A Nagymester

            Az áttetsző hajnali fényben Zach nagyot nyújtózva tapogatózott az ágy túlfelén, ahol alapvetően kedvese szokott aludni. Most viszont kihűlt párnákat érintett a meleg test helyett, amitől azonnal felébredt. Ásítva a hátára fordult. Karcsú alak ácsorgott az ablaknál. Megdobbant a szíve.

- Jó reggelt! – mormolta.                                                                                                                 

A férfi feléje nézett, elmosolyodott.

- Jó reggelt, álomszuszék!

- Nem is. – Zach az órára pillantott. – Miért keltél fel ilyen korán? Még csak fél hat.

- Nem tudtam aludni. – Cornelius visszafordult az ablak felé. – Rossz érzéseim vannak.

Zach arcáról eltűnt a mosoly. Lerúgta magáról a takarót, és meztelenül odasétált a férfihoz. A hátához simult, beszívta az illatát, szorosra fonta az ölelését.

- Úgy döntöttél, hogy Nagymester leszel. Megértem, hogy tartasz egy kicsit a dologtól, de én tudom, hogy képes vagy a Rend vezetésére. Ismerlek annyira, hogy tudjam, mekkora a hited, mennyi szeretet lakozik benned. Ezek tesznek majd nagyszerű vezetővé, Cornelius, és nincs mitől félned.

- A te szádból ez olyan szépen hangzik…

- Jaj, Cornelius, ne nyavalyogj! – Zach egy hirtelen mozdulattal maga felé fordította a férfit, akinek meg kellett állapítania, hogy a fiú bizony felnőtt az évek alatt. Karcsú teste feszes volt, akár az íjhúr; vonásai elvesztették lágy jellegzetességeiket; szőke haja megnőtt, leért egészen a gerince aljáig; a tekintete megkomolyodott, de ugyanaz a szerelem lobogott benne, mint régen. – Nagymester leszel, mert valójában az akarsz lenni! Pontosan tudom, hogy tengernyi terved van a Rend átszervezésére, fejlesztésekre, meg minden másra, amiket én még csak nem is értek. Úgyhogy gyere vissza az ágyba, amíg el nem kezd csörögni az a nyavalyás ébresztőóra, amit majd megint a falhoz vághatok. És amikor úgy öt óra múlva ott állsz a Rend és a Tanács előtt, akkor megengedem, hogy ideges legyél. Világos?

Cornelius végre elnevette magát. Belefúrta az ujját a férfi hajába, és magához húzta egy csókra. Majd még egyre. S még egy újabbra, amelybe majdnem belefulladtak. Egymáshoz simulva botorkáltak az ágyhoz, testükben vadul keringett a vér, Cornelius ajka újra felfedezte Zach testét, mintha nem ismerte volna a csillagoknál is jobban. S a férfi karcsú alakja hídba feszült a karjaiban, forró lüktetéssel fogadta magába, és Cornelius elfelejtette minden félelmét, idegességét, rossz érzetét, amely gyötörte. Nem maradt más, csak a lélegzetet elakasztó kéj és a szerelem szavakba foglalhatatlan gyönyöre…

            Zach és testőreinek léptei hangosan koppantak a márványon, ahogy a belső folyosón haladt a nagy terasz felé, ahonnét végignézi majd a beiktatási ceremónia első felét. Földet söprő köpenye hosszan lebegett mögötte, anyagán bonyolultnál bonyolultabb minták váltották egymást. Vékony alakját tovább nyújtotta a Rend fekete egyenruhája. Hosszú, szőke haja a vállán át leomlott a hátára, körbeölelte keskeny arcát. Maszkját a kezében tartotta, hogy feltehesse, mielőtt kilép a teraszra. Őrzőként a szertartás első részében a megfigyelő szerepe jutott rá. Combjára szíjazva a Hatalom jogara várakozott, hogy hosszú idő elteltével végre egy Nagymester erejét uralhassa, növelhesse.

- Őrző! – A teraszra kivezető ajtónál Zach felhelyezte a maszkot, amely eltakarta a vonásait, és kilépett a Rend alapítóinak szobrai tartotta fedett folyosóra. A csuklyás alakok mellett elhaladva nem nézett a lenti tér felé, ahol már helyet foglaltak a meghívott vendégek, befolyásos politikusok, vallási vezetők, az Akadémia magas rangú tanárai, valamint a média és mögöttük a nézelődő, kíváncsiskodó tömeg. A családja elől ült, mint a Nagymester kiemelt vendégei. Elhaladt egy őr mellett, aki halkan mormolva a fülesbe éppen jelentést tett. A különösen védett személyek miatt a biztonsági szintet kénytelenek voltak megemelni. Kétméterenként egy-egy Bal Sagoth állt, állandó készültségben vész esetére, valamint számtalan rendőr biztosította a területet. Zach nem akarta bevallani reggel Corneliusnak, de őt is rossz érzés kerülgette.   

Megállt a kijelölt helyén. Egyelőre árnyékban maradt. Alatta a téren, hét lépcső magasságban kapott helyet a szertartás helyszíne, egy kör alakú emelvény, amelyet vörös bársony borított. Zachet a vérre emlékeztette a színe, amitől megint görcsbe rándult a gyomra. Ha végre túl lesznek ezen a hercehurcán, azonnal kérvényezi Corneliusnál, hogy változtassák meg a Rend színeit. A fekete és a vörös nem voltak a kedvenc színei, bár összefutott a nyál a szájában, ha eszébe jutott, hogy Cornelius hogyan fest bennük. Majdnem felnevetett, ilyesmin jár az agya, amikor a szertartás rövidesen elkezdődik, ez tipikusan rá vall.

Észrevette a szüleit, az anyja a nyakát nyújtogatva nézelődött jobbra-balra, és az apjának súgott oda néha valamit. A bátyja nyugodtan ült a helyén, a barátnője kezét fogta, akivel a kórházban ismerkedett össze. A húga képtelen volt mocorgás nélkül egy helyben ülni, folyamatosan forgolódott. Felnézett Zachre, lelkesen odahajolt a többiekhez, akik egy emberként figyeltek fel rá. Az anyja azonnal zsebkendő után kotorászott, mire Zach alig állta meg, hogy ne csóválja a fejét. Hirtelen megérezte Cornelius jelenlétét, egészen a márványkorlátig lépett, és onnan nézett le a férfira.

Cornelius egyszerű, fekete ruhában lépett az emelvényre. Mögötte ott haladt a Tanács. A tömeg felzúdult. A szertartás első része igazából érdektelen volt Zach számára. Ahhoz, hogy a férfit Nagymesterré nevezzék ki, először meg kellett fosztani jelenlegi tisztségétől, és átadni azt másnak. Azért is húzódott el sokáig a szertartás, mert nem találtak a Biztonsági Erők parancsnoki posztjára megfelelő személyt.

