Nyíló cseresznyevirágok

            Az iroda szokás szerint zsongott, amikor Masami beért. Mindenkire rámosolygott, miközben levette a kabátját.

- Jó reggelt!

- Fáradtnak látszol – mérte végig Sei, a kollégája, aki egyben a mentorának is számított.

- Anya nem érezte jól magát az éjszaka – vont vállat könnyedén, mintha semmiség lenne az egész. Már nyúlt is az asztalán felhalmozott iratok után. – Ezeket másoljam le?

- Igen, ha megkérhetlek rá.

- Természetesen. Azonnal jövök – biccentett Masami, és elsietett. A kis helyiség, ahol másolni és nyomtatni szoktak, kivételesen üres volt. Fáradtan felsóhajtott. Miközben arra várt, hogy a gép bekapcsoljon, kiegyengette fájó hátát. Összerezzent, amikor meglátta, hogy Sei ott áll az ajtóban, és komoly tekintettel őt figyeli. – Segíthetek valamiben, amíg ezeket másolja a gép?

- Nem, csak beszélni szeretnék veled. Jól érzed magad? – dőlt neki az ajtófélfának a férfi.

- Igen, köszönöm. Miért?

- Mert olyan sápadt vagy, mint a fal, és vörös a szemed.

- Oh! – kapott az arcához Masami zavartan. – Észre sem vettem…

- Tudom – sóhajtott fel Sei. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de… Nem tudok segíteni valamiben?

Masami eddigi műmosolya elhalványult. Félrekapta a pillantását.

- Köszönöm, igazán kedves vagy, de neked is ott van a családod, akikről gondoskodnod kell. Anya és a húgom az én saját problémám. De hálás vagyok az aggódásodért – hajolt meg. Ahogy felegyenesedett, megfordult körülötte a világ. Sei utána nyúlt, de addigra már visszanyerte az egyensúlyát, és újra mosolygott. – Semmi baj. Jól vagyok – ismételte meg.

Sei elhúzta a száját.

- Bárcsak el is hinném… - morogta, majd sarkon fordult, és magára hagyta.

Masami visszafordult a fénymásoló felé. A torkát sírás kaparta. Rettentően szerencsétlennek, fáradtnak és boldogtalannak érezte magát. Huszonhat éves volt, s amíg meg nem kapta ezt az állást egy évvel ezelőtt, alkalmi munkákból igyekezett megélni és támogatni a családját. Boldog volt, amikor felvették a céghez, és olyan szerencséje volt, hogy Sei, a csoportvezető helyettese vette a szárnyai alá, aki nemcsak a mentora, hanem a barátja is lett.

Mire helyrezökkent volna az élete, és külön költözhetett volna a családjától, minden elromlott. Kiderült, hogy a szüleinek tetemes adóssága van egy kis hitelintézet felé, és már az otthonuk elvesztésével fenyegették őket. Nem tehetett mást, hozzányúlt a tartalékaihoz, és minden követ megmozgatott, hogy engedjék a részletfizetést. A részlet azonban még mindig elvitte a fele fizetését. Ám mit tehetett volna? A kishúga megérdemelt egy gondtalan gyerekkort, így igyekezett levenni a gondot az anyja válláról. Apja a legtöbb időt a barátaival töltötte, alig volt otthon, rá nem számíthattak.

Még túl sem voltak a válságon, amikor az anyja megbetegedett. Először azt hitték, csak egy kis megfázás. Ám egyre rosszabbul lett, egy idő után dolgozni sem tudott. Mire elment az orvoshoz, már több kilót leadott, és állandó köhögés erőltette. A folt a tüdején halálra rémisztette mindannyiukat. Sorban jöttek a vizsgálatok, mire kiderült, mi a baj. A rosszindulatú daganat megtámadta az anyja tüdejét, és bár nem volt áttét, még mindig azzal fenyegette az asszonyt, hogy elburjánzik a testében.

Masami volt mindig is az optimista a családban. Ő volt az, aki akkor is mosolygott, amikor senki másnak nem volt hozzá kedve. Ő volt, aki felvidította a családot, ha a gondok túl soknak bizonyultak. Sokszor ott hagyhatta volna az otthonát, de kötötte a kötelességtudat a szülei iránt, akik nevelték és taníttatták, és a szeretet a húga felé. Ezúttal is ő volt az, aki bátorította az anyját, és vigasztalta a húgát. Amikor az anyja kórházban volt, majd onnan hazatérve képtelen volt felkelni is, ellátta a háztartást, tanult a húgával, gondoskodott az anyjáról. Mindezt sokszor napi tíz óra munka után. S mellé nem egyszer bevállalt még némi plusz munkát is, gépelést, diákoknak felkészítést humán tárgyakból, hogy kihúzzák a hónap végéig. S most, az ötödik hónap vége felé kezdte azt érezni, hogy fogy az ereje. Teljesen kimerült, szinte állandóan fájt a feje, nem vágyott másra, csakhogy végre átaludhasson huszonnégy órát anélkül, hogy bárki is zavarná. S ilyenkor mindig elszégyellte magát, hogyan is lehet ennyire önző, miközben az anyja az életéért küzd a nap minden percében.

- Oh, Ogawara-san! - Erizawa Miyu, aki az ő osztályán dolgozott, megtorpant egy halom papírral a kezében. – Nem tudtam, hogy itt vagy.

- Mindjárt végzek. – Masami elpirult, és igyekezett nem kapkodni, nehogy kiderüljön, hogy elkalandoztak a gondolatai. – Segíthetek? – intett a köteg felé, amit a lány lepakolt a pultra.

- Köszönöm, igazán kedves vagy. – Most Miyu volt az, aki elpirult, még a füle is elvörösödött. – Hogy telt a tegnap estéd?

- Jól. A tiéd?

- A barátnőmmel elmentünk moziba. Egyszer te is eljöhetnél velünk. Elhozhatnád a barátnődet is.

Masami tudta, mire megy ki a játék. Engedelmesen felelt.

- Nincs barátnőm.

- Tényleg? – Miyu elfordult, de így is látszott, hogy elégedett mosoly villant fel az arcán. – Nem értem, miért. Helyes, okos fiú vagy.

- Köszönöm, de a munkám most fontosabb. – Masami épp folytatni akarta, amikor Sei jelent meg a küszöbön. – Igen?

- Szükségem lenne rád. Erizawa-san, be tudnád fejezni egyedül?

- Igen, uram.

Masami felmarkolta a kész iratokat, és Sei után sietett. Felvette lépéseinek ütemét.

- Valami baj van?

- Igen. Most jöttem rá, hogy ma van a házassági évfordulónk a feleségemmel.

Masami úgy torpant meg, mintha falnak ütközött volna. Az ajkába harapott, nehogy elkáromkodja magát, ami sajnos az utóbbi időben egyre sűrűbben előfordult.

- És miért kellek én?

- Szerinted mit vegyek neki?

Masami a homlokát ráncolta.

- Pontosan tudod, hogy nekem nem igazán voltak kapcsolataim. Nem tudok neked segíteni.

- De mire vágynál, ha lenne valakid?

Masami elvörösödött.

- Igazán szemét vagy! – tört ki belőle a düh. Lehajtotta a fejét, és igyekezett kipislogni a szeméből a váratlanul odagyűlő könnyeket. – Tudod, hogy nincs senkim már évek óta, aki igazán számított volna. – Magához szorította az iratokat, mit sem érdekelte, hogy összegyűri őket. – Gonosz vagy, hogy ilyet kérdezel, amikor…

- A csudába! – Sei megragadta a karját, és bevonszolta az üres tárgyalóba. – Ülj le! Ezeket add ide! – dobta a papírokat az asztalra, majd leguggolt a férfi elé. – Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. Csak… jelen pillanatban te vagy a legjobb barátom, és ilyenkor ki mást kérdezne meg az ember, ha nem a barátját?

