Lelkedbe látva

Fájdalomból és rettegésből született.

Nem emlékezett, hogy valaha is érzett mást, mint félelmet, amely keserű ízként ült meg a nyelvén; kínt, amitől sikoltott és a porban vonaglott. Az elkeseredettséget lassan felváltotta a bénult elfogadás, a csendes beletörődés. Megtanult nem gondolkodni, nem érezni – a külvilág eltompult a számára. Csak az üresség maradt, a nap nap utáni szenvedés.

Görnyedt öregember keserítette óráit; ismerősnek vélt férfi az éjszakáit.

Változott.

Nem önszántából.

Úgy érezte, a testéből gonosz teremtmény születik, démon, akinek nem tud parancsolni. Látta magát az öregember szemében: vörös szeme perzselt, ajkán gúnyos mosoly. Gonoszság áradt belőle, lassan ugyanolyanná vált, mint fogva tartói. Lelkének démonai kísértették, nem hagyták nyugodni.  

Menekülni akart.

Legbelül érezte, hogy ő más.

Nagy tettekre született, nem szenvedésre, nem gonoszságra.

Nem tudta, mi után vágyik, de el akarta érni.

Bármi áron.

Aztán felismerte, hogy új külsejének megvan az előnye is. A mágia, amivel átváltoztatták, képességet adott neki. Gondolatai szabadon szárnyaltak. Behatoltak az emberek fejébe: eleinte nem is értette a szeretetet, a bölcsességet, a jóságot. Felismerte viszont a félelmet, a gyanakvást, a magányt. És rádöbbent, hogy ezek az emberek nem fogják hozzásegíteni a szabadsághoz.

Várt.

Türelmet tanult.

Erősebb lett.

S végre megérkezett a férfi, aki más volt.

Idegen. Több. Hatalmasabb. S, ami a legfőbb: hallotta őt. 

Napokig tartott, míg meggyőzte. Behálózta. Magához vonta. Nem eresztette. Csábította.

S most megérkezett. Ott állt előtte. Gyönyörűbb volt, mint gondolta. Szabadság, nevetés és napfény illata áradt belőle.

Pusztító mágia ereje ölelte körbe.

A megmentője.

 

Yagos királyság határában Septimelnek elfogyott a türelme.

- Utálom az erdőket! – próbálta meg kirázni hosszú hajából a tűleveleket és kisebb ágakat.

Ahogy átkelt egy újabb bokorcsoporton, megbotlott, és hason csúszva érkezett meg a kis domb aljába. Köpködve, káromkodva igyekezett feltápászkodni, amikor egy csizma lekötötte a figyelmét. Felnézett. Féltucatnyi kard meredt rá.

- Ki vagy, idegen? – A nagydarab, szakállas katona ellenségesen és gyanakodva méregette.

- Végre, emberi lény! – Septimel lehuppant a földre, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Azt hittem, soha nem jutok át azon a vacak erdőn! Az öregember azt mondta, erre lerövidítem az utat Yagosba, de nem említette, hogy kis híján az életembe kerül.

A katonák értetlenül néztek rá. Septimel ajka lebiggyedt.

- Ne bámuljatok, ha kérhetem! Szörnyen nézek ki! Már két napja nem fürödtem, a hajamba mindenféle… izék tapadtak, és a kezem… a szép körmeim letörtek – siránkozott.

- Ki vagy, és honnan jössz?

- Hát, nem nyilvánvaló? – Septimel a válla felett hátrabökött. – Onnan jövök, valami Tegras nevű fickó birtokáról.

Az egyik katona arca megrándult. Tegras a szomszéd birodalom királya volt.

- A nevedet még mindig nem mondtad – emlékeztette a nagydarab férfi, aki láthatóan a többiek vezetője volt. Látszott, hogy ugyanolyan tanácstalan a furcsa fickót illetően, mint az emberei.

- Oh, tényleg! Milyen udvariatlan vagyok! – Septimel feltápászkodott, zavartan igazgatta szakadt, átizzadt ruháját, és meghajolt. – A nevem Septimel. Vándor vagyok, és áthaladnék a királyságotokon, ha megengeditek.

- Merre tartasz?

Septimel derűs mosollyal vállat vont.

- Amerre az út visz. Nincs meghatározott úticélom. Sokkal izgalmasabb, ha csak úgy nekivágok az ismeretlennek.

- Úgy, mint most is?

Septimel elpirult dühében.

- Most… történt némi félreértés köztem és az útbaigazítóm között.

- Aha. – A nagydarab katona ajka lassú mosolyra húzódott.

- Nehogy kinevess! – Septimel haragosan toppantott, aztán feljajdult. – A bokám! – kapott a lábához.

- Gyere velünk!

- Fáj a lábam! Nem segítene valamelyikőtök? És egyáltalán kik vagytok? Mi a neved? – zúdította a kérdéseit a szakállasra.

- A nevem Dam, én vezetem ezt a kis csapatot. Az a feladatunk, hogy elkapjuk azokat, akik engedély nélkül akarnak belépni a birodalomba.

Septimel szája tátva maradt.

- Engedély kell ahhoz, hogy belépjek a királyságotokba? – riadt meg. – Nekem olyanom nincs! Most mi lesz? Börtönbe vettek? Megöltök? – kapott a torkához.

- Nem bántunk. A parancsnokhoz viszünk, ő majd eldönti, mi legyen veled.

- Oh, akkor jó! – Septimel mosolya újra felragyogott. – Valaki hozná a zsákom? Nem nehéz, de nekem fáj a lábam.

A katonák mindegyike lelkesen jelentkezett a feladatra, végül a kapitánynak kellett kijelölnie egy embert, mielőtt veszekedés lett volna a dologból. Elindultak, de lassan haladtak, mert Septimel sántikálva mindig lemaradt tőlük. Fájós lába nem akadályozta meg, hogy beszélgessen a katonákkal, akik úgy bámultak rá, mint egy különleges élőlényre. Ez nem is volt csoda. Septimel teljesen más volt, mint akiket eddig láttak. A haja olyan volt, mint a folyékony ezüst, szeme halványzöld és ragyogó. Tincseit díszes tűkkel feltűzte a feje búbjára, de az elmúlt napok viharai kicsit megtépázták kinézetét. Zöld és aranyszínű ruhája itt-ott kiszakadt és piszkos volt, köpenye alja sártól sötétlett. Keskeny, csontos arcát megkarcolta egy ág, és összekente magát valamivel az orra mellett. Ettől függetlenül olyan esetlen, kedves és naiv volt, hogy a katonák teljesen a hatása alá kerültek.

