Ments meg! I.

Az író megjegyzése: A Ments meg! I. nem csak az én történetem, Amenadielt ugyanis Ruka „teremtette meg”, és bár nem egy könnyű helyzetben levő fiú jellemrajzát kaptam tőle, élvezet volt dolgozni vele. Köszönöm!

 

1.

 

            A füst kezdett átszivárogni a vékony falakon keresztül. Köhögni kezdett, lecsúszott a padlóra.

- Kérlek, ne csináld, hallod?! – Újra nekiállt ököllel ütni a falat, köhögött, és könyörgött tovább. – Ne csináld! – Majdnem elsírta magát, a füst csípte a szemét.

- Nem bírom tovább, Di! – Anton hangja fátyolos volt, alig hallotta, pedig csak az a vékony fal választotta el őket egymástól.

- Tudom, de nem érhet így véget! Ki kell bírnunk! Haza akartunk jutni, emlékszel?!

- És mi lesz, ha hazajutunk? Az emlékek akkor is jönnek velünk, és én nem bírok ezzel élni! Nem bírom! – Köhögő zokogásba fúlt a hang, és a füst csak áramlott tovább. – Azt akarom, hogy vége legyen! Nem bírom ki, hogy még valaki hozzám érjen, Di!

Lehunyta a szemét, és a szájára szorította a tenyerét.

- Élve elégni jobb lesz? – kérdezte, és érezte, ahogy a dühödt kétségbeesés szétáramlik benne. – Nincs itt senki, Anton, te is tudod! Korán van, egyikük sem néz felénk még órákig, de addig meg… - Köhögött. – Addig leég az egész, és mi is vele együtt! Mind meg fogunk halni, Anton! – ordította, és megint ütni kezdte a falat, nem érdekelte, hogy már véresre horzsolta a kezét.

- De vége lesz! Már nem fognak minket bántani többé!

Nem tudta, mit mondhatna. Már hallotta odaátról a tűz ropogását, ahogy elkezdte felemészteni Anton sivár szobájának tárgyait. Az ágyat, amin minden éjszaka megerőszakolták. Az asztalt, amire azt a kevés kaját kapták. A kopott szőnyeget középen. El tudta képzelni Anton elmondása alapján, és mert az övé ennek a tükörképe volt, kivéve, hogy ez sarokszoba volt.

Nem tudta, hány napja, hete, hónapja, éve voltak rabok ezekben a szobákban. Itt az állandó félhomályban csak az esték mutatták az idő múlását. Férfiak és nők jöttek-mentek. Ha jól viselkedett, megúszta verés nélkül, és ha nagyon jól, akkor még jutalomban is részesült. Sétában egy kies udvaron, ahonnét a magas falak miatt még a Napot sem látta, csak az ég egy apró szeletét. Ezek a pillanatok éltették, mióta idekerült.

Antonnak ez nem volt elég, alig pár hónapja lehetett itt, de már most feladta az életet. Ő viszont más volt, ő nem akarta feladni. Haza akart jutni a családjához, hiába mondták meg neki, ha megszökik, úgyis megtalálják otthon. Vállalta volna a kockázatot, hogy megölelhesse az anyukáját, és elmondja neki, nem szökött meg, nem önként hagyta el őket.

Utolsó találkozásukkor veszekedtek, a szülei nem akarták elfogadni, hogy meleg. Világgá akart menni, ám nem jutott messzire. Csak egy férfi karjaiba, akinek hitt, mert hinni akart, és megfizette az árát. Minden egyes nap annak a rossz döntésnek az árát fizette, amikor férfiak szorították a lepedőre, és hatoltak belé, kurvának hívva őt. Bemocskolták, és el akarták venni a hitét, az álmait, mindent, ami ő volt. Dacolt velük, nem adta fel.

Kialakította a napi rutinját. Tornázott, hogy ha adódik pillanat a szökésre, formában legyen. Megevett mindent, amit elé tettek, ugyanezért. Verseket próbált felidézni, amiket a suliban olvastak, vagy dalszövegeket, amiket egykoron rongyosra hallgatott. Igyekezett kitörölni a fejéből az előző fiúkat, akiket elvittek, és soha többé nem hallott róluk.

Mosolygott, miközben erőszakot tettek rajta, mert az a pillanat, amikor az arcán érezte a szellőt, megérte ezt az áldozatot. Jófiú volt, akit szerettek a fogvatartói és az esti vendégek is. Belül pedig haldoklott, néha világgá tudta volna üvölteni a dühét, a kétségbeesését. Nem tette, csikorgó fogakkal ugyan, de hallgatott. Élni akart.  

Anton pár napja határozta el, hogy véget vet az életének. Nem mondta el, hogyan képzeli, de valahogy sikerült öngyújtót szereznie, és eldugnia az egyik kilazult padlódeszka alá. Tudta, hogy a fiútól már a tükröt is elvették, mert összetörte, hogy felvágja az ereit. Nem adott neki sok időt, hogy őt is elvigyék, amivel Anton is tisztában volt. Ezt akarta valószínűleg megakadályozni azzal, hogy felgyújtja a helyet. Az időpontot ezúttal jól választotta, napközben volt pár óra, amikor rajtuk kívül senki nem volt ott.

- Én nem akarok meghalni, Anton! – tört ki belőle. – Haza akarok menni! Élni akarok!

- Ez neked… - Köhögésbe fulladt a kérdés, Anton mintha nevetett volna. – Tudod, milyen szépek… ezek a lángok? – hallotta kis idő múlva. Szinte csak suttogás volt, teljesen a falra kellett tapadnia, hogy értse. A füst tovább áramlott, a tűz pattogása erősebb lett, elnyomták a fülében dübörgő szívverése hangját.

Kétségbeesetten körbenézett. Hiába kiabál, senki nem fogja hallani a többi fiún kívül. Kijutni nem tudnak, rács volt az ablakon. Itt fognak meghalni, ahogy Anton akarta. A földön kúszott az ágyhoz, és lerángatta róla a lepedőt. Köhögve bebotorkált a picike fürdőszobába, és megengedte a kádba a vizet. Tudta, hogy ebben a régi épületben nincs tűzjelző, nincs semmi, ami megvédheti őket a lángoktól.

Abban reménykedett, hogy valaki észreveszi a füstöt, felfigyel a kiabálásra. Áthallatszott a többiek hangja, érezték a füstöt, hallották Antont, és féltek. Az ő fejében is száguldoztak a gondolatok, két köhögés közben vízbe mártotta a lepedőt, és magára csavarta. Ügyelt arra, hogy a szája elé is jusson egy darab, majd visszament a szobába, és megdermedt.

Anton sikolyától kirázta a hideg, a félelem jegesen mart a gyomrába, alig kapott levegőt, és ennek semmi köze nem volt a füsthöz, a falat lassan felemésztő lángokhoz. A fülére tapasztotta a tenyerét, hogy ne hallja a fiú sikoltozását, de ez csak tompította a hangot, nem szüntette meg. Visszamenekült a fürdőbe, a kád szélén már átlocsogott a víz, bokáig gázolt benne. Nem akart sírni, erős akart maradni, de a hangok összefolytak az égő fa ropogásával, eggyé olvadtak, benne vertek tanyát, és nem akartak abbamaradni, nem akartak véget érni.

Nem tudta, mi a borzasztóbb, az utolsó, tompa nyögés vagy a tűz vibrálása, amely kékes-narancssárgás lángjaival éppen elkezdte felfalni a szobát. Visszahátrált, bokáig állt a kilocsogott vízben, és lekuporodott. A szája elé húzta a lepedőt. Antonnak nem volt szerencséje, nem fulladt meg a füstben, a tűz gyorsabb volt. Most attól félt, hogy neki is ez a sors jut majd, és nem csak neki, de a többi fiúnak is. Rettenetesen dühös lett, ami félelemmel párosult, és nem maradt más, csak a rideg valóság. Meg fog halni.

 

            A parancsnok hangja a fülesben keményen koppant, ahogy odakintről elmondta a helyzetet. Ryan hallotta, ahogy Georgie zihálva veszi a levegőt, valahonnan a lépcső tetejéről pedig Mike káromkodását vélte felfedezni. Az egyemeletes, régi téglaház körülöttük lángolt, a füst betöltötte a levegőt, alig láttak, és ha nincs az oxigénmaszk, megfulladtak volna.

Nehézkesen felcammogott a lépcsőn, és megállt Mike mellett. Onnan tudta, hogy ő az, mert ha nagyon kiakadt, a férfi úgy káromkodott, akár egy kocsis. Georgie mögötte jött, egy pillanatra ő is megállt. A lángok a falakat nyaldosták, a füsttől alig láttak, de a fiúnak jó szeme volt.

- Mi az isten ez?

Lakatok lógtak az ajtókon, az egyik távolabbi mögül mintha fulladozó köhögést hallottak volna.

- Parancsnok, itt Cassidy! – Ryan Georgie-t balra, Mike-ot pedig a szemben levő ajtókhoz irányította. Jobbra indult, óvatosan lépkedett, nem szeretett volna a földszinten kikötni. Tavaly Owen nem figyelt a lába elé, és azóta is járni tanult, mert lezuhant két emeletet, és csoda volt, hogy egyáltalán túlélte. – Erősítésre van szükségünk. – Tömören elmondta, mi a helyzet. A lépcső elég stabilnak tűnt felfelé, ha eloltják a korlátot és a falakat nyalogató lángokat, talán sikerül mindenkit levinniük. Közben nagyon reménykedett, hogy téved, és a szobák üresek.

Fejszével verte le az első ajtó lakatját, majd szét a zárat. Oldalra állt, nem szeretett volna a tűz útjában lenni, ha esetleg az oxigéntől berobban. Belökte az ajtót, füst csapott ki, hallatszott a tűz ropogása. Beljebb ment, lassan mozgott. A kevés bútort már lassan felemésztették a lángok, egy összekuporodott alak a sarokban hevert. Odaoldalazott, letérdelt elé. Nem volt biztos abban, hogy jól látja-e a hőségben a mellkas lassú emelkedését-süllyedését, de nem akarta itt hagyni ezt a pici testet. Felemelte, visszafelé még jobban vigyázott, hogy lehetőleg stabil helyekre lépjen. A folyosón Mike-ba ütközött, aki mutatta, hogy két szobát üresen talált. Minden szó nélkül elvette tőle a fiút, és elindult lefelé. Georgie végig motyogott, a fülesben recsegett a hangja. Egy gyereket cipelt a vállán, a kis test mozdulatlan volt.

- Parancsnok, emberek vannak idefent. Erősítést kérek! – Ryan továbbindult.

- Elég rossz állapotban van a ház, Cassidy! Nem küldhetek be senkit! Gyertek ki!

- Wilson és Morgan elindult kifelé!

- Cassidy!

- Parancsnok, gyerekek vannak idebent!

A parancsnok elnémult. Pár másodperc múlva válaszolt csak.

- Bemegyünk, Cassidy!

Ryan nem érzett elégedettséget, igazság szerint semmit, csak az adrenalin tüzelte haragot. Továbbment, futni akart, betörni az ajtókat, remélni, hogy nincs több gyerek, akiket itt hagytak élve elégni ezen az átkozott helyen! A többéves rutin viszont visszatartotta a meggondolatlanságtól. Ismerte a tüzet, szerette nézni színes, lobogó lángjait, melegedni mellette, de amennyire szerette, ugyanannyira gyűlölte is kiszámíthatatlansága és olthatatlan éhsége miatt.

Egy idő után nem számolta, mennyi szobában járt. Körülötte már haragosabbak lettek a lángok, egy helyen beszakadt a padló, alig tudott továbbmenni. Az erősítés közben megérkezett, betörték a folyosó ablakát, és a csörlővel kirántották a rajta levő rácsot. A tűz az oxigéntől gyorsabban kezdett égni, a hőség kezdett elviselhetetlen lenni. Egy szoba volt még hátra, a parancsnok már üvöltözött a fülesben, hogy azonnal menjen ki. Amíg megteheti.

Megfordult a fejében, hogy engedelmeskedik, de ha megmenthet egy gyereket, akkor meg fogja tenni. Nem hagyhatja itt a lángok martalékául, márpedig azok már szinte teljesen felfaltak itt mindent. Kivéve a padlót, a szőnyeg besüppedt a lába alatt, olyan érzete támadt, mintha vizes lett volna. Beljebb óvatoskodott, miközben a fülesében hangok recsegtek, pattogott a fa, ahogy égett, és víz csobogott.

Még beljebb ment, lassan belökte az ajtót. Centiről centire lépkedett a bokáig érő vízben, amely a kád peremén csapott át. A test szorosan a hideg porcelánhoz tapadt, össze volt kuporodva, ahogy lehajolt érte, felfedezte a lepedőt, amelyet magára csavart. Elhúzta az arc elől, aztán a parancsnok hangjára összerezzent, és inkább felnyalábolta. Emlékezetből haladt visszafelé, kétszer úgy érezte, a padló nem bírja el kettejük súlyát, de aztán elérte a lépcsőt. Lefelé botladozott, a hőség szinte ráolvasztotta a ruhát, a fiú olyan mozdulatlan volt, hogy komolyan felmerült benne, már nincs benne élet.

A kifelé vezető folyosón leszakadt egy gerenda, ott lángolt előtte, és még örülhetett is, hogy eddig bírta. Volt annyi hely, hogy át tudott bújni alatta, a fiúra megpróbált teljesen ráhajolni, hogy ne érjék a lángok. Felpillantott, amikor átért, aztán igazított egy kicsit a kis testen, és amennyire csak tudott, rohanni kezdett kifelé.

Káosz fogadta odakint, szinte furcsa volt a világosság, fényszórók és vakuk villogtak feléje. Kezek nyúltak feléje, elhúzták az épülettől a mentősök felé. Kiragadták a karjaiból a fiút, és oxigénmaszkot tettek az arcára, míg ő a sajátjától megszabadulva levegő után kapkodott. Mike megtartotta, amíg kilihegte magát. Közel állt az összeeséshez, nem tudta, mennyi ideig volt odabent, de túl sok volt.  

- Jobb lesz, ha leülsz, haver! – Mike az egyik kocsihoz kísérte, míg ő a fiút újraélesztő mentősöket figyelte. – Hé, te mindent megtettél érte!

- Tudom. – Rekedt volt a hangja, pedig nem is nyelt füstöt. – Hol vannak a zsaruk? Tudni akarom, mi a franc ez a hely! – A fiú láthatóan lélegzett, mert az egyik mentős felkiáltott, és már tették is be az autóba.

- A parancsnokkal beszélnek éppen. Ő legalább annyira választ akar kapni erre a kérdésre, mint mi itt mindannyian – felelte Mike sötéten.

Ryan az épületet nézte, amit a többiek oltottak tovább. Víz folyt a járdán, a hőségben pedig már párolgott is el. Késő délutánba hajlott az idő, és még messze volt a nap vége, habár ezek után legszívesebben elment volna az edzőterembe, és addig püfölte volna a bokszzsákot, míg megfájdulnak a kezei. A legjobban viszont azt szerette volna, ha azt az alakot verheti, aki ezt az egészet művelte azokkal a szerencsétlenekkel…

 

            A kórház folyosóján nagy volt a nyüzsgés a hajnali óra ellenére. Ryan fáradtan a nővérpulthoz ballagott, és megérdeklődte, hol találja azokat a gyerekeket, akiket behoztak.

- Valamelyiküknek a rokona?

- Tűzoltó vagyok. Tudni szeretném, hogy vannak.

A nő arca megváltozott.

- Maga is ott volt? – kérdezte résztvevően.

- Igen.

- Hallottuk hírét, mi volt ott… Fenn vannak a hatodikon. Felszólok a doktor úrnak, hogy megy. Majd ő elmondja, amit kell.

- Köszönöm. – Ryan a lifthez vonult, igaz, szívesebben sétált, de fárasztó napja volt.

A hatodikon egy orvos várt rá a lift előtt.

- Maga a tűzoltó?

- Igen. Ryan Cassidy.

- Dr. Dickson. – Kezet fogtak. – Jöjjön, igyon velem egy ramaty kávét.

- Kösz.

A kávé tényleg pocsék volt, Ryan fintorogva felhajtotta, és kidobta a papírpoharat. Dickson rosszkedvűen lötykölgette a sajátját, láthatóan nem bírta meginni, de kidobni se akarta.

- Két gyereket nem tudtunk megmenteni – bökte ki kelletlenül. Most látszott, mennyire fáradt és szomorú.

Ryan keze ökölbe szorult, és nekidőlt a falnak.

- A többiek? – nyögte ki.

- Hárman az intenzíven. Lélegeztetőgépre vannak kötve. Nem tudjuk, hogy túlélik-e. Ketten megfigyelés alatt, ők szívták be a legkevesebb füstöt, és a tűz sem érte el őket. Szerencséjük volt. Két nyomozó is járt itt, beszélni akartak velük, de nem engedtem. A kollégákkal megvizsgáltuk őket, és állandó felügyelet alatt vannak az őket ért trauma miatt. – Dickson kelletlenül Ryan szemébe nézett. – Nem a tűzre gondolok ezalatt.

Ryannek a lakatok jutottak az eszébe. Nagyot nyelt.

- Mondtak valamit?

- Ne vicceljen! – Dickson egy hirtelen mozdulattal felhajtotta a kávét, és belevágta a kukába a poharat. – Egyetlen szót sem szólnak, nem láttam még senkit, akik úgy rettegtek volna, mint ők. Még a nevüket sem árulták el. Nyugtatót kaptak, hogy megvizsgálhassuk őket. Tele vannak sérülésekkel, verésnyomokkal. Rendszeres erőszak elszenvedői voltak. – Dickson keze ökölbe szorult. – Mondja meg nekem, Cassidy, hogyan képes valaki ilyesmit tenni valakivel?! Főleg gyerekekkel…

- Bárcsak tudnék erre válaszolni…

- A nyomozók azt mondták, elkapják, akárki is tette, de mindannyian tudjuk, hogy erre vajmi kevés esély van. Mi megtesszük, ami tőlünk telik.

- Köszönöm.

- Ne köszönje! Ez a munkám, ahogy a magáé az, hogy kihozta őket abból a pokolból.

- Az utolsó fiú, akit kihoztam, ő életben maradt? – Ryannek nem ment ki a fejéből a fiú. – Újraélesztették a mentősök még a helyszínen.

- Gépen van. Imádkozzon érte!

Ryan keserűen arra gondolt, hogy az a fiú vajon mennyit imádkozott azért, hogy kijusson onnan a hátsó szobából?

 

            Mindennapos vendég lett az osztályon. Dickson már meg se lepődött, ha ott találta. A rendőröknek sikerült két fiút azonosítania, eltűntként voltak nyilvántartva, és a szüleiket is megtalálták. Egyikük a gépen levő három gyerek egyike volt, a másik az, aki könnyebb sérülésekkel megúszta. A negyedik napon a fiú öngyilkos lett, és bár Dicksonék mindent megtettek, ami lehetséges volt, nem tudták megmenteni az életét.

A média felkapta az esetet, miután nyilvánosságra hozták, mi folyt a külkerület nemrég leégett épületében. A valószínűsíthetően szexrabszolgának tartott gyerekek híre hamarosan mindenhol elsőbbséget élvezett. Politikusok és rendőrök nyilatkoztak, pszichológusok fejtegették, milyen következményei lehetnek az átélt szörnyűségeknek. Az öngyilkos fiú anyja élő adásban követelte, hogy találják meg a tetteseket.

A házban talált holttestet még a második héten sem sikerült azonosítani, viszont még két gyereknek találták meg a családját, kettőről pedig kiderült, hogy árvaházból szöktek meg. Azokét is, akik nem élték túl a tüzet. Ryan a rendőröket nyaggatta, amikor kiderült, hogy az utolsóként kimentett fiúról még mindig nem tudják, kicsoda.

- Könnyebb dolgunk lesz, Cassidy, ha magához tér, és elmondja, ki ő.

- Mi lenne, ha magához térne, és esetleg a családja lenne mellette?

Archer nyomozó fáradtan nézett rá.

- Miért nem megy haza a magáéhoz, és hagy minket dolgozni?

Ryan felsóhajtott.

- Nőtlen vagyok.

- Akkor látogassa meg a barátnőjét!

- Miért baj az, hogy jót akarok annak a fiúnak?

- Ugyanazt szeretnénk, Cassidy, de nem vagyunk mindenhatóak. Megtesszük, amit tudunk, viszont nekünk is kell aludnunk, ennünk, és egy nap csak huszonnégy órából áll. Maga is tisztában van ezzel, nem igaz?

Ryan tűzoltóként ugyanúgy tudta ezt, mint Archer rendőrként.

- Sajnálom. Bosszant, ami történt. Nem megy ki a fejemből. – Lassan leereszkedett az Archer asztala melletti székre. – Nem foghatom fel, hogyan tehettek ilyesmit gyerekekkel!

- Ezt mi soha nem fogjuk megérteni.

- Valóban nem. – Ryan a kezét bámulta.

Archer megszánta.

- Hogy van a fiú?

- Az orvosok szerint jobban, de még nem tért magához, és nem merik a gépről se levenni.

- Az elmondása alapján az a fiú élni akart. Harcolt, pedig szinte nulla esélye volt az életben maradásra. Nem hiszem, hogy olyan könnyen feladja majd.

- Tudom. – Ryan maga sem értette, miért ragaszkodik annyira ahhoz a fiúhoz, akinek még a nevét sem tudta. Talán azért, mert szíven ütötte, hogy vészhelyzetben is képes volt összeszedetten gondolkodni. Vagy talán azért, mert ha akkor nem szegül ellen a kapott parancsnak, a fiú megfullad, vagy élve elég. S most képtelen volt elengedni attól félve, hogy meghal, és hiába volt a küzdelem.

Hazafelé menet a kórház felé fordult. A nővérek mindegyike rámosolygott, amikor elment előttük. Dr. Dickson kezet fogott vele, ahogy sietősen elhaladt mellette.

- Jobban van, talán ma délután levehetjük a gépről – mondta gyorsan, mielőtt bármit is tudott volna kérdezni tőle.

- Végre! – Az osztály szigorú előírásait betartva beöltözött, mielőtt belépett volna a kórterembe. A John Doe-ként nyilvántartott fiú megannyi gépre volt rákötve, mindegyik halkan csipogott, pityegett. Leült az ágy melletti székre, ahogy mindig, és felsóhajtott.

A fiúnak szerencséje volt. Nem szenvedett súlyos égési sérüléseket, hála a folyamatosan rázúduló víznek, viszont a füst megtette a hatását, és a tüdeje többször is összeomlott. Most, két hét után úgy tűnt, hogy mégsem volt hiábavaló a harc az életéért. Valószínűleg soha nem fog sportolni, és állandóan pipát kell magánál hordania, de Ryan úgy vélte, ez csekélyke ár lesz az életéért.

Kíváncsi volt, vajon a fiú kicsoda? Honnan való, kik a szülei, vannak-e testvérei? Mi a hobbija? Amíg ilyesmiken töprengett, nem azon gondolkodott, kik tehették ezt vele, s nem a düh fortyogott benne. Miközben a fiú szabályos vonásait nézte, azon merengett, vajon élhet-e majd teljes életet ezek után?

Óvatosan megérintette a vékony ujjakat, amelyek olyan törékenynek tűntek, mintha porcelánból lettek volna. Ahogy maga a fiú is. Vékony volt, szinte minden csontját meg tudta volna számolni a ráterített lepedőn keresztül. Dr. Dickson szerint sokat fogyott, amióta itt volt a kórházban, és ezt most maga is szemrevételezhette. Két tenyere közé fogta a kezét, hogy kicsit melegítse, még a kesztyűn keresztül is hidegnek érezte. A bőre olyan fehér volt, akár a hó, amivel éles kontrasztot alkotott hosszú, hollófekete haja. Vajon milyen színű lehet a szeme?

Az ujjak megremegtek a kezében. Összevonta a szemöldökét, és megszorította őket. A szemhéjak megrezzentek, és ahogy Ryan az egyik gépen látta, változásnak indult a fiú vérnyomása. Nem tudta, hogy ez mit jelent, de a biztonság kedvéért megnyomta a nővérhívó gombot. Nem szerette volna, ha a magához térő fiú első rémületében kitépi a csövet a torkából.

Minden olyan gyorsan történt. Még szinte vissza sem fordult az ágy felé, amikor a gépek mindegyike fura hangot adott ki, jelezve, hogy a beteg magához tért. A fiú hörgése hallatán kirázta a hideg, de aztán rájött, hogy csak levegőt próbál venni. Föléje hajolt.

- Ne, nem szabad! – Lefogta a kezét, nehogy elérje a száját. – Nyugodj meg, kórházban vagy!

Dr. Dickson! – kiabált hátrafordulva. – Nővér! – Visszahajolt a fiúhoz. – Nincs semmi baj! Ryan vagyok, én hoztalak ki a házból! Ne félj! Egy tubus van a szádban, mert nem lélegeztél, de mindjárt itt az orvos, és ki fogja venni. Nem lesz semmi gond, oké?! – A fiú rettegéssel teli felemás színű szeme beleégett az agyába, miközben ott vergődött alatta. – Biztonságban vagy, hallod?! Vigyázunk rád!

- Mi történt? – Dr. Dickson két nővérrel együtt rohant be, és félretuszkolták az útból, hogy a beteghez férjenek. – Most menjen ki, Ryan!

- De…

- Kifelé! – dörrent rá az egyik nővér, és ellenmondást nem tűrően kitaszította a folyosóra.

Hátrált pár lépést, míg elérte a szemközti falat, és nekidőlhetett. Letépte a maszkot, és mély levegőt vett. Szinte fájt, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a fiú élt át odabent. Lehunyta a szemét, de nem tudta kiverni a fejéből a könnycseppet, ami lefolyt a fiú arcán. 

Megivott két pocsék kávét a váróban, mire Dr. Dickson megjelent. Odament hozzá, és lerogyott mellé a kényelmetlen székre. Az a fajta keserűség égett a szemében, amitől Ryannek összeszorult a gyomra.

- Él.

Ryan kifújta az eddig visszatartott levegőt.

- Hál’ Isten!

- Levettük a gépről, de egyelőre megfigyelés alatt marad. A tubus miatt ideiglenesen nem fog tudni beszélni, bár kétlem, hogy megtenné.

- A nevét jó lenne tudni.

- Archer nyomozót értesítettem, bármikor itt lehet.

- Bemehetek hozzá?

Az orvos habozott.

- Tudja, hogy miken ment keresztül…

- Igen, de…

- Nem javaslom, Ryan. Amíg nem volt magánál, nem volt gond, hogy nála volt, viszont mindegyik kimentett fiú fél a férfiaktól, és kétlem, hogy ő kivétel lenne.

- Nem megyek közel hozzá. Meg sem akarom érinteni. Csak… Nem is tudom.

Dickson bólintott. Értette ő, pontosan értette. Vállon veregette.

- Ha azt látja, hogy felzaklatja a jelenléte, nem maradhat benn. Megértette?

- Igen, köszönöm.

Ryan megint beöltözött, és szinte tétován lépett be. Nem is ment az ágyhoz, félúton megtorpant. Ő, aki bármikor bement egy égő házba, most nem mert közelebb menni a fiúhoz. Csak bámulta a kimerült, sápatag arcot, a vérvörös szemeket, a nehezen emelkedő-süllyedő mellkast, a meg-megrebbenő ujjakat a fehér lepedőn.

- Ryan Cassidynek hívnak. Tűzoltó vagyok, én hoztalak ki az égő házból. – Tétován egyik lábáról a másikra állt. A fiú némán bámult rá, szinte zavaró volt a szeme, az a felemás tekintet. – Te voltál az utolsó, akit kihoztunk, és… aggódtam érted. Mármint nem tudtuk, ki vagy, és… - Utoljára talán kamaszként érezte ilyen zavarban magát. – Nemsokára itt lesz egy nyomozó, ha elárulod neki a neved, mármint leírod, akkor értesíti a családod. – Tudta, hogy butaságot csinált, a fiú szeme kerekre tágult a rendőr hallatára. – Nem kell beszélned, ha nem akarod! – lépett kicsit közelebb. – De talán a szüleid örülnének neked…

A fiú elfordította a tekintetét, a mennyezetet nézte. Ryan figyelmét nem kerülte el, hogy ökölbe szorul a keze. Megszánta, és a figyelmeztetéssel mit sem törődve, odament hozzá. Leült a székre, és megfogta a kezét. Egy pillanatra érezte az ellenkezést, de aztán a kéz elernyedt a tenyerében.

- A többiek nem mondtak semmit arról, ami ott történt velük. Rajtad kívül négyen maradtak életben. A tűz okát egyelőre nem ismerjük. – A kéz finoman megrebbent a tenyerében, de az arc mozdulatlan maradt. Felmerült benne, milyen idegrendszere lehet a fiúnak, hogy ebben a helyzetben is képes érzelemmentesen bámulni a levegőbe, mintha csak az időjárásról társalognának. Vagy talán a sokk miatt? Nem tudta eldönteni. – Nem fogja senki erőltetni, hogy beszélj arról, ami a házban történt veled. Nem kell mondanod semmit, ha nem akarsz. De talán jó lenne tudnunk, hogyan szólíthatunk. A John Doe nevet adtuk neked, de az nem igazán illik hozzád, nem igaz? – Megpróbált mosolyogni. – Különleges a szemed, még soha nem láttam hasonlót – váltott témát, mert nem akarta megijeszteni a fiút. – Tudod, kanadai vagyok, amikor a szüleim elváltak, anyámmal ideköltöztünk. Gyerekkoromban az öcsémmel volt egy huskynk, neki volt ilyen kék szeme. Garrettel maradt, amikor eljöttünk, és sokáig nagyon hiányzott. – Halkan felnevetett. – Ez aztán a bók, mi? – És akkor a fiú lassan ránézett. – A másik a smaragdra emlékeztet, úgy csillog, mint valami drágakő – folytatta. – Volt egy barátnőm, aki nagyon szerette volna, ha ilyen eljegyzési gyűrűt kap tőlem, de csalódnia kellett. Egy tűzoltó soha nem fog annyit keresni – húzta el a száját, és észre sem vette, hogy a szemébe is mosoly költözött.   

- Jó napot! – Archer hangjára a fiú úgy rándult össze, mintha megütötték volna.

- Semmi baj! Ő itt Archer nyomozó!

A nyomozó egy kolléganőjével érkezett, akit Ryan még nem ismert. A nőnek rövid, fiús haja volt, és szigorú, sötét szeme.

- Archer nyomozó vagyok – mosolygott kedvesen a fiúra a férfi, és a nőre mutatott. – Ő itt a társam, Woods nyomozó. Örülök, hogy végre magadhoz tértél! Szeretnénk feltenni néhány kérdést, ha elég jól érzed magad.

Ryan a fiúra nézett, aki kifejezéstelen tekintettel meredt rájuk. Csak ő érezte, hogy milyen erővel szorítja a kezét, és a pulzusa szabálytalanul vert az ujja alatt.

- Nem lehetne később? Most tért magához.

- Ryan, becsülöm az aggodalmát, de talán jobb lenne, ha kimenne.

A fiúra pillantott, akinek a szemében most már határozottan pánik csillogott.

- Inkább maradnék – jelentette ki.

- Mr. Cassidy, most talán jobb lenne egy női kéz – lépett közelebb Woods nyomozó.

- Mi folyik itt? – Dr. Dickson a kórterembe lépve rosszkedvűen rájuk mordult.

- Mr. Cassidy épp távozni készül.

- Nem igazán, Archer nyomozó. Maradni akarok, és ha a fiú nem tiltakozik a személyem ellen, akkor fogok is.

A fiú nem tette, így a nyomozók kelletlenül odahúztak egy-egy széket.

- Tudjuk, hogy most nagyon nehéz, de szeretnénk megtudni a neved, kicsim. – Woods egészen közel húzódott, és a fiú másik kezét fogta meg. Egészen megváltozott az arca, ahogy kedvesen mosolygott. – Biztosan hiányzik a családod, és haza szeretnél menni. Kerestünk téged a nyilvántartásban, de nem találtunk. Szükségünk van a segítségedre! – A fiú tekintetét kereste, hogy foglyul ejthesse. – Emlékszel a családodra? A nevedre? Arra, hogyan kerültél oda? Netán, ki vitt oda?

Ryan jól látta, hogy a fiút felzaklatják a kérdések. Dr. Dickson is egyre komorabban bámulta a gépek monitorjait.

- Egyszerre egy kérdést – vetette oda aggodalmasan.

- Természetesen. – Woods felsóhajtott. – Úgy véljük, te vagy a legidősebb a fiúk közül, akiket megmentettünk. – Ryan megint érezte a finom rezdülést, és ez valószínűleg a nő figyelmét sem kerülhette el, de nem adta jelét. – Te vagy az egyetlen, aki elmondhatja, ami ott történt. Segíts nekünk!

A fiú nehezen lélegzett. Dr. Dickson felmorrant pár perc csend után.

- Elég! Így nem megyünk semmire. Pihenésre van szüksége, kifelé mindenki! Ryan, maga is.

- Rendben, egy pillanat. – Ryan figyelte, ahogy a nyomozók dühösen távoznak. A fiúra mosolygott. – Semmi baj. Nem kell erőltetned. Ha nem baj, holnap is eljövök. Szeretnéd, hogy hozzak valamit? Nem? – Megszorította a vékony ujjakat. – Nem lesz semmi baj. Itt biztonságban vagy. Aludj!

Dr. Dicksonnal együtt elhagyta a kórtermet. Nem lepte meg, hogy Archerék megvárták a folyosón, szinte beléjük ütköztek.

- Mégis mi a fenét képzel magáról, Cassidy?

- És maga, Archer? – Ryan legszívesebben megütötte volna a férfit. – Mi a franc volt ez? Csak ő az egyetlen, aki elmondhatja, mi volt ott? Megőrült? Most tért magához! Próbálja feldolgozni, hogy él, és szabad! Erre nekiesik a társával!

- Úgy csinál, mintha maga nem akarná tudni a kérdéseire a választ!

Ryan lerángatta a gumikesztyűt, és a kukába gyömöszölte. A nyomozó fölé magasodott.

- Nem akármilyen áron! Belenézett a szemébe? Ugyanúgy retteg, ahogy a többiek. Nem fog beszélni, és ezt maga is nagyon jól tudja.

- Nem lehet biztos benne – szólalt meg Woods.

- Valóban nem. – Ryan keserűen elmosolyodott. – De miért érzem azt, hogy zsákutcába jutottak, és azért akarják annyira szóra bírni ezt a fiút?

- Folyik a nyomozás, Cassidy – válaszolta Archer jegesen.

Ryan felmorrant.

- Kapja be a nyomozásával együtt, Archer! – vágta oda, és faképnél hagyta őket.

Egyikük sem láthatta, hogy a kórteremben a fiú arcára lassú mosoly kúszik a szavai hallatán…

 

            Csend volt a szobában, a leghangosabban pityegő gépet lekapcsolták kora este. Amenadiel végre hallotta a gondolatait, amelyek ugyanolyan kuszák voltak, mint az emlékei a tűzről. Emlékezett Anton elhatározására, aztán a fellángoló tűzre, amely mohón felfalt mindent, ami az útjába került. Antont is. Ha a fiúra gondolt, még jobban fájt a mellkasa.

Fájt a torka, az egész mellkasa. Az egyik nővér elmondta neki, hogy szóljon, ha fájdalmai vannak, és kap gyógyszert. Csak egy mozdulat lett volna a nővérhívó után nyúlni, ami ott volt a feje mellett. Mégsem emelte fel a kezét. Nem akarta, hogy elkábítsák, túl sok időt töltött kábulatban az eltelt években. Mindenre emlékezni akart ezentúl.

