra nem is, másodikra mindenképp – válaszolta.

- Te! – Zach vállon bökte, mire felnevettek. – Mehetünk?

- Igen.

Magukhoz vették a tárcájukat, a mobiljukat, zsebkendőt, aztán kézen fogva leballagtak a földszintre. Susie felsikkantott, amikor meglátta őket, mire előkerültek a szüleik is. Erna meghatottan mosolygott, az apjuk elégedetten biccentett.

- Jól néztek ki!

- Köszönjük!

- Esztek valamit, mielőtt elmentek?

- Nem, anyu, majd ott. – Corneliusnak nem igazán volt étvágya, és úgy sejtette, Zach-nek sincs.

Az anyja gondterhelten pislogott.

- Biztosan jó ötlet, hogy te is elmenj?

Zach szorosabban fogta Cornelius kezét.

- Igaz, hogy ez az én osztálytalálkozóm, de mindenki viheti a párját, és én nem megyek az enyém nélkül!

- Kicsim!

- Semmi baj, anyu! Megbeszéltük ezt Zach-kel, és el akarok menni.

- Te tudod, de vigyázzatok magatokra!

- Rendben, anya! – Zach megölelte az anyjukat, puszit nyomott Susie arcára, rákacsintott az apjára, és kihúzta Corneliust az ajtón. – Nem vagyunk elég idegesek… - morogta.

Cornelius nem válaszolt, csak felsóhajtott.

 

            A kórházban némi keveredés fogadta őket, két ápolónő is elrohant mellettük. A pultban ülő idős asszony fáradtan gépelt valamit, oda sem pillantva szólt oda nekik.

- Miben segíthetek?

- Ron Jade-t keressük.

Az asszony felkapta a fejét, összevonta a szemöldökét, aztán felismerés villant az arcán.

- Egy pillanat! Felszólok neki.

- Nem szükséges, ha elfoglalt.

- Említette, hogy jönnek, Mr. Jade. Foglaljanak helyet!

- Köszönjük!

Mindenki megbámulta őket, néhányan összesúgtak. Volt, aki kifejezetten ellenségesen méregette őket, ezért tőle jó messzire álltak meg. Egy kisgyerek szája lebiggyedt, ijesztőnek láthatta az arcukon tekergőző jeleket. Az anyja halkan susogott neki, és bocsánatkérő arcot vágott. Zach rámosolygott, és mókás fejeket vágott. Mire Ron megjött, a kisfiú már kuncogott.

- Látom, összebarátkoztatok!

- Megijedt tőlünk – vont vállat az öccse. Megölelték egymást. – Szia!

- Sziasztok! Gyertek beljebb!

- Csak pár percig maradunk.

- Ne foglalkozzatok velük! – Ron elértette a mondatot.

- Késésben vagyunk.

- Rendben. Kimegyek veletek, muszáj szívnom némi oxigént. Akkor voltam utoljára levegőn, amikor megjöttem.

Ron az autóig kísérte őket, nagyot nyújtózott, és nekidőlt.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva.

- Igen. Veletek?

- Velünk is. Hogy van a kezed? – kérdezte a bátyját.

- Jól. Néha fáj, de túlélem. – Cornelius kinyújtotta, hogy az öccse láthassa. Ron volt az egyetlen a családból, aki tisztában volt az egészségi állapotukkal.

- A szemed? Voltatok annál a specialistánál?

- Igen. Ugyanazt állapította meg, amit te és doktor LaFayette.

Ron elkomorodott.

- A jogarról van valami hír?

- Semmi.

- Patrick hogy van?

- Néha fáj a feje, és hangokat hall, olyan, mintha valaki suttogva beszélne neki, de nem érti, mit.

- Mennyi az esélye, hogy összetalálkozik a jogar készítőjének leszármazottjával?

- Száz százalék.

- Milyen határozott vagy…

- A sors eddig nem tévedett, Ron. Gondolj rám!

- Azt hiszem, igazad van. Remélem, mihamarabb bekövetkezik. Aggódom értetek! Anyáékról nem is szólva. Beszéltetek velük?

- Nem – ingatta a fejét a bátyja. – Anyu meglátta Zach jeleit, már attól kiborult.

- Nem titkolhatjátok örökké!

- Tudjuk, de még szükségünk van egy kis időre.

- Cornelius, nektek jelen pillanatban az van a legkevesebb.

- Bárcsak ne lenne igazad…

Egy ápolónő Ronért kiabált.

- Mennem kell! Sok szerencsét! Holnap otthon leszek, majd beszélünk.

- Rendben. Jó munkát!

Ron elviharzott, fehér köpenye lobogott mögötte. Zach nekidőlt Corneliusnak.

- Le sem tagadhatja, hogy Jade, és itt nem csak a külsejére gondolok.

- Ezt nem vitatom. Menjünk!

- Ideges vagy? – Zach ezt már akkor kérdezte, amikor befordultak az iskola parkolójába.  

- Tény, hogy szívesebben néznék szembe egy csapat rossz útra tért Bal Sagoth-tal, de nem vagyok ideges. Inkább… szomorú. – Cornelius kikapcsolta a biztonsági övet, és csak ült, az épületet bámulta. – Oly sok emlék…

- Nem muszáj bejönnöd velem, ugye, tudod?

- Már akkor, amikor megkaptad a meghívót, megmondtam, hogy eljövök. – Megfogta a férfi kezét. – Szeretlek!

- Én is szeretlek!

- Akkor indulás! Együtt mindent átvészelünk, nem igaz?!

Zach elmosolyodott.

- De.

Egymás kezét fogva indultak el befelé. Nem csak ők voltak a későn érkezők, két pár előttük ment be. Zach felpillantott a férfira, mielőtt beléptek volna, de Cornelius szilárdan nézett vissza rá.

- Semmi sem változott. – Ez volt Zach első reakciója, ahogy végigsétáltak a folyosón a tornaterem felé.

- Régen minden fehér volt, mert azt könnyű volt újrafesteni – mondta Cornelius. – Bobby és Eddie azzal szórakoztak, hogy összefirkálták a falat. Mielőtt elmentem volna, szó volt arról, hogy más színűre festenek. Ez a zöld nem lett jobb.

- Nekünk a fal színe aztán édes mindegy volt. Cornelius?

A férfi megállt, látszott rajta, hogyan küzd a feltörő emlékekkel. Megszorította a kezét, mire szomorúan rápillantott.

- Rossz érzéseim vannak. Talán jobb lett volna, ha elfogadjuk a testőröket.

Zach majdnem azt mondta, nem lesz semmi baj, de ezt már egyszer mondta, s lám, a mai napig az utána történtektől szenvednek. Megérintette a férfi arcát, és maga felé fordította.

- Bal Sagothok vagyunk, drágám! Ezt soha ne feledd! Akármi is lesz, mi szembenézünk vele.

- Igenis.

Cornelius válasza mosolyt csalt a férfi arcára. Ezzel a mosollyal lökte be az ajtót, és állt meg a küszöbön. Erősen szorította párja kezét, és felszegte az állát. Mindketten tisztában voltak azzal, mekkora feltűnést fognak kelteni.

Néma csend lett a teremben, miest felismerték őket. Nehéz lett volna összetéveszteni bármelyiküket is mással, hiszen arcukat az egész világ ismerte. A Bal Sagoth-jelek feketén tekergőző vonalai pedig kizárták a tévedést.

Elsőként Zach egykori barátai indultak feléjük. Tony pocakosodott, Ray kopaszodott, Dan viszont most is olyan nyurga volt, mint kölyökkorukban. Zach összeütötte velük az öklét, és megölelte őket.

- Jó látni titeket, fiúk!

- Azt hittük, nem jössz el! – mondta Dan, majd kis tétovázás után kezet nyújtott Corneliusnak. – Daniel Farrow, Mr. Jade.

- Cornelius – javította ki a férfi szelíden, és sorban kezet rázott a többiekkel is. Finom mosolya láttán többen közelebb jöttek. Zach felismerte Pete-t, Ericát, Yvonne-t, Mary Jo-t, és legnagyobb meglepetésére Mrs. Chapmant és volt igazgatóját, Martinst is.