- És neked mi a neved? – fordult a következő férfihoz. – Feleséged is van? Gyereked is? Jaj, de irigyellek! Imádom a gyerekeket! – lelkesedett. – Au, ez a fránya gödör! Beléd karolhatok? Jaj, de édes vagy!

A kapitány a fogát csikorgatta, amikor egyik embere felajánlotta, hogy a karjában viszi a férfit.

- Elég! A maga lábán jön!

- De, kapitány, akkor soha nem érünk oda! – nyögte az egyik embere.

- Azt mondtam…!

- Jaj, ne! Elég! Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek! – Septimel ajka remegett. – Igazán felesleges. Megyek a saját lábamon, és ígérem, igyekezni fogok! – Tényleg betartotta ígéretét, de Dam figyelmét nem kerülte el a minden lépésnél megránduló arc. Magában káromkodott, és egy lépéssel a férfi mellett termett. Úgy kapta a karjaiba, mintha tollpihe lett volna.

- Nem érünk rá! – közölte, amikor Septimel hálálkodni kezdett.

- Igen, persze! – A sugárzó mosolytól még az ő kérges szíve is megenyhült. Ki ez a fura figura?

- Honnan jöttél?

- Mondtam már.

- Úgy értettem, honnan keltél útra?

- Jah, értem. Lássuk csak! – Septimel elengedte egyik karjával Dam nyakát, és a mutatóujját az alsó ajkához szorította, ahogy gondolkodott. – Már nagyon régen volt – magyarázta tétován.

- Hány éves vagy?

- Fogalmam sincs. Egy idő után abbahagytam a számolást. Felesleges. Csak felbosszant, hogy egyre öregebb leszek, és ráncosabb… - Megrázkódott, majd felnevetett. – Most biztos nagyon butának néztek.

A katonák egyöntetűen a fejüket rázták. Ők aztán semmi ilyesmire nem gondoltak. A férfi gyermeki bája lenyűgözte őket.

- Nagyon idősnek tűnök? – ijedt meg Septimel.

- Dehogy. Idősebb gyermeknek látszol.

- Komolyan? – Septimel felkacagott, és Dam vállára hajtotta a fejét. – Akkor jó – sóhajtotta elégedetten. Ezüstszínű pillái különösen ragyogóvá tették a tekintetét, és ahogy végigpillantott az őt körülvevő férfiakon, azok bármit megtették volna érte.

- Angyal – mormolta az egyik.

- Tündér – találgatott a másik.

- Boszorkány – vélte egy harmadik.

Dam is a vonzódásával küzdött. Nagyon régen nem érzett ilyen melegséget, mint most Septimel mellett. A férfi mosolya valahogy kihozta belőle és az embereiből a kedvességet, a segítőkészséget, a barátságosságot – vagyis mindent, ami ebben a birodalomban mélyen megvetett volt. Szegény volt a nép, belefásultak a reménytelenségbe és az igazságtalanságokba, amelyekkel nap, mint nap szembesültek. Gyanakvás ülte meg a levegőt, senki nem mosolygott senkire, s nem voltak mulatságok, a vidámság már rég nem itt tanyázott.

- Jobb, ha figyelmeztetlek – mondta halkan.

Septimel úgy tett, mintha elbóbiskolna, és csak szeme rebbenése mutatta, hogy figyel a férfira.

- A viselkedésed könnyen halálba taszíthat. Mopus király megveti a kedvességet, a mosolyt és a vidámságot. A parancsnokunk a végsőkig hű hozzá, hát, jól vigyázz! Ne higgy álszent szavainak! S mindig figyelj a hátad mögé!

Septimel a bőrére lehelte a választ.

- Lehet, hogy a királyotok megveti az érzelmeket, és megpróbálja kiírtani a szívetekből, de kudarcra van ítélve, amíg olyan emberek alkotják a népét, mint te, kapitány… - Septimel felpillantott rá, és most nem mosolygott. A szeme hideg volt, és kemény, akár az acél. Egy villanás volt a pillanat – de Dam lelkébe örökre beleégett az a tekintet, aztán már újra huncutul mosolygott. – És mondd, Dam, neked is van családod? Asszonyod és gyerekeid?

- Igen. Két fiam van.

- És lányod egy se?

A férfi a fejét ingatta.

- Nálunk jobb férfinak születni – szólt oda az egyik katona keserűen.

Septimel nem hagyta annyiban a dolgot.

- Butaság! Akkor ki miatt aggódtok majd, és ki után rohangásztok, nehogy elcsavarják a fejüket? Ki fog nektek unokákat szülni? Egy lány tök cuki! – rázta meg a haját. – Lehet szép ruhákban járatni, fésülni a haját, babusgatni, főzésre és varrásra tanítani, pletykálni vele a fiúkról – csillogott a szeme.

Mindannyian megtorpantak.

- Most mi a baj? Talán nincs igazam? – Kihívóan szembenézett velük. – S gondoljatok a kísérletezésre minden éjszaka, míg megfogan… - halkult el csábítóan a hangja.

Többen álmodozva felsóhajtottak.

- Rosa már két hete nem áll velem szóba – dörmögte az egyikük.

- Miért?

- Féltékeny. Valaki azt mondta neki, hogy megcsaltam a fogadós feleségével.

Septimel pletykára éhesen hajolt előre.

- És tényleg igaz?

- Dehogy. Sajnos. A fogadós asszonya ilyen – mutatta a kezével a gömbölydedségét – és készséges. Az én Rosám vékony piszkafa. Makacs, mint az öszvér, ha az éjszakákról van szó.

Septimel kuncogott.

- Amikor elvetted, akkor is ilyen volt?

- Oh, dehogy. – A katona legyintett, és álmodozva a levegőbe bámult.

- Csábítsd el!

Megint mindenki megtorpant. Úgy állták körbe őket Dammel, mintha igét hirdetett volna.

- Hogyan?

- Vigyél neki virágot, és legyél vele kedves. Fogd vissza magad, és hagyd békén az ágyban. Csak bújj hozzá!