Nagy volt a kísértés, hogy elárulja a nevét. Látni akarta a családját, a szüleit, a bátyját, a húgát, hiszen ez éltette ott a pokolban. Haza akart menni. Ám most, szabadon, kicsit más megvilágításba került minden. A félelem, hogy bánthatják őket miatta, megbénította az ajkát. A rettegés, hogy eljönnek érte, és visszaviszik, szinte elvette az eszét.

Hinni akart Ryannek. A rendőrökben nem bízott, túl sokkal akadt dolga, akik ugyanannak a perverziónak voltak a hívei, mint a többiek. A két nyomozó sem volt szimpatikus, de talán az emberekben sem tud már hinni, ez bizony benne volt a pakliban, ahogy Anton mondta volna. Ryan más volt.

Nem emlékezett arra, amikor kimentette a tűzből, de az, ahogy ott szerencsétlenkedett előtte, és nem mert a közelébe menni a reakciójától tartva, rokonszenvessé tette. Nem látott a szemében szánalmat, megítélést, csupán egyszerű aggodalmat. A nővérek elárulták neki a távozása után, hogy minden nap bement és beszélt hozzá, fogta a kezét. Ettől a kedvességtől könny szökött a szemébe, pedig megfogadta, hogy nem fog sírni. Aztán persze egyik könnycsepp jött a másik után, míg az elfojtott zokogástól alig kapott levegőt…

 

            A hőség miatt állandó készültségben voltak, és egész nap nem volt megállásuk. Ryan alig állt a lábán, de megállt egy üzletnél, és addig keresgélt, míg talált egy plüss huskyt. Remélte, hogy a fiú örülni fog neki. Igaz, hogy kinőtt már a plüss játékok korából, ám nem volt ötlete, mit vihetne neki.

- A rendőrök bent vannak nála – szólt oda neki az egyik nővér.

- Régóta?

- Igen. Ne aggódjon, Dr. Dickson is ott van.

Ryan gyomrában kicsit felengedett a nyomás.

- Megvárom, amíg végeznek – indult el a váró felé, de még le sem ült, amikor Archerék elviharzottak mellette anélkül, hogy észrevették volna. Nem bánta, mert ma nem érzett elég erőt egy vitához. A fiú szobájához ballagott. – Bejöhetek? – állt meg az ajtóban.

Dr. Dickson, aki éppen a betegének magyarázott valamit, megfordult.

- Jöjjön csak!

- Hogy vagy ma? – Ryan a fiúra mosolygott, aki sokkal tisztább tekintettel nézett vissza rá.

- Az éjszaka volt egy kis riadalom, mert nem kapott levegőt, de szerencsére sikerült időben ideérnünk. – Az orvos megrovóan megfenyegette a fiút az ujjával. – Legközelebb nem biztos, hogy gyorsak leszünk. Később visszajövök – ígérte, és kiballagott.

- Kedves fickó, igaz? – Ryan maga alá húzta a széket, és kivette a papírtasakból a plüsst. Letette az ágyra, a fiú keze ügyébe. – Ő itt Mr. Kutya. Egyelőre nem volt ötletem, mi lehetne a neve. Mit gondolsz?

Amenadiel óvatosan megérintette a kutyát, aztán kérdően a férfira pillantott. Nem értette, miért kapta.

- Igen, a tiéd. Neked hoztam. – Ryan nézte, ahogy lassú mozdulattal magához vonja, és átöleli. A torka elszorult ettől a bizonytalan mozdulattól. – Sajnálom, hogy nem jöttem korábban, de sok riasztást kaptunk. Láttam, hogy voltak a nyomozók…

Amenadiel kis tétovázás után meglepő módon biccentett. A rendőrök faggatózása eléggé kifárasztotta, viszont az, hogy Ryan betartotta az ígéretét, és eljött hozzá, kicsit megnyugtatta.  

- Megint nem mondtál nekik semmit?

Ezúttal kis fejrázás volt a válasz. Hiába szerette volna elmesélni a maga történetét, és hiába határozta el odabent, hogy nem fog megtörni, ez pont idekint történt meg. Nem tudta, mit tehetne, hogyan mondhatná el, hiszen a gyomra görcsbe rándult, ha csak beszélni akart.

Most kezdett el olyasmiken gondolkodni, hogy mit fog szólni az anyja, ha kiderül, hol volt ezidáig, és az apja elfogadja-e így? Képes lesz-e visszailleszkedni a társadalomba, vagy örökké rettegve kell majd élnie, félve, hogy mikor jönnek el hozzá vagy visszavinni, vagy örökre elnémítani?

- Értem. – Ryan összekulcsolta a kezét a fiú keze mellett. Most kezdte érezni, hogy milyen fáradt. – Előbb-utóbb rájönnek, ki vagy, hiába hallgatsz – sóhajtotta. – Mitől félsz? Tőlük? – Nem remélte, hogy a fiú válaszolni fog, de meglepetésére megint bólintott. A keserűség égette a torkát. – Sajnálom. Tudom, hogy ez nem jelent semmit, de ennél többet nem tehetek. – Ryan a felemás szempárba nézett. – Nem hitegetlek, hogy minden rendben lesz, és a rendőrök megvédenek majd, mert nem látok a jövőbe, és lehet, hogy tévedek. Nem ígérek semmit, csupán azt, hogy ha bármit tehetek érted, akkor megteszem. – Bizonytalanul félmosolyra húzta a száját. – Ne kérdezd, miért. Talán egy kicsit a lelkiismeretem kedvéért. Vagy talán azért, mert nem tudom kiverni a fejemből a képet, amikor megtaláltalak. – Kinyúlt, és megsimogatta a plüss husky fejét. – Sokat gondolkodtam ma. Tudom, hogy félsz azoktól az emberektől, és azért nem beszélsz, ahogy a többiek is. Viszont láttam, hogy mit tettél azért, hogy túléld a tüzet. Harcoltál a magad szegényes kis eszközeivel, mert élni akartál. Akármi is történt veled, túl akartad élni. – Fátyolos lett a hangja, amikor észrevette, hogy a fiú szeméből egyik könnycsepp gördül alá a másik után. – Nem tudom, mi motivált, de gondolj arra, hogy most itt vagy, és életben maradtál. Akármi is történt, történik, vagy történni fog, te túlélted. 

Amenadiel magához ölelte a plüsst. Antonra gondolt, aki képtelen volt szembenézni a jövővel, akármit is hozzon. Ő megtette, harcolt, és meglepő módon, győzött. Kinézett az ablakon, a kék égre látott, amelyért eladta a lelkét is. Odabent, a különböző férfiak alatt feküdve, megfogadta, hogy ha egyszer kijut, soha többé nem fog visszakerülni. Kerüljön bármibe. Ki akart jutni a börtönből, amelybe zárták, és szabad akart lenni a kék ég alatt.

Ryanre pillantott. Meglepődve látta, hogy amíg ő gondolkozott, a férfi egyszerűen az ágyra borulva elaludt. A karjára támasztotta a fejét, és halkan szuszogott. Félnie kellett volna tőle. Sokkal magasabb és izmosabb volt, mint ő. Barna haját katonásan rövidre vágatta, a szeme világoszöld volt, az a fajta, amitől a tavasz jutott az ember eszébe.

Nem lett volna kötelessége bejárni hozzá, itt ülni mellette, mégis megtette. Nem várt érte semmilyen viszonzást, egyszerűen segíteni szeretett volna neki. Önzetlenül. Ez olyasmi volt, amivel Di elég keveset találkozott életében. Ha azon a napon nem rohan el otthonról, és szalad annak a szemétnek a karjaiba, talán befejezhette volna a sulit, egyetemre mehetett volna, és ki tudja, esetleg találkozik egy ilyen férfival, mint Ryan.

Megérintette a férfi haját. Fájt a mellkasa, ahogy levegőt vett, és beszívta a férfi illatát. Mennyire szeretett volna egy normális életet! Egy olyat, ahol lett volna esélye szerelemre, boldogságra, szép jövőre. Most ébredt rá, hogy sokkal, de sokkal többet veszített az eltelt évekkel, mint a családját, a becsületét, vagy a kék eget.  

Ryan álmosan felemelte a fejét, és megdörzsölte a szemét. Ásított.

- Bocsánat, azt hiszem, jobb, ha most megyek.

- Amenadiel…

A férfi szeme tágra nyílt, nem akart hinni a fülének, pedig a rekedt hang a fiúé volt.

- Tessék?

- Amenadiel Keyes. – A fiú láthatóan nehezen beszélt, minden szótaggal megküzdött, és valószínűleg erővel sem lehetett volna elvenni tőle a plüsst, olyan erővel szorította. Teljesen kimerült ennyitől is, kétségbeesetten nézett rá.

Ryan legszívesebben megölelte volna, de inkább szélesen rámosolygott. A fáradtságát mintha elfújták volna.

- Gyönyörű neved van. Illik hozzád. – Megérintette a kezét. – Köszönöm. Mindjárt jövök! – Felpattant, és kirohant.

Di megint kinézett a kék égre, és elaludt, mielőtt a férfi visszajött volna. Ryan megállt az ágya mellett, és szomorúan mosolygott. Archer nyomozó már úton volt a fiú szüleihez, mivel kiderült, hogy a család évek óta kutat utána, egészen idáig eredménytelenül. Tizenöt évesen tűnt el, miután összeveszett a szüleivel a homoszexualitása miatt. Azóta hat év telt el. Nagy valószínűség szerint annyi időt töltött a pokolban. Kisfiús kinézete és különleges szeme miatt tarthatták meg ennyi ideig, és ettől Ryan esztelen gyűlöletet érzett a fogvatartói iránt.

Visszaült a székre, nem akarta magára hagyni, míg ide nem érnek a szülei. Az volt az igazság, hogy megszokta a látogatásokat. Természetesen örült, hogy a fiú jobban van, de tudta, hogy hiányozni fog neki. Szerette volna jobban megismerni. A kérdéseire választ kapni. Ám azzal is tisztában volt, hogy Amenadielt mindig a tűzre, és arra a házra fogja emlékeztetni a jelenléte.

Gondolt egyet, és előszedte a noteszét. Kitépett egy lapot, és ráírta a nevét, elérhetőségeit, még a munkahelyét is. A husky nyakörve alá csúsztatta, majd kicsit nyugodtabban hátradőlt. A telefonján utánanézett az Amenadiel névnek. Angyal. Felpillantott. Nem lepődött meg, ebben a pillanatban ugyanis a fiú a hosszú hajával, békés arcával, valószínűtlenül hosszú szempilláival tényleg angyalnak tűnt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, míg ott kuporgott a kényelmetlen műanyag széken. Az eget bámulta, a rajta átfutó bárányfelhőket. Amenadielt, ahogy néha megrándul az arca álmában. Nem merte volna megkérdezni, miket álmodik. Nem valószínű, hogy ép ésszel elviselte volna a választ. Vajon ő kibírta volna ott annyi ideig? Valamiért úgy sejtette, nem, és emiatt csak még nagyobb tisztelettel figyelte a fiút.

Nyílt az ajtó. Hátranézett a válla felett, majd az ismeretlen házaspár és Archer nyomozó láttán, felállt. Woods nyomozó mögöttük jött, míg Dr. Dickson komoran követte őket.

- Maga kicsoda? – kérdezte a férfi, a haja ugyanabban az érdekes kékesfekete színben játszott, mint Amenadielnek, ezért még csak le sem tudta volna tagadni a fiát.

- Drágám, ne légy udvariatlan! – Az asszony rápisszegett a férjére, de a tekintete a fiát kereste. Megremegett az ajka, és közelebb araszolt.

Ryan nem akarta, hogy a fiú felriadjon, így óvatosan föléje hajolt.

- Amenadiel… Itt vannak a szüleid.

A fiúnak kellett néhány perc, mire magához tért. Dr. Dickson ellenőrizte a pulzusát, és a többi életfunkcióját, csak utána engedte oda a szülőket. Ryan odaállt a nyomozók mellé, és érezte, hogy elszorul a torka, amikor Mrs. Keyes zokogásban tört ki a fia arcát simogatva. A férje, Amenadiel édesapja az ágy lábához lépett, látszott, hogy az érzéseivel küzd. Még akkor is képtelen volt megszólalni, amikor a felesége odahúzta. Egyszerűen elsírta magát, és csak szorította a fia kezét.

Ryan tekintete találkozott a felemás szempárral. Rámosolygott, és mutatta, hogy mennie kell. A fiú arcán szomorúság suhant át, de aztán lassan viszonozta a mosolyt az édesanyja válla felett. Nem volt az igazi mosoly, amolyan törékeny és bizonytalan fajta, de a férfi remélte, hogy ez lehet mindennek a kezdete. Például egy szebb és jobb jövőnek, gondolta, miközben behúzta maga mögött a kórterem ajtaját.   

           

 

2.

 

            Nem kapott levegőt. Ez volt az első érzete, amikor felébredt.

- Kicsim, ébren vagy? – Az anyja már egy ideje kopoghatott, mert türelmetlen volt a hangja.

- Igen. – Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy érthetően tudjon beszélni.

- Jössz reggelizni?

- Pár perc múlva lent vagyok.

- Rendben.

Az anyja lefelé tartó lépteire lehunyta a szemét. Az egész teste verítékben fürdött, és zihálva kapkodott levegő után. A lepedő gyűrött volt alatta, és nyirkos, valószínűleg egész éjszaka dobálta magát. Lassan felhúzta magát, és nekidőlt a fejtámlának. Olyan volt, mintha egy véget nem érő rémálomban lett volna.

A szobája nem változott semmit. A szülei ugyanúgy hagytak mindent, ahogy hagyta. Az eltelt hetekben neki sem volt ereje és kedve, hogy átpakoljon bármit is valahová máshová. Miután hazakerült a kórházból, egyelőre próbálta feldolgozni, hogy itthon van. Szabad. Ám pont ez volt az, ami nagyobb félelemmel töltötte el, mint bármi más.

A szülei úgy gondolták, hogy akkor segítenek neki a legtöbbet, ha nagy család és a régi baráti társasága veszi körül. Mindig volt náluk valaki, és ettől egyre rosszabbul érezte magát. Az anyjáék nem értették meg, hogy például a régi barátaival már nincs miről beszélgetnie. A közös témák, amik anno összekötötték őket, már nem voltak sehol. Mindenki feszengett beszélgetés közben, és hiába igyekeztek nem mutatni, úgy bámultak rá, mint valami furcsa bogárra. Gyűlölte ezt.

A pszichológus, akinek elvileg az volt a dolga, hogy segítsen feldolgozni neki az őt ért traumákat, rengeteget beszélgetett vele erről. Arról győzködte, hogy csak a képzelete játszik vele, ő viszont nem volt hülye. Lehet, hogy a kommunikációs készsége megromlott a fogság alatt, ám attól még tisztán felismerte az emberek szemében a kíváncsiságot, az undort, a közönyt.

Tudta, hogy beszélnie kellene arról, ami vele történt. A szülei is mindig beszélgetni akartak vele, mert azt mondta az orvos. Ilyenkor majdnem felhorkant, de inkább nyugalmat parancsolt magára, és nem mondott semmit. Képtelen lett volna rá. Természetesen lehetséges volt, hogy a dokinak van igaza, és használna, ha kibeszélné magából a dolgokat, de nem ment. Leblokkolt. Az évekig tartó, állandó erőszak belésulykolta, hogy ha élni akar, akkor hallgatnia kell, akármi is történik. Ezen kellett volna túllépnie, ahogy Archer nyomozóék is biztatták.

Hallgatott, és inkább némán bámulta a kék eget a kertben ücsörögve egész nap. A saját fejében ezerszer, sőt, milliószor végigment a képzeletbeli beszélgetéseken. Saját magával vitatkozott, néha meggyőzte önmagát, ám a félelem mindig erősebb volt. Furcsa dolog volt ez. Abban a szobában könnyű volt bátornak lenni, elhatározni és megtervezni, mit fog tenni, ha hazakerül. Leszámol a múltjával, tanulni fog, dolgozni, és talán egyszer jön valaki, aki elfogadja annak, aki; jobban mondva, talán lesz valaki, akit képes lesz közelebb engedni magához.

Az ablakon keresztül kifelé bámult. Nem csukta be éjszakára, ezért a reggeli lágy szellő könnyedén ringatta a függönyt. Ott, abban a sivár szobában olyan könnyű volt szabadnak lenni. Ám a valós világban nem számolt azzal, hogy minden más. Megváltozott ő és a világ is, és jelenleg tehetetlenül, saját félelmei fogságában próbált alkalmazkodni.

Az anyja hangjára összerezzent. Rápillantott az órára. A szülei vásárolni mentek reggeli után, ezért sietették. Tegnap este megbeszélték, hogy ő is velük megy, hogy kicsit kimozduljon a házból. Összeszedte magát, és felkelt. A fürdőben fogat mosott, majd visszaballagott a szobájába, és felöltözött. A konyhában az apja felpillantott az újságból.

- Végre! – Úgy próbált tenni, mintha nem teltek volna el évek, és a fia még mindig az a dacos kamasz lett volna, aki volt. Nem volt kedve felvilágosítani, hogy ez nem a legjobb módszer.

- Gyere, ülj le! – Az anyja mindent eléje tett. Nem igazán volt éhes, de a megszokás, hogy a túlélés miatt mindent meg kell ennie, erősebb volt. – Velünk jössz?

- Igen.

- Biztos? Nem lesz gond?

- Nem. Jól vagyok. – Habár ezt bizonygatta, a hangulatjavító gyógyszerekkel szemezett az asztalon, ahová az anyja tette. Az orvos írta fel, amikor hazakerült. Szedte őket, és igyekezett mosolyogni, vidám lenni. Belül azonban kételyek marcangolták.

A kocsiban az ajtónak dőlt. A szülei játékosan vitatkoztak valamin, de oda sem figyelt egész úton. Az anyja szeretett volna bemenni valami üzletbe, és meggyőzte az apját, hogy álljanak meg. Örült a sétának, az emberek, akik körülvették, névtelen és arctalan járókelők voltak csupán, és ő is egy lett közülük. Nem volt múltja, sem célja, jó volt gondolkodás nélkül tenni egyik lábát a másik után.

A szülei észre sem vették, hogy továbbment, amikor ők megálltak egy kirakatnál. Amíg azon egyezkedtek, hogy mit kapjon a nagymama a születésnapjára, addig ő hagyta, hogy elsodorják az emberek. Az agya kezdte megkongatni a vészcsengőt, amikor hirtelen valaki elkapta a karját.

- Amenadiel?

Rémülten meredt a férfira, akinek a szeme ugyanolyan tavaszzöld volt, mint amilyenre emlékezett.

- Ryan?

- Kiabáltam utánad, de meg sem hallottad! – A férfi elengedte, ám finoman a hátára tett kézzel egy kocsi mellé irányította. – Ugye, nem egyedül vagy?

- Nem, anyuék vásárolnak.

- És egyedül hagytak? – Ryan szemöldöke a magasba szökött.

- Megálltak egy kirakatnál, de nekem nem volt kedvem ékszereket bámulni.

- Nem lehetsz felelőtlen. – A férfi kicsit meghajolt, hogy a szemébe nézhessen. A kórházban látták egymást utoljára, és sajnálta, hogy nem látogatta meg többé. A plüss, aki a Hope nevet kapta, még mindig a féltett kincse volt, viszont ahhoz nem érzett elég bátorságot, hogy akár felhívja.

- Sajnálom.

Ryan felsóhajtott, és megrázta a fejét. A kocsinak dőlt, és csak akkor szólalt meg, amikor ő is nekidöntötte a hátát.

- Hogy érzed magad?

- Jól.

- Kérdeztem a szüleid, hogy vagy, és meg akartalak látogatni, de megkértek, hogy ne tegyem. A tűzre és a fogságra emlékeztetnélek, amit nem akarnak. Örülök, hogy most mégis összefutottunk.

Amenadiel érezte, ahogy a düh felkúszik a torkán. Otthon mindig arra biztatták, hogy beszéljen róla, de Ryant nem engedték a közelébe, pedig szerette volna látni. Egyszer meg is kérdezte, hogy nem kereste-e, ám az apja nemet mondott. Ezek szerint hazudott. Úgy tűnt, a férfi olvas az arcáról, mert összefonta a mellkasán a karját, és eléje hajolt, hogy a szemébe nézhessen.

- Nem mondták el?

- Nem.

- Ne hibáztasd őket, csak meg akarnak védeni.

- Nem tudnak. Senki sem tud.

- Lehet, de nekik már a tudat is megnyugvás, hogy ennyit tettek.

- Azt hiszik, hogy meg nem történté tudják tenni az eltelt éveket. A dokival együtt azt szeretnék, ha kibeszélném magamból az egészet, és nem értik meg, hogy nem megy. – Az előttük rohanó, telefonáló, beszélgető embereket nézte, mert kevésbé voltak rá hatással, mint Ryan a megértő mosolyával. Ő volt eddig az első, aki nem kíváncsian vagy undorral bámult rá, és ez olyasmi volt, ami újdonságot jelentett. – Azt hiszik, még mindig gyerek vagyok…

Ryan sokáig nem válaszolt.

- Tudod, egy szülő szemében te mindig is kisgyerek maradsz. Lényegtelen, hogy tizenkettő vagy, vagy ötvenhat.

- Tudom.

- Az anyám ugyanilyen. Úgy gügyörészik nekem a vasárnapi ebédnél, mintha kisbaba lennék. S ha nem eszem meg a spenótot, akkor azzal fenyeget, hogy eltilt a tévétől. Végre mosolyogsz!

Amenadiel rápillantott. Rájött, hogy a férfinak igaza van, ahogy elképzelte a jelenetet, önkéntelenül is mosoly jelent meg az arcán. Jó érzés volt. Csak úgy mosolyogni, nem azért, hogy megnyugtassa a körülötte levőket, hanem élvezetből, az valami olyan volt, amit már rég elfelejtett.

- Te nem kezelsz gyerekként – mondta halkan.

Ryan vállat vont.

- Nem vagy az.

- Nem. Köszönöm.

- Nincs mit. Amúgy már akartam kérdezni, miért lett Amenadiel a neved?

- Két hónappal korábban jöttem a világra, és nem volt biztos, hogy életben maradok. Anyám egy könyvben találkozott a névvel, egy angyal neve volt, és annyira megtetszett neki, hogy erre kereszteltek még a kórházban.

Ryan a fiút figyelte a szeme sarkából. Alig akart hinni a szemének, hogy ő az, amikor elsétált mellette. Utánaszólt, de nem állt meg, ami elbizonytalanította, de ott volt az a hosszú fekete haj, a sápadt bőr, ami beleégett a tudatába. Pólót és rövidnadrágot viselt egy vékony tornacipővel. Még mindig nagyon vékony volt, de most már volt némi szín az arcában.

A szeme, az a különös felemás szempár most kicsit vidámabban csillogott, mint korábban. Emlékezett, milyen rettegéssel nézett rá, míg fel nem ismerte, összeszorult tőle a gyomra. Sokat gondolt rá, aggódott, hogy mi lehet vele? A kórházban dr. Dickson csak annyit mondott, hogy visszajár kontrollra, és mindent rendben talált nála. John Keyes pedig még ennyit sem.

Amenadiel már nem volt gyerek, ez teljesen bizonyos volt. Elég volt, ha az ember belenézett a szemébe, és láthatta. Ott volt a smaragdban az élet minden kesere, félelme, fájdalma, cinizmusa és reménytelensége. Ám most, ahogy halovány mosollyal felpillantott rá, megcsillant valami a kékség mélyén. Ez a fiú túlélte a poklot, megtanult harcolni az életért már születése óta, és nem adta fel.

- Szívesen beszélgetek veled bármikor, ha szeretnéd – mondta csendesen. – Felírtam a számom egy papírra.

- Tudom, csak nem volt bátorságom felhívni téged.

- Miért?

- Miért? – Amenadiel nem tudta viszafojtani azt a keserű morranást. – Mindenki úgy bánik velem, mint egy csodabogárral. Elnémulnak a beszélgetések, ha bemegyek egy szobába, és a gyerekkori barátom nem mer a szemembe nézni. Már nincs miről beszélgetni a haverokkal, és a nagyi még csak hozzám se szól, mert ki tudja, milyen emlékeket szakítana fel valamilyen megjegyzésével. Te voltál az egyetlen, aki felnőttként beszélt velem, de azt gondoltam, hogy csak nyűg lennék a nyakadon, meg minden.

- Attól féltél, hogy én se néznék a szemedbe?

Ryan szíve elszorult az apró kis bólintás láttán.

- Igen. Sajnálom, hogy félreismertelek.

Ryan hosszú percekig habozott, míg odanyúlt, és az álla alá nyúlva, finoman maga felé fordította az arcát. Egyenesen a szemébe nézett.

- Pontosan tudom, hogy miket műveltek veled ott, és miken mentél keresztül. Mit adtál fel az életért cserébe. S pontosan ezért mélységesen tisztellek. Nem hiszem, hogy én képes lettem volna túlélni, ép ésszel kijutni onnan. Te megtetted. S most itt vagy. – Látta a könnyeket a felemás szempárban. – Tudom, hogy a fogságod alatt elfelejtetted, milyen az élet idekint, és most nagyon nehéz alkalmazkodni másokhoz, elfogadni a magad áldozatát az életért cserébe, megtalálni a helyedet a világban, de adj időt magadnak. Nem sietsz sehová.

- Éveket kell bepótolnom… - Amenadiel közelebb lépett. Szörnyű volt, de sóvárgott az emberi érintés után. Ez volt az egyik, ami miatt rettenetesen szégyellte magát. Undorodnia kellene azok után, amiket tettek vele, ő azonban úgy vágyott egy kis melegségre, mint korábban a kék égre.

- Mi lenne, ha lépésről lépésre haladnál?

- Például felhívnálak?

Ryan felnevetett. Nem erre a válaszra számított.

- Akár. Ha riasztáson vagyok, nem fogom felvenni, de vissza foglak hívni. Rendben?

- Igen. Köszönöm.

- Gyere, keressük meg a szüleidet! Biztos aggódnak már.

Visszafelé haladva Amenadiel zsebre dugta a kezét, és kicsit élénkebben nézelődött.

- Miért vagy velem ilyen kedves? Mondhattad volna azt is, hogy kész, megmentettem, most már boldoguljon egymaga.

- Soha nem voltam ilyen ember. – Ryan a fiú felé húzódott egy pillanatra, hogy három vihorászó kamaszlány elférjen mellettük. Összesúrlódott a karjuk, egy villanás volt csupán, de nem kerülte el a figyelmét, hogy Amenadiel elpirul, és zavartan a füle mögé tűri a haját. – Te voltál a legutolsó szobában – folytatta kis habozás után. – Már parancsot kaptam, hogy hagyjam el az épületet, én meg arra gondoltam, hogy mi van, ha van ott még valaki? – A fiú megtorpant, feléje fordult, a szemében ezernyi érzelem égett. – Azt hittem, nem éled túl. Kétszer élesztettek újra, míg verni kezdett a szíved. Harcoltál az életedért, és ez nem ment ki a fejemből. Szerettem volna tudni, hogy jól vagy, ezért mentem be a kórházba. Aztán kíváncsi lettem arra, hogy ki vagy, hogy hívnak. Ennyi.

- Köszönöm.

- Szívesen. – Ryan először az apja miatt akart tűzoltó lenni, az anyja tiltakozott is sokáig. Ám az első alkalommal, amikor sikerült megmentenie egy életet, majd egy otthont, egy családtagnak számító kutyát, akkor döbbent rá, mit jelent tűzoltónak lenni. Ez nem csak menőség volt, amivel dicsekedni lehetett, hanem hivatás, amire büszke lehetett. S minden egyes alkalommal, amikor köszönetet mondtak neki, azt mondta, megérte kockáztatni az életét.

- Kicsim! Oh, te jó ég! Merre voltál? – Mrs. Keyes már messziről kiabált, és rohant, ahogy csak a magassarkúja engedte. Magához ölelte a fiát, és sírva simogatta a haját. – Nincs semmi bajod?

- Sajnálom, csak sétálni akartam. Összefutottam Ryannel.

- Arra nem gondolt, hogy esetleg aggódni fogunk Dielért? – John Keyes ellenségesen meredt a férfira.

- Elnézést kérek, éppen önöket kerestük. Nem is zavarok. Örülök, hogy találkoztunk, Amenadiel! – Ryan kezet nyújtott a fiúnak, amivel sikerült meglepnie nem csak őt, de a szülőket is. 

- Di. Szólíts Di-nek.  

A férfi rávigyorgott.

- Viszlát, Di!

- Viszlát, Ryan!

Rákényszerítette magát, hogy nem nézett utána, de az apja éles pillantást vetett rá, ahogy a kocsi felé sétáltak.

- Tetszik neked?

- Azért, mert beszélek egy férfival, még nem jelenti azt, hogy tetszik.

- Nekem csak nem tetszik, hogy ilyen kedves veled. Nem értem, miért.

Amenadiel érezte, ahogy belé karoló anyja gyengéden cirógatni kezdi a karját, hogy megnyugtassa.

- Nem tudtam, hogy bűn, ha valaki kedves egy másikkal – vágott vissza.

- Nem ezt mondtam.

- Márpedig ez volt az értelme, apu.

Az apja erre nem mondott semmit, neki pedig elment a kedve az egész vásárlástól. Ennek ellenére persze velük ment, és tolta a kocsit, mint egy jó kisgyerek. A gondolatai viszont messze jártak.

 

            Két napba telt, mire rászánta magát, hogy felhívja a férfit. Bizonytalanul pötyögte be a számokat az okostelefonba, aminek a használatát még csak most tanulta. A húga tanítgatta esténként. Cecily a nyakába omlott, amikor hazajött, de okos lány révén gyorsan észrevette, hogy a bátyja már rég nem az a vidám kölyök, aki mindig összeborzolta a haját, és a fiúkkal ugratta.

- Zavarlak? – kérdezte csendesen, ha bement a szobájába.

Amenadiel általában nemet intett, mert nem volt szíve bevallani az igazat. Viszonyuk nagyon lassan kezdett alakulni, és néha majdnem elsírta magát attól a szeretettől, amivel a húga elhalmozta. Ő volt az egyik, aki segített neki, hogy megkíséreljen normális életet élni, és ez is olyasmi volt, ami hatalmas dolog volt a számára.

- Howard hazajön! – suttogta neki reggeli közben.

Bátyja, aki már dolgozott, elköltözött otthonról, és csak ritkán tudta meglátogatni őket. Az anyja szomorú is volt miatta, hiszen úgy érezte, mind a két fiát elveszítette. Most ugyan változott a helyzet, így a szülei megnyugodhattak, és Howardnak se kellett bűntudatot éreznie, amiért magukra hagyja őket.

A telefon kicsörgött, de senki nem vette fel. Csalódottan nyomta ki, és letette maga mellé az ágyra. Rászánta magát, hogy pakoljon kicsit, most éppen a régi tankönyveit lapozgatta. Megannyi emlék zúdult rá, amiktől még nehezebb lett minden.

- Anyu szólt, hogy mosogassunk el. – Cecily dugta be a fejét az ajtón. – Segítesz?

- Igen. – Az ajtóból fordult vissza a telefonért. A húga cinkos mosollyal felvonta a szemöldökét.

- Mi történt? Csak nem üzenetet vársz?

- Miből gondolod?

- Nem szoktad magaddal hozni. Anyu meg is jegyezte, hogy legalább te nem kockulsz előtte.

Nem válaszolt. A mobilt letette a kisasztalra a húgáé mellé, és ment törölgetni. Igazából gyomorgörcse lett, ha csak Ryanre gondolt. Tudta, hogy hülyeség, mert a férfi vissza fogja hívni, meg is mondta, de attól még felmerült benne, mi van, ha nem akar vele beszélni?

- Howard bármelyik percben itthon lehet – jelent meg az anyjuk a hátuk mögött. – Mindjárt kész a vacsora is. Annyira boldog vagyok! Együtt lesz megint a család. – Megölelte mindkettejüket, aztán halkan dudorászva nekiállt megteríteni.

Az édesanyját nézve felfedezte a hajában az ősz szálakat, a ráncokat az arcán. Az eltelt években bizony megöregedett az utána való aggódásban, amikor azt sem tudta, hogy a fia él vagy hal. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meghal, és akkor nem kellene további szenvedéseken keresztül mennie a családjának, vélte elgondolkozva.

Mert így, akárhányszor ránéztek, eszükbe jutott a múltja, a fogságban töltött évek, a fogvatartói és az „ügyfelei”, s nem szabadulhattak a bűntudattól, hogy mi van akkor, ha elfogadóbbak, és nem vesznek vele össze azon a napon. Ugyanolyan hibás volt, mint ők. Sőt, ő volt az, aki elrohant. Egyenesen annak a férfinak a karjaiba, aki kedves volt vele, azt mondta, nem akar tőle semmit, csak beszélgetni. Ő meg amilyen dühös volt, nem figyelt a vészjelzésekre, és bedőlt a mézesmázos szavaknak.   

- Törölgetsz, vagy fényesítesz? – Cecily aggódva megérintette a karját, miután észrevette, hogy már percek óta ugyanazt a tányért törölgeti.

- Bocs, elgondolkodtam.

- Semmi baj, de figyelj oda, mert anyu a nászajándékba kapott étkészletet bízta ránk, és azért már gyerekkorunkban is fejvesztés járt.

Elmosolyodott húga suttogásán.

- Odafigyelek! – ígérte.

- Cecily, csörög a telefonod! – Az apja hangjára a lány a nappali felé fülelt.

- Nem az enyém – rázta a fejét, majd ránézett. – Ez a tiéd, nem?

Nem akart hinni a fülének, majd a húga kezébe nyomva a tányért, már sietett is befelé. A szám láttán vadul kalapálni kezdett a szíve. Az apja kérdőn rápillantott.

- Ki keres?

- Hát… Ryan. – Nem akart hazudni, de az apja nemtetsző arckifejezésére rájött, hogy azt kellett volna. – Szükségem van valakire, akivel beszélgethetek – tette hozzá tétován.

- Itt vagyunk neked mi, és a bátyád is nemsokára itthon lesz. – Az apja rosszkedvűen kikapcsolta a tévét, amit addig nézett. – Beszélgethetsz a pszichológussal is, azért fizetünk neki egy vagyont, hogy meghallgasson. A barátaidról nem is beszélve.

Érezte, ahogy a keserűség végigáramlik rajta.

- Miről beszélsz, apu? Barátaim? Nincsenek barátaim. Vagy azokra a régi haverokra gondolsz, akikkel már semmi közös témám sincs? De ha lenne, akkor is mindegy, mert Johnny például képtelen a szemembe nézni, Tyler pedig úgy néz rám, mintha mocskos lennék. Rájuk gondolsz? – Az apja felállt, rádöbbent, hogy egymagasak. A telefon meg csörgött a kezében, és nem tudta rávenni magát, hogy felvegye. – Megmondtam, hogy nem akarok orvoshoz járni, mert egyelőre képtelen vagyok elmondani, amit annyira hallani akar. Ti ragaszkodtatok ahhoz, hogy fizetitek, és jó lesz. Engedelmeskedtem, mert úgy véltem, ettől nem érzitek magatokat tehetetlennek. – Felmutatta a képernyőt. – Ryan eddig az egyetlen, aki nem kamaszként kezel. Erre van szükségem. Akivel csak úgy beszélgethetek, és nem faggat, nem erőltet semmit.

- Nem úgy, mint mi, igaz?