Patrick O’Slaughly-t véletlenül ismerték meg, a férfi Európából érkezett egy együttműködési program keretében az Államokba. Cornelius mellé került, hogy jobban megismerje a Biztonságiak munkáját, így kötöttek barátságot. Patrick éppen ebben a pillanatban jelent meg a lépcső aljában. Magas, keménykötésű, nem túlzottan jóképű férfi volt, aki szemrebbenés nélkül képes volt bárkit az asztal alá inni, mágiájával viharokat volt képes kavarni, és ismerte az összes disznó viccet, amit valaha is kitalált az emberiség.

Zach unottan nézelődött, míg lezajlott a negyedórás ceremónia. Valójában teljesen máshol jártak a gondolatai. A másnapon. A maszk takarásában nyugodtan megtehette, hogy álmodozó mosoly jelenjen meg a szája sarkában. A nagy médiaérdeklődés miatt sajnos kénytelenek voltak ugyanis módosítani előzetes terveiken. Erre a napra nem csak Cornelius kinevezését képzelték el, hanem valami sokkal fontosabbat is.

A mai napra szánták házasságkötésüket is, de hamar elvetették az ötletet, amikor kiderült, hogy a média és az emberek kíváncsiak a szertartásra, valamint a nagyszámú meghívott vendégek is igényelték, hogy este partit adjanak. Utóbbihoz egyiküknek sem fűlött a foga, hiszen mindketten kimerültek lesznek, de nem volt más választás. Így kívánta a Tanács, és az ő szavuk szent volt mindenkinek. Kivéve az Őrzőt, és ezt Zach maximálisan ki is használta. Pontosan látta, hogy az idejét múlt rendtartás és törvények nem fenntarthatóak a XXI. században. 

A szertartás első fele a vége felé közeledett, így felrezzent, és szabadjára engedte a mágiáját. Végigsimított vele Cornelius arcán, teste köré fonta magát. A férfi nem viszonozta ezt, hiszen maszk nélkül állt, de Zach lehunyt szemmel ráhangolódva pontosan érezte, hogyan ernyednek el feszült izmai. Elmosolyodott. Minden érzelmét belesűrítette a kavargó energiába, amely ott lüktetett szíve mélyén. Csak a férfira koncentrált, akkor rezzent fel csupán, amikor a közben parancsnoki rangra emelt Patrick megjelent a háta mögött.

- Őrző, itt az idő!

Zach megfordult. A férfi innentől kezdve a személyes testőre lesz, amíg át nem adja a Hatalom jogarát az új Nagymesternek.

- Igen. Köszönöm. – Zach fejet hajtott a tömeg felé, majd elindult, Patrick és a testőrök csatlakoztak hozzá pár lépésnyi távolságban. – Milyen érzés parancsnoknak lenni?

- Ezen még nem gondolkoztam. – Patrick felzárkózott mellé. – Igyekszem méltó lenni Corneliushoz. Nem lesz könnyű dolgom.

- Ki mondta, hogy könnyű lesz?

A férfi elvigyorodott.

- Senki. És te? Mihez kezdesz, ha átadod a jogart?

- A halálom napjáig én leszek az Őrző.

- Igen, tudom, de eddig te vezetted a Tanáccsal a Rendet. Mi lesz most, hogy Cornelius átveszi tőled a feladatot?

- Valójában Corneliusszal együtt vezettem a Rendet. Az ő tapasztalata, tisztánlátása, vezetői készsége nélkül semmire sem mentem volna. Nagyszerű Nagymester lesz.

- Efelől nincs kétségem.

- Úgy döntöttünk, hogy átszervezzük a Rendet, és ez évekig tartó, bonyolult folyamat lesz. Amíg szükséges, és hasznomat veszi, tanácsadóként mellette maradok, utána pedig ki tudja, mit hoz a jövő számomra?!

- És a Tanács?

- Mi van velük?

- Ők mit szólnak a terveitekhez?

Zach elhúzta a száját.

- Nekik is látniuk kell, hogy a Rend csak akkor marad fenn az új évezredben, ha engedjük, hogy a változás szele betörjön hozzánk. – Zach visszapillantott a térre a válla felett, mielőtt belépett volna az épületbe. – Nincs választásuk – közölte hidegen, majd köpenyét maga köré rántva, folytatta az útját.

- Tudod, összebarátkoztam Andyvel.

- Igazán?

- Azt mondta, hogy kamaszként kerültél össze Corneliusszal. Vidám fiú voltál, aki úgy csüngött a mostohabátyján, akár egy majom a banánfán.

- Nem hiszem, hogy ezt mondta volna.

- Na, jó, nem ezekkel a szavakkal, de a lényege ez volt.

- Mire akarsz utalni ezzel?

- Arra, hogy szerinte megváltoztál. Nem tudom, hogy igaza van-e, csak…

- Igazat mondott. – Zach lelassította a lépteit. – Felnőttem. Cornelius mellett olyan dolgokat láttam, amelyek megkeményítették a szívemet, de pont miatta vagyok még mindig képes hinni a jóban, az emberekben, a szeretet erejében.

- Nagyon szereted.

- Mindennél jobban. Amíg nem szeretsz valakit mindennél jobban, addig nem érthetsz meg. Ő a lelkem másik fele, belőle táplálkozom, s ő belőlem. Ezért is döntöttünk úgy, hogy hivatalosan is összekötjük az életünket.

- Holnap.

- Igen, holnap. – Zach sóvárogva gondolt a másnapra. – Eljössz, ugye?

- Semmi pénzért nem hagynám ki. Erről jut eszembe, hallottad már azt a viccet, hogy…

- Ismerem! – vágta rá azonnal, mielőtt a férfi nekikezdhetett volna.    

Patrick éppen nekiállt volna duzzogni, amikor Zach megtorpant. Mágiája úgy gyűlt köré, akár egy fal, nyakán megjelentek az első minták.

- Mi történt?

- Veszély. – Zach megperdült, a folyosó azon vége felé nézett, ahonnét jöttek. – A tér felől érzem.

Patrick azonnal elfelejtette minden baját, és máris a fülese után nyúlt. Jelentéseket és erősítést kért. Zach azonban nem várta meg, míg válaszokat kap a kérdéseire, máris elindult visszafelé. Hosszú köpenye fekete szárnyként lebegett mögötte, haja aranyként omlott a vállára. Észre sem vette, hogy rohan, míg váratlanul légnyomás nem taszította mellbe. Mágiája megakadályozta, hogy hátrazuhanjon, de kénytelen volt megtorpanni. A robbanás zaja csak ekkor ért el hozzájuk, szinte beleremegett az épület.