Masami zavarba jött.

- Bocsáss meg! Igazán megtisztelő, hogy hozzám fordultál. Csupán… néha arra vágyom, bárcsak nekem is lenne valakim. Igaz, nem lenne rá időm, de azért jó lenne, ha lenne valaki, aki…

- Aki? – Sei megértő tekintete láttán Masami nem érezte annyira kínosan magát.

- Aki megölel, amikor hullafáradtan hazaérek munkából, és… és aki azt mondja, nincs semmi baj… - Masami nagyot nyelt, nehogy elsírja magát. – Olyan kimerültnek érzem magam, Sei – suttogta. – Türelmetlen vagyok magammal és másokkal szemben is. Néha azon kapom magam, hogy legszívesebben törnék-zúznék, sírnék-toporzékolnék. Ez… nem én vagyok. A tükörbe nézve egy öregember néz vissza rám, és már nem vagyok olyan energikus sem, mint régebben. És ilyenkor… olyan jó lenne, ha lenne valakim, aki mellett visszatalálhatnék önmagamhoz. Érted?

Sei megértően bólintott. Felállt, és felhúzta a férfit is, majd gyengéden megölelte. Masami megdermedt, nem tudta, mit kellene tennie.

- Azért, mert a mindennapok gondjai nyomják a válladat, nem hiszem, hogy elvesztetted volna önmagad, barátom – mondta halkan Sei. Eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Még mindig az az őszinte, kedves fiú vagy, akit megismertem egy évvel ezelőtt. Aki támogatott, amikor a válást fontolgattuk a feleségemmel, és a barátságával átsegített a válságon. Neked köszönhetem, hogy nem követtem el életem legnagyobb hibáját. Éppen ezért… azt mondom, hogy ne add fel a reményt. Ne add fel! – szorította meg a vállát. – Az a valaki, akire vársz, eljön majd egyszer, amikor készen állsz rá. Csak légy türelemmel, és higgy! Higgy abban, hogy minden okkal történik, és te minden nappal egyre erősebb leszel. És ne utasítsd vissza a barátaid segítő kezét… - lágyult meg a tekintete. – Az a barátok dolga, hogy segítsenek, ahogy talán nekik is szükségük lesz egyszer a te segítségedre. Rendben?

Masami érezte, hogy az arcán végiggördülnek a könnycseppek. Bólintott, de megszólalni képtelen volt. Sei tapintatosan magára akarta hagyni, és már az ajtónál járt, amikor megjött a hangja.

- Mondd el neki, mennyire szereted. Vegyél neki egy csokor rózsát, és mondd el, milyen fontos neked, és mennyire üres lenne az életed nélküle. Szeresd azzal a vággyal, ami benned ég iránta. Ez lesz neki a legtökéletesebb ajándék, amit adhatsz.

Sei döbbenten nézett rá, majd mosolyogva kiment. Az ajtót csendesen behúzta maga mögött, és Masami visszarogyott a székre. Annyira irigyelte a férfit, hogy megtalálta a boldogságot valaki mellett, hogy keserű ízt érzett tőle a szájában. Aztán eszébe jutottak Sei szavai. Hátradőlt a széken. A vágyódás még ott volt a mellkasában, de már kevésbé sajgott, mint addig. Sei-nek igaza volt, majd alakul minden. Most az a dolga, hogy segítse a családját, és helyt álljon a munkahelyén. Ki kell bírnia.

 

            Miyu már a liftnél állt, amikor ő odaért.

- Te is ebédelni mész? – ragyogott fel a lány arca.

- Igen. Kiülök a parkba.

- Oh… - Miyu arcán csalódás futott át. – Azt hittem, eljössz velünk, és beülünk valahová. A többiek lent várnak az előcsarnokban.

- Hoztam ebédet, és jólesik kicsit üldögélni a parkban. Most nyílik a cseresznyevirág… - Masami elmosolyodott. Nehéz hetek álltak a háta mögött. Két projektben is részt vett, sokszor ellátta otthon a családot, és visszajött dolgozni. A háta most már állandóan sajgott, és az étvágya is megromlott. Ennek ellenére őrizte a látszatot, hogy minden rendben van. Az apja egyszer azt mondta, hogy túl büszke, és talán igaza is volt. Sei azóta is számtalanszor felajánlotta a segítségét, ő pedig mindannyiszor visszautasította. Nem adhatja fel, mert ha ő feladja, akkor az anyja is, akiben már csak ő tartja a lelket. Az ő hite volt, amiből a családja táplálkozott, és bár minden nap egyre nehezebb volt a helytállás, még nem adta fel.

- Sajnálom. Biztos nem tartasz velünk?

- Igen, köszönöm. – Masami az irodától alig pár percnyire levő park felé vette az irányt, amely szinte oázis volt a nagyváros közepén. Patakok csörgedeztek, felettük hidak íveltek át, a forgalom zaját fák szűrték meg. A levegőben a tavasz illata áradt, halványrózsaszín szirmokat sodort a könnyű szellő. Az összes padon ült valaki, így tovább sétált. Nem is olyan rég fedezte fel a keskeny ösvényt két összehajló bokor között. Lehajolva átbújt közöttük, és elmosolyodott, amikor egy erősebb széllökés ezernyi virágszirmot sodort az arcába.

- Gyönyörű, igaz? – A halk hang hallatán a pad felé fordult, amelyen üldögélni szokott. Egy férfi ült a helyén, a pillantása követte a szétszóródó szirmokat. Csontos arcán halovány mosoly játszott.

- Igen. Elnézést, hogy megzavartam.

- Nem zavarsz. Gyere csak! – húzódott arrébb. – Itt szoktál ebédelni?

- Igen. Pár napja véletlenül fedeztem fel ezt a helyet. Nem szeretném zavarni… - tétovázott Masami, de a férfi felnevetett.

- Elférünk itt ketten is…

Végül Masami leült mellé. Megkínálta szerény ebédjéből a férfit is, ám ő köszönettel visszautasította. Félig lehunyt szemmel bámulta a zárt kis világot, amely körülvette őket. Láthatóan lélekben teljesen máshol járt. Amikor Masami menni készült, ő is az órájára pillantott.

- Nekem is mennem kell – sóhajtotta. – Az öcsém mérges lesz, ha elkésem a találkozónkról.

- Én arra megyek – intett tétován Masami, maga sem tudva miért. Talán azért, mert a férfi annyira… távolinak tűnt.

- Akkor mehetünk együtt.

Szótlanul ballagtak egymás mellett. Masami kicsit zavarban érezte magát, de aztán egyre természetesebben lépkedett a férfi lépteinek ütemét felvéve. Valamiért úgy érezte, mosolyt kell csalnia az idegen arcára, akinek homlokát gondok felhőzték.

- Gyakran jár ide? Még soha nem láttam erre – mondta, miközben az ebédes dobozát lóbálta.

- Külföldön éltem az utóbbi években.

- Értem. Gondolom, hiányzott az otthona.

A férfi fürkésző pillantást vetett rá.

- Egy kicsit – mondta, és lassított, hogy Masami-nak ne kelljen rohannia mellette. – New York szép hely, de teljesen más világ.

- New Yorkban élt? – csillant fel Masami szeme. – Egyszer én is szeretnék elmenni oda. Pár napot szívesen eltöltenék ott.

- Neked van igazad. Soha ne hagyd el az otthonod egy idegen világért, akármilyen csábító is.

- Megbánta, hogy elment innen?

A férfi zsebre dugta a kezét, és bólintott.

- Egyrészről igen, másrészről nem.

