Mi a boldogság?

A hátsó ajtón halk kopogás hallatszott. Sidney kidugta a fejét a konyhából, hogy lássa, ki az, bár sejtette, hogy Louisa Beth érkezett meg. Igaza volt. Az asszony, szokásához híven, beleburkolózott egy vastag kardigánba és aggódva ráncolta a homlokát.

- Gyere csak! Ericet keresed, gondolom.

- Elaludtam, csak most ébredtem fel. Nem volt a szobájában és sejtettem, hogy átjött hozzátok.

- Alszik. Bebújt Christoph mellé – Sidney maga után intette az asszonyt és belestek a hálószobába.

Hajnalban ért haza, elhúzódott egy kihallgatás. Nem vágyott másra csak, hogy végre odabújhasson a férfi mellé és kialudja magát. A helyén viszont már aludt valaki. Eric Űrdongót magához szorítva befészkelte magát Christoph karjaiba és olyan aranyosak voltak, hogy lélegzetvisszafojtva vagy száz képet csinált róluk. Nem volt szíve felébreszteni őket, így kiköltözött a nappaliba. A kanapé kényelmes volt, de korántsem annyira, mint Christoph mellett, így egy óra forgolódás után felkelt és főzött egy kávét. Éppen a jelentését írta, amikor Louisa Beth bekopogott.

- Nagyon aranyosak – mosolygott.

Louisa Beth bólintott. Látszott, hogy mennyire meghatotta a jelenet.

- Jobban szeret veletek lenni, mint velem – sóhajtotta már odakint a nappaliban, amikor Sidney egy csésze teát nyomott a kezébe.

- Christophfal nagy haverok lettek.

Nagyon örült ennek, Eric ugyanis a férfi segítségével rengeteget fejlődött érzelmileg és a kommunikáció terén is. Elvitték különféle fejlesztő foglalkozásokra és ha kellett, mindketten a nap huszonnégy órájában elérhetőek voltak a számára. Az a sok szeretet és törődés most látszott megtérülni, amikor engedélyezték, hogy a kisfiú óvodába mehessen.

- Igen. Örülök neki, de zavar is egy kicsit.

- Téged szeret a legjobban, emiatt nem kell aggódnod.

- Ezt is tudom. – Louisa Beth soha nem felejtette el, amikor a kisfia először mondta neki, hogy anya, szeretlek.

- Christoph mellett biztonságban érzi magát, ennyi az egész.

- Buta vagyok, hogy ilyesmiken agyalok. – Az asszony legyintett egyet. Ő maga is sokat változott. A férje után kapott egy kis járadékot, amiből meg tudtak élni és mostanában elkezdett munkahelyeket nézegetni. Még nem tudta, pontosan mit akar az élettől, de már nyitottabb volt, mint amikor megismerkedtek.

- Szerintem nem. Anya vagy.

- Jók vagytok hozzám. Hozzánk. Soha nem fogom tudni meghálálni.

- Már megháláltad. Christoph mindig is szeretett volna gyereket, és Erickel egy picit apa lehet. Köszönöm.

Louisa Beth zavartan bólintott. Mindketten tudták, hogy ennél sokkal többet köszönhet a férfinak, de erről hallgattak.

- Megzavartalak a munkában?

- Nem tudtam elaludni, ezért inkább leültem dolgozni.

- Haza kellett volna hoznod Ericet, hogy te is tudj pihenni valamennyit.

- Szerintem Christoph nem bánja, hogy Eric mellett ébred – nevette el magát Sidney.

- Jobban örültem volna, ha mindkettőtök mellett ébredek. – Christoph nesztelenül jelent meg mellettük. – Jó reggelt! Miért nem ébresztettél fel?

- Túl cukik voltatok Ericel.

- Azt elhiszem, hogy Eric cuki, de hogy én…?! – Christoph mezítláb, pizsamában, kócos hajjal és álmos tekintettel is ugyanolyan szexi volt, mint egy randira kiöltözve. Sidney jobban szerette ezt a hétköznapi énjét, mindig azt érezte ilyenkor, hogy otthon van.

- Akkor ezeket nézd! – mutatta a fotókat.

Louisa Beth is odahajolt, egyszerre sóhajtottak fel Christophfal.

- Eric, de édes…

Sidney a fejét csóválta és nevetett. Eric tényleg aranyos volt, ehhez nem fért kétség. Ahhoz sem mondjuk, hogy Christoph mennyire az, miközben szétvetett karokkal, nyitott szájjal halkan horkolt. Magát is meglepte, amikor először jutott arra a felismerésre, hogy még ez is tetszik neki a férfiban.

- Kértek reggelit? – kérdezte, és Christoph kezébe adta a mobilját.

- Én igen.

- Én nem, köszönöm. Kihasználom, hogy Eric veletek van és hazamegyek takarítani. A játékaival van tele a fél ház.

- Úgyis szétszórja megint őket.

- Azért próbálkozom. – Louisa Beth mosolyogva otthagyta őket.

Christoph elment zuhanyozni, amíg Sidney elkészítette a rántottát és a pirítóst. Amikor visszajött könnyű nadrágot viselt fehér pólóval. A haja nedves volt a zuhanytól.

- Jó illata van – szimatolt.