- Miről beszélsz?! Micsoda egy felfogás! Egy nő arra való, hogy…

- Ki ne mondd! – Septimel rákiáltott. – A nők arra valók, hogy otthont teremtsenek nekünk, férfiaknak. Gyermeket szülnek nekünk, akik tovább vihetik a nevünket. Szeretnek minket, s amíg mi megbecsüljük őket, ők a leghűségesebb társaink. Ha arra volna szükség, asszonyaitok nem halnának meg értetek?

A férfiak összenéztek, majd kis csend után bizonytalanul helyeseltek. Septimel kinyújtotta a kezét, és megérintette a katona arcát.

- A te Rosád nagyszerű asszony, nem egy csélcsap fehérnép. Becsüld meg, ahogy illik, s te leszel az egyik legboldogabb férfi itt a környéken. Légy vele kedves az ágyban, s azon kívül is. Tegyél kedvére, s ne feledd el, hogy a házasság nem egy emberen múlik, hanem mindig kettőn. – Rákacsintott. – Szerinted nem hálálná meg a kedveskedést? – súgta bizalmasan.

A katona arca pipacspiros lett, mire felkacagott.

- Tegyél le, kapitány! Azt hiszem, már nem is fáj annyira a lábam.

Két perc múlva már rohant vadvirágokat szedni. Úgy tűnt, hogy lábfájása ugyanolyan nyomtalanul eltűnt, ahogy érkezett.

- Mennünk kell! – állt meg mellette Dam.

Septimel a virágok között térdelt, és felmosolygott rá.

- Csak még egy kis csokrot hadd csináljak! – kérte. – Mindegyikőtöknek van egy – mutatta őket. Ebben a pillanatban inkább ártatlan gyermek volt, mint rejtélyes idegen. Haja kócossága és piszkos arca kópés vidámságot sejtettek.

- Siess! Nemsokára elérjük a lovainkat, és akkor már gyorsabban tudunk haladni.

Septimel imádta a lovaglást is. Dam elé ült, és karját kitárva kacagott, ahogy végigvágtattak egy hatalmas mezőn. Nevetése mosolyt csalt a katonák arcára, akik gondosan elrejtették a virágokat, nehogy bárki is meglássa őket. A sziklaszirten álló várhoz érve, Septimel elszomorodott.

- El kell válnunk egymástól, igaz? – nézett a válla felett Damre.

- Igen. Sajnálom. Vigyázz magadra, és ne felejtsd, amit mondtam!

- Egyetlen szavad sem fogom elfelejteni – ígérte komolyan, majd felsikkantott. – De cuki a zászlótok!

Dam és az emberei egyszerre nyögtek fel.

- Lehet, már nem is bánom annyira, hogy a parancsnok gondjaira bízhatlak – mormogta Dam, ahogy lesegítette a lóról.

Septimel huncutul mosolygott. Vállára kapta visszakapott zsákját, és ide-oda nézelődve követte Damet.

- Elég komor ez a hely – közölte ajakbiggyesztve. – Pár virág, némi derűs szín azonnal feldobná.

- Ezt inkább ne mondd a parancsnoknak!

- Hallgatni fogok! – Septimel csillogó szemmel forgatta a fejét, amikor beléptek a férfihoz. A kövérkés, apró szemekkel megvert parancsnok nem nyerte el a tetszését, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Dam meghajolt, és távozott. Septimel pedig már mondta is a magáét.

- Annyira örülök, hogy végre emberek között lehetek! Az emberei megmentettek. Azt sem tudom, hogyan köszönjem meg. Szörnyű dolog történt velem! – rogyott le a székre, pedig a parancsnok még meg sem szólalt, és ülőhellyel sem kínálta. – Az az ember egész egyszerűen félrevezetett. Majdnem megölt! Két napig kóboroltam abban az ijesztő erdőben… Álmomban ne jöjjön elő! – legyezgette magát a kezével.

- A kapitány azt mondta, eltévedtél. – A férfinak ellenszenvesen magas hangja volt, és egyáltalán nem illett a megjelenéséhez.

- Félrevezettek – javította ki Septimel öntudatosan. – Azt sem mondta meg, hogy a birodalomba csak engedéllyel lehet belépni. Bocsáss meg, nekem erről fogalmam sem volt. Mi lesz most velem? – Ijedten, reménykedve pillantott a parancsnokra, akinek tetszett, hogy hatalma milyen hatással van az idegenre. Pöffeszkedve helyet foglalt.

- Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha őfelsége dönt a sorsodról.

- Oh, ekkora megtiszteltetést meg sem érdemlek! – Septimel olyan hálásan nézett a férfira, hogy az teljesen elbűvölve mérte végig.

- A kapitány azt mondta, Septimelnek hívnak.

- Igen, parancsnok.

- Holnap elindul egy rabokat szállító csapat a fővárosba. Velük mész. Addig viszont örülnék, ha velem vacsoráznál. Természetesen a rendelkezésedre bocsátok egy szobát.

- Igazán hálás vagyok! – Septimel tágra nyílt szemében nem volt más, csak mélységes bűvölet. Mire a szobájába kísérték, már forró víz várta, és új ruhák. Utóbbiak láttán megrándult az arca. – Mit gondol rólam az a hájas pojáca?! – emelte a magasba a szinte átlátszó inget.

Aprócska, komor asszonyság érkezett, hogy segítsen neki a fürdésben, de elküldte. Egyedül akart lenni. Fáradt volt, nem volt kedve mosolyogni, kedvesnek lenni. A kádba ülve elégedetten felsóhajtott. Gondosan lemosta magáról az út porát, alámerült a vízbe, hogy haját is jó alaposan megmoshassa. Zsákjából krémet vett elő, amivel végigkente még nedves bőrét.

Addig kefélte a haját, míg meg nem száradt. Ruháit is átmosta, majd a kandalló fölé tette őket száradni. Gondosan felöltözött, és az ágyra heveredett. Pihentetni akarta a szemét, míg érte nem küldet a parancsnok, de elnyomta az álom. Vörös szempárról álmodott, és hideg, nyirkos sziklabörtönről. Rémülten zihálva felült, és a parancsnokra meredt, aki az ágya mellől bámulta.

- Rosszat álmodtál?

- Igen, azt hiszem… - Septimel kiszáradt ajkakkal túrt a hajába. – Bocsáss meg, de úgy látszik túl fáradt voltam…

- Semmi baj. Ehetünk akár itt is.