Kiértek az utcára. A forgalom szokás szerint hangos volt, és a zebránál többen várakoztak.

- Nekem itt át kell mennem – mondta félénken Masami.

- Én felhívom az öcsémet, merre van. Örülök, hogy találkoztunk.

- Én is. Remélem, még összefutunk. Szívesen hallanék New Yorkról. Szép napot! – hajolt meg Masami udvariasan, majd rohanni kezdett a zebra felé, ahol éppen ekkor váltott zöldre a lámpa, és a gyalogosok nekiindultak. A lámpa már villogott, amikor rálépett az úttestre, de még mindig neki volt elsőbbsége. A kocsisorból kivágódó türelmetlen autóst túl későn észlelte. Aztán már csak egy lökést érzett a hátán, a földre zuhant, a doboza messzire gurult, szinte pattogott a kövön. Mögötte hangos kiáltás, fékcsikorgás, majd egy test tompa puffanása hallatszott. A világ legszörnyűbb hangja volt; a test tompa puffanása, ahogy földet ért a betonon…

Mit sem törődve lehorzsolt kezével, négykézlábra állt, és megfordult. A férfi rongybabaként hevert az úttesten. Vér sötétítette a betont a feje körül, a szeme valahová a távolba meredt, a teste furcsán kicsavarodva feküdt. A mobilja összetörve hevert mellette, ujjai úgy görbültek, mintha még mindig fogták volna. Többen sikoltoztak, kiabáltak. Masami képtelen volt moccanni, aztán lassan mégis mászni kezdett a férfi felé. Remegő kézzel megérintette a csuklóját. A szeme sarkából mozgást észlelt. Felpillantott. Vékony férfi állt meg mellettük. Zihálva kapkodta a levegőt, látszott, hogy rohant. Az arcán rémület, fájdalom, sokk. A kezében még ott tartotta a mobilját. A tekintetük összekapcsolódott.

- Sajnálom – suttogta Masami. A bűntudat, a részvét összeszorította a torkát. – Sajnálom – ismételte meg hangosabban, a könnyektől elmosódott előtte a világ, a férfi arca. – Sajnálom – tört fel belőle a zokogás.

Könnyű kezek érintését érezte a vállán, de eltaszította magától. A fülére szorította a kezét. Csak ismételte a szót – jól tudva –, hogy nem tudja kifejezni az érzést, amely abroncsba fonta a mellkasát. Összegörnyedt. Olyan volt, mintha minden egyszerre zúdult volna rá. Képtelen volt abbahagyni a sírást, a férfi mosolya ott volt előtte, ahogy a távolba réved, és most halott volt… Érte halt meg. Valaki beszélt hozzá, megérintette a csuklóját, de ő kétségbeesetten hadakozott ellene – nem akarta hallani a világot. Senkit sem. Fájdalmas kiabálás szűrődött át mégis a tudatán, s mielőtt ájultan az ismeretlen karok közé hanyatlott volna, rádöbbent, hogy ő maga kiált…

 

            Az apró, fémes zajok kezdték el először zavarni. Távoliak voltak, de mégis áttörték a köd fátylát. Lehunyt szeme mögül is érzékelte a fényt, amely bántó volt, amikor hunyorogva kinyitotta a szemét. A vékony alak viszont felfogta a fényesség egy részét. Masami azon töprengett, hol látta már? Egyáltalán hol van?

- Ne ijedj meg! Kórházban vagy – lépett közelebb a férfi. Beesett arcán kimerültség és gyász látszott. – Emlékszel, mi történt?

Masami agyába szinte villámként hasított a felismerés. Rémült kiáltással felült, kis híján lezuhant az ágyról. A férfi az utolsó pillanatban nyúlt érte, és elkapta.

- Semmi baj – mondta, és gyengéden visszafektette.

- Meghalt, ugye? – ragadta meg a csuklóját Masami.

A férfi nagyot nyelt, és bólintott.

- Igen.

- Annyira sajnálom. Későn vettem észre az autót, nem tudtam elugrani előle. Csak a lökést éreztem a hátamon, és utána… - Elakadt a szava. – Maga az öccse, igaz?

- Ismerted őt? – A férfi arcán meglepetés suhant át.

- Előtte ismerkedtünk meg. Még a nevét sem tudom…

- Hyato Genichi – válaszolta rekedten a férfi, majd odahúzott egy széket az ágy mellé, és leült. – Engem Hyato Isei-nek hívnak.

- Az én nevem Ogawara Masami.

- Tudom. A mentősök megtalálták a zsebedben az irataid, és megmondták, mielőtt behoztak volna a kórházba.

- Oh, értem. – Masami bekötözött kezét bámulta, lehorzsolt tenyerét és ujjait gondosan körbetekerték kötszerrel. – Nagyon sajnálom. Én… nem akartam, hogy ez történjen. Nem érdemlem meg, hogy… - szorult el megint a torka.

A férfi szótlanul bámulta egy ideig, aztán finoman megérintette a csuklóját.

- Nem a te hibád. A bátyám döntött úgy, hogy megment téged. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor a sofőr legyen az, aki a kocsit vezette.

- Magával akart találkozni – mondta Masami megtörten. – Örült, hogy végre itthon van.

A férfi arca megrándult.

- Csak futólag találkoztunk, amikor hazaérkezett, mert nekem el kellett utaznom. Ma délelőtt értem haza, úgy volt, hogy a kedvenc éttermében ebédelünk. Felhívott, kérdezte, merre vagyok, mert ő most hagyta el a parkot, amikor felkiáltott… Aztán már csak a csattanást hallottam… és hiába rohantam, ő már… - mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. – már mindketten a földön feküdtetek, többen kiabáltak, káosz volt, és te egyre csak ismételgetted, hogy sajnálod… A bátyám pedig halott volt. Soha nem bocsátom meg magamnak, amiért elmentem arra a megbeszélésre, hogy a munkám fontosabb volt, mint ő… - szorult ökölbe a keze.

Masami-nak erről eszébe jutott a családja. Ijedten kereste az órát.

- Mióta vagyok itt? Mennyi az idő?

- Nyugodj meg! Este nyolc óra múlott.

Masami a halántékára szorította az ujjait.

- Értesítette valaki a főnökömet és az anyámat? Hol a mobilom? Haza kell mennem!

- Nyugodj meg! Hallod, nyugodj meg?! – ragadta meg a vállát a férfi. – A főnököd nemrég ment el, azt üzeni, ne aggódj, ő majd gondoskodik a családodról. Inkább próbálj meg pihenni.

- Nem, haza kell mennem! Nem várhatom el, hogy Sei viselje gondját a családomnak! – Masami lelökte magáról a takarót, hogy felkeljen, de a férfi elkapta a kezét.

- Teljesen kiborultál, nyugtatókat kellett beadni neked. Szerinted ilyen állapotban mennyit tudsz segíteni otthon?!   

- Nem érdekel, haza kell mennem! – lökte félre a kezét Masami kétségbeesetten. – Anyám beteg, és a húgom meg fog ijedni, ha nem megyek haza.

- Oh, a pokolba! – A férfi egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét, majd felállt. – Maradj itt, amíg kerítek egy orvost, aki engedélyezheti, hogy hazamenj, rendben?!

Masami azonnal felült, miest a férfi kilépett az ajtón. Megszédült, amikor meztelen talpa a hideg csempét érintette, de elszántan tovább lépkedett a beépített szekrényhez, amiben a ruháit sejtette. Már félig felöltözött, amikor Hyato-san visszatért egy orvossal. Tíz perc után viszont kénytelenek voltak belátni, hogy Masami akkor is el fog indulni haza, ha alig áll a lábán.