- Helló, haver! – Pete vállon bokszolta, és átkarolta Erica vállát. 

- Sziasztok! – Zach a nőre mosolygott, aki gömbölyödő hasán nyugtatta a kezét. – Gratulálhatunk?

Erica, akitől anno Zach először hallott Cornelius múltjáról, ránevetett.

- Igen.

- Mikorra várjátok? És amúgy ti mióta vagytok együtt? Mike?

A pár nagyot nevetett, Mary Jo kuncogva megérintette Zach karját.

- Le vagy maradva, Jade! – súgta.

- Igen, észrevettem. Csodásan nézel ki! – Zach emlékezett a szemüveges, zárkózott lányra, aki mindig egy könyvet bújt. Mostanra viszont a lepke előbújt a gubóból, és egy teltkarcsú, ragyogó mosolyú nő lett belőle.

- Te sem vagy utolsó! Tényleg igaz, hogy ti ketten? – intett könnyedén Cornelius felé, aki éppen Martins igazgatóval beszélt.

- Igen. Mi ketten. – Zach ösztönösen felemelte a kezét, és megérintette a gyűrűjét. Cornelius nem is volt tudatában, de ugyanígy cselekedett.

Yvonne észrevette a mozdulatot, és meglepetten pislogott.

- Azt hittem, nincs mágiátok…

Zach a férfi felé pillantott, aki megérezve, hogy nézi, futólag rámosolygott.

- Nekünk nem kell mágia, hogy érezzük egymást…

A férfiak a fejüket ingatták, a nők viszont meghatottan összesúgtak. Zach megnyugodva elfogadott egy pohár pezsgőt, miután látta, hogy Cornelius felnevet valamin, amit Dan mond neki. A régi tanárok többsége ugyan némi fenntartással bámulta a férfit, ám egykori osztálytársai túllépve a múlton, barátságosan viszonyultak hozzá.

Az est folyamán egymás mellé sodródtak, megérintették a másik kezét, aztán Zach lépett is tovább. Megtáncoltatta a nőket, mindenki nevetett. Cornelius egy pohár bort kortyolgatott, ellazultnak tűnt. Levegőre vágyott, az egyik ablak mellé sétált. Csak akkor vette észre Mrs. Chapmant, amikor az asszony megszólalt.

- Nem hittem volna, hogy eljössz.

- Mrs. Chapman…

- Azt hittem, azok után, ami történt, soha többé nem látlak itt.

Cornelius vidámságát elfújta a beáramló szellő.

- Láthatóan tévedett.

- Igen. Nem gondoltam, hogy képes leszel átlépni az iskola kapuját. Nincs benned szemernyi szégyenérzet sem?

Cornelius szájában megkeseredett a kortynyi bor.

- Kellene, hogy legyen?

- Megölted Barlay tanár urat! Bemocskoltad a nevét, pedig áldott jó ember volt.

- Áldott jó… - Cornelius elkaccantotta magát. – Hát, persze…

- Igenis az volt! – Mrs. Chapman arcán a gyűlölet még mélyebbre véste a ráncokat.

- Ha valaki szeret valakit, akkor képtelen látni a hibáit, asszonyom! Mert így volt, maga szerelmes volt belé, ő meg hagyta, hadd olvadozzon érte, de valójában kutyába se vette, nem igaz?! – Cornelius egészen közel hajolt, az arca hideg volt, érzelmek nélküli, a hangja pedig ugyanolyan fagyos, mint az északi tengerek vize.

- Te gonosz kis fattyú!

Cornelius elkapta Zach tekintetét, aki aggódva indult meg feléjük.

- Lehet, hogy az vagyok, amiért semmit nem bántam meg? – kérdezte kihívóan. – Ne ringassa magát hiú reményekbe, Mrs. Chapman – tette hozzá. – Idefelé jövet felkerestem Barlay nővérét. Hajlandó volt beszélni velem a testvéréről. S tudja, mit mondott? Sejtette, hogy valami nem stimmel, látta a jeleket, de képtelen volt szembenézni az igazsággal. Ha megtette volna, talán minden másként alakul…

- Hazugság!

- Hitegetheti magát, asszonyom, ám ez az igazságon nem fog változtatni. Barlay egy pedofil szemétláda volt, aki kihasználta áldozatai szeretetét és bizalmát. Előttem vajon hányan voltak, akik félelmükben és megalázottságukban soha nem mertek beszélni róla, mit tett velük? Vajon hányan? – Cornelius nem várta meg az asszony válaszát, elindult Zach felé, akit közben pár másodpercre feltartott az egyik tanár. Félúton találkoztak.

- Mi történt? Mit mondott az a boszorkány?

- Semmit.

- Cornelius!

- Csupán kifejtette irántam való megvetését, amiért szegény Barlay vesztét okoztam. Azt hiszem, ez volt a lényege a beszélgetésnek.

Zach arca elsötétült. Párja már ismerte ezt a tekintetet, ezért átkarolta, és megakadályozta, hogy az asszony felé induljon.

- Engedj el!

- Francokat! Hidegvér, drágám! Emlékszel?

- Azt hittem, az a tanácsosokra vonatkozott.

Cornelius felvidult.

- Örülnék, ha most is alkalmaznád. Kérlek! Olyan szépen alakul ez az este, ne tegyük tönkre.

- Már tönkrement.

- Zachary!

A férfi mély levegőt vett, és bólintott.

- Jó, rendben. Elkerülöm őt, és békén hagyom.

- Köszönöm. – Cornelius csókot nyomott az arcára. Mindig meghatotta Zach védelmezési ösztöne. – Szeretlek!

Zach mosolya felragyogott, a dühös szempárban mintha arany csillant volna. Megérintette a férfi karját.

- Én is szeretlek!

- Akkor érezzük jól magunkat…

- Igen. – Zach belekarolt, éppen mondani akarta, hogy táncoljanak egyet, amikor kivágódott az ajtó, és hirtelen fekete ruhás alakok özönlötték el a termet egy szemvillanás alatt.

Azonnal káosz lett. Valaki felsikoltott, a férfiak kiabáltak, ám egy a levegőbe intézett lövés gyorsan meggyőzte a vendégeket, hogy engedelmeskedjenek. A sarokba kezdték terelni őket, az egyikük meglökte Zachet is, fekete maszkja alatt idegesen vibrált a tekintete.

- Indulj már, ha nem akarsz egy golyót a fejedbe! – zihálta.

- Semmi ellenállás, különben halomra lövünk mindenkit! – üvöltötte az egyik férfi. – Tegyétek, amit mondunk, és már itt sem vagyunk!

Zach csak Cornelius finom fejmozdulata láttán nem támadott rá. Mindketten szemügyre vették a támadókat. Fekete ruhában voltak, maszkban, amely csak a szemüket nem takarta el. A fegyvereik profikra vallottak, mégis mindegyik idegesnek tűnt. Ugyanarra a megállapításra jutottak, amatőrök profi felszereléssel, amiből általában nem sok jó szokott kisülni. Aggódva szemlélték az eseményeket, ők voltak az egyedüliek, akik nem kiabáltak, nem sírtak. Már-már zavaró nyugalommal figyeltek, miközben megálltak ott, ahová lökték őket. Az őket sakkban tartó férfi éppen az egyik férfival üvöltözött, mert az elé állt, és megvédte a feleségét. Az egész helyzet ijesztő volt, és kaotikus.

Összenéztek, az egész egy villanás volt, aztán egyszerre mozdultak. Az előbbi férfi döbbenten felhörrent, a kezéből kitépett géppisztolya váratlanul Cornelius kezében volt, a fegyver lecsapott, és eszméletlenül rogyott a földre. Zach könnyed ugrással szelte át a levegőt, s megszerezte egy másik alak fegyverét, nem volt nagyon nehéz dolga, hiszen a támadók nem számítottak ellenállásra.