- Zach! – Patrick akkor állt fel, amikor a férfi visszapillantott a válla felett. Két testőre ájultan hevert a földön, Patrick pedig a homlokát ráncolva mozgatta a vállát. – Robbanások voltak az épület több pontján, az embereim éppen most menekítik ki a vendégeket.

Zach a családjára és Corneliusra gondolt. Megérezte volna, ha a férfinak baja esik, így egyelőre nyugodt maradt.

- Azonnal ürítsék ki a teret! – szólt hátra, miközben rohanni kezdett a terasz felé.

Patrick felzárkózott mellé.

- Támadásokat jelentettek több helyről is! – mondta futás közben.

- Verjék vissza őket, amíg az emberek ki nem jutottak a veszélyzónákból!

- Azt mondják, hogy a Fekete Sas támadt meg minket!

- Abbott! – Zach szinte köpte a nevet, amely az utóbbi két évben annyi bosszúságot okozott a Rendnek. A fanatikus mágusok egy csoportját gyűjtötte maga köré, miután Cornelius javaslatára eltávolították a Biztonsági Erők Parancsnokságáról. Minden vágya az volt, hogy megölje a férfit, és hatalomra kerüljön. Úgy tűnt, hogy most látta meg a lehetőséget minderre. Zach szinte kirobbant a teraszra, a korlát állította meg. Elborzadva nézett körül.

- Oh, Istenem!

Patrick anyanyelvén káromkodott, majd a mikrofonjába kezdett el hadarni. Zach csak nézte a pusztítást, amit a bombák okoztak. Nem értette, hogy történhetett ez, amikor minden biztonsági előírást betartottak, sőt, az utóbbi egy hétben megszigorították az ellenőrzéseket.

A terasz egy része leomlott, mindenhol sebesültek hevertek, az emberek pánikolva igyekeztek menekülni, miközben a Rend mágusai a Fekete Sas tagjaival harcoltak. Az Akadémia végzős diákjai nem vesztették el a fejüket, a sebesülteket igyekeztek biztonságos helyre menekíteni. A meghívott vendégeket elsőként vitték el a térről, így Zach abban reménykedett, hogy a családja már biztonságban van. Patrick mintha csak kitalálta volna a gondolatait, megérintette a karját.

- A családodat most viszik védett helyre.

- Köszönöm.

Patrick bólintott, és tovább hallgatta a beérkező jelentéseket. Zach szeme végre rátalált Corneliusra. A gyomra görcsbe rándult. A férfi már felöltötte nagymesteri köpenyét a második ceremóniához, egyedül szállt szembe vagy öt rá támadó mágussal. Mágiájuk szikrázó energia volt csupán, olyan gyorsan támadtak és védekeztek.

- El kell jutnom Corneliushoz! – ragadta meg Patrick karját, aki áthajolt a korláton.

- Nem tudsz leugorni, összetöröd magad. Csak a lépcsőn… Várj, Zach! Ne!

Zach azonban ügyet sem vetett a férfira, az utána szálló rémült kiáltásra. Egyre nagyobb léptekkel rohant a leomlott teraszrész felé. Mágiája védőhálóként vette körbe, haja lobogott, köpenyén folyékony aranyként terült szét. A jogart ösztönösen vette elő, ahogy elrugaszkodott a beszakadt rész szélétől.

Rosszul ért földet, egy nagyobb faldarab megindult alatta, de ő ügyesen egyensúlyozva hagyta, hogy lecsússzon egészen az omladék legaljáig. Könnyedén a földre ugrott, egyenesen két harcoló mágus közé. Védőmágiája olyan erővel reagált, hogy mind a ketten a földre zuhantak. A Fekete Sas köpenyét viselő férfi már állt is volna fel, de Zach egy lendülettel állon rúgta, és még időben ellépett a nagy robajjal leérkező Patrick elől.

- Te nem vagy normális! – A férfi zihálva támaszkodott a térdére, majd felsegítette az emberét, aki sápadtan rázta a fejét.

- Abbott emberei…

- Tudjuk! – vágott a szavába Zach, és a pódium felé nézett. – Patrick, el kell jutnom Corneliushoz! Próbáljatok mindenkit kivinni a térről!

- A Tanács tagjai biztonságos helyen vannak! – mondta a férfi, aki közben próbált rá és a fülesébe érkező jelentésekre is figyelni.

- Sejtettem – morogta Zach sötéten. – Haszontalan banda! Az Akadémia fiataljai harcolnak Abbott embereivel, míg azok a vénségek mossák kezeiket!

- Nem beszélhetsz így a Tanácsról! – pisszegte le Patrick.

Zach ránézett. A haja lágyan hullámzott az arca körül, aranyszínű szeme szinte világított.

- Én vagyok az Őrző! Azt mondok, amit akarok!

Patrick nagyot nyelt, és bólintott.

- Fedezlek!

- Inkább rendelj ide még több embert! Segítsetek azoknak a diákoknak, akik harcolnak. Abbott emberei sokkal kegyetlenebbek, mint ők, és szemrebbenés nélkül megölik őket, ha alkalom adódik rá.

- Igenis.

- A sebesültekre is legyen gondod, és közben a rendőrökkel nézesd át az épületet robbanószer után!

- Rendben. Vigyázz magadra!

Zach szorosan markolta a jogart, és futásnak eredt Cornelius felé. Harcoló mágusok mellett, között viharzott el. Mágiáját használva lesújtott ide-oda, a magasba lendülve rúgott és ütött. Súlyos köpenyét félúton lekapcsolta a nyakából, és otthagyta a földön. Maszkja darabokra törött, amikor két Fekete Sas mágus együttes erővel zúdította rá gyilkos energiáját. Egy kis darab felsebezte az arccsontját, de oda sem figyelt a fájdalomra. Megperdült a tengelye körül, és védőmágiáját kiterjesztve iszonyú pusztítást végzett maga körül. Mágusai a fejüket rázva tántorogtak, de nekik nem esett nagyobb bajuk. Zach azonban már rohant is tovább. Tekintetét Corneliusra szegezte, aki mögött ott magasodott Abbott fenyegető árnyéka.

Cornelius fél szemmel őt figyelte, közben megingás nélkül támadt és védekezett. Haja lobogott, a szája késpengévé szűkült, az arcát elborították a mágiahasználat jelei. Nem aggódott Zach miatt, mert amíg a férfinál ott volt a Hatalom pálcája, nem eshetett bántódása. Büszkén figyelte kecses mozgását, energiájának lüktető áramait. A fiú valóban férfivá nőtt. Bal Sagothá, akire büszke lehet a Rend, a családja, és ő is. Érzései betöltötték a szívét, ebből táplálkozott, ahogy az emelvény közepén forgolódott.  