- Igen, apu. – Egyenesen az apja szemébe nézett. – Időre van szükségem. Nem akarok, és nem is tudok beszélni arról, ami velem történt. Most csupán szeretnék élni. Bepótolni, amit elveszítettem, vagy legalábbis megpróbálni.

- Miért pont ő?

A telefon elhallgatott, amitől legszívesebben sírva fakadt volna.

- Nem tudom. Kedves velem, és nem akar semmit tőlem azon kívül, hogy megtudja, hogy vagyok. Megmentett.

- Az a dolga!

- Te ezt nem érted, apa!

- Dehogynem! Akkor is így ragaszkodnál hozzá, ha egy pocakos, ötvenéves fickó lenne?

Jobban fájt, mintha megütötte volna. Fájt a mellkasa, ahogy mély levegőt vett.

- És ha azt mondom, hogy igen, akkor mit mondasz?

- Azt, hogy… - Az apja elhallgatott.

- Mondd ki, mire vársz? – A telefon megint csörögni kezdett. – Már ott volt a nyelved hegyén.

- Menj fel a szobádba! Ezt pedig kérem! – Ki akarta tépni a kezéből a mobilt, de ő elkeseredetten kapaszkodott belé.

- Nem vagyok már kisgyerek! Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, és kivel barátkozzak!

- Drágám, elég! Fejezzétek be! – Az anyja sírva ölelte Cecilyt a konyhaajtóban.

- A te érdekedben teszem!

Úgy érezte, mintha megint újraélnék az évekkel ezelőtti veszekedést. A telefon kicsúszott a kezéből, az apja pedig ugyanazzal a lendülettel a földhöz vágta. Darabokra esett szét, a hívás megszakadt. Hátrált egy lépést, zihálva meredt az apjára.

- Most jobban érzed magad? – kérdezte. Évekig tanulta, hogyan rejtse el a fájdalmát, dühét, minden érzelmét, most is ment erőlködés nélkül. Hideg tekintettel meredt a férfira. – Azt hiszed, ha nem beszélek vagy találkozom Ryannel, akkor majd minden megjavul? Hogy talán normális és engedelmes gyereked leszek, amilyennek látni szeretnél? Hogy esetleg találok egy lányt, és családom lesz, s magam mögött hagyok majd minden szégyent? Például a kurvaságot, amit rám kényszerítettek az elmúlt években…

- Fiam, nem úgy gondoltam…

- Akkor mégis hogyan? – Észre sem vette, hogy a mellkasára tette a kezét, mert nehezen szedte a levegőt. – Sejtelmed sincs a való világról! Élsz a kis házacskádban, elmész dolgozni, adózol, néha grillpartira hívod a szomszédot, akit valójában ki nem állhatsz, rendesen adózol, neveled a gyerekeket, és szereted a feleséged. Azt hiszed, ettől lesz jó egy ember. Kurva nagyot tévedsz! – Felemás szemében vad düh lobogott. – Tudod, hány olyan férfi járt nálam, akik olyanok voltak, mint te? Elmondták, hogy mekkora ribanc vagyok, miközben megdugtak, aztán vették a zakójukat, és mint akik jól végezték dolgukat, hazamentek a családjukhoz a hófehér kerítéses kis házikójukba, hogy másnapra előkészítsék a grillt a kertipartira. – Elfulladt a hangja, szinte meggörnyedt, ahogy küzdött a levegőért. – Szégyelltél, amiért buzi vagyok! Most szégyellsz, amiért kurva voltam! Jó lenne, ha kinyitnád a szemed, és körbenéznél ebben a kibaszott világban! A buzik is emberek, ahogy én is a fiad vagyok. A kurvasággal meg… - Halottsápadt volt az arca, ahogy nem engedte a tekintetével az apjáét. – Mások tettek azzá. Nem kértem, és nem én akartam. S nem neked kell megküzdeni az emlékekkel, és túljutni a rémálmokon… - Odabotorkált a telefon darabjaihoz, és összeszedte őket. Úgy látta, csak szétesett, és működőképesnek tűnt. – Rohadtul szerencsés vagy – suttogta. – Én nem voltam. Örültem volna, ha akad egy olyan férfi is a vendégeim között, mint Ryan…

Nem törődött az anyja zokogásával, akit szinte Cecily tartott, hogy meg tudjon állni a lábán. Megfordult, és elindult a lépcső felé, de megtorpant Howard láttán. A bátyja ugyanolyan sápadt volt, mint az apjuk. A haja valamikor hosszabb volt, az arca meg nem ilyen felnőttesen komor. Régen nagyon közel álltak egymáshoz, most meg csak egy idegen volt. Elment mellette. A korlátba kapaszkodva vonszolta fel magát az emeletre, és erőt vett a késztetésen, hogy becsapja az ajtaját maga után.

Lerogyott az ágyra, a pipája kézügyben volt. Hosszú percekig kínlódott, mire újra rendesen kapott levegőt, aztán csak feküdt, és bámulta a mennyezetet. Nem akart ennyire kiborulni, igyekezett jól viselkedni, ez valószínűleg a fogság következménye volt. Ám az apja azzal, hogy megpróbálta eltiltani Ryantől, átlépett egy határt. Persze lehetséges volt, hogy az apjának van igaza, és nem kellene Ryannel barátkoznia, de vonzotta az a viszonzást nem váró figyelem és aggodalom, amivel a férfi fordult feléje.

- Bejöhetek? – Howard hangjára megdermedt.

- Igen.

A bátyja megállt az ágy mellett. Nem próbálta megérinteni, mintha csak tudta volna, hogy nem örülne neki.

- Szia, öcsi – mondta nagyon halkan. A szemébe nézett, és ettől kicsit jobban érezte magát.

- Szia, bátyó.

- Leülhetek?

- Igen.

Howard melléje ült, és a pipát nézte a kezében.

- Minden oké?

- Most már igen.

- Cecily mondta, hogy nézzem meg a telefonod, mert fontos hívást vársz.

Lassan felült, és odatolta a bátyjának a darabokat.

- Nem igazán tudok mit kezdeni vele – vallotta be. – Ezek az új kütyük teljesen ismeretlenek.

- Semmi gond. – Howard ügyesen összerakta a telefont, és bekapcsolta. Elmosolyodott, amikor megjelent a kezdőképernyő. – Semmi baja. Mi a PIN kódod?

Megmondta, és egy perc múlva már kézbe is vehette az okostelót, ahogy a húga nevezte.     

- Köszönöm.

- Szívesen. Hé, csak nem takarítasz? – Howard körbenézett, elvigyorodott.

- Próbáltam, de anyu lerendelt minket mosogatni.

- Szörnyű! Te jó ég! Ez még megvan? – A bátyja felemelt egy autós magazint. – Mennyit kerestem! Bár nálad ebben a kuplerájban soha nem találtam volna meg…

- Mintha nálad nagyobb rend szokott volna lenni!

- Most látnád a lakásom, öcsi!

- Fogadjunk, hogy nem te takarítasz!

- Mi van, ha véletlenül én nyerek?

- Megkapod a magazint.

- Ez amúgy is az enyém – emlékeztette Howard.

Kikapta a kezéből, és rávigyorgott.

- Nálam volt, és tudod, hogy ami az én szobámban van, az az én tulajdonom!

- Fene! Mindegy, mert akkor is az enyém! Ugyanis én takarítok otthon! – vette vissza a magazint.

- Nem is fogadtunk rendesen! Ez nem ér! – Elkapta a magazin szélét, de a bátyja nem engedte el. Egy ideig huzakodtak, mindketten fel-felnevettek, aztán egyszer csak elkomolyodtak.

Nem tiltakozott, amikor Howard odahúzta magához, és megölelte. Nem mondott semmit, csak átkarolta, a hátát simogatta. Kiskorában, ha rosszat álmodott, néha ő jött be hozzá, nem a szülei. Megszokott volt a karjaiban lenni, újra kicsinek érezte magát. Biztonságban volt, mintha nem is történt volna meg az a sok szörnyűség.

Elsírta magát. Elcsukló hangon sírt, és a bátyja vele könnyezett. Soha nem látta sírni, és ez legalább olyan trauma volt, mint amikor az apjuk sírva fakadt a kórházban. Végül kimerülten dőltek egymásnak, nem szóltak semmit, ám most jó volt ez a csend.

- Ne haragudj apára! – Howard szólalt meg először.

- Ez most nem megy olyan könnyen.

- Tudom. Szörnyű évek állnak a hátunk mögött. Fogalmunk sem volt, merre vagy, mi van veled. Aput marcangolta a bűntudat, amiért összeveszett veled.

- Ennek ellenére ugyanott folytatja, ahol abbahagyta.

- Csak félt téged. Nem akarja, hogy csalódnod kelljen.

- Azon már rég túl vagyok, bátyó. Csalódtam én már mindenkiben. A világban, az emberekben, még önmagamban is. – Amenadiel a telefont forgatta az ujjai között. – Viszont megtanultam, hogy mindent túl lehet élni.

- Akarsz beszélni róla?

- Nem. Mára épp elég volt a lelkizésből.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád! – Tünékeny mosollyal nézett fel a férfira. – Te nem tettél semmi rosszat!

- Ha keményebben keresünk…

- Elég, bátyus! Vége. Itthon vagyok.

- Igen. – Howard felsóhajtott, állával a telefon felé bökött. – Ki ez a pasas?

- Honnan tudod, hogy pasas?

- Jaj, öcsi!

Elmosolyodott.

- Ryan Cassidy. Tűzoltó.

- Ő hozott ki az égő házból?

- Igen. Gyakran bejárt a kórházba is. Apa viszont nem örül neki.

- Miért akarsz barátkozni vele? Idősebb nálad, meg minden. Tetszik neked?

- Egy ideig nem akarok férfit. Sőt, ki tudja… - Megborzongott. – Ryannel csupán jó beszélgetni. Más, mint például Johnny vagy Tyler. Nem néz furán, és nem szánakozik rajtam.

- Értem. Akkor mire vársz?

- Hogy’ érted?

- Hívd vissza! Két nem fogadott hívásod van tőle, nem igaz?

Elpirult.

- Mi van, ha mégis szánalomból…

- Fogd be, öcsi! – Howard a szemébe nézett. – Mi vesztenivalód van? – kérdezte csendesen.

- Semmi – felelte kis habozás után.

- Akkor hajrá! Gyere le, ha végeztél! – Megpöckölte az orrát, ahogy régen. – Bocsáss meg, amiért nem jöttem haza korábban!

- Most már itt vagy.

Howard elmosolyodott, majd bólintott, és kiment. Betette maga mögött az ajtót. Amenadiel mély levegőt vett, és felhívta Ryant. A sokadik csengésre sem vették fel, ettől a hajába túrva kétségbeesetten lehunyta a szemét. A férfi hangjára tágra nyitotta.

- Cassidy.

- Szia. Di vagyok. Amenadiel. – Vadul verő szívére tette a tenyerét. – Nem zavarlak?

- Szia! – Ryan hangja felvidult. – Nem, dehogy! Most végeztem. Hogy vagy?

- Jól. Te? Nehéz napod volt?

- Mondhatjuk. Ebben a hőségben ritka a könnyű meló. Sziamiaú, ne karmolj! – Amenadiel felvonta a szemöldökét. – Bocs, csak a macskám.

- Van macskád?

- Igen. Kis dög! – Olyan volt, mintha a férfi fojtottan szitkozódna. – Rosszul viseli, ha elfogy a kajája…

- Értem.

- Ne! – Nagy csörömpölés hallatszott Ryantől. Azon kapta magát, hogy kezd egész jól szórakozni.

- Jól vagy?

- Igen. – A férfi felsóhajtott. – Sziamiaú mellé anno kaptam egy kutyát is. Arról volt szó, hogy kistestű lesz, de valamikor, amikor nem vettem észre, megnőtt a derekamig. Ha nem vigyázok, simán felborít.

Felkuncogott.

- Hogy hívják?

- Ne nevess! Bruce Willis.

- Mi? – Felnevetett, bár felmerült benne, hogy a férfi viccelődik vele.

- A barátom nagy Bruce Willis rajongó, és mivel csak ez az egy kölyök született náluk, ezt a nevet adta neki.

- Miért nem változtattad meg?

- Nem volt szívem. Ki tudja, milyen lelki válságot élt volna át, ha átkeresztelem.

- Bolond vagy!

- Lehet – értett vele egyet a férfi vidáman. – Neked van kutyád?

- Nincs. Macskám se.

- Mázlista! – dünnyögte Ryan, de érezte, hogy nem gondolta komolyan. – Bemutatom Sziamiaút. – Először nem értette, miről beszél, aztán meghallotta a dörmögésszerű hangot. – Hallod?

- Dorombol?

- Igen. Tele van a hasa, most nagyon elégedett.

Amenadiel most értette, miért ragaszkodott annyira a férfihoz. Ezért. Ezért a céltalan és könnyed beszélgetésért, a nevetésért, a Ryanből áradó életörömért.

- Anyu allergiás az állatszőrre, ezért soha nem tartottunk háziállatot.

- Ha gondolod, egyszer átugorhatsz. Sziamiaú mindig örül az új alattvalóknak, Bruce pedig rajong bárkiért, aki esetleg játszópajtás lehet.

- Köszönöm.

- Szívesen. Te mit csinálsz?

Mosolyogva válaszolt, és jó érzés volt.

- Pakolom a szobám. Ráfér.

- Ne is mondd! Muszáj lesz takarítanom a következő szabadnapomon.

- Én se szeretek takarítani.

- Én sem, de inkább Sziamiaúék miatt. Próbáltál te már rendet rakni úgy, hogy hol egy kutyán, hol egy macskán esel keresztül? – Biztosra vette, hogy Ryan vigyorgott, amikor válaszolt.  

- Még nem.

- Egyszer próbáld ki! Vígjátékszerű jeleneteket tudnak produkálni. A legutóbbi barátnőm a haját tépte tőlük.

Valamiért kis szúrást érzett a mellkasában.

- Nem szerette őket?

- Annyira nem. – A férfi nagyot fújt. – Tudod, az a helyzet, hogy nem igazán hiszik el, hogy komolyan gondolod, amikor azt mondod, hogy fontosabb a macskád és a kutyád. Sziamiaúék még velem vannak, ők már nincsenek, ezt minden nő nehezen viseli. Mondjuk, biztos mi, férfiak is… - tette hozzá elgondolkodva.

- Te tudod, igaz? – döbbent rá ebből a félmondatból. Volt valami a férfi hangjában…

- Micsodát? Hogy meleg vagy? Archer nyomozó elmondta. Baj?

- Nem, csak… Téged nem zavar? – Hátrébb húzódott, hogy a fejtámlának tudja dönteni a hátát. Furcsán érezte magát.

- Kellene? – Ryan kedves kérdésére elszorult a torka.

- Nem, én csupán…

- Elárulom, hogy volt már barátom, mielőtt a könnyekig meghatódva hálálkodnál, amiért hetero pasiként nem undorodom tőled. 

Erre a válaszra számított a legkevésbé. Hátratúrta a haját, és azon gondolkodott, mit kellene mondania.

- Megleptél – vallotta be.

- Gondoltam. Zavar?

Összeráncolta a homlokát, és egy pillanatra maga felé fordította a telefont, hogy a kijelzőre nézve megállapíthassa, nem álmodik.

- Kellene? – kérdezte szorongva.

Ryan elnevette magát.

- Apukád miért nem kedvel? – váltott témát hirtelen. Tisztességtelen dolog volt, mert Amenadielnek még az előző járt a fejében.

- Azt hiszi, fel akarlak csípni – válaszolta gondolkodás nélkül, aztán az ajkába harapott, és sajnálta, amiért nem tudja bokán rúgni önmagát. Mi a fenét művel?

- És? Téved?

- Igen. Tudod, az ötvenes, pocakos, nős pasik az eseteim. – Maga sem hitte el, hogy képes viccet csinálni ebből az egészből.

- A fenébe, így jártam! Pedig reménykedtem…

Kitört belőle a nevetés Ryan játékosan csalódott hangjára. Eldőlt az ágyon, és úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. A férfi vele kacagott, és ettől felmelegedett a lelke. Lassan hanyatt fordult, mosolygott.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Most mennem kell, mert anyukám keres a másikon. Holnap felhívhatlak?

- Igen.

- Rendben, akkor holnap ilyentájt. Szia!

- Szia! – Maga mellé dobta az elnémult telefont, és a húgára pillantott, aki belesett az ajtón.

- Jössz enni?

- Igen. – Feltápászkodott. – Mennyit hallottál?

Cecily elpirult, és csücsörített a szájával, amiről azonnal tudta, hogy füllenteni fog.

- Csak a végét.

- Aha. Én meg macska vagyok – karolta át a húga vállát lefelé menet.

Cecily kuncogott, és nem válaszolt. Nem jegyezte meg, hogy a bátyja a hazaérése óta most először érintett meg valakit önként.

 

 

3.

 

            Bizonytalanul hátralesett a válla felett, mire az anyja rámosolygott a kocsiból. Biztatóan intett neki, így mély levegőt véve elindult a tűzoltóság épülete felé. Nyitva voltak az ajtók, két férfi beszélgetett az egyik autó mellett, néha felröhögtek valamin. Megállt.

Ryannel lassan két hónapja hívogatták egymást telefonon. Ennyi idő után valamiféle barátság alakult ki közöttük, igaz, Amenadiel mindig nemet mondott a személyes találkozásra. Időre volt szüksége. Az viszont, hogy képes volt barátkozni, ráadásul egy férfival, saját magát is meglepte, de Ryan kedvessége és vidámsága apránként leomlasztotta a maga köré emelt falakat.

A férfi nem akarta, hogy meséljen neki a fogságról. Nem erőltette a társalgást, ha érezte, hogy rossz napja van. Néha egyikük se szólalt meg, csak hallgatták a másik lélegzetvételét, és ettől sokkal jobban érezte magát, mint a pszichológussal való konzultációtól. Ryan történetei az állatokról, a fotók, amiket elkezdett küldözgetni róluk, mind-mind olyasmik voltak, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy lépésről lépésre ugyan, de magára találjon.

Tudta, hogy hosszú út áll előtte, de az, hogy ma eljött ide, nagy lépés volt. Az anyját kérte meg, hogy hozza el, benne megbízott, és nem kellett kiselőadást sem hallgatnia arról, milyen felelőtlenül cselekszik.

A két férfi őt figyelte, mire elvörösödött. Még nehezen ismerkedett másokkal, nem tudott ellazulni, kedves lenni az idegenekkel. Márpedig jelenleg érezte, hogy kénytelen lesz. Torkában dobogó szívvel indult el feléjük.

- Helló! – A fiatalabbik férfi rámosolygott. – Keresel valakit?

- Helló! Ryan Cassidy bent van?

A másik férfi bólintott.

- Igen. Most teszi le az ügyeletet. Te vagy Di?

- Igen. Ryan mesélt rólam?

A két férfi elvigyorodott.

- Persze. Mike vagyok – nyújtott kezet az idősebbik. – Ő pedig Georgie – mutatta be a társát. – Nem mondta, hogy jössz.

- Meg akartam lepni… - Erőt vett magán, és kezet fogott mindkettejükkel. Nem is volt olyan nehéz, hiszen egyikük se nézett rá furán. Úgy kezelték, mintha csak a kollégájuk barátja lenne.

- Sikerült. – Ryan oldalról érkezett, amivel meglepte. A haja még vizes volt a zuhanytól, a farmerja úgy feszült rá, mintha a második bőre lett volna. Jóképűbb volt, mint amire emlékezett, a tekintete vidám és tavaszzöld. – Szia!

- Szia! Nem akarlak zavarni, csak anya jött be a városba, és megkértem, hogy hozzon el.

- Nem zavarsz! – A férfi elbúcsúzott a társaitól, halkan sutyorogtak valamit, mindhárman nagyon komolyak voltak. Amenadiel valamiért érezte, hogy róla folyik a diskurzus, viszont nem kérdezett semmit, amikor Ryannel elindultak az anyja kocsija felé. – Anyukád meddig ér rá? Meghívlak titeket egy fagyira.

- Igazából dolga van.

- Oh, értem. – Ryan csalódottnak látszott, de ettől függetlenül mosolygott. – Akkor legközelebb.

- Én még maradhatok, ha ráérsz. Anyu visszajön értem.

- Biztos?

Amenadiel elvörösödve elfordította a fejét a veséjébe látó pillantás elől. A férfi pontosan tisztában volt azzal, hogy mekkora bizalomba és bátorságba kerül, hogy egyedül maradjon vele.

- Igen.

- Rendben. Jó napot, Mrs. Keyes! Hogy van?

- Köszönöm, Mr. Cassidy, jól. Nem fáradt egy éjszakai ügyelet után?

- Még tart a kávé hatása. Dél körül viszont erővel sem tudnának ébren tartani.

Felnevettek. Amenadiel örült, hogy a férfi ilyen könnyen szót ért az anyjával.

- Ryan meghívott egy fagylaltra. Visszafelé felveszel?

- Igen, kicsim. Legyen kézügyben a telefonod!

- Oké. Kösz.

- Szeretlek, édesem! – Az anyja Ryanre szegezte a mutatóujját. – Nagyon vigyázzon rá! Ha baja esik, megölöm.

- Vigyázok rá!

Egymás mellett állva figyelték, ahogy az asszony besorol a forgalomba.

- Gyere, van itt a közelben egy kávézó.

- Tényleg nem vagy fáradt?

- Nem. – Ryan ilyenkor még valóban pörgött. Arról nem is beszélve, hogy a fiú megjelenése sokat dobott a napján. Nem is számított arra, hogy felbukkan. – Nagyon meglepődtem, hogy eljöttél.

- Én is, hogy eljöttem – vallotta be Amenadiel. – Furán is érzem magam.

- Miért? Félsz tőlem?

- Nem. Ez a furcsa.

Ryan megértette, mert megállt, és feléje fordult. Nem érdekelte, hogy a járókelőknek ki kell kerülniük őket.

- Kedvellek, és nem áll szándékomban bántani téged, vagy bármi olyasmit tenni, amitől rosszul érzed magad. – Zsebre dugta a kezét, az izmok megfeszültek a vállán és a felkarján. – Ha jól sejtem, voltak már olyanok, akik ugyanezt mondták, és nem tartották be a szavukat, ám én nem ilyen ember vagyok. Szeretem, ha valaki őszinte, szóval, ha olyasmit tennék, vagy mondanék, ami kellemetlenül érint, akkor mondd meg. Nem lesz semmi baj belőle, csak komolyan nem akarlak megsebezni. Segíteni szeretnék, ha engeded.        

- Azzal segítesz, ha úgy bánsz és beszélsz velem, ahogy eddig. Nem kezelsz csodabogárként, se szánalmas kölyökként, vagy kurvaként. – Ebben a pillanatban olyan érzete támadt, hogy a férfi szemében sötét düh lobban, de aztán Ryan újra mosolygott, és tett egy mozdulatot, mintha meg akarná ölelni. Végül nem tette, csak bólintott.

- Egyik sem vagy – mondta csendesen.

- Van, aki másként vélekedik.

- Az egy szemét seggfej! Tudnék még mást is mondani rá, de nem teszem.

- Nyugodtan. Hallottam én már mindent.

- Anyukám nem szereti, ha káromkodom.

Továbbindultak. Lassan, ráérősen ballagtak egymás mellett.

- Meséltél rólam a kollégáidnak. – Nem kérdés volt.

- Ők is ott voltak az oltásnál, amikor kihoztunk titeket az épületből.

- Oh. – Meglepődve pislogott. – Ezt nem tudtam. Miért nem mondtad? Megköszönhettem volna nekik.

- Majd legközelebb. Mike úgyis valami bulit szervez két hét múlva. Eljöhetnél.

- Veled?

- Velem. – Ryan megnyugtatóan rámosolygott. – Nyugi, még hozzád érni sem fog senki.

- De…

- Láttunk mi már sok mindent, Di – szakította félbe a férfi. – Egyikünk sem fog megítélni, vagy furcsán nézni rád. Ebben biztos lehetsz.

- Értem. Gondolkodhatok rajta?

- Persze.

Ballagtak tovább, néha összeért a karjuk.

- Még mindig nem értem, miért vagy ilyen kedves velem.

- Mi lenne, ha nem akarnál mindenre magyarázatot? Egyszerűen megkedveltelek, és kész.

- Ha… ha nem mentettél volna meg, hanem… mondjuk, más körülmények között találkozunk, akkor is kedvelnél? Vagy most ebben a kedvelésben van némi sajnálat is?

Ryan elgondolkodva pillantott feléje. A komor, felemás szempár szorongva nézett vissza rá. Komolyan meglepte azzal, hogy meglátogatta. Nem remélte, hogy a közeljövőben eljut arra a szintre, hogy képes lesz kimozdulni valakivel. Tévedett, mint a fiúval kapcsolatban már annyiszor.

Amenadiel rövidnadrágot viselt, és sötétkék pólót. Már nem volt olyan vékony, mint a kórházban, de még mindig átérte volna a kezével a derekát. A haját nem vágatta le, ebben a melegben összefogta egy csattal, és ettől sokkal kifejezőbbé vált kék-zöld szeme, szép vonalú arca.  

- Igen.

- A kinézetem miatt? – A fiúnak láthatóan fontos volt a válasza, ezért alaposan megrágta a kérdést.

- Tény, hogy nagyon vonzó fiú vagy, és ha nem így ismerlek meg, hanem mondjuk egy szórakozóhelyen, akkor felfigyeltem volna rád.

- Értem.

- Nem hiszem. – Ryan a szavakat kereste. Őszinte akart lenni, de azt sem szerette volna, ha Amenadiel kellemetlenül érzi majd magát. – Az, hogy csinos vagy, és tetszettél volna, egy dolog. A másik, hogy mi lakozik itt bent. – Kis bizonytalankodás után óvatosan a fiú mellkasa felé bökött. – Kedves fiú vagy, okos, és mindennek ellenére, ami történt veled, nem vesztetted el a hitedet és a reményt. Ez olyasmi, amire nem sokan lennének képesek. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha átlagos életet élhetsz, viszont azt hiszem, ezek olyan dolgok, amelyek alapjából benned voltak. – Kicsit tétovázott, de végül folytatta. – Ne várd, hogy nem foglak sajnálni, mert arra nem vagyok képes. Nem vagyok érzéketlen tuskó, világos? S az emberek többsége sem az, hiába vannak rossz tapasztalataid. Attól, hogy valaki sajnál, még tisztelhet és kedvelhet is. Érted?

Amenadiel zsebre dugta a kezét, és ökölbe szorította. Nem akart sírni.

- Komolyan így gondolod?

- Igen.

- Túl kedves vagy.

- Ezzel a kijelentéseddel az exeim némelyike vitába szállna.    

- Köszönöm.

- Szívesen. Megérkeztünk! Hová akarsz ülni?

Végül az ablak mellé ültek egy boxba. Ryan éhes volt, ezért reggelit kért. Amenadiel fagylaltja gyorsabban megérkezett, jóízűen kanalazgatta.

- Ez hiányzott. Ott nem kaptunk édességet – mondta, miközben lenyalta a kanalat.

- Legközelebb is eljöhetünk, ha szeretnél.

- Anyu ritkán jön be egyedül a városba.

- Elhozhatlak én is, ha szeretnéd.

- Apu nem örülne.

- Még mindig nem békélt meg velem? – Ryan kicsit hátradőlt, hogy a pincérnő mindent eléje tudjon pakolni, és töltsön neki egy csésze kávét. – Köszönöm!

- Jó étvágyat! – A nő elsietett, Amenadiel csak utána válaszolt.

- Nem. Szerintem soha nem is fog. Egyetlen férfival sem, akivel csak kapcsolatba fogok kerülni életem folyamán.

- Sajnálom.

- Már akkor tudtam, amikor rájöttem, hogy meleg vagyok. Nem volt könnyű eléjük állnom, mert tudtam, hogy apu nehezen fogadja majd. Igazam lett.

- Annak ellenére, hogy… - Ryan nem fejezte be a mondatot, inkább teletömte a száját szalonnával.

- Annak ellenére, hogy az emiatti veszekedésünk hatására elrohantam otthonról, és egy olyan fickó karjaiban kötöttem ki, aki… oda juttatott… - Eltolta maga elől a fagylaltot, és a férfi is a tányérját. Egymást nézték. – Nem akart tőlem semmit, csupán meghallgatott. Vigasztalt. Azt mondta, hazavisz. Beültetett a kocsijába, és az injekciós tűt már későn vettem észre. Utána meg… - Vállat vont, és szomorúan mosolyogni próbált.

Ryan az asztalra könyökölt, elment az étvágya.

- Fogalmam sincs, hogy bírtad ki.

- Eladtam a lelkem és a testem. – Amenadiel nem értette, miért mondja el ezt a férfinak. Talán tudni akarta, hogy mi a tűréshatára, mi az a pont, amikor megjelenik a szánalom vagy az undor a tavaszzöld szempárban. – Eleinte tiltakoztam. Sokáig elkábítottak, ha jött hozzám valaki, hogy ne sikoltozzak. Aztán behódoltam. Haza akartam jutni. Túl akartam élni. Látni akartam a kék eget, de annak ára volt. Megfizettem. – Csak akkor jött rá, hogy sír, amikor Ryan gyengéden letörölte a könnyeit. Alig ért hozzá az arcához, az ujjai érdesek voltak. – Mindjárt jövök! – Felugrott, és kirohant a vécébe.

Szerencséje volt, nem volt odabenn senki. Igyekezett összeszedni magát a mosdó feletti tükörbe bámulva. Összerezzent, amikor valaki bejött, de csak Ryan volt. Megállt mögötte egy lépésre, nem próbált meg közelebb menni hozzá, s nem akarta újra megérinteni.

- A pszichológusod biztos nagyon örült volna annak, ha neki mondod el ezt – mondta.

- Baj, hogy neked mondtam? Zavar? – Maga sem értette, mi a fenét csinál? Mit akar ezzel elérni? Ám ahogy a tükörben a férfi szemébe nézett, rájött. Fél ezektől az érzelmektől, amelyek vonzzák hozzá, ezért önkéntelenül is védekezik. Azzal, amilye van. El akarja üldözni magától, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy mivé lett. Ahelyett, hogy undorodna a férfiaktól, vágyik arra az érzésre, amelyet Ryan nyújthatna neki. A férfi pedig pontosan tisztában volt ezzel.

Nem mozdult, amikor Ryan közelebb lépett, és lassan megérintette a hátát. A gerincén húzta végig az ujjait, egészen fel a tarkójáig. Előrenyúlt, a nyakánál fogva kényszerítette, hogy megforduljon. Legalább egy fejjel volt magasabb nála, fel kellett rá néznie. A szíve úgy vert, mintha ki akart volna ugrani a helyéről, és levegő után kapkodott. Legszívesebben eltaszította volna magától a férfit, de képtelen volt mozdulni, amikor nagyon gyengéden magához ölelte.

- Ne hagyd, hogy ezt tegyem, ha nem akarod – hallotta a hangját. – Tiltakozz, üss meg, kiabálj! Már nem ott vagy, abban a hátsó szobában, s én nem az egyik vendéged vagyok. Szabad vagy, szabad akarattal.

Fájt levegőt venni. Fájt az érzés, amit a szavak okoztak, az a kedvesség és megértés, ami áradt belőlük. Még a könnyek is fájtak, amik a szeméből patakzottak. Minden érzés, amelyet mélyre ásott a lelkében, egyszerre bukkant a felszínre. Megcsuklott a térde, de a férfi megtartotta, és hagyta, hogy ököllel verje a mellkasát artikulálatlan kiabálás és zokogás közepette.

Egy férfi nyitott be, majd a kezét feltartva inkább visszavonult. Nem telt el egy perc, már a tulaj lépett be. Régóta ismerték egymást, így eszébe sem jutott, hogy Ryan esetleg valami törvénytelent művel.

- Tudok segíteni? – kérdezte, amikor Ryan a karjaiba kapta a fiút.

- Később beugrok, és mindent megmagyarázok. A reggelit írd a számlámhoz.

- Rendben.

Ryan kioldalazott a most már csendesen síró Amenadiellel. Nagy látványosság lettek, amikor kivonult a kávézóból. Az utcán néhányan megbámulták őket, de amúgy mindenféle megjegyzés nélkül sikerült eljutniuk a kocsijáig. Beültette az anyósülésre, és bekötötte a biztonsági övet.

- Hazaviszlek!

- Ne! Kérlek! – A fiú alig bírt beszélni, az arca ijesztően sápadt volt, a keze pedig jéghideg, ahogy megragadta a karját.

- Jól van, akkor hozzám megyünk – döntötte el.

Egész úton fél szemmel a fiút figyelte, akinek a szeméből még szivárogtak a könnyek, s úgy bámult kifelé az ablakon, mintha nem is látott volna semmit. Végül neki kellett kisegítenie az autóból.

- Ne ijedj meg Sziamiaútól és Bruce-tól! – figyelmeztette halkan, mielőtt beléptek a lakásba.

A kutya azonnal eléjük robogott, ha Ryan nem szól rá, simán feldöntötte volna Amenadielt. Sziamiaú lassabban követte barátját, közben látványosan nyújtózkodott.

- Sziasztok! – Amenadiel hagyta, hogy Bruce megnyalja a kezét.

- Menjünk beljebb! – irányította Ryan a nappali felé. A fiú kis válltáskáját ledobta az előszoba asztalra. – Fel kellene hívni anyukádat, nem szeretném, hogy aggódjon.

- Csak kiborulna.

- Biztos nem akarsz hazamenni?

Amenadiel megtárgyalta magában a dolgot. Rettentően kimerültnek érezte magát. Bármennyire tisztában volt azzal, hogy felelőtlenül feljött a férfi lakására anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla, úgy érezte, most jó helyen van. Megsimogatta az engedélye nélkül az ölébe telepedő macskát. Belefúrta az ujjait a puha bundába, mire Sziamiaú hanyatt vágta magát, és lelkes dorombolásba kezdett. Bruce féltékeny lett, odadugta a fejét, és esetten bámult rá. Képtelenség volt nem megsimogatni őt is, mire lelkes lihegés és nyálcsorgatás volt a válasz.     

- Sajnálom. Nem akartam kiborulni.

Ryan leült a dohányzóasztalra vele szemben, és megveregette a kutyája hátát.

- Én örülök neki. Az eltelt egy hónapban végig azt éreztem, hogy elzárod magadba a fájdalmad.

- Évek óta ezt teszem, Ryan.

- De már nem kell.

- Nagyon szánalmas vagyok, mi? – Mosolyogni próbált, de megremegett az ajka.

- Nem. Csak emberi.

Bruce-t simogatva összeért a kezük. Amenadiel el akarta húzni, végül nem tette. Hagyta, hogy összefonódjanak az ujjaik. Új érzés borzongatta meg. Lassan a férfira nézett. Csak bámulták egymást. Amikor csendesen újra sírni kezdett, hagyta, hogy a férfi odahúzza az ölébe, és ringatni kezdje. Sziamiaú sértődötten odébb állt, de Bruce letelepedett a gazdája lábához, és orrával a fiú lábát böködte halkan nyüszítve.

Ryan nem lepődött meg, hogy a sírástól teljesen elcsigázva, elaludt a karjaiban. Vagyis dehogynem, nem számított ekkora bizalomra. Lassan felállt, nem akarta felébreszteni, és átvitte a hálószobába. Letette az ágyra, majd kis tétovázás után leült mellé. Nézte a sápadt arcot, amelyre rászáradtak a könnyek. Felsóhajtott, és a hajába túrt. Akár akarta, akár nem, Amenadiel különlegesebb lett a számára, mint gondolta volna, és jelenleg – tekintve a körülményeket – fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a helyzettel.

