Korbács és olaj

A szerző megjegyzése:

1781-ben az amerikai függetlenségi háború zárásaként kiadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely szerint „minden ember egyenlőnek születik”. Ez azonban nem vonatkozott azon fekete rabszolgákra, akiket munkásoknak hurcoltak az Államokba. „A rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik és mint ilyen, valaki másnak a tulajdona.” (Rabszolgaság. Wikipedia. Lásd: Felhasznált irodalom)

Sokakat embertelen körülmények között dolgoztattak, és nem ismerték el alapvető emberi jogaikat. A rasszizmus nem csak a déli, de az északi területeken is jelen volt. A modern eszméket vallók egyetértettek abban, hogy ez a helyzet tarthatatlan, ám olyan megoldást, amely tényleg megoldás lett volna, nem találtak ki.

Jelen történet idejére már több, mint hárommillió rabszolga élt az államokban. A legtöbb földbirtokos csupán egy-két fekete munkással rendelkezett, ahol családtagként kezelték őket, és viszonylag jó körülmények között élhettek. A nagyobb ültetvényeken (rizs, dohány, gyapot) azonban hajnaltól estig dolgoztatták őket, és a felügyelők azt tettek velük, amit akartak. Az ún. házicselédek jobb helyzetben voltak, viszont ettől még ugyanúgy szolgáknak tekintették őket, mint a földeken dolgozó társaikat.

A Marland-ültetvény kitalált helyszín lent a déli államok egyikében. Nézzétek el nekem, ha valami hibát követtem el a történelmi hűséget illetően, valamint azt is, hogy néhány esetben nem részleteztem azokat a körülményeket, amelyek között ezeknek az embereknek élnie kellett. Akiket érdekel a téma, a történet végén lesz egy felhasznált irodalom, lehet szemezgetni, de számtalan könyv, film és weboldal foglalkozik vele.

Úgy sejtem, lesznek olyanok, akiket e hosszú bevezető eltántorítana ettől az írásomtól, ám őket arra kérem, adjanak Williamnek, de főleg Robertnek egy esélyt, és gondoljanak arra, hogy szerencsések. Nem rabszolgának születtek.    

 

 

1.

 

1857 nyár eleje, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

 

Az elegáns urat két fegyveres lovas kísérte, ahogy belovagolt a Marland-birtok kapuján. Hosszú utat kellett megtenniük a házig, gyapotültetvényen keresztül vezetett az útjuk. A méteres bokrok között emberek dolgoztak. Nők és férfiak kapáltak a földeken, és ellenőrizték, nincsenek-e a növényen bogarak. Ha minden rendben megy, nemsokára megkezdődhet a szüret, amely egészen a fagyokig tart majd. A munkások kalapjukat, kendőjüket lengették, az úr visszaintett. Egyelőre a fák eltakarták előle az udvarházat, amelyet hatalmas, magasba törő fák vettek körbe.

A Marland-házat James Marland építtette, amihez aztán a fia, William még két szárnyat toldatott évekkel később. A hófehér, egyemeletes épületet fák árnyékolták. Az emeleti terasz körbefutott anno az egész épületen, de a későbbi átépítések során csak az első fronton és hátul maradt meg. A hátsó rész egy tóra nézett, a kertben pedig rózsák és vörös virágok nyíltak. Az ablakok magasak voltak, üvegükben visszaverődött a napfény. Néhány nyitva volt, a hófehér függönyök lengedeztek a könnyű szellőben.

A kis csapat némán lovagolt a házig. A férfi könnyedén a földön termett, kísérői elváltak tőle még mielőtt leszállt volna. Komor, durva arcú férfiak voltak, nem volt kenyerük a beszéd, de az úr nem is azért alkalmazta őket.

- Isten hozta itthon, Mr. Marland! – A kis lovászfiú vigyorogva rohant elébe, és elvette a kantárszárat a férfitól.

- Köszönöm, Drew! Van valami újság idehaza?

- Belle csikója megszületett, és mindketten jól vannak.

A férfi felnevetett, és megsimogatta a fiú haját.

- Ez nagyszerű hír. Délután megnézem őket, rendben?

A fiú arca felragyogott, majd elvezette a lovat.

- Uram!

A férfi megfordult. Nagydarab, szemölcsös arcú férfi állt mögötte, a kalapját gyűrte a kezében. John Hooker már vagy négy esztendeje volt a birtok intézője, és eddig a férfinak nem volt oka panaszra.

- Mi történt? – kérdezte, mert Hooker arcára az aggodalom vésett ráncokat.

- Minden rendben van, uram. Sally megszült a hétvégén.

William James Marland, a birtok tulajdonosa elmosolyodott, s a mosolya még akkor is őszinte volt, ha Sally csupán az egyik munkása volt.

- Kisfiú, kislány?

- Fiú, uram. A keresztségben a James nevet kapta, ön után, uram.

- Köszönje meg a nevemben, és kérdezze meg, mire van szükségük?

- Igenis, uram.

A férfi elindult felfelé a lépcsőkön, az ajtót már nyitva tartotta számára a komornyik.

- Mr. Marland!

Hooker tétova hangjára megfordult.

- Igen?

- Uram, én nem szeretnék bajt hozni a fejemre, de beszélnünk kellene.

Marland a homlokát ráncolta, majd könnyedén lefutott a lépcsőn, és közvetlenül Hooker előtt állt meg.

- Már egyszer kérdeztem, Hooker, de most őszinte választ várok. Mi történt?

- Az asszonyomról lenne szó…

Marland viszonylag nyugodt arca abban a pillanatban elsötétült. A szeme, a vidám zöld szempár olyan jeges lett, akár a metszett kristálypohár hideg fénye. Hooker lesütötte a tekintetét, hogy ne kelljen ránéznie.

- Hallgatom.

- Uram, ahogy már mondtam, nem szeretnék bajt hozni a fejemre, de úgy vélem…

- Hooker, tudja, hogy nem kedvelem a mellébeszélést!  

Hooker tovább komorult.

- Asszonyom ragaszkodott hozzá, hogy kivigyem a vásárra.

- Milyen vásárra? – kérdezte Marland, de aztán rájött a válaszra magától is, mert fogcsikorgatva ökölbe szorult a keze. – Vásárolt is?

- Igen, uram. Ezerhétszáz dollárt fizetett érte az asszonyom. Férfi, a neve Robert Whylte-Carson, huszonnyolc esztendős a volt gazdája szerint. Nagy testi erővel rendelkezik, egészséges, de néma.

Az utolsó szavainak hallatán gazdája elsápadt.  

- Hol van?

- Azt én nem tudhatom, uram.

- Hooker!

- Úgy tudom, a szobájába kísértette, uram.

- Mióta vannak ott?

- Régóta, uram. Tegnap hat óra körül értünk haza.

A ház ura halk szitkot morzsolt el a fogai között, majd megperdült, és mint az őrült, rohant fel a lépcsőn. Ebben a pillanatban semmi elegancia vagy előkelőség nem volt a mozdulataiban, csupán vad düh.  

- Hol van a feleségem? – förmedt a komornyikra. George-ot Isabella hozta magával otthonról, és a fekete férfi a végletekig ragaszkodott az asszonyához. Ennek ellenére nem mert neki nem válaszolni.

- A szobájában, Mr. Marland, az új rabszolgával. – A férfi hangjába némi megvetés vegyült, holott ugyanolyan fekete volt, mint a földeken dolgozó szerencsétlenek.

A férfi felsietett az emeletre. A lépcsőfordulóban a szüleiről készült festmény láttán kissé megtorpant. Az apja, James Marland, a gyapotból gazdagodott meg, szinte a semmiből hozta létre az ültetvényt. Korán meghalt, amikor leesve a lováról, beütötte a fejét, és soha többé nem ébredt fel. Anyja még pár évig élt, de miután sikerült kiházasítani a fiát, szíve feladta a dobogást.

William gyorsan beleszokott a földbirtokos szerepébe, határozottnak, kíméletlennek kellett lennie, hogy elfogadja őt a többi tulajdonos. Néhány év alatt bebizonyította, hogy nagyszerű üzletember. A birtok bevétele megtriplázódott, kapcsolatai révén főleg Európába szállított gyapotot. Kis részét az északi államokba adta el, ahol maga is gyakran megfordult. Pontosan tisztában volt azzal, hogy az északi ipari fejlődés és a déli területek mezőgazdasága között milyen különbség van, és azzal is, hogy ez mekkora gazdasági problémát okozhat.

Az elmúlt évben közel ötven hektárral gyarapodott a földterülete, és a rabszolgáinak a száma ötszáz felett járt. Utóbbiak szerették őt, sokkal jobb körülményeket biztosított neki, mint a környékbeli birtokosok, és komolyan hitte, hogy akkor dolgoznak a legjobban, ha elégedettek.

Az utóbbi időben viszonylag kevés új rabszolgát vett, egyelőre úgy látta, szükségtelen tovább emelnie a létszámukat. Viszont a felesége másként látta a dolgot. Igaz, ők ketten úgy különböztek, ahogy nő és férfi, férj és hitves csak különbözhet. Isabella a szomszéd birtok tulajdonosának a leánya volt. Hollófekete haja hófehér vállaira omlott, a sötét szempár és a telt vörös ajkak érzéki örömöket ígértek.

Mindez csupán a külső volt, William ezt házasságuk első hónapjaiban kénytelen volt belátni. A felesége ugyanis gonosz volt, a velejéig romlott, minden öröme abban telt, ha kínozhatott, fájdalmat okozhatott másoknak. Nem érdekelte, hogy ez egy rabszolga vagy az egyik szolgálóleány. Legutóbb, alig két hete egy fiatal fiút korbácsolt halálra, és férje feje felett akkor tényleg Damoklész kardjaként lógott egy lázadás. Mire végre sikerült lecsendesítenie az indulatokat, az asszony újra bonyodalmat okoz, amit nem engedhetett meg magának. Északról ugyanis pont távolléte alatt hallott tiltakozó hangokat a rabszolgatartás ellen.

Elég dühös volt ahhoz, hogy két koppantás, és egy nemleges válasz hallatán, miszerint hitvese nincs fogadóképes állapotban, berúgja a kétszárnyú ajtót. A kilincs alá rúgott, igaz, érezte, hogy a bokája megsajdul, de ez most nem érdekelte. Megtorpant a küszöbön, és elborzadt.

- Hogy merészeli, uram?! – Isabella gyönyörű volt. Nem létezett nála szebb teremtés, és mégis, William legszívesebben megütötte volna.

Az asszony alsóruhát viselt csupán, amit beborított a vér. A kezében tartott korbács is síkos volt tőle, Isabella néha megigazította a kezében. A szoba bútorait valaki szép gondosan a fal mellé rendezte, a puha szőnyeget feltekerték, helyén most vérpacák sötétlettek. A padlón egy férfi térdelt, és éppen azon volt, hogy száját összeszorítva felálljon. Meztelen volt, hatalmas, még az amúgy magas Williamnél is vagy fél fejjel magasabb. A bőre sötét volt, a haja teljesen rövidre volt vágva, a szemében kietlen üresség honolt, a mellkasa olyan hevesen emelkedett és süllyedt, hogy William attól félt, elájul.

Ahogy lassan megkerülte, arra gondolt, hogy talán jobb is volna, legalább nem érezte volna a kínt, amit a hátán levő sebek okoztak. Hányingere támadt a látványra, pedig nem volt kényes gyomrú. A korbács szinte széttépte a férfi bőrét, látszott a hús, az izmok, és ez a férfi most mégis egyenesen, fejét felszegve állt. Egyetlen hang nélkül.

William nagyon lassan a felesége felé fordult.

- Kérem! – suttogta, és a korbácsért nyújtotta a kezét.

Isabella a háta mögé rejtette.

- Nem.

William a fogait csikorgatta.

- Miért kellett ezt tennie? Megígérte, hogy abbahagyja!

- Azt mondtam, megpróbálom. Nem ment, éreztem a kényszert, viszont tudtam, hogy nem örülne, ha megint valamelyik kedves rabszolgáját korbácsolnám végig, ezért elmentem, és vettem egyet.

- Azért, hogy ezt tegye vele?

- Amint látja. – Isabella vállat vont. – Nem értem, miért ideges, uram. Ez csak egy rabszolga.

- Igen, magának az, asszonyom. – William érezte, ahogy a düh elborítja. Odaugrott az asszonyhoz, és mit sem törődve ellenkezésével, kiabálásával, elszedte tőle a korbácsot, és kihajította a folyosóra. – Legszívesebben megismertetném magával, mit is jelent, amikor a húsába mélyed! – sziszegte az arcába.

- Nem ijeszt meg, uram! Ön úriember. – Isabella gúnyosan mosolygott. Hideg volt, akár a jégcsap.

William számtalan órát töltött azzal házasságuk elején, hogy feltüzelje, kielégítse, de újra és újra kudarcot vallott. Az előbb, amikor belépett ide, látta a szikrázó kielégültség maszkját ezen a gyönyörű arcon, amit ő soha nem tudott megadni neki, és megvetette érte.

- Talán túl sok szabadideje van, asszonyom! – felelte sötéten. – Lehet, hogy elfoglaltságot kellene adnom önnek.

- Miről beszél?

- Lehet, hogy úriember vagyok, de a férje is egyben.

Isabella felkiáltott, és el akart rohanni, de utána nyúlt. Csak az érdekelte, hogy megalázza és letörölje a gúnyos mosolyt a szája sarkáról. Már rég nem érzett iránta olyanformán vágyat, amilyet egy szerető férj a hitvese iránt. Most azonban, ahogy bevonszolta az asszonyt a hálószobába, és leteperte az ágyra, valami sötét kielégülés utáni őrület ragadta el. A józan esze tudta, hogy ezzel ő is hasonlatossá válik a feleségéhez, de nem tudott tenni ellene. Büntetni és megalázni akarta. A haját markolva, kíméletlenül a testébe hatolva lihegte a fülébe.

- Ha még egyszer egyetlen ujjal is hozzáér valakihez, gondoskodom róla, hogy ezerszer megbánja!

- Gyűlölöm magát! – Isabella arcán egy könnycsepp folyt végig.

- Hasonlóan érzünk, kedvesem! – William remegve kifújta a levegőt. Élvezete nem tartott sokáig, nem is okozott számára örömet. Felállt, rendbe szedte a ruházatát, és egy lepedőt hajított az asszonyra, aki a párnába fúrta az arcát, és remegett a válla. Férje nem törődött vele, visszasétált a társalgóba, és a férfihoz lépett.

- Gyere velem! – kérte halkan. Minden indulata eltűnt, csak a fásultság maradt. A folyosón felvette a korbácsot, és a lépcsőnél álló komornyik kezébe adta. – Tüntesd el a szemem elől!