Mindenhol testek hevertek, sikolyok hallatszottak, mágikus robbanások hangja és vér szaga terjedt a levegőben. Érezte, hogyan nő a haragja. A téren gyülekező tömeg ártatlan volt, nem szabadott volna kitenni az életüket veszélynek, halálnak. De Abbott ezzel mit sem törődött. Neki csak az volt a fontos, hogy bosszút álljon, és uralomra kerülhessen. Nem értette meg, hogy káoszból csak káosz, gyűlöletből csak gyűlölet születik, és végül minden hatalom múló láng lesz csupán a múlt ködében. Elhomályosította a tisztánlátását az uralkodás lehetősége, a hatalom édessége, nem fogván fel, hogy az méreggé válik, ha gonoszsággal fordulnak feléje.

Corneliusra négyen támadtak, erősek voltak, és mit sem érdekelte őket, milyen áron, de a vérét akarták. A halálát. Úgy gondolták, a Tanács tagjait könnyen legyőzhetik, az Őrző pedig félve, hogy szintén Cornelius sorsára jut, önként átengedi majd nekik a pálcát, s onnantól semmi nem állíthatja meg őket, hogy Abbott vezetésével uralmuk alá hajtsák a világot. Nem is sejtették, még Abbott sem, hogy mekkorát tévednek. Nem számoltak egy olyan érzéssel, amely számukra ismeretlen volt: a szeretet erejével.

Ebben a káoszban, amikor halál suhant kaszájával körülöttük, s társaik estek el mellettük, a Bal Sagothok megértették, hogy mit jelent bajtársnak lenni. Mit jelent a Rendbe tartozni. Az igazságért és másokért harcolni. Látták Corneliust a Fekete Sas legjobb mágusaival csatázni, és Zachet, aki kímélet nélkül szállt szembe a rá támadókkal. Patrick és Andy, akik egymás mellé kerültek a harcok során, egymásnak vetették a hátukat, és összeadódott mágiájukkal sújtottak le a Fekete Sasokra.

- A Pokolba veletek! – Andy felkiáltott.

- Adjátok fel! – Ellenfele vicsorogva tartott feléje.

Patrick megragadta Andy kezét, energiájuk összeolvadt.

- A Bal Sagoth név kötelez! – mordult fel mély hangján.

Egy hang a távolból így felelt.

- A Bal Sagoth igazságos!

Egy éles női hang a magasba szárnyalt.

- A Bal Sagoth becsületes!

Egy fiatal, még az Akadémia egyenruháját viselő fiú, tántorogva, tenyerén mágikus gömböt egyensúlyozva bólintott.

- A Bal Sagoth erényes!

Egy idős mágus, aki már visszavonult, de a beiktatási ceremóniára eljött, ellenfele holtteste felett állva kihúzta magát.

- A Bal Sagoth Rend minden tagjának erkölcsi kötelessége, hogy hűen szolgáljon az Eskünek, amelyet letett!

Zach hallotta a szavaikat, s ez még tovább szította benne a dühöt.

- Add fel, Abbott! Nem győzhettek! – Cornelius magába olvasztva támadói mágiáját, karját kitárva állt, a haja szikrákat vetett, szeme fehérje vérvörös volt, bőrén a jelek szinte élőnek tűntek.

- Elbuksz, Jade! A szeretet nem fog megvédeni az embereim mágiája ellen! – kiáltott fel Abbott, és gúnyosan vigyorgott. – A szeretet csak elgyengít, és eljött az ideje, hogy ezt megértessem veled!

- Honnan is érthetnéd, mit jelent szeretni, amikor te csak gyűlöletre vagy képes?!

- A gyűlölet hatalmat ad. Édes kéj, amelyhez nem érhetnek fel olyan érzetek, mint amikről te papolsz, Jade! Szeretet? Becsület? Barátság? Tisztelet? Oh, Jade, mily naiv vagy! Ezek már nem léteznek. Az ember uralomra született.

- A hatalom mulandó, akár az emberi élet, Abbott! Ha most meg is kapod, amire oly nagyon áhítozol, mit gondolsz, meddig uralkodhatsz? Mindig lesz valaki, aki a helyedbe akar majd lépni. Egyedül leszel. S az ember nem arra született, hogy magányos legyen.

- Nem kell mellém senki, Jade! Engem nem fognak megtéveszteni, mint téged az állítólagos barátaid. Én pontosan tudom, hogy nem bízhatok senkiben, mert előbb-utóbb elárulnak majd. 

- Az állítólagos barátaim mind itt vannak körülöttem. Nem a hatalomért harcolnak, hanem a társaikért. Mellettem harcolnak. A te embereid viszont élvezetből ölnek, és pont ezért fognak mind elbukni ma! Nem fogom hagyni, hogy elérd a célod! – Cornelius pontosan tudta, hogy a férfinak van egy hatalmas előnye vele szemben: ő egészen eddig pihent, míg őt lefárasztották a harcok. Ennek ellenére felszegte az állát. – Az embereidet küldöd ellenem! Olyan bátor vagy, hogy nem mersz kiállni ellenem? – Hirtelen megérezte, ahogy hűs mágiájába egy forró olvad bele. Zach ekkor ért a lépcső tetejére, kezében pedig ott tartotta a Hatalom pálcáját.

Abbott felmorrant. Vicsorogva zúdította minden haragját, gyűlöletét, lelkének sötétségét Corneliusra, csatlakozva embereihez. Cornelius megingott, vér kezdett el folyni a bal szeméből, de mozdulatlanul állt. Megingathatatlanul. Fogait csikorgatva nézett szembe Abbottal, mit sem törődött a többi ellenféllel.

- Aki ezt megszegi, haljon ezer kínhalált – kiáltott fel olyan erővel, hogy a téren mindenki hallotta –, és álljon például minden árulónak és hitszegőnek – A szeme fekete volt, akár az éjszaka, bőrén egybeolvadtak a jelek, a haja és a köpenye lobogott. –, hogy jár, aki kétségbe vonja a jóba vetett hitet, az igazságba vetett bizodalmat, a szeretet mindenek feletti erejét… 

Az egész egy villanásnyi pillanat volt. Ahogy Cornelius hangja elcsuklott, alakja megingott, Abbott kacagása pedig holló károgása volt.

- Ne! – Zach kiáltása áttört a harcok zaján, a tekintete összefonódott a feléje forduló Corneliuséval. Az egész egy lassított felvétel volt. Minden benne volt a pillantásukban, amit már ezerszer elmondtak a másiknak, és minden más, amit szégyelltek, nehogy érzelgősnek tűnjenek. S még milliónyi minden, amikre nem voltak szavak, csak a szemük beszélhetett helyettük.