 

            Felriadt. Ismeretlen helyen volt megint. Nagyot nyelt. A mellette levő párnáról egy macska bámult rá. Macska? Felnyögött, és a homlokára szorította a tenyerét. Mielőtt pánikrohamot kapott volna, minden eszébe jutott.

- Sziamiaú, mit csinálsz? – Ryan suttogva veszekedett tovább a cicával, aki odaballagott hozzá, hogy kiharcoljon tőle egy simogatást.

Elmosolyodott. Megdörzsölte a szemét, és lassan felült. Ryan az ágy végében állt, és éppen a hóna alá kapta az engedetlen állatot.

- A telefonod merre van?

- A táskámban.

- Letettem kint, mindjárt hozom. Remélem, anyukád nem keresett még, mert különben kikapunk.

Nem volt szerencséjük. Négy nem fogadott hívása volt az anyjától. Kiült az ágy szélére, és miközben próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy Ryan ágyában aludt, visszahívta.

- Végre! Már aggódtam.

- Bocs, anyu, rezgőre állítottam a telefont, és nem vettem észre, hogy kerestél.

- Jól vagy?

- Igen. Végeztél?

- Még nem, kicsit késni fogok. Nem baj?

Megkönnyebbülten lehunyta a szemét.

- Nem.

- Ryan?

- Most falt be egy kétszemélyes reggelit. – Ezzel nem is füllentett nagyot, de legalább az anyját megnevettette.

- Jól van. Majd hívlak. Szeretlek, kicsim!

- Én is, anyu!

Visszaállította a hangerőt, miután kinyomta a hívást, majd felállt. A hangok után ment. Ryan a konyhában zörgött, mint kiderült épp enni adott az állatoknak.

- Anyunak tovább kell maradnia – mondta neki.

A férfi a macskát simogatta mellé guggolva, miközben az rávetette magát a konzervre. Felmosolygott rá.

- Most megnyugodtam.

- Hát, még én! – Nekidőlt a konyhapultnak. – Nem akarom, hogy aggódjon.

- Ez érthető. Jobban érzed magad?

- Igen. Köszönöm.

- Nincs mit. Kérsz valamit enni vagy inni?

- Egy kis vizet kérek, köszi.

A vizet kortyolgatva körbejárt a lakásban. Ryan közben kétszer átesett a kutyán, és jött-ment, hogy viszonylagos rendet tegyen. Amenadiel nem bánta a rendetlenséget, a szanaszét szórt ruhákat, a kutya által szétrágott újság cafatjait, amik beborították a padlót.

- Szombaton szabadnapos leszek. – A férfi megállt mellette, ahogy a könyvespolcnál nézelődött. – Ki akarom vinni sétálni Bruce-t a parkba. Nincs kedved velünk jönni?

- Nem akarok zavarni.

- Ha úgy gondolom, hogy zavarsz, nem hívlak el. Bruce is örülne, és neked se ártana némi séta a levegőn. Még mindig nagyon sápadt vagy.

Felnézett a férfira, aki épp homlokráncolva igazgatott vissza egy szemmagasságban levő könyvet a polcon. A karomnyomok alapján egyvalakire lehetett tippelni, hogy ki ráncigálta ki a helyéről.

- Mindezek után még mindig a barátom akarsz lenni?

- Ezt hogy’ érted?

- Azok után, amiket elmondtam, meg ahogy viselkedtem.

- Tudom, hogy mekkora bátorságba került beszélned róla, és ez még csak kis része volt az egésznek, nem igaz? – Ryan szomorú mosollyal kisimított egy tincset az arcából, ami kiszabadult a csat fogságából. Most először nem rezzent össze a váratlan érintéstől. – Köszönöm, hogy elmondtad.

- Így se undorodsz tőlem?

A férfi mély levegőt vett.

- Nem.

A pohár vízbe bámult.

- Akkor se, ha azt mondom, hogy volt, amikor élveztem?

Ryan nem tudta, mit mondhatna erre. Nézte a vékony ujjak között reszkető poharat.

- Képtelen vagyok megítélni téged, ha erre vagy kíváncsi – válaszolta alig hallhatóan. – Az undor pedig a legutolsó dolog, ami az eszembe jut, ha rád nézek, annak ellenére, hogy tudom, hány férfi ismeri a testedet, s hányat elégített ki ez a lefelé biggyedő, csábos ajak – húzta végig a mutatóujját a száján, mire döbbenten meredt fel rá. Ryan arca nagyon komoly volt. – Nem vagyok naiv kölyök, vannak sejtéseim, miket tettél meg a vendégeid kedvéért. Kedvellek, s éppen ezért most nem a legkönnyebb helyzetben vagyok, mert nem tudom, mit jelentek neked?

- Nem tudom. Csak… jó beszélgetni veled. Meg… ilyesmi. Ebben nem vagyok túl jó, azt hiszem. Mármint az érzelmekről való beszédben.

- Nincs semmi baj.

Egymást nézték.

- Nem fogok semmit rád erőltetni, ha ettől félsz. Megértem, ha egy nap azt mondod, hogy elég volt, hagyjalak békén. Ugyanolyan férfi vagyok, mint azok, akik bántottak évekig.

Amenadiel szíve majd’ megszakadt, ahogy megrázta a fejét.

- Nem vagy olyan. Pont ezért kedvellek, és ugyanezért félek tőled. Értesz?

Ryan értette. Nem válaszolt, hagyta, hogy a fiú felvegye a megcsörrenő telefonját. Megsimogatta a combjának dőlő Bruce-t, és legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért belement ebbe a furcsa kapcsolatba.  

- Megyünk? Anyu most indul.

- Igen. Ti maradtok! Mindjárt jövök!

Bruce ott nyüszített az ajtóban, amikor elmentek. Sziamiaú valahol a lakás egy szegletén aludt, Amenadiel kicsit sajnálta, hogy nem búcsúzott el tőle. Nagyon fáradtnak érezte magát, ahogy a kocsi felé sétáltak.

- Jól vagy? – Ryan aggódva nézett rá, mielőtt indított volna.

- Igen. Nagyon látszik, hogy sírtam?

- Kicsit.

- Talán nem veszi észre – reménykedett, de természetesen az anyja ösztönei azonnal működésbe léptek, amikor meglátta.

- Mi történt? Miért sírtál? – torpant meg a kocsi mellett, ahogy feléje indult.

- Csak beszélgettünk Ryannel. Végeztél?

- Igen. Szállj be! – Az anyja megsimogatta a haját, majd Ryanre pillantott. – Beszélhetnénk?

- Természetesen, Mrs. Keyes.

Arrébb sétáltak pár lépést.

- Mit akar a fiamtól, Ryan? Ugye, szólíthatom így?

- Igen. Mire gondol?

- Tudja, mire gondolok.

A férfi lassan bólintott. Amenadielt nézte, aki aggódva ráncolta a homlokát az anyósülésen.

- Kedvelem a fiát, és nem akarom bántani.

- Ő most nagyon érzékeny és instabil. Az orvos azt mondta, hogy tudat alatt minket hibáztat azért, ami történt, ezért olyan személyhez próbál kötődni, aki nem tartozik a családhoz. Mint például maga. Nem akarom, hogy még nagyobb fájdalmat kelljen átélnie.

- Ezt én sem akarom.

Az asszony felsóhajtott.

- Nem örülök annak, hogy barátkozik vele. Félre ne értsen, nem magával van bajom, csak aggódom érte. Így is állandó félelemben élünk…

- Beszéltem Archer nyomozóval – kezdte Ryan tétovázva. – Elmondta, hogy egyik gyerek sem hajlandó beszélni a fogságban töltött időről és a fogvatartóikról. Remélték, hogy Amenadiel segít nekik…

- A többi gyerek tanúvédelembe került, Ryan – válaszolta nagyon hosszú percek múlva Mrs. Keyes. – Annak ellenére vették be őket a programba, hogy egy szót sem mondanak. A fiamnak is felajánlották, de ő nem fogadta el.

- Miért?

- Nem mondta el magának?

- Nem kérdeztem tőle, ő pedig nem mondott semmit.

Az asszony a jegygyűrűjét forgatta.

- Nekünk sem indokolta meg a döntését – vallotta be. – Archer nyomozó elérte, hogy gyakrabban járőrözzenek felénk, és Di sehová sem mehet egyedül, ám ettől még… - Reszketve mély levegőt vett. – Örülök, hogy velünk van, de félek is. Ahogy a nyomozók mondták, túl sokat tud.

- Mrs. Keyes, nem akarom bántani Di-t! Meg akarom védeni.

- Tudom. Csak attól tartok, hogy erre egyikünk sem képes – nézett a szemébe szomorúan az asszony, és megveregette a karját. – Most mennem kell! Viszontlátásra, Ryan!

- Viszlát, Mrs. Keyes! Szia, Di! – kiáltotta oda a fiúnak.

- Szia, Ryan! – Amenadiel láthatóan megnyugodva integetett.

Ryan addig bámult a kocsi után, míg el nem tűnt a szeme elől. Becsülte Mrs. Keyes őszinteségét, és az erejét, hogy minden félelme ellenére képes volt rábízni a fiát. Felsóhajtott, és rosszkedvűen elindult a kávézó felé. Az, hogy vonzódni kezdett egy lelkileg sérült fiúhoz, komoly kérdéseket vetett fel benne, s ez csak egy probléma volt a sok közül…

 

 

4.

 

            Az egész ház fel volt bolydulva. Amenadiel a szemét forgatva állt a konyha közepén, és igyekezett meggyőzni az anyját, hogy nem fogja elvinni a csirkesalátát a parkba.

- Kutyát sétáltatunk, anya!

- Nem piknikeztek?

- Nem.

- De valamit ennetek kell!

- Anyu, nem fogunk éhen halni! – Kezdte sejteni, hogy milyen lehet egy randira való készülődés. Neki ez kimaradt, kamaszkori futó kapcsolatait soha nem mondta el otthon, és most hirtelen egyszerre szembesült a húga cikizésével, az anyja aggódásával és az apja nemtetszésével. Howard volt az egyetlen, aki egyszerűen jó szórakozást kívánt neki, és nem piszkálta, nyaggatta, győzködte.

- Legalább szendvicset vigyetek!

Felsóhajtott.

- Jó, de csak párat! – egyezett bele, mert rájött, hogy így talán szabadul, és még lesz ideje átöltözni, mielőtt Ryan megérkezik érte.

- Menj nyugodtan öltözni, Cecily majd segít – hessegette az anyja. – Cecily!

- Jövök!

A húga rákacsintott, ahogy elment mellette. Nem szólt semmit, inkább elindult a szobájába. Éppen a nadrágját rángatta le, amikor meghallotta, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt. Kipillantott az ablakon. Elsőként megállapította, hogy felhős az ég. Másodsorban Ryan már a ház felé tartott, hosszú lépteivel gyorsan elérte a bejárati ajtót. Felnyögött. Csak nehogy az apja fogadja, gondolta, és rekordsebességgel keresgélt a pólói között.

Ryan csak egészen kicsit vonta fel a szemöldökét Amenadiel édesapja láttán. A férfi nemtetsző arccal meredt rá, nem is tessékelte beljebb, hanem inkább ő lépett ki a házból.

- Helló, Mr. Keyes!

- Jöjjön, beszédem van magával! – Az idős férfi kicsit arrébb ballagott, és komoran végigmérte. – Nem örülök, hogy a fiam eljárkál magával.

- Vigyázok rá!

- Nem erre gondolok.

- Pedig erre kellene, és nem arra, hogy esetleg elcsábítom. – Ryan nem volt hülye. John Keyes vaskalapossága felbosszantotta, bár nem akart összeveszni vele. – Csak sétálunk egyet a parkban – tette hozzá szelídebben. – Megértem, hogy aggódik érte, de Di már nem gyerek.

- Kamaszkorában rabolták el, Cassidy! Kimaradt neki hat év, a felnőtté válás időszaka. Úgy vélem…

- Szerintem téved, Mr. Keyes – vágott a szavába Ryan. – Lehet, hogy Di-t fogságban tartották, de azt hiszem, azok után, amik történtek vele, nem tekinthető gyereknek. Sokkal felnőttesebben, logikusabban, és racionálisabban gondolkodik, mint néhány velem egykorú. Ne bánjon vele úgy, mintha ugyanaz a dacos kamasz lenne, aki elszökött itthonról, mert rég nem az. – Elszomorodott. – Már hat éve nem az, Mr. Keyes. Jobb lenne, ha ezt maga is belátná.

- Maga ezt nem értheti! Nincs gyereke, nem tudhatja…

- Micsodát? – csattant fel Ryan. Próbált uralkodni a dühén, csak éppen egyre nehezebben ment. – Azt, hogy megértéssel és szeretettel kellene a fiam felé fordulnom azok után, ami történt vele? Azt, hogy nem kellene még párszor belerúgnom, ha már úgyis a földön van?

- Maga is ugyanazt akarja tőle, mint a többiek!

Ryanben felmerült, hogy megüti a férfit.

- Ha akarja tudni, Di járt nálam, és kihasználhattam volna a helyzetet, ha akarom. Becsülöm és kedvelem viszont őt annyira, hogy ez meg sem fordult a fejemben. S azzal, hogy ilyesmit feltételez rólam, a fiát is bántja, vegye már észre!

- Ő csak… - Keyes félrenézett. – Nem tudom, mi motiválja, mi jár a fejében, mi a fenét lát magában azok után, hogy férfiak bántalmazták évekig! Utálnia kellene mindegyiket, ő mégis ragaszkodik magához!

- Ah, már értem! – Ryan zsebre dugta a kezét, és fenyegetően a férfi fölé magasodott. – Maga abban reménykedett, hogy ezek után a meleg fia normális lesz. Keres magának egy lányt, elveszi, és boldogan élnek, míg meg nem halnak! Ám Di ügyet sem vet a lányokra, pedig bemutatta legalább kettőnek, nem igaz? Mesélt nekem a vacsoráról, ahol két olyan lány is jelen volt, akiket nem ismert. Kerítőt játszott, és most dühíti, hogy én jobban érdeklem a fiát, mint azok a lányok. – Dühösen mély levegőt vett. Látta a szeme sarkában a mozgást, megérezte Di illatát, amire már a fagyizásnál felfigyelt. Ennek ellenére nem tudott lakatot tenni a szájára. – Mikor fogja fel végre, hogy Di meleg? Attól, hogy kurvaként bántak vele, még nem lett az! Attól, hogy férfiak tették azt vele, még nem jelenti azt, hogy hirtelen hetero lesz, csupán sokkal több idő kell neki ahhoz, hogy képes legyen újra szeretni, megbízni valakiben.

- Én azt szeretném, ha normális életet élne!

- Az, hogy a férfiakhoz vonzódik, ma már normálisnak számít, Mr. Keyes! – válaszolta Ryan keményen. – A normális életről pedig annyit, hogy Di-t évekig bántalmazták, lelkileg megnyomorították, félelemben tartották… Ő mégis itt van, képes a társas kapcsolatokra, nem lett öngyilkos, sőt, szembenéz önmagával minden egyes nap és minden egyes rohadt éjszaka, amikor maga édesdeden alszik! Szembenéz a félelmeivel, hogy megkeresik, és visszaviszik abba a pokolba, vagy éppen örökre elhallgattatják! Magának pedig az a legfőbb gondja, hogy homoszexuális… - Megvetően végigmérte a férfit, aztán mély levegőt véve Amenadielre pillantott, aki ott állt tőlük alig két lépésnyire. Megpróbált mosolyogni rá, de elég feszült mosoly lett belőle. – Mehetünk? Bruce már biztos nagyon odáig van a kocsiban. – Szíven ütötte a halottsápadt fiú látványa, a felemás szempárban tükröződő megannyi érzelem.

Amenadiel még soha nem öltözött fel ilyen gyorsan. A pipájáért úgy fordult vissza az ajtóból. Átvetette a táskáját a vállán, és már rohant is lefelé. Elvette a szendvicseket az anyjától, és szinte kiesett az ajtón. Kár volt sietnie, erre azonnal rájött. Ryant egyszer sem látta ilyen dühösnek, mint most, ahogy az apjával szemben állt. Nem hallgatott el, pedig tudta, hogy ott áll, mert felé villant a tekintete.

Képtelen volt megmozdulni, közbeszólni. Valószínűleg egy szót sem tudott volna kinyögni, ha pisztolyt szorítanak a fejéhez, akkor sem. Az apja nem lepte meg, pontosan tisztában volt a véleményével. Az viszont, hogy Ryan képes volt összeveszni vele érte, szíven ütötte. Mintha csak a saját szavait hallotta volna vissza, és ettől sírhatnékja támadt.

A férfi sokkal jobban kiismerte az eltelt hónapok során, mint azt gondolta volna. Pedig kerülték a komoly témákat, mint például a fogság, inkább csak a napjukról, Sziamiaúékról, munkáról, sportról, autókról, ilyesmikről beszélgettek. Kivéve a múltkori alkalmat, ám az szinte semmi volt. S mégis… Ryan a lelkébe látott, ismerte a félelmeit, a vágyait, őt magát, és ezek után is képes volt mosolyogni rá.

Bólintott, mert nem tudta, hogy képes lenne-e értelmes kommunikációra. Ryan elvette tőle a kosarat, amibe az anyja szendvicset, gyümölcsöt és limonádét pakolt. Nem próbálta megérinteni, ahogy a kocsi felé mentek. A csomagtartóba tette a kosarat, és kinyitotta előtte az anyósülés felőli ajtót.

- Bruce, viselkedj! – szólt rá a kutyára, aki a hátsó ülésről azonnal a nyakukba lihegett, hogy beültek. – Bocs, de ez a mániája! – mentegetőzött.

Amenadiel belefúrta az arcát a kutya bundájába. Jó volt érezni a puhaságát, felkuncogott, ahogy Bruce belenyalt a fülébe. Érezte, ahogy Ryan megérinti a kezét. Felpillantott. A férfi nagyon komor volt.

- Sajnálom, hogy veszekedtem apukáddal. Bocsáss meg, hogy felkavartam az emlékeidet!

Még ő kért elnézést! Neki kellett volna, amiért az apja olyan ellenséges volt vele, ám ez sokat elárult Ryan jelleméről. Megmentette, vigyázott rá, kedves volt vele, kitartott mellette, a barátja lett, s most, ahogy aggódva nézett rá, és az érdes tenyérből meleg szivárgott az ő hideg ujjaiba, rádöbbent, hogy sokkal többet jelent neki egy szimpla barátnál. Érezte, hogy elvörösödik. El akarta fordítani a fejét, ám a tavaszzöld tekintet foglyul ejtette az övét.

A macskanyávogás megtörte a pillanatot. Zavartan összerezzent, és hátrapillantott. Ryan mintha fojtottan káromkodott volna. Bruce viszont azonnal a macskahordozó mellett termett, ami be volt szíjazva az ülésen. Sziamiaú rosszkedvűen bámult rájuk a rácson keresztül.

- Te a macskát is hoztad?

Ryan duzzogva indított.

- Igen. Nem szeret egyedül lenni. Bruce is nyugodtabb, ha velünk jön.

- De…

- Nyugi, a hordozóban marad.

- Értem. – Amenadiel bekötötte magát, és lopva elmosolyodott.

- Nevess nyugodtan! A fiúk is ezzel cukkolnak bent. Sétálni viszem a macskát…

Összenéztek, aztán mindketten elnevették magukat. Amenadiel megnyugodva hátradőlt. Csak azért sem pillantott a házuk felé, ahol a teraszon az apja ácsorgott. Sokkal jobban érezte magát, amikor kigördültek az utcájukból. Ryan bekapcsolta a rádiót, country zenét hallgattak egész úton, a férfi az énekessel együtt énekelt, néha elbohóckodta, hogy muszáj volt nevetnie rajta. Jó érzés volt.

A parkban sokan voltak, de Ryan addig ment, míg sikerült találniuk egy viszonylag nyugodt helyet. Amenadiel ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye Sziamiaút, míg a férfi a kosarat cipelte, és Bruce-t vezette, aki már vagy kétszer majdnem elrántotta. Ryannek egy plédre is akadt gondja, amit a kosárral együtt fogott. Leterítette, és leültette rá.

- Maradjatok itt, én megfuttatom kicsit Bruce-t. – Leguggolt a fiú elé. – Látótávolságon belül maradok. Ha baj van, kiabálj olyan hangosan, ahogy tudsz, és fuss, megértetted?!

- Mi lesz Sziamiaúval?

- Ő jól meglesz a hordozóban, ne féltsd! Magad miatt aggódj, oké?

- Igen. Köszönöm.

- Jól van. – Ryan kedvesen a füle mögé tűrte a haját, és rámosolygott. – Sietünk!

- Oké.

Amenadiel nem is tudta, mikor volt utoljára a parkban. Talán tíz éve is megvolt már, hogy utoljára itt piknikezett a család. Maga alá húzta a lábát, közelebb húzta a hordozót, és Ryan után nézett. A férfi ma rövidnadrágot viselt, hosszú, izmos lábaival könnyedén szelte a métereket, és tartotta a tempót a lógó nyelvvel vágtázó Bruce-szal. Tudta, hogy sokat sportol, bokszolt, és kosarazni járt a barátaival.

Az, hogy a szabadnapját vele akarta tölteni, változást hozott a kapcsolatukba. A változás már korábban elkezdődött, merengett el, csak ő nem vette észre. Nem akarta észrevenni, javította ki magát. Ha beismeri, hogy már nem csak barátként tekint rá, akkor önmagával is szembe kellett volna néznie. A futó férfit bámulva, felsóhajtott. Igazából nagyon hülyén viselkedett. Az összes kérdése, amelyek Ryan véleményét firtatták magáról, arra ment ki, hogy kiderítse, a férfinak mit jelent? Szánalomból van mellette, vagy…? Ott volt az a vagy.

Lehunyta a szemét. A füle is égni kezdett, ahogy eszébe jutott, hogyan nézett rá a kocsiban. Eszébe jutott az összes sikamlós poénjuk, amivel egymást szekálták. A fotók, amiket egymásnak küldözgettek, s amelyektől bizseregni kezdett a teste. Utóbbit, a vágyait egy meleg test után, elnyomta jó mélyre a tudatába. Szégyellte őket, habár az orvos felvilágosította, hogy teljesen normálisan érez. Mondjuk, ezt nehezen hitte el, de ahogy telt az idő, kezdett rájönni, hogy igaza volt.

Naponta általában több vendége is volt a házban. A teste hozzászokott, hogy kielégüljön, olyan volt ez, mintha a drogra szoktatták volna rá. A kiszabadulása után sokáig lábadozott, a szervezete a felépülésre koncentrált, ám ahogy jobban lett, a teste követelni kezdte, amit megszokott. Nem érdekelte, hogy Amenadiel undort érez önmagától emiatt, csupán a jussát akarta. Nehéz hetek álltak mögötte, míg képes volt ezt elfogadni, és kezelni.

Ryan vonzó férfi volt, habár eleinte erre nem figyelt fel. Most viszont, ahogy nézte, hogyan birkózik a kutyával a fűben, meg kellett állapítania, hogy tetszik neki. A vidámsága, az élethez és az emberekhez való hozzáállása, a szeme, a kópés mosolya, a nagydarab alakja, ami a biztonság érzetét keltette benne. Még a macskája is, mosolyodott el, amikor Sziamiaú elnyávogta magát.

- Ki szeretnél jönni? Sajnálom, de a gazdi nem adott rá engedélyt. – Hanyatt dőlt, a kék eget bámulta, amelyen felhők úsztak keresztül. A kék ég jelentette számára a szabadságot az elmúlt hat évben, és most is ugyanúgy megnyugtatta, mint ott.

- Bruce, ne! – A kutya gazdája parancsa ellenére trappolt rá, és össze-vissza nyaldosta.

A karjával próbálta eltakarni az arcát, de olyan vicces volt, ahogy Ryan igyekszik lerángatni róla Bruce-t, hogy nevetett közben. Bruce rávetődött a férfira, és miután őt is összenyalogatta, megnyugodva eldőlt. Mire kettőt pislogtak, már hangosan hortyogott.

- Mindig ezt csinálja… - Ryan nagyot fújt, a térdére támaszkodott. – Végigfuttatta velem a fél parkot – nyögte.

- Kérsz limonádét?

- Köszönöm.

Amenadiel töltött neki a műanyag pohárba, amit az anyja pakolt, és visszatelepedett mellé. Sziamiaú kiterülve feküdt a hordozóban, ugyanolyan mélyen aludt, mint Bruce. Aranyosak voltak. Már értette, Ryan miért ragaszkodik hozzájuk annyira.

- Minden rendben?

- Igen. Miért?

- Piros az arcod.

Önkéntelenül is eltakarta. A férfi halk nevetésére kilesett az ujjai közül.

- Mi olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

Ryan felhajtotta az utolsó korty innivalót, és visszatette a kosárba a poharat. Nagyon gyengéden mosolygott rá.

- Te.

- Nem is.

- De.

- Nem.

- De. – Ryan megbökte az orrát, és vigyorgott.

Megvilágosodott. Félrebillentett fejjel nézett rá.

- Ez most olyan, mintha randin lennénk, ugye?

Most a férfi jött zavarba. Ledőlt a plédre, és a feje alá tette a karját, úgy nézte az eget. Melléfeküdt, kis bizonytalankodás és bátorság gyűjtése után a mellkasára fektette a fejét. A pólón keresztül is átsütött a bőréből áradó hőség, amitől neki is melege lett. Szívdobogva várta, mi lesz a reakció, de Ryan csupán elkezdte simogatni a haját. Kicsit megnyugodott, és ismerkedett a helyzettel, az érzéssel. Kamaszkorában még inkább a testiség oldaláról ismerte a vonzalmat, aztán jöttek a nehéz évek, és most itt volt, minden új volt a számára.   

- Randiznál velem? – Ryan tétova hangja hallatán felpillantott.

- Nem igazán tudom, hogy az mit jelent.

- Ahogy az előbb is mondtad, ilyesmit.

Visszafektette a fejét a férfi mellkasára. Hallgatta az erős szívdobogást, és érezte, hogy a férfi nem hagyja hidegen. Azzal meg teljesen tisztában volt, hogy ő sem a férfit, a rövidnadrág vékony volt, és semmit nem bízott a képzeletre. Ettől függetlenül becsülte, hogy nem próbálkozott egyszer sem.

- Vonzódom hozzád – vallotta be.

- Ennek örülök.

Önkéntelenül is magzatpózba gömbölyödött.

- Én nem tudom, mit gondolok. Nekem ez most új, ismeretlen, idegen. Te más vagy, mint azok a férfiak… - nyögte ki nagyon nehezen. – Nem akarsz leteperni, nem erőltetsz semmit, csak azt, amit nyújtani tudok. – Érezte, ahogy megfeszülnek a férfi izmai. – Zavar, hogy beszélek róluk, jobban mondva az, hogy lefeküdtem velük?

- Nem mondom, hogy nem, mert az nem lenne igaz. Dühít, hogy ilyesmire kényszerítettek. Kár, hogy nem kaphatom egyiket sem a kezem közé… - Ryan mély levegőt vett. – Nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt. El kell fogadnod, hogy akármit is tettek veled, attól nem vagy rossz ember. S attól sem, amit te tettél.

- Mocskosnak érzem magam. Olyan, mintha soha nem tudnám lemosni magamról az érintésüket…

- Nem tanácsolom, hogy próbálj meg továbblépni, meg elfelejteni őket. Önmagaddal kell letisztáznod, hogy ki vagy, vagyis ki lettél általuk. Áldozat vagy annak ellenére is, hogy élvezted velük a szexet.

Amenadiel sokat gondolkozott ezen. Felkönyökölt a férfi mellkasán, hogy a szemébe nézhessen.

- Milliószor megfogadtam abban a szobában, hogy hazajutok, szabad leszek és boldog. Olyan egyszerűnek tűnt, csak remélni kellett, túlélni a nehéz és a még nehezebb napokat. Most viszont, hogy ez megvalósult, rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Szabad vagyok, de nem mehetek egyedül sehová, mert ki tudja, ki figyel, ki van a nyomomban. A boldogság meg… - Hűvösebb szél söpört a parkon, megborzongott. – Csak hittem, hogy tudom, mi az.

- De hiszen tudod. – Ryan felbámult rá, és amikor nem tiltakozott, finoman hanyatt döntötte. Nem feküdt rá, mellé könyökölt, úgy mosolygott. – A boldogság néha egyszerű dolgokban rejlik. Mind például abban, hogy azzal vagy, akivel jól érzed magad. Vagy abban, hogy a kutyád és a macskád ott alszanak melletted.

- Ryan… - Amenadielnek a torkában dobogott a szíve, de nem a félelemtől. A férfi nem tett egyetlen olyan mozdulatot sem, amitől meg kellett volna ijednie, és ettől a vágy, hogy megérintse, lassan alakot kapott. Felemelte a kezét, az ujja hegyével simított végig enyhén borostás állán, követte ajkának ívét, ahogy mosolygott.    

- Nem számít, mi van a múltadban, Di. Most csak mi vagyunk. Te és én. Én jól érzem magam veled. Te nem vagy boldog?

Az volt. Ryan felett ragyogott a kék ég, madárcsivitelés hallatszott, gyerekek nevetése. A férfi illata enyhén mentolos volt, kis izzadsággal keveredve, de nem volt kellemetlen. Elmosolyodott. Ez elég lehetett válasznak, mert Ryan hanyatt vágódott, és őt is magával húzta. Ijedten terült el a széles mellkason, aztán rájött, hogy a férfi csak magára rántotta.

- Aludjunk! – vigyorgott, és még a szeme is nevetett.

- Te most aludni akarsz? – Pontosan érezte, hogy a férfinak kőkemény merevedése van.

- Igen.

- De…

Ryan elkínzottan, de cinkos kacsintással válaszolt.

- Alszunk, Di! Gyere! – Odahúzta a mellkasára, a haját simogatta. – Jó lenne, ha híznál valamennyit – dünnyögte egy kis idő múlva. – Szinte meg sem érzem, hogy rajtam fekszel.

- Nem igazán van étvágyam.

- Majd kitalálunk valamit, hogy legyen. Én például rengeteget eszem, ha szerelmes vagyok…

Amenadiel megint elvörösödött. Ez olyasmi volt, amit nem tudott uralni. Annyi mindennek szólították, volt kurva és ribanc az évek alatt. Annyi mindenre kényszerítették, és tettek meg vele. Egy idő után már sem a szavak, sem a tettek nem tudták zavarba hozni. Most meg itt volt Ryan, és egyetlen kis megjegyzéssel, pillantással, érintéssel képes volt zavartan piruló tinédzsert csinálni belőle.

Percek múlva érezte, hogy a férfi mozdulatai lelassulnak, a légzése is egyenletesebbé válik. Lassan felemelte a fejét. Nem szerette volna felébreszteni, ám ahogy magába itta a vonásait, a késztetés, hogy megtudja, milyen megcsókolni, erősebb lett mindennél. Feljebb csúszott, majdnem felszisszent, ebben a pillanatban rájött, hogy akármi is érte korábban, ugyanúgy reagált a férfira, mint Ryan őrá. Lélegzetvisszafojtva az ajkára simította a száját.

Sok évvel ezelőtt csókolt meg valakit önként, szabad akaratából. Elsírta magát. Némán könnyezett, de a férfi ujjai lágyan a hajába fúródtak. Ryan a tarkójára tett kézzel elmélyítette a csókot. Nem nyitotta ki a szemét, nem mozdult a hátán nyugvó másik keze, csak a forróság áradt a testéből. A csókja nem volt erőszakos, finoman fedezte fel a szája belsejét, kelt birokra a nyelvével. Savanykás limonádé íze volt a szájának, otthon íze, mert az anyja gyerekkora óta így készítette az üdítőt.

Lassan elvált az ajkuk. Mindketten gyorsabban szedték a levegőt. Ryan szemében sötét vágy égett, némán nézett fel rá, mégsem tett semmilyen célzást vagy mozdulatot a folytatást illetően. Egyszerűen a vállára húzta a fejét, és simogatta tovább a haját. Amenadiel szíve darabokra hullott. Nem gondolta volna, hogy egyszer idáig jut el egy férfival, hogy egyáltalán talál egy olyan férfit, mint Ryan. S most itt voltak összesimulva. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Amíg ezen gondolkodott, az álom lassan magába szippantotta.  

 

            Az első cseppnél valamiért az az érzése támadt, hogy Di sír. Azonnal felébredt, felbámult a sötét felhőkkel borított égre. Újabb esőcsepp landolt az arcán. A fiú nyugodtan szuszogott a mellkasán. Megérintette a vállát.

- Di, ébresztő! Esik az eső!

- Hm? – Amenadiel felkönyökölt, a szemét dörzsölte, aztán hirtelen legördült róla, és hanyatt elterülve a pléden, értetlenül meredt a beborult égre. – Esik? – ismételte, majd megtörölte az arcát.

Ryan majdnem elnevette magát. Felpattant, meglökte Bruce-t, aki ugyanolyan értetlenül pislogott rá, mint Di.

- Kelj fel, Bruce! Megyünk.

Összekapkodták a cuccaikat, Ryan felcsatolta a pórázt a kutyára, felmarkolta Sziamiaú hordozóját, és a szabad kezét nyújtotta.

- Tudod hozni a kosarat?

- Igen.

- Bírsz futni?

- Meglátjuk. Van nálam pipa, ha gond lenne.

- Rendben, akkor irány a kocsi!

Amenadiel örült, hogy Ryan nem diktál gyors tempót annak ellenére, hogy egyre jobban szakadt az eső. Eláztak, mire elértek az autóig. Ryan ragaszkodott hozzá, hogy ő szálljon be elsőnek, aztán elvette tőle a kosarat, és beparancsolta a hátsó ülésre Bruce-t, mellé tette Sziamiaút, aki keserves nyávogással tiltakozott a szerinte méltatlan bánásmód ellen. A kosár a csomagtartóba került, aztán a férfi bevágódott a kormány mögé.

- Futózáport mondtak, nem felhőszakadást! – dohogott, és aggódva ránézett. – Jól vagy?

Felmutatta a pipát, amiből már fújt párat. Most sokkal jobban érezte magát, habár a várakozással ellentétben kevésbé fulladt.

- Igen. Most mi lesz? – pillantott csalódottan a park felé. – Még nem akarok hazamenni. – Alig mondta ki, máris megszólalt a telefonja. – Szia, anyu! – vette fel. – Csak egy kicsit, de nem vészes. Nem tudom, talán beülünk valahová. Tudom, hogy itt vannak a szendvicsek, ám attól még ehetünk egy hamburgert, nem? Jó, igen, vigyázunk! Én is szeretlek! Szia! – Felsóhajtott. – Csak anyu akarta tudni, hogy hazamegyek-e?

- Hamburgerezni akarsz?

- Nem igazán vagyok még éhes.

- Sejtettem. – Ryanre rátapadt a póló, és a haja is vizes volt. – Ugorjunk fel hozzám, és szárítkozzunk meg – javasolta. – Keresek neked is valamit, amíg megszáradnak a ruháid.

- Köszönöm.

Bruce megint a nyakukba lihegett, őt láthatóan nem zavarta, hogy nedves a bundája. Amenadiel egész úton simogatta, dögönyözte, úgyhogy mire megérkeztek, a kutya félig az ölében lógott. Ryan nevetett, és kirángatta, miután kiszállt.

- Gyerünk, Bruce! Még fenn is kényeztetheted magad!