- Erre igazán semmi szükség…

Septimel figyelmét nem kerülte el a parancsnok rá vetett pillantása. Nem akart vele kettesben maradni, de már késő volt. Az ablaknál felállított asztalnál ettek. A parancsnok a király nagyszerűségét hangsúlyozta, és Septimel áhítattal itta minden szavát. Csak ő tudta, mekkora erőfeszítésébe kerül mindez. Amikor a kandalló elé ültek, a parancsnok mókás arccal bámulta a kimosott ruhákat.

- Igazán szólhattál volna, és a szolgák rendbe tették volna őket.

- Már régen elfelejtettem, milyen, amikor kiszolgálnak.

- Ha őfelsége kedvezően dönt az ügyedben, esetleg visszatérhetnél ide. Örömmel látlak.

- Oh, olyan kedves vagy! – Septimel még akkor is mosolygott, amikor a parancsnok a combjára tette a kezét. – Jaj, ez a bor egészen elálmosított… - sóhajtotta.

A parancsnok elégedetten hajolt fölébe, amikor félig lecsukódott a szeme. Mielőtt az ajkához érhetett volna a szája, Septimel felnézett. Egyenesen a szemébe. Most nem mosolygott. A szeme mély ezüst volt, és örvénylett.

- Drága parancsnok… - lehelte, aztán elégedetten nézte, ahogy a férfi kába mosollyal a szőnyegre csúszik. Ivott még egy kortyot a borból, aztán kedvetlenül felsóhajtott. – Hogy a fenébe fogom az ágyhoz vonszolni?

Másnap reggel a parancsnok kicsit sem hasonlított régi önmagához. Mosolygott, és úgy nézett Septimelre, mintha isten lett volna. Nem a foglyokat kísérő csapattal küldte, hanem külön hintót és kíséretet bocsátott a rendelkezésére, és fehér kendővel integetett utána. Septimel elégedetten dőlt hátra az ülésen, és jókedvűen felnevetett.

Dam és emberei utána lovagoltak. Ajándékot hoztak neki, amiket a feleségeik küldtek.

- Mit mondtatok nekik? – értetlenkedett Septimel.

- Mindent elmeséltünk nekik, amit mondtál – válaszolta Dam, és mackós öleléssel búcsúzott a férfitól. – Sok szerencsét!

- Nektek is! – Septimel majd kiesett a hintóból, úgy integetett utánuk.

Ahogy egyre beljebb haladtak, már nem mosolygott. Kedvetlenül bámulta az összedőlni látszó kis házakat, a fásult férfiakat, a félelemtől összerezzenő asszonyokat és gyerekeket. Nem látott mosolyt, nem hallott nevetést. Amikor elnyomta az álom, egy könnycsepp gördült le az arcán. A vörös szemű démon már várta. Csuklya takarta félig az arcát. Halkan suttogott neki, felé nyújtotta karmos kezét, a másikban egy koponyát tartott. Beszélt hozzá. Segítségért kiáltott, nem csak a saját, hanem a nép nevében is. Ő volt a birodalom minden szenvedőjének hangja. Septimel fájdalmas sikollyal ébredt fel a hintó padlójára csúszva. Az arcára szorította a kezét, és összegörnyedt.

- Ki vagy? Mit akarsz tőlem?

Nem kapott választ, de akárhányszor elaludt, a démon már várta. Fájdalomról és rettegésről beszélt neki. Reménytelenségről és szenvedésről. S a reményről, amelyet Septimel jelentett. Septimel a lelkébe tekintve látta, hogy a lény nem gonosz. Kétségbeesett, szenved, de szeretetre éhes, és még nem vesztette el a hitét. Hát, azt tette, amit kellett: rámosolygott, és mit sem törődve a karmokkal, összefonta ujjait a lényével. Melegséget adott, szeretetet, mindent, ami a szívében volt. Önzetlenül adta, nem kért érte semmit, és a lény mohón kapott utána. S akkor végre… Septimel meglátta a vörös szempár mélyén rejtőző borostyánsárga tekintetet, s az arcon a gunyorosság helyett az első tétova, bizonytalan mosolyt.

 

A főváros ugyanolyan komor volt, mint a határszéli vár, így Septimelnek nehezére esett mosolyt csalnia az arcára. Viszont elég optimista volt ahhoz, hogy mire beértek a palotába, már lelkesedjen a gyönyörű szobrokért és festményekért.

- Meseszép a palota. Őfelsége olyan szerencsés! – mondta az őt kísérő szolgának.

- Igenis.

Septimel vállat vont, és megtorpant egy képnél.

- Ezen a festményen ki van?

- Őfelsége bátyja és felesége, valamint elsőszülöttjük. 

- Oh, nagyon szép család. Olyan aranyos a herceg. Mondtam már, mennyire szeretem a gyerekeket? Amúgy ők most hol vannak?

- Meghaltak.

- Oh, jaj! Én igazán nem akartam! – Septimel zavartan mentegetőzött, de a szolgának a szeme sem rebbent.

- Őfelsége ezt az egy festményt hagyta meg, ami őket ábrázolta, mert fájdalmasan érinti az emlékezés.

- Ez teljesen természetes. Meg sem fogom említeni őket.

A király olyan hosszú ideig váratta, hogy már azt hitte, el is felejtkezett róla. Amikor beengedték a trónterembe, nem kerülte el a figyelmét a számos őr.

- Őfelsége! – Meghajolt, és addig maradt összegörnyedve, míg a király meg nem szólalt.

- Septimel a neved?

- Igen, felség.

- A parancsnok azt írja, hogy eltévedtél, így kerültél át a határon.

- Figyelmetlen voltam, felség. Szörnyen restellem. – Szemlesütve válaszolt a kérdésekre.

- Nézz rám! A parancsnok egekig méltatta a szépségedet és gyönyörű szemedet. Más tulajdonságaidról nem is beszélve…

Septimel elpirult.

- Zavarba hozol, felség. – Az a tökkelütött parancsnok! Mi a fenét írt a királynak?

A király felállt, és lesétált hozzá. Nem félt egy nőies szépségű fiatal férfitól, akiről úgy tetszett, hogy a kedvére tehet.

- Nézz rám!

Septimel felnézett rá. Találkozott a pillantásuk. S ahogy belenézett abba a hideg szempárba, meglátta a király minden bűnét, ami a lelkét terhelte. Hallotta a lény sikolyát, Dam óvatos szavait. Látta a szenvedést és a gyanakvást a nép arcán.