Emlékek villantak fel bennük, érzések, nevetések, veszekedések, az éjszakai sötétségben összeolvadó testük keltette gyönyörük, hangok, illatok, érintések. Ebben a töredéknyi pillanatban megértették, hogy a hatalom mit sem ér szeretet nélkül. S a lehetőség, hogy esetleg meghalhatnak, hirtelen nyomasztó közelségbe került. Egy töredéknyi pillanat volt, míg szavak nélkül döntöttek. Harcolnak, s meghalnak, ha kell. Bal Sagothok, a jövő reménységei. Banálisan hangzott? Ott, ahol holtak hevertek a földön, egyáltalán nem volt az.

Zach felkiáltott, minden erejét belesűrítette a jogarba, és gondolkodás nélkül a levegőbe hajította. Abbott és embereinek figyelme azonnal a pálca felé fordult, mágiájuk viszont hirtelen irányítás nélkül maradt. Cornelius a pálca felé nyúlt, Zach közben ugyanezt tette, Őrzőként hozzákapcsolódva és vigyázva rá. Az ajkáról önkéntelenül buktak elő a szavak.

- A Bal Sagoth név kötelez. – Egész testében remegett a szokatlan mágiahasználattól. – A Bal Sagoth igazságos. – A fogait csikorgatva koncentrált, hogy Abbott ne tudja magához húzni a pálcát. – A Bal Sagoth becsületes. – Abbott mosolya elhalványult. – A Bal Sagoth erényes. –Cornelius szeme fekete volt, véres könny maszatolta szét fájdalmas vonásait. A bőrén önálló életet éltek a jelek, soha ilyen gyönyörűek nem voltak még. – A Bal Sagoth Rend minden tagjának erkölcsi kötelessége, hogy hűen szolgáljon az Eskünek, amelyet letett. – Zach haja lobogott, a jelek összeolvadtak a bőrén egyetlen tökéletessé, amely méltón kifejezte a szívét betöltő érzést. – Aki ezt megszegi, haljon ezer kínhalált, és álljon például minden árulónak és hitszegőnek, hogy jár, aki kétségbe vonja a jóba vetett hitet, az igazságba vetett bizodalmat, a szeretet mindenek feletti erejét… 

Abbott felüvöltött, de semmit sem tehetett. Cornelius ujjai a pálca köré fonódtak. S ugyanebben a pillanatban az energia egybeolvadt a jogarban, magába olvasztott minden mágiát, amelyet közvetlen hatósugarában talált. Zach megtántorodott. Próbált levegőt venni, de nem tudott, csak a kavargó erő lüktetett körülötte. Túl sok energia. Az egész egy villanásnyi idő volt. A vakító fény. A csend. A robbanás a jogarból indult, végigsöpört a téren, földre taszított mindenkit. Aztán nem maradt más, csak az irtózatos csend. Csend. A halál csendje.

            Patrick felpillantott, kitörölte a szeméből a vért, ami a homlokán levő sebből szivárgott. Elállt a lélegzete attól, amit látott. Lassan felállt. Ingadozva ugyan, de a saját lábán állt. Körbeforgott. Abbott emberei furcsán kitekert végtagokkal hevertek a földön, mindenki más kábán feküdt, volt, aki Patrickhez hasonlóan már kezdett magához térni. Andy a fülére szorított kézzel ült, és zavartan, értetlenül forgatta a fejét.

Patrick az emelvény felé botorkált. Térdre esett, majd felállva, fogcsikorgatva küzdve minden lépésért, elindult felfelé. Zach fejjel lefelé hevert a lépcsőn, szétvetett karokkal, szőke haja glóriaként ölelte körbe jelekkel borított arcát, eltakarta vonásai egy részét. Abbott ugyanolyan pózban feküdt, mint az emberei, szeme üvegesen meredt az égre. Corneliust egészen a székig repítette a robbanás, egyik keze csúnyán megégett. Ugyanolyan mozdulatlan volt, mint Zach. Patrick a torkát köszörülve orvost kért, de hiába kérdezték, képtelen volt beszélni arról, mi történt. Képtelen volt megérinteni Zachet és Corneliust is. A keserűség abroncsként szorította a mellkasát. Egy felismerhetetlenné formálódott valami csikordult meg a talpa alatt, ahogy körbefordult, hogy végignézzen a téren. Lehajolt érte, majd elkeseredetten az égre nézett.

- A szeretet mindenek feletti erejét, igaz? – kérdezte, és hagyta, hogy a térdei összecsuklódjanak alatta. – Mi értelme a szeretetnek, ha meghal az ember? – Nagyon régen sírt utoljára. Már az idejét sem tudta, mikor is történt. A földre támaszkodott, és hagyta, hogy a könnyei az egykorvolt pálcára hulljanak.

Az erő, amely hanyatt lökte, végigáramlott a testén, tapogatózva haladt végig minden sejtjén, néhol fájdalmasan, néhol puha szelídséggel, végül forró lávaként, hogy legszívesebben felsikoltott volna. Aztán minden a semmibe lett. Felült. Olyan volt, mintha újjászületett volna. Értetlenül bámulta az egykori pálcát.

A szeme sarkából mozgást érzékelt. Nagyot nyelt. Cornelius tántorgott feléje, enyhén sántított és megégett kezét a mellkasához szorította. A szeme még vörös volt, arcán a jelek olyanok voltak, mintha beleégtek volna a bőrébe.

- Cornelius – zihálta.

- Semmi baj, Patrick. – Zach a lépcső felől érkezett, évekkel látszott idősebbnek. Bőre ugyanolyan volt, mint Corneliusé.

- Azt hittem, hogy…

- Élünk. A végzet úgy döntött, hogy más sorsot szán kettőnknek. – Cornelius Zach felé nyújtotta a kezét, és amikor a férfi belecsúsztatta az ujjait a tenyerébe, megkönnyebbülten felsóhajtott. Óvatosan magához húzta, és megcsókolta. – Nem mi haltunk meg, hanem lényünket adó mágiánk tűnt a semmibe – magyarázta kimerülten, hangjában végtelen beletörődéssel.

- Úgy értitek, hogy… ?

Zach bólintott.

- A Hatalom pálcája önmagát pusztította el, valószínűleg belekódoltak vész esetére egy önpusztító mechanizmust. Ehhez viszont iszonyú mennyiségű energiára volt szüksége, amit onnan vont el, ahol talált.

- Tőletek. – Patrick felállt.