- Mindenki hasra! – ordította, és csak remélhette, hogy a támadók nem vesztik el a fejüket. A remény azonnal hamvába halt, az egyik rálőtt, a golyó szinte súrolta az oldalát.

Futni kezdett a következő fickó felé, közben ellenőrizte a géppisztolyt, majd az egyik székről vetődött a magasba, és tüzelt. A fickó megperdült, ahogy a golyó a vállába csapódott, nyöszörögve ért földet, a fegyvere messzire szánkázott. Egy nő sikoltozni kezdett, a hangja a magasba ívelt. Zach könnyedén talpra érkezett, kivédett egy neki szánt ütést. Támadásba lendült, a támadó valószínűsíthetően törött orral és bordákkal rogyott a padlóra. Körbepillantott, a nyolc támadóból hármat elintézett. Egyikük menekülőre fogta, az ajtó becsapódott mögötte. Maradt négy, de nem tartott tőlük különösebben.

Amikor elvesztették a mágiájukat, jó ideig nem tudtak mit kezdeni a megváltozott életükkel. Önmagukkal. Patrick biztatására tértek vissza a hagyományos edzésekhez, amelyek segítettek megőrizni az ép eszüket és a kondíciójukat is. Nem csak a harcművészeti tudásukat, de a fegyverhasználatot is felelevenítették, Corneliusnál például hamarosan nem akadt jobb céllövő a Rendben.       

A férfi éppen a főnöknek tűnő figura felé tartott, ököllel vagy fegyverrel csinált magának utat. A gépfegyvert már lecserélte egy pisztolyra, azzal gondosabban tudott célozni. Arra gondosan ügyelt, nehogy súlyos sérüléseket okozzon. Kettőt ártalmatlanított, közben a főnök eltűnt a szeme elől. Helyette ott volt egy másik, remegett a kezében a pisztoly, a tekintetében rettegés volt.

- Bal Sagoth… - suttogta.

- Fuss, amíg teheted! – felelte Cornelius hidegen, és az alak után pillantott, ahogy fegyverét eldobva kirohan. Nem ért messzire, a hátába kapott lövéstől hasra esett még a bejárat előtt. Úgy látszott, a főnökük nehezen viselte, hogy újabb embere akar meglépni, és ezúttal komolyan megtorolta a lázadást. Cornelius oldalra vetődött, szorosan markolta a pisztolyt, felemelkedve azonban megfagyott benne az élet.

Egyetlen fickó maradt állva, az, akit ő főnökként azonosított. Zach mögött állt, és a nyakába nyomta a pisztoly csövét. Yvonne ott zokogott a lábaiknál, igyekezett visszakúszni a többiekhez, valószínűleg Zach őt védve került ebbe a helyzetbe.

- Dobd el, vagy megölöm, ahogy ti tettétek a társaimmal!

- Senki nem halt meg, kivéve azt, akit te magad lőttél agyon – közölte Cornelius fagyosan.

- Engedd el!

- Nem figyelsz arra, amit mondok?

- Nem. Az olyanokkal, mint te, nem tárgyalok.

Cornelius lassan célzásra emelte a pisztolyt. Nem remegett a keze, az arca érzéketlen volt.

- Ki a fene vagy? Valami Bal Sagoth, igaz? Miért nem használsz mágiát? – Kárörvendő nevetés harsant. – Ti vagytok az erejüket vesztett mágusok!

- Az olyanokhoz, mint te is, nem kell mágia. Utoljára mondom, engedd el!

- Nem félted a társad?

Cornelius Zach szemébe nézett. Oly sokszor voltak hasonló helyzetben. Ahogy mindig, most is szavak nélkül beszéltek. Ahogy minden egyes alkalommal, most is pontosan tudták, mit gondol a másik, mit fog tenni, mit érez majd. S ehhez nem kellett mágia. Nem kellett Bal Sagoth-nak lenni. Csak szeretni kellett. Olyan erővel, ahogy ők tették.

Zach kinézete zilált volt, a haja összekócolódott, az arcára vér fröccsent. A nyakkendője ferdén állt, de még így is vonzó volt. Corneliusnak nem volt más vágya, minthogy szeresse, összefonódjon vele, míg egy test nem lesznek. S elfelejtsék ezt az egészet…

Zachnek fájt a nyaka, ahol a fegyver a bőrébe nyomódott. Tisztában volt a helyzetével, aggódnia kellett volna, mégsem tette. Ismerte a férfit, tudta, mire képes. Csak nézte merev vonásait, felidéződött benne első találkozásuk, a férfi érzelmek nélküli tekintete, amely annyira különbözött a mostanitól. Aki nem ismerte, azt hihette volna, hidegen hagyja az egész.

Mozdulatlanul állt, karcsún és elegánsan, hosszú ujjai szorosan fogták a fegyvert, és nem látszott az arcán semmi érzelem, aggodalom vagy félelem. A tekintetében azonban vihar dúlt, sötéten és fenyegetően méregette az őt sakkban tartó alakot. S Zach annyira szerette…  

- Dobd már el, vagy lelövöm, mint egy kutyát!

- Akkor te is meghalsz…

- Dobd el azt a kurva fegyvert! – A fickó most már hisztérikusan üvöltött. Minden oka megvolt rá, a távolból sziréna hangja hallatszott.

Cornelius hagyta, hogy a végtelen nyugalom ellazítsa. Mély levegőt vett, kifújta a levegőt, lejjebb engedte a pisztolyt tartó karját. Az alatt a pillanat alatt pontosan látta a többiek rémült arcát, a földön heverő támadókat, a feldúlt termet, Zach nyugodt tekintetét, az őt fenyegető fickó idegesen táncoló ujját a ravaszon. Hányszor reménykedett abban, hogy ez soha többé nem fordul majd elő…

- Mit akartatok?

- Mi? Mi mást, mint pénzt? Nézz körül, mindenki úgy ki van nyalva, hogy abból jobban megszedhettük volna magunkat, mint a betörésekből. Nem akartunk bántani senkit, de ti nem tudtatok nyugton maradni! Rohadjatok meg! Dobd már el, vagy kinyírom!

- A fajtátoknak ideje megtanulni, hogy a Bal Sagoth-ok nem hódolnak be, és nem engednek az erőszaknak – szólalt meg Zach halkan. – Tedd le, és engedj el, amíg még teheted. Hallod a szirénákat?

- Fogd be! Te meg dobd már el! Háromig számolok! Egy… Kettő…

- Három! – Cornelius felkapta a karját, a pillanat tört része alatt célzott, és lőtt. Nem volt második esély, esetleg hibalehetőség. Nem is volt rá szüksége. Nem akadt a Rendben nála jobb céllövő.

Zach félrefordította a fejét, hogy ne érje az arcát a kifröccsenő vér, habár olyan mindegy volt. Senki nem mozdult, Cornelius vett csupán egy nagyon mély lélegzetet. Valaki megkönnyebbülten felzokogott, talán Erica. Zach lassan elindult a férfi felé, átkarolta, amikor odaért hozzá. Cornelius szorosan magához ölelte, az arcán kimerültség suhant át.

- Legközelebb elfogadjuk a testőröket – mormolta.

- Rendben. – Zach a vendégek felé fordult. – Mindenki induljon kifelé! Lassan, rendezetten. Már nincs semmi baj.

Utolsónak hagyták el a termet, Cornelius ott hagyta a pisztolyt a földön. Átkarolta Zach derekát, és mélyet szippantott az éjszakai friss levegőből. A kocsijuknak dőlve figyelték, hogy megérkeznek a rendőrök, nem sokkal később a mentők. Teljes volt a káosz, de egyelőre senki nem akart beszélni velük. Kisvártatva egy helikopter szállt le a tornapálya füves részére.

- Megjött Patrick.

- Azt hiszem, szobafogságot kapunk – bólintott Cornelius.