- Hazaviszlek – mondta Hyato-san halk, beletörődő sóhajjal, így félórával később már a kocsiban ültek, és Masami a házuk felé irányítgatta a férfit.

- Ez Sei kocsija – mondta halkan, amikor megálltak a ház előtt.

- Felkísérlek.

- Nem szükséges, Hyato-san. Így is sokat segített, pedig…

- Menjünk! – vágott a szavába a férfi, és kiszállt az autóból. Nem érintette meg Masami-t, de szemmel tartotta, ahogy befelé indultak. Alig lépték át a ház küszöbét, egy kislány robbant ki az előszobába, és Masami nyakába ugrott.

- Tudtam, hogy hazajössz! – kiáltotta diadalmasan.

- Most nem bírlak tartani, kicsim – tette le a földre óvatosan a férfi.

A mögötte álló Hyato-san figyelmét nem kerülte el, hogy megváltozott a hangsúlya. Úgy beszél vele, mintha az apja lenne, nem a bátyja, villant át a fején.

- Sei-san hozott vacsorát – mosolygott a kislány, majd kíváncsi pillantást vetett az idegenre. – Ő ki, nii-san?

- Ne légy udvariatlan, kicsim. Hyato-san segített nekem ma, és ő hozott haza. Köszönj szépen!

- Jó napot kívánok! Ogawara Yukina a nevem. – A kislány ragyogó mosolyt villantott a férfira. – Köszönöm, hogy gondoskodott a bátyámról.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Hyato Isei-nek hívnak.

- Masami… - Sei szemrehányó tekintettel lépett ki a folyosóra. – Mit keresel itthon? A kórházban lenne a helyed.

- Jól vagyok. Hyato-san volt olyan kedves, és hazahozott. Anya hogy van?

- Akina vele van, ne aggódj. Akina a feleségem – magyarázta Hyato-sannak Sei, majd félreállt, hogy be tudjanak lépni a nappaliba. – Hoztunk vacsorát, és reggel én viszem iskolába Yukinát.

- Nem szükséges, majd én elkísérem, ahogy szoktam.

- Pihenned kellene.

- Jól vagyok.

- Koguchi-sannak igaza van – szólt közbe Hyato-san halkan, mire Yukina a homlokát ráncolta.

- Az kicsoda?

- Én – mosolyodott el Sei, és megsimogatta a kislány haját. – Nem néznéd meg anyukádékat?

Hátha szükségük van valamire.

- Rendben. – A kislány elugrándozott.

Sei arcáról azonnal lehervadt a mosoly.

- Ne légy meggondolatlan! Mi a csudáért nem vagy képes szót fogadni?! Pihenésre van szükséged!

- Jól vagyok, Sei. Anyának és Yukinának szüksége van rám.

- Miért nem fogadod el a segítségemet?!

- Mert így is többet támaszkodom rád, mint kellene! – válaszolta élesebben Masami, mint szerette volna, így gyengédebben folytatta. – Van saját életed, feleséged. Ne aggódj ennyit értem!

- A barátom vagy…

- Tudom, és köszönöm, de… ez akkor is az én életem.

- Hogy lehetsz ennyire fafejű?! – mordult fel Sei dühösen, majd sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

- Csak jót akar neked – mondta Hyato-san csendesen.

- Tudom – felelte tompán Masami. A bűntudattól legszívesebben sírva fakadt volna. Majd éjszaka, ha végre egyedül lesz a szobája magányában…

- Az élet rövid, Masami… - A férfi hangja szomorú volt. – Nehéz és könnyű időszakok váltakoznak, és nekünk erőseknek kell maradnunk. De az soha nem gyengeség, ha elfogadjuk egy barát segítő kezét. Mert néha ahhoz még erősebbnek kell lennünk, hogy beismerjük, segítségre szorulunk.

Masami az ajkába harapott. Megfordult.

- Bűntudatom van, hogy kihasználom őt.

- Ha így lenne, elég jó barátod ahhoz, hogy elmondja neked, terhére vagy. De kétlem, hogy ez így van. Szerencsés vagy, amiért ilyen barátaid vannak. Ahelyett, hogy semmiségeken aggódsz, inkább adj hálát, mert másnak még ennyi sem jut…

- Most a bátyjáról beszél?

- Igen. Majd egyszer… miest készen állok rá, mesélek róla, ha meghallgatsz.

- Örülnék neki.

A férfi szemében fájdalom dúlt.

- Nem érezte magát értékesnek. Nem találta a helyét. Talán most megtalálta a békéjét…

Masami ekkor döbbent rá, hogy igaza van a férfinak. Valóban szerencsés. Mert akármilyen nehézségekkel is kell megküzdenie, még él az anyja, van egy kishúga. Viszont a férfi elvesztette a fivérét.

- A szüleinek…

- A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak egy balesetben. Csak mi voltunk egymásnak.

- Sajnálom. Annyira sajnálom. Bárcsak másképp történt volna…

- Mégis hogyan? – kérdezte szelíden a férfi. – Ha a bátyám életben marad, te meghalsz. És akkor ki gondoskodna az édesanyádról és a húgodról?

Masami lehajtotta a fejét, hogy a férfi ne láthassa a szemébe gyűlő könnyeket. Ám Hyato-san pontosan tudta, mi zajlik benne, mert odalépett hozzá, és átkarolta.

- Bárcsak én is tudnék sírni… - suttogta fájdalmas hangon.

Masami tétovázott, majd óvatosan megölelte. Zavarban volt, hiszen a férfi mégiscsak egy idegen volt, de… úgy érezte, a délben történtek összekapcsolták őket. Talán egy életre…

- Legalább ne itt ölelgesd a szeretődet! – csattant fel váratlanul az apja hangja.

Szétrebbentek, mint rajtakapott szerelmesek.

- Apa…

- Nem tűröm, hogy a házamban ilyesmit művelj! – támadt neki az apja kiabálva. – Máshol annak teszed szét a lábad, akinek akarod, de a húgodat nem taszítod a fertőbe!

Masami arca eltorzult.

- De persze az, hogy te így beszélsz, nem taszítja fertőbe! – sziszegte dühödten.

- Rohadt kis hímringyó vagy! Csak azért tűrlek meg itt, mert anyád ezt kérte tőlem!

- Nem inkább azért, mert fizetem a hiteletek, eltartalak titeket és gondoskodom rólatok?! Legalább ne áltasd magad! Nem vagyok hülye, még akkor sem, ha szerinted csak egy rohadt kis hímringyó vagyok!

Az apja felmordult, fenyegetően feléje indult. Masami felszegte az állát, nem ez lett volna az első, hogy az apja ellene fordul. Ám ezúttal Hyato-san gyorsabb volt, és elébe állt. Annak ellenére, hogy vékony volt, még így is erősebbnek tűnt, mint Masami apja.

- Eszébe se jusson! – szűrte a szavakat a fogai között.

- Mi folyik itt? – Sei ekkor robbant be, láthatóan készen arra, hogy megvédje a barátját.

Masami apja lenéző pillantással felhorkantott, és kivonult a nappaliból. Összerezzentek, ahogy becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

- Mi történt? Jól vagytok?

- Igen, minden rendben – bólintott színtelen hangon Masami. – Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket?

Sei aggodalmas homlokráncolással kihátrált, de Hyato-san biztos volt benne, hogy egyetlen hangosabb szó elég lenne, hogy Masami védelmére keljen. Kezdte irigyelni a férfit, amiért ilyen barátja van.

- Sajnálom az előbbit. Az apám elég nehéz természetű.

- Meleg vagy? – Hyato-san nem köntörfalazott, egyenesen rákérdezett.

- Igen. – Masami felszegett állal a férfi szemébe nézett, de abban nem látott semmi elutasítást, vagy olyan érzelmet, amiben néha részesítették. Mintha csak az időjárásról társalogtak volna.