- Igen. – Cornelius felemelte a kezét. – Üres vagyok belül, mint az íratlan papírlap. Mintha soha nem is lettem volna mágiahordozó. Csak valahol az agyam hátsó szegletében érzek némi szikrát, feszülő, kitörni akaró erőt, amely azonban csak halvány utánzata az igazinak. – Megégett kezét nézte, amit Zach éppen ekkor kötött be letépett ingujjával. – Most már tudom, milyen a halál…

Zach felnézett rá, megremegett az ajka.

- Ne mondd ezt! – kérte reszkető hangon. – Azt hittem, elveszítelek.

Cornelius megrázta a fejét.

- Soha. Mindig veled leszek. – Letörölte Zach könnyeit. – Egész végig egy valamit tudtam teljes bizonyossággal: azt, hogy mennyire szeretlek. – Magához húzta, homlokon csókolta, és a tér felé fordult vele, ahol a mágusok kezdtek talpra állni. – Ez adott erőt, ehhez az érzéshez nyúltam, amikor úgy éreztem, hogy már a véget járom. S ezt az erőt tovább növelte a Rend valamennyi tagja, aki harcolt. Éreztem félelmüket, haragjukat, bátorságukat. Bennem egyesült minden érzésük, és abban a pillanatban tudtam, milyen az igazi hatalom. – Keserű pillantást vetett Abbott testére. – Nem az uralkodás hatalmáról beszélek, amelyet olyannyira áhított, hanem valami sokkal, de sokkal többről. A szeretetről. A barátságról. Az összetartozásról. A hűségről. Az igazság vágyáról. S a mindent felülíró reményről.

Patrick figyelte, ahogy egymásba kapaszkodva lefelé indulnak Zachel a lépcsőn.

- Abbott milyen bolond is volt – mondta. – Nem értette, hogy a Rend élni fog mindaddig, míg olyan vezetőink vannak, mint ti, s lesz egy Bal Sagoth is, aki hirdeti, hogy szeretet nélkül semmik vagyunk…

Zach felszegte az állát, ahogy a feléjük tartó embereket figyelte.

- Az az idő nagyon messze van még – felelte.

Cornelius bólintott.

- Mindig lesznek olyanok, akik gyengének tartanak majd, mert szeretsz, de ők pont azt nem fogják megérteni, hogy a szeretet tesz erőssé.

Patrick utánuk ballagott. Olyan érzése támadt, mintha a fejében surrogó hangot hallana. Megállt, a fejét rázta. Zach visszanézett rá.

- Jól vagy?

- Nem éppen. Mi történt velem?

Cornelius elgondolkodva mérte végig.

- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. A jogar műve lehet…

Zach szeme összeszűkült.

- Megérintetted a pálcát.

- Igen.

- Történt valami?

- Azt hiszem, hát, elég gáz, de szóval kiborultam, és akkor hirtelen… bumm, egy villanás, és tök jól voltam.

- Mit érzel?

- Mintha nem lennék egyedül a testemben. – Patrick lehülyézte magát gondolatban, de Zach arcát látva, nagyot nyelt. – Mi a fene történt velem?

- Réges-régen a jogar készítői a legjobb kovácsmestert választották ki a nemes feladatra, hogy megformázza a jogart. A mester tudta, hogy ha kész a feladattal, meg fogják ölni, mert senki nem ismerheti a mágusokon kívül a készítés titkát. A Rend olyannyira tisztelte bátorságáért, hogy úgy döntöttek, vérvonalát mindörökre fenntartják. Minden eshetőségre felkészültek. Arra, hogy a jogart rossz célokra akarják majd használni, és arra is, hogy netán a jogar elpusztul, vagy megsemmisíti önmagát. Úgy vélték, hogy a jelképnek mindig léteznie kell, ezért a jogart alkotó energia nem semmisült meg, csupán új hordozót keresett magának, míg nem lesz valaki, aki elkészíti a Hatalom jogarát. A kovácsmester leszármazottjának ereje és tudása abban a pillanatban felébredt, hogy a pálca ereje hozzád került.

- Mi lesz most?

Cornelius csendesen felelt.

- Megpróbáljuk újjáépíteni, amit leromboltak. Eltemetjük a halottainkat. S várunk.

- Meddig?

- Amíg a sors kívánja…

Patrick ezúttal nem állította meg őket, csak a lépcső legtetejéről nézte, ahogy egymásra támaszkodva elvegyülnek a mágusok között. Arra gondolt, hogy milyen szerencsés. Mágiája sértetlen, míg ők ketten elvesztették minden erejüket. Ő vajon képes lett volna feláldozni mindent? Rájött, hogy nem, és ettől még jobban tisztelte a két férfit. Körbenézett, felsóhajtott. Az égen sötét felhők vonultak végig, a Nap néha kibukkant mögülük, megvilágítva a holtakat, a romokat, a sebesülteket, a teret elárasztó mentősöket, a túlélőket.

- Milyen szörnyű a sors… - A Tanács vezetőjének hangjára felkapta a fejét.

- Valóban az – válaszolta. Zachet és Corneliust figyelve megkeményedett a hangja. – De talán mindez nem járt volna annyi áldozattal, ha a Rend vezetői összefogtak volna az ellenséggel szemben.

- Ha mi elbukunk, ki vezette volna a Rendet?

- Ez nem elbukás kérdése! – csattant fel Patrick olyan élesen, hogy mindenki feléje fordult. – Hanem a bátorságé, az igazságé, a kockázaté. Gyerekek harcoltak és haltak meg ma, mert a Tanács attól félve, hogy haláluk után nem lesz, ki vezesse a Rendet, inkább elbújt. Holott erejükkel megfékezhették volna, ami történt. Megállíthatták volna őket! Véráldozat nélkül! Ha e kifogás mögé bújva, nem futamodtak volna meg gyáván, akkor a társaink még élnének!

- Ne minket hibáztass a történtekért, parancsnok!

Patrick tekintete jeges volt, hangjából mérhetetlen megvetés hallatszott.

- Maguk a Rend vezetői! A maguk dolga, hogy megvédjék az ártatlanokat, hiszen ezt hangoztatva irányítanak minket! De, amikor harcolni kellett volna, más tette meg maguk helyett! Az Akadémia végzős diákjai, akik közül néhányan már soha nem lehetnek felszentelt mágusok. Nyugdíjba vonult egykori társaink, akik végigharcoltak egy életet, és békét ígértünk nekik öregkorukra. Az Őrző, akinek csak a Hatalom pálcájának óvása lett volna a dolga.

- Azt sem tudta teljesíteni, hiszen a pálca megsemmisült – vágott közbe az egyik tanácstag.

Patrick érezte, ahogy soha nem érzett erő reszket lelke, teste mélyén, akár egy kitörni akaró vulkán. Alakját tovább nyújtották az árnyékok, szemében mintha villámok fénye cikázott volna.