Valóban a Rend egyik gépe landolt a füvön, a Biztonsági Erők négy tisztje ugrott ki belőle felettesükkel együtt. Patrick O’Slaughly arckifejezéséből ítélve városuk rendőrfőnöke nem sok jóra számíthatott. Talán haragja enyhült volna valamelyest, ha előtte beszélhettek volna vele, de pechjére, Simmons éppen az útjába került. Nem tudták, Patrick mit mondhatott neki, de az, hogy a férfi nyakán felfelé kúsznak a fekete jelek és a távolból megdörrent az ég, na, az semmi jót nem jelentett. Zach már majdnem odament hozzájuk, amikor a parancsnok elindult feléjük, faképnél hagyva a holtsápadt rendőrfőnököt.

- Nagymester! Őrző!

- Parancsnok! – Cornelius finoman biccentett, miközben nem tett megjegyzést arra nézve, hogy a tisztek azonnal védőgyűrűt húznak köréjük. – Gyorsak voltatok.

- Már úton voltunk. Mi történt?

- Simmons nem mondta? 

- Nem hiszem, hogy szóhoz jutott – jegyezte meg Zach csendesen, és enyhén szemrehányó pillantással illette a parancsnokot. – Simmons nem tehet semmiről.

- Eltitkolt előlem pár lényeges információt, amellyel talán megakadályozhattuk volna a történteket. Vagy tévedek?

- Nem – sóhajtotta kelletlenül Cornelius, majd pár szóban beszámolt az eseményekről. A mentősök éppen ekkor hozták ki a sérült támadókat. Csak négyen voltak, ami azt jelentette, hogy az ötödik, akit a főnökük hátba lőtt, nem élte túl. Nem érzett lelkiismeret furdalást, amiért megölte.

Patrick komoran hallgatott, közben az időközben megérkező hozzátartozókat, és a viharos gyorsasággal odacsődült média embereit figyelte. Nem szeretett szerepelni, hátat is fordított a kameráknak.

- Menjünk innen! Nem szeretném, ha belekeverednétek.

- Ezzel már elkéstél!

Patrick nem mondott semmit, majdnem az összes kamera őket vette.

- Zach-nek igaza van. Amint lehet, ki kell adnunk egy nyilatkozatot, vagy interjút kell adnunk.

- Nagymester, már megbocsáss, de te is tudod, mit vállalnál vele! Így is veszélyes egyedül kimozdulnotok, hát, ha még jobba tudatosul az emberekben, mennyire védekezésképtelenek vagytok.

- Érdekes szót használtál, parancsnok! – Zach előrébb lépett, és felszegte az állát. – Viszont tévedsz! Ma este bizonyítottuk be éppen az ellenkezőjét! Mágia nélkül is képesek voltunk uralni a helyzetet, és megvédeni magunkat, valamint a többieket.

- Ez csak azért történhetett így, mert nem mágusok támadtak rátok, Őrző!

- Akkor sem adtuk volna meg magunkat harc nélkül!

- Ebben biztos vagyok, de talán itt az ideje annak, hogy beismerjétek, védtelenek vagytok! Mágia nélkül nem tudjátok megvédeni magatokat, és akár tetszik, akár nem, ez mostantól a mi dolgunk!

- Ez…!

- Elég, drágám! – Cornelius gyengéden hátrébb húzta a férfit. – Igaza van.

Zach összeszorította a száját, látszott, hogy mondani akar valamit, végül csak megrázta a fejét, és engedelmesen Cornelius mellé lépett. Patrick-nek megesett rajta a szíve, megenyhülő tekintettel szólalt meg.

- Nem tudom, mit tennék a helyetekben, de rettenetesen tisztellek titeket azért, hogy kitartotok, és nem adtátok fel! Nem örömmel akarom beszabályozni az életeteket, ám mindannyian tudjuk, hogy szükséges. Ti egymást veszíthetitek el, mi pedig a két vezetőnket. Ezt nem engedhetem meg, ugye, megértitek?!

- Igen, parancsnok! Tegyen belátása szerint.

- Köszönöm, Nagymester! – Patrick finoman meghajtotta magát. – Menjünk!

Végszóra befordultak a Rend fekete terepjárói, és mielőtt bárki megmozdulhatott volna, a Rend máris átvette az irányítást. Mágikus blokád alá vonták a teljes területet, és Simmons hiába őrjöngött, nem tehetett ellene semmit. A Rendnek még mindig nagyobb befolyása volt, mint a kisvárosi rendőröknek. Amíg Corneliusék nem távoztak a helyszínről, Bal Sagothok őrizték a környéket.

Cornelius és Zach fáradtan beletörődtek a helyzetbe. Vallomást tettek, a távolból integettek Ericáéknak, majd hagyták, hogy betuszkolják őket egy kocsiba. Egész úton hallgattak, csak fogták egymás kezét, amit akkor sem engedtek el, amikor kiszálltak a Jade ház előtt.

- A családjuk már mindenről értesült, Nagymester! – Tisha, az egyik személyi testőrük, kinyitotta előttük az ajtót.

- Jaj! – A halk kis jajszó Zach szájából tört elő, és ezzel mindent el is mondott. Nem tévedett, amiért megsejtette anyjuk kiborulását. Az asszony hangos sírással ölelte magához, és körbetapogatta.

- Ugye, nem sérültetek meg?!

- Nincs semmi bajunk, anya! Minden rendben.

- Hogyan lenne rendben? – dörrent az apjuk. – Megtámadtak titeket!

- Ez csak egy szimpla rablási kísérlet volt, apa!

- Meg is halhattatok volna! Bemondták a tévében, hogy két ember meghalt!

- Ők a támadók voltak – felelt halkan Cornelius. Nyugodt hangja hatással volt kicsit a szüleire is. – Az egyiküket a társuk ölte meg, őt pedig én. Senki másnak nem esett baja az ijedtségen kívül.

- Oh, Istenem! Hogyan beszélhetsz erről ilyen…

- Hidegen? – fejezte be az apja mondatát a férfi. A vonásai megmerevedtek, jól érezhető harag bujkált a hangjában. – Mégis hogy’ beszéljek? Boruljak ki? Sírjak? Imádkozzak? Mit vársz tőlem?

- Némi bűntudatot. Megöltél egy embert!

- Igen, és ha választanom kellene, újra megtenném! Az a fickó fegyvert szegezett Zach fejének, és meg is húzta volna a ravaszt, ha nem vagyok gyorsabb nála. Nem fogok bűntudatot érezni egy gyilkos miatt!

- Ő is ember volt…

- Nem érdekel! – Cornelius tekintete megfagyott. – Az sem érdekel, ha egy kicseszett angyal lett volna! Meg akarta ölni Zach-et! Mégis mit kellett volna tennem? Végignézni, ahogy megteszi?

- Elég! – Szokás szerint Zach volt a közbeszóló. Nagyon kimerültnek tűnt, ahogy ott állt közöttük. – Annak a férfinak volt választása, Cornelius figyelmeztette, ahogy én is. Nem volt más út. Lehet, hogy ember volt, de gondolkodás nélkül hátba lőtte az egyik emberét, mert ő inkább a megfutamodást választotta, és nem a gyilkolást. Milyen ember az ilyen? Ember egyáltalán? Szerintem nem. Egyikünk sem fog bűntudatot érezni, amiért meghalt. Pont. Ennyi volt. A történtekről ennyit.

- Kicsim…

- Elég, anya! – Zach gyönyörű tekintetében arany szikrázott villámnál élesebben. – Nem fogunk megbánni semmit, mert nincs mit. Ha ettől rossz emberek leszünk, akkor legyünk! De ha ez az ára annak, hogy egymás mellett maradhassunk, hogy életben maradjunk, akkor meg fogjuk tenni. Sajnálom, ha nektek ezzel csalódást okozunk, de nem tehetünk ellene. Választhattok. Vagy gyilkosok leszünk, és megvédjük egymást, vagy halottak, és hordhatjátok majd a sírunkra a virágot.

A szülei szeme kiguvadt a helyéről, ez volt a legjobb szó rá.

- Megváltoztál… - nyögte az apja alig hallhatóan.

Cornelius szomorúan megszorította Zach kezét.

- Lefekszünk. Reggel beszélünk. Jó éjt!