- Igenis! Vele mi lesz, uram?

William megfordult, közben a zsebkendőjébe törölgette a kezéről a vért, amely Isabelláról ragadt rá. A férfi, Robert Whylte-Carson, ha jól emlékezett a nevére – Hogyan lehet egy rabszolgának ilyen elegáns neve? – ott jött mögötte, és most megállt alig kétlépésnyire. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeeshet, mégsem mozdult mögüle. A tekintete üres volt, elmeredt valahová a távolba, és William megszánta.

- A mellettem levő szoba üres, igaz?

- Uram, az az inasának van fenntartva.

- Nincs szükségem inasra, eddig is jól elboldogultam nélküle. Küldess fel meleg vizet!

- Már előkészítettük önnek a fürdővizet.

- Akkor keríts neki ruhát!

A komornyik nemtetsző arcot vágott, és elsietett. William a folyosó végén nyíló szobája felé indult, a férfi követte. A fürdőszobájába vezette, megállította a kád mellett, amiben gőzölgött a víz.

- Lemosom rólad a vért, a sebeidet csak utána tudom ellátni – mondta. Levette a zakóját, mellényét, feltűrte az ingét, és belemerítette a mosdószivacsot a vízbe.

Rábízhatta volna a szolgáira is a férfit, tudta jól, de felelősnek érezte magát érte. Nem akarta, hogy még egy élet száradjon a lelkén; azt nem tudta volna elviselni. Az apja néha mondta neki, hogy túl lágyszívű, és ebben igazat is adott neki. Inkább volt lágyszívű, mintsem olyan, mint a felesége.

Óvatosan letörölgette a férfi arcát, mellkasát, kezét, lábát, az ágyékát, bár égett tőle az arca. Érezte, hogyan remegnek az izmai, odahúzott neki egy támla nélküli széket, és lenyomta rá. A férfi nem tiltakozott, William kezdett rájönni, hogy tulajdonképpen alig van magánál. Hány óra kínzást állt ki némán, mozdulatlanul? Megérintette a vállát, nehezen talált olyan helyet, amin nem volt seb, és finoman megszorította, remélte, ezzel kicsit megnyugtatja.

Kopogás után a komornyik lépett be. Karján ruhákat hozott, és a homlokát ráncolta a láttukra.

- Engedje meg, uram, hogy ezt valamelyik lány fejezze be! Ez nem az ön dolga.

William a férfi háta mögé lépett, nézte a szétszabdalt bőrt, a húst, arca megmerevedett, ahogy a komornyikra nézett.

- Ha még egyszer meg mered mondani, hogy nekem mi a dolgom, akkor esetleg téged is megismertetlek a korbáccsal!

- Uram. – George kicsit mintha összerezzent volna.

- A feleségemre figyeljenek oda. Nem hagyhatja el a szobáját, és nem fogadhat látogatókat!

- Igenis, uram.     

- Most pedig kifelé! – William visszafordult a férfi felé, és óvatosan folytatta a mosdatást. A komornyik csendben távozott, Williamnek nem volt kedve megszólalni, aztán végül mégis megtette. Abban reménykedett, hogy elterelheti a férfi figyelmét a fájdalmairól. – A nevem William James Marland, mostantól én vagyok a gazdád. Nem mondom, hogy bocsáss meg a feleségemnek, mert az ő gonoszságát még én is nehezen tolerálom. Sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom, de utána jobb lesz.

Gyengéden szárazra törölte a férfit, számba vette a rengeteg régi heget, melyek elborították, s arra gondolt, vajon hányszor verhették meg, hányszor bántak vele kegyetlenül, míg ilyen kifejezéstelen lett a tekintete. Megint zavarba jött az ágyékánál, de nem állt meg.

- Készen is vagyunk. Bekenlek Rosita mama olajaival, és hidd el, alig egy hét múlva már csak a hegeid fognak erre emlékeztetni. Menjünk át a szobába, az ágyon fekve jobb lesz. – A férfi nem mozdult, mire a könyöke alá nyúlt. – Robert, gyere velem! Csak pár lépés – biztatta, mert azt is be kellett látnia, hogy a férfit képtelen lenne egymaga felemelni.

Végül lépésről lépésre jutottak át az inas szobájába. William hasra fektette a férfit, és előszedte az olajokat, amikről beszélt. Tisztában volt azzal, hogy egyesek szerint az életét kockáztatja minden alkalommal, amikor használja őket. Ezekkel az emberekkel ellentétben, akik rettegtek a fekete rabszolgáiktól, ő megbízott bennük, főleg Rosita mamában, aki kiskorában megmentette az ő életét is. Az üvegcsék tartalma titok volt, az öregasszony csak azt magyarázta el a gazdájának, melyiket mikor, milyen esetben használja. Alaposan kezet mosott, mielőtt elkezdte volna kezelni a sebeket, igyekezett gyors lenni. Látta, ahogy a férfi keze ökölbe szorul a lepedőn, a szánalomtól nagyot nyelt.

- Sajnálom. Kérlek, bírd ki! Utána sokkal jobb lesz – ismételgette.

Még csak a sebek felénél tartott, amikor Robert egy artikulátlan nyögés után elvesztette az eszméletét, és William ezért kimondottan hálás volt. Miután végzett, hosszan ücsörgött az ágy mellett. Hangokat hallott a fürdőszobából, a lányok kicserélték a vizet, felmostak, tiszta törölközőt készítettek elő a számára. Az ajtót nyitva hagyta maga után, amikor fürdeni és vacsorázni indult, és később, éjszakára sem csukta be. Jól tette, mert még nem is pirkadt, de felriadt a szokatlan zajra.

Csak úgy nadrágban ment át a másik szobába, Robert nyöszörgött, hánykolódott, alatta gyűrött, izzadt és véres volt a lepedő. Gondolta, hogy felébreszti a cselédséget, végül mégsem tette. Megnedvesített egy törölközőt, és óvatosan, a sebeit gondosan elkerülve áttörölgette a férfi testét. Valamelyest megigazgatta alatta a lepedőt is, majd nagy nehezen sikerült belédiktálnia kétkortynyi vizet. Utána pedig csak ült, és igyekezett az ágyon tartani a hatalmas testet, amely csak vergölődött a láz és a kínok közepette.

 

            William haragja a harmadik napon sem enyhült meg a felesége iránt, hiába kérlelte az asszony a szolgálólányokon keresztül. Már annak a fiúnak a halálakor ezt kellett volna tennie, látta be szégyenkezve. Isabella apja persze úgy látta, hogy túl szigorú, hiszen csak rabszolgákról van szó. Pótolhatóak, akár az állatok. Ám William még az állatokat is becsülte, arról pedig mélyen hallgatott, hogy ugyanolyan emberi lényeknek tartja a feketéket, mint a fehéreket. Sejtette, hogy véleményét nem fogadná kitörő öröm.

Robertet Rosita mamára bízta, aki gondosan ápolta a néma férfit. Késő esténként, amikor Williamnek végre volt ideje, gyakran leült az ágya mellé, és mesélt a birtokról. Így teltek a napok, egyik a másik után. Robert láza csak lassan ment le, már Rosita mama is kezdett kétségbeesni, de William hitt a férfiban.

- Más belehalt volna azokba a kínzásokba, amiket ő kiállt – mondta halkan az asszonynak. – Nem fogja könnyen feladni az életet.

- Remélem, gazdám, neked lesz igazad…

Williamet a hajnal általában a férfinál találta. Néha csak állt, figyelte mozdulatlanságát, és akkor sem mozdult, ha észrevette, hogy a férfi felébredt, és érzékeli jelenlétét. Kénytelen volt belátni, hogy ragaszkodását már nem csak a bűntudat és a részvét, hanem valami más táplálja. Lenyűgözte a férfi. A test, amelyet minden férfi megirigyelhetett volna, elbűvölte. Nem látott még ennél tökéletesebb alakot még úgy sem, hogy most sebek borították. Néha szerette volna megérinteni, de mielőtt a bőrhöz ért volna, visszahúzta a kezét, és inkább kiment a szobából. Önmaga is érzékelte bűvöletének sötét mivoltát, és megijedt.

Egyik reggel azt álmodta, hogy valaki végigcirógatja a tarkóját, a hátát. Szeretett hason aludni, a párnát begyűrni a feje alá, és most a meleg érintés a testén vágyakat ébresztett benne. Erősebbeket, mint a felesége valaha. Felriadt. Zihálva fordult meg, az árny nem tűnt el az ágya mellől, hatalmas volt, ijesztőnek kellett volna lennie, de ő megkönnyebbült a láttára.

- Robert? Jobban érzed magad? Nem szabadott volna felkelned, a sebeid még nem gyógyultak el. Nagyon fájnak? – kérdezte részvéttel, és a köntöséért nyúlt. – Hívatom Rosita mamát, hogy vizsgáljon meg – mondta, és kicsúszott az ágyból.

Zavara ellenére, amit az álma és a vágyai okoztak, rámosolygott a férfira.

- Emlékszel, ki vagyok? – Apró bólintás volt a válasz, a férfi kíváncsian nézett rá, a tekintete tiszta volt, szinte már feketének tetsző sötétbarna, mely elnyeléssel fenyegetett. – Ennek örülök. Gyere, megmutatom a fürdőszobát, aztán megkerestetem Rosita mamát. Utána megborotválkozhatsz, felöltözhetsz. – Elindult a fürdő felé, a válla felett hátrapillantva ellenőrizte, hogy Robert követi-e.

- A hátadon levő sebek még nem gyógyultak össze, a láz miatt sokat hánykolódtál, nem tudtak összeforrni. Nehéz lesz, de kénytelen leszel keveset mozogni, amíg jobban nem leszel. Megértetted? – Újabb apró bólintás volt a válasz, aztán teljes tanácstalanság a fürdőszoba láttán.

William zavarba jött, nem csak azért, mert rájött, hogy valószínűleg a férfi még soha nem használta, hanem mert elbizonytalanodott. Mi volt a helyes? Magára hagyni a férfit, hadd találja fel magát, vagy segíteni neki mindenben? Utóbbi melyiküknek lett volna kínosabb? Aztán rádöbbent, hogy valószínűleg Robert az egész életét úgy töltötte, hogy a zavar a meztelensége és egyéb testi szükségletek elvégzése miatt teljesen ismeretlen volt a számára.

- Gyere, segítek! – mondta halkan.

A férfi némán nézett rá, engedelmeskedett a szavainak, William zavara ettől azonban még nem múlt el. Nekidőlt a mosdótálcának, és azon járt az esze, hogy volt-e bárkivel is ilyen bizalmas közelségben? A testi vágyak kielégítése teljesen más dolog volt, mint most ez, a test által megkövetelt szükségletek elvégzése. Bizonytalanságának, amelyet a helyzet szült, nem adta jelét, hangja csendes és határozott volt, parancsoláshoz szokott. Robert tette, amit mondtak neki, mert ő meg egész életében a parancsok végrehajtását szokta meg.

William mindent a keze ügyébe adott, figyelte, ahogy megborotválkozik. Látta, hogy a hátán levő kötés lassan átvérzik. Bár Robert nem mutatta, hogy bármi fájdalma is volna, ágyba parancsolta, s könnyű takarót terített a derekára.

- Szólok Rosita mamának, ő megnézi a sebeidet, és át is kötözi őket. Küldetek fel reggelit is, valami könnyűt és táplálót, erőre van szükséged. – Megérintette a férfi vállát, csupán futó, megnyugtató mozdulatnak szánta, ám a bőr forró volt, sima, jó volt érinteni. – Pihenj! – kérte észbe kapva, és kisietett a szobából. Nem látta, hogy Robert a könyökére emelkedve elgondolkodva bámul utána.

Rosita mama kisvártatva megérkezett, addig William felöltözött. Reggelit kéretett mindhármójuknak, és átsétált Robert szobájába.

- Hogy van?

Rosita mama öreg volt, már William gyerekkorában is ilyen idősnek tűnt. Fogatlan mosolya vidám volt, ahogy ráhunyorgott a férfira.

- Jól, jól. Bekentem a sebeit, átkötöztem, de gyakran ellenőrizni kell. Azt már te is meg tudod csinálni, vagy valamelyik lány, gazdám.

- Rendben, köszönöm. Egyél velünk, mindjárt itt a reggeli.

- Dolgom van nékem, gazdám, te is tudod. – Rosita mama amolyan önkéntes gyógyítóként tevékenykedett a birtokon. Máshol biztos megkorbácsolták volna érte, de a Marland birtokon jó helye volt. William édesanyjának ő volt a dajkája, ezért később is jobb sora volt, mint más asszonyoknak.

- Jól van, menj csak, nem tartóztatlak! Az ételt vidd magaddal, költsd el, ha időd lesz rá.

- Köszönöm, gazdám! – Rosita mama megérintette betege karját. – Gyógyulj meg gyorsan, ne aggódjon tovább a gazdám!

- Rosita mama, azt mondtad, sietsz!

Az asszony nevetgélve kiment. William mosolyogva nézett utána, majd leült a helyére.

- Biztos nagyon fájnak a sebeid, de tapasztalatból tudom, hogy mire képes. Egyszer megsérültem, még kölyökkoromban, és az orvosok lemondtak rólam. Rosita mama beszökött hozzám, és ápolni kezdett, apám először kidobta, de anyám addig könyörgött neki, míg rábízott. Egy hét múlva már jobban voltam. A varázsszerei csodákat művelnek, meglátod.

Halk kopogás után a komornyik lépett be az egyik szolgálólány kíséretében. Meghozták a reggelit. A lány gyorsan rendet rakott a mama után, szélesre tárta az ablakot, hogy a vér és az olajok szaga távozzon, és megállt az ajtóban.

- Uram, nem kíván az ebédlőben vagy netán kint a teraszon étkezni?

- Nem.

- Uram, őt az egyik lány is meg tudja etetni.

- Robertnek hívják.

A komornyik hallgatott, William hosszan nézett rá elég rendreutasító arccal. Végül mindketten távoztak, William pedig közelebb húzta a székét az ágyhoz.

- Fel kellene ülnöd – kérte, s Robert lassan, minden mozdulatára vigyázva engedelmeskedett.

William a szájába tett minden falatot. Úgy tűnt, a férfinak nem igazán volt étvágya, mégis rávette, hogy mindent megegyen. Utána segített neki visszafeküdni, visszaterítette rá a takarót, csak ezután ült le maga is enni. Valahogy jól érezte magát ebben a furcsa némaságban, nehezen szánta rá magát a távozásra.

- Most aludj! Ki kell mennem az ültetvényre, de ebédre visszaérek – ígérte. Halkan betette maga után az ajtót, s magát is meglepte, hogy visszavágyik a szoba csendes magányába, a néma férfi mellé.