- Felség… - Elmosolyodott.

Mopus jóképű férfi volt. Magas, izmos. Erőteljes vonásai egy kíméletlen király arcát mutatták. Egy kéjsóvár kínzóét. Egy gyilkosét.

- Igaza volt a parancsnoknak… - mormolta Mopus elégedetten. Megérintette Septimel arcát, majd az ajkára csúszott az ujja. Septimel finoman megnyalta. Szemében kihívás fénylett. – De mondd csak, miért kellene nekem a kövér parancsnok levetett szajhája?

- És szerinted nekem miért kellene egy kövér parancsnok, felség? – hajolt előre, és szinte dorombolt, ahogy a király ujjai a hajába túrtak.

- Mire akarsz kilyukadni? A parancsnok talán hazudik?

- Csupán… félreértés történt. Őt elnyomta a buzgóság, miközben iszogattunk. Ágyamba fektettem, és reggel nem volt szívem… összetörni a reményeit. Meghagyom neked e kiváltságot, felség…

- Honnan tudjam, hogy nem bérenc vagy, aki meg akar ölni?

- Nézz rám, felség! Gyenge vagyok hozzád képest. Hogyan is tudnálak legyőzni?

- Vetkőzz!

Septimel körbepillantott.

- Mindenki előtt, felség?

- Van valami kifogásod ellene?

- Csak a te kedvedért, felség – lehelte.

Minden mozdulata maga volt a csábítás. Az inget lassan lecsúsztatta a vállairól, s az kék tóként ömlött szét a lábai körül. Ahogy felnézett a királyra, ajkán csábító mosoly játszott. Nadrágja is a kövön végezte. S amikor felemelkedett mezítelenül, önkéntelen sóhajt hallatott a jelenlevők többsége. Tökéletes volt. Minden porcikája, minden mozdulata.

- Kifelé! – Mopus egyetlen szavára megtört a varázs, és mindenki fejvesztve indult az ajtó felé. – Tetszel nekem.

- Ezt örömmel hallom, felség. – Megborzongott, ahogy Mopus megérintette a mellbimbóját. Hagyta, hogy a férfi térdre lökje, és a kedvére tett. Kígyózó mozgással kúszott fölébe, amikor Mopus elterült egy vastag szőrmén. Suttogott neki, csábította. Az őrületbe kergette. Bűvkörébe vonta. Az ajkával simított végig a száján, s közben kereste a lényt. Feléje kiáltott, s a démon válaszolt neki. S amikor magába fogadta a férfit, elégedetten nyögött fel.

- Jó vagy – nyögte Mopus és megragadta a csípőjét, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje.

Felnevetett.

- Még nem tudod, mennyire… - nézett a szemébe, és hagyta, hogy a lény minden gyűlölete ott sötétedjen az ezüstcsillogásban.

- Mi a fene?! – Mopus megdermedt, de Septimel nem hagyta, hogy uralkodjon felette.

- Gyenge vagy…

- Ki vagy? – Mopus küzdött, hogy elszakadjon a férfitól, de olyan volt, mintha vastag láncok kötötték volna össze kettejüket.

- Én vagyok a bosszú. Eljöttem igazságot tenni annak a fiúnak a nevében, aki börtönöd legmélyén raboskodik, és szörnyet csináltál belőle.

- Nem tudom, miről beszélsz!

- Tudod! A lelkedbe látok, és az fekete a számtalan bűntől, amit elkövettél. Itt az ideje, hogy megfizesd az árát minden gonoszságodnak!

- Engedj el! Te csak egy kis szajha vagy!

Septimel nevetett.

- Bolond! Ne tévesszen meg a látszat, amit keltek! Én vagyok Septimel, a világ leghatalmasabb mágusa! – Továbbra is a férfi két csuklóját szorította, és az arca fölé hajolt. A pillantása nem engedte az övét. Mopus levegő után kapkodott. Kiáltani akart, de nem volt hangja. Csak az örvénylést látta, s benne a gyűlöletet. Küzdött, hogy kiszabaduljon, de a teste mintha tréfát űzött volna belőle. Az agya tudta, hogy haldoklik, de a teste élvezte gyilkosának minden mozdulatát. Lassú, gyötrelmes halál volt, és Septimel végig mosolygott közben. Aztán egyszer csak vége volt.

Septimel halkan zihálva felállt. Mopus ingével letörölgette magát, majd felöltözött. A király palástjába burkolózva leemelte a koronát a férfi fejéről, és felvette a kardját. Az ajtó feltárult előtte, és döbbent csend fogadta. Az őrök a kardjukhoz kaptak, de elég volt rájuk vetnie halványzöld pillantását, és megdermedtek.

- Királyotok meghalt. Minő szörnyű tragédia. Vigaszul szolgál talán, hogy végig élvezte… - Kacagása visszhangot vetett a folyosón. Lassan mindenki elhúzódott az útjából. Ebben a pillanatban nem látszott sem naiv gyermeknek, sem az élvezetben örömét lelő csábítónak. Csak elégedettnek, őrültnek és hatalmasnak. Csizmája erősen ütődött a márványhoz, ahogy elindult a börtön felé. A királyi palást hosszan suhogott mögötte. A korona aranya messzire szórta a fényét. A kardot derekára kötve, úgy viselte, mintha mindig is az övé lett volna. Aki csak az útjába került, rémülten megdermedt, és moccanni sem mert, amíg el nem haladt mellette.

A börtönőrök rátámadtak. Mágia vihara csapott le rájuk, és zúzta össze fegyvereiket. Septimel sértetlenül hatolt egyre mélyebbre, dühe egyre nagyobb lett. Az itt raboskodók úgy bámulták, mintha egy angyal tévedt volna közéjük. A cellák ajtajai kitárultak.

- Menjetek, de aki ezek után nem él tiszta életet, elmegyek érte, és akkor azt fogja kívánni, bárcsak inkább itt maradt volna e sötét és kietlen helyen.

Egyre lejjebb ment. A mágiával lezárt ajtó láttán csupán bosszúsan morrant egyet. Apró szilánkokra törte. Belépett, majd követte a lefelé vezető lépcsőfokokat. Várakozással telt meg a levegő, ahogy belépett a kis barlangba, aminek egyik részét rácsokkal és mágiával választották el a többitől. Töppedt öregember hevert a földön. Feltépett torka és kitépett szíve láttán szeme sem rebbent. Átlépte. A cella nyitott ajtaja felé tartott. A vörös szemek rámeredtek.