Szótlanul ballagtak fel az emeletre. Tudták, hogy most kellene megbeszélniük mindent, de az előbbi párbeszédből is nyilvánvalóvá vált, hogy jelenleg képtelenek kiabálás nélkül kommunikálni.

Lezuhanyoztak, most érezték csak, milyen fáradtak. Összebújtak az ágyban, egymás felé fordulva simultak össze, és fogták a másik kezét. Képtelenek voltak elaludni. Kocsik álltak meg a ház előtt, valószínűleg Ron jött meg. Nem sokkal később a Rend egyik autója érkezett, egy másik elment. Nagy volt a nyüzsgés, de nem ez miatt feküdtek álmatlanul.

- Gyűlölöm ezt! – Zach-ből tört elő a visszafojtott kiáltás.

Cornelius a mellkasára húzta a fejét, a haját simogatta, hogy megnyugtassa.

- Semmi baj!

- Ne csitítgass, mint valami óvodást! – Zach eltaszította magától, és felkönyökölt. Az ablakon beszűrődő fénycsík félhomályt borított a szobára, ezüstként ragyogott a szemében. – Gyűlölöm, hogy ennyire tehetetlenek vagyunk!

- Nem vagyunk azok, te is tudod.

- Patrick-nek igaza van, mi lett volna, ha mágusokkal találjuk szembe magunkat?!

- Harcolunk.

Zach hanyatt dőlt, és a plafont fürkészte. Cornelius pontosan tudta, hogy valójában a düh és a kétségbeesés könnyeit nyeldesi.

- Nem akarlak elveszíteni! – hallotta fojtottan.

- Ezt inkább nekem kellene mondanom…

- Sajnálom, hogy megint ölnöd kellett.

- Megtenném újra.

- Tudom. Köszönöm.

- Ne köszönd. Szeretlek!

Kis idő múlva Zach visszafordult feléje, és odabújt hozzá.

- Sajnálom, hogy kiborultam. Rettenetesen féltem. Nem a haláltól, engem az nem rémít. Inkább attól rettegtem, hogy meghalok, és egyedül maradsz. Nélkülem. Én nem tudnám elviselni nélküled az életet…

- Nem is kell. Itt vagyok.

- Féltem attól is, hogy talán te halsz meg, és én itt maradok… Nélküled. S miközben ezernyi gondolat futott át a fejemen, gyűlöltem a sorsot, amiért elvette tőlünk a mágiát, amellyel megvédhettük volna egymást.

Cornelius simogatni kezdte az arcát.

- Nem hibáztathatjuk mindenért a sorsot.

- Ez igaz, de attól egy kicsit jobban érezzük magunkat, nem?

A férfi halványan elmosolyodott.

- De.

Sokáig hallgattak. Zach felemelte a fejét, ujjaival cirógatta az arcélét.

- Tisztában vagyok vele, hogy mindennek célja van. A mágiánk nélkül is képesek vagyunk harcolni és megvédeni magunkat, egymást, másokat. Mágia nélkül is jó vezetői vagyunk a Rendnek. Néha felmerül bennem, hogy mindezek ellenére még valamit az élet tanítani akar nekünk. S amíg ez nem történik meg, a Hatalom pálcája nem fog új életre kelni.

Cornelius gyengéd csókot nyomott az ajkára.

- Ez bennem is felmerült.

- És?

- Te vagy az Őrző, neked kell a legjobban tudnod, mit kell még tudnunk a jogar szerint.

- A jogar szerint? Ezt úgy mondod, mintha valami élőlény lenne.

- Talán az, talán nem. Mindenesetre kicsit mintha önálló akarata lenne. Patrick sokat változott, mióta a hordozója lett.

- Igen, ez igaz.

- Szóval?

Zach lehunyt szemmel válaszolt, Cornelius biztos volt benne, hogy idéz valamiből.

- A Nagymester igazságos. A Nagymester becsületes. A Nagymester erényes. Erkölcsi kötelessége, hogy hűen szolgáljon az Eskünek, amelyet letett, s alázattal szolgálja az alatta állókat; a mágia hatalma által bátorságban ne akadjon párra, hűsége tartson ki a halálig. – Kinyitotta a szemét, a férfira nézett, aranyként lángolt a tekintete. – Jóba vetett hite, igazságba vetett bizodalma álljon például minden Bal Sagoth előtt. Hirdesse, hogy a szeretet mindenek felett való, mert aki szeret, azt viszont szeretik, s amíg szeretet lakozék az emberekben, addig a gonoszság nem érhet el a szívekhez…       

Cornelius válaszolni akart, végül mégsem tette. Ezen szavakra mit lehetett volna? Olyan elcsépelt válasz lett volna, inkább hagyta a semmibe veszni. Helyette odahajolt a férfihoz, és megcsókolta.

- Szeretlek!

- Én is. – Zach odabújt hozzá, szorosan ölelte. Cornelius érezte, hogy van még valami, amiről beszélni akar, ezért várt türelmesen. Nem is tévedett. – Szerinted is megváltoztam?

- Mindketten változtunk.

- Cornelius!

A férfi felsóhajtott, simogatni kezdte párja haját.

- Ma is előttem van, amikor először megláttalak – mormolta. – Ártatlan voltál, naiv és mindig mosolyogtál, ha rám néztél. Azóta eltelt jó pár év. Mindketten megváltoztunk – ismételte. – Én elzártam a szívem mindenki elől, te kitártad azt mások felé. Beléd szerettem, és megtanultam, hogy a szeretet nem tesz gyengévé, csak még erősebbé. Neked viszont meg kellett erősítened a lelked, hogy elviseld mindazt, ami mellettem ért. Várható volt, hogy így történik, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is rossz irányba változott volna.

- Anyáék ezt nem így gondolják.

Cornelius finoman felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen a félhomályban.

- Ők csak minket féltenek. A lelkünket, azt hiszem. Nem értik, s soha nem is érthetik, mit jelent a helyzetünkben lenni. Nem tudhatják, milyen az, amikor meg kell keményítened a szíved, ha nem akarsz összeomolni, s ha nem akarod elveszíteni a hited az emberekben.

Zach sokáig nem válaszolt.

- Elfogult vagy, ha rólam van szó – sóhajtotta végül. – Magam is érzem, hogy bár a változás elkerülhetetlen, néhány dolog nem vált a javamra. Sokkal türelmetlenebb és forrófejűbb lettem. Néha úgy érzem, mintha megint kamasz lennék.

- Annyi mindenen keresztülmentünk, drágám…

- Ne is folytasd! Tudom! Viszont az nem mentség arra, hogy legszívesebben pár embert addig rugdalnék, míg van benne egy lélegzetnyi élet is! Gonosz lettem!

- Ez hülyeség! – Cornelius hangja megkeményedett. – Ma is megölhetted volna azokat a fickókat, mégsem tetted! Ha gonosz lennél, habozás nélkül megtetted volna!

- Nem tudom, mit gondoljak… - Zach megint hanyatt fordult, kibontakozott az öleléséből.

Cornelius kis habozás után föléje hajolt.

- Nem szerethetünk mindenkit, Zachary! Emberek vagyunk, akkor is, ha a Rend vezetőiként a jóra törekszünk. Nem tudjuk maradéktalanul kiírtani magunkból a gyengeségeinket. Szeretünk és gyűlölünk. Naivak vagyunk, és álmodozóak, máskor pedig hidegvérrel húzzuk meg a ravaszt. Néha a keblünkre ölelnénk a világot, és hisszük, hogy minden ember jó és kedves. Megint máskor rádöbbenünk, hogy az ember nem tökéletes. S attól, hogy nem szeretünk mindenkit, még nem leszünk rossz emberek. Csupán jó ítélőképességgel látjuk, ki az, aki megérdemli a szeretetünket, a barátságunkat, vagy a tiszteletünket.

Zach felemelte a kezét, megsimogatta az arcát.

- Méghogy nem változtunk… - suttogta. – A bölcs Nagymester…

Cornelius halkan felnevetett.

- Butaság! – felelte. – Csupán jó tanárom volt.