- Csak éhes vagy.

- Egész éjszaka nem ettem – viccelődött a férfi.

Elkezdett megteríteni. Elérkezettnek látta az időt, hogy elbeszélgessen vele.

- Hallottam, hogy a múltkor arról beszéltél Louisa Bethszel, hogy örökbe fogadnád Ericet.

- Igen, felmerült bennem. – Christoph mozdulata megakadt. – Azért nem mondtam, mert hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy nem teszem. Akármi is lesz a jövőben, nem akarom, hogy belekeveredjen. Épp elég, hogy miattad is aggódom. Ha úgy hozza az élet, hogy kiderül a múltam, Louisa Beth megvédi.

- Louisa Beth az apjától sem tudta megvédeni, akkor majd a világtól igen?  

Christoph hosszan hallgatott.

- A gyámügy folyamatos ellenőrzés alatt tartja Louisa Betht, nem tartják alkalmasnak a gyereknevelésre, és ha mi nem lennénk, valószínűleg már elvették volna tőle Ericet. – Mindketten nagyon sok kapcsolatukat megmozgatták, hogy a kisfiú az érzelmileg labilis anyjával maradhasson. – Emiatt merült fel bennem, hogy te és én esetleg hivatalossá tehetnénk a kapcsolatunkat, aztán magunkhoz vennénk Ericet. Louisa Beth itt lakik a szomszédban, tehát nem történne semmi változás a jelenlegi helyzethez képest.

Zavarában, hogy itt valamiféle kézkérés hangzott el, inkább kinyitotta a szekrényt és előszedte a müzlit. Ericnek az volt a kedvence. Fahéjas müzli, aminek ő még a szagát is utálta, de hát, ha a gyerek szerette, akkor elviselte.

- Min jár az eszed? – Christoph hangja elég feszült volt.

- Talán elkényeztetjük Ericet.

Christoph meglepetten pislogott.

- Miért?

- Fahéjas müzlit eszik egész nap. Elpakolunk utána. Hagyjuk, hogy megszökjön az anyja mellől. Normális ez?

A férfi ajkán mosoly jelent meg.

- Mi számít normálisnak? – vonta fel a szemöldökét.

Ebben igaza volt, ezt legfőképp akkor tanulta meg, amikor beleszeretett, majd hallgatott arról, hogy kedvese gyilkos. Az ő kapcsolatuk tehát ebből a szempontból egyáltalán nem volt normálisnak mondható. S ehhez mérten Eric elkényeztetése már igazán nem számított nagy dolognak.

- Boldog vagy? – Christoph odalépett hozzá és átölelte. Kicsit hátrébb hajolt, hogy a szemébe nézhessen, úgy várta a választ.

- Mi a boldogság?

- Ne filozofálj nekem itt reggel korán! Komolyan kérdeztem.

- Te pedig elég fontos dolgokról beszélsz már reggel korán, ha itt tartunk!

- Nyomozó úr!

- Kicsit félek – vallotta be.

- Sajnálom. – Christoph tekintete azonnal elfelhősödött. – Akármi is lesz, nem hagyom, hogy belekeveredj!

- Speciel arra gondoltam, hogy attól félek, jobban szereted Ericet, mint engem.

A férfi lehunyta a szemét, majd halkan elnevette magát.

- Nagyon szeretem Ericet – mondta kicsit elmerengve. – Egyrészről magamat látom benne, másrészről azt a gyermeket, aki eddig megbújt önmaga árnyékában. Szerencsés vagyok, hogy mellette lehetek. Szerencsések vagyunk – javította ki magát.

- Müzli? – Eric hangjára összerezzentek. A kisfiú Űrdongót szorongatva bámult fel rájuk.

- Valaki milyen ügyes, tudja, mi a reggeli! – Christoph lehajolt és felkapta. – Ha ilyen ügyes vagy, segíts nekem! Sidney szerint nem szeretem őt, de tudjuk, hogy ez nem így van. Ugye? – Eric bólintott. – Meg tudod mondani, hogy mennyire szeretem őt?

Eric komoly arccal gondolkodott. Gyermeki ártatlansága és őszinte szeretete teljesen elgyengítette Sidney-t, akárhányszor is töltötték együtt az időt.

- Ennyire – felelte és széttárta a két karját.

- Pontosan. Nagyon-nagyon szeretem! Ügyes vagy, köszönöm! – Puszit nyomott a fiú arcára, majd letette. – Megmosod a kezed, mielőtt eszünk?

- Igen. – Eric eliramodott, majd hirtelen megtorpant, visszafutott Sidney-hez és nyújtotta az arcát, hogy tőle is puszit kérjen. Csak akkor indult el, amikor megkapta.

Sidney tekintete találkozott a férfiéval.

- Igen – ismételte Ericet.

- Igen?

- Igen. – Próbálta elnyomni a mosolyát, de nem sikerült.

Christoph a két keze közé fogta az arcát, még soha nem látta ennyire meghatottnak.

- Ez a boldogság – súgta, mielőtt gyengéden megcsókolta volna. Abban az egy csókban annyi, de annyi érzelem volt, hogy elszorult tőle a torka, s ebben a pillanatban maximálisan egyetértett vele. Ha nem ez a boldogság, akkor mi?

Vége