- Eljöttél. – Nehezen formálta a szavakat, mint aki keveset beszélt, vagy éppen túl sokat sikoltozott. Valamivel alacsonyabb fiú volt, mint Septimel. Izmos, karcsú. Nem lehetett több tizennyolcnál. Haját rövidre vágták, a szeme vörösen izzott, ujjai helyén éles karmok csillogtak. Démon volt, aki nem ismerte a kegyelmet, csak a reménytelenséget.

Septimel belépett a cellába, és rámosolyogott. Amikor a karmos kéz feléje nyúlt, összefonta vele az ujjait, és gyengéden magához húzta. Átkarolta, ügyet sem vetett a megdermedő testre. Melegséget adott neki, gyengédséget, amiben oly rég volt utoljára része. Simogatta a haját, cirógatta, míg az izmok lassan ellazultak, és a karmok visszahúzódtak.

- Gyere! – húzta ki onnan, majd a fiú vállára kanyarította a palástot, a derekára csatolta a kardot, s végül a fejére illesztette a koronát. Lassan letérdelt, és felnevetett rá. – Felség.

- Köszönöm.

Septimel felemelkedett, és megérintette a fiú arcát. Látta a szemében az érzések viharát. Az arcához érintette az arcát.

- Semmi baj. Itt vagyok.

Amikor a fiú üvölteni kezdett, ott volt, és átkarolta. Nem törődött a hátát szabdaló karmokkal, csak ölelte, és vele együtt sírt. Ott kuporogtak a hideg kövön, a fiúból szaggatottan törtek fel az emlékek.

- Megölte a szüleimet! A tulajdon nagybátyám! Azt hittem, szeret! Ide vetett, ebbe a börtönbe! Szörnyeteget csinált belőlem! Egy démont! – Karmos kezét nyújtotta a férfi felé. – Nézz rám! Ugyanolyan démon lettem, mint amilyen sötét a lelkem, amelyet ő változtatott azzá…

- Nem! – Septimel megragadta a vállát, és gyengéden megrázta. – Mindenki az, akinek érzi magát. Te nem vagy szörny, sem démon! Soha nem is voltál! Minden fájdalom ellenére képes voltál hű maradni önmagadhoz és a szüleidhez. Mopus soha nem tudta elvenni tőled azt, amit a legjobban akart: a reménybe vetett hitedet. Erősebb vagy, mint ő valaha is volt. Ő a szörnyeteg, nem te. Érted?

A fiú bólintott. Septimel pedig olyan erővel ölelte, hogy mindketten alig kaptak levegőt.

- Minden éjszaka démonokkal küzdök a lelkem legmélyén. Hogyan lehetnék jó ember? – suttogta a fiú kétségbeesetten.

- Győzd le a démonokat egy dologgal, amit szeretetnek hívnak...

- Nem is vagyok ember. Hogyan fognak így elfogadni?

- Nem elfogadni, hanem szeretni fognak. S a szeretet hegyeket képes mozgatni…

- Képes leszek… jó uralkodó lenni?

- Tiszta a szíved, bölcs vagy és tudod, milyen egy rossz király. Soha nem fogod átlépni a határt.

- Honnan tudod ilyen biztosan? – A fiú felnézett rá.

Septimel két tenyere közé fogta az arcát.

- A lelkedbe láttam, felség, s ott csak jóságot találtam.

- Megölettem veled Mopust.

- Én öltem meg. A saját, szabad akaratomból. – Septimel lenézett hegekkel borított kezére. Most egyáltalán nem volt olyan tökéletes a teste, mint amilyennek Mopus előtt mutatta magát nem is olyan régen. – Ehhez a kézhez már sok vér tapad. Gonoszak és jók vére is. Nekem eggyel több már nem számít, de neked igen. – Az öregember holttestét bámulta. – Büszke vagy rá?

- Nem.

- Megtennéd újra?

- Igen.

- Élvezetből?

- Nem. Szükségből.

- Gyűlölted?

- Mindennél jobban.

- S mégis biztos vagy benne, hogy nem élvezted?

- A lény… élvezte, de én nem. Nem vagyok rá büszke, de szabad akartam lenni. Megérted?

- Jobban, mint gondolnád. – Septimel felállt, és magával húzta a fiút is. Egymást támogatva lépdeltek fel a kanyargós, csúszós lépcsőn. – Mire gondoltál, amikor először megláttál?

- Hogy milyen gyönyörű vagy. Szabadság, nevetés és napfény illata áradt belőled. A mágiád értem pusztított. Megmentettél.  

- Csak a halál szaga áradt belőlem… - jegyezte meg Septimel kesernyésen.

Szótlanul mentek egyre feljebb. Áthaladtak a börtönön, a fiú érdeklődve nézett körbe. Amikor felértek, a napfény egy hosszú pillanatra elvakította őket. Egymás kezét fogva néztek a kék égre, aztán Septimel felnevetett. A fiú felé fordult, és letérdelt elé. Megcsókolta a kezét, és úgy üdvözölte.

- Isten hozott a birodalmadban, őfelsége Reen!

A fiú döbbenten bámulta a levegőben áradó virágszirmokat, melyek illatukkal körbeölelték. Felnyúlt egyért, és Septimel a karjaiba emelte, hogy elérje. Reent lepte meg a legjobban, amikor rádöbbent, hogy nevet. Karját a magasba lökte, és diadalüvöltést hallatott.

Győzött.

Szabad.

Még hosszú út vár rá, de az az út nem kínnal és rettegéssel van kikövezve.

Hanem virágszirmokkal.

 

Septimel Reent figyelte, aki a gyerekekkel kergetőzött a palota udvarán. Az elmúlt esztendőkben a fiúból férfi lett. Olyan uralkodó, akire Septimel büszke lehetett. Olyan ember, aki jobbá tette ezrek életét. Olyan férfi, aki legyőzte lelkének démonait azzal a mérhetetlen szeretettel, amivel Septimel és a népe elhalmozta. Septimel megtanította mindenre, amire szüksége volt. Fáradságos munka volt, de kifizetődött. Yagos királyságába végre visszaköltözött a szeretet, a vidámság és az önzetlenség. Dam lett a határszéli vár parancsnoka, emberei pedig hűségesen szolgáltak a királynak, akit Septimel segített trónra emelni.