   

            William olvasott. A hangja betöltötte a szobát, a haját meglibbentette a gyenge szellő, amely a nyitott ablakon át beáramlott. Az ablakban ült, csupasz lábát feltette egy székre, a hangja élettől lüktetett. Csak egy nadrágot és könnyű inget viselt, nemrég ért haza, fürdés után pedig régi s egyben legújabb szórakozásának hódolt, az olvasásnak.

Robert az oldalán feküdt, nem vette le róla a szemét. A napok múlásával a sebei gyógyulásnak indultak, elkezdtek összeforrni, s a férfi is erőre kapott. Bár általában némán meredt a levegőbe, William kezdte felismerni, ha ideges vagy éppen nyugodt volt. A szeme mindig úgy tapadt rá, mintha el akarná nyelni, még soha nem érezte, hogy egy tekintet ennyire magával ragadja.

A pillantásuk találkozott, ahogy felnézett. Elakadt a hangja, a könyv, s vele a cselekmény elvesztette fontosságát. A szellő lágyan simogatta az arcát, hűsítette forróságát, lehűtötte hirtelen jött sóvárgását, hogy a férfihoz közelebb telepedve, közvetlen közelről fedezze fel arcának részleteit. Robert hirtelen megmozdult, a hasára fordult, elfordította a fejét. William nem szólt, ő is érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta volna szavakba önteni, micsoda, de a feszültség ott vibrált a levegőben.

Az ölébe engedte a könyvet, figyelte a férfit, nézte, ahogy felhúzza az egyik lábát, kényelmesebb pózt keresve magának. Sokat fogyott az első nap óta, de ez nem volt meglepő. Robosztussága múlóban volt, egyre jobban szembetűnő karcsúsága csak még jobban kiemelte széles vállait, hosszú lábait.

William a könnyű szellő felé fordította az arcát, borzongva ismerte fel, hogy még egyetlen asszony sem nyűgözte le így, mint Robert. Fogalma sem volt, mihez kellene kezdenie ezzel az érzülettel, melyről tudta, hogy bűn. El kellett volna nyomnia magában a vágyakat, ő mégis felállt, az asztalra tette a könyvet, s felvette Rosita mama egyik üvegtégelyét.

- Bekenem a hátad – mondta halkan.

Robert nem tiltakozott, talán meg sem fordult a fejében, hogy urának ellent mondjon. William óvatosan az ágy szélére térdelt, fölébe hajolt. A sebek szépen gyógyultak, már mindegyik összehegesedett, Rosita mama olajai tényleg csodát tettek. William a két tenyerét összedörzsölve melegítette fel az olajat, lassan elkezdte beledörzsölni a férfi bőrébe.

Hosszú ideje mindennap megtette, ám egyre jobban kitolta azt az időt, amikor befejezettnek nyilvánította az ápolást. Robert pedig nem tiltakozott, mereven feküdt, de ahogy a sebei gyógyultak, úgy lett egyre reszketőbb minden érintésre. A keze gyakran szorult ökölbe, és soha nem nézett közben Williamre.

- Nagyon szépen gyógyul a hátad. – William keze végigsiklott a felsőtest két oldalán. – Ha teljesen rendbe jöttél, nem akarsz körbejárni velem a birtokon? Kijöhetnél az ültetvényre is. – Lassú mozdulattal masszírozta a tarkót, ellazítva a kemény izmokat. – Fogalmam sincs, milyen munkát adjak neked. Mit szeretnél csinálni? – A keze tovább vándorolt a felkarra, habár ott csak egy seb volt. – Jó lenne hallani a hangod. Tudni, hogy mire gondolsz. – Ahhoz, hogy a férfi másik karját is végigkenje, egészen rá kellett hajolnia, a hangja a férfi fülében csendült, kicsit rekedten, elmélázva.

A reakció megdöbbentő volt, Robert meglepő hirtelenséggel az oldalára fordult őfelé, William viszont elveszítette az egyensúlyát, és rázuhant. Szerencsére sikerült időben megtámaszkodnia, mielőtt fájdalmat okozott volna a férfinak, de ettől még a bőrük összesimult. Zihálva bámultak egymásra, William közvetlen közelről nézett a férfi szemébe, úgy, ahogy nem is olyan rég szeretett volna.

Mélységes zavart, vad vágyat olvasott ki belőle, Robert ugyanolyan tanácstalan volt az érzelmeiket illetően, mint ő. S a keze lassan mégis, bizonytalanul reszketve megérintette William mellkasát. Hatalmas kéz volt, hosszú, elegáns ujjakkal, kontrasztot alkotott a bőr sötétje William sápadtságával. Az ujjak melegek voltak, William lassan rácsúsztatta a tenyerét. Egyikük sem mozdult, William érzékelte a férfi nyilvánvaló vágyát, ahogy biztosra vette, Robert is az övét. Mi ez az érzés, amely egymás felé vonzza őket? Válasz nem volt, csak ez az ismeretlen vágy, amely lassan elvette William józan eszét…  

 

 

2.

 

1857 nyara, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

 

A munkások kunyhói az ültetvénytől nem messze kaptak helyet. Mindegyikben egy-egy család lakott. A fából eszkábált, kezdetleges viskókat William idejében kezdték erősebb, téglaépületekre cserélni. Dr. Gifford javaslatára le lettek meszelve, és egész takaros kis otthonok alakultak ki bennük. Néhány mellett pici kertecskéket engedtek létrehozni, amik gondozásával a munkások némi szabadságot érezhettek.

Ezek a változtatások, modernizálások elég sokba kerültek, de William ezt azzal magyarázta, hogy az egészséges és elégedett rabszolgák sokkal szorgalmasabbak és engedékenyebbek, mint elnyomott sorstársaik. Pontosan látta, miket állnak ki azok, akik máshonnan érkeznek, és szánta a szerencsétleneket. Az apja sem bánt velük különbül, kisgyerekként rosszul lett, amikor látta, hogyan bánnak velük. Látta a kínt a szemükben, vagy éppen az ürességet, ami talán még rosszabb volt, mintha gyűlölet sugárzott volna belőlük. Miattuk megértette, miért vállalják sokan a szökést északra, át a mocsarakon, kockáztatva a büntetést.

Miközben Robertet ápolta, a gondolat, hogy őket is ugyanolyan jogok illetik meg, mint a fehéreket, egyre inkább elhatalmasodott rajta. Már korábban is érezte rosszul magát, amiért a tulajdonának kell tekintenie ezeket az embereket. Mert emberek voltak, nem állatok, hiába próbálta erre nevelni az apja, s hiába győzködte a felesége. Mindezen véleményéről természetesen mélyen hallgatott, ha összejöveteleken szóba került az Északon gyökeret vert gondolat, miszerint szabadságot a négereknek.

Most, ahogy ott állt, és figyelte a komoly kisgyerekeket, akik még nem voltak elég idősek, hogy a földeken dolgozzanak, a szíve elszorult. Némi aggodalommal tekintett a jövőbe. Nem az aggasztotta, hogy mi lesz, ha felszabadítják ezeket az embereket, hanem az, hogy utána mi lesz? A társadalom továbbra is ki fogja közösíteni őket, és iskolázatlanságuk miatt nem fognak tudni sehol elhelyezkedni. Ugyanúgy szolgák és munkások lesznek majd. De ha arra gondolt, mi lenne, ha valamiféle háború is kitörne, akkor elöntötte a félelem. A háborúk mindig vérrel jártak, áldozatokkal, és vérrel, sok vérrel…

- Uram!

Megfordult Hooker hangjára.

- Bemehetek?

- Igen, uram.

William azért jött el idáig, hogy végre megnézhesse Sally kisfiát, akit utána neveztek el. Hooker nem engedte be addig a kunyhóba, amíg megfelelőnek nem ítélte a szoba kinézetét, hiába mondta neki, hogy ez nem érdekli. A szegényes házban nem volt sok minden, priccsek a fal mellett, a kandallónál fazék, benne rotyogott a vacsora. Az asztalon rongyos ing, valószínűleg varrásra előkészítve. Sally, telt fiatalasszony, ügyetlenül meghajtotta a térdét, közben tartotta a kisgyermekét. Nehézkesen mozgott a szülés miatt, viszont fiatal volt, gyorsan gyógyult.

- Gazdám!

- Elnézést, hogy megzavarlak a pihenésben, de látni szerettem volna a fiad.

- Köszönöm, uram. – Sally félénken elmosolyodott, de látszott, hogy boldog, amiért a gazda kitünteti a figyelmével.

- Nem kellene pihenned?

- Pihenek, uram. Pár nap és megyek ki a földre.

William a gyermeket nézte, a sóvárgás váratlanul érte.

- Szabad? – nyújtotta a karját.

Sally zavartan szorította magához a csöppséget, aki erre felnyitotta a szemét. Rosita mama éppen ekkor dugta be a fejét az ajtón.

- Gazdám, hát, itt vagy! Mit csinálsz, te lány? – förmedt Sally-re. – A gazda szeretné megfogni a fiadat, csipkedd magad!

- Semmi baj, megértem, ha félti.

- Nem lesz semmi baja a fiadnak, te is tudod! – Rosita mama csípőre vágta a kezét. Gyógynövény illata volt, telt alakjával a termékenység istennők szobraira hasonlított. – Mire vársz?

Sally tétovázva engedelmeskedett. William vigyázva átvette tőle a kicsit, és az ajtó elé sétált, hogy jobban lásson. Megigazította az aprócska testet a karjaiban, és csak bámult a sötét szempárba. A pici száj elnyílt, cuppogni kezdett, William elmosolyodott, arra gondolt, milyen aranyos. Neki vajon lesz-e valaha gyermeke? Ha Isabellán múlott, akkor soha, vélte.

Isabella Robert megkorbácsolása óta nem hagyhatta el a szobáját, nem fogadhatott látogatókat, ez alól csak az anyja volt kivétel, aki minden nap átjött az utóbbi egy hétben, és azért nyaggatta a vejét, hogy lágyuljon meg a szíve. William azonban kitartott, azt akarta, hogy Isabella először az életben tudja meg, milyen, ha a tetteinek a következményeit kell elviselnie. Azóta még csak nem is beszélt vele, nem bírta elviselni a látványát. Az idejét úgyis lekötötte a birtok és Robert.

- Nagyon szép vagy – mormolta olyan halkan, hogy senki se érthesse meg, és felsóhajtott. Ő is szeretett volna örököst, egy fiút, aki majd továbbviszi a nevét, és egy kislányt, ugyanolyan gyönyörűt, mint Isabella. De annak a lehetősége, hogy a gyermekek örökölhetik anyjuk természetét, valahogy elvette a kedvét a nemzéstől, s ez még jóval azelőtt megfogalmazódott benne, mintsem az a fiú meghalt volna.

- Gazdám, neked mikor lesz végre? – Rosita mama soha nem félt a kínos kérdésektől, hiába nézett rá sötéten Hooker.

- Ki tudja… - William visszaadta a gyermeket az anyjának. – Gyönyörű fiad született, Sally.

- Köszönöm.

- Mr. Hooker, Sally a gyermek megerősödéséig nem mehet ki az ültetvényre, de kapjon meg mindent ugyanúgy, ahogy előtte.

- Igenis, uram!

Sally, amikor felfogta, mit mondott a férfi, kis híján a lábához borult. Rosita mama szerencsére megakadályozta ebben, így akadálytalanul távozhattak.

- Engedje meg a kérdést, Mr. Marland. – Hooker a ház felé lovagolva szólalt csak meg.

- Tessék.

- Az a férfi, akit az asszonyom vett, ő hogy’ van?

- Még nem gyógyultak el a sebei, de jobban, azt hiszem.

Hooker bólintott.

- Tényleg néma?

- Eddig még nem adta tanújelét beszédnek.

- Uram, ha megengedi, mit fog vele kezdeni?

- Miért kérdezi?

A férfi kicsit visszahúzta a kantárszárat, lassított. William ugyanígy tett, és Hooker felé fordult.

- Az asszonyom állítólag forgat valamit a fejében.

William nem kérdezte, honnan tud bármit is Isabelláról, hiszen intézője jóban volt az egyik házban szolgáló lánnyal.

- Tudja, hogy mit?

- Úgy tudom, az asszonyom kikönyörgött az édesanyjától egy korbácsot, olyat, amilyet elvett tőle, és figyeli, hogy ön mikor hagyja el a házat. Martha szerint szerzett valahonnan kulcsot is az ajtóhoz, és csak az alkalomra vár. Nem tudom, uram, ebből mennyi az igazság, de úgy véljük, hogy azt a feketét hibáztatja, amiért most szobafogságban van. Én vigyáznék, uram.

William elgondolkodva meredt a levegőbe, innen már látta a ház néhány részletét a fák takarásában.

- Úgy vélem, itt az ideje kihívnom hozzá az orvost.

- Ahogy gondolja, uram.

- Mr. Hooker, küldjön el valakit dr. Giffordért!

- Igenis, uram!

William gondterhelten ballagott felfelé a lépcsőn, miután a lovászra bízta a lovat. Hooker eltűnt valamerre, azt mondta, még dolga van, ő pedig nem kérdezte, micsoda, megbízott benne. A komornyik kinyitotta előtte az ajtót.

- Uram, előkészítettük önnek a fürdővizet – jelentette be. 

- Köszönöm. Robert?

- Alszik, uram.

- Rendben. Felmegyek hozzá, utána a könyvtárszobában leszek.

- Ma is vele vacsorázik, uram?

- Igen – válaszolta kurtán William, és elindult az emeletre.

A múltkori kínos helyzet óta vigyázott, hogy minél kevesebbet érjen a férfihoz, aminek köszönhetően még jobban vágyott az érintésére. De az önuralma kitartott, s ugyanúgy tartotta magát a napi rutinhoz, mint annak előtte. Az ültetvényről hazaérve benézett a férfihoz, lefürdött, elintézte a birtok ügyeit, majd még vacsora előtt beült az ablakba olvasni. Vacsora után segített a férfinak megmosakodni, bekente a hátát, utána visszament a saját szobájába. Éjszaka pedig álmatlanul hallgatta Robert mocorgását a szomszéd szobából, aki jól hallhatóan szintén nem tudott aludni.

Benyitott a szobájába, legszívesebben azonnal megmártózott volna a fürdővízben, de előtte be akart nézni Roberthez. Valamiért azonnal megérezte, hogy baj van, még mielőtt a szeme elé tárulhatott volna a jelenet. Ismerős volt, a retinájára égett pár héttel ezelőtt. Egy vérmocskos ruha, egy tébolyult tekintet, egy fekete alak a padlón, és vér…

- Isabella! – A düh olyan erővel töltötte el, hogy gondolkodás nélkül vetődött az asszony felé.