- És… szerelmes vagy Koguchi-sanba?

Masami meglepetten pislogott.

- Nem! – rázta a fejét. – Dehogy! Ő nem… nem az esetem – pirult el. – Meg különben is… ő a barátom, a főnököm, akinek családja van.

- A kettő nem zárja ki egymást, de… elhiszem. – A férfi kis ideig habozott, majd megkérdezte. – Itt hagyhatlak egyedül? Megadom a számomat, ha apáddal valami probléma lenne.

- Megoldom, köszönöm.

- Igen, azt gondoltam. – Hyato-san arcán tovább mélyültek a ráncok, amelyeket a tragédia festett rá. – Tudom, hogy a történtekre emlékeztetlek, de megkereshetlek valamikor? Én nem vagyok olyan szerencsés, mint te, hogy beszélhetek valakivel. – Hirtelen megrázta a fejét, mintha az eszébe villant volna valami. – Nem, felejtsd el! Jobb lenne, ha elfelejtenéd, ami ma történt. Nem akarok a terhedre lenni.

- Nem! – Masami kinyújtotta a férfi felé a kezét, de gyorsan vissza is húzta. Bepólyált ujjai emlékeztették a férfira, aki meghalt érte. Megremegett az ajka. – Rettentően sajnálom, ami a bátyjával történt – suttogta. – Szívesen hallanék róla, ha… ha ezzel levehetek egy kevés terhet a válláról. Cserébe azért, hogy… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert nagyokat kellett nyelnie, nehogy elsírja magát.

Hyato-san hosszú pillanatig bámult rá, majd elsétált mellette. Futólag megérintette a vállát, de aztán már csak az ajtóból szólt vissza.

- Vigyázz magadra!

Masami szívesen utána kiáltott volna, de végül hagyta elmenni. Hagyta elsétálni, mert ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy megtegye azt a pár lépést, amivel áthidalhatta volna a kettejük közti távolságot, és könnyebbé tehette volna talán mindkettejük számára ezt a fájdalmas, bűntudattal teli pillanatot…

 

            A Nap úgy ragyogott, hogy szinte elvakította. Rosszkedvűen ácsorgott az utcán. Miyu elhívta ebédelni, és ő bele is ment. Abban reménykedett, hogy akkor Sei nem aggódik majd annyira érte, de végül mégis kimentette magát. Nem volt kedve a lány vidám csacsogását hallgatni, amikor neki sírni lett volna kedve. Olyan szinte fájt a háta, hogy már a levegővétel is fájt, nem volt étvágya, úgy kényszerítette magába a falatokat, és ez egyáltalán nem tett jót az egészségének. Rémálmai voltak, keveset aludt, így egyre mélyültek a karikák a szeme alatt. Ennek ellenére tette a dolgát, ahogy eddig. Mosolygott, ahogy eddig. Nem akarta, hogy valaki aggódjon miatta. Épp eleget aggódott ő a családjáért.

Elindult az utcán. Nem is figyelte, merre megy. Csak sétálni szeretett volna a tavaszillatú levegőben, figyelve a halványrózsaszín és hófehér virágszirmok táncát. Valaki meglökte, ekkor eszmélt fel, hol is jár. Ott állt a zebránál, lélekben dermedten, és a forgalmat bámulta. Az úttest túloldalán ismerős alak bámult vissza rá. Könnyű, tavaszi kabátját lengette a szellő, a haját megkócolta, és a napsütésben még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy éveket öregedett. Masami szíve összeszorult. Mély levegőt kellett vennie, mert megint sírás kaparta a torkát. A lámpa zöldre váltott, egy fiatal fiú a szemét forogva megtaszította, így kénytelen volt elindulni. Megtorpant, ahogy elért középre, ahol pár hete még Hyato Genichi teste hevert, de a tömeg sodorta magával, így a férfi elé toppant.

- Van kedved sétálni kicsit? – Hyato Isei nem kérdezte, mit keres ott. Beérte annyival, hogy ott volt. Hogy ugyanarra gondoltak, mintha csak a sors taszította volna őket egymás útjába.

Masami bólintott. Hagyta, hogy a férfi vezesse. Nem gondolt semmire, csak a virágszirmokra, a finom illatra, az emberekre, akik kiélvezve a jó időt, most a parkban üldögéltek. A férfira, aki mellette lépdelt, vékony alakja még vékonyabb lett az eltelt hetek alatt, és meggörnyedt a háta a bűntudat súlyától. Majdnem elmentek a két bokor mellett, amely elrejtette a kis tavat és a padot.

- Jöjjön, Hyato-san! – mutatta az utat Masami.

Sokáig bámulták szótlanul a helyet, és Masami elmesélte, hogyan ismerkedett meg a férfi bátyjával. Halk hangja lassan áthidalta a köztük levő távolságot, és amikor egymás mellé ültek a padra, Masami végre mosolyogni látta a férfit.

- Örülök, hogy találkoztunk – mondta Hyato-san. – Felmerült bennem párszor, hogy felkereslek, de végül inkább nem tettem. Nem akartam, hogy újra fel kelljen idézned a történteket. Hogy érzed magad?

- Jól, köszönöm.

Hyato-san a térdére könyökölt, és oldalra biccentett fejjel nézett rá.

- Hány kilót fogytál az elmúlt három hétben?

- És maga? – Masami az ajkába harapott. – Elnézést, én…

A férfi halkan felnevetett. Keserű kis kacaj volt, de őszinte mosoly kísérte, így Masami meglágyult.

- Igazad van. Mindkettőnket megviselt a fivérem halála. – Felsóhajtott, a Nap felé fordította a fejét, és lehunyta a szemét. Sápadt arca még beesettebb volt, mint amikor Masami először látta. – Rettentően hiányzik. Annak ellenére, hogy ritkán találkoztunk, minden héten igyekeztem felhívni, miután kiköltözött a munkája miatt New Yorkba. Aztán telt az idő, és egyre kevesebb időt szántunk egymásra, elmaradtak a telefonhívások… és ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak…

- Sajnálom – szorult el megint Masami torka.

- Tudom. – Hyato-san hallgatott pár percig, mire feléje fordult. – Anyukád hogy van?

- Most éppen jobban. Köszönöm.

- Nem akarsz mesélni róla vagy a családodról?

- Nem hiszem, hogy…

- Szükségem van valakire, aki eltereli a figyelmem, te pedig úgy nézel ki, mint akinek szüksége lenne egy jó hallgatóságra.

- Vissza kell mennem dolgozni.

- Esetleg munka után?

- Haza kell mennem segíteni.

A férfi erre csak bólintott. A vizet figyelte, a kis tóba csordogáló keskeny patakot. Nem szólt semmit, de Masami így is tudta, mire gondol.

- Jelenleg a családom a legfontosabb. Anyukám beteg, és a húgom még kicsi. Nem hagyhatom őket magukra. – Maga is érezte, hogy szavai mentegetőzésként, kifogásként hatnak, pedig csupán az igazságot mondta. – Sajnálom. Szívesen találkoznék magával, Hyato-san, de erre most nincs időm és azt hiszem, erőm se.

- Holnap nem akarsz velem ebédelni? Ebédidőben ráérsz, nem? – pillantott rá reménykedve a férfi, és Masami képtelen volt nemet mondani, mert a férfi annyira elesettnek és magányosnak tűnt. Olyannak, mint ő maga is…

- Rendben – egyezett bele kissé tétován. – Vissza kell mennem dolgozni – állt fel.

- Nem is ettél semmit.

- Már bekaptam valamit – füllentette Masami, és meghajolt. – Viszontlátásra.