- Septimel, gyere te is! – Reen játékossága mosolyt csalt az arcára. Elindult feléje, de látta, ahogy Reen figyelme elterelődik egy lányra. Így volt helyes, de akkor is fájdalmasan érintette. Szerette a fiút, de ő nem szerepelt Reen jövőjében. Néha elképzelte, ahogy csókolja, szereti, de aztán annál kegyetlenebb lett a valóság.

Aznap éjszaka beosont a fiúhoz, és megsimogatta a haját, búcsúcsókot lehelt az ajkára.

- Elmész? – Reen hangja az ajtónál érte utol.

- Megyek aludni. Már ideje lesz.

- Hazudsz! Mostanában olyan furcsa vagy. Elmész, igaz?

Septimel az ajtónak döntötte a hátát. A sok együtt töltött idő alatt úgy megismerték egymást, ahogy talán a házastársak sem. És mégis annyi ki nem mondott titok feszült közöttük.

- Felnőttél. Itt már nincs semmi dolgom.

- Irina miatt?

- Az a dolgok rendje, hogy szerelmes legyél, megházasodj, és gyermeket nemz. Így helyes. Innentől boldogulni fogsz magad is.

- És ha nem? – A bizonytalan hang arra sarkallta Septimelt, hogy visszamenjen az ágyhoz.

- Reen…

A fiú kinyúlt, és magára rántotta. Annyira meglepődött, hogy védekezni is elfelejtett.

- Mit csinálsz? – döbbent meg, amikor Reen maga alá temette, és fölébe hajolt.

- Mit szeretnél, mit tegyek?

- Reen…

- Már rég nem vagyok gyermek! Tudom, hogy a férfiakat szereted. Elfelejted, hogy éreztem és láttam, amikor megölted a bácsikámat?

- Irina…

- Nem Irina akar elhagyni! – Reen a homlokához döntötte a homlokát. – Csak egyetlen éjszakát kérek. Emléket. Életre szólót. Könyörgöm. Tudom, hogy megmentettél, és nekem adtad a világot, de engedd… hogy most én adjak neked valamit.

- Nem várok érte viszonzást. Nem azért tettem.

- Tudom. – Reen ajka olyan közel volt az övéhez, hogy Septimel testében sajgó vágy támadt utána. – Magam miatt akarom. Nem szerethetlek úgy, ahogy megérdemled, de szerethetlek, ahogy szeretnéd. Engedd meg! Kérlek!

- Reen…

- Septimel… - Reen bizonytalanul csókolta. A férfi tudta, hogy még soha nem csókolózott, senkivel nem szeretkezett. Azt akarja, hogy ő legyen neki az első, és… ő az akart lenni!

Picit oldalra döntötte a fejét, a megfelelő szögbe, hogy elmélyíthesse a csókot. Türelmes volt, míg Reen ráérzett a vágy ízére. Aztán hagyta magát sodródni az árral. Reen levetkőztette, végigcsókolta, elégedetten hallgatta a sóhajait. Cserébe viszonzott minden érintést, és élvezte a hatalmat a királya felett. Ez volt az utolsó tanítás. Megtanította szeretni, s beleadta a szívét-lelkét.

Izzadságtól fénylő testük egymáson csúszkált, ahogy ide-oda hengeredtek az ágyon. Reen készségesen hagyta, hogy Septimel birtokba vegye a testét. A hajába fonta az ujjait, újra és újra a férfi nevét mondta, ahogy Septimel egyre gyorsabban lökte magát a teste mélyére.

- Az enyém vagy! – Hogy melyikük mondta, nem számított. Csak az a forróság bennük, és a bizonyosság volt a fontos, hogy erre a rövid éjszakára összetartoznak. 

Reen zihálva simult hozzá. Felnyögött, ahogy életében először egy másik testbe mélyedt. Septimel forró volt és hívogató. Mintha neki teremtették volna. Mohón csókolta, leigázta, új, ismeretlen csúcsokra űzte. Septimel most annyira más volt, mint amilyennek megismerte. Ez egy olyan arca volt, amit csak a szeretője ismerhetett. A kielégíthetetlen éhséget a szemében, a rekedtes nyögést, amely akkor szakadt fel belőle, amikor elélvezett. S Reen nem tudott betelni vele. A hajnal viszont egyre közeledett.

- Soha nem meséltél arról, honnan jöttél – mondta Septimelnek, ahogy összebújva, kimerülten feküdtek.

- Annyi helyen jártam, hogy már nem is emlékszem mindegyikre – sóhajtotta a férfi. – Mágusnak születtem. Olyan birodalomban, ahol a varázslókra halál várt. Korán megtanultam, hogy a kevés beszéd az életet jelentheti.

- Van családod?

- A szüleim meghaltak. Volt egy bátyám, de őt is elveszítettem az idők folyamán. Most már egyedül vagyok.

- Soha nem vagy egyedül! – Reen hevesen tiltakozott. – Ide mindig visszatérhetsz!

- Köszönöm.

- Mindjárt felkel a nap – nézett ki Reen az ablakon.

- Igen.

Egymásra néztek. Kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, Septimel felkiáltott, ahogy Reen egyre mélyebbre temetkezett belé.

- Ne menj el!

- Muszáj!

- Nem!

- Reen! – Septimel felnézett, és egy vörös szempárt látott haragosan rámeredni. Karmok mélyedtek a húsába, de meg sem próbált kibontakozni az ölelésből. Átadta magát a férfinak, lelke egy kis darabját kínálta fel neki. Könnycseppek mosták el előtte az arcot, de a fájdalom helyét már átvette a kéj sodró áradata. S abban a tökéletes pillanatban, amikor eggyé váltak, meglátta Reen jövőjét. Neki nem volt mellette helye, s ez így volt rendjén, hiába szakadt meg mindkettejük szíve.

- Szeretlek! – suttogta Reen fülébe. – Mindig szeretni foglak!

- Soha ne felejts el!

- Hogyan is tehetném? Elalvás előtt csak gondolj rám erősen, és én ott leszek.

- Biztos?

- Igen. – Septimel tudta, hogy az idő és Irina szerelme gyógyír lesz majd Reen fájdalmára.

Reen egészen a palota kapujáig kísérte.

- Legalább vigyél el egy lovat! – kérte.

- Szeretek gyalogolni.