Amenadiel kivette a macskát, míg Ryan a kosarat. Az eső még mindig szakadt, most már bőrig áztak, mire elértek az ajtóig. A lépcsőházban hallatszott, ahogy cuppog a víz a cipőjükben. Fáradtan vonszolták fel magukat az emeletre, Ryan a másodikon lakott. Bruce azonnal rohant az edényéhez, amint beléptek a lakásba. Ryan bezárta az ajtót, Amenadiel addig kiengedte Sziamiaút, aki nagy nyújtózkodás közepette követte legjobb barátját az etetőtálhoz.

- Mintha éhen haltak volna… - Ryan letette a kosarat a konyhában. Mielőtt Amenadiel utána ment volna, már jött is visszafelé. – A fürdőben le tudsz vetkőzni, talán egy forró zuhany se fog megártani. Keresek valamit, amit felvehetsz ehelyett – bökött a vizes ruhákra. Valamiért kerülte a szemkontaktust, ami feltűnt a fiúnak is. Először nem értette, aztán leesett neki. A ruhái a testére tapadtak, és bár Ryan nagy önuralommal rendelkezett, azért reagált a látványára.

- Nem fogok megfázni – vélte elfojtott mosollyal.

- Nem baj. Anyukád megfojt, ha akár csak náthás leszel.

Amenadiel rájött, hogy hiába tiltakozik, miszerint odakint még az eső ellenére is harminc fok van, és nem lesz beteg. Inkább elvonult a fürdő felé. Lezuhanyozott, felvette a Ryantől kapott pólót és rövidnadrágot, majd igyekezett megtartani utóbbit a derekán, amikor kiment a nappaliba.

- Van még törölköző? – kérdezte. A hajából kicsavarta a vizet, amennyire tudta, viszont így is csepegett belőle.

Ryan is átöltözött, a haját egy törölközővel dörzsölte szárazra. Neki könnyű dolga volt, hiszen rövidre volt vágva. Pár perc múlva már mindketten a kanapén ültek, a férfi ugyanis vállalta, hogy kifésüli és megszárítja a haját. Legalább öt percbe telt, mire egyáltalán talált egy fésűt a lakásban. Nem tudta, mire vállalkozik, ezt úgy tíz perc után be is vallotta. Amenadiel felnevetett.

- Soha nem volt hosszú hajad, igaz?

- Nem. Te miért növesztetted meg?

- Nem akartam, de miután az egyik fiú kiborult hajvágásnál, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy lenyírják. Nekem meg tetszett így.

- Nem akarod levágatni?

- Nem tetszik?

Ryan végigsimított a fiú hollófekete haján.

- De, nagyon.

- Nem kell ám teljesen szárazra. Nincs hideg. – Amenadiel megfordult. Feljebb ült, hátradőlt, és felhúzta a lábait a kanapéra. Az eső még mindig szakadt, hallatszott, ahogy az ablaknak verődik. Elkomorodott. – Ryan, meg akarom védeni magam.

- Ezt hogy’ érted?

Kis ideig hallgatott. Felmerült benne már korábban, hogy tanácsot kér a férfitól, de eddig nem mert. Most viszont, ebben a meghitt hangulatban, megjött a bátorsága.

- Igazad volt, bármikor elkaphatnak. Pontosan tisztában voltam ezzel, amikor visszautasítottam az ügyészség ajánlatát. Archer nyomozó azóta majdnem minden nap felhív, és arról beszél, hogy csak én segíthetek rács mögé juttatni őket. Utána pedig elbújtatnak, megvédenek. – Nem nézett Ryan szemébe, inkább a mosakodó Sziamiaút figyelte. – Hat évet töltöttem ott. Néha elvittek máshová, de alapvetően sok időt voltam abban a házban. Néhány fickónak a nevét is tudom, sőt, a vendégek egy részének is. Tisztában vagyok a titkaikkal, az álmaikkal, a perverzióikkal… - Megkeményedtek a vonásai. – Felmerült bennem, hogy vallomást teszek. Elmondok mindent, amit láttam, hallottam, tapasztaltam. Eltelt egy kis idő, és veled képes lennék rá.

- Akkor miért nem teszed meg? – Ryan melléült, összeért a karjuk. Kis tétovázás után megfogta a kezét, és babrálni kezdte az ujjait.

- Tudom, mire képesek, Ryan, és azt is, hogy nem tudják az összest elkapni. Mindig ott fog lebegni a fejem felett Damoklész kardja. Az egyetlen esélyem a túlélésre, ha hallgatok, ahogy a többiek.

- Honnan tudod, hogy a többiek hallgatnak?

- Mert tudom, mit tesznek azokkal, akik beszélnek – felelte tompán. – Minden új fiú gyorsan megtanulja, hogy a hallgatás a túlélés legbiztosabb eszköze. Ezt verik a fejedbe legelőször.

- Gondoltál már arra, hogy ha beszélsz, megmentesz gyerekeket attól, hogy ugyanarra a sorsra jussanak, mint te?

- Igen.

- És?

- Mondhatod azt, hogy gonosz vagyok, lelketlen, mondhatsz rám mindent, de akkor sem fogok beszélni azokról az emberekről. Senki nem segített az elmúlt hat évben. Senki nem mentett meg, ahogy a mesék főhőseit.

- Ha a helyedben lennék, bármit megtennék, ha tudom, hogy életeket menthetek meg.

- Nem vagyunk egyformák, Ryan. – Nem tudta, hogy ő szorítja Ryan kezét, vagy a férfi az övét. – Önző vagyok. Jelenleg a saját életem a fontosabb. Képtelen vagyok együttérzésre. Sajnálom.

- Azt hiszem, ez érthető. Én nem hibáztatlak.

- Nem gondolod, hogy túl megértő vagy velem szemben? – Amenadiel dühös lett, az érzés a semmiből érkezett.

- Lehetséges. Baj?

- Mi lenne, ha nem szánnál annyira, hogy elnyomd magadban az érzéseidet? – Elhúzta a kezét. – Úgy érzem magam, mint valami törékeny porcelán nipp a nagyi szekrényén, amihez nem mersz hozzányúlni, még a hangodat sem mered felemelni, nehogy elrepedjen.

- Ez nem igaz.

- Mind a ketten tudjuk, hogy de igen. – Felállt, morcosan feljebb rántotta a nadrágot, ami máris a csípőjénél járt. Szembefordult a férfival, aki feszülten méregette. – Már régóta gondolkodom azon, hogy beiratkozom valami önvédelmi tanfolyamra. Nem nyújt garanciát arra nézve, hogy nem tudnak elkapni, de én jobban érezném magam.

- Ötven kiló sincs benned, Di – válaszolta szelíden Ryan. – Hogy a fenébe képzeled?

- Akkor is meg akarom próbálni! – Amenadiel azzal a határozottsággal pillantott rá, amivel túlélte a fogságban töltött éveket józan ésszel. – Segíts! Nem akarom belekeverni a rendőrséget, és csak hozzád fordulhatok. Tanulni akarok! Kérlek! – Amikor kimondta a szót, hogy kérlek, rádöbbent, hogy soha senkitől nem kért semmit az eltelt években. Előtte sem nagyon, de abban a házban meg értelmetlen is lett volna.

Ryan elgondolkodva nézte, ahogy fel-felrángatja a bő rövidnadrágot. Látta a szemében az elhatározást, hogy meg akarja, és kerüljön bármibe, meg is fogja valósítani, amit elképzelt. Végigharcolt kemény éveket, és bizony, nem az a fajta volt, aki könnyen adja magát. Ezt ebben a pillanatban nagyon becsülte benne.

- Van egy barátom, együtt járunk az edzőterembe. Harcművészetet oktat, de azt hiszem, tud neked segíteni. Beszélek vele.

Amenadiel érezte, ahogy hatalmas kő gördül le a mellkasáról.

- Köszönöm.

- Elmondod anyukádéknak?

- Nem tudom. Még gondolkodom rajta.

- Jól van. – Ryan felemelkedett, és odaállt elé. A vállára tette a kezét, úgy nézett le rá. – Szeretném, ha valamit megjegyeznél. Nem örülök annak, amit elterveztél, de büszke vagyok rád, amiért nem adod meg magad harc nélkül.

- Nem akarok visszakerülni oda, és meghalni sem! – A felemás szempár határozottan bámult vissza rá.

- Tudom. – Ryan habozott, végül elsimította a fiú haját az arcából. – Sajnálom, ha úgy érzed, hogy porcelánként bánok veled. Nem állt szándékomban, csupán nem akarlak megbántani. Nem szeretnék semmi olyat tenni, amitől kellemetlenül éreznéd magad. Érted?

- Igen. Viszont pont te mondtad, hogy már nem vagyok gyerek…

- Észrevettem. – Sötét vágy lobbant a férfi szemében, ám ettől függetlenül továbbra is gyengéden fogta a vállát. Ez volt az oka, hogy nem félt tőle, nem ijesztette annak a gondolata, hogy együtt legyen vele. Ryanből áradt a nyugalom, az önuralom, a biztonság, s ezek azt sugallták, hogy semmi baja nem lehet mellette.

Elengedte a nadrágot. Érezte, hogy megadja magát, és hirtelen a bokájára csúszik, de mégsem mozdult utána. A póló amúgy is elég hosszú volt, eltakarta a testét. A két tenyere közé fogta a férfi arcát, az érzelmeit és a gondolatait kutatta a tavaszzöld tekintetben. A szíve úgy vert, akár egy gőzkalapács, amikor lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja.

Amenadiel ujjai lepkeszárny könnyedségével érintették a bőrét, cirógatták az állát, az arccsontját. A hüvelykujját végighúzta az alsó ajkán, s csak nézett fel rá. Bízott benne, ez nyilvánvaló volt. Ahogy az is, hogy vágyik rá, ahogy közelebb lépett hozzá, megérezte a merevedését a pólón keresztül. A nadrág valamikor megadta magát, lecsúszott a derekáról, és ez csak tovább szította a vágyait.

Igyekezett nem szorítani a vállát, gyengéd lenni hozzá, nem megijeszteni, nem emlékeket felidézni. Lehajolt hozzá, a leheletük keveredett. A megmentésekor és a kórházban ücsörögve mellette még eszébe sem jutott, hogy idáig jutnak, ám jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá. Finom volt, törékeny, ám erős is egyben. Elpusztíthatatlan, ez jutott az eszébe, amikor összeért az ajkuk.   

Gyengéden csókolóztak. Ryan nem sietett, amiért Amenadiel hálás volt. Egyelőre kellemesen érezte magát, félig lehunyt szemhéja alól a férfit figyelte, a vonásain tükröződő vágyakat. A vállán nyugvó ujjak alig érezhetően remegtek, és bár egyre súlyosabban szedte a levegőt, továbbra is mozdulatlan maradt. A merevedése nekifeszült, és ismerte annyira a férfiakat, hogy tudja, mekkora önuralom kell ehhez.

A pszichológus már a kezelés legelején kifejtette, hogy nem kell szégyellnie a félelmeit, a dührohamait, a vágyait. Ne fojtson el semmit, hagyja érvényesülni önmagát, mert csak így fogja feldolgozni az őt ért traumákat. Ryant csókolva tudta, hogy neki most más reakciókat kellene mutatnia, éreznie. Ám évek álltak a rendelkezésére ahhoz, hogy megértse, hogy mi történik vele, és feldolgozzon mindent. Természetesen ez a való világban másképp festett, mégis ebben a pillanatban olyan volt, mintha kívülről látta volna kettejüket.

Nem tagadhatta volna, hogy fél. Félt, mert most minden ismeretlen volt a számára. Ismeretlen helyen volt, egy olyan emberrel, aki fontos volt a számára. Nem akarta, hogy kurvának gondolja, amiért pár hónap elteltével képes lefeküdni vele. A lelke mélyén azonban úgy sóvárogta az egyesülést, akár a kék eget. Szeretni akart, valakihez tartozni, aki elfogadja olyannak, amilyen. Észre sem vette, hogy könnyek szivárognak a szeméből.

Ryan lecsókolta őket, nyelve hegyével követte az útjukat. Az ajka sós volt, amikor az övére simult. Lassan átkarolta, mintha csak tudta volna, hogy szüksége van a melegségre. Arra a forróságra, amit nyújtani tud. Egymást nézték. Amikor Ryan a kanapé felé hátrált, és leült, nem tiltakozott, hagyta, hogy húzza magával.

A lába közé állt, lenézett rá. Először nem értette, aztán ráébredt, hogy a férfi nem szeretné, ha rosszul érezné magát, amiért fölé magasodik. Ezúttal ő hajolt le, és tétovázva bejárta ujjaival és az ajkával Ryan arcát. Ez is újdonság volt, reszketett a keze, ahogy lejjebb csúsztatta, a széles vállakra, a mellkasra.

A vendégei mind csak szexet akartak, egy-két kivételtől eltekintve nem volt az együttlétükben semmi gyengédség. Megdugták, aztán ott hagyták az ágyon, akár egy lélektelen tárgyat. S voltak azok, akik abban lelték örömüket, ha sikoltozva vergődött előttük, őket volt a legnehezebb elfelejteni. Ryan viszont törődött vele, most is aggodalmas tekintettel fürkészte az övét.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte csendesen.

- Igen.

- Nem túl korai?

- Ha te nem szeretnél velem lenni, megértem.

Ryan a fejét rázta.

- Tudod, hogy nem erről van szó.

Fojtott hangon válaszolt, nem akart sírni.

- Félek – vallotta be. – Szabadnak lenni ijesztőbb, mint gondoltam.

- Miért?

- Mert ott nem voltak más érzelmek, csak olyanok, amikre nem akarok emlékezni. Itt viszont… azt szeretném, ha szeretnél, s nem akarom elfelejteni. – Mély levegőt vett, hogy szinte beleszúrt a tüdejébe a sajgás. – Félek, hogy nem fogok tetszeni, hogy talán undorodni fogsz tőlem, s ezek csupán néhányak a sok közül. Megannyi félelem van bennem, és nem tudok beszélni róluk.  

Ryan átfogta a csípőjét, és közelebb húzta, hogy nekidönthesse a homlokát.

- Azt hiszed, hogy én nem félek? – sóhajtotta fájdalmasan. – Soha nem tudhatom, hogy mi az, amitől rosszul fogod érezni magad. Nem akarom, hogy rájuk emlékeztesselek. Próbálom visszafogni magam, csak éppen egyre nehezebben megy. – Felnézett rá, nagyon komor volt a tekintete. – Nem akarok olyan lenni, mint azok a férfiak. Nem akarlak siettetni; ha azt mondod, hogy nem akarod, akkor nem fogok megharagudni, és ha öt év múlva mondod azt, hogy most akarod, akkor én addig fogok várni.

- Miért?

- Mert fontos vagy nekem.

Amenadiel szíve hevesen nekilódult. Ryan halk szavai beillettek egy szerelmi vallomásnak is, és többet jelentettek neki bármilyen pszichológusnál, vagy szülői ölelésnél, mert Ryan ezt úgy mondta, hogy látta, honnan jött. Nem ítélte el, nem tartotta szánalmasnak, nem akarta megváltoztatni. Hagyta, hogy önmaga legyen, és úgy vált a barátjává, majd annál is többé.

Összeszedte minden bátorságát, és lassan eltolta magától a férfi kezét. Idegesen gyűrögette a póló alját, majd elhatározásra jutott, és feljebb emelte, majd a fején át lehúzta, és félredobta. Abban a házban a vendégek megszokták a fiúk látványát. A sebeket, régieket és újakat. Neki magának is sok idő kellett, hogy megbarátkozzon a gondolattal, miszerint azok mindörökké a részei lettek. Minden karmolás,- vágás,- és égésnyom.

Remegett a keze, miközben Ryan kezét fogva az egyikre szorította. Számtalan másik volt, a lábán és a karján volt a legkevesebb, azok vékony hegek voltak csupán. A teste többi részén viszont egymást érték, elcsúfítva a bőrét, mégis kicsinyke ár volt ez az életéért cserébe. Voltak fiúk, akik tiltakoztak közben, és holtan végezték. Ő inkább hagyta, hadd tegyék, mert egy idő után pontosan tisztában volt azzal, hogy minden fájdalom kibírható és minden sérülés túlélhető.

- Még mindig túl vékony vagy, kilátszanak a bordáid. – Nem erre a megjegyzésre számított. Ryan őt nézte, most már haragoszöld volt a tekintete. Vad vihar dúlt benne, ez látszott megfeszülő izmain, megkeményedő vonásain. Ennek ellenére olyan lágyan simított végig a bőrén, hogy attól elakadt a lélegzete.

A fiút bámulva Ryan nehezen tudott uralkodni magán. A hegek beborították a hófehér bőrt, voltak, amik alig látszottak, mások vörösen izzottak még mindig. Di vékony alakján szinte nem volt olyan rész, ahol nem volt valami régi seb nyoma. Nagyon szerette volna a kezei közé kapni ezeket az embereket, és addig ütni őket, míg nem marad bennük élet. Ennyi járna nekik azok után, hogy gyerekek kínzásában és erőszakolásában lelték örömüket.

Felpillantott. Di egész testében reszketett, amikor odahúzta a kezét az egyikre. Félelem égett a szemében. Attól félt, hogy eltaszítja magától? Ez eszébe sem jutott, ahhoz túlságosan szeretni akarta. Lélegzetvisszafojtva magához vonta, és tenyere helyére az ajkát simította. Apró csókokkal borította a heges bőrt, továbbvándorolt a testén, a derekáról a hasára, a mellkasára, majd újra le a csípőjére. A szipogás hallatára felkapta a fejét, de Di a fejét rázta könnyben úszó arccal.

- Ne hagyd abba! Könyörgöm!

A szíve szakadt meg érte.

- Nem fogom – ígérte. Felismerte, hogy ez már rég nem a szexuális együttlétről, a szeretkezésről szól, hanem ez is egy terápia volt Di számára. Olyasvalakivel együtt lenni, aki szereti, elfogadja, és akiben megbízik. Olyan valaki, akit ő választott.

Bejárta az egész testét. Először a kezével, ujjai hegyével érintette, majd a szájával fedezte fel a hajlatait, törékeny alakját. A fiú lába többször megbicsaklott, a vállára támaszkodva remegett. A bőre hideg volt, és aggódni kezdett, hogy megfázik, de ahogy telt az idő, a forróság áradni kezdett belőle. Vágya, ami lelohadt, mostanra újra ott meredezett előtte. Nem érintette meg, csak körbecsókolta. Az apró kis rándulás fojtott mosolyt csalt az arcára.

Hátradőlt, mert most már neki is kényelmetlen volt a testhelyzet. Kérdően nézett fel Di-re, a választás lehetőségét ajánlotta fel neki ezzel. Nem akart erőltetni semmit, amit ő nem akart, ám a fiú kis bizonytalankodás után lovaglóülésben az ölébe ült. Tisztában volt azzal, mekkora bátorság kellett neki ehhez. Megsimogatta a haját, a mellkasára vonta, csókolta. A gerincén siklott végig a tenyere, mire a karcsú kis test ívbe hajolt a karjaiban. Találkozott a tekintetük.

Amenadiel még soha nem érzett ilyen forróságot, ami a férfiből áradt feléje, és amitől lassan ő is lángra gyúlt. Minden érintés és csók megismertette vele, milyen egy olyan együttlét, amikor ő nem csak egy tárgy, hanem partner is. Ryan egyenrangú félként kezelte, odafigyelt rá, gyengéd volt vele. Nem csak szexet akart, hanem valami sokkal többet, amiről ő nem is gondolta, hogy képes érezni. Képes volt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, míg Ryan elűzte a rossz emlékeket a csókjaival, de elűzte, és hat év után megint valakinek érezte magát, nem csak egy kurvának. Soha nem fogja tudni lemosni magáról a vendégek érintését és szagát, azonban elindult az úton, hogy normális életet tudjon élni. Szeretni tudjon. Visszaadni mindazt a kedvességet és gyengédséget, amiben most része volt.

Átkarolta a férfi nyakát, majd két csók között hátrébb húzódott. Végig a szemébe nézett, amíg lassan feljebb húzta a pólóját. Megérintette a bőrét, figyelte a tavaszzöld árnyalat változásait, magába szívta a belőle áradó hőséget. Ryan megérezte, hogy mit akar, mert levette a felsőt, és félredobta. Neki is voltak hegek a bőrén, egy csúnya égésnyom húzódott a mellkasa bal oldalán, és egy kisebb egészen lent, a nadrág korcánál beleveszett a csípője vonalába. A mutatóujját húzta végig rajtuk, a férfi izmai összerándultak, gyönyörű volt.

Nem tudta, mit kellene mondania. Egyáltalán kell-e bármit is mondania? Úgy döntött, hogy nem. Odahajolt, és puha csókot nyomott a mellkasán levőre. Hallotta, ahogy Ryan hangosan beszívja a levegőt. Tetszett neki, így a nyelvével ízlelte meg a bőrét. Most először történt meg, hogy a férfi ujjai a combjaiba mélyedtek. Egy pillanatig tartott, aztán megint uralkodott magán, de elárulta, hogy milyen vágyak dúltak benne.

Rettentően ideges volt, miközben lejjebb csúsztatta a kezét. Ryan felmorrant, amikor az ujjait kínzó lassúsággal végighúzta a nadrágja elején, kőkemény merevedésén. A hang ellenére nem tiltakozott, hagyta, hogy ezúttal Di fedezze fel az ő testét. Kövesse a nadrág alá kúszó régi égésnyomot, és reszkető ujjakkal kihámozza a vágyát alóla. Végigsimítson rajta, ismerkedve vele, feszegetve a határokat.

Ryan a fiút figyelte, miközben őt simogatta. Elmélyülten ráncolta a homlokát, aranyos volt a kíváncsisággal a szemében. Kék és zöld, ezúttal mindkettőből ugyanaz a vágy áradt. Legszívesebben addig csókolta volna, míg homályosak nem lesznek, ám az ösztönei azt súgták, még ne, még korai. Di akármennyire is ellazultnak tűnt, volt benne némi feszültség, így inkább megfogta a kezét.

- Cseréljünk helyet! – javasolta.

- Mi? – Di kábán bámult rá, de nagyon gyorsan kitisztult a tekintete.

- Sssh, semmi baj! – Ryan lecsúsztatta az öléből a kanapéra, letérdelt elé. Egészen a szélére húzta, úgy nézett fel rá. Gyengéd mozdulattal szétnyitotta a térdét, közelebb húzódott. – Minden rendben?

- Azt hittem, abba akarod hagyni…

- Jelenleg sok minden jár a fejemben, de ez nem. – A férfi mosolyogni próbált, és megkönnyebbült, amikor Di bizonytalanul viszonozta.

Gyengéden simogatta a lábát, felfedezett egy apró kis pöttyöt a belső oldalon. Anyajegy volt, csábító kis folt a combja puha és bársonyos bőrén. Megcsókolta a térdét, onnan haladt felfelé, míg el nem érte. Nyelvével érintette, cirógatta. Addig folytatta, míg a fiú össze nem rándult. Tenyerét végighúzta a másik lábán, combhajlatán, csípőjén, derekán, oldalán. Elszakadt a combjától, hogy áttérjen a mellbimbóira, míg egyiket az ujjaival, addig a másikat nyelvével kényeztette. Di átkarolta a nyakát, hallatszott, hogy milyen gyorsan kapkodja a levegőt. Kipirult az arca, hollófekete haja bájos keretbe fogta. Gyönyörű volt. Megrázóan gyönyörű.

A gerince vonalát követte a másik kezével, kitapogatta a hegeket a bőrén, s addig simogatta őket, míg Di fel nem nyögött. Meglepő, érzéki, vágykeltette hang volt, amitől a magasba szökött a vérnyomása. Felemelte a fejét, a fiú ajka pedig már az övére is tapadt. Mohó, kétségbeesett csók volt. A teste hozzásimult, minden ízében reszketett. A mellbimbókról lejjebb csúszott a keze, gyengéden fogta körbe a merevedését, s közben csókolta, csak azért is gyengéden és ráérősen. 

Az egész olyan idegen volt Amenadiel számára. Kamaszkori kapcsolatait a szexuális éhség jellemezte, a házbelieket minden más. S most itt volt Ryan a gyengédségével, türelmével, forró csókjaival. Jobban értette, hogy mi történik benne, mint ő maga, ezt sugallta minden mozdulata és érintése. Lényegtelennek ítélte a saját vágyait, ebben a pillanatban csak ő volt a fontos, hogy neki örömet szerezzen. Ismeretlen volt ez, s talán pont emiatt hódolt be neki gondolkodás nélkül.

Reszketve kapaszkodott belé, az emlékeket elsodorták magukkal a férfi csókjai. Csak ketten voltak, az eső hangjai körbeölelték őket. Ryan úgy érintette, hogy attól nem is létezhetett más gondolata, csak ő. Az, hogy alig kapott már levegőt, nem számított. Most volt jó, a nappali fülledt melegében, miközben a férfi csak rá figyelt, csak őt tette boldoggá.

Csalódottan hajolt utána, amikor elhúzódott tőle, de aztán rájött, miért. Akarata ellenére némán sírni kezdett. Ryan végigcsókolta a mellkasát, a hasát, ajkával simított végig a merevedése egész hosszán. Nyelvével folytatta, még mindig türelmes volt, gyengéd és figyelmes. A könnyei szétmaszatolták előtte a világot, a férfi arcát, de az illatát ott érezte az orrában, forró leheletét a vágya csúcsán.

Ryan a kezéért nyúlt, összefonták az ujjaikat, az ő nyirkos tenyere a férfiéra simult. A bőrkeményedésekkel teli bőr száraz volt, valós és ismerős. A szája belseje pedig puha és meleg, ahogy befogadta a merevedését. Most először hunyta le a szemét, eddig visszatartotta a félelem, hogy álmodik, és nem akarta Ryant egy pillanatra sem szem elől téveszteni. Jelenleg azonban, ahogy a gyönyörtől begörbültek a lábujjai, és borzongva reszketett a kanapé szélén, biztosan tudta, hogy nem álom. Ennyire gyönyörűt még soha nem álmodott.

A férfi felemelkedett, és a karjaiba vette. Gyengéden simogatva a hátát, hagyta, hogy elcsituljon a teste. Nem akarta a folytatást, egyszerűen csak ölelte, néha megpuszilta az arcát. Semmi mást nem erőltetett, és ez most így tökéletessé tette a pillanatot. Fészkelődve próbált kényelmesebben elhelyezkedni, ekkor szembesült egy nagyon nyilvánvaló dologgal.

- Te…

- Sssh…

- De…

- Jól vagyok.

- De hiszen…

- Elég, Di. – Ryan játékos mosollyal végighúzta a mutatóujját az orra hegyén. – Minden rendben.

- Te még nem mentél el.

- Kötelező?

Amenadiel elvörösödött.

- Nem, csak így kicsit rosszul érzem magam.

- Semmi okod rá.

A férfi vállára hajtotta a fejét. Sok minden átfutott rajta. Nem szólt semmit, tudta, hogy Ryan amúgy is elutasítana mindenféle felajánlkozást vagy ajánlatot. A korábbiakat tekintve, úgy vélte, időt akar neki hagyni, és ezért hálás volt. Ám az, hogy a keménysége nekifeszült, nem tette könnyebbé a helyzetet.

Nem lepődött meg, amikor Ryan pár perc múlva lecsúsztatta a kanapéra, és ráterítette a pólóját. Elnézést kért, kivonult a fürdőbe. A rövid útvonalon egyszer átbotlott a kutyán, Bruce labdáján, legvégül Sziamiaún, aki ki tudja, hogy került oda, mert addig a hálószobában aludt. Halkan kuncogott, ahogy figyelte. Hallotta, ahogy megnyitja a csapot. Várt. Felvette a pólót, és összekuporodott. Bruce az ajtót kezdte kaparni, mire felállt.

Nem volt biztos, hogy jó ötlet benyitni a férfihoz, ez járt az agyában, miközben a kilincs felett habozott a keze. Elhessegette a kutyát, aki csalódottan visszakocogott a helyére. Sziamiaú odatelepedett mellé, mosakodni kezdett. Mély levegőt vett, és lenyomta a kilincset. Lélegzetvisszafojtva benyitott, és aztán csak állt a küszöbön. Ryan a legvonzóbb férfi volt, akit csak az útjába sodorhatott az élet. Főleg így, a merevedését markolva, az ajtónyitás hangjára sötét tekintettel bámulva feléje.

Nem ment közelebb, az ajtófélfát markolta. Egymást nézték. A férfi lassan mély levegőt vett, és nekidőlt a mosdónak. Nem hagyta abba, amit csinált, és nem engedte a tekintete az övét. Képtelen is lett volna akár csak a fejét elfordítani. Kiszáradt a szája a látványtól. Még soha nem volt része ilyen erotikus élményben, hogy is lett volna?! Ám élvezte, ezt el kellett ismernie. Csak nézni, nem érinteni. Nem kellett félnie semmitől. Ryan élvezete pedig az övé is volt, finom gyönyör burkolta be.

Ryanre csak akkor figyelt fel, amikor az ajka az övére simult. Megcsókolta, átkarolta. Amíg ő lehunyt szemmel élvezte ezt a furcsa vágyat, addig összeszedte magát. Lehajolt, a karjaiba kapta, és átvitte a nappaliba. Valamiért pontosan érezte, hogy a hálószoba frusztrációt okozna nála. Végigdőlt a kanapén, hagyta, hogy elhelyezkedjen a mellkasán. Átölelte, a hátát simogatta, ő pedig úgy aludt el, hogy arra gondolt, ez lehet a boldogság.

 

 

5.

 

                 Már akkor sejtette, hogy kínos estének néznek elébe, amikor az anyja kitalálta másfél héttel később, hogy hívják meg Ryant vacsorára. Sem az apja nem volt elragadtatva, sem ő, de az anyja ragaszkodott hozzá, hogy végre köszönetet mondjon a férfinak. A húga halkan vihogott, ő meg örült volna, ha legalább Howard otthon van, és segít lebeszélni az anyját erről a butaságról.

- Miért lenne az? – háborgott az asszony, amikor tiltakozott. – Megmentett téged, és végre hazakerülhettél. Hálásak lehetünk neki. – Éppen tortasütéshez készülődött, mert véletlenül elkotyogta, hogy a napokban van a férfi születésnapja. – Arról nem is beszélve, hogy azóta is segít neked. A barátod lett. Ez nagy dolog.

Nem tudta, mennyire van tisztában az anyja azzal, hogy köztük több van, mint barátság. Igaz, a múltkori együttlétük óta nem történt köztük semmi, de jól érezte magát. Ryan minden nap a tudtára adta, hogy mennyire fontos neki, és ez tényleg nagy dolog volt. 

- Ne ess túlzásokba – sóhajtott fel. – Nem szereti a felhajtást.

- Értettem. Mit adsz neki ajándékba?

- Ezen még nem gondolkodtam – vallotta be.

- Jártál nála, nem? Mit szeret? Az állatain kívül persze.

- Sok mindent. – Valamiért úgy érezte, hogy a férfit az is boldoggá tenné, ha együtt tölthetnék azt a napot, ám aznap készenlétes volt.

- Adjak pénzt?

- Még gondolkodom rajta.

Az anyja bólogatott, és elmerült a liszt kimérésének rejtelmeibe. Teljesen megfiatalodott, amióta ő hazakerült. A napokban befestette a haját, és egyik reggel azzal lepte meg a családot, hogy kisminkelte magát. Az apja sokáig nem jutott szóhoz, de aztán megölelte, és utána a két gyerek győzte őket kerülgetni, mert egész nap mosolyogva sugdolóztak. Örült, hogy boldognak látja őket, rájuk fért, gondolta.     

- A szobámban leszek.

- Rendben, kicsim.

Felballagott az emeletre. Becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Fáradt volt. Ryan betartotta az ígéretét, beszélt a barátjával. Scott önvédelmet is oktatott, és vállalta, hogy szabadidejében segít neki. Tegnap a negyedik alkalma volt, a család azt hitte, hogy Ryannel van délután, és egyikük sem sejtett semmit.

Nem volt könnyű megbíznia egy idegenben. Scott foglalkozott már olyan nőkkel és férfiakkal, akiket szexuálisan bántalmaztak. Pontosan tudta, hogyan bánjon vele, például egyszer sem próbálta meg megérinteni. Az első két óra arról szólt, hogy a fejébe verte, mit tegyen, ha bajba kerül. Tanácsokkal látta el, nem kisebbítette le a félelmeit, s nem is ösztönözte arra, hogy verekedni tanuljon.

Meggyőzte észérvekkel, hogy a védekezés legalább olyan fontos, így a következő órákon már azokat beszélték meg. Tegnap először gyakoroltak, Scott továbbra is kerülte a testi érintkezést, amiért nagyon hálás volt. A gyakorlatok egyszerűek voltak, igazság szerint megdöbbentően logikusak. Scottnak köszönhetően megtanulta, hogy minden tárgyat eszközként tud használni, ha megtámadják. Annak ellenére, hogy elfáradt, jó érzés volt, hogy tesz önmaga biztonságáért.

Az órára pillantott. Ryant meg sem próbálta hívni, mert még dolgozott. Ha nem jön közbe neki semmi súlyos eset, akkor talán időben ideérhet a vacsorára, állapította meg. Folytatta a pakolást, szeretett volna rendet maga körül. Jó pár doboz kötött ki a segélyszervezeteknél, hiába mondta az anyja, hogy később talán hiányolni fog valamit. Az a hat év rádöbbentette, hogy a maga köré gyűjtött tárgyak mit sem érnek, ha történik vele valami.

- Végeztél? – dugta be a fejét Cecily. – Anya kérdezi, hogy Ryan jön-e?

- Miért? – Nézett az órára, aztán megértette. A férfit hat órára hívta, és már háromnegyed volt.

Észre sem vette, hogy ennyi idő telt el. – Felhívom – nyúlt a telefonjáért, aztán felfedezte, hogy két nem fogadott hívása is van tőle. – Mindjárt. – Kicsengett, de a férfi nem vette fel. – Talán vezet – mondta. – Azt mondta, hogy jön, úgyhogy anyu ne aggódjon.

Cecily beljebb óvakodott.

- Apu mérges, hogy eljárkálsz hozzá – suttogta.

- Tudom. Szerinted is baj? – Nem mondta a húgának sem, hogy valójában mit csinál délutánonként.

- Boldog vagy, szóval az se érdekelne, ha Luciferrel találkozgatnál.

- Kösz.

- Lefeküdtél vele?

Cecilytől számított legkevésbé erre a kérdésre. A lány bele is pirult, viszont ettől függetlenül a szemébe nézett.

- Történtek dolgok…

- Kedveled őt, igaz?

- Igen. Jó ember.

Cecily bólintott. Már kifelé menet jegyezte meg.

- Azért az furcsa, hogy amikor elvileg Ryannel vagy, ő dolgozik. Múltkor a tévében mutattak egy autóbalesetet, ahol a tűzoltók szabadították ki a sofőrt élő adásban. Ryan is ott volt, pedig azt mondtad, hogy nála leszel. – Nem várt választ, halkan betette maga mögött az ajtót.

Elmosolyodott, a fejét csóválta. Nem gondolta volna, hogy a húga ilyen szemfüles. Az már más kérdés volt, hogy vajon az apja is látta-e az adást? Elgondolkodva pakolászott tovább. Ryan kocsijának a hangjára megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán észbe kapott. Még nem fürdött, és át se öltözött. Rohangászni kezdett, a húgát kizavarta a fürdőből, és ráparancsolt, hogy az apjától tartsa távol a férfit.

Ryan felvonta a szemöldökét, amikor Cecily ajtót nyitott.

- Szia. Cecily vagyok, Di húga. Gyere be!

- Köszönöm. Di?

- Szépítkezik. Soha nem gondoltam volna, hogy a fiúk is képesek annyi időt a fürdőben tölteni randi előtt, mint mi, lányok.