A felesége felkiáltott, a korbácsot már meglendítette, most egy aprócska mozdulattal megváltoztatta az irányt, William pedig a pillanat tört része alatt rádöbbent, hogy képtelen kitérni előle. Felkapta a karját, hogy az arcát és a szemét védje, amikor halk, eddig ismeretlen hang kíséretében erős karok fonták körbe, és William érezte, ahogy a hatalmas test megrázkódik. A korbács húsba vájó hangja, majd a cuppanás, ahogy Isabella visszarántotta szörnyű fegyverét, az agyába vésődött, és a gyűlölet olyan mértékben áramlott szét a vénáiban, amit még soha nem tapasztalt.

- Ne! – Felnézett, Robert arca egészen közel volt az övéhez, ezúttal nem volt kifejezéstelen, tehetetlen düh és fájdalom égett a mélybarna szempárban. Nem tudta, hogy a férfi mit láthatott az övében, de a hatalmas testtől nem számított gyorsasággal perdült meg, és lendült az asszony felé.

Isabella felfogta a veszélyt, kiáltva hátrált, a korbács már a levegőt szelte. Robert oldalra lépett, csak a vállát érte a csapás. Ennyi nem állíthatta meg, és Isabella eszelősen visítva hánykolódott a karjaiban. Az erős ujjak kimorzsolták a kezéből a korbácsot, és őt egyszerűen a falnak szorították.

- Uram, csináljon valamit! Meg fog ölni! Ne! Segítség! Segítsen valaki!

Isabella sikoltozására azonnal mozgolódás támadt a házban, de William képtelen volt mozdulni. Csak nézte Robert szétszabdalt hátát, és küzdött önmagával. Lassan odasétált a korbácshoz, felvette, síkos volt a markolata. A felesége a láttára idegtépően sikított, szabadulni azonban nem tudott, Robert mozdulatlanul tartotta.

- Figyelmeztettem! – William az asszony felé fordult.

- Ne bántson, uram!

- Soha még nem vetettem meg senkit úgy, mint önt, asszonyom. Soha nem volt ilyen erős a kísértés, hogy ezt használjam, és halljam a kíntól sikoltani.

Isabella rettegve nézett rá, úgy tűnt, ezúttal kinézte a férjéből, hogy megteszi, és William nem érzett semmi szánalmat iránta. Visszaintette a szobába érkező szolgálókat, akik döbbenten megtorpantak.

- Kérem, ne tegye ezt, uram!

- Én is erre kértem, asszonyom, ön azonban fittyet hányt a kérésemre! Úgy érzem, az a fair, ha én is figyelmen kívül hagyom a magáét.

- A gyermekét várom, nem teheti!

William úgy érezte, rádől az épület. Az asszony sírni kezdett, próbált gyengének tűnni, de a férje jól látta Robert hátát, s nem tudta kiverni a fejéből azt a hangot. Amikor a korbács a húsba mélyedt…

- Gyermeket vár? – ismételte.

- Igen, igen. Az önét, uram! – Isabella eszelősen bólogatott, a haja még jobban összekócolódott.

William legszívesebben minden szálát kitépte volna, az ujjait arra a karcsú nyakra szorította volna… míg van a nőben egy lélegzet is. Milyen kegyetlen azonban a sors, futott át az agyán, aztán érezte, hogy nevetés kaparja a torkát. Nem az örömteli nevetés, amelyet egy jövendőbeli apa érez, hanem az őrült kacaj, amellyel kifejezhette keserét a helyzet iránt. Mindenki úgy nézett rá, mintha megbolondult volna.

- Engedd el, Robert!

Robert abban a pillanatban engedelmeskedett, elhátrált az asszonytól.

- Uram? – George várakozóan mozdult, bár egy pillanatra látszott a habozás, Isabellát nézte.

- Kísérjék vissza a szobájába, és ha ezúttal elhagyja, mindenkit végigkorbácsolok a házban. Megértette?

- Igen, uram.

- Kifelé!

- Uram, fel kellene takarítani…

- Kifelé! – Williamet nem érdekelte, hogy üvölt, csak az, hogy végre magukra hagyják őket. Isabella kiáltozásával mit sem törődve a szolgák kikísérték, a komornyik csendesen behúzta maga mögött az ajtót.

William a sarokba dobta a korbácsot, oda sem nézett, ahogy földet ért. Odasétált az ablakhoz, a karját ráfektette az üvegre, a homlokát nekiszorította.

- Gyermeket vár… - suttogta. – Miért pont most?

Meglepetten érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Hátrapillantott a válla felett, Robert arca együttérző volt, nyoma sem volt a kifejezéstelen vonásoknak. Azt akarta mondani, sajnálom, és azt is, hogy köszönöm, ám végül egyiket sem mondta, csak megfordult, és a férfi mellkasának döntötte a homlokát. Nagyon finoman a derekára tette a kezét, mivel nem akart fájdalmat okozni, nem érintette meg máshol. Nem tudta, meddig álltak így némán, de ezen idő alatt összeszedte magát, és képes volt felmosolyogni a férfira.

- Köszönöm, hogy megvédtél!

Robert bólintott. William érezte, hogy a nagy kezek a hátára simulnak. Képtelen volt elszakítani a tekintetét a férfiétől, ahogy közelebb lépett. Összesimultak, s csak nézték egymást. A távolban mintha Isabella őrjöngött volna, de William kizárta a hangokat a fejéből. Torkában dobogó szívvel felemelte a kezét, és végigsimított a férfi arcán. Összekente vérrel, elfelejtette, hogy a korbáccsal összevérezte magát. Robertet azonban nem zavarta, a vonásai változásnak indultak.

William cirógatása nyomán érezte, hogy életre kel a hatalmas test, a szív vadul vert, az ágyék megkeményedett, a szempár elsötétült, az ajkak megmerevedtek. A keskeny felső és a vastagabb alsó ajak, melyekről nem tudta levenni a szemét. Lábujjhegyre állt, ugyanekkor Robert lejjebb hajolt. A vágy, amely az ereikben vágtázott, tiszteletet érdemelt, komolyságot, akadozó, bizonytalan lélegzetet, érzékeket megborzongató első csókot…

Lehunyta a szemét, ez az érzés, amely most birtokba vette a testét, annyira idegen volt tőle, annyira más. Robert karja szorosabban fonódott köréje, a férfi sokkal inkább engedelmeskedett az ösztöneinek, mint ő, aztán Robert egy halk mordulással nekiszorította a falnak. Hirtelen nem számított, mit is művelnek, hogy ezt nem szabad, mert itt és most ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit William valaha megtapasztalt.

Mély levegőt vett, Robert a combjai közé csúsztatta a lábát, és az ágyékába tolult vértől alig kapott levegőt. A férfi nyaka köré fonta a karját, az ajka mohón habzsolta az övét, míg Robert keze fel-alá csúszkált a hátán, a derekán. Összerándult, amikor a férfi fogai finoman beleharaptak az alsó ajkába, nem tudott visszafojtani egy halk kis nyögést.

Egymásra meredtek, mindketten zihálva kapkodtak levegő után. William agyának egyik hátsó zugában ott zakatolt, hogy mit művel?! Robert férfi, rabszolga. Ám a férfi szeméből vad, állatias vágy sütött feléje, és ettől minden kétely és tiltakozás értelmét vesztette. Felmerült benne, hogy a férfi megsérült, a vér szaga megüli a levegőt, de Robert lehelete az arcát égette. Oldalra mozdult, menekülni akart vagy az ágy felé lépni? Maga sem tudta. Megbotlott, az ágyra zuhantak, Robert súlya a matracba préselte, de nem volt kellemetlen érzés. Ahogy az sem, hogy a lábai között érzi a férfit. Mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mit tesz, már megemelte a csípőjét, és Robert szája újra lecsapott az övére.

Pontosan érezte a férfi nekifeszülő merev tagját, érezte a hatalmas test reszketését. Ha arra gondolt, hogy a vágytól, akkor valami sötét elégedettség suhant át rajta, és be kellett vallania, nagyon is élvezi. Élvezte, ahogy a férfi zihálva végigfuttatta a nyelvét a nyakán, és egyetlen rántással széttépte az ingét, és egyre lejjebb haladt. A dús tincsek közé fúrta az ujjait, majd hagyta, hogy a férfi sötét tekintete elnyelje.

Egy vadállat méregeti így az áldozatát, világosodott meg, mégis egyszerre nyúlt Roberttel a nadrágjához. Összeakadó kézzel együtt gombolták ki, míg William merevedése ki nem szabadult a fogságból. Robertnek könnyebb dolga volt, csak lejjebb csúsztatta a csípőjére csúszott nadrágot, amely alig fedte már az ágyékát.

Robert ajka az ajkára simult, a teste pedig az övére, ahogy megmozdult, összesúrlódott a merevedésük, és William gerince mentén borzongás futott végig, bizsergett a bőre az érzéstől. A hatalmas test leszorította, moccanni sem tudott, de már nem is akart, ez az egész annyira más volt, mint Isabellával, vagy más nőkkel. Ez itt tiltott volt, ismeretlen és bűnös, William az ajkába harapott, hogy ne nyöszörögjön, mert mindezek ellenére… annyira jó volt, annyira, hogy amikor elélvezett, csak Robert ajka akadályozta meg, hogy a közelben levők hallják kéjes kiáltását.

Amikor felpillantott, meglátta Robert feszült tekintetét, aki a hasára élvezett, de még mindig kemény volt. A vére végigfolyt az oldalán, már William is véres volt, de úgy tűnt, hogy a vágyai elnyomták a fájdalmat, vagy pedig olyan magas volt a fájdalomküszöbe, hogy nem érzett kínt. Nem mondott semmit, hogyan is mondhatott volna, amikor néma volt, de a teste kőkeményen feszült Williamnek.

Vadul verő szívvel, még bizsergő testtel lejjebb csúsztatta a kezét, bizonytalanul megérintette a keménységét. Ez most teljesen más volt, mint amikor fürdéskor tette. Most látni akarta, milyen, amikor elélvez. Mozgatni kezdte a kezét, lassan, nem kínzásból, inkább bizonytalanságból. Robert keze az övére simult, irányította, a teste reszketett, az arcára a gyönyör maszkja merevült, egy vércsepp végigfolyt az oldalán. Gyönyörű volt, ahogy feltérdelt, és hátravetette a fejét.

William felült, tovább simogatta, egyre határozottabban, erőteljesebben, élvezte ezt a sötét hatalmat, ajka itta fel a Robert mellkasán gyöngyöző verítékcseppeket. A férfi ujjai a hajába markoltak, a száj újra ott volt az övén, felfalta, elfelejtett tőle gondolkodni. Érezte, ahogy a karcsú alak görcsösen összerándul, megremeg, a reszkető kis nyögés hallatán soha nem érzett boldogság töltötte el. Elmosolyodott, és nem érdekelte, hogy sajog az ajka, mert ez is olyan jó érzés volt.

Visszadőltek az ágyra, William nem merte megérinteni a férfit, nem akart még véletlenül az egyik sebhez érni, ezért oldalt kitárta a karját, mintha repülni akart volna. Nehezen kapott levegőt a súlyos testtől, de egyelőre nem szólt, túl jól érezte magát ahhoz, hogy megmozduljon. Robert lélegzete is lassan visszaállt a normálisra, viszont ő sem adta jelét, hogy fel akar állni.

A kopogásra mindketten megdermedtek.

- Bejöhetek, uram?

A komornyik hangjára William megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem. Mit akar?

- Dr. Gifford megérkezett, uram.

- Oh, hogy az a… - William felszisszent, és az órát kereste a szemével. Már ennyi idő eltelt? – Robert, fel kell kelnünk!

A férfi nehezen mozdult, most, hogy elmúlt a gyönyör, látszott, hogy összerándul az arca.

- Mindjárt megyek!

- Igenis, uram.

William kimászott a férfi alól, majd végignézett magán. Ragacsos volt kettejük nedvétől és véres Roberttől. Így nem mehetett ki, különben csúnya pletykák kaphattak volna szárnyra. Felkapott egy törölközőt, ami Robertnek volt odakészítve, és letörölgette magát.

- Segítek! – ugrott oda a férfihoz, aki hasra feküdt az ágyon, és kimerülten lehunyta a szemét.

- Aludj! – simogatta meg a haját. – Sietek vissza!

Robert csak a szemével jelezte, hogy megértette. William zavartan kirobogott a szobából. Amennyire gyorsan csak tudott, letisztálkodott, és átöltözött. A folyosóra kilépve egyenesen legjobb barátja karjaiba sétált.

- Végre, már azt hittem, nem is akar látni, Mr. Marland. – Az enyhén élcelődő, de vidám hang az orvosé volt.

Dr. John Gifford régi barátja volt. Egyidősek voltak, hasonló gondolkodásmódjuk okán elég gyorsan jóban lettek, amikor az orvos praktizálni kezdett a városban. William gyakran megfordult nála, ha a városban járt. Isabella miatti aggodalmait is vele osztotta meg.

- Butaság, barátom! Örülök, hogy látom!

John végigmérte, William úgy érezte, a lelkébe lát, és elvörösödött.

- Valóban? – A férfi felvonta a szemöldökét, elkomolyodott. – Akar róla beszélni?

William nem tudta, mit tegyen. A hajába túrt, majd vállat vont.  

- Később. Most szeretném, ha megvizsgálná a feleségemet. Állítólag a gyermekemet várja – mondta, miközben a neje szobája felé sétáltak.

John volt Isabella orvosa is, szerencsére az asszony megbízott benne, ezért nem támasztott akadályt a vizsgálat elé. William meggyőződött róla, hogy John tudja kezelni a felesége hangulatingadozását, majd visszasietett Roberthez. A férfi mélyen aludt, de felriadt, amikor óvatosan elkezdte lemosni róla a vért.

- Semmi baj – nyugtatta. – Az orvos éppen Isabellát vizsgálja, addig szerettem volna ellátni a sebeidet.

Sarkig tárta az ablakot, szinte rosszul volt a vér szagától. Nagyon vigyázva dolgozott, a legmélyebb sebnél mély levegőt vett. Ezt Isabella neki szánta, és Robert szenvedte el, amikor megvédte.

- Sajnálom – bökte ki. Lerogyott a székre és a férfira szegezte a tekintetét. – Sajnálom.

Sokáig hallgattak, aztán Robert kinyúlt feléje, és megfogta a kezét. Egymást nézték. Az, ami történt, szavakkal elmondhatatlan volt, s olyan kapcsot hozott létre közöttük, amiről nem is álmodtak.

- William? – A kopogásra és a doktor hangjára William felugrott.

Robert visszahúzta a kezét, és elfordította a fejét.

- Itt vagyok.

John benyitott, a látványra felvonta a szemöldökét. Lassan körbehordozta a pillantását, semmi nem kerülte el a figyelmét. Közelebb lépett, a Robert hátán levő sebek láttán összeráncolta a homlokát.