A férfi is felemelkedett, de nem ment vele. Viszont végig érezte a hátában a tekintetét, míg ki nem lépett az útra. A szíve a torkában dobogott, és maga sem értette, miért.

 

            Sei a székében ülve felpillantott Masami-ra, ahogy a férfi letette elé a másolt szerződéseket.

- Ma vidámabb vagy – állapította meg. – Anyukád jobban érzi magát?

- Igen. – Masami elpirult. Az anyja tényleg kicsit jobban volt, a legutóbbi kemoterápiás kezelés hatása lassan múlni kezdett, és most már sétálgatott is kicsit a lakásban.

- Ennek örülök. Miyu mondta, hogy mostanában egy férfival találkozgatsz ebédidőben. Csak nem udvarlód akadt? – Sei azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy Masami meleg, és utána is a barátja maradt.

- Dehogy! – Masami-nak már a füle is égett zavarában. – Hyato Isei-sannal szoktam ebédelni a parkban.

Sei azonnal elkomorult.

- Rendben van ez így? – kérdezte aggodalmasan.

- Semmi gond. – Masami elmosolyodott. – Azt hiszem, mindkettőnknek jót tesz, hogy beszélgetünk kicsit.

- Te tudod, de ha gond van, azonnal szólj!

- Köszönöm, hogy aggódsz. – Masami visszament az asztalához, és leült. Kollégája, aki a mellette levő asztalnál ült, anélkül szólt oda neki, hogy levette volna a tekintetét a monitorról.

- Rezgett a telefonod, Ogawara-san.

- Köszönöm. – Masami izgatott lett, amikor látta, hogy Hyato-san kereste. Az üzenet láttán viszont elmúlt a jókedve. A férfinak ugyanis váratlanul el kellett utaznia a munkája miatt, és így lemondta az ebédet. Rosszkedvűen felsóhajtott.

- Rossz hír? – állt meg mellette Miyu.

- Nem, semmi.

- Ma sem ebédelsz velünk?

- Köszönöm, de nem. – Masami annak ellenére elment a parkba, hogy Hyato-san nem volt ott. Ahogy körbefogta a park csendje, a levelek susogása, az illatok, visszatért a mosolya. Igazat mondott Sei-nek. Amióta Hyato-sannal minden ebédszünetben találkozgattak, sokat javult a hangulata. Eleinte nem találták a közös hangot, de aztán lassan megtört a jég kettejük között, és egymás szavába vágva beszélgettek. Üzeneteket váltottak, és Masami, bár még mindig sokat dolgozott, érezte, hogy elcsitul a lelke, és képes volt újra mosolyogni. Nem műmosollyal, hanem az igazival. Visszatért az étvágya, és annak ellenére, hogy még mindig sokat fájt a háta, és fáradt volt, sokkal energikusabb lett. A tavasz számlájára írta a hangulata javulását, de már elkezdett búcsút mondani a virágszirmoknak, amelyek lassan eltűntek a szél szárnyain, mert rohamléptekkel közeledett a nyár…

 

            A park csendes volt, jóval elmúlt az ebédidő, mindenki visszatért a munkahelyére. Hyato Isei lehuppant a padra, ahol üldögélni szoktak Masami-val, és felsóhajtott. Már két napja nem tudtak találkozni, mert el kellett utaznia. Hiányzott neki a fiú, a szelíd mosoly, a néha hallott csendes nevetés. A léptek hallatán felkapta a fejét.

- Hyato-san… - Masami döbbenten megtorpant. A kezében ott szorongatta az ebédes dobozát, és értetlenül meredt a férfira. – Honnan…?

Isei elmosolyodott, és arrébb húzódott, hogy a fiú le tudjon ülni mellé.

- Most értem vissza, és arra gondoltam, hogy elüldögélek itt egy kicsit. Nem is sejtettem, hogy olyan szerencsés leszek, hogy ma később ebédelsz.

Masami leült, és elmosolyodott.

- Csak most tudtam elszabadulni, mert elcsúsztunk a projekttel, amin dolgozunk.

- Értem. Hogy haladtok vele?

- Nemsokára kész vagyunk. Milyen utad volt?

- Eredményes, azt hiszem.

- Kérsz az ebédemből? – Masami a férfi felé nyújtotta a dobozt, de ő a fejét rázta.

- Már ebédeltem, köszönöm. Neked pedig úgysem árt az energia, még mindig nagyon sápadt vagy. Többet kellene pihenned…

Szó nélkül ültek egymás mellett tovább, és figyelték a könnyű szellőt, mely megborzolta a leveleket és a patak vizének felszínét. Olyan békés volt minden, hogy nem volt szívük megtörni a tavaszi délután remegő pillanatát akár egy szóval is. És talán pont ez a néma meghittség tette tökéletessé ezt a rövid félórát mindkettejük számára…

 

            Pezsgőbontással ünnepelték a projekt befejeztét, mindenki nevetgélt, boldog és elégedett volt. Sei kivételesen ivott pár kortyot, mert a felesége érte ment kocsival. Masami viszont nem kívánta az alkoholt. Igazság szerint ahhoz is kimerült volt, hogy megszólaljon. Amikor felállt, hogy kimenjen a mosdóba, megszédült, de szerencsére sikerült talpon maradnia. Valamiért sírás kaparta a torkát, és alig bírta visszatartani a könnyeit.

- Valami baj van? – Sei aggódva állt meg mögötte, amikor kezet mosott.

- Nem, semmi. Fáradt vagyok, szóval azt hiszem, elmegyek haza.

Sei nyitotta a száját, hogy tartóztassa, de amikor a szemébe nézett, csak bólintott.

- Vigyázz magadra!

- Rendben.

Masami egyik lábát tette a másik után, nem érdekelte, hogy szemerkél az eső. Még örült is neki, mert legalább elfedte az arcán végigcsorgó könnyeket, amelyek akarata ellenére kibuggyantak a szeméből. Öröm és eufória helyett csak kimerültséget és szomorúságot érzett, amelyek táplálták a könnyeit. Megcsörrenő mobilja után megtorpanva, tétován nyúlt. Hyato-san száma láttán képtelen volt visszatartani a zokogását. Alig volt képes válaszolni a férfi kérdéseire, de annyit sikerült megjegyeznie, hogy ne mozduljon onnan, ahol áll. Így hát állt az esőben, amely egyre nagyobb cseppekben hullott az arcára, és csatlakozva sós könnyeihez, lefolyt az állára, onnan pedig tovazuhant a földre.

- Masami… - Hyato-san közvetlenül mellette parkolt le a kocsival, kipattant a kormány mögül, és odasietett hozzá. Rémülten fogta meg jéghidegre hűlt kezét, és dörzsölte, hogy életet leheljen belé. – Mi a baj? – kérdezte aggódva, tehetetlenül.

- Csak… olyan fáradtnak érzem magam… - suttogta Masami reszketve.

A férfi arcán ezernyi érzelem futott át, de végül csak magához húzta, karjaiba vonta, és ölelte szorosan. És elmondta ezerszer, hogy sírjon csak, ő ott lesz mellette, míg el nem fogynak a könnyei…

 

            Masami szorongva hallgatta az orvost. Az anyját újabb kezelésre kísérte be, és most gyomorgörccsel állt az orvosi szobában.

- A laboreredményei jók, így reményeink szerint sikerül végigcsinálnia még egy kezelést.

- Utána mi lesz, doktor úr?

- Utána meglátjuk. Újabb vizsgálatok következnek, és remélhetőleg a műtétre is látunk némi esélyt. Ne adják fel!

Masami a kórterembe kísérte az anyját.

- Minden rendben lesz – mosolygott rá az asszonyra, aki sápadtan, látható rosszulléttel küszködve ült le az ágyra.