Ryan felnevetett, és odanyújtotta neki a doboz csokoládét, amit idefelé jövet vett.

- Tessék, ez a tiéd.

- Oh! Köszönöm! Nem kellett volna. – Cecily kiabálni kezdett. – Anyu, itt van Ryan!

- Jövök!

- Most fejezte be a vacsorán az utolsó simításokat – súgta a lány. – Félt, hogy nem jössz el.

- Sajnálom, korábban akartam érkezni, de nem tudtam hamarabb eljönni bentről.

Cecily kislányosan ránevetett.

- Mindegyik kollégád olyan jóképű, mint te?

Ryan vette a lapot, rávigyorgott.

- Természetesen. Csak nem udvarlót keresel?

- Talán.

- Esetleg bemutathatlak nekik valamikor.

- Tényleg? – Cecily fellelkesült. – Bemehetek hozzád?

- Ha akarsz.

- Persze! Vihetem a barátnőmet is?

A férfi a kollégái arcára gondolt.

- Nyugodtan.

- Köszönöm! Anyu, képzeld! – A lány azonnal elújságolta az anyjának a hírt.

- Nem szeretném, ha gondot okozna magának, Ryan.

- Nem okoz. Felüdülés, ha valaki eltereli a figyelmünket a munkáról.

Az asszony rámosolygott.  

- Isten hozta nálunk! Jöjjön beljebb!

- Tegezzen csak, Mrs. Keyes!

- Rendben, akkor én Nora vagyok. – Kezet fogtak.

Ryan odaadta a virágot, a bort viszont tanácstalanul tartotta.

- Mr. Keyes?

- Nem kellett volna… - Az asszony pontosan tisztában volt, hogy nem kedvelik egymást.

- Így illik.

- Di mit kap? – szólt közbe Cecily.

- Csokoládét. Olyat, amit neked is hoztam. Nekem is van testvérem, és emlékeim szerint rosszul viseltük, ha a másik nem ugyanazt kapta ajándékba.

- Ők is – legyintett Mrs. Keyes.

Felnevettek.

- Di merre van? – Mr. Keyes komor hangja véget vetett a jókedvnek.

- Mindjárt jön.

- Jó napot, Mr. Keyes! Köszönöm a meghívást! – Ryan kezet nyújtott, amit a békesség kedvéért a férfinak el kellett fogadnia.

- A feleségem ötlete volt – dünnyögte kelletlenül, de a bor láttán mintha megenyhült volna a tekintete. Valószínűleg nem várta, hogy Ryan rá is gondol. – Cecily, szólj a bátyádnak, hogy siessen!

- Igenis. – A lány eliramodott.

Ők hárman átmentek a nappaliba. Ryan leült a kanapéra, kicsit feszengett.

- Nehéz napod volt? – Az asszony együttérzően nézett rá.

- Minden nap nehéz.

- El tudjuk képzelni. Annyi mindent mutatnak a tévében. Elképzelni is szörnyű… - Mrs. Keyes a fejéhez kapott. – Milyen udvariatlan vagyok! Nem kérsz valamit inni?

- Köszönöm, de most nem.  

- Drágám, nem ég valami? – James felvonta a szemöldökét.

- Kikapcsoltam a sütőt… - Mrs. Keyes felpattant, és elsietett a konyha felé.

A két férfi egymásra meredt.

- Di boldognak tűnik – jegyezte meg James.

- Ennek örülök.

- Mondta, hogy a hétvégét magánál töltené.

- Igen. Az egyik kollégám bulit szervez, és Di beleegyezett, hogy elkísér.   

- Az csak egy este.

- Tudom, de van egy macskám és egy kutyám, és Di imád velük lenni.

- Gondolom, azért tölt magánál annyi időt.

Ravasz kérdés volt. Ryan megígérte a fiúnak, hogy a szüleinek nem mondja el, hogy önvédelmet tanul, viszont az is igaz volt, hogy nem lehetett egyszerre munkában és Di-vel. Csapdát gyanított, így csak bólintott.

- Igen. 

- Lefeküdt magával?

- Nem. – Ryan nagyon erősen küzdött, hogy semmi érzelem ne tükröződjön az arcán.

- Igen.

Amenadiel halk hangjára mindketten felkapták a fejüket. Farmert és hosszúujjú pulcsit viselt, a haja a vállára omlott, a felemás szempárban csak úgy parázslott a harag. Beljebb jött, mögötte ott osont a húga, aki azonnal rohant is a konyhába.

- Di… - Ryan felemelkedett.

Keyes lassan felállt, de nem mozdult a széke elől, és nem szólt semmit.

- Nem kell megvédened. Minden rendben. – Amenadiel igazából számított valami hasonló jelenetre, csak éppen remélte, hogy nem mindjárt a megérkezés első öt percében zavarják le. – Kedvelem Ryant, apu – jelentette ki határozottan. – Elítélhetsz, amiért őt választottam, de nem érdekel. Régen bármit megadtam volna, ha elfogadsz, ám most már nem számít, mit gondolsz rólam. Elég időm volt gondolkodni, elfogadni azt, akivé váltam, akivé tettek. Rájöttem, hogy attól csak te leszel boldogabb, ha elnyomom önmagam. Márpedig ez az én életem, nem a tiéd. – Odalépett Ryan mellé, és megfogta a kezét. – Ryan a legjobb ember, akit megismerhettem – mondta csendesen. – Hat évvel ezelőtt, amikor elvittek… összetörtem. Darabokra hullottam, az első időszakról nincs is sok emlékem. Apránként, törött cserepekből raktam össze magam, néhány azonban elveszett. – Mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Mindenki, akivel ott kapcsolatba kerültem, alakított rajtam valamit, míg azzá váltam, akit Ryan megismert. Mégsem ítélt el. Elfogadta azt, amit nyújtani tudtam. Nem várt se többet, se kevesebbet. Neki köszönhetően megtaláltam a hiányzó cserepeket, és kiegészítettem a lyukakat. Érted, apa?

Aggódva várták a választ.

- Igen – jött alig hallhatóan.

- Nem számít, hogy nőt vagy férfit választ maga mellé valaki. – Amenadiel észrevette, hogy az anyja és a húga a konyhaajtóban állnak, ahogy a múltkori veszekedéskor is. – Szerintem inkább az a fontos, hogy az a nő vagy férfi boldoggá tudja-e tenni? Engem Ryan tesz boldoggá, és ha szeretsz, akkor megérted ezt. 

Ryan nagyon büszke volt rá ebben a pillanatban. Érezte, milyen erővel szorítja a kezét, és kihallotta a hangjából a feszültséget, mégis egyenes derékkal, felszegett állal, óriási önuralommal szállt szembe az apjával. Hónapokkal ezelőtt erre képtelen lett volna. Keyesre nézett, aki megrendülten állt velük szemben.

- Igazad van, ez a te életed – ismerte el. – Én csak azt szeretném, ha boldog lennél…

- Tudom, apu.

Az apja bólintott. Beletelt egy percbe is, mire válaszolt.

- Anyád állítólag valami meglepetéssel készült. Mi lenne, ha megnéznénk, mi az? – Ez békejobb volt, kicsit esetlen ugyan, de Amenadiel elengedte Ryan kezét, és odafutott hozzá. Megölelték egymást. – Sajnálom.

- Nincs semmi baj, apu. Én is szeretlek.

Amikor az apja elkezdte törölgetni a szemét, még Ryan is meghatódott. Nora volt az, aki könnyek között ugyan, ám mosolyogva tapsolt egyet.

- Remélem, mindenki éhes!

Elnevették magukat. Az ebédlő felé sétálva Amenadiel megfogta Ryan kezét, és felmosolygott rá. Ez addig tartott, míg az apja melléjük nem lépett.

- Egyet azért áruljatok el! Mit csinálsz délutánonként, amikor Ryan dolgozik?  

Összenéztek Ryannel. A férfi biztató tekintetére felsóhajtott.

- Önvédelmi tanfolyamra járok.

- Micsoda? – A választ az egész család hallotta, a kérdés egyszerre is tört elő belőlük.

- Ryan egyik barátja vállalta, hogy tanít.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodott az anyja.

- Mindenképp. – Ryan hosszú idő után most szólalt meg először. – Di megtanulja kezelni a veszélyhelyzeteket, adott esetben védekezni tud, és ez ad egyfajta biztonságot a számára. Nem mondom, hogy így nem kell aggódnunk, de neki ez máris egy lépés a normális élet felé. Scott ráadásul nagyszerű szakember, máskülönben nem bíztam volna rá Di-t.

- Ha ez segít, hogy többé ne bánthassák, akkor én támogatom. – Meglepő módon James adta először áldását a dologra.

A család kicsit enyhültebb hangulatban ült le a vacsorához. Cecily a csacsogásával elérte, hogy a maradék feszültség is eltűnjön. A könyörgésére Ryan vicces történeteket mesélt fán ragadt cica mentéséről, lehetetlen helyekre beszorult emberek kiszabadításáról.

Minden rossz előérzet ellenére Amenadiel élvezte az estét, de a legjobban Ryan döbbent arcát, amikor előkerült anyja mesterműve, a torta. Csak akkor hitte el, hogy az övé, amikor Cecily és ő elkezdtek énekelni. A nevetése betöltötte a házat, és az, hogy ilyen boldognak látja, rávilágított arra, hogy a normális, boldog élet talán mégsem olyan távoli álom, mint amilyennek vélte.

 

            Másnap Cecily mindenáron velük akart menni vásárolni, pedig az anyja megmondta neki, hogy nincs idejük kirakatokat bámulni, mert délutános műszakba megy dolgozni.

- Jó, tudom. Hadd segítsek Ryannek ajándékot venni!

Amenadiel felsóhajtott. Ryannek immáron nem csak ő volt a rajongója, hanem a húga is.

- Még azt se tudom, mit fogok venni.

- Majd ott kitaláljuk! – Cecily lelkes volt.

- Mi van, ha magam akarom kitalálni?

- Ne csináld! Ryant mi is kedveljük, nem csak te!

- De velem jár! – Nevetségesnek érezte a vitát, és végig sem gondolta, ahogy a mondat kicsúszott a száján. Eddig egyszer sem beszéltek arról a férfival, hogy milyen kapcsolatban is állnak egymással. Kedvelték a másikat, igen. Fontosak voltak egymásnak, igen. Ám azon túl, mindketten kicsit bizonytalanok voltak. Ryan nem akart semmit erőltetni, ő meg túl bizonytalan volt egyelőre ahhoz, hogy bármit is lépjen.

Kicsit félt attól, hogy a férfi egy nap rádöbben, mégsem őt akarta. Nem az ő problémás, félelmekkel teli világában akar élni. Megértette volna, ez volt a legijesztőbb. Hideg fejjel volt képes átgondolni, hogy ha így alakulna, akkor elengedné. Összetörne ugyan, de képes lenne újrakezdeni. Valamikor. Viszont egyszer már hideg fejjel megtervezte, milyen lesz az élete a fogság után, és lám, semmi sem lett ugyanolyan, mint amilyennek elképzelte. Tartott tőle, hogy a Ryannel való szakítás után sem menne olyan könnyen az az élet, mint ahogy előre elgondolta.

- Megyünk?

- Igen, menjünk! – sóhajtotta. A húga addig úgysem hagyta volna békén, míg magukkal nem viszik. Még mindig fogalma sem volt, mit adjon a férfinak. Úgy tervezte, hogy hétvégén lepi meg vele, amikor kettesben lesznek.

- Anyu, a plázában láttam egy csomó tűzoltós cuccot a múltkor – hajolt előre Cecily, amikor kocsiba ültek.

- Nem kellene kreatívabbnak lennetek? – vetette fel az asszony.

- Van egy csomó ilyen porfogója – mondta Amenadiel is.

Cecily rosszkedvűen hátradőlt, aztán hirtelen megint ott volt a nyakukban. A bátyjának Bruce jutott eszébe, csak a húga nem nyálazta össze. Ezen elvigyorodott, és inkább kibámult az ablakon.

- Sophie-ék említették, hogy most jött ki a legújabb tűzoltós naptár. Ők nem csináltak?

- Nem hiszem. Szeretnél egy olyat?

- Jöhet! Tiszta dögös pasik vannak benne.

- Drágám! – Az anyja feddően rászólt.

- De ez az igazság, anyu! Mi lenne, ha Ryan is kapna egyet? Állítólag jótékonysági alapon megy, biztos örülne neki.

- Nem is tudom…

- Ne legyenek kisebbségi komplexusaid, bátyus, elvégre azok csak képek – veregette vállon a húga, mire a szemét forgatta. Aztán eszébe jutott, hogy Ryan tűzoltó, valószínűleg ismeri a kollégái többségét, és máris elment a kedve az egésztől.

- Vegyünk neki inkább valami porfogót – morogta.

Az anyja nevetett, Cecily vihogott. Bosszúból nem szólt hozzájuk egész úton. Meg sem lepődött, hogy végül a belvárosban kötöttek ki. Az anyja talált egy üres parkolóhelyet az utcán, majd nagy sebbel-lobbal kiszállt.

- Menjünk, mert nem akarok elkésni!

- Mi lenne, ha holnap reggel eljönnénk? Nincs időnk nézelődni – húzta a száját Cecily.

- Jaj, kicsim, holnap tudod, hogy nem érek rá!

- Te akartál jönni – vágta rá a bátyja.

A lány felsóhajtott, és morgott valamit az orra alatt. Utánuk kocogott, és sikerült megállnia a második üzletig, hogy kommentár nélkül hagyja a vásárlást. Jobban mondva, a nézelődést, mert Amenadiel nem talált semmi olyat, amiről úgy vélte, hogy tetszene a férfinak. Ryannek mindene megvolt, mit adhatna neki? – töprengett. Az anyja viszont talált a nagyinak egy teáskészletet, hosszú percekig habozott, majd úgy döntött, megveszi neki.

- Régen volt egy ilyenünk, de eltörtek a csészék – magyarázta. A táskájában kotorászott. – Milyen feledékeny vagyok, a kocsiban hagytam a tárcám!

- Visszamegyek érte!

- Tudod, hogy nem mehetsz egyedül sehová.

- Vele megyek! – Cecily már pattogott is a bátyja mellett.  

Az anyjuk tétovázott.

- Nem akarom, hogy bajotok essen!

- Nem lesz semmi baj! Add a kulcsot! – A kulcscsomó láttán felvonta a szemöldökét. – Miért erre a karikára raktad az összes többit?

- Mert így nem vesztem el.

- Csak az összeset… - bólintott a két gyerek egyszerre.

- Ne kezdjétek ti is! Apátoktól épp eleget hallom…

Amenadiel és Cecily kuncogva magára hagyták. Kint az utcán kicsit megcsappant a tömeg, alig jártak néhányan. Borult volt az ég, és csak néha tűnt elő a Nap és a kék ég. Ettől függetlenül jó idő volt, csak néha suhant át egy-egy hűvösebb fuvallat.

- Még mindig nincs ötleted? – kérdezte Cecily.

- Nincs. Mindene megvan.

- Mi lenne, ha főznél neki valamit, és együtt töltenétek a napot? Biztos örülne neki.

- Nem tudok főzni, hugi – emlékeztette a bátyja.

- Valami egyszerűre gondoltam.

- A fagyasztott pizzát bedugom a mikróba?

Cecily nevetett, és belekarolt.

- Dehogy!

- Márpedig kétlem, hogy más menne – vélekedett.

Az érzést, hogy valami nincs rendben, még a húga vidámsága sem tudta elnyomni. Már majdnem odaértek a kocsihoz, úgy tűnt, nincs mitől félniük. A mögöttük parkoló autóban viszont valaki cigizett, látta a felvillanó öngyújtó lángját. Egy pillanat volt, míg felfogta a láng fényében megcsillanó orrpiercinget, aztán már meg is ragadta a húga kezét.

- Fuss!

- Mi? – Cecily szeme kerekre tágult.

- Fuss! – taszította meg, de a tekintete már azt kereste, hol van…

Ott volt előtte, ahogy megfordult. Cecily felé nyúlt, ő meg gondolkodás nélkül vetette közéjük magát.

- Fuss! – üvöltött rá a húgára, ahogy a férfi megragadta a karját.

Cecily sikított, ahogy a száján kifért, és elrohant. Az utcán az a kevés járókelő értetlenül pislogott, majd inkább szemlesütve tovasietett. Amenadiel nem figyelt rájuk, nem érdekelte, hogy kiürül az utca. A férfival küzdött, a félelemtől pánikba esett, ám sokkal gyengébb volt nála, esélye sem lehetett.

- Fejezd be, Di! – A férfi lihegve próbálta lefogni. – Úgy viháncoltál azzal a lánnyal, hogy öröm volt nézni. A húgod, igaz? Szép kislány. Sok pénzt tudna hozni a konyhára. Például azok helyett, akik elégtek a tűzben. Nem tudod véletlenül, ki okozta? Te? Vagy a kis Anton?     

- Ne merészelj Cecilyhez nyúlni! – vergődött tehetetlenül. Könnyek szöktek a szemébe, alig kapott levegőt.

- Akkor meg tudod, mit kell tenned, nem igaz? Szépen visszajössz velünk! – A férfi, akit maguk között csak a Főnöknek neveztek, maga után rángatta. – Magam jöttem el érted, hogy érezd, milyen fontos vagy…

- Nem megyek vissza! – Ryanre gondolt, a családjára. Antonra. A rettegés mellett düh áramlott szét benne. A tehetetlenség iránti harag. Magában Ryant kérlelte, mentse meg, de ahogy egyre közelebb értek a kocsihoz, rádöbbent, hogy a férfi már egyszer megmentette. Megadta neki a lehetőséget az életre. Arra, hogy ezentúl képes legyen megmenteni önmagát. – Nem megyek vissza! – szorult ökölbe a keze.

Most tudatosult benne, hogy az anyja kulcsait még mindig szorongatja. Scott a múltkor sokáig mutogatta neki, hogyan használja őket, s milyen sérüléseket tudnak okozni, ha kímélet nélkül alkalmazza őket. Meglepte a férfit azzal, hogy abbahagyta a tiltakozást. Az ujjai közé igazított kulcsokat akkor vágta a karjába, amikor nem számított rá.

- Te kis szemét! – A Főnök üvöltött, ellökte magától. Fel sem merült benne, hogy ő ezt kihasználva, félfordulatból az arca felé mozdul. Csak azért a nyakát érte el, mert rálépett egy kavicsra, és elvesztette az egyensúlyát. Megkarcolta a bőrét, de az vérzett rendesen, eláztatta a Főnök mindig hófehér ingét. 

A fegyverrel és a sofőrrel nem számolt. A férfi a nyakára szorította a kezét, és mielőtt ő futásnak eredhetett volna, ahogy Scott a fejébe verte, a másik kezével már a zakó alá nyúlt. A pisztoly egyenesen a mellkasának szegeződött. A Testékszeres, ahogy Antonnal csúfolták, időközben kiszállt a kocsiból, és a főnöke segítségére sietett. Zihálva nézett szembe velük.

- Nem megyek vissza! – szűrte a fogai között.

- Pedig azt hittem, veled lesz a legkisebb bajom.

- A többieket először meg kell találnod, nem igaz?

- Tanúvédelmi programban vannak – köpött a földre a Főnök.

- Hallgatni fognak, amíg csak élnek, és ezt te is tudod. Én is azt tettem. Nem beszéltem senkinek. – Nyugalmat erőszakolt magára. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a Testékszerest, aki odaállt közvetlenül mellé.

- Jó fiú vagy. Mindig is az voltál. Soha nem értettem, miért viselkedsz olyan jól. Néha úgy láttam, még élvezed is. – A férfi elvigyorodott, aztán fájdalmasan felszisszent. – Hol a csudában tanultad ezt?

- Önvédelmi tanfolyamon.

A Főnök nevetett, aztán kibiztosította a fegyvert.

- Nem sok időnk van, mert a húgodnak, meg valószínűleg a kameráknak hála, mindjárt itt lesznek a zsaruk. Jössz vagy kéred a golyót?

A fegyvert nézte, a kezet, amely milliószor simított végig a testén. Az arcot, amely rémálmaiban kísértette a többi vendégével együtt. A félelem keserű nyákként tapadt a nyelvére. Élni akart, de semmi garancia nem volt arra, hogy ha most visszakerül a pokolba, kijut onnan ép ésszel, vagy éppen élve. Márpedig most már túl sok vesztenivalója volt.

- Miért nem öltél meg azonnal? Nem hozhatok ennyit a konyhádra…

- Mit tudsz te a valós értékedről! – mordult fel a férfi. – Van, aki vagyont fizet érted…

Amenadiel rádöbbent az igazságra. Valószínűleg az egyik vendég kérésére jöttek el érte.

- Élve vagy holtan?

- Lényegtelen. Te hogy szeretnéd?

- Holtan. – Alig bírta kimondani. – Többé nem leszek senki cafkája!

- És mi van azzal a nagydarab tűzoltóval? – A Főnök mindentudóan hunyorgott. Ezzel elárulta, hogy már egy ideje figyelték.  

- Ő… - Majdnem kimondta. Elhallgatott. Szorította a kulcsokat, amelyek belevájtak a tenyerébe. – Ő nem számít. – Megszakadt a szíve, ahogy kimondta, de ha ez volt az ára, hogy megvédje Ryant, akkor boldogan megfizette.

A távolból sziréna hangja hallatszott. Ugyanabban a pillanatban, amikor rákészült, hogy a férfi meghúzza a ravaszt, kiáltás harsant.

- Rendőrség! Dobja el a fegyvert!

Minden olyan gyorsan történt. A Főnök a hang felé kapta a fegyvert, mielőtt lőhetett volna, a rendőrök már tüzeltek is. Összerándult a hangokra, a retinájára égett, ahogy a férfiba belecsapódtak a golyók, és a kocsijuknak tántorodott, majd lassan lecsúszott a földre. A lába még rángott egy darabig, aztán mozdulatlan lett.

Az izmai megfeszültek, elfutni már nem tudott, a Testékszeres maga elé rántotta, és fegyvert szorított a halántékához, hogy fájt. A száján át kapkodta a levegőt. Látta a rendőröket, volt két civil ruhás is közöttük. Fedezék mögül szegezték rájuk a pisztolyaikat. Úgy vert a szíve, hogy alig hallotta a Testékszeres szavait.

- Azt ajánlom, viselkedj jól, különben… - Folytatni nem tudta, a legnagyobb kulcsot belevágta a combjába. Kitépte magát a kezei közül, amíg üvöltött, és levetette magát a földre. Keményen csattant a betonnak, ezzel egyidőben hallatszottak a lövések. Várta a fájdalmat, hogy a golyók a testébe hatolnak, de ez elmaradt. A fülében dobolt a pulzusa, összerándult, amikor valaki megérintette a vállát.

- Semmi baj! Rendőr vagyok. Gyere el innen! – Az egyik civil ruhás átkarolta, és segített neki felállni, amíg a társai biztosították a helyszínt. – Az anyukád már biztos aggódik, keressük meg, rendben?

- Ki maga? Honnan tudja, hogy az anyámmal jöttem?

A férfinak világoskék szeme volt, és megnyugtató mosolya.

- Hill nyomozó vagyok. Archer nyomozóval dolgozom együtt.

Amenadiel szédült. A férfi megérezhette, hogy nincs jól, mert megállt.

- Azt akarja mondani, hogy maguk figyeltek engem? – kérdezte kiszáradt szájjal.

- Igen. Sajnálom, hogy nem léptünk közbe korábban.

Nem kérdezte meg, miért követték. Tudta magától is. Mivel nem beszélt, a rendőrök úgy vélték, előbb-utóbb a fogvatartói úgyis megkeresik majd. Igazuk volt.

- Kicsim! – Az anyja és Cecily sírva rohantak feléje.

- Ezt elveszem. Nem kellene még jobban megijeszteni őket. – Hill nyomozó felemelte a kezét, hogy elvegye tőle a kulcsokat, aztán csak állt, és komor arccal nézett rá. – Most már nincs semmi baj. Ideadod? – Lassan hajtogatta le az ujjait a kulcscsomóról, és elővett egy zsebkendőt, hogy rászorítsa a kulcsok okozta sebekre.

Amenadiel meg akarta köszönni, de az anyja addigra odaért, és magához ölelte. Sírva próbálta elmondani, hogy mi történt, miután elmentek, így viszont nem sokat értett belőle. Cecily az orrát fújta, és nagyon rémültnek tűnt. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha a lány nem elég gyors.

Fásultan hagyta, hogy egy rendőrautóhoz kísérjék. Jött egy mentő, ellátta a sérüléseit, az orvos bekötözte a kezét. Oda sem figyelt rá, alig érzett fájdalmat. A kocsijuk felé bámult, a letakart holttesteket nézte a betonon. Olyan volt, mintha kívülről látta volna önmagát. Nem kapott sokkot a halottak látványától. Túl sok halált látott, hallott abban a házban. Hozzászokni ugyan nem lehetett, de a két férfi halála legalább kis elégtételt jelentett neki az átélt szenvedésekért. Arra figyelt fel, hogy Hill nyomozó leguggolt elé.

- Elég erősnek érzed magad, hogy begyere velünk a rendőrségre?

- Tanúvallomást kell tennem?

- Igen.

- Nem tudok mondani semmit – válaszolta halkan. Látta, hogy az apja akkor érkezik meg egy taxival, és az anyja a karjaiba omlik zokogva. Felmerült benne, hogy el kellene fogadnia a tanúvédelmi programot, és akkor nem okozna nekik ennyi bánatot. Nem kellene állandó félelemben élniük, mégis képtelennek érezte rá magát.  

- Ezúttal talán muszáj lenne.

- Talán.

- Értesítsük a barátját?

- Ryant?

- Igen.

- Az jó lenne, köszönöm. Megtenné, hogy beszélne a családommal is? Nem fogják érteni, miért kell bemennem magukkal.

- Természetesen.

Egész úton azon gondolkodott, mit csináljon. A halál fenyegető réme még nem tűnt el a feje fölül, és nem is fog. Egyetlen esélye van, ha hallgat továbbra is. Természetesen ez sem jelentett semmilyen garanciát, de az akkor sem létezett, ha berakják a programba. A vendégei egy része hajlandó lett volna nagyon sok pénzt áldozni azért, hogy megtalálják. A Főnök halálával nem ért véget a rémálom, ezzel tisztában volt. Soha nem tudhatja majd, mikor lepik meg, mikor akarják megölni, elhallgattatni, visszavinni. Ezzel kell együtt élnie a továbbiakban is.

Egy szobába kísérték, egy asztal és két oldalán egy-egy szék volt benne. Hill nyomozó vitt neki vizet, és egy ideig ott maradt vele beszélgetni. Valószínűleg meg akarta nyugtatni, és egy idő után egész kellemesnek érezte a férfi társaságát. Mielőtt kiment volna, még rámosolygott.

- A barátod már úton van, rendben?

- Köszönöm.

Hill bólintott, és utat engedett Archer és Woods nyomozóknak, ahogy kitárta az ajtót, és távozott.

- Hogy érzed magad? – Szokás szerint Woods volt a kedves.

- Maga szerint?

- Tudom, hogy most nem könnyű, de el tudnád mondani, mi történt?

- A nyomozóik már biztosan mindenről beszámoltak.

- Szükségünk van a te vallomásodra is.

Amenadiel érezte, ahogy a tüdejébe beleszúr a fájdalom levegővételnél. Remélte, hogy csak a túlzott feszültségtől.

- Cecilyvel, a húgommal visszasétáltunk a kocsinkhoz anyu pénztárcájáért. – A hangja érzelemmentes, az arca kifejezéstelen volt. – Megtámadott minket két férfi. Cecily el tudott futni, én nem. Védekeztem, aztán az egyik férfi fegyvert szegezett nekem. A rendőrök lelőtték. A másik férfi túszul akart használni, de megszúrtam az egyik kulccsal. A rendőrök őt is lelőtték. Mire kíváncsi még?

A két nyomozó összenézett.

- Ismerted őket?

- Nem. 

Woods habozott.

- Akkor is ezt mondanád, ha eskü alatt kellene vallanod?

- Igen.

- Ugye, tudod, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti? – Archer most először szólalt meg.

- Én csak azt mondtam, ami történt. Ez nem hamis tanúzás.

- De az igen, hogy hazudsz a kilétüket illetően. Tudod, hogy kicsodák.

- A rendőrség dolga, hogy kiderítse ezt, nem igaz? Én csak egy áldozat vagyok.

- A francokat! – Archer az asztalra tenyerelt. – A nyomozók látták, hogy beszéltél velük.

- Beszéltem.

- Mit?

- Azt mondták, válasszak, hogy visszamegyek velük, vagy meghalok. – Egészen eddig Woods nyomozót nézte, most azonban lassan Archerre pillantott. – A halált választottam, de szerencsére a nyomozói gyorsabbak voltak.

Csend támadt.

- Engedd, hogy segítsünk! – érintette meg bekötözött kezét gyengéden Woods. – Mondd el, amit tudsz, hogy elkaphassuk őket!

- Nem tudja, miről beszél – suttogta keserűen. – Soha nem fogják elkapni őket. Nem tudnak rájuk bizonyítani semmit.

- Talán mégis.

Amenadiel felsóhajtott. Most kezdte érezni, milyen fáradt. Legszívesebben sírva fakadt volna. Ryant akarta, a karjaiba bújni, és csak sírni. Aztán szeretkezni vele, megismerni egy más világot, egy jobbat, mielőtt… Elvégre ki tudja, mit hoz a holnap.

- Mikor mehetek haza?

- Hill nyomozó felveszi a vallomásod, aláírod, és utána hazaviszünk.

- Jönnek értem.

- Rendben.

Archer csak akkor szembesült azzal, hogy nem a szülők viszik haza a fiút, amikor Ryan Cassidy dühödten elébe toppant.

- Félórája várom, hogy beengedjenek Di-hez, nyomozó! Elmondaná, hogy mi a fene folyik itt?

- Megtámadták. Most írjuk a jegyzőkönyvet.

- Ezzel tisztában vagyok. Beszéltem a szüleivel. – Ryanben egy vulkán fortyogott. Rettentően aggódott Di-ért, amióta megtudta, mi történt, alig bírt magával. – Viszont most élt át egy lövöldözést és egy emberrablási kísérletet az embere szerint. Jobb lenne neki otthon.

- Még frissek az emlékei, és ezt kell kihasználnunk.

- Miért?

Archer a férfit nézte, a kérlelhetetlen zöld szempárt, amely rezzenéstelenül bámult rá.

- Szerintünk ismerte a támadóit, de ő azt vallja, hogy soha nem látta őket.

Ryan arca megkeményedett.

- Maga is tudja, hogy meg akarják ölni, és azt is, hogy ezek ketten csak az elsők voltak a sorban. Ha kiderül, hogy Di beszélt, ennyivel nem fogja megúszni.

- Megvédhetjük.

- Most sem tudták. – Ryan elhúzta a száját. – Azt hiszi, nem vettem észre, hogy figyelik?  

Archer bosszúsan zsebre vágta a kezét.

- Értse meg, Cassidy! A kis barátjának nincsenek választási lehetőségei. Ha beszél, ha nem, mindenképpen meg akarják ölni, és lehet, hogy mi nem leszünk ott akkor, és nem tudjuk megmenteni.

- Azt hiszem, ezzel ő is tisztában van. – Ryan elnézett a nyomozó mellett.

Amenadiel Hill nyomozóval tartott feléje. Sápadt volt, furcsán üres a tekintete. Sokkot kapott, ismerte fel. Iszonyúan dühös lett Archerékre, amiért nem voltak tekintettel az állapotára. Meglátta bekötözött kezét, és elszorult a torka. Harcolt az életéért, és megint ő került ki győztesen belőle. Rettentően büszke volt rá.

Elébe ment. Sok mindent szeretett volna mondani, de amikor a fiú a karjaiba sétált, képtelen volt egy szót is kinyögni. Érezte, milyen erővel öleli át, és ettől majdnem sírva fakadt. Most döbbent rá, hogy beleszeretett.

- Menjünk haza! – suttogta nagy nehezen.

Archer, Woods, és Hill tehetetlenül nézték, ahogy kisétálnak a rendőrségről.

 

 

6.

 

            Nem akart hazamenni, de Ryannek vissza kellett mennie dolgozni. Otthon a család körbeugrálta, az anyja két percre nem hagyta magára. A kimerültségtől végül elaludt a nappaliban, és arra riadt fel, hogy Cecily lerobog a lépcsőn.

- Benne van a tévében!

- Mi?

- A támadás! Valaki a telefonjával videózott! Nagyon állat! – Cecily a tévét kapcsolgatta.

Az apja is bejött a konyhából, ahol addig a feleségével beszélgetett.

- Cecily… - kezdte, de addigra a lány megtalálta a csatornát.

Magára kényszerített távolságtartással szemlélte a videót, majd a letakart holttesteket, hallgatta meg az eseményt a híradós szájából, aztán a helyszínen levő riporter izgatott hangon előadott nyilatkozatát. Nem mondott semmit, csak felállt, és senkire rá sem pillantva, felment a szobájába. Leült az ágy szélére, és sokáig bámult a levegőbe.

Összerezzent, amikor megszólalt a telefonja. Ryan kereste.

- Mára végeztem – mondta. – Hogy vagy?

- Most néztem meg a hírekben a támadást. 

A férfi jól hallhatóan mély levegőt vett.

- Jó ötlet volt?

- Nem volt választásom. Cecily nem kérdezte, hogy akarom-e.

Ryan sokáig nem válaszolt.

- Nem akarsz átjönni? – kérdezte végül.

Bekötözött kezét nézte.

- Most?

- Úgy félóra múlva fel tudlak venni.

- Miért?

- Ezt a buta kérdést betudom a támadásnak – felelte a férfi rezignáltan. – Aggódom érted, és veled szeretnék lenni – tette hozzá azért.

Lassan hátradőlt az ágyon.

- Az járt a fejemben, hogy nem akarlak elhagyni. Ettől függetlenül a halált választottam. Megérted, hogy miért?

- Igen – hallatszott a rekedt válasz. 

- Nem haragszol?

- Nem.

Most kezdte érezni, hogy a sírás kaparni kezdi a torkát.

- Vigyázz magadra idefelé jövet! – kérte.

Ryan értette.

- Sietek! – ígérte. – Szeretlek. – Kinyomta a telefont, mielőtt válaszolhatott volna.

A mennyezetet bámulta. A könnyektől mondjuk nem sok mindent látott. Az ajkába harapott, nem akart sírni, de a mellkasa majd’ szétszakadt. Soha nem gondolta, hogy a boldogság ennyire fájdalmas. Az oldalára fordult, összekuporodott. A szájára szorított kézzel zokogott, fojtottan, egy idő után a levegőért küzdve, hasogató fejfájással.

Ryan így talált rá. Cecily kísérte fel, miután belesett a bátyjához, és hallotta, hogy sír. A lány visszahúzódott, és betette az ajtót mögötte. Ryan lassan odaballagott hozzá. Leült mellé, megérintette a vállát, majd magához húzta. Nem szólt semmit, ebben a pillanatban minden szó hiábavaló és felesleges volt. A karjaiba vonta, és csak ölelte némán. Di egy idő után átkarolta a nyakát, és hangosan felsírt. Ő meg nem tudott mást tenni, csak ringatta, és hagyta, hogy elsírja a könnyeit.

Nem tudta, mennyi idő telt el, amióta ideért. Di nehezen vette a levegőt, de úgy tűnt, hogy kicsit megnyugodott. A sírástól bedagadt és vörös volt a szeme. Már elhasználta az összes papírzsebkendőt, amit a szobában talált.