- Azt össze kell varrni – mondta halkan.

- A többit Rosita mama olajaival kezeltem, és összeforrtak.

- Ez túl mély ahhoz, hogy összegyógyuljon – vélte a barátja. – Megengedi?

William tétovázva oldalra lépett. Valamiért nem szívesen engedte a férfit Robert közelébe, de aztán belátta, hogy John orvos, és jobban ért hozzá, mint ő. Végül hozott tiszta törölközőt, és John segédletével lemosták, átöltöztették a férfit. John odahúzta a széket az ágyhoz, és felemelte az orvosi varrótűt. A cérna a fehér lepedőn kanyargott.

- Tegyen valamit a fogai közé, amire ráharaphat – mondta halkan.

- Isabella sem tette – válaszolta William, és Robert is a fejét ingatta. Inkább felnyúlt, és megragadta az ágy fejtámlájának egyik rácsát. William nagyot nyelt, átment az ágy másik oldalára, és leült mellé. Addig erősködött, míg a kezébe foghatta a férfi szabad kezét. – Kezdheti.

John furcsa pillantást vetett rá, majd dolgozni kezdett. Robert egyetlen hangot sem hallatott közben, William pedig képtelen volt odanézni. Csak szorították egymás kezét, egy idő után William szinte nem is érezte az ujjait…

- Kész! – John felegyenesedett, a hátát egyengette.

- Bekenhetem az olajjal?

- Akármilyen jónak tartja Rosita mama olajait, tudja, hogy orvosként nem támogatom a használatukat. Csak annyit mondok, az ön felelőssége, barátom. – John könnyed mozdulatokkal megtisztálkodott, összepakolt. Megállt az ablaknál, és kifelé bámult, míg a figyelmeztetése ellenére William óvatosan végigkente Robert hátát.

- Beszélnem kell dr. Gifforddal, de sietek vissza – mondta csendesen, miután befejezte. Johnnal együtt sétáltak le a földszintre. Barátja egészen addig nem szólalt meg, míg a könyvtárszobában le nem ültek egy ital mellé.

A könyvtár dolgozószobaként is funkcionált. A falakon könyvespolcok roskadoztak a könyvek, térképek, metszetek, újságok alatt. Az ablak előtt az egykori James Marland oroszlánfaragással díszített íróasztala állt. Tele volt mindenféle irattal, számlakönyvekkel, amikkel a ház ura éppen dolgozott. A kandalló előtt mély, süppedős karosszékben William szívesen üldögélt a hűvösebb estéken, és ha John is a házban tartózkodott, akkor hosszú órákon át beszélgettek a tűz melegénél.

- Mi folyik itt? – szegezte neki John a kérdést.

William feszengve félrenézett.

- Isabella vásárolta pár hete, hogy kiélhesse rajta undorító vágyait. Arra értem haza, hogy félig agyonverte. Úgy, mint azt a szegény gyereket…

John felsóhajtott.

- Az nem a maga hibája volt.

- Jobban oda kellett volna figyelnem a feleségemre.

John a fejét ingatta.

- Ne hibáztassa magát! Azzal már nem tudja visszahozni.

- Igen, ebben igaza van, de ez akkor sem kisebbíti a bűntudatomat. Ezért lettem dühös Robert miatt. Rosita mama gondjaira bíztam, és már sokkal jobban volt, de ma… ma megint arra értem haza, hogy Isabella kiszökött a szobájából, és éppen őt korbácsolja. Ha Robert nem ugrik elém, talán még a szemem is bánhatta volna…

- Isabella szerint maga akarta bántani, és Roberttel fogatta le őt.

- Robert elvette tőle a korbácsot, és lefogta, hogy ne tudjon kárt tenni másban.

John bólintott.

- Sejtettem.

William egyenesen a szemébe nézett.

- Valóban viselős?

- Igen.

William egy hajtásra kiitta az italát, majd felállt, és töltött magának még egyet. Aztán csak állt, és képtelen volt megmozdulni, vagy bármit is mondani. John részvéttel nézett rá, ő volt az egyetlen, aki tudott William aggodalmairól, csalódottságáról, dühéről a feleségét illetően. Orvosként és barátként is látta és megértette a helyzetet.

- A felesége azt adta a tudtomra, hogy érdekes kapcsolatot sikerült kialakítania az új rabszolgával.

William úgy meredt rá, hogy azonnal tudta, beletrafált a közepébe.

- Érdekes kapcsolatot? – ismételte.

- Igen.

- Mit ért ez alatt?

- Úgy bánik vele, akár egy asszonnyal. Vele étkezik, maga ápolja, sőt, maga fürdeti. Állítólag még fel is olvas neki esténként. Némely állításról most magam is meggyőződhettem. Gondolom, a napirendjéről meg a szolgálóktól értesült. Ne haragudjon rájuk, maga is tisztában van azzal, barátom, mennyire tartanak tőle.

William dühét ez csekély mértékben csökkentette. Fel s alá kezdett járkálni. John hosszan ízlelgette a kortyot, amit lenyelt.

- Nem akarja elmondani? – kérdezte végül nagyon halkan.

William letette a poharát, és tehetetlenül széttárta a karját.

- Mit mondjak?

- Nem tudom. Kedveli őt?

- A feleségem szerint Robert csak egy rabszolga, alantasabb és pótolhatóbb, mint egy állat.

- Mindketten tudjuk, hogy ön nem így gondolja.

- Valóban nem. Robert… - William elfordult. Fogalma sem volt, hogyan fogalmazza meg az érzéseit, amikor maga sem volt velük tisztában. Az, ami köztük történt, teljesen összezavarta.

- Különleges? – próbált neki segíteni John halkan.

- Azt hiszi, hogy a bűntudatom miatt pátyolgatom?

- Felmerült bennem, igen. Úgy véli, hogy ezzel jóváteszi, amiért nem tudta megvédeni azt a fiút. Ám most, hogy láttam Roberttel…

- Igen?

John habozott. Csak lötykölgette a pohárban az italát, és ráncolta a homlokát.

- Tudja, figyeltem, miközben varrtam össze a sebét. Legalább úgy szenvedett, mint ő. Ez nem egyszerűen bűntudat, igaz?

William lassan visszabotorkált a helyére, és lehuppant a barátjával szemben.

- John… Én nem tudom, mi történik velem… – suttogta kétségbeesetten. Eltakarta a szemét a tenyerével. – Képtelen vagyok távolságot tartani tőle, és ezt nem okozhatja bűntudat. Néha… miközben ott fekszik az ágyon, késztetést érzek, hogy érintsem a bőrét – kinyújtotta a kezét, mintha maga előtt látta volna a férfit. – Olyan sötét vágyak munkálnak bennem, amelyekről eddig nem volt tudomásom.

- Asszony iránti vágyak?

William bólintott.

- Tudom, hogy az, amit érzek, bűn. Egy férfi iránt ilyesmit érezni…

- Ráadásul egy fekete rabszolga iránt – tette hozzá John megértő bólogatással.

- Miért, akkor nem lenne bűn, ha például magát kívánnám meg?! – tört elő az értetlen harag Williamből.

John meglepetten pislogott, majd hirtelen felnevetett. William rádöbbent, hogy mit mondott, és idegesen mentegetőzött.

- Bocsásson meg! Nem úgy gondoltam.

- Tudom, barátom. – John mosolygott, William talán még soha nem látta ilyen vidámnak. – Nem sértett meg.

- Akkor is sajnálom. – William a fejét ingatta. – Teljesen kivetkőzöm magamból.

John elkomolyodott.

- Az, amiről beszél, betegség, és orvosként azt mondom, kezeltetni kell. Önuralmat kell gyakorolni, eltávolítani a kísértést jelentő személyt a házból.

- És barátként?

John előrehajolt, a combjára könyökölt. Nagyon komoly volt.

- Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy az ember gyarló lény. Biztos vagyok benne, hogy magához is eljutottak a pletykák, egyes férfiak fiatal fiúk kegyét keresik, akik megadhatják nekik azt, amit asszonyuk nem tud. S biztos hallott olyasmiről is, amikor asszonyok tartottak közeli barátnét, és meghittebb viszonyt ápoltak velük, mint tulajdon férjurukkal.

William bólintott.

- Hallottam ilyesmiről magam is. Neveket nem tudok mondani, mindenki csak sustorog róluk.

- Egyes emberek sötét titka, amiről csak kevesen tudhatnak.

William hirtelen megértette, mire akar utalni.

- Orvosként sok mindent lát.

John hátradőlt, és szomorkásan elmosolyodott.

- Néha többet, mint szeretnék, barátom.

- Nem vagyok egyedül ezzel a gondommal?

- Van, aki gondnak tekinti, és lassan beleőrül, hogy elnyomja a vágyait. Mások viszont… kiélvezik minden pillanatát.

William felsóhajtott.

- Én nem tudom, mit kellene tennem.

- A barátjaként hadd tegyek fel egy kérdést. – John egyenesen a szemébe nézett. – Boldog?

- Ezt most nem értem…

- Egész egyszerű kérdést tettem fel. Boldog? Így, most, itt. Amikor vele van, vagy rá gondol. Mit érez?

- Szeretem a csendet, ami mellette körbeölel. Szeretném megismertetni a világgal. Új, szép dolgokat mutatni neki.

- William…

- Jó vele lenni, John. – Barátja megértő tekintetét látva kibukott belőle. – Szerettük egymást, miután Isabella bántotta, mielőtt maga jött volna. Annyira… Úgy éreztem, hogy… - Szorosan lehunyta a szemét, hogy képes legyen kimondani a benne kavargó gondolatokat. – Nem éreztem ilyen vágyat asszonyi öl iránt, mint iránta. A gyönyöre az én gyönyöröm is volt, és soha gyönyörűbb nem volt még egy asszony sem, mint ő akkor.

- És ő? Robert? Ő mit gondol erről?

- Nem hiszem, hogy ezt valaha is megtudom. Néma, és mivel nem tud írni… - William tehetetlenül megvonta a vállát. – Felmerült bennem, hogy csak a vágyai sodorták hozzám, hiszen ki tudja, mikor volt nővel utoljára. Ám a szolgálólányok körülötte forgolódtak, és irántuk nem érdeklődött, azt észrevettem volna. Ön szerint mindig is a férfiak vonzották, vagy csak most én? Netán hazug színjáték az egész, hogy a bizalmamba férkőzzön?

John elmosolyodott.

- Maga mit gondol?

William most először komolyan elgondolkodott. Mérlegre tett mindent, amit kellett és lehetett, s önmaga is meglepődött az eredményen. Felhajtotta az italát.

- Nem érdekel. Isabella mellett pokol az életem, és ha tényleg a gyermekemet várja, hosszú, kínkeserves hónapok várnak rám, és még hosszabb évek, míg el kell őt viselnem. Az, hogy bűnben éljek, kevéssé taszít, mint az, hogy újra vele háljak. Robert mellett jelenleg boldog vagyok. Egyelőre beérem ennyivel, és majd… majd meglátjuk.

- Tartsa titokban, és ne feledje a diszkréciót!

- Köszönöm.

John rávigyorgott. Sötétszőke hajára ráfért volna már egy vágás, mert a homlokába hullott, és árnyékot vetett kék szemére.

- Ezért vannak a jó barátok.

William végre felnevetett, John csatlakozott hozzá. Még egy kis ideig beszélgettek, aztán Johnnak mennie kellett. Isabellának ágynyugalmat parancsolt, és megígérte, hogy gyakran eljön. William ettől megnyugodott, de őrizetet állíttatott az asszony ajtaja elé, nem bízva benne. Robert mélyen aludt, amikor benézett hozzá. Legszívesebben odadőlt volna melléje, ettől zavarba jött. Valamiért ez a hirtelen gondolat intimebbnek tetszett, mint az, hogy egymást ölelték, ám mégis melegséget érzett a mellkasában…

 

 

3.

 

1857 nyara, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

 

            Mély sötétség volt, a Hold elbújt a felhők mögé. Messziről esőszagot hozott a szél, beáramlott a nyitott ablakon keresztül, átsuhant a függönyök között, felébresztve Williamet. Álmosan a másik oldalára fordult, hunyorogva pislogott. Mintha hangokat hallott volna, felült. Robert ajtaja be volt csukva, holott ő nyitva hagyta, amikor elindult lefeküdni. Fülelt, de nem tudta kivenni, kinek a hangját hallja.

A köntösét magára kanyarítva felkelt, és mezítláb odaosont az ajtóhoz. Azonnal felismerte George hangját, akinek fenyegető hangsúlya jól kivehető volt a zárt ajtón keresztül is.

- Ne éld bele magad, hogy sokáig itt maradhatsz! A gazdám csupán azért szánt meg téged, mert az asszonyom és ő az utóbbi időben nincsenek jóban! Az asszonyom gyermeket vár, és ha jobban leszel, akkor mész ki a földekre dolgozni! Oda való vagy!

William érezte, ahogy a düh elönti. Nekidőlt az ajtó mellett a falnak, és kényszerítette magát, hogy ne rontson be a szobába. Végül a pofon hangjára már képtelen volt nyugodt maradni. Benyitott, némán állt, a komornyikja éppen ekkor emelte újabb ütésre a kezét.

- Robert… - A hangjára a férfi azonnal reagált, bár az arca megrándult, de ezúttal kitért az ütés elől.

George, a komornyik megperdült, az arca megfeszült, aztán mozdulatlanná dermedt.

- Uram, a szolgája udvariatlan volt, és úgy éreztem, meg kell fegyelmeznem.

William keze remegett, ahogy az ajtóra mutatott.

- Kifelé!

- Uram…

- Reggel nyolc órakor várlak a könyvtárszobában.

- Uram, én csak az ön érdekében cselekedtem.

- Úgy vélem, ez nem a te dolgod! – csattant fel William jegesen. – Ahogy a fegyelmezés sem… - halkult el figyelmeztetően a hangja.

George arca megrándult, végül behúzott nyakkal kirobogott az ajtón. William belökte utána az ajtót, és a köntös zsebébe dugta a kezét.

- Sajnálom, hogy nem tudsz beszélni, és nem tudod elmondani, mikkel tömte tele a fejedet. – Szigorúan nézett a férfira, aki félrefordította a fejét. – Bár úgy sejtem, nem mondanád el, nem igaz?

Robert láthatóan habozott, mire felsóhajtott.

- Felmerült bennem, hogy megtanítalak írni és olvasni. Szeretnék veled rendesen kommunikálni, nem csak találgatni, mire gondolsz éppen. – A férfi olyan döbbenten pislogott, hogy elmosolyodott. – Tudom, hogy a törvény szerint nem tehetem meg, de mivel te nem beszélsz, az olyan, mintha csak én tudnám a titkot. És amit csak egy ember tud, azt nem tudja más.