- Mit számít a pálca?! Az csak a hatalom jelképe volt, de nem attól lesz valaki jó vezetője a Rendnek. Hanem attól, amit megtett. Az önfeláldozásától. Az igazságba vetett hitétől. Mindattól, amit a lelke mélyén érez. A maguk lelkében nem látok mást, csak ürességet, de azok, akik ma meghaltak itt, hittek a Rendben, egymásban, és a vezetőikben. Nem magukról beszélek, hanem Cornelius és Zach Jade-ről, akik mindent feláldoztak a maguk nyavalyás életéért! – Patrick hajába szél borzolt, szikrák pattogtak körülötte, a nyakán, arcán, kezén életre keltek a jelek, pontos másai a jogar mintáinak. A tanácstagok elhűlten, dermedten bámultak rá. – Az életüket adták volna értünk, míg maguk egy biztonságos szoba mélyén mosták kezeiket! A mágiájukkal fizették meg az életünk árát! – Megremegett a föld, szemerkélni kezdett az eső. – Maguk pedig azt hányják a szemükre, hogy megsemmisült az a nyavalyás pálca! A pálca, amelyhez nem kötődik más, csak vér és hatalomvágy… - Patrick felemelte a kezét, a tenyerén szikrázó energia lassan alakot öltött. A tanácstagok egy emberként hördültek fel. – Semmi nem semmisül meg, csak átformálódik – mondta, és megvetően végigmérte a tanácstagokat. – Zach nem is olyan rég úgy fogalmazott, hogy új szelek fújnak. A változást hozzák magukkal. Kicsit korábban jött el, mint maguk számítottak rá, de a sors ezt az utat szánta nekünk. – Az eső lecsorgott az arcán, könnyként folyt végig a bőrén. Lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett, és hessegető mozdulatot tett a kezével. Az eső elállt, mintha elvágták volna, s nem maradt utána más, csak a friss, tiszta illat, amely hűs levegőként járta át mindenki tüdejét. A tanácstagokra ügyet sem vetve, lesétált a lépcsőn. Egyenesen Cornelius felé tartott. Egy lépésnyire megállt előtte. – Én, Patrick O’Slaughly, a Bal Sagoth Rend Biztonsági Erőinek parancsnoka ezennel hűséget esküszöm neked, Cornelius Jade. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy hűen szolgállak.

- Patrick, nem vagyok Nagymester – ingatta a fejét Cornelius értetlenül.

- Lehet, hogy a támadás miatt nem tudták befejezni a ceremóniát, és a Hatalom pálcája már nincs itt, de ez nem jelenti azt, hogy mi nem választhatunk meg. Bebizonyítottad, hogy te vagy a legméltóbb a Rend vezetésére. – A körülöttük állók egyhangúan bólogatni kezdtek.

- Már nem vagyok Bal Sagoth, hiszen nincs erőm.

Patrick a férfi arcát fürkészte.

- A jelek a bőrödbe égtek. A halálodig Bal Sagoth leszel, Cornelius Jade, még ha nem is tudsz mágiát használni. És miért nem változtathatnánk a divatjamúlt törvényeken? – kérdezte erős hangon. – Ki lenne alkalmasabb a Rend vezetésére, mint egy olyan Bal Sagoth, aki feladta értünk az erejét?!

Cornelius tanácstalanul Zachre pillantott. A férfi lassan elmosolyodott.

- Fogadd el, mire vársz?! Te vagy a legméltóbb, hogy vezess minket! Vidd véghez a terveidet! Váltsd valóra az álmaidat! Tegyél róla, hogy a maihoz hasonló szörnyűség ne történhessen meg még egyszer! Legyél az a Nagymester, aki hirdeti, hogy a szeretet mindenek felett való… - A férfi mellkasára tette a kezét. – Adj nekünk reményt, Cornelius, és hitet, hogy az emberekből még nem halt ki a szeretet, a megértés, az igazság, és a többi jó érzés.

Cornelius hosszan belenézett mindenki szemébe, majd lassan bólintott.

- Legyen. Én, Cornelius Jade, esküszöm Rád – érintette meg Zach arcát –, hogy hű maradok a Rendhez, az eskümhöz, de legfőképp hozzátok. Egy vezetőt ugyanis nem a Hatalom pálcája tesz jó vezetővé, hanem azok az emberek, akik hisznek benne, tisztelik és szeretik.

Patrick térdre ereszkedett, majd így tett a téren minden Bal Sagoth, még az is, aki alig tudott lábra állni sérülésétől. Zach Cornelius mellkasára hajtotta a fejét.

- Igaz, hogy elvesztettük lényünket adó mágiánkat, de kaptunk helyette valami ezerszer fontosabbat – mondta halkan, de az elcsendesedő téren mindenki hallotta a szavait. – A mágia nem adhat segítő jobbot, megértést, kedvességet, barátot. Olyan emberek tiszteletét és szeretetét, mint a tiétek. Erre csak az ember képes. Köszönjük!

Némán tisztelgett mindenki, aki mellett elhaladva elhagyták a teret. A Nap néha felhők mögé bújt, de azok, akik túlélték a támadást, új reménnyel tekintettek a másnapra.

            Zach csendes léptekkel ment át a dolgozószobába, amikor Corneliust nem találta maga mellett. Már egy hónap is eltelt a támadás óta. A holtakat eltemették, a sebesültek lassan felépültek sérüléseikből, a tér is kezdte visszanyerni régi szépségét.

- Megint nem tudsz aludni? – kérdezte, ahogy nekidőlt az ajtófélfának.

Cornelius az ablak előtt állt, az éjszakai város fényeit bámulta.

- Sajnálom. Sok minden jár a fejemben.

- Izgulsz, igaz?

A férfi zsebre dugta a kezét, és feléje pillantott.

- Nem tudlak megtéveszteni.

- Nem. Túl jól ismerlek. – Zach odasétált hozzá, belekarolt. – Holnaptól hivatalosan is te leszel a Rend vezetője.

- Egy kicsit félek, hogy megint valami rossz történik.

- Zártkörű szertartás lesz, amiről alig páran tudnak. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Tudom, hogy az előzőnél is ezt mondtam, de hinnünk kell abban, hogy a sors ezt az utat jelölte ki a számodra.

- Előkészítettem a beszédemet. Átolvasnád?

- Szívesen. – Zach elvette az asztalról a kinyomtatott papírlapot. Elolvasta. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán inkább egyetlen mozdulattal kettétépte.

Cornelius felvonta a szemöldökét.

- Ezek szerint pocsék lett.