Hosszú pillanatig egymásra meredtek, mintha a másik vonásait örökre magukba akarták volna vésni, aztán Reen tétován egy nyakláncot nyújtott.

- Magam csináltam. Elfogadnád?

- Köszönöm. – Septimel a karmot forgatta az ujjai között, és Reen bekötözött kezére pillantott. – Ha mágusra van szükséged, küldd el hírnökeid a világ négy tája felé, s egyikük meg fog találni. Jövök, amilyen gyorsan csak tudok.

- Ha segítségre szorulsz, üzenj, és megyek.

- Háborúba szállnál értem?

- Te is megtetted értem – emlékeztette a férfi.  

Septimel elmosolyodott.

- Élveztem – vallotta be.

- Őrült vagy!

- Még csak most jöttél rá? – Septimel kihívóan felvonta a szemöldökét, aztán felnevetett, és nekiindult az utcáknak. Amikor visszanézett a palotára, annak legmagasabb bástyájáról egy vörös szemű lény bámult rá. Fájdalom járta át, de elégedettséget is érzett. Helyesen cselekedett.

 

Valahol Stagoso kicsinyke birodalmában, sok holdtöltével később Septimel lelkesen ugrált a köveken egy gyors sodrású patak szélén. Kacagását messzire vitte a szél. Széttárt karral, lehunyt szemmel Reenre gondolt, és csak forgott- forgott a csúszós kövön. Hangos csobbanással csúszott bele a vízbe, majd prüszkölve, köpködve emelkedett fel belőle. Morcosan mérte végig magát, és az égnek lökte a karját teljes reményvesztettséggel.

- Oh, de utálom ezt! Miért mindig velem történik ilyesmi?

Halk kuncogásra fordult a part felé. Magas, karcsú férfi mosolygott rá. Mellette hófehér ló legelészett. A kezét nyújtotta.

- Segíthetek? – Mélykék szemében derűs nevetés csillant.

- Ne merészelj kinevetni!

- Eszembe sem jutott! – biztosította az idegen, de az ajka árulkodóan megremegett, ahogy kisegítette Septimelt a partra. – Van valami ruhád, amit felvehetsz?

- Letettem a zsákom… arra… - bökött bizonytalanul a levegőbe a férfi.

- Értem. – A férfi még mindig komoly volt, de a szeme a visszafojtott nevetéstől szinte ragyogott. – Segíthetek megkeresni?

- Nagyon hálás vagyok. Tudod, kicsit eltévedtem. Azt hiszem. De lehet, hogy nem.

A férfi ajka megrándult.

- Ahogy gondolod.

- Még mindig ne merészelj nevetni!

- Biztosíthatlak…

A lovasok olyan hirtelen törtek rájuk, hogy mindketten döbbenten fordultak meg. A férfi viszont gyors volt. Kirántotta a kardját, és maga mögé húzta Septimelt.

- Maradj mögöttem!

- Téged akarnak?

- Ki mást? Talán téged?

- Kétlem. Ki vagy te?

- A nevem Vellas herceg. Stagoso királyának fia vagyok.

Septimel felsóhajtott.

- Miért mindig velem történik mindez?

A herceg egymaga nézett szembe féltucatnyi felfegyverzett lovassal, de a tartása egyenes volt, a tekintete sziklaszilárd. Septimel a lelkébe tekintett, és elmosolyodott. Ennek a férfinak élnie kellett. A herceg két férfival vívott, ügyesen tért ki előlük.

- Menekülj! – kiáltotta oda Septimelnek.

A mágus csak bőszen elmosolyodott. Hagyta, hogy a tekintete ezüstösen kavarogjon, és a mágia második bőrként simuljon rá.

- Pusztuljatok! – suttogta. Sötét mágiájának minden dühével sújtott le a lovasokra, és a két férfira is, akik a hercegre támadtak. Rongybabaként csapta őket a legközelebbi fa törzséhez, és utána elégedetten figyelte, ahogy elterülnek a füvön. – Te! – bökött az egyik rémült lovasra, akinek sikerült a nyeregben maradnia. – Mondd meg a vezetődnek, hogy Vellas herceg a védelmem alatt áll, és ha nem akar kínok között meghalni, tűnjön el a homályban. Menj!

A lovas elviharzott. Vellas feléje fordult.

- Ki vagy te?

- A nevem Septimel. Nincs véletlenül egy megüresedett mágusi poszt a palotádban? – igazgatta száradó tincseit ártatlan mosollyal, habár a mágiától még szinte szikrázott a haja.

Vellas lassan körbenézett, aztán vissza a vizes, kócos férfira, aki ebben a pillanatban inkább tűnt rosszcsont kölyöknek, mint udvari varázslónak. Ennek ellenére lassan elmosolyodott, majd kitört belőle az eddig visszafojtott nevetés.

- Septimel mágus, isten hozott Stagoso birodalmában! – hajolt meg előtte.

Septimel viszonozta a mosolyát, aztán megérintette a medált a nyakában. Egy pillanatra Reenre gondolt, aztán hagyta, hogy a szíve búcsút vegyen tőle. Ragyogó mosollyal fordult a herceg felé. 

- Segítesz megkeresni a zsákom? Kezdek fázni.

- Ne adjam oda a köpenyem? Vesd le a ruhád, és burkolózz bele, amíg megkeresem neked.

- Köszönöm.

A királyi testőrség tagjai végül úgy találtak rájuk, hogy Vellas a füvön heverészett, mellette egy ezüsthajú idegen virágból font koszorút, és csupán a herceg királykék palástját viselte. Körülöttük ott hevertek az eszméletlen támadók, nem messze tőlük pedig békésen legelésztek a lovak, a bokrokra pedig valaki ruhákat terített száradni.

- Végre! Itt a felmentősereg! – lelkesedett Septimel, és Vellas megbűvölten figyelte, ahogy pillanatok alatt az ujjai köré csavarja az emberei fejét, pedig róluk az a hír járta, hogy jeges víz folyik az ereikben vér helyett. Ám elég volt az új udvari mágus szemébe nézniük, és kezüket-lábukat törték volna a kedvéért.

Vellas herceg a férfit nézte, aki lábujjhegyen óvatoskodott az egyik ló felé, karcsú bokáit megbámulták a testőrök, akik el is felejtkeztek a herceg ottlétéről. Felkuncogott. Úgy érezte, hogy Stagoso igazán unalmas hely volt Septimel nélkül…

 

 

Vége