- Átmehetek hozzád? – nézett fel rá.

- Csak, ha akarsz.

- Akarok.

- Anyukádék nem biztos, hogy örülnek majd – figyelmeztette Ryan.

Amenadiel felsóhajtott. Összeszedte magát, és kibontakozott a karjaiból. Nehézkesen felállt, és nyújtózkodott. A papírkosárba dobta a marék papírzsepit, és a szekrényhez lépett. Elővette a hátizsákját, beledobált pár ruhát, a telefontöltőjét, meg még egy-két dolgot. Csak akkor szólalt meg, amikor a vállára vette, és odaállt elé.

- Veled akarok lenni.

- Most egy dacos kölyöknek tűnsz.

- Tudom. – Fáradtan nézte a férfit, aki aggódva szemlélte az ágy szélén ülve. – Majdnem meghaltam, és amúgy is, soha nem tudhatom, mit hoz a holnap. Jogom van önzőnek és dacosnak lenni, nem gondolod?

Ryan bólintott, és felemelkedett. Kézen fogta, úgy mentek le a nappaliba. Cecily a fotelben elterülve a telefonján pötyögött, felpillantott.

- Hová mentek?

A kérdésre a szülei is felkapták a fejüket, akik eddig a tévét nézték. Valami fekete-fehér, régi film ment. Az anyja elsápadt, az apja összevonta a szemöldökét nemtetszése jeleként.

- Ryannél alszom.

- Jobban örülnénk, ha ma itthon maradnál – válaszolta az apja.

- Jól vagyok.

- Anyád azonban halálra aggódta magát, fiam! Legalább rá legyél tekintettel!

Amenadiel erősen szorította Ryan kezét, amíg próbálta megfogalmazni, amit mondani akart.

- Sajnálom, hogy aggódnotok kellett megint – kezdte csendesen. – Nem én akartam ezt, és nem tehetek ellene semmit. Elfogadhatnám a tanúvédelmet, és akkor nem kellene félnetek, csak éppen… nem vagyok képes megint fogságban élni. Bujkálni. Hazudni. Attól rettegni, mikor találnak rám. – Az apja szemébe nézett. – Azt tanultam tőletek, hogy az élet ajándék, s ezért éltem túl odabent. Mert harcoltam azért, aki vagyok. Nem akartam feladni, gyáván megfutamodni. Azt szerettem volna, hogy ha egyszer kijutok onnan, és sikerül elérnem valamit az életben, akkor büszkék legyetek rám. Most itt vagyok. – Vállat vont szomorú mosollyal. – Akármi is történik, de nem engedem, hogy megfosszanak mindattól, ami most az enyém. Boldog akarok lenni. S ha két nap, vagy két hét, netán két év múlva megint próbálkoznak, és sikerül golyót küldeniük a fejembe, ne azon kelljen sajnálkoznom, mit mulasztottam. Mit érhettem volna el, ha nem vagyok gyáva, és merek élni. Értitek?

Az apja nagy sokára bólintott.

- Igen.

- Köszönöm. – Odament hozzájuk, megölelte őket. Cecily is a nyakukba borult, szipogott.

- Örülök, hogy te vagy a bátyám!

- Csak Howard meg ne hallja!

Felnevettek.

- Sziasztok!

- Szia, kicsim!

- Vigyázok rá! – ígérte Ryan.

Kifelé menet elvette a hátizsákját, és átkarolta a vállát. A kocsiig szemmel tartotta a környéket, és miután elindultak, akkor is többször a visszapillantóba nézett.

- Te tudtad, hogy figyelnek, ugye? – kérdezte tőle.

- Archerékre gondolsz?

- Igen.

- Kiszúrtam őket. Reméltem, hogy csak nekem sikerült.

- Ezért nem aggódtál értem?

- Azért ez túlzás – pillantott rá Ryan, aztán megint az útra figyelt. – Mindig aggódom érted. Az utóbbi időben ebből áll az életem.

- Sajnálom. – Keserűséget érzett, ám a férfi a kezéért nyúlt, és bár nem akarta adni, végül mégis megszerezte, és csókot nyomott a tenyerébe.

- Miért nem hagyod, hogy végigmondjam? Szeretném, ha nyugodt életed lenne, és nem kellene féltenem téged, de már beletörődtem, hogy melletted ilyen az élet. Nem bánom.

- Miért nem mondtad el, hogy figyelnek?

- Mert akkor önkéntelenül is elárulhattad volna őket. Nem kockáztathattam, hogy lebukjanak, és veszélybe kerülj.

- Nem sokat értél el a hallgatással!

- Dehogynem. Élsz. Beszéltem Hill nyomozóval, amikor felhívott, hogy mi történt. Ha nincsenek rád ragadva, és az a két járőr lassabban reagál a helyzetre, te is ott maradhattál volna a betonon.

Nem válaszolt. Érzékelte, hogy a férfi minden kedvessége ellenére, dühös. Nem tudta, hogy rá vagy a támadóira, és nem volt mersze megkérdezni. Csak akkor szólalt meg, amikor már felértek a lakásba, és Ryan a rá ugráló Bruce kíséretében a hálószobába vitte a táskáját.

- Nem feküdhetsz rá! – fenyegette meg a férfi az ágyon nyújtózkodó macskát.

- Nem hiszem, hogy érdekli, mit mondasz – vélte.

- Szerintem sem. – Ryan csak legyintett. – Gyertek, adok nektek enni! – Erre már mindkét állat a nyomába eredt.

- Lezuhanyozhatok?

- Persze. – Ryan megsimogatta a haját. – Keresek egy zacskót a kezedre, hogy ne ázzon át a kötés. Minden mást tudod, hol találsz.

- Köszi.

Hosszan és ráérősen áztatta magát a zuhany alatt, bár zavarta a kezén a nejlon. Vicces is lehetett volna, de nem volt az. A támadásra emlékeztette, amire most nem akart gondolni. Nem fájt neki, még tartott a fájdalomcsillapító hatása. Ryan tusfürdőjét használta, mert jó volt az illata. A haját alaposan kicsavarta, aztán már törölközés közben fedezte fel, hogy a férfi beszerzett egy hajszárítót. Ez szíven ütötte. Apróság volt, hogy gondolt rá, de rettentően jólesett neki. Leszedte a zacskót a kezéről, megigazította a kötést. Megszárította a haját, felhúzott egy pólót és egy rövidnadrágot, majd kisétált a nappaliba.

Ryan a konyhában támaszkodott a pultnak, és a telefonján böngészett. Észre sem vette, amíg meg nem állt mellette. Rámosolygott, és a karjánál fogva odahúzta magához.

- Azon gondolkodom, hogy mit együnk. Kezdek éhes lenni.

- Sziamiaú és Bruce?

- Ők már jóllaktak. Most takaríthatok, mert szokás szerint disznóólat hagytak maguk után. Olyan állatot kellene tartanom, amelyik rendet rak, ha végez – dohogott Ryan, de nem volt harag a hangjában.

- Segítek.

- Dehogy. Megoldom. Inkább döntsd el, mit akarsz enni. Olasz, francia, kínai, thai, japán, mexikói?

- Túl nagy a választék.

- Ki gondolta volna, hogy ez is probléma – csóválta a fejét Ryan, és futó csókot nyomott a szájára. – Tessék, nézelődj! – adta oda neki a telefont. – Viszont kicsit állj arrébb, hogy…

- Ryan? – Nem mozdult, a mellkasára tette a kezét.

- Valami baj van? Rosszul érzed magad?

- Nem vagyok éhes.

Ryan megkönnyebbülten átkarolta a derekát.

- Muszáj enned valamit. Teljesen elfogysz itt nekem.

- Én is szeretlek.

A férfi lélegzete jól hallhatóan elakadt. Rámeredt. A keze megrándult a derekán, tisztán érezhető volt.

- Di…

A torkában dobogott a szíve, és a gyomrában egy nagy kőtömb volt.

- Semmi baj, ha csak azért mondtad a telefonban, hogy megnyugtass! – mondta gyorsan, és mosolyogni próbált.

Ryan lassan összeszedte magát. Két tenyere közé fogta az arcát, és nagyon komolyan nézett rá.

- Te is tudod, hogy nem vagyok az a fajta, aki megnyugtatásképpen ilyesmiket mond.

- Soha nem lehet tudni…

- Nálam lehet. Még soha nem mondtam ezért senkinek. És te? Biztos vagy abban, hogy engem akarsz?

- Igen. Jelenleg te vagy az, amire vágyom. – A férfi kézfejére simította a tenyerét. – Odabent csak az tartott életben, hogy nem akartam feladni. Látni akartam a családom, elmondani nekik, mennyire szeretem őket. Vágytam a szabadságra, a kék égre. Most itt vagyok, és téged akarlak. – Mosolyogni próbált. – Szembenéztem ma a halállal, nem először ugyan, de úgy éreztem, miattad nem adhatom fel. Nem számít, mennyi időm van, de azt veled akarom tölteni.

- Nem akarom, hogy a hálát esetleg összetéveszd a szerelemmel, vagy úgy érezd, a válaszomra kötelező ezt mondanod. Tudok várni, mondtam már.

- Igen. – Amenadiel bólintott, aztán felszegte az állát. A felemás szempárban kavargó érzelmek sötétté varázsolták a zöldet és a kéket. – Én pedig megmondtam már, hogy nem egy porcelán tárgy vagyok, aki összetörik. Ha mégis, akkor majd összerakom magam újra.

- Di…

A fiú hátralépett, megrázta a fejét.

- Tudom, hogy én nem adhatok neked biztos jövőt, de azt hiszem, olyan nem is létezik. Nem mondhatom azt, hogy boldogan élünk majd, míg meg nem halunk, mert ki tudja, engem mikor ér utol a halál. Nem tudom, mennyi időm van. Olyasféle érzés ez, mint amikor tudod, hogy halálos betegséged van – vont vállat. – Viszont pontosan ezért vagy kénytelen szembenézni az élettel. Én is így éreztem magam délután, amikor megtámadtak.

Ryan bámult rá, a szép vonásokat, a fekete hajzuhatagot itta magába. Lassan kinyújtotta a kezét, megérintette a hosszú tincseket, amelyek lefolytak az ujjáról. Folyékony fekete selyem volt minden szál, érzéki érintésként simogatták a bőrét.

- Mi lenne, ha rendelnénk vacsorát, ennénk, aztán ágyba bújnánk?

Amenadiel reszketve vett levegőt.

- Mi lenne, ha ágyba bújnánk, aztán rendelnénk vacsorát és ennénk?

- Ki van zárva. Hajnalig nem akarlak elereszteni, és addig éhen halok.

- Majd beiktatunk egy szünetet, hogy bírd erővel. – Az, hogy képes volt viccelődni ilyesmivel, hatalmas lépés volt.

Elkomolyodott, ahogy a férfit nézte. Ryan tekintete lassan változásnak indult. A világoszöld új színt vett fel, sötét vágy jelent meg benne, amitől gyorsabban kezdett verni a szíve. Látta már ezt az arcát, ám akkor a férfi uralkodott magán, és olyan lágyan szerette, hogy még mindig elszorult a torka, ha rágondolt.

Ijedten a vállába kapaszkodott, amikor Ryan a derekánál fogva felültette a pultra, és a combjai közé állt. Elengedte, nem ért hozzá, mellé tette a kezét. A bőréből sütött a vágy. Közelebb hajolt, hagyta, hogy a leheletük keveredjen. Az orruk összeért, más esetben ez is vicces lett volna, de ez csak tovább táplálta a tüzet bennük. Az ajkuk egymáshoz súrlódott, azonban a férfi nem csókolta meg. Incselkedett vele, míg mohón vágyni nem kezdte azt a csókot.

A nyaka köré fonta a karját, és magához húzta. Ryan ellenállt, elfordította a fejét, aztán az arcát csókolta, a fülében visszhangzott a levegővétele. Belenyalt a fülkagylójába, a fülcimpáját fogta finoman a fogai közé. Apró csókokkal borította a nyakát, míg hátravetett fejjel be nem hódolt. Áttért a másik oldalra, a fülét, az arcát csókolta. Az ajka előtt habozott, pedig érezte a tenyere alatt, hogyan feszülnek meg az izmai, miközben próbálta visszafogni magát.

Lágyan csókolgatta a száját, az alsó ajkát nyalta végig, majd a felsőt. Mire a nyelve a szájába hatolt, már reszketett. Ryan még mindig nem siettette, ráérősen csókolózott vele, a keze lassan a derekára csúszott. Bejárta az oldalát, a hátát, a combját, ide-oda tévedt a tenyere. Bekúszott a pólója alá, a bőrét simogatta, míg úgy nem érezte, hogy elég az a rész, ahol hozzáér.

Közelebb húzta magához. Az ágyékuk összeért, hogy melyikük szisszent fel, nem volt világos, talán mindketten. Ryan csókja megváltozott, elmerült a szájában, felfedezte minden zugát, csatát vívott a nyelvével. A keze bejárta a hátát, gerince vonalát követte, hogy attól levegő után kapott. Egymásra meredtek. Ryan az ujjára csavarta az egyik tincsét, a tekintete vágytól volt sötétzöld.

- Átvihetlek a hálószobába? – A hangja rekedt volt.

Bólintott, mert nem bízott a saját hangjában. Ryan felemelte, magához szorította, a teste forró volt, a bőre sima, az izmai feszesek. Jó volt megérinteni. Nem hasonlított a vendégeihez, és ez megnyugtató volt. A férfi nyakába fúrta az arcát, beszívta az illatát. Ismerős volt, biztonságos és vágykeltő.

A hálószobában nem égett a lámpa, csak ami kintről szűrődött be. Ryan ennek megfelelően átesett a kutyán, majd az ágyon landolva felriasztották mély álmából a macskát. Sziamiaú fújva, sértetten leugrott a szőnyegre, és kivonult. Bruce viszont álmosan felpislogott, és visszaejtette a fejét.

- Ne haragudj! Leszállok rólad! – Ryan már mozdult volna, de megmarkolta a vállát.

- Maradj!

- Nem akarom, hogy…

- … a férfiakra emlékeztess?

- Sajnálom.

- Jól vagyok. Most vagyok jól. – Dübörgő szívvel végigsimított a férfi karján. – Jó helyen vagyok.

- Di…

- Akármi is történik, egyet ígérj meg!

- Mit?

- Nem hagyod abba!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Di. Ha nem állsz készen…

- Soha nem fogok készen állni, ha úgy vesszük. Nem hiszem, hogy elviselném ugyanis, ha más megérintene. Amíg rólad van szó, addig nincs semmi baj.

Ryan megértette, mert felsóhajtott, és a vállára hajtotta a fejét. Hagyta, hogy simogassa a haját, a tarkóját, a vállát, a hátát. Nem nehezedett rá teljesen, de érezte, hogy az ágyéka keményen feszül neki. Ez jó érzés volt. A póló alá nyúlt, addig rángatta felfelé, míg a férfi le nem vette, és félre nem dobta. Levette a nadrágját, meztelenül térdelt vissza a lábai közé.

Fölé hajolt, megcsókolta. Újra elmerült szája forróságában, csak annyi időre szakadt el tőle, míg segített neki lehúzni a pólót, majd a rövidnadrágot. Nem feküdt rá, mellé kuporodott. Ajkával bejárta a mellkasát, a hasát, az oldalát, a combja belső felét, sőt, a könyökhajlatát is. Rávette, hogy hasra forduljon, pedig ettől görcsbe rándult a gyomra.

Kisimította a haját a tarkójáról, apró csókokkal borította a bőrét, minden múltbéli heget. Végig a gerincét, a fenekét, a combját, a térdhajlatát, még a talpát is, míg be nem görbültek a lábujjai, és a takaróba nem markoltak az ujjai. Ekkor elindult visszafelé, szétnyitotta a lábát, és bár érezte, hogy összerezzen, a fenekét járta be megint, elért az apró kis lyukhoz, végignyalta, ujjaival cirógatta, simogatta.

- Nem kell ezt csinálnod… - Majdnem elsírta magát attól a gyengédségtől, amivel a férfi körbevette.

- De én szeretném. Rossz érzés?

- Nem.

- Szeretnéd, hogy abbahagyjam?

Abbahagyta volna, ha kéri, ezt biztosan tudta. Ezt szerette benne, ezt az önuralmat, biztonságot és önzetlenséget. Belehalt volna, ha igent kellett volna mondania, így csak a fejét rázta. Engedte, hogy Ryan hanyatt fordítsa, és eltakarta az arcát, pedig a félhomályban nem is sokat láttak a másikból.

A férfi a lábujjait csókolta végig egyenként, végigsimított a lábszárán, majd ajkával követte a kezét. Széttárt combjai közé térdelt, megkereste a combján az anyajegyet, nyelve hegyével cirógatta. Felhúzta a bal lábát a vállára, miközben az ágyékával ismerkedett. Végignyalta érzékeny bőrét, a szájába csúsztatta, nyalogatta, szopogatta, elérte, hogy felnyögve emelje hozzá a testét.      

Nyelve lejjebb csúszott, megint az apró lyuknál kalandozott. Ujjával hatolt belé, elakadt tőle a lélegzete. Annyira gyengéd volt, annyira finom, annyira… Felnyögött. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ryan egészen mélyen járt a testében, csókokat lehelt a merevedésére, míg egy csepp nem jelent meg a csúcsán. Lecsókolta. Két ujjal próbálkozott, a hasát nyalta végig, felfelé haladt. Mellbimbóját vette a szájába, egyiket a másik után.

Reszketve túrt rövidszálú hajába, felhúzta a szájához, elmerültek egymásban. A férfi nyakát, vállát, hátát simogatta, mintha csak tudatosítani akarta volna magában, hogy már nem a sivár szoba foglya, és nem egy vendég tölti ki rajta kedvét. Hogy már nem csak egy kurva a hátsó szobában, hanem valaki szerelme és szeretője.

Összerándult, elakadt a lélegzete, Ryan felfedező ujjai megtalálták a pontot, amelytől a gyönyör első hulláma végigsöpört a testén. Ryan mosolygott, érezte a szájára simuló ajkán. Teljesen elgyengült miatta. Legszívesebben sírva fakadt volna, amikor folytatta a kényeztetését. Bejárta újra a testét, minden porcikáját, aztán elölről kezdte az egészet, újra és újra, míg összemosódott előtte a világ. Nem tudta, mennyi idő telt el, csak vonaglott az erős karok között, és most először biztosan tudta, hogy semmi baja nem eshet.

- Egy pillanat! – Ryan feszült hangjára kicsit magához tért. Zihálva figyelte, ahogy a férfi felemelkedik, és az éjjeliszekrény fiókjába túr. Sejtette, hogy mit keres, ezért nem mozdult. Ismerkedett azzal a seregnyi ismeretlen érzéssel, amely elöntötte. Arra gondolt, hogy milyen furcsa és ijesztő, s mégis milyen gyönyörűséges, amikor valakit szerelemből ölelnek.

Ryan ajka visszasimult az övére. Átkarolta a nyakát, felszisszent hideg ujjai érintéséről, majd már az sem számított, hogy hűvösek, saját forrósága melegítette fel őket. Zihálva csókolta a férfit, testével törleszkedett hozzá, ahogy Sziamiaú szokott. Lehunyt szemhéja mögött képek villantak fel, emlékek peregtek, szépek és rosszak, annál is rosszabbak. Észre sem vette, hogy sír, míg Ryan le nem itatta a könnyeit az ajkával. Nem mondott semmit, csak cirógatta az arcát, hozzásimult. Szerette.

Hallotta, hogy a gumi csomagolása elszakad. Önkéntelenül is megfeszült a teste, de Ryan halkan csitította. Apró csókokkal terelte el a figyelmét. Újra felcsigázta, a vágyott utakra terelte. A hajába fúrta az ujjait, habzsolta az ajkait, tűz égett a csókjában. Lassan beléhatolt, egyikük sem vett levegőt, miközben mélyebbre nyomult. Nem nehezedett rá, még mindig odafigyelt rá, ismerte fel.

A könnyek peregtek a szeméből. Rákényszerítette a karját, hogy átkulcsolja a férfi nyakát, és magához húzza. Beszívta az illatát, kettejükét, nem a szoba mocskos szagát. Feljebb emelte a lábát, hogy jobban érezze a férfit. Volt benne egy késztetés, hogy ellökje magától, de csak egy pillanatig tartott. Érezni akarta azt a gyönyört, amelyet Ryan kínált a számára.

Jobban akarta, mint a kék eget, amely olyan távol volt tőle, hogy nem érhette el a kezével. Ám a férfi itt volt vele, hallotta a zihálását a fülében, érezte tenyere alatt forró, izzadt bőrét, a teste mélyén a keménységét. Neki nem számított, hány férfi töltötte kedvét rajta, ez a pillanat most csak kettejükről szólt. Egy első alkalomról, amikor szerelmes öleli a szerelmét, és ami neki nem adatott meg. A futó kamaszkori fellángolások a közelében sem voltak ennek a csodának, amit most tapasztalt meg.

Soha nem gondolta volna, hogy ilyen érzés szeretni. Ryan megmutatta neki, ő meg csak arra volt képes, hogy kapaszkodott belé, és fojtottan sírt. Képtelen volt abbahagyni, pedig nem érzett fájdalmat, csak azt a lélegzetet elakasztó, kellemes forróságot, amely megbizsergette az érzékeit. Elsírta a könnyeket, amiket ott és akkor egy idő után már nem tudott. Elsírta a könnyeket azokért a pillanatokért, amelyeket elmulasztott az eltelt években. Elsírta a könnyeket azokért a fiúkért, akik ezt soha nem fogják megtapasztalni.

- Ne! – Rémülten Ryan után kapott, amikor elhúzódott tőle. Nem hagyhatta abba, nem, nem!

A férfi gyengéden a szájára szorította a tenyerét, és átölelte. Mire észbe kapott, már ő volt felül. A szeme kerekre tágult, ahogy teljes súlyával a férfira nehezedett, és ívbe hajolt a háta, amikor tövig érezte magában. Ryan felült, és magához húzta. A mellkasára tett keze alatt vadul vert a szíve, és érezte, milyen közel jár ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Két tenyere közé fogta az arcát, az ajkát kereste, könnyes csókot lehelt rá, aztán még egyet és még egyet.

Tisztában volt azzal, hogy a félelem mindig vele lesz, soha nem fogja tudni teljesen kiűzni a tudatából. Ám ebben a pillanatban rádöbbent, hogy ez nem a könnyek ideje. Túlélt sok keserves évet, túlélt mindent, amibe más belehalt volna, most mégis itt volt. Szabad volt. Egy olyan férfi ölelte, aki elfogadta a múltjával, a jelenével és a bizonytalan jövőjével együtt. Szerette úgy, ahogy megérdemelte volna az első és a további együttléteket. Itt volt az ideje annak, hogy elengedje az emlékeket, legalább erre a röpke pillanatra, és csak az övék legyen az érzés, amely ott növekedett a teste mélyén. Félni és emlékezni ráér később is, de ez a mostani érzés múlékony és egyszeri volt.       

Ryan keze gyengéden végigsimított a hátán, mintha csak megérezte volna, hogy mi jár a fejében. Megint megcsókolta, s ezúttal hagyta, hogy a vágyai vegyék át a teste felett az irányítást. Most nem létezett szégyenérzet a múlt miatt, csak a gyönyör, amit adni akart, s közösen érezni a férfival. Összefonódni és eggyé válni akart vele. Ryan illata, érintése, forrósága, nyögése a sötétben benne visszhangzott, amikor mozdította a testét.

Megemelte a csípőjét, és könnyes arcát a férfiéhoz szorítva lassan visszacsúszott rá. Újra és újra megtette, a lábujjában is érezte a kéj hullámzását. Ryan nevét nyögve vetette hátra a fejét, a férfi ujjai a hajába téptek, de nem okoztak fájdalmat, csak jelezték, milyen közel van a tetőponthoz. S ő élvezte ezt a pillanatot, soha nem hitte volna, hogy élvezni fogja, de ez történt.

Lehunyt szemmel hagyta, hogy a férfi a teste mélyére lökje magát, elérje azt a pontot, ahol a forróság szétrobbant benne. Felkiáltott, a férfi karjaiban vonaglott, és bármennyire megfogadta, hogy nem fog sírni, a könnyek kibuggyantak a szeméből. Ez a pillanat megérdemelte a könnyeket, és ahogy a csodálatos érzés igába vonta mindenét, felnevetett. Sírva és nevetve borult a férfi nyakába, csak kapaszkodott belé, és hálát adott az égnek, amiért él. Ezért az érzésért megérte harcolni…

Összebújva feküdtek az ágyon. Nem sokkal korábban Sziamiaú a lábukhoz gömbölyödött, és Bruce is az ágy végében hortyogott. Ryan a haját simogatta, valamin nagyon elgondolkodott. Nem akarta megkérdezni, mi jár a fejében. Nem szerette volna elrontani a hangulatot, de egy idő után mégis felkönyökölt.

- Elmondod?

- Mit?

- Amin gondolkodsz most már percek óta.

Ryan habozott. A gyenge fényben csak homályos körvonalait tudta kivenni, de miután órákig szeretkeztek, fel tudta idézni testének minden milliméterét. Beleivódott az illata, haja selymes tapintásának érzete, hangja, ahogy a nevét kiáltotta. Amióta Hill felhívta azzal, hogy mi történt, egyfolytában azon töprengett, mit tehetett volna, hogy megvédje.

- Felmerült bennem, hogy… - habozott, de végül kinyögte. – Mi lenne, ha elfogadnád a tanúvédelmi programot? – Érezte, ahogy a fiú megdermed. – Nem egyedül! – tette hozzá gyorsan. – Mi is mennénk. Én, Sziamiaú és Bruce.

Amenadiel lassan felült.

- Te itt hagynád az életedet miattam? – kérdezte hitetlenkedve.

- Valami olyasmi.

- Rövid ideje vagyunk együtt ahhoz, hogy feladd értem az életed, nem?

- Nem hiszem, hogy ez az együtt töltött időn múlik, hanem azon, amit érzek irántad.

- Mi lesz, ha megbánod, vagy kiszeretsz belőlem?

- Egyelőre ez a helyzet nem áll fenn.

Amenadiel visszadőlt, a mellkasára fektette a fejét. A döbbenet, hogy Ryan képes lenne az egész életét, a munkáját, a családját és a barátait eldobni érte, teljesen elnémította. Ryan újra simogatni kezdte a haját.

- Nem kell most válaszolnod, de el akartam mondani.

- Köszönöm. – Megint könnyek szöktek a szemébe. – Köszönöm.

- Szeretlek!

- Én is.

Szótlanul feküdtek tovább. Ryan mozdulatai egy idő után lelassultak, elaludt. Amenadiel azonban éberen feküdt, a férfi szívverését hallgatta. Az, amit most a férfi felajánlott neki, mindent megváltoztatott. Ráébresztette, hogy már nincs egyedül. A családja egy dolog volt, de most itt volt Ryan. Bármikor veszélybe kerülhetett miatta.

Az, hogy hallgatási fogadalmat tett, nem jelentett biztosítékot semmire. Ha meghal, a sírba viszi majd a titkokat, amiket rábíztak a hátsó szobában. Ez elgondolkodtatta. Mindenki számára az lesz a legjobb, ha ő meghal. A vendégek majd versenyezni fognak, kinek a golyója terítse le, márpedig ő élni akart.

Óvatosan kibontakozott Ryan karjaiból, és felkelt. Majdnem átesett Bruce-on, aki még csak fel sem ébredt. Rálépett egy ruhára, amikor felvette, akkor jött rá, hogy Ryan pólója az. Kisétált a nappaliba, és megkereste a férfi laptopját. Amíg arra várt, hogy felálljon a rendszer, csinált magának kakaót. Megnyitott egy üres dokumentumot, majd mély levegőt vett. Sziamiaú felugrott a dohányzóasztalra, és rábámult. Miután nem hessegette el, melléje telepedett, és dorombolva hozzádörgölőzött. Olyan volt, mintha bíztatta volna, hogy kezdje el. Leütötte az első betűt, majd az első szót, azután pedig csak jöttek a szavak, mondatok. Emlékek. Nevek. Titkok.

Ryan a másik oldalára fordult. Hajnalodott, mert világos volt a szobában. Amenadiel után tapogatózott, de rájött, hogy hideg mellette az ágy. Kipattant a szeme, felült. Sem Sziamiaú, sem Bruce nem volt odabenn. Kávéillatot érzett. Kicsit megnyugodva felkelt, és csak úgy, meztelenül kiballagott a nappaliba.

A fiú a kanapén hevert, a homlokát ráncolva gépelt valamit, az ujjai néha tétováztak a billentyűk felett. Sziamiaú a lábánál aludt, Bruce a szőnyegen. Az ő pólóját viselte, és láthatóan bögreszám itta a kávét, pedig nem szerette. Aggódva ráncolta a homlokát.

- Te mit csinálsz?

Amenadiel felrezzent, a férfira pillantott.

- Jó reggelt!

- Te nem is aludtál?

- Nem voltam álmos. Főztem kávét.

- Te nem szereted a kávét.

- Szükségem volt rá.

- Mit írsz? – Megpróbált úgy lépni, hogy lássa a képernyőt, de Di lecsukta a gépet.

- A végrendeletemet.

- Micsoda? – Meghűlt benne a vér. – Ugye, csak viccelsz?

Amenadiel a fejét rázta.

- Nem. Gondolkodtam, miután te elaludtál. Igazad volt. A hallgatással nem fogok elérni semmit, holtan még mindig többet érek. – Láthatóan nyugodt volt. Volt ideje megemészteni a dolgot. – Nem akarlak bajba sodorni, és azt sem, hogy fel kelljen adnod értem az életem.

- Mi jár a fejedben?

- Megírom az emlékirataimat. – A fiú fáradtan a hajába túrt. Valószínűleg sírt is, mert duzzadt és vörös volt a szeme. – Letétbe helyezem bizonyos embereknél, és bármi történik velem, ők eljuttatják a megfelelő helyekre. Nem jelent garanciát semmire, de legalább lesz értelme a halálomnak. – Félretette a laptopot, és nyújtózott, majd felállt. Odasétált elé. – Ennyit tehetek azokért a gyerekekért az önzőségem ellenére.

- Gyere ide! – Ryan odahúzta magához, és belecsókolt a hajába. – Nagyon büszke vagyok rád!

Amenadiel tétován rámosolygott.

- Mi lenne, ha nem büszke lennél rám, hanem inkább bebizonyítanád még egyszer, hogy mennyire szeretsz?

- Éhes vagyok. Először kérek reggelit!

- Igaz, el is felejtettem, hogy nem vacsoráztál a kedvemért!

Ryan felnevetett, és megcsókolta. A mobiltelefonja hangjára rosszkedvűen felmorrantak mindketten.

- Az enyém. – A férfi felkapta a kisasztalról. – Üzenet Garrettől – mondta, majd lassan elvigyorodott.

- Ő a testvéred, igaz?

- Az ikertestvérem – javította ki Ryan. – Az öcsém. Hét perccel vagyok idősebb nála.

- Komolyan? Nem szoktál mesélni róla.

- Keveset beszélünk. Mindig ígérgetjük egymásnak, hogy meglátogatjuk a másikat, de még nem jutottunk el oda.

- Mit írt?

- Azt, hogy úgy érzi, boldog vagyok.

- Ezt, hogy érti?

- Talán te is hallottad, hogy ikertestvérek között különleges kapcsolat van. Megérezzük, ha valami történik a másikkal. Ha szomorú, vagy boldog.

- Ez csodálatos.

- Igen. – Ryan gyorsan visszaírt valamit, majd ledobta a macska mellé a telefont. – Hol is tartottunk?

- Mit válaszoltál neki?

Ryan odament hozzá, és a karjaiba kapta.

- Amenadielnek hívják, és szeretem – válaszolta mosolyogva, de a szeme komoly volt.

Ez volt a leggyönyörűbb szerelmi vallomás, amit csak kaphatott. Ryan már mondta neki, hogy szereti, hogy fontos neki, hogy feláldozná érte az életét, és mégis ez a mondat volt az, ami meggyőzte arról, hogy nem álmodik.

 

 

7.

 

            Mike háza hatalmas volt, egy csomó gyerek rohangált az udvaron, amikor odaértek. Ryan kicsit arrébb állt meg, mert nem talált parkolóhelyet. Nem sietett, időt akart neki hagyni.

Egész nap így viselkedett, mióta reggel elhozta otthonról. Viccelődött vele, kedves volt és udvarias. Akárhányszor elment mellette, futólag megérintette a karját, a hátát, vagy végigsimított a haján.

- Mehetünk?

- Kicsit ideges vagyok. Biztos nem fognak piszkálni, amiért engem hoztál el?

Ryan elvigyorodott.

- Akkor is piszkálnának, ha nővel érkeztem volna. Ez már csak így szokott lenni.

- De mutattál már be nekik férfit?

- Igen. – Ryan nem szokott beszélni a volt partnereiről, ám most hátradőlt, és a keze után nyúlt. – Willt például ki nem állhatták, igazuk lett, tényleg egy seggfej volt. Eddie-t kedvelték, de ő Washingtonban talált munkát, és elköltözött.

- Miért nem mentél vele?

- Itt a munkám, az anyám. Eddie-nek rajtam kívül nem volt senkije, könnyebben maga mögött hagyhatta a helyet.

- Velem eljönnél…

- Veled igen. Te más vagy. – Ryan rámosolygott. – Mehetünk?

Kis habozás után bólintott, megragadta a férfi karját, és a szemébe nézett.

- Én nem hagytalak volna itt.

- Tudom. – A férfi megszorította a kezét. – Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Menjünk!

Kiszálltak. Ryan vásárolt idefelé jövet két karton sört, azokat most kivette a hátsó ülésről.

- Ryan! – Két fiú rohant oda hozzájuk.

- Sziasztok! Jó, hogy jöttök. Ezt bevinnétek? – adta oda nekik a kartonokat.

- Persze. Apu hátul van – közölte a nagyobbik gyerek. Olyan tizenkét éves lehetett, de már most Amenadiel fölé magasodott. – Ő a barátod?

- Igen. Di, bemutatom Kicsi Mike-ot, és az öccsét, Marty-t. Srácok, ő itt Di, a párom.

- Nem az eseted – állapította meg Marty. Ő alacsonyabb volt a bátyjánál, így egyenesen szembenézett Amenadiellel.

- Valóban? – Ryan mókás arcot vágott. – Eddig fel se tűnt. Na, menjetek, mindjárt megyünk mi is!

- Oké! – A két gyerek elrohant.

- Tényleg nem vagyok az eseted?

Ryan számíthatott a kérdésre, mert átkarolta a derekát.

- Nem.

- Milyen az eseted?

- Számít?

- Lehet, hogy igen.

- Szerintem meg nem. – Ryan átkarolta a derekát. – Szerintem az számít, hogy téged szeretlek.

Igaza volt. Elszégyellte magát, és bólintott.

- Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Nem vagy fáradt?

- Nem. Jól vagyok. – Most, hogy végre eldöntötte, megírja a vele történteket, valahogy megnyugodott. Már nem csak tétlen szemlélője és elszenvedője lesz mindennek, hanem a tényleges résztvevője, és talán maga alakíthatja a sorsát. – Nem is mondtam, anya felhívott, amíg zuhanyoztál. Beszélt az egyik régi tanárommal. Vállalná, hogy segít a suli befejezésében, és ha még mindig olyan jól rajzolok, akkor talán egyetemre is mehetnék.

- Te tudsz rajzolni?

- Régen tudtam. – Elkomorodott. – Elsüllyesztettem a rajzaimat jó mélyre, amikor pakoltam.