Zach reszketegen levegőt vett. Cornelius odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Könnyű csóknak szánta, ám a férfit ízlelve életre kelt minden érzékszerve. Gyengéden letörölte az arcáról a könnyeket, és elhelyezkedett a combjai között.

- Nagyon szeretlek! – suttogta két csók közepette.

Zach magához ölelte egy fullasztó csókra. Lassan megszűnt körülöttük a külvilág zaja. Mintha Patrick lépteit hallották volna a folyosón, de kiverték a fejükből a hangokat. Most csak egymást akarták érezni. Tudni, hogy a másik él, jól van, és öleli, csókolja.

Lassan lekerült róluk a ruha. Összesimultak. Cornelius ajka bejárta párja testét, alapos volt, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy egy karcolás sem esett rajta. Ajkát a keze követte, ujjai reszketőn érintették a bőrét, oly finomsággal, hogy Zach háta ívbe hajolt, s elfojtott egy nyögést. A férfi fölébe kerekedett, elfogta előle egy pillanatra a kevéske fényt, ráborult, egyre mohóbban falta az ajkait.

Zach ujjai a széles vállakat markolták. Lábával átfogta a derekát, érezte, hogy a türelem lassan köddé válik benne. Beleharapott a férfi alsó ajkába, érezte a vér ízét, hallotta a vadállatias mordulást. Cornelius hátrarántotta a fejét, sötét szemekkel nézett le rá. S hirtelen odalett minden gyengédség, minden finomság.

Zach torkából vad nyögés szakadt fel, ahogy a férfi ujja beléhatolt. Átfordultak, ő lett felül, de csak arra telt tőle, hogy zihálva megtámaszkodjon a takarón, és úgy mozduljon, ahogy a férfi akarja. Elakadt a lélegzete, képtelen volt levenni a szemét Corneliusról, miközben összeolvadtak. Egy kósza könnycsepp csordult ki a szeméből, végigszaladt az arcán, le az álláig, s onnan cseppent a férfi hasára.

Párja felült, átölelte, szorosan tartotta. Csókolta gyengéden, majd egyre vadabbul. Keményen markolta a csípőjét, segített neki mozogni. Zach érezte, hogy lassan cseppfolyóssá válik minden izma, a forróságtól alig kapott levegőt. Egyetlen biztos pont Cornelius volt, emelkedő és süllyedő mellkasa, izzadt bőre, hangos zihálása, keménysége ott mélyen benne.

Nem lepődött meg, amikor hirtelen a lepedőn találta magát. Magasabbra húzta a lábát, és csak ölelte a férfit. Cornelius ajka bejárta a nyakát, a könyökére támaszkodva kicsit finomabban mozdult, mint ahogy eddig, de ez nem tartott sokáig. A forróság lassan felemésztette mindkettőjüket, nem adott teret a türelemnek, a finom élvezetnek.

Régen, a haja ilyenkorra már régen kibomlott, illata körbeölelte és beborította őket. Zach néha belemarkolt, most csak a férfi vállát szoríthatta. A gyönyör közeledtével a tenyere végigsiklott a kecses háton, érezte az izmok táncát a feszes bőr alatt. Megmarkolta a fenekét, keményen rántotta magára, Cornelius válasza annyi volt, hogy feltérdelt, elkapta a csuklóit, és kétoldalt a lepedőre szorította. S mozdult olyan vadul, hogy Zach lélegzete elakadt.

Találkozott a tekintetük, mindkettejüké sötét volt, a kéjtől homályos. Cornelius elengedte a kezét, magához húzta, felemelte, magára engedte. Zach köréje fonódott, alig kapott levegőt, de ebben a pillanatban ez olyan kis semmiségnek tűnt. Neki Cornelius kellett az élethez, nem levegő vagy víz vagy mágia…

Közvetlen közelről nézték egymást, ölelték a másikat, a leheletük a másiké volt. A forróság tűzként ölelte körbe, régen a mágiájuk is összefonódott, ám most csak a testük és a lelkük egyesülhetett. Ez is olyasmi volt, amivel bőven beérték, hiszen ott voltak egymásnak, s a mágia oly csekély ár volt, amit ezért fizetniük kellett – erre mindig ilyenkor döbbentek rá újra és újra.

- Szeretlek! – Cornelius hangja rekedt volt, elfulladt. Az ujjai Zach rövid hajába túrtak, a gyönyör ott rezgett végig a bőre hegyén, teste minden izma összerándult, és szemében a keskeny fénycsík aranyként ragyogott fel.

Zach háta megfeszült, reszkető karokkal kapaszkodott a férfiba. A gyönyör lágyan ölelte magához, olyan volt, akár a víz lágy fodrozódása, aztán felkiáltott, örvénylés ragadta magával, forró volt és élettel töltötte meg a levegőt, nevetéssel és szerelemmel a szívét…

- Szeretlek! – sóhajtotta hosszú percek múltán, amikor már kapott elegendő levegőt a beszédhez.

Párja megfogta a kezét, és a magasba emelte. Gyűrűik összekoccantak. Ez egy rituálé volt, amelyet fogadalomtételük óta minden szeretkezés után eljátszottak. Ilyenkor nem beszéltek, csak nézték, ahogy a kósza fények a karikákon táncolnak, magukban pedig hálát adtak, amiért élnek, és ott vannak egymásnak.

Összebújtak, Cornelius magukra húzta a takarót. Egyikük sem volt álmos, de ahhoz sem volt kedvük, hogy felkeljenek, és lemenjenek a családhoz. Mert azt még mágia nélkül is érezték, hogy mindenki odalent van, és a történteken emészti magát.

- Most mit fogunk csinálni? – Zach szólalt meg először.

- Hazamegyünk. Azt hiszem, most az lesz a legjobb, amit tehetünk.

- Otthon sem lesz könnyebb.

- Nem, ez igaz. Ám azokkal a problémákkal is meg kell küzdenünk.

- Lesz valaha béke körülöttünk?

Cornelius elmosolyodott a szomorú hang hallatán. Megcirógatta Zach arcát.

- Szerinted az nem lenne unalmas?

- Unalmas?!

- Igen.

Zach elnevette magát.

- Bolond vagy!

- Valóban? Talán nincs igazam? – A férfi felemelte az állát, egymás szemébe néztek. – Mostanra rájöttem néhány dologra. Mindkettőnket a harc élteti. Az a harc, amellyel jobbá tehetjük a világot, amelyben élünk. Képtelenek lennénk ülni a Rend egyik szobájában, és irányítgatni az embereket. Bár most is azt tesszük, a magunk módján cselekedjük. Szembeszállunk bárkivel, aki nem érti meg a mozgatórugóinkat. Tanácsosokkal, gazemberekkel, fanatikusokkal, vagy hitszegőkkel. Nem adjuk alább akkor sem, ha annak ára van. Hisszük, hogy az élet szép, akármilyen gonosz is néha. Valljuk, hogy együtt vagyunk erősek, s nem érdekelnek az olyanok, akik furcsán néznek ránk. Harcolunk az igazunkért, mert csakis így biztosíthatjuk a bennünk hívőknek, hogy a jövő szebb legyen. Itt vagy ott, oly mindegy. A lényeg ugyanaz marad. Bal Sagothok vagyunk. A jövő reménységei. A Rend vezetői. Ez az életünk.

Zach erre sokáig nem tudott mit mondani, a torkát köszörülte.

- Azt hiszem, újra beléd szerettem!

Cornelius nem erre a válaszra számított. Pár másodpercig döbbenten pislogott, majd elvigyorodott, és felnevetett. Bár próbálta ezt halkan, végül hangos hahotában tört ki. Hanyatt fordult, hangja betöltötte a szobát. Zach lassan elmosolyodott, és ő maga is felkuncogott. Felkapcsolta a lámpát, hunyorgott ugyan, s úgy nézte a férfit. Cornelius rápillantott. A szemében végtelen szeretet tükröződött. A lelke tele volt hegekkel, ahogyan a teste is, ám még mindig az a férfi volt, akibe anno beleszeretett. Egy Bal Sagoth, aki hű az elveihez, aki soha nem adja fel, akármit is hoz az útjába az élet. Egy férfi, aki még mindig ugyanúgy szereti, mint az első pillanatban, és ennek minden pillanatban a bizonyítékát adja.