Megborzongott, ahogy a szél feltámadt, és hűs levegőt söpört a szobába.

- Úgy tűnik, vihar közeleg – mondta, és elindult, hogy becsukja az ablakot.

Robert megállította. Tétován megérintette a karját, szomorúan bámult le rá, amitől ő is elszomorodott. Előrelépett, ahogy mindig, most is nekidöntötte a homlokát a mellkasának. Jó érzés volt, mert a férfi átölelte, és William esküdni mert volna, hogy lopva puszit nyomott a hajára. A derekát karolta át, nem felejtve el, hogy a sebei még nem forrtak össze, és hozzásimult.

- Sajnálom. George imádja Isabellát, és hűséges hozzá. Ne higgy neki, akármit is mondott. Minden szavával a feleségem szavait visszhangozza.

Robert gyengéden simogatni kezdte a hátát, mintha egy kisgyerek lett volna, akit meg kell nyugtatni. Ettől Williamnek eszébe jutott a gyermek, akit a felesége a szíve alatt hordott, és még jobban hozzászorította a homlokát a férfi mellkasához. Ez sem tudta kiverni a fejéből Isabellát és a nyugtalanító jövőt, viszont Robert közelsége adott neki némi megnyugvást.

- Becsukom az ablakot, mielőtt megfázol – sóhajtotta egy kis idő múlva, mert érezte, ahogy Robert megborzong. – Feküdj vissza! Pihenned kell! – terelte az ágy felé a férfit, miután behúzta a függönyöket is.

A lámpa halovány fénye árnyékokat festett a falakra, sötét, fenyegető árnyakat, amiktől mindketten elkomorodtak. Robert leült az ágy szélére, és maga mellé húzta. Megfogta a kezét, nem nézett rá, de finoman cirógatta az ujjait. Senki nem nézett volna ki ennyi érzelmet, ennyi gyengédséget ebből az óriásból.

- Feküdj le, kérlek! Így soha nem gyógyulsz meg…

Robert rápillantott, volt valami a tekintetében, amitől William elszomorodott.

- Nem foglak elküldeni a házból, ha jobban leszel. Erre esküszöm! – Megérintette a férfi arcát. – Hiszel nekem, ugye?

Robert bizonytalanul pislogott. William felsóhajtott.

- Bárcsak bíznál bennem! – Elfordította a fejét, az árnyakat figyelte. – Nem tudom, miket szenvedtél eddigi életed során, és hányan ígértek olyasmit, amit aztán nem tartottak be, de én nem olyan vagyok, mint mások. – Habozott, mielőtt folytatta volna. – Apám szerint olyan vagyok, mint az anyám. Naiv álmodozó, aki hisz a törvényben, a szeretetben, az emberek közötti egyenlőségben.

Megszorította a férfi ujjait, és felnézett rá.

- Gyűlölöm, hogy különbséget kell tennem fehér és fekete között! Gyűlölöm az olyanokat, mint a feleségem! Bárcsak… - elharapta a mondatot, és megrázta a fejét. – Bárcsak olyan világban élnénk, ahol mindenki egyenlő és szabad, s azt szereti, akit akar. A fekete a fehéret, a férfi a férfit…

Megcsikordultak a fogai, és megkeményedett az arca, mintha most döbbent volna rá arra, mit is mondott. Elhúzta a kezét, és felállt.

- Talán tényleg egy naiv bolond vagyok! – mondta keserűen.

Robert nem állította meg, amikor otthagyta. A két szoba közötti ajtót nem zárta be, nehogy a férfi rosszul érezze magát. Odalépett az ablakhoz, félrelökte a függönyt, hogy az esőtől terhes levegő szabadon áramolhasson befelé. Nesztelen léptek suhantak mögötte, Robert a háta mögé állt. Nem érintette meg, de a testmelege átsütött a köztük levő távolságon. Lassan megfordult.

- Mindkettőnket kivégezhetnek, ha kiderül – szólalt meg nagyon halkan. Nem mondta ki, pontosan mire gondol, viszont Robert így is értette. Bizalmas viszonyt ápolni egy néger rabszolgával egyenlő volt a halállal. Igaz, hogy mások is megtették, de elég volt, hogy a szerető férfi, és ha valakinek volt egy rosszakarója. S Williamnek volt: Isabella, a tulajdon felesége.

Az is nyilvánvaló volt, ha saját magát tisztázni is tudja a vádak alól, Robertnek mennie kell a háztól. Esetleg meg is ölhetik, és senki nem fog szót emelni a nevében. Még William sem, mert birtoka van, emberek, akikről gondoskodnia kell, és egy születendő gyermeke, akit fel kell nevelnie. S az volt az egészben a legrosszabb, hogy Robert megértette volna, mert egyszer nagyon régen neki is volt családja, akit elvettek tőle, és tudta, milyen, ha a sajátjaiért kell küzdeni. 

Robert mellkasára tette a tenyerét, érezte a szívdobbanásait, a bőrén lüktettek. Lassan továbbcsúsztatta a kezét, minden egyes alkalommal lenyűgözte a karcsú test, a finoman remegő izmok, a kávéra emlékeztető sötét bőr.

- Nem akarsz velem aludni? – kérdezte csendesen. – Elég nagy az ágy, elférünk.

A férfi vonásait nem tudta kivenni a sötétben, ám egy hatalmas tenyér simult a kézfejére. Beleegyezés lehetett, legalábbis William annak vette. Az ágy felé indult, magával húzta a férfit is. Segített neki hasra feküdni, majd a köntöst ledobva, odadőlt mellé. Az oldalára fordult, hozzásimult, amennyire lehetett. Robert feléje fordította a fejét, megfogta a kezét, és a szájához húzta, hogy megcsókolhassa. Ez olyan gyengéd és szeretetteljes mozdulat volt, hogy William torka elszorult.

Még közelebb bújt a férfihoz. Legszívesebben világgá ment volna, el valahová máshová, ahol nincsenek ítélkezések, és senki nem tesz különbséget az emberek bőrszíne között. Ez a hely azonban nem létezett, és ettől keserű lett a nyál a szájában. Nem tudta, Robert mire gondolhat, de amikor a könyökére emelkedett, és odahajolt hozzá, nem húzódott el. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi apró csókokkal borítsa az arcát.

Nem tiltakozott, ahogy hanyatt döntötte, és ráfeküdt. Érezte, milyen kemény az ágyéka, és ettől maga is felizgult. Széttárta a combjait, hogy Robert kényelmesebben elhelyezkedhessen közöttük. A hajába túrt, és elmerült a szájában. Sokáig csak ízlelgették egymást, ezúttal nem kapkodtak, nem volt semmi, ami siettette volna őket tulajdon vágyukon kívül.

Robert lassan áttért a nyakára, a kulcscsontjára, a mellkasára. A hónalját sem hagyta ki, amitől Williamnek nevethetnékje támadt. Az inger azonban gyorsan tovaszállt, miután a férfi az oldalán keresztül haladt lefelé. A csípőcsontjába finoman beleharapott, csak épp annyira, hogy William lélegzete elakadjon.

- Fájni fog a hátad… - mormolta.

A férfi mintha meg sem hallotta volna. A nyelvével fedezte fel a combhajlatát, a combja érzékeny belső felét, a kezével simított végig a lába hosszán. William nem állította meg, reszketett, és egy hang a fejében azt hajtogatta, hogy még, még, még… Felnyögött, amikor teljesült a kívánsága.

Robert könnyű csókot lehelt merevedése hegyére. Hatalmas kezével körbefogta, simogatta, a golyóktól fel a csúcsáig, majd onnan le. Az ajkával és a nyelvével tette ugyanezt, miközben William még szélesebbre tárta a lábát, és az élvezettől a lepedőt markolta zihálva. Robertet az ösztönei vezették, olyan helyeket érintett és csókolt, amilyeneket William soha nem gondolt volna, hogy jó érzés lehet.

A gyönyör közeledtével a férfi után nyúlt. Az arcát érintve felhúzta magához, csókolta mohón. A mellkasát simogatta, a hasát, majd az ujjaival keményen megmarkolta. Hallotta, ahogy Robert mély levegőt vesz, és ez nagyon jó érzés volt. Ahogy az is, hogy a férfi ráfeküdt, az ágyékuk összeért, és miközben Robert lágyan ringatózott felette, a bőrük össze-összesúrlódott.

Hirtelen nagyot csattant az ég. A függönybe beletépett a szél, és hűvös levegő ölelte körbe őket. William felmorrant, akármilyen kába is volt a gyönyörtől, a józan esze erősebb volt.

- Az ablak – nyögte. – Megfázol…

Robert engedelmesen elhúzódott tőle, amikor eltolta magától. Négykézláb araszolt az ágy széle felé, a villám fénye egy pillanatra nappali fénybe borította a szobát. Erős karok fonták körbe a derekát, és rántották vissza.

- Robert… - Elakadt a lélegzete, ahogy a forró testnek csapódott. Robert keze a mellkasát átfogva tartotta szorosan, miközben a másikkal az ágyékán kalandozott. William a lepedőnek dörzsölte a homlokát, sejtette, hogy egyelőre nem fog szabadulni. Nem is akart, a férfinak lökte magát, hogy teljesen összesimulhassanak.

A férfi merevedése a combjai közé csúszott, a golyóit ingerelte. Összébb zárta a combját, mire egy halk mordulás volt a válasz. Jóleső borzongás futott végig a testén. Robert leszorította, egyre gyorsuló ütemben fúrta magát a combjai közé, a farkát markolta közben, és amikor William odanyúlt, érezte a merevedése hegyét az ujjaival. Megérintette, mielőtt a férfi visszahúzódott volna, de érezte az apró rándulást a mozdulata nyomán. S aztán Robert hangos zihálás közepette elkapta a csuklóját és lefogta. Szinte belepréselte az ágyba, ahogy egyre keményebben lökte magát hozzá.

A villámok megvilágították kettejüket, a dörrenések elnyomták élvezetteli hangjukat. William nagyon szerette volna látni Robert arcát. Hiába próbálkozott, ebben a túlfűtött pillanatban nem gazda és szolga viszonyban voltak, hanem szeretők lettek, és Robert föléje kerekedve hajszolta a gyönyör felé. Az ujjaik összefonódtak, Robert a hátához simult, az arcát csókolta. Odafordult, az ajkuk, a nyelvük mohón kereste a másikat. A lepedő a bőrét karcolta, durvának érzett minden érintést, ami nem a férfié volt.

Robert mintha csak megérezte volna ezt, feltérdelt, és magával húzta. A mellkasához simult, és a válla felett hátranyúlva húzta magához a férfi fejét újabb csókokra. A hideg levegő felhevült bőrét érte, cirógatta, még gyönyörtelibbé tette a pillanatot. Robert ujjai körbefonták, és újra, meg újra elmerült combjai szorításában. William rekedten a nevét nyögte, golyói alatt a bársonyos bőr még soha nem volt ennyire érzékeny, a forróság lassan beborította az egész testét.

A következő villám a dörgéssel szinte egyidőben érkezett. Szinte fel sem fogták. A gyönyör ugyanis ezzel egyidőben robbant a testük mélyén, és elnyomott minden mást. William előrezuhant, megtámaszkodott, és csak remegett. Robert puha csókokat nyomott a vállára, hangos zihálása lassan elért William füléig is.

- Nem fáj… a hátad? – Eltartott egy ideig, míg képes volt megszólalni.

Robert elhúzódott tőle, térdelve maradt, míg ő megfordult, és hanyatt végigdőlt a lepedőn. Most kifejezetten jólesett neki a hűs szellő. A következő villám fényénél elmosolyodott. A férfi ugyanis szemernyit sem lankadt, és ugyanolyan mohón méregette, mint szeretkezésük elején.

Felült, és közelebb húzódott hozzá. Gyengéden végigsimított izzadt bőrén, érezte, mint remeg a hatalmas test. Vissza akarta adni az előbb kapott gyengédséget, ezért apró csókokkal borította a mellkasát és a hasát. Az ujjaival először finoman érintette meg a farkát, majd a türelmetlen horkantás hallatán elvigyorodott. A nyelve hegyével nyalta végig. Furcsa érzés volt, de űzte tovább a vágy, hogy ugyanolyan élvezetet okozzon Robertnek, mint a férfi neki. S aztán rádöbbent, hogy mennyire élvezi a hatalmat, amelyet a férfi felett gyakorolt ezen közben.

Robert már a hajába markolva zihált, a széles mellkas gyors ütemben emelkedett-süllyedt. A merevedése hegyén már érződött, milyen közel van, hogy újra elélvezzen. A csípőjét fogta szorosan, hagyta, hogy a férfi felnyögve a szájába hatoljon. Először nem volt jó, hányingere támadt, de aztán legyűrte a késztetést, és a nyelvével cirógatta körbe.

Robert hirtelen eltolta magától, akkora hévvel, hogy végigzuhant a lepedőn. Meglepetten pislogott, míg fel nem fogta, mit lát. Robert gyors mozdulatokkal dolgozott a farkán, szinte csak a szeme fehérje világított. Gyönyörű volt, ez villant át William fején, miközben nézte, ahogy a fejét hátravetve, a fogait csikorgatva elélvez.

Elég sokáig tartott, míg összeszedte magát, és elment a mosdótálig. Megnedvesített egy kéztörlőt, és mindkettejüket végigtörölgette. A lepedőt lehajította a szőnyegre, majd odakuporodott Roberthez. Az ablakot nem csukta be, hagyta, hogy a friss levegő és az eső hangja betöltse a szobát. Robert megfogta a kezét, ahogy korábban is, és William soha olyan elégedetten nem aludt el, mint ezen az éjszakán.

 

            Williamnek komoly döntéseket kellett meghoznia a következő napokban. George a házban maradhatott, de meg kellett esküdnie, hogy nem megy még egyszer Robert közelébe, valamint a ház úrnőjét is elkerüli. Mindketten tudták, hogy hiába az ígéret, a férfi szinte szánalmas módon ragaszkodik Isabellához.

Roberttel való viszonya miatt csak a legmegbízhatóbb szolgálólányok léphettek be ezentúl a szobájába, akikről tudta, hogy hallgatni fognak, akármit is hallanak vagy látnak. Közéjük tartozott Hooker szeretője, Martha is, aki információkkal látta el az intézőn keresztül a feleségéről.

Isabella a következő hetekben nyugodtan élt a lakosztályában. Nem hisztériázott, és egyszer sem próbált megszökni. Csak az édesanyjával volt hajlandó szót váltani, aki továbbra is azért könyörgött a vejének, hogy bocsásson meg az asszonynak. William azonban hajthatatlannak bizonyult.

- Valamit forgat a fejében, érzem – mondta Johnnak, amikor az orvos a szokásos vizitnapján ellátogatott a birtokra.    