- És mikor lesz az? – kérdezett vissza kimerülten.

Masami ajka megremegett, de nem engedte, hogy lehervadjon róla a mosoly.

- Hallottad az orvost, minden eredményed jó, és ha ezt is sikerül végigcsinálnod, akkor szó lehet a műtétről. Ne add fel! A húgomnak szüksége van rád!

- Neki rád van szüksége, nem a beteg anyjára, aki képtelen ellátni őt…

- Neki az anyjára van szüksége! Ahogy nekem is… Nem halhatsz meg!

- Én szenvedek, nem te! – vágta oda az anyja. – Honnan is tudhatnád, hogy milyen fájdalmakat kell kiállnom?! Néha azt gondolom, ennél a halál is jobb lenne. Akkor túl lennék ezen az egészen…

Masami keze ökölbe szorult.

- Azt hiszed, nem venném át a fájdalmadat, ha tehetném?! – szűrte a szavakat a fogai között. – Azt hiszed, én nem szenvedek veled együtt?! Meghalnék helyetted, ha ezzel a húgom mellett maradhatnál egészségesen! Mert szeretlek! Te pedig önző módon meg akarsz halni! Gyáván el akarsz menekülni a sors elől, mert úgy könnyebb! Miért nem veszel példát azokról, akik végigcsinálták és meggyógyultak?

Az anyja lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. A könnyei viszont a kezére hullottak. Masami mély levegőt vett, és leült mellé. És csak ültek ott és várták a nővért, aki beköti majd az újabb infúziót, az újabb adagot, mely gyógyulást, de egyben szenvedést is hozott az asszonynak…

 

            Masami rosszkedvűen ballagott a húga elé, míg rá nem jött, hogy késésben van. Yukina már várta az iskolánál, s bár mosolygott, az arca sápadt volt. Az aggodalom és a félelem, hogy az anyjuk szervezete feladja a küzdelmet, egyre erősebb és erősebb lett mindkettejükben.

- Szia, kicsim! – ölelte magához a kislányt, amikor az odaszaladt hozzá.

- Hazamegyünk?

- Igen.

- Anya hogy van?

- Amikor eljöttem tőle, akkor kötötték be neki az infúziót. Nem lesz semmi baj. Ezen is túlleszünk majd egyszer…

Yukina szomorúan bólintott, és megszorította a bátyja kezét.

- Azt szeretném, ha anya meggyógyulna.

Masami majdnem elbőgte magát, de sikerült visszafojtania a könnyeit. Megsimogatta a húga haját.

- Én sem szeretnék mást, de türelmesnek kell lennünk, és nem szabad feladnunk a reményt. Rendben? 

- Igen.

Masami legszívesebben átkozta volna a sorsot, amiért pont velük történik mindez, de tudta, hogy mások még rosszabb helyzetben vannak, és azzal nem segít, ha sopánkodik, meg a sorsot szidja. Hinnie kell, hogy egyszer minden jobbra fordul.

- Ma nem találkoztál Hyato-sannal? – kérdezte a húga, mintha csak megérezte volna, hogy el kell terelnie a figyelmét.

- Ma nem. – Masami véletlenül elkotyogta, hogy együtt szokott ebédelni a férfival, és azóta a húga rendszeresen érdeklődött Hyato-san után.

- Mert anyut… Az ott nem Hyato-san? – Yukina szinte felkiáltott, így a férfi feléjük fordult.

Masami riadtan húzta magával a kislányt.

- Valami baj van, Hyato-san?

- Nem, csak ma nem tudtunk együtt ebédelni, mert anyukádat kísérted be a kórházba. Gondoltam, megkérdezem, hogy van?

- Nehezen viseli, de azt hiszem, jól. Esetleg… megkínálhatlak egy teával?

- Nem akarok a terhedre lenni…

- Nekem úgyis tanulnom kell – szólt közbe Yukina komolyan.

Masami csúnya pillantást vetett a kislányra. Valahogy eddig nem lelkesedett a tanulásért. Mi járhat a fejében? Már a teát főzte, amikor meghallotta a húgát a férfival beszélgetni, és majdnem magára öntötte a forró vizet.

- Elég messze lakunk a kórháztól, így nem tudjuk gyakran meglátogatni anyut. Nii-san dolgozik, és utána értem kell jönnie, mert apu soha nincs itthon. Te hol laksz, Hyato-san?

Masami értetlenül ráncolta a homlokát. Amikor meghallotta a férfi válaszát, kezdte sejteni, mire megy ki a játék. A fejét csóválva ment ki a nappaliba.

- Nem – mondta, mielőtt a cinkos módjára összepillantó Yukina és Hyato-san bármit is mondhatott volna.

- De, nii-san! Hyato-san sokkal, de sokkal közelebb lakik a kórházhoz, mint mi, és akkor el tudnánk menni anyát meglátogatni vacsora előtt. Naaa…

- Kicsim, nem lehetünk Hyato-san terhére. Holnap különben is már hétvége.

- Szívesen vendégül látlak titeket. Van elég helyem. Legalább nem leszek egyedül. – Hyato-san ugyanolyan reménykedve nézett rá, mint a húga, így Masami határozottsága kezdett gyengülni. Mi rossz lehet abban, ha a hétvégét a férfinál töltik? És abban a pillanatban ezernyi lehetőség villant a fejében. A tálca megingott a kezében, és tudta, hogy fülig vörösödött.

- Mi a baj, nii-san?

- Semmi, semmi. – Masami nem mert Hyato-san felé még sandítani sem, nehogy a férfi megsejtse, mire gondolt. Merthogy gondolt. Talán mégsem olyan jó ötlet a férfinál aludni, mert az igaz, hogy fáradt, de annyira nem, hogy ne kezdjen el róla fantáziálni. Hyato-san biztos nem örülne, ha megsejtené, mik járnak a fejében az utóbbi egy hétben.

Azzal kezdődött, hogy a múlt pénteken, szokás szerint a parkban töltött ebédszünetben a patakot szemlélte, és megcsúszott. Ha a férfi nem kapja el, akkor beleesik a vízbe. De elkapta, magához szorította, és akkor… Masami hirtelen felismerte, hogy tetszik neki a férfi. Hogy vonzódik hozzá. Hogy vágyik rá. Egy pillanat törtrésze alatt tudatosult benne Hyato-san diszkrét illata, amely körbeölelte; erős karja, amellyel megtartotta; karcsú alakja, amely az övéhez simult. És amikor felpillantott, a férfi arca ott volt az övétől alig pár centire, a lehelete a bőrét érte, barna szeme pedig aranyszínben ragyogott a ráeső napsütésben. S bár nem történt semmi, Masami időben elhúzódott, mielőtt a férfi rájöhetett volna, milyen hatással van rá, az érzés megmaradt. A sóvárgás, hogy a férfi megérintse, átölelje, rámosolyogjon, megcsókolja, szeresse…

- Nii-san, akkor pakolhatok? – rángatta meg a kezét Yukina.

- Rendben, de vasárnap délelőtt hazajövünk. Apa így sem lesz boldog… - Apjuk valahol a barátoknál volt, egyikük sem tudta, mikor megy majd haza. Legfeljebb hagy neki valami üzenetet, nehogy keresni kezdje őket.

- Juhééé! – A kislány csatakiáltással elrohant a szobája felé.

- Bocsáss meg!

- Tényleg örülök nektek – mosolyodott el a férfi. Arcán kisimult a bőr, a tekintete nyugodtabb lett, mióta többet találkoztak. A hangsúlya megborzongatta Masami bőrét.