- Ne a Tanácsnak és másoknak akarj megfelelni, drágám! Ezek nem a te szavaid, nem a te gondolataid és érzéseid. Mondd azt, amit idebenn érzel – paskolta meg a férfi mellkasát. – Annál igazabb esküt nem tehetsz.

Cornelius megfogta a kezét, és annál fogva magához vonta. Megégett kezét kevesebbet használta, a hegek kitörölhetetlenül a fejébe vésték, mi is történt a téren. Zach hozzábújt. Némán bámultak ki az éjszakába.

- Néha olyan nehéz, hogy nincs erőm, amihez támaszul nyúlhatnék – vallotta a férfi.

- Tudom, de el kell fogadnunk a helyzetet. Nem tehetünk semmit ellene.

Cornelius megsimogatta Zach haját.

- Ezerszer rosszabb lenne, ha nem lennél itt mellettem. A te szerelmed az egyetlen, amely vigaszul szolgál, és amely erőt ad. Mit nekem hatalom?! Elég, ha velem vagy.

- Jaj, Cornelius! – Zach szorosan átölelte. – Nagyon szeretlek!

- Én is téged. Mindennél jobban. – Puszit nyomott a férfi szájára.

A gyengéd csókok lassan elmélyültek, Cornelius Zach hajába fúrta az ujjait, a vágy elsötétítette a tekintetüket. Lassú tánccal elindultak a hálószoba felé, gerincük mentén végighullámzott a kéj első hulláma. Zihálva rogytak az ágyra, és miközben Cornelius a férfi ingét rángatta, és csókokkal borította jelekkel teli bőrét, Zach a lepedőbe markolt.

- Ne hagyd abba! – mormolta, amikor a férfi váratlanul felemelkedett.

Cornelius odahajolt hozzá, két tenyere közé fogta az arcát.

- Gyere hozzám!

- Mi?

- Gyere hozzám! Holnap! Kérlek!

- Megbeszéltük, hogy ezt elhalasszuk…

- Tudom, de… szeretlek! – A férfi a szavakat keresgélte, Zach szíve pedig olyan vadul vert, hogy úgy érezte, kiugrik a helyéről. – Annyira szeretlek, hogy az már fáj! Nélküled semmi vagyok! Csak egy üres test lélek nélkül. Azt akarom, hogy hozzám tartozz!

- Hozzád tartozom! – Zach a könnyeit nyelte. – Szeretlek!

- Gyere hozzám! Zach, kérlek!

- Igen! Igen! – Zach elsírta magát, és Cornelius szemébe is könnyek gyűltek, amelyek aztán kicsordultak, és végigfolytak fekete jelekkel teli arcán. Az ajkuk mohón talált egymásra, könnyeiket felszárította a vágy heve, és ahogy csókolták, érintették a másik bőrét, úgy érezték, mintha a lelkük is összekapcsolódna. Zihálva forrtak össze, az ujjaik összefonódtak, és egyedül voltak az egész világegyetemben, tökéletes egésszé olvadva össze, ahol nem létezett gyűlölet, harag, irigység, hataloméhség, csak egyetlen érzelem, amely kettejükből táplálkozott: a szerelem.

Másnap reggel izgatottan bámultak egymásra. Zach huncut mosollyal addig piszkálta a férfit, míg az felpattanva körbe nem kergette a szobában. Amikor Cornelius utolérte, és maga felé perdítette, felkacagott.

- Ideje lenne készülődni! – lehelte a férfi ajkára, amikor Cornelius megcsókolta.

Lezuhanyoztak, felöltöztek. Már készen voltak, amikor Andy bekopogott hozzájuk, hogy indulni kell. Egymás kezét fogva haladtak végig a folyosón. A kis tanácsteremben tartották meg a ceremóniát, Zach tiszteletbeli Őrzőként a kijelölt helyére akart menni, amikor kinyílt előttük az ajtó, de Cornelius nem engedte el a kezét.

- Mit csinálsz?

Cornelius visszahúzta maga mellé.

- Együtt megyünk.

- De…

A férfi a terem közepén álló tanácstagokat nézte, és megkeményedtek a vonásai.

- A mai nappal új korszak kezdődik az életünkben. Mindenkiében, aki a Rendhez tartozik. Elegem van a divatjamúlt szabályokból, amelyek megkötik a kezem! – Azon kevesek, akik részt vehettek a szertartáson, most kíváncsian hátrafordultak, hogy lássák, mi tartja fel őket. – Nem azért leszek Nagymester, hogy szolga legyek, hanem azért, hogy uralkodjak. Nem a hatalom vágya munkál bennem, hanem hogy a jót szolgáljam. De ez nem megy egyedül. Nélküled talán én is olyan lennék, mint Abbott. Ha nem szeretek beléd, és általad nem ismerem meg, milyen őszintén szeretni, talán én is gonosszá váltam volna. Féltem szeretni, amíg te meg nem tanítottad, hogy szeretni nem gyengeség, és nem fáj, ha kimutatjuk az érzéseinket. Ezt a tanítást akarom továbbadni Nagymesterként, de nélküled nem megy, mert te vagy az, akit szeretek. Azt akarom, hogy ott legyél mellettem, most a ceremónián, és mindig, akárhová is vet a sors, akármilyen utat is jelöl ki nekem, hogy soha ne felejtsem el, mit jelent szeretni.

Zach meghatottan állt, majd felemelte a kezében tartott maszkot. Hosszan bámulta, majd ledobta a földre, és rátaposott, olyan erővel, hogy darabokra tört. Leakasztotta a nyakából a köpenyét, így csak egyszerű fekete ruhája maradt rajta, s a bőrén tekergőző jelek. Mit sem törődött azzal, hogy mindenki döbbenten bámulja őket, Corneliusra mosolygott.

- Mindig melletted leszek, akármerre is mész. Én leszek az árnyék, amely mögötted jár, s én leszek a Nap, mely utat mutat. A szeretet útját. – Odahajolt a férfihoz, és az ajkára lehelte: - Hogy soha ne felejtsük el, mit jelent szeretni…

Cornelius félredobta a maszkját, és leoldotta a köpenyét. Egyszerre fordultak a terem felé, és egymás kezét fogva indultak el a vérvörös szőnyegen, jeléül annak, hogy ettől a naptól fogva új időszak kezdődik a Rend életében.

Megszegtek egy sereg régi szabályt, de ez mit sem érdekelte őket. Ezen a napon a Rendnek új Nagymestere lesz, ők pedig végre mindenki előtt kinyilvánítják egymás iránt érzett szerelmüket, amely mágia nélkül is olyan erőt adott nekik, amit csak az érthet és tudhat, aki azt is tudja, mit jelent őszintén, igazul, és önfeláldozóan szeretni…

Vége