- Nyugodtan viselkedett, amikor nála voltam.

- Már képtelen vagyok hinni neki – vallotta be.

- Szüksége lenne némi mozgásra, friss levegőre. A gyerek érdekében.

William legszívesebben üvöltött volna.

- Nem akarom kiengedni onnan!

John részvéttel nézett rá.

- Mi lenne, ha én vinném ki sétálni? Magának, barátom, nem kell vele találkoznia, de felügyelet alatt lenne.

- Nem hiszem el, hogy megtenné…

Dr. Gifford erre elvigyorodott.

- Megtettem én már ennél sokkal rosszabbat is, higgye el nekem. – William figyelmét nem kerülte el, hogy a szeme nem mosolygott. – Beleegyezik?

- Igen.

Ezek után hetente egyszer-kétszer, az orvosnak éppen hogyan volt ideje látogatást tennie a Marland házban, Isabella sétálhatott a kertben. Nem mehetett el messzire a doktorral sem, viszont mozoghatott kicsit. Az ablakból William mindig gyanakodva figyelte, és utasításba adta, hogy Hooker is legyen a közelben két markos emberrel, ha az asszony meg akarna szökni.

Úgy tűnt azonban, hogy Isabellát a közelgő anyaság megváltoztatja. Sokkal nyugodtabb volt, és ahogy nőtt a hasa, William többször látta, ahogyan nevetve virágot szed Johnnal. Robert néha odaállt mellé, együtt nézték a nőt. A férfi ilyenkor nagyon feszültnek látszott, a szája köré mély ráncokat véstek az emlékek.

- Nem tudom, mit kellene tennem – sóhajtotta egyik alkalommal, amikor írni tanult vele.

Robert felpillantott. Hatalmas kezében alig látszott a toll, amivel a betűket vetette nehézkesen egy lapra.

- Isabellával – tette hozzá.

A férfi tekintete azonnal elborult.

- Nyugodj meg! Nem akarom kiengedni – biztosította.

Rosszkedvűen járkálni kezdett a szobában. Ahogy egyre jobban elmélyedt a kapcsolata Roberttel, annál jobban zavarta Isabella. Már korábban is sejtette, de most már biztos volt, élete legnagyobb hibáját akkor vétette, amikor elvette feleségül.

- Végeztél is? – Megállt Robert mellett, majd elmosolyodott. – Ügyes vagy! Robert Whylte-Carson, ez a neved. Le tudod írni az enyémet is? – Odaült mellé, és elhessegette magától a komor gondolatokat. – Igen, William… A, nem e – figyelmeztette egy ponton.

A betűkkel teleírt lapokat William mindig gondosan elégette. Nem szerette volna, ha bármi gondjuk adódik miattuk. Igaz, hogy mostanában béke uralkodott a házban, viszont nem akart egyikük fejére sem vészt hozni csak, mert figyelmetlen volt. Egyre jobban ragaszkodott Roberthez. Napirendjük most már hónapok óta változatlan volt, és olyan mélyen ismerték egymást, hogy néha nem is kellettek nekik szavak ahhoz, hogy értsék, mit szeretne a másik.

Robert általában elkísérte a birtokra, amióta elég jól volt a lovagláshoz. Hooker szerette, ha velük van, mert a férfinak már a jelenléte is elég volt, hogy félbeszakítson egy vitát vagy egy verekedést. A földeken dolgozók eleinte furcsállták, amikor kiderült, hogy Robert a nagy házban lakik és nem kell dolgoznia. Rosita mama viszont elkotyogta nekik, hogyan került hozzájuk, és onnantól kezdve mindenki hatalmas tisztelettel beszélt hozzá.

- Vihar lesz megint – sóhajtotta William és indult, hogy becsukja az ablakot.

Robert utánanyúlt, és megállította. A fejét rázta, így az ablak nyitva maradt akkor is, amikor a teraszra már bevert az eső, és a villámok meg a dörgések egybefolytak. Olyan sötét volt, hogy William lámpát gyújtott, pedig még épp csak befejezték a vacsorát. Aggodalmasan ráncolta a homlokát, ahogy kifelé bámult.

- Hooker mondta, hogy az egyik kunyhó nincs a legjobb állapotban – mondta Robertnek, amikor a férfi odalépett mögé. – Remélem, kibírja a vihart. Holnap muszáj lesz nekiállni rendbe tenni.

Éjfélre járhatott az idő, amikor felriadtak. William felült. A dörgés és az eső hangjai mellé lónyerítés vegyült. Már a nadrágját húzta, amikor türelmetlenül kopogtak az ajtaján.

- Mr. Marland, Hooker vagyok.

- Jövök! – Kinyitotta az ajtót, amint Robert visszament a szobájába felöltözni. – Mi történt?

- Az a ház, amiről beszéltem, összedőlt. – Hooker csurom víz volt, sáros és nyúzott. – Ketten maradtak alatta.

- Életben vannak?

- Igen. Ferdeszájú Michael az a fiával. 

William felsóhajtott. Emlékezett a férfira, és cserfes kisfiára, akinek az édesanyja meghalt szülés közben. A férfi nem volt hajlandó új asszonyt maga mellé venni, inkább egyedül nevelte a fiút.

- Robert!

A férfi már jött is, komoran bólintott, jelezve, hogy hallotta, amit beszéltek. Odalent már felnyergelt lovak várták őket. Martha egy kendőbe burkolózva meleg teát adott Hookernek, aki felhajtotta, és belenyomta a bögrét a lány kezébe. Nem búcsúzkodtak, Martha nem is várta el, viszont William jól látta, milyen aggódva bámul utánuk.

Még soha nem tették meg ilyen gyorsan a nagy ház és az ültetvény szélét szegélyező házak közötti távolságot. Már akkor bőrig áztak, amikor felszálltak a lóra, de ez nem a legalkalmasabb pillanat volt, hogy William Robert egészségéért aggódjon. Az emberek elugráltak a lovak elől, ahogy berontottak a házak közé.

- El az útból! – morrant rájuk Hooker.

Egy fiatal fiú lámpával futott előttük, hogy mutassa az utat. William elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, amikor meglátta az összedőlt viskót. Ez volt a legrosszabb állapotban, emlékezett rá. Igyekeztek folyamatosan rendben tartani a házakat, de ha sok volt a munka, akkor bizony előfordult, hogy elhanyagolták őket. Közelebb ment, Robert és Hooker ott volt a nyomában.

- Bedőlt a teteje – mondta Hooker. Kalapja karimájáról ömlött a víz, ahogy Williaméről is.

- Látom. A kisgyerek nem tud kimászni? – William körbejárta a házat.

- Nem akarja otthagyni az apját.

- Tudott beszélni Michaellel?

- Rázuhant a főgerenda a lábára. Elrántotta a fiát, de helyette ő maradt ott. – Hooker csípőre tett a kezét, láthatóan nem zavarta a zuhogó eső. – Már rég le kellett volna bontani az egészet…

- Igen, tudom. – William a fogát csikorgatta. – Meg lehetne emelni a gerendát?

- Ahhoz legalább három embernek kellene bemásznia, uram. Kettő emel, egy meg kihúzza alóla a fickót. Ennyien nem tudják bepréselni magukat, és valljuk be, uram, hogy nem is tennék meg. – Hooker vizes zsebkendőjével reményvesztett kísérletet tett arra, hogy megtörölje az arcát. – Van egy-két markos legény közöttük, ezt maga is tudja, de mindegyiküknek nagycsaládja van.

- Más lehetőség?

- Elkezdeni lebontani a fejük felül. Ennek a veszélye, hogy rájuk rogy az egész, de jelenleg még ez az egyik leghasználhatóbb ötlet.

William mérgesen toppantott. Nem akarta hagyni, hogy Michael ott haljon meg egy nyavalyás gerenda alatt csak, mert őt az utóbbi időben jobban lekötötte a szerelmi élete, mintsem, hogy az embereiről gondoskodjék. Könnyű érintés vonta magára a figyelmét. Robert komoran nézett rá, sötét szemében visszatükröződtek a lámpák fényei. Az állával a romok felé intett, majd megütögette a mellkasát, amire ráfeszült a vizes ing.

- Még nem gyógyult meg teljesen a hátad…

Robert arcán most először volt harag. Elsötétült a tekintete, dacosan összeszorította a száját, aztán sarkon fordult, és kemény léptekkel elindult a kunyhó felé. William habozás nélkül utána vetette magát, és megragadta a karját.

- Robert!

Farkasszemet néztek egymással. William látta a barna szempárban az elhatározást. Mély levegőt vett.

- Legalább hadd menjek előre! – Robert kis tétovázás után bólintott, mire ő azonnal hátrafordult. – Hooker, járjon körbe, a többivel mi a helyzet! Mi bemegyünk, és meglátom, mit tudunk tenni.

- Uram, ezt nem teheti! Veszélyes. Hadd menjek inkább én!

- Robert magának nem fogad szót. – William bosszankodva arra gondolt, hogy neki sem, de ezt inkább nem mondta ki fennhangon. Hooker úgyis tudta, mert felvonta az egyik szemöldökét. – Keresse meg Rosita mamát és hívja ide a doktort!

- Igenis. Vigyázzon magára, uram! – Hooker két férfira mutatott. – Ti itt maradtok, és segítetek Mr. Marlandnak. Ha panaszt hallok felőletek, szíjat hasítok a hátatokból!

William érezte, ahogy Robert összerázkódik, ezért a romok felé löködte.

- Nem gondolja komolyan, nyugodj meg! Hooker jó ember, csak a szája nagy. – William nem tette hozzá, hogy látta már azt a jóembert halálra korbácsolni egy férfit, mert az megölte az újszülöttjét, hogy annak ne kelljen rabszolgaként élnie. – Menjünk! Ettől a sok esőtől meglazulhat a föld.

Ő ment elől, négykézláb mászott befelé maga előtt tolva a lámpát. Egy helyen bele kellett feküdnie a sárba, hogy bepréselhesse magát a keskeny lyukon. Robert hangos nyögés keretében jutott át, és megránduló arca láttán William tudta, hogy végighorzsolta még teljesen össze sem gyógyult hátsebét.

- Mr. Marland! – A kisfiúnak csak a szeme fehérje világított, amikor meglátta. Ott kuporgott a földön, és fogta az apja kezét.

- Helló, Tommy! Apád?

- Megint elájult. Az előbb sikerült addig ráznom, míg felébredt…

- Rendben. – William a férfi fölé hajolt. Nem akarta magához téríteni addig, míg nem látta a gerendát, amely a földhöz szegezte. Robert odatérdelt mellé, miközben körbenézett. – Hookernek igaza volt, ehhez legalább két ember kell.

Robert láthatóan töprengett, majd megrázta a fejét. Michaelre bökött a mutatóujjával, majd Williamre.

- Még nem gyógyult meg teljesen a hátad… - William tudta, hogy esélytelen a vitatkozás. A gyerekhez fordult. – Szeretném, ha most kimásznál.

- Itt akarok maradni!

- Azt mondtam, hogy most kimész, bolond kölyök! – William odahúzta magához, hogy közvetlen közelről nézhessen a szemébe. – Apád nem azért mentett meg, hogy bajod essen! Mássz ki, mondd meg Hookernek, hogy legyen száraz ruha és törölköző apádnak! Menj!

A kisfiú remegő szájszéllel bólintott, és elindult kifelé. William mély levegőt vett, majd odatérdelt a férfihoz. Megemelte, és a hóna alá nyúlt. Tudta, hogy egy esélyük lesz, mert Robert a háta miatt nem fogja tudni még egyszer megemelni a gerendát. Robert a lámpa imbolygó fényében szemlélte, hová álljon. Lassan megmozgatta a vállát, karjait, megfeszítette a hátizmait. Egyre mélyebbről szedte a levegőt, a szeme összeszűkült, olyan volt, mintha magában beszélt volna.

Találkozott a tekintetük, William bólintott, hogy készen áll. Nem bánta, hogy Michael nincs magánál, mert a lábát nézve, csoda lesz, ha valaha is járni fog. Robert közben átfogta a gerendát, és emelni kezdte. Volt egy pont, ahol jól látszott eltorzul az arca a fájdalomtól, aztán artikulálatlan nyögés bukott ki a száján, és a gerenda megmoccant. Recsegett-ropogott körülöttük az épület, a fejükre kezdett folyni az eső. William feszülten figyelt, hogy időben mozdulhasson. Robert fogai megcsikordultak, aztán ordítani kezdett. Hihetetlen volt. William egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy kis híján elszalasztotta a pillanatot.

Húzni kezdte a férfit, nagy volt a lendület, hanyatt zuhant. A férfit azonban nem engedte el, csak vonta maga után, ki a gerenda alól. Ő maga is kiabált, később nem tudta megmondani, mit, de mire Robert visszaeresztette a földre a gerendát, ő már Michael lába fölé hajolt, és igyekezett rögzíteni, hogy ki tudják vinni. Rájött, hogy mindenképpen a földön kell kihúzniuk. Robert azonban megoldotta a problémát, mert felemelkedett, és üvöltve esett neki a viskó falának, ami már amúgy is ingatag volt. William Michaelt átkarolva lenyűgözve figyelte.

A friss, esővel átitatott levegő áramlani kezdett befelé. Hooker és még páran kiabálni kezdtek, amikor meglátták őket. Robert lehajolt, és a vállára kapta a sebesült férfit, majd elkezdett átlépkedni a romokon. William lassabban követte, elgémberedett a lába, és iszonyúan fáradtnak érezte magát. Rosita mama azonnal sürgölődni kezdett körülötte.

- Jól vagy, fiam?

- Igen, mama, jól. Gondoskodjon Michaelről, amíg ide nem ér az orvos.

Az idős asszony bólintott, és elcsoszogott. Ketten közben segítettek Robert válláról leemelni a férfit, és óvatosan az egyik viskó felé cipelték. A férfi kisfia ott loholt mellettük, és meg-megérintette az apja kezét. William legszívesebben sírva fakadt volna, de összeszedte magát. Odaintette az egyik fiút, aki lámpást tartott, és elvette tőle. Odaballagott Roberthez, rosszkedvűen szemlélte szakadozott ingét és lehorzsolt hátát.

- Jobb lenne, ha visszamennél a házba, és forró fürdőt vennél – mondta komoran. – A sebeidet is megint el kell látni.

Robert a válla felett hideg tekintettel mérte végig. Más a helyében biztos megijedt volna, de neki a szeme sem rebbent.

- Beszélek Hookerrel, és utána én is megyek. Menj!

Robert nem mozdult. William félrebillentette a fejét.

- Itt akarsz maradni a tieid között?

Lassú fejrázás volt a válasz, és a férfi úgy nézett rá, amitől forróság suhant át az arcán.