- Akkor én is összepakolok… - nyögte ki, és bemenekült a szobájába. Reménykedni sem mert abban, hogy netán tetszik a férfinak. Hogy lehetne boldog, amikor az édesanyja beteg? Ez nem lenne igazságos…

 

            Hyato Isei gyengéd mosollyal figyelte az alvó Masami-t. Előző nap korán megvacsoráztak, beszélgettek, míg Yukina tévét nézett. Mivel Masami egyre laposabbakat pislogott, elküldte aludni. S most itt volt szombat tizenegy órakor és a férfi nézte, aki szinte moccanás nélkül aludt. Megérintette a haját, majd lábujjhegyen kiosont. Yukina a konyhában kavargatta nagy komolyan a felügyeletére bízott levest.

- Még mindig alszik?

- Igen. Azt hiszem, lassan készen van – vette el a kanalat a kislánytól Isei. – Nagyon fáradt. Szerintem jó ideje nem aludhatta ki rendesen magát.

A kislány bólogatott.

- Mindig hajnalban kel, még vasárnap is. Mos, főz, takarít, segít nekem tanulni, anyura is figyel, meg dolgozik, sokszor otthon is. Amióta anyu beteg, már alig van ideje arra, hogy játsszon velem – szomorodott el Yukina.

Isei lekapcsolta a tűzhelyet, majd megcirógatta a lány arcát.

- Ő sem boldog attól, hogy nem játszhat veled, de… neki most az a legfőbb, hogy gondoskodjon rólatok. Neked is ugyanolyan erősnek kell lenned, mint neki és az anyukádnak.

- De én még kisgyerek vagyok!

Isei felnevetett.

- Tudom, de mosogatni te is tudsz. A levesre is tudtál most figyelni, nem igaz? Apróságokban is tudsz segíteni, nem kell nagy dologra gondolni.

A kislány töprengett kicsit, majd bólintott.

- Rendben. Nézhetem most egy kicsit a tévét?

Isei mosolyogva a kezébe nyomta a távirányítót, majd visszasétált a hálószobába, amit Masami rendelkezésére bocsátott éjszakára. Óvatosan leereszkedett az ágy szélére, és nézte, ahogy a férfi feléje fordul, és kinyújtózik. Még aludt, de a szeme rebbenéséből tudta, hogy nemsokára felébred. Szerette volna, ha ez mihamarabb megtörténik, mert Masami tekintete olyan beszédes volt. Azt hitte, hogy sikerül pókerarcot vágnia, de ő mégis úgy olvasott benne, mint a nyitott kártyákból. És ezt rendkívül aranyosnak találta.

A fényképre pillantott az éjjeliszekrényen. A szüleivel és a bátyjával fotózta le őket a család barátja. Most már csak ő élt közülük. Egyedül volt, ha nem számította a távoli rokonokat, akikkel évente egyszer beszélt. A bátyja halála után sokáig nem találta a helyét, mardosta a bűntudat, aztán jött Masami, és minden megváltozott. A férfi szerénysége, segítőkészsége, a család iránti mérhetetlen elkötelezettsége megérintette a lelkét. Hozzá akart tartozni, látni akarta végre azt a ragyogó mosolyt, amelyet rá vet, és sugárzik róla a boldogság. Boldoggá akarta tenni. Szeretni akarta. Azt szerette volna, hogy végre szabadon, terhektől mentesen szabadon szárnyaljon, akár egy sas a felhők között. A felhők között, amelyeken lassan átdereng a napsütés…

- Isei-san? – Masami mormogva dörzsölte a szemét. – Mennyi az idő? – meredt riadtan az órára, de a férfi gyorsabb volt, és letakarta a kezével, hogy ne láthassa a kijelzőt.

- Lényegtelen. Jól aludtál?

- Igen, de… Yukina?

- Tévét néz, és semmi baja.

Masami szeme kezdett kerekre tágulni. Nagyokat nyelt.

- Isei-san…

- Igen?

- Furcsa vagy…

- Igen, te pedig kipihent. – Isei elvette a kezét az óráról, majd rámosolygott. Jól látta, hogy a férfi zavarba jön tőle. – Örülök, hogy itt vagy. Itt vagytok – javította ki magát.

- Én is, de…

Isei kinyúlt, és finoman az ajkára tette a kezét. Masami megmerevedett, aztán elernyedt a teste. Némán bámulták egymást, és amikor Isei feléje mozdult, Masami lehunyta a szemét. A férfi ajkának leves íze volt, amin akaratlanul is elmosolyodott.

- Igen? – Isei kérdően felvonta a szemöldökét.

- Azt hiszem, boldog vagyok. – Masami-nak azonnal eszébe jutott az anyja, és elkomorodott.

- Ne legyen bűntudatod! – mondta Isei halkan, még mindig hozzá húzódva. – Az anyukád túl lesz a kezelésen, és rendbe fog jönni. Én pedig addig itt leszek, és leveszek egy kis terhet a válladról.

- Isei-san… - Masami szemébe könnyek gyűltek.

- Te mellettem voltál, amíg a bátyámat gyászoltam, és most én szeretnélek támogatni. Nem hálából. Csupán önzésből. – Masami lélegzete elakadt. Isei közvetlen közelről nézett a szemébe. – Hogy amikor anyukád meggyógyul, akkor csak az enyém legyél. Mert veled soha nem leszek magányos, mert… veled bárhol jól érzem magam.

Masami ajka gyanúsan remegett.

- Én…

- Szeretlek… - Isei megérintette az arcát. – Szeretlek.

Masami képtelen volt visszatartani a könnyeit. A könnyeket, amelyeket mindig visszafojtott, és csak szobája magányában engedett kibuggyanni, hogy senki ne lássa, mennyire magányos, mennyire sebezhető. Egy tragédia kellett hozzá, hogy a sok rossz után, ami vele történt, képes legyen újra mosolyogni. Egy férfi kedvessége, magánya és támogatása kellett ahhoz, hogy hosszú idő után… megnyissa a szívét.

- Én is szeretlek… - suttogta, és szorosan ölelte a férfit. Akármilyen tragédia is érte őket, együtt képesek voltak átvészelni, és ezután is képesek lesznek.

Isei beletúrt a hajába, és megcsókolta. A gyengéd csókok elmélyültek, és Masami engedte, hogy a férfi visszadöntse az ágyra. Felsóhajtott, amikor Isei keze becsúszott a pólója alá.

- Ti mit csináltok? – Yukina hangjára mindketten megdermedtek. – Összejöttetek? Na, végre!

Döbbenten néztek rá, mire a kislány csak legyintett, és királynői fejtartással kivonult a szobából. Masami szólni sem tudott, de Isei válla rázkódni kezdett, majd hangosan felnevetett.

- De hát… - Masami értetlenül rázta a fejét.

Isei válaszul megcsókolta, majd felállt.

- Itt az ideje felkelni, mert kihűl a leves. Még egy életnyi időnk van együtt lenni.

- Egy életnyi? – nézett fel rá Masami, és érezte, hogy szárnyal a lelke a boldogságtól.

- Igen. És mindig nyílnak a cseresznyevirágok…

- Ez butaság! Már elnyíltak…

Isei mosolygott.

- Dehogy. Amikor rád nézek, mindig tavasz van. Nyílnak a virágok, ragyog a nap, és minden felhő ellenére… - pillantott a fényképre –… virágszirmokat sodor a szél…

- Bolond.

Isei vállat vont, és kisétált a szobából, hogy hagyja felöltözni. Masami visszadőlt az ágyra, és döbbenten állapította meg, hogy végre nem fáj a háta. Hangosan felnevetett, és az egész lakás visszhangzott a kacajától. Yukina belemosolygott a poharába, Isei pedig merített még egy csésze levest. Kipillantott az ablakon, s a napsütésben kósza szirmok lebegtek hirdetve, hogy a tavasz örök, ahogy a szerelem is.

 

Vége