Az esküjükkor megfogadta, hogy ő lesz a fény, aki mindig a helyes utat mutatja neki. Ám most, mágia nélkül, újfajta problémákkal szembesülve, be kellett látnia, hogy egymásnak mutatják a helyes utat. Az ő fénye megkopott, kicsit elveszett az úton, ám a szerelme akkor is mellette volt, és ott tartotta a megfelelő ösvényen. Rádöbbentette, hogy az idő múltával minden változik. A világ, az emberek, ők maguk. Az, hogy ő is megváltozott, még nem jelenti a világ végét, csupán azt, hogy emberből van. Nem tökéletes, de senki sem az, s ő sem lesz az. Attól nem lesz rossz ember, ha néha elfogy a türelme, ha haragot érez, vagy ha gyűlöl. Amíg nem veszti el a hitét magában és másokban, addig minden rendben. Amíg szeret és szeretik, addig összedőlhet a világ, vagy a feje tetejére fordulhat, nem számít. Csak ez a férfi, aki most gondtalan kisgyerek módjára kacag mellette, csak ő számít. 

Cornelius, mintha csak sejtette volna, mi jár a fejében, elkomorodott. Odahúzta magához, gyengéd csókot nyomott az ajkára.

- Minden rendben?

- Igen.

- Akkor jó. Akarsz aludni, vagy menjünk le?

- Menjünk le!

Felkeltek, felöltöztek, és kézen fogva leballagtak a földszintre. Mindenki a konyhában tömörült, halkan beszélgettek. Néma csend lett, amikor meglátták őket. Végignéztek a szüleiken, a testvéreiken, a barátaikon. Zach tétován vállat vont.

- Sajnáljuk, hogy gondot okoztunk. Nem akartuk, hogy aggódjatok! Csupán egy kis időre meg akartunk szabadulni a kötöttségektől. Pechünkre egy banda épp az utunkba került…

- Szerintem inkább nekik pech – szólalt meg kotnyelesen Tisha, aki éppen egy szendvicset rágcsált.

Patrick csúnya pillantást vetett rá, de a lány csak felvonta a szemöldökét. Nyafi ott strázsált mellette, valószínűleg néhány finom falatra várt, amiért hajlandó volt még hízelegni is.

- Egy sajnálom itt nem elég, nem gondoljátok?! – Anyjuk komoran mérte végig őket. – Rettentően aggódtunk értetek! S az, hogy nem akarjuk, hogy gyilkosok legyetek, teljesen normális, vagy nem?!

Cornelius hagyta, hogy párja válaszoljon.

- Igen, az, de akármennyire féltetek minket, be kell látnotok, hogy kik vagyunk. Mágia nélkül is Bal Sagothok vagyunk! Harcosok.

- Viszont nem kell mindjárt gyilkosnak is lennetek! – morogta Robert.

- Azt hiszed, apa, hogy minket örömmel tölt el, ha meghal miattunk valaki?! – Zach keményen az apja szemébe nézett. – Nálunk jobban senkinek sincs bűntudata, viszont néha nincs más választásunk. Vagy mi ölünk, vagy minket, esetleg másokat ölnek meg. Esküt tettünk, hogy megvédjük az ártatlanokat. Ma ezt tettük! Yvonne torkához fegyvert szegeztek, s én a helyére álltam. Pontosan tudtam, hogy meghalhatok, de hogyan élhettem volna békében, ha neki baja esik, s én tehettem volna érte valamit?! Bármit.

- Meg is halhattál volna! – kiáltott fel az anyja.

- Tudom. – Zach nyugodtan válaszolt. – S mégis, ha kellene, ugyanúgy cselekednék.

- Miért?

Zach Corneliusra pillantott, megszorította a kezét.

- Mert bíztam, bízok, és bízni is fogok abban, hogy Cornelius mellett semmi bajom nem eshet.

A szülei szeme tágra nyílt. Patrick elfojtott egy mosolyt, a testvéreikkel együtt. Tisha lopva adott egy falatot Nyafinak, amíg senki nem figyelt. 

- Te megbolondultál! – Ez az apjából bukott ki.

- Lehet. – Zach mély levegőt vett. – De akkor is hiszek Corneliusban. Tudtam, hogy meg fog védeni.

- Mi történt volna, ha eltéveszti a lövést?

Cornelius erre felvonta a szemöldökét, ahogy az előbb Tisha. Mégsem ő válaszolt, hanem Patrick, aki eddig csendben támaszkodott a pultnak.

- Kizárt! Még soha nem tévesztett célt. – Ellökte magát a konyhaszekrénytől, és eléjük lépett. A tekintete komor volt, most látszott, mennyire fáradt ő is. – Cornelius nem a két szép szeméért lett a Rend vezetője hanem, mert példát mutatott bátorságból, hitből, bizalomból, és szeretetből. Lehet, hogy nincs mágiája, de attól ő még az, aki mindig is volt. Bízhatnátok benne jobban! Úgy, ahogy mi tesszük – intett körbe, s ezzel a többi Bal Sagothra célzott. – Úgy, ahogy Zachary teszi.

- De… - Suzanne mondta volna tovább, de Patrick közbevágott.

- Cornelius és Zachary a Rendünk vezetői. Pontosan tisztában vannak a veszélyekkel, amik rájuk leselkednek. Tudják azt is, hogy a hatalommal és a befolyással együtt jár a halál is. Mindig lesznek olyanok, akik az életükre törnek. Mindig lesznek irigy, gonosz, eltévedt emberek. De ha félelemben élnek, soha nem tudnak normális életet élni. – Ahogy beszélt, a nyakán felfelé kezdtek kúszni a jelek, gyönyörűek voltak és a halált hirdették. – Ők ketten bíznak egymásban és bennünk. Hisznek az emberekben, s hiszik a jót. Mágusok, akik ha kell, feláldoznak mindent másokért és a hitükért. Bal Sagothok, akik értünk adták az erejüket. Emberek, akik még nem vesztették el a reményt, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt. Ám mindezek ellenére harcosok is, akik arra esküdtek, hogy óvnak és védenek. Bármi áron. – A távolban mintha dörgött volna az ég. – Nagyon sok társunk halt volna meg, ha ők ketten nincsenek. S ma ki tudja, mi történt volna, ha ők nincsenek ott. Lehet, hogy szerintetek nem cselekedtek helyesen, de talán elgondolkozhatnátok azon, mi is pontosan a helyes?! Hagyni, és végignézni, ahogy mások meghalnak, vagy tenni valamit? Valamit, amivel a jövő más lehet…

- Patrick… - Zach és Cornelius döbbenten pislogott, még Tisha is abbahagyta az evést. A nappaliban őrködő két tiszt is megállt az ajtóban.

- Valószínűleg ti ezt vak hűségnek gondoljátok, de én komolyan hiszem, hogy ők ketten megváltoztathatják a jövőt. Láttam, mire képesek. Érzem, mire képesek – ütött Patrick a mellkasára, már a kezét is jelek borították, és odakint villám szántotta át az eget. – S hiszek bennük! S nem értelek titeket! Én lennék a világ legbüszkébb embere, ha olyan családom lehetne, mint ők. S igen, valószínűleg aggódnék, ahogy most is teszem. Ám ezek ellenére… büszke lennék rájuk, s tisztelném az áldozatot, amit másokért hoztak.

Zach Corneliusnak dőlt, aki átkarolta, és könnyedén végigsimított a karján. Meghatottan bámultak az írre, aki fejét felszegve állt előttük.