- Kérlek, menj vissza a házba és feküdj le!

Robert elindult a lova felé. William figyelte, ahogy azok, akik mellett elhaladt, milyen tisztelettel néznek rá. Ez büszkeséggel töltötte el. Elmosolyodott. Hooker odalépett mellé.

- Minden rendben, uram?

- Erre a kérdésre magának kellene válaszolnia, nem gondolja?

Az intéző elvigyorodott.

- Van erő az emberében, uram.

- Van.

- Jó, hogy az asszonyomnak nem sikerült megölnie.

- Igen. – Ezért William minden nap hálát adott.

 

            Robert nehézkesen vonszolta fel magát a lépcsőn. Martha ott jött mellette, és néha, ha megingott, a kezét nyújtotta, amit nem fogadott el. Mire ideért, addigra érezte, milyen fáradt.

- Segítek levetkőzni! – Martha aggódva szemlélte a hátán levő sérüléseket.

Megrázta a fejét, de a lány nem tágított.

- Hoztam fel forró vizet, és a lányok már melegítik az úrnak is. Törölközőt is te… - Martha hangja ijedt kis nyikkanással elhalt.

Robert megperdült. Az ajtóban Isabella állt. A korbács ott volt a kezében.

- Látom, már téged is úrnak tekintenek…

- Asszonyom…

- Kifelé! – Isabella félreállt, hogy a lány elszaladhasson mellette. Betette mögötte az ajtót, és bájosan mosolyogva nekidőlt. – Már alig vártam, hogy kettesben maradhassunk.

Robert a földre ejtette az inget, és kihúzta magát. Míg korábban csendes beletörődéssel hagyta, hogy hadd tegyen vele az asszony, amit akar, ezúttal ellenséges tekintettel méregette a nőt.

- Mielőtt megfordulna a fejedben a védekezés, hadd juttassam eszedbe, hogy én vagyok a ház asszonya. A te drága uradnak a gyerekét hordom a szívem alatt. Vajon mit szólna, ha kárt tennél az örökösében?

Robert sötét dühvel bámult rá.

- Az a jó a terhességben, hogy mindenki sokkal elnézőbb velem. Kivéve persze a férjemet, de tudom, hogy őt mivel lehet sakkban tartani. Veled – mutatott rá a korbáccsal, aztán megsimogatta gömbölyödő hasát – és a születendő gyerekével. Vajon kit választana, ha választania kellene?

Robert pontosan tudta a választ. Isabella felkacagott.

- Megint szobafogságra ítél, ha itt talál, de túl fogom élni. A gyerek miatt úgyis megszán. S amit én itt mondok, nos, arról ő nem fog tudni, hiszen te nem tudsz beszélni.

A férfi keze ökölbe szorult, és nem pillantott a kisasztalon hagyott papír felé. Ott hevert mellette az írótoll, amivel gyakorolni szokott, és William mindig megdicsérte. Látta, mennyit aggódik a férfi. Éjjelente sokszor felkelt mellőle, és csak állt az ablakban. Nem egyszer a napfelkelte is ott találta, a hajnali derengés kiemelte vékony alakját. Aggodalma tárgya Isabella volt, a nő, aki olyan szerencsés volt. Fehérnek született, vagyonosnak és asszonynak. Egy olyan nagyszerű férfi hitvese lehetett, mint William. S ő még soha nem gyűlölt senkit ennyire, mint most Isabella Marland-t…

- Mi lenne, ha ott folytatnánk a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagytuk? – A nő megmozdította a kezét, a korbács kígyóként tekergett a földön.

Robert vett egy mély lélegzetet, majd hagyta, hogy a tekintete kiüresedjen…

 

Odalent Martha fel-alá járkált, nem tudta, mit tegyen. George megállt mellette.

- Menj a dolgodra!

- Asszonyom kijött a szobájából! – Martha megdermedt, mert a férfi arcán nem látszott meglepődés. – Tudtál róla?

- Mondtam, hogy menj a dolgodra, te lány! Fogd be a szád, és akkor nem jársz rosszul! – taszította meg George, hogy majdnem elesett.

Marthának hányingere támadt, és nem ment ki a fejéből Robert tekintete, amikor észrevette Isabellát. A tehetetlenség és a düh egyszerre tört ki belőle. Meglökte a férfit, és a bejárati ajtó felé vetette magát. George nem számított erre, így lett egy kis előnye. Úgy rontott ki az esőre, mint egy tébolyult. Az istállók felé futott, szoknyája elakadt a sárban, többször elesés fenyegette, de George ott jött mögötte, és nem állhatott meg.

- Drew, egy lovat! – Már messziről sikoltott, habár alig kapott levegőt. – Gyorsan! Siess!

A fiú döbbenten bámult rá, de észrevehette a mögötte rohanó férfit, mert megragadta Robert lovának kantárját.

- Most akartam lenyergelni – mondta, és megragadta a lány derekát, hogy segítsen neki felszállni. – Nyugodt és gyors, bízd rá magad!

- Köszönöm! – Martha gyűlölte a szoknyát, és azt is, hogy nem gyakorolta többet a lovaglást Hookerrel. Ennek ellenére irányba fordította a lovat, Drew pedig rávágott a ló farára.

George kénytelen volt félreugrani az útból, és üvöltözve rázta utána az öklét. A fiú felé fordult, de az felkapott egy lapátot.

- Menj innen!

- Ezért még megkapod a magadét!

A fiú gúnyosan elhúzta a száját.

- Én a helyedben a saját seggemet félteném. Ha Hooker megtudja, hogy mit műveltél Marthával, neked befellegzett.

A férfi erre sziszegett, mint egy kígyó, és az orra alatt morogva visszaindult a házba. Drew megkönnyebbülten lehunyta egy pillanatra a szemét, és remélte, hogy Hooker tényleg móresre tanítja a komornyikot, mert különben kénytelen lesz egy ideig a hátára is szemet növeszteni, ha nem akar pórul járni.

Martha még soha nem lovagolt esőben és ráadásul éjszaka. A ló viszont nagyszerűen elboldogult, mintha csak tudta, hová akar menni a lovasa. A lány visszafojtotta a megkönnyebbült sírást, amikor meglátta az első viskót. Kiabálni kezdett.

- Hooker! Mr. Marland! – Többen rábámultak. – Hol van a gazdám? – kérdezte, de nem kellett megvárnia a választ. Hooker rohant feléje.

- Martha, mit keresel itt? – A férfi a kezét nyújtotta, hogy lesegítse. Ha nem tartja meg, össze is esett volna, mert elgémberedtek a lábai.

- Hol van az úr?

- Itt vagyok. – William magas alakja utat tört az emberek között. – Mi történt? Roberttel történt valami?

Martha Hooker karjába kapaszkodott.

- Az asszonyom… Az asszonyom kiszabadult! Ott volt a szobában, amikor felkísértem fürödni! George meg akart állítani, azt mondta, bajba kerülök, de el tudtam futni. Drew adta a lovat, és feltartotta, amíg eljöttem. Uram, uram, kérem, siessen haza!

William arca halottfehérré sápadt. Egy pillanatra úgy tűnt, összeesik, de aztán a dühtől kivörösödött az arca.

- A lovamat! – üvöltötte el magát.

Hooker nem lett volna Isabella helyében, de aztán eszébe jutott George. Megragadta a lány vállát.

- Neked nem esett bajod?

Martha a fejét rázta, miközben figyelte, ahogy William elvágtat.

- Nem.

- George bántott?

- Nem. Szerintem csak meg akart állítani…

Hooker arca sötét lett. Nem mondott semmit, de aki közelebb állt, az biztosra vette, hogy George jobban jár, ha már most menekülőre fogja.

- Tudok valamit segíteni? – Martha ruhája átázott, és reszketett.

- Van egy sérült emberünk, Rosita mama van vele. A doktor talán lassan ideér. – Hooker átkarolta a lány derekát, hogy átsegítse a sáron. – Ügyes voltál! – dicsérte meg halkan.

Martha elmosolyodott.

- Legközelebb nem tiltakozom annyira, ha lovagolni akarsz vinni.

Hooker nem állta meg, hogy minden baja ellenére fel ne nevessen.

 

            William úgy rontott be a házba, hogy majdnem fellökte az ott posztoló George-ot.

- Te nyavalyás! – támadt neki.

- Uram, én nem csináltam semmit!

- Semmit, persze! – William a kíváncsiskodó szolgák lába elé taszította. – Zárjátok be valahová! Később lesz rá gondom! – A lépcsőről visszaszólt. – Vagy Hookernek…

Nem törődött George kiabálásával, kettesével szedte felfelé a lépcsőfokokat. Zihálva esett neki a hálószobája ajtajának. Azt hitte, zárva van, így majdnem bezuhant a szőnyegre. Megtorpant. Robert egy széken ült, a térdére támasztotta a könyökét. Felpillantott rá, de amúgy nem mozdult. A szoba közepén ott hevert a korbács.

- Isabella…

A férfi az ágy felé pillantott. Isabella ott hevert a takarón. William lassan elindult feléje, óvatosan megérintette a kezét. A nő mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt. Nagyon sápadt volt, viszont láthatóan nem esett baja. William majdnem, hogy csalódottságot érzett. Robertre pillantott, aki nyugodtan nézett vissza rá.

- Visszaviszem a szobájába – mondta halkan. – Addig állj neki fürödni. Még mindig tocsogsz a vízben. – Felnyalábolta a feleségét, és átcipelte a lakosztályába. Kiáltott, mire több szolga is megjelent. Visszaállította az őröket az ajtó elé, és csak akkor jött el, amikor már biztos lehetett benne, az asszony jól van és nem tud kijutni.

Robert még mindig ugyanott ült, ahol hagyta. Kiismerhetetlen volt az arca, a tekintete. William lassan betette maga mögött az ajtót és nekidőlt. Sejtelme sem volt, hogy lemásolta neje mozdulatát. Robert rosszkedvűen felemelkedett, és lerángatta magáról a nadrágot. Átvonult a fürdőbe, meg sem nézte William követi-e, pedig a férfi ott jött mögötte. Aggódva vizslatta, és csak akkor sóhajtott megkönnyebbülten, amikor nem látott új sebet a férfin.

- Kitisztítom a sebed – mondta halkan. Előszedte a kötszert, Rosita mama olajait, amíg Robert megfürdött. Utána a szoba közepére állította a férfit, és mögé állva szemügyre vette a hátát. Annyira nem volt vészes, mint gondolta, amitől jobban érezte magát.

- Sajnálom – suttogta, amikor Robert összerezzent az érintésére. – Menj, feküdj le! - Örült, hogy gyorsan végzett. – Szükséged van a pihenésre! Lemosakszom, és megyek én is. Reggelig még tudunk aludni pár órát, aztán vissza kell mennem a földekre. Tudni akarom, mekkora károkat okozott a vihar.

Sietett, amennyire tudott, de meglepetésére Robert nem volt a hálószobában. Bepillantott a férfi szobájába, Robert ott hevert az ágyon. Odaballagott hozzá, és leült mellé. Hány és hány órát töltöttek el így a kezdet kezdetén, jutott eszébe.

- Lecseréltetem az ágyneműt, ha Isabella miatt nem akarsz ott aludni – mondta csendesen. – Sőt, holnap kidobatom az ágyat is, mit szólsz?! – Megérintette a férfi könyökét. – Robert…

A férfi végre feléje fordította a fejét, és felnézett rá. Attól a szomorúságtól, ami ott volt a szemében, William torka elszorult. Az utóbbi időben ez elég gyakran előfordult, ha Robertről volt szó.

- Isabella mondott neked valamit? Micsoda gondolat, természetesen mondott! – válaszolta is meg saját kérdését. – Kérlek, ne törődj vele! Bomlott az elméje, most már teljesen nyilvánvaló.

Robert halk sóhajjal visszafordult a fal felé. William kétségbeesetten odahajolt hozzá.

- Ne csináld ezt, kérlek! Ne zárj ki a gondolataidból, így is olyan keveset tudok rólad! Robert, kérlek!

A férfi nem mozdult, hiába könyörgött. Dühös lett. Nem Robertre, hanem Isabellára, a világra, önmagára. Visszament a szobájába, és elkezdte a földre hányni a takarót, lepedőt, párnát, mindent. Legszívesebben üvöltött volna, ahogy Robert ott a kunyhó romjai közepette. Felkapta a korbácsot, és kivágta a nyitott ablakon egy mérges kiáltás kíséretében. Aztán csak állt lihegve, kimerülten. Egy kéz nehezedett a vállára.

  - Sajnálom – mormolta. – Annyira sajnálom!

Robert átölelte.  Megfordult, a nyakába fúrta az arcát. Ezen az éjszakán egyikük szemére sem jött álom, hiába bújtak össze, ahogy szoktak. Másnap reggel Robert azt írta egy üres papírra, hogy ki akar menni dolgozni a földekre. William úgy érezte, összetörik a szíve.

 

 

4.

 

1857 utolsó és 1858 első hónapjainak egyikében, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

 

            Egy hónap telt el némaságban. Elkerülték egymást, ha csak tehették. Robert napközben kint volt Hookerrel az ültetvényen. Az intéző barátságos volt vele, megismertette a munkafolyamatokkal, mert emlékezett rá, hogy Robert korábban nem gyapotföldön dolgozott. Bár Robert nem tudta, de William megkérte a férfit, hogy könnyű munkára ossza be. Robertnek eleinte nem tetszett, hogy ő felel az átvett gyapotért, és nem veheti le a nehéz munkát a nála kevésbé erősebbek válláról.

Hooker, miután megbeszélte a főnökével, áthelyezte a magszedő géphez, ami állandó odafigyelést és koncentrálást kívánt. Robert, mire késő este visszatért a házba, már olyan fáradt volt, hogy vacsora és fürdés után azonnal lefeküdt. Nem kommunikált Williammel akkor sem, ha összefutottak a lépcsőn vagy a folyosón.

William soha nem dolgozott annyit, mint azokban a hetekben. Többet is ivott, azt remélte, csak bezuhan az ágyba, és elkerülik az álmok és a sóvárgás a férfi után. Még arra is rávette magát, hogy Isabellával a születendő gyerekkel beszéljen. A feleségét nézve rádöbbent, hogy soha nem gyűlölt úgy embert, mint ezt a nőt. Egyedül Johnnal tudta ezt megbeszélni, aki igyekezett hetente többször is meglátogatni. Ha nem így lett volna, William biztosra vette, hogy beleőrült volna ebbe a csendbe.

- Mr. Hooker, hol van Robert? – Aznap este kellemes meleg volt odakint, az intéző Marthával beszélgetett a tornácon.

- Jó estét, Mr. Marland! Kint maradt Michaeléknél. – Michael lába, hála a doktornak és Rosita