- Miért?

- Mert naiv voltam, és ez tökéletesen átjön mindegyiken.

Lassan elindultak a ház felé.

- Tudod, kölyökkorában mindenki naiv.

- Tisztában vagyok vele.

- Akkor gondolom azzal is, hogy az is te vagy. A személyiséged része.

Amenadiel nem válaszolt, mert odaértek az ajtóhoz, ami azonnal ki is nyílt előttük. Fogalma sem volt, milyen fogadtatásra számítson, de ilyenre még véletlenül sem gondolt. Egy nő omlott a nyakukba, valami olyasmivel, hogy milyen cukik vagytok! Mielőtt felfoghatta volna, mi történik, Ryan nevetve beljebb löködte, és nekiállt bemutatni neki egy sereg embert. Gyorsan feladta, hogy bárkinek a nevét megjegyezze, ám az rettentően jólesett neki, hogy senki nem néz rá furán, és ugyanúgy bánnak vele, mintha egy lenne közülük.

Nevetés hallatszott mindenfelől, valaki elrángatta mellőle Ryant, őt meg lerohanta egy fiatal nő hatalmas pocakkal. Arról érdeklődött tőle, hogy tudja-e, milyen marha szerencsés, mert Ryan Cassidyt még senki se látta ilyen szerelmesnek, mint most.

- Volt már szerelmes, nem?

Erre a bizonytalan kérdésére egyszerre öt nő kacagott fel körülötte.

- Te különleges vagy – biztosította őt Tina. Őt jegyezte meg egyedül, mert Mike felesége volt, és a háziasszony. – Mike mesélte, mennyit aggódott érted, amíg a kórházban voltál.

- Még meg sem köszöntem a férjének, hogy megmentettek.

- Nyugodtan tegezz! – veregette meg a karját a kerekded asszony. – Nem neki kell megköszönnöd, hanem Ryannek.

- Georgie mesélte, hogy a parancsnok már mindenkit kiküldött az épületből, de Ryan ott maradt – suttogta a nő a nagy pocakkal. – Az a rész amúgy már nagyon veszélyes volt, mégis bement, és még szerencse, mert benn égtél volna.

- Miről pletykálkodnak a drága hölgyek? – Mike átkarolta a felesége vállát.

- Semmiről, ami a te fülednek való! Menj vissza a pasikhoz, minket meg hagyj beszélgetni! – ütötte játékosan hasba a felesége.

- Viszem magammal Di-t is.

- Csak szeretnéd! Di-vel most mi beszélgetünk!

- De Di pasi, drágám!

Amenadiel nem emlékezett, hogy szórakozott-e valaha ilyen jól. Összeakadt a tekintete Ryanével, aki rávigyorgott, aztán visszafordult a kollégája felé. Mike közben Tinával próbált dűlőre jutni, őt viszont csábította a gyerekzsivaj odakint. Kiosont. Megállt a tornácon, onnan nézte a labdázó gyerekeket. Lehettek vagy tízen, különböző korúak voltak, lányok és fiúk vegyesen. A nevetésük és a gyönyörű kék ég ellenére észre sem vette, hogy lassan elkomorodik.

Ryan úgy negyedóra elteltével szabadult meg Johnnytól, és indult Di keresésére. A házban nem volt, a nők egyike sem látta. Georgie felesége, Shannon viszont kifelé mutatott, mert Di még korábban az udvar felé indult. Sejthette volna, a fiút mindig is vonzotta a kék ég. Kisétált, aztán megtorpant.

A tornác oszlopának támaszkodó Di-re nem illett a fiú jelző jelen pillanatban. Fekete nadrágot viselt, a fehér inget még ő vasalta ki neki indulás előtt. Még veszekedtek is, mert mindjárt feltűrte mindkettő ujját. Ám ahogy most ott állt, nem számított, hogy összegyűrte. Karcsú volt és még hátulról is vonzó. A haját összefogta, lassan le fog érni a fenekéig, állapította meg. Mike-nak igaza volt, pasi volt a karcsú alak és a hosszú haj ellenére. S nem tudta, mikor változott ennyit, de már nem a megvédendő kis kölyök volt, hanem a vele egyenrangú partner, aki meg tudta védeni önmagát.

Mögé ballagott, érzékelte, hogy elgondolkodott. Felfedezte, hogy átkarolta magát, és ez nem jelentett semmi jót. A gyerekeket bámulta, észre sem vette, hogy ott van mögötte. Gyengéden megérintette a hátát.

- Minden rendben?

Di rápillantott. Komor volt az arca, távoli a tekintete.

- Szerencsések ezek a srácok.

Azonnal tudta, mire gondol.

- Igen, azok.

Di visszafordult az udvar felé.

- S nem is sejtik…

- Talán jobb is. Hadd legyenek gyerekek még egy ideig.

Amenadiel habozott. A név ott volt a nyelve hegyén, amelyet égetett a hallgatás.

- Anton – mondta ki halkan.

- Tessék?

- Anton Philips – sóhajtotta, hogy belefájdult a mellkasa. – Orosz származású szülők gyereke, akik Philipsre változtatták a nevüket. Számításai szerint azon a napon ünnepelte a tizenkettedik születésnapját, amikor felgyújtotta magát a mellettem levő szobában.

Ryan képtelen volt megszólalni. Percek teltek el, mire összeszedte magát.

- Felhívom Archer nyomozót – mondta, és arrébb sétált. – Veled akar beszélni – nyújtotta oda a mobilját pár perc múlva.

Amíg a nyomozót hallgatta, aki még több információról faggatta, a gyerekeket nézte, majd döntött.

- Neveket fogok sorolni magának, nyomozó! – vágott a férfi szavába. – Nem tudok róluk semmit, csak a nevüket, néha még a vezetéknevüket sem. A mellettem levő szobában voltak, folyamatosan cserélődtek, és fogalmam sincs, hová kerültek, mi lett velük. – Éveket öregedett, mire elsorolta mindegyiket. Ryan odaállt mögé, a mellkasához ölelte. Ez adott neki erőt, hogy végigmondja az összeset.

Archer tovább kérdezősködött volna, de kinyomta a telefont. Ez épp elég volt. Tartozott azoknak a gyerekeknek, és ezzel csak most volt képes szembenézni, ahogy a nevetgélő srácokat figyelte.

- Tudod, hogy mi lett velük, igaz? – Ryan nagyon halkan kérdezte.

Nem válaszolt. Sokáig álltak egymást ölelve. Mike és Tina rájuk talált, és ezzel véget is ért a nyugalmuk.

- Miért vágtok ilyen búvalbélelt arcot? – vágott Ryan vállára Mike. – Gyertek beszélgetni!

Ryan aggódva pillantott Di-re, de ő a gyerekeket nézte. Kibontakozott a karjaiból, és elindult feléjük.

- Beszállhatok? – kiáltotta oda nekik.

- Di… - Ryan figyelmeztetni akarta, hogy a futkározás nem ajánlott a tüdeje miatt, de Mike megszorította a vállát.

- Nem védheted meg mindentől!

- De…

- Szerintem tudja, mit csinál – bólintott Tina is. Átölelte a férje derekát. – Bízz benne jobban!

Ryan a fiú, nem, javította ki magát, a férfi után nézett. Ahogy éppen kicselezett két fiút, és nevetett, a haja kibomlott. Az egyik gyerek nekiment, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Ő meg mozdult volna, aztán megemberelte magát, és várt. Látta, hogy Di megmozdul, a fiúk köré gyűlnek, aztán meghallotta a nevetését. Amikor felállt, és az ég felé fordította az arcát, rájött, hogy nem kell féltenie többé.

 

            Amenadiel maga sem hitte el igazán, hogy képes volt megtenni, és kiállni a nyilvánosság elé. Több, mint fél év telt el a kiszabadulása óta, ezalatt a feje tetejére állt az élete. Életben maradt a tűzben, felépült, újraértelmezte önmagát és a való világot, szerelmes lett, és most… Most itt ült a vakuk és a kamerák fényében, amelyek meleget árasztottak. Kérdések röpködtek felé a riporterektől és újságíróktól. A múltját, a hat évét próbálták felölelni egy-egy kérdéssel. Az érzelmeiről faggatták, a gondolatait akarták megismerni. Ő meg csak ült, és azon morfondírozott, hogyan és mikor jutott idáig.

Mike-nál kezdődött minden, ez teljesen nyilvánvaló volt. Azzal, hogy segített a rendőrségnek, elindult a lavina. Archer folyamatosan zaklatta, hiába mondta meg neki többször is, hogy ennyit tehetett érte. Informálta a gyerekekről, holott nem akarta tudni, mikor és hol találták meg valamelyiket, ha megtalálták őket egyáltalán. Ám volt egy pont, amikor már nem tudott elvonatkoztatni tőlük. Ismerte azokat a srácokat, kicsit együtt halt mindegyikkel. Anton temetésére el is ment, hiába szakadt meg a szíve.

Archer egy hete vetette fel neki a sajtótájékoztatót. A médiát, a várost és az embereket még mindig foglalkoztatta az eset, s bár nagy veszélynek tette ki magát vele, volt egy nagy előnye is. Az internetet és a könyveket bújta hetek óta, olvasott, próbálta bepótolni mindazt, amit elmulasztott. Fejlődött, megismert, tanult. Ráébredt, hogy a nyilvánosság minden zavaró tulajdonsága ellenére, neki most a segítségére lehet.

Befejezte a visszaemlékezéseit, éjszakákat dolgozott rajtuk, míg Ryan ott aludt mellette, vagy éppen főzte neki a kávékat. Rengeteget beszélgettek, egyre jobban megnyílt előtte, mégsem engedte meg neki, hogy elolvassa, amit írt. Kinyomtatta több példányban, lezárt borítékba tette őket, majd mindent számba véve, a legkülönfélébb helyekre címezte mindegyiket. Utána napokig töprengett, kikben bízik meg annyira, hogy letétbe helyezheti náluk? Ryan lett az egyik, a bátyja a másik, a család ügyvédje a harmadik, Scott a negyedik, a pszichológusa az ötödik, a kezelőorvosa a hatodik, és egy ismeretlen ügyvéd a hetedik, aki nem is sejtette, mit bíz rá új ügyfele.

Tisztában volt azzal, hogy a hallgatásával csak a vendégeinek segít, de élni akart. Azzal, hogy halála esetére bebiztosította magát, legalább tett valamit. Nem csak egy gyáván a sarokba bújó kisfiú volt már, hanem egy logikusan gondolkodó férfi, aki több oldalról közelítette meg az őt érdeklő kérdéseket. Válaszokat akart, és ha kellett, napokig ült a telefonnal a kezében. Biztosan tudta, hogy egyetlen hibalehetőséget sem engedhet meg magának.

Néha csak feküdt Ryan mellett, és hallgatta a szuszogását. Oldalba bökte, ha horkolt. Ismerkedett egy párkapcsolat előnyeivel és hátrányaival. Eljárt az esti iskolába, mert be akarta fejezni a tanulmányait. Újra rajzolni kezdett, az ujjai most már sokkal nehezebben mozdultak, mint régen, de lassan, ahogy teltek a hetek, ráérzett a hangulatára. Napközben szidta Sziamiaút, ha nem viselkedett jól, és ajnározta Bruce-t, aki mindig szót fogadott neki, a macskával ellentétben.

Sokkal többet beszélt az apjával, próbálták megtalálni a közös hangot, amelyet valamikor évekkel ezelőtt elvesztettek. Cecily-vel néha kitárgyalták a pasikat a tévében, a húga éppen Ryan egyik kollégájáért, valami Marcért volt odáig. Az anyjától főzőleckéket vett, ilyenkor néha romba döntötték a konyhát, de rengeteget nevettek, és ez volt a legfontosabb. Megtanulta értékelni a pillanatokat.

- Nem tudok mást mondani, mint amit már megtettem – válaszolta éppen egy szőke hajú riporternő kérdésére. – Nem láttam a vendégek arcát. Nem tudom a nevüket. Semmit sem tudok róluk.

- Azt mondja, hogy azonosítani sem tudná őket? – Egy újságíró volt a kérdező. – Mert biztos van, amire emlékszik! – Erre valaki halkan felvihogott a háta mögött. Mindenki tudta, mire célzott.

Nem tudta, milyen arcot vág. Remélte, hogy semlegeset, érzelemmenteset, amilyet mindig, ha a házban eltöltött időről kellett beszélnie. Sejtelme sem volt arról, hogy falfehér, a szemei hatalmasnak és ijedtnek tűntek; egy kisfiú volt, akit a farkasok elé vetettek. Archer odahajolt hozzá, hogy bírja-e, de bólintott.

- Emlékszem – felelte csendesen, a mikrofonok hangosították fel a hangját. – Amire emlékszem, azon nincs semmi vicces. Fájdalomra, sírásra, könyörgésre, sikolyokra… - Mindenki elkomorodott, az egyik nő belesápadt. – Az egyik férfira, aki addig vert, míg elájultam csak, mert ebben lelte élvezetét. Pecsétgyűrűt viselt, ma is a testemen hordom a nyomát. – Lassan mély levegőt vett, hogy összeszedje magát. – Mit akarnak, miről beszéljek maguknak? Gondolom, valami olyasmi lenne jó, amit el tudnak adni az esti hírekben. – Összekulcsolt kezét nézte, és sajnálta, hogy nem engedte meg Ryannek, jöjjön vele. Egyedül akarta ezt az egészet végigcsinálni, és tessék, talán képtelen rá. – Nincs ilyenem, sajnálom.

- Akkor miért állt ki a nyilvánosság elé? – A fekete hajú nőben volt valami, amitől ellenszenves lett a számára, pedig eddig udvarias volt minden kérdése és megjegyzése.

- Nem olyan rég egy barátomnál voltam. Gyerekek vettek minket körül. Arra gondoltam, hogy milyen szerencsések, és milyen szerencsések az ő szüleik. Van, aki a lelkét eladná azért, hogy gondtalanul focizzon az udvaron, de csak egy sivár szoba jutott neki. – A nő szemébe nézett. – Összevesztem aznap apámmal, amikor elmentem otthonról. Ha nem így történik, és mindketten másképp állunk a dologhoz, talán ma egy más ember lennék. Nem kellett volna eltöltenem hat évet abban a pokolban.

- Mégis túlélte…

- Én igen, de hányan vannak, akik nem?! Úgyhogy minden szülő és gyerek, aki majd nézi vagy olvassa ezt, gondolja át, milyen szerencsés.

- Hogyan élte túl? – kérdezte egy férfi. A telefonját tartotta feléje, a szemében őszinte kíváncsiság volt.

- Egyik napról a másikra. Megettem mindent, amit elém tettek. Engedelmeskedtem. Haza akartam jutni, hogy elmondjam az anyámnak, nem szöktem el.

- Hogy érti azt, hogy engedelmeskedett? – Megint a fekete hajú nő szólalt meg. – Mindent megtett, amit a vendégek kértek magától?

- Ők soha nem kértek. Parancsoltak. Azt kellett tenni, amit akartak. Én pedig élni szerettem volna, és látni a kék eget.

- Gondolom, a kék ég a szabadságot szimbolizálja – mondta egy férfi, aki divatos kabátot viselt.

- Azt hiszem. – Nem volt biztos benne, hogy a halovány mosoly eljutott-e a szeméig is. – Ezen soha nem gondolkodtam. A sivár szoba fehérsége és a vér pirosa után vágytam egy másik színre. A kékre. Az olyan megnyugtató.

- Mi volt az oka, hogy magát ennyi ideig tartották ott? Már nem gyerek. – Újra egy nő kérdezett, ezúttal a hátsó sorból.

- Azt mondták, különleges vagyok – sóhajtotta keserűen. A szemére mutatott. – A felemás színű szemem sok vendéget vonzott.

- Nem lehet, hogy azért marasztalták, mert olyan engedelmes volt? – A fekete hajú nő előrehajolt. – Nem csak a szeme színét szerették magában, hanem talán azt is, hogy élvezte, amit magával tettek?

Értette, mit akar elérni a nő, s azt is, mire gondol. Benne is felmerült ez, de józanul mérlegelte a döntéseit, a motivációit, a vágyait, és arra jutott, hogy bár néhány alkalmat élvezett, valójában abban sem volt semmi élvezet. A túlélését szolgálták, az ép esze megőrzését. Sokáig nem válaszolt, a nőt nézte, aki szemrebbenés nélkül bámult rá. Lassan hátratolta a székét, és felállt.

- Di? – Archer majdnem utánanyúlt, aztán visszarántotta a kezét. Soha nem érintette meg, és biztos volt benne, hogy nem is fogja.

Felállt, megkerülte az asztalt. Mindenki kíváncsian nézte, mi fog történni. Megállt a nő előtt, hagyta, hogy az üresség kitöltse a tekintetét. Hosszú ujjú pólót viselt farmerral és tornacipővel. Meleg volt a helyiségben, így nem érezte hűvösnek a levegőt, ahogy a fején át lehúzta a felsőjét. Mégis megborzongott. A pólót markolta, majd körbefordult a nő előtt. A fejét felszegte, és nem hagyta, hogy könnyek gyűljenek a szemébe. Ezek előtt nem fog sírni, döntötte el, ám amikor újra szembekerült vele, mégis ott égtek a szemében.

- Nézzen rám, és döntse el, hogy vajon élveztem-e bármit abból, amit velem tettek! – mondta élesen. – Ne fordítsa el a fejét! Nézzen meg jól, aztán képzelje el ezeket a sebeket egy ötéves vagy egy tizenegy éves gyermek testén… - Elcsuklott a hangja. – Gondolja, hogy bármi mást is érezni lehet a fájdalmon, a szégyenen és az undoron kívül? Legfeljebb halálvágyat… - Nagyot nyelt. – Vágyat, hogy mielőbb véget érjen! – Reszketve vette a levegőt, annyira fájt a mellkasa, hogy majdnem összegörnyedt.

Összeszedte magát, és sarkon fordult. A kijárat felé indult. Számára az interjú véget ért. Archerék felzárkóztak mögé, de aztán a fekete hajú nő hangja megállította.

- Nem hiszem el, hogy nem tud semmit! Nem lehet, hogy inkább nem akarja elmondani?

Visszafordult.

- Amit tudok, nem fogom a sírba vinni, ha erre gondolt – válaszolta. – Köszönöm, hogy eljöttek és meghallgattak!   

A rendőrök követték, ahogy kiment. Hill nyomozó nyitogatta előtte az ajtókat, míg egy szabad folyosóra nem jutottak. Ott lassított, magára rángatta a felsőt. Előszedte a telefonját, és felhívta Ryant. A férfi csak sokára vette fel, zihált, ahogy beleszólt.

- Szia! Bocsi, most jöttünk vissza egy balesettől. Jól vagy?

- Igen. Vége van.

- Jól vagy? – Ryan aggódó hangjára nekidőlt a falnak.

- Igen.

- Nem úgy hallom.

- Túl fogom élni.

Ryan csak sokára válaszolt, nagyon gyengéd volt a hangja.

- Ebben biztos vagyok. Sietek haza!

- Rendben. Várlak.

- Szeretlek.

- Én is – lehelte. Lassan lecsúszott a fal mellett. Kinyomta a telefont, a térde közé hajtotta a fejét, és összekulcsolta rajta a karját. Ezernyi gondolat, emlék, érzés vibrált benne. Reszketett, pedig nem is fázott.

- Tudunk valamiben segíteni? – Hill nyomozó térdelt le mellé.

Archer és Woods egyik lábáról a másikra állt, ők nem igazán tudtak mit kezdeni a helyzettel.

- Nem. Nyugodtan menjenek csak! Hazatalálok.

- Ez eszedbe se jusson! Hazaviszünk.

Felemelte a fejét. A tekintetében új fény égett.

- Lenne dolgom a városban. Elkísér?

Direkt nem Archeréket kérdezte, bár becsülte őket, mint rendőröket. Hill nyomozó viszont nem nézett rá furán, és nem is kezelte másképp. Most is bólintott, és felemelkedve a kezét nyújtotta, hogy felsegítse.

- Persze. A barátod is jön?

- Még dolgozik.

- Rendben.

Elköszöntek Archeréktől. Hill nem kérdezte, hová mennek, míg ki nem jutottak a földalatti parkolóból.

- Merre?

- Tud egy jó fodrászt?

A férfi rábámult.

- Le akarod vágatni a hajad?

- Tud egy jó fodrászt? – Nem válaszolt, csak a kérdést ismételte meg.

A nyomozó kis hallgatás után biccentett, és szó nélkül balra indexelt. Sikerült már a második kanyar után belefutniuk a délutáni dugóba, így befordult egy kisebb utcába. Néha a visszapillantóba nézett, a mozdulatai nyugodtak voltak. Amióta megmentette az életét, megbízott benne, így oda sem figyelt, merre mennek. A belváros elegánsabb környékén álltak meg. Csoda, hogy találtak parkolóhelyet, állapította meg, ahogy körbepillantott az utcán. 

- Megérkeztünk – mondta Hill. Erről eszébe jutott, hogy még a keresztnevét sem tudja. A férfi leparkolt a járda mellett, és kiszállt. Nem próbálta meg kisegíteni, egyszerűen megvárta a kocsi mellett. Közben a tekintete ide-oda járt, nem felejtette el, milyen veszélyek leselkednek rá, és ezért Amenadiel csak még jobban becsülte.

- Nem túl drága? – Igyekezett lépést tartani a férfival.

- Egy barátomé a hely. – Hill úgy sétált be, mintha otthon lett volna, és láthatóan ez senkit nem lepett meg. Több vendég is volt benn, egy szőke lány lépett eléjük. – Helló, Melissa! Eugenio bent van? – kérdezte tőle.

- Szia, Bobby! Hátul van. Szóljak neki, vagy hátramentek?

- Hátramegyünk. Kösz! – A lány bólintott, és már ott sem volt. Elindultak az üzlet belseje felé. Amenadiel most jött rá, hogy soha nem járt még ilyen elegáns üzletben.

Eugenio magasabb volt mindkettejüknél, az asztala mellett járkált fel-alá. Éppen telefonált, spanyolul vitatkozott valakivel, és láthatóan nagyon mérges volt. Őket meglátva, elhallgatott, felvonta a szemöldökét, majd lecsapta a telefont az asztalra.

- Te szemét! Mégis mit…?!

- Hoztam neked egy vendéget – vágott a szavába Hill. A szája sarkában mintha mosoly bujkált volna. – Szüksége lenne egy jó fodrászra.

Eugenio sötét tekintettel bámult rá, majd eléjük sétált. Csípőre tette a kezét. Amenadiel nem tudta, hogy mit látott rajta, ahogy végigmérte, de megenyhült az arca.

- Gyere! – Leültette egy székbe az egyik csendesebb sarokban, és mögé állt. Hill odahúzott egy másik széket, és lehuppant rá. Eugenio ügyet sem vetett a férfira, már befont haját bontogatta. Kisimította, megtapogatta. – Mit szeretnél vele?

- Levágatni.

- Biztos ezt szeretnéd? Elég régóta növesztheted.

- Körülbelül öt éve – felelte.

- Szépen gondját viseled. – Eugenio el volt bűvölve. – Mi lenne, ha megvenném? Nagyon szép parókát tudnánk készíteni belőle.

Megkereste a tükörben a férfi tekintetét.

- Nem. Azt akarom, hogy elégessék. Érti?

Eugenio arca elkomorodott. Volt valami a szemében, amitől a hideg rázta volna, ha nem tudja, hogy a nyomozó barátja.

- Igen.

- Nem hiszem – rázta a fejét szomorúan.

A férfi egy ollóért nyúlt. Összefogta a haját, hogy le tudja vágni.

- Sokan érintették ezeket a tincseket, nem igaz? – kérdezte csendesen. – A kezekre néha rengeteg piszok tud tapadni, és egy idő után… már nincs elég sampon és víz, hogy tisztára mosd.

Nem akart hinni a fülének.

- Te…

- Bobby mesélt rólad – intett a fejével Eugenio Hill felé. – Semmi baj.

- De…

A férfi egy vágással levágta a haját. Ledobta a földre, majd a tükörben a szemébe nézett.

- Én prosti voltam. Apám állított a sarokra. Bobby apja segített, hogy megszabaduljak tőle. Ő is rendőr volt, mint ez a tökfej.

Hill csendesen mosolygott, és nem szólt semmit. Amenadiel megértette, miért bízott meg benne öntudatlanul is. A két férfi között érezhető volt, milyen közel álltak egymáshoz még úgy is, hogy Eugenio mérges volt.

- Ti ketten együtt vagytok? 

- Igen.

- Nem.

Felvonta a szemöldökét az egyszerre érkező válaszra. Ahogy őket nézte a tükörben, lassan megnyugodott. A feszültség, ami még benne volt, elmúlt. Halkan felnevetett. Nem tudta, hogy a nyomozó bemutatta volna-e neki Eugeniót, ha nem akar fodrászhoz menni, de megértette, miért pont ide hozta. Olyan volt ez, mint a sors üzenete.

Eugenio is megjárta a maga poklát, és lám, túlélte. Boldog volt, morcos arca ellenére is hiába tagadta volna. Itt volt neki Hill, ez az üzlet, és bár soha nem fogja elfelejteni, honnan érkezett, képes volt arra, hogy továbblépjen, és kezdjen valamit az életével. Akármi is lesz a közeli vagy távoli jövőben, ez neki is menni fog, amíg ott lesz mögötte a családja. S amíg vannak céljai, és ott lesz neki Ryan, addig bármit túl fog élni.

- Milyen frizurát szeretne a kedves vendég? – Eugenio lehajolt hozzá, hogy egy vonalban legyen a szemük.

- Rád bízom.

- Oh, ezt szeretem! – A férfi rákacsintott, Hill a szemét forgatta. – Megmagyarázhatnád ennek a bosszantó alaknak, hogy néha az a legjobb, ha másra bízzuk azt, amihez nem értünk.

Nem válaszolt, hiszen érezhető volt, hogy Eugenio nem neki címezi a mondatot. Hagyta, hogy új külsőt faragjon neki, és lehunyta a szemét.

 

            Ryan fáradtan vánszorgott fel a lépcsőn. Már vagy százszor megfogadta, hogy elköltözik innen. Mindig akkor nem volt jó a lift, amikor ő olyan kimerült volt, hogy állni is alig bírt. A sajtótájékoztató óta nem beszélt Di-vel, és miatta is aggódott. Nem tudta, mire számítson, amikor belépett az ajtón, de arra semmiképpen se gondolt, ami fogadta. A lakás fényárban úszott, fűszeres illatok csapták meg az orrát, valaki nevetett. Megtorpant.

Egy férfi közeledett felé, farmert és inget viselt. Karcsú volt, egy macskát cipelt a karjában. A tekintete ragyogó volt, a kék és a zöld megannyi árnyalatában játszott. Mosolygott. A haja fekete volt, és rövid, a legújabb divat szerint vágva. Nem akart hinni a szemének. Amenadiel gyönyörű volt, ebben a pillanatban angyali szépségű. Az a férfi, akivé minden történés ellenére vált.

- Szia – állt meg előtte.

- Szia – válaszolta lágyan. – Egyszer hagylak magadra, és máris kirúgsz a hámból? 

Di a macskát simogatta, de Sziamiaúnak elege lett a kényeztetésből, leugrott a karjából, és lustán elindult a konyha felé, ahonnan ínycsiklandozó illatok érkeztek.

- Úgy véltem, megérdemlek ennyit.

Ryan a válla felett Hill nyomozót nézte, aki Bruce-t dögönyözte a szőnyegen. Egy ismeretlen férfi dugta ki a fejét a konyhából.

- A nyomozó uraság jöjjön segíteni!

- Di-t miért nem fogod be? – Hill játékos morgással felállt, és engedelmesen követte.

A választ egyikük se hallotta. Ryan felvonta a szemöldökét.

- Mi folyik itt?

- Lehet, hogy hosszú lesz…

- Nem baj. Ki az a fickó a konyhámban?

- Hill nyomozó barátja. Az új fodrászom.

- Oh. Nem is tudtam, hogy ilyen könnyen kötsz mostanában új barátságokat… - Nem bántásból mondta, de a férfi tekintete azonnal elkomolyodott.

- Tudom, hogy naiv vagyok még mindig, és nem szabadna ilyen könnyen megbíznom az emberekben, de élni akarok, Ryan. – Megérintette a férfi karját. – Ha mindig csak azon aggódom, hogy ki fog bántani, soha nem tudok normális életet élni, és bezárom önmagam az elefántcsonttoronyba talán örökre. A félelem mindig bennem lesz, azonban nem vagyok hajlandó megfutamodni. Senki kedvéért.

Ryan ebben a pillanatban képtelen lett volna megszólalni. Bólintott, majd a karjaiba húzta, és átölelte. Gyengéden ringatta, beszívta az illatát. Rettenetesen büszke volt rá, és akármennyire féltette is minden elhatározása ellenére, tisztelte a döntését.

- Sziamiaú, nem szabad! – A kiáltásra rezzentek fel.

Összenéztek, aztán mindketten a konyha felé iramodtak. A macska a lábuk alatt szaladt el egy darab hússal, mire Bruce a nyomába eredt. Ryan kétségbeesetten az égnek emelte a karját, de Di felnevetett.

- Isten hozott itthon!

Hill és Eugenio kuncogva álltak mögöttük, és a macskával szemező kutyát nézték.

- Egy dollárt teszek arra, hogy Bruce elveszi tőle – mondta a nyomozó.

- Tartom – bólintott Ryan, bár felmerült benne, hogy talán téved. Sziamiaú már kiskorában is agresszív tudott lenni, ha kajáról volt szó.

Di és Eugenio tekintete találkozott. Egyszerre vágták rá.

- Soha!

Bruce a fenekére tottyant az ijedtségtől, amikor egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

- Na, jó, elég a játékból! – Ryan elégelte meg a dolgot, és versenyre indult a macskájával. Amenadiel karba tett kézzel figyelte, és újra megállapította, hogy milyen szerencsés, amiért a férfi megmentette azon a forró nyári napon.

Két órával később már semmi nem emlékeztetett a káoszra. Hill és Eugenio nem sokkal előtte búcsúztak el. Sziamiaú és Bruce már aludtak a szőnyegen összebújva. Amenadiel elment lezuhanyozni, ezalatt Ryan a híreket nézte. Szívszorító volt látnia benne a férfi sápadt arcát, üres tekintetét. Kikapcsolta a tévét, és inkább elment megágyazni. Félúton járt, amikor csörögni kezdett Di mobilja. Felvette.

- Igen?

- Amenadiel?

- Nem. – Rossz érzései támadtak a suttogó, tompa hang hallatán. – Kivel beszélek?

- Mondja meg neki, hogy szemmel tartjuk. Figyelni fogjuk.

- Ki maga?

Halk nevetés hallatszott.

- Ő tudni fogja. Csak mondja meg neki, hogy értettük az üzenetét. További szép estét, Mr. Cassidy!

- Várjon! – A vonal búgni kezdett, ahogy a másik fél kinyomta.

- Ki volt az? – Di aggódva állt a fürdő ajtajában. – Anyu? Történt valami?

- Nem. – A férfi habozott. – Azt üzeni, hogy figyelni fognak. – Amenadiel elsápadt. – Értették az üzeneted.

Amenadiel lassan nekidőlt az ajtófélfának. Ezernyi gondolat rohanta le. Lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy a Nagyfőnök volt-e a hívó, akit a Főnök emlegetett néha, és azt sem, hogy hihet-e neki, viszont hinni akart. Remélni. Soha nem fog teljesen megnyugodni, és ahogy mondta is, félelem mindig lesz benne, ám képes lesz élni. Kinyitotta a szemét. Ryan ott állt előtte, aggódva fürkészte az arcát. Elmosolyodott.

- Nagyon szeretlek!

- Én is. Szóval mi volt ez a hívás?

A fejét ingatta, és a férfihoz simult.

- Meglátjuk.

- Mit?

- Hogy milyen játékos vagyok, ha az életemről van szó. Az életünkről – javította ki magát. – A legjobbaktól tanultam – tette hozzá. – Olyanoktól, akikben semmi irgalom nincs. Meglátjuk, jó tanítvány voltam-e.

- Olyan érzésem van, hogy nem értelek. – Ryan hülyének érezte magát, bár érezte, hogy azért erre a fáradtság is rátesz egy lapáttal.

- Nem baj. Inkább menjünk aludni.

- Még le akartam zuhanyozni.

- Biztos? – Felnézett rá, kihívó mosoly játszott az ajkán. A férfi válaszul kis habozás után megcsókolta. Mire elvált az ajkuk, mindketten levegő után kapkodtak. Amikor Ryan a karjaiba kapta, és elindult vele a hálószoba felé, elvigyorodott. Odakint sötét volt már, mégis a kék ég alatt járt.

Az ágyon végigterülve Ryan sötét tekintetétől vágy gyúlt benne, és amikor a férfi az ajkára hajolt, még soha nem érezte magát ennyire élőnek, szabadnak és boldognak. Belevéste a szívébe a pillanatot és az érzést. Ő tudta a leginkább, milyen mulandó és törékeny az élet, és mennyi szépséget tartogathatott annak, akitől egyszer már elvett mindent, ha az a valaki elég bátor volt, hogy kinyújtsa érte a kezét.

 

            Eugenio letette a telefont, és felsóhajtott. Hill a keze ügyébe helyezte a bort, és az asztal sarkára telepedett.

- Mi a baj?

- Egészen megkedveltem ezt a kölyköt. Okos, és igazán szemrevaló. – Eugenio a pohárért nyúlt. – Figyelj rá! Nem akarok gondot! Ha valami baja lesz, kiheréllek!

Hill elvigyorodott.

- Neked talán hagynám is. – Odanyúlt, elvette tőle a bort, és belekortyolt. Ízlelgette egy kicsit, majd visszaadta. – Túl édes – mondta. – Ki vette fel? Cassidy?

- Igen. Remélhetőleg nem ismerte meg a hangomat.

- Egyikünkre se gyanakodnak. Miért tennék? Én egy alulfizetett zsaru vagyok, te meg egy volt prosti, jelenleg csak egy homokos fodrász.

- Szerintem Cassidy nem is sejti, hogy a kis szerelme milyen titkok tudója.

- Úgy tudom, Di mindent megírt, amire emlékezett. Azt gondolod, hogy nem mutatta meg a férfinak, akibe szerelmes?

- Én sem mutatnám meg neked.

Hill felnevetett.

- Mindent tudok rólad.

- Talán mégsem. – Eugenio elkomorodott, amikor csörögni kezdett a mobilja. Nem vette fel, hagyta, hogy az ötödik csörgés után elhallgasson. – Kár, hogy Joe-t ki kellett nyírnod! – morogta. – Paulie mindenen nyavalyog, és képtelen egyedül dönteni a fiúkat illetően. Nem tudom, mit vár, hogy magam szedem össze őket?! – Felemelkedett a székből, és megállt a férfi előtt. – Amúgy akartam kérdezni, hogy milyen okból kifolyólag mutattad be nekem Amenadielt? Mi lett volna, ha megismer? Tudod, hogy mekkora veszélynek tettél ki?

Hill felállt, összeért a testük.

- Mint mondtam, mindent tudok rólad. Nem gerjedsz kisfiúkra, csak rám és a pénzre. – Gyengéden megütögette Eugenio mellkasát. – Valamint biztos voltam benne, hogy nem ismer, hiszen ügyelsz arra, hogy a fiúk még véletlenül se lássanak meg soha. Higgyék azt, hogy a Nagyfőnök emlegetése csupán az ijesztgetésüket szolgálja. – Elvigyorodott. – Pedig, ha Di tudná, ki vagy…

 

 

Vége