- Azt hiszem, már tudom, mit kellett tanulnunk – sóhajtotta az Őrző, és elmosolyodott. – Minden egyes alkalommal hálát adunk, amiért olyan emberek vannak mellettünk, mint ti, ám elfelejtkeztünk arról, hogy ez mit is jelent. Elfelejtkeztünk arról, hogy a világot nem két ember fogja megváltani. Csakis együtt sikerülhet. Olyan csodálatos emberekkel, mint amilyenek ti is vagytok. Veletek, akik hisznek bennünk, s nem adtátok fel a reményt.

Patrick feléjük fordult. A jogar mintái ott éltek-lüktettek a bőrén, a feltámadó szél becsapott egy ablakot az emeleten, villámlott és dörgött odakint az ég.

- A Rend élni fog mindaddig, míg él a remény, s hirdeti egy Bal Sagoth is, hogy szeretet nélkül semmik vagyunk. Ezek a ti szavaitok.

- Ezek nem csak szavak. – Cornelius felszegte az állát. – Ez az, amiben hiszünk. Ez az, amire az életünket tettük fel. Aznap, amikor letettem a nagymesteri esküt, komolyan gondoltam. Aztán szembesültünk azzal, hogy mágia nélkül egyáltalán nem olyan könnyű az élet. Miközben alkalmazkodnunk kellett az új valónkhoz, a cél, amelyet kitűztünk magunk elé, valahol elveszett. Ma ezt visszakaptuk általad, parancsnok! A világot valóban nem két ember fogja megváltani. Együtt fogjuk megtenni. Nem lesz könnyű. Nem fog egy pillanat alatt megtörténni. Ám, amíg hiszünk egymásban, és hisszük a jót… addig valóban azok leszünk, akiknek születtünk. A jövő reménységei, akik azért élnek, hogy jobbá tegyék a világot.

Patrick fáradtan bólintott, és fejet hajtott előttük. A vihar elmúlóban volt, ám Zach érezte, hogy mégis valami elkezdődött általa. Körbenézett, rámosolygott mindenkire.

- Emberek vagyunk. Nem tökéletesek. Harcosok vagyunk. Néha megsérülünk, és néha… emberek halnak meg miattunk. – Szomorúan a szüleire pillantott. – Bal Sagothok vagyunk. Mágia nélkül ugyan, de mégis hisszük a jót. A Rend vezetői vagyunk. Arra esküdtünk, hogy… élhetőbbé tesszük a világot. A változás soha nem egyszerű, és mindig lesznek majd olyanok, akik nem értenek velünk egyet, de az a világ, amire mi vágyunk, nem is tökéletes. Csupán egy olyan hely, ahol szebb az élet. Lehet, hogy ez egy utópisztikus álomkép, de ha mi nem próbáljuk meg megvalósítani, akkor ki más fogja? Útközben el fogunk botolni. Össze fogjuk törni magunkat esés közben. Néha majd nem akarunk továbbmenni. Ám a hitünk töretlen lesz. Mert ilyen az ember. Eleshet ezerszer is, akkor is feláll, és továbbmegy. S közben remél…

Néma csend volt. Ezúttal nem csak Patrick, de Tisha és a két másik tiszt is meghajolt. A szüleik összenéztek, ahogy Ron és Susie is. Számukra Cornelius és Zach csak Cornelius és Zach volt, ám most ébredtek rá, mit jelent valóban az, hogy Bal Sagothok. Most értették meg, mekkora az a hit, amellyel ők teszik a dolgukat.

 

            Aznap kora hajnalban a Jade ház utcájából négy kocsi indult el a főváros felé. A fekete terepjárókról messziről lesírt, hogy a Rend tulajdonai. Ugyanekkor egy helikopter emelkedett a magasba a középiskola udvaráról. Simmons megkönnyebbülten felsóhajtott a láttára. Patrick csatlakozott a menetoszlophoz légi kíséretet adva egészen a Rend főhadiszállásáig.

- A parancsnok itt van felettünk – jegyezte meg Tisha a második kocsi anyósülésén.

- Rendben. Köszönöm. – Cornelius éppen az orrára biggyesztette a szemüvegét, hogy okostelefonján elolvashassa a híreket.

Zach odadőlt hozzá, ahogy általában. Ez is amolyan megszokás volt, a híreket reggel mindig együtt olvasták el. Természetesen a fő hírek között szerepeltek, ez nem is volt meglepő. Számítottak hasonlóra, bár sejtették, hogy Patrick kicsit ideges lesz ennek hallatára.

- Uram?

Tisha komor hangjára mindketten felkapták a fejüket.

- Tessék. – Cornelius levette a szemüvegét, és előrehajolt. – Valami baj van?

A nő sokáig hallgatott, talán a mellette ülő Fred zavarta, pedig a férfi mindig dübörgő rockot hallgatott vezetés közben, és nemigen hallhatta őket.

- Komolyan gondolták, amit mondtak?

- Miről?

- A szebb életről. Ahol jobb minden.

Zach kíváncsian oldalra billentette a fejét, összenézett a párjával.

- Mi a baj, Tisha? – kérdezte gyengéden.

- A kislányom jutott az eszembe. – A nő kifelé bámult, a mellettük elsuhanó tájat nézte. – A múlt héten volt a bírósági tárgyalás. Az apjának ítélték. Hétvégente láthatom pár órára. A döntés oka az, hogy veszélyes munkát végzek, és túl elfoglalt vagyok a gyerekneveléshez. A volt férjem meg otthon dolgozik, jobban tud rá figyelni. Jobb életet tud biztosítani neki.

- S valóban így van?

- Én vagyok az anyja, ki tudna neki jobb életet biztosítani nálam? – Tisha hangja fátyolos volt, de nem sírt, ahhoz túl kemény nő volt. Ám már a hangjában bujkáló szomorú kétségbeesés is bizonyítéka volt, mennyire ki van borulva. Mély levegőt vett, feléjük fordult. – Nem kérek semmit. Csak tudni akarom, hogy egyszer tényleg jobb lesz ez a világ, amelyben élünk. Igazságosabb lesz, egy olyan hely, ahol az anya nevelheti a gyermekét, akit szült, és akinél nincs számára fontosabb. Értitek, mit akarok mondani, ugye?

- Igen.

- Nem akarom elveszíteni a reményt – fordult vissza a nő, a keze ökölbe szorult. – Akkor semmim sem marad…

- Miért nem kérted, hogy segítsünk? – Cornelius megpróbált gyengéd hangon szólni, pedig dühös volt.

- Megvan a magatok problémája. Nem akartalak titeket még a sajátommal is terhelni. Nektek a Renddel kell foglalkoznotok, nem velem.

- Te is a Rend tagja vagy.

- Tudom, de szeretem megoldani magam a gondjaimat.

- De nem tudod… - mormolta Zach szemrehányóan.

Tisha vállat vont, és nem válaszolt. Cornelius felsóhajtott, gondterhelten a párjára pillantott. Nem szóltak semmit, Patrick sem tudott kihúzni belőlük egy szót sem, amikor megérkeztek. A dolgozószobában viszont Zach csípőre tett kézzel megállt az íróasztal előtt. Cornelius lehuppant a székre, hátradőlt.

- Most bűntudatom van – sóhajtotta. – Az elmúlt hónapokban túl sokat foglalkoztunk önmagunkkal. Elmerültünk az önsajnálat mocsarában.

- Benne dagonyáztunk, hogy őszinte legyek.

Cornelius mély levegőt vett, felállt, kitárta az ablakot, és visszafordulva szélesen elmosolyodott.

- Akkor talán itt az ideje, hogy ez megváltozzon.

Zach bólintott.

- Összehívom a Tanácsot!

- Mindjárt utánad megyek. – Cornelius felemelte a telefont. – Csak előbb el kell intéznem egy fontos telefont. Tisha, kérlek, kapcsolj át Marionhoz a személyzeti osztályra. – Kis hallgatás után megszólalt. – Mi is Tisha volt férjének a neve?

Zach felkuncogott, és magára hagyta. A folyosón mindenki fejet hajtott előtte, s ezúttal ez még inkább megerősítette benne a hitet, hogy a világ szép, s van miért harcolniuk. Mindig van miért küzdeni, s nem feladni a reményt…

 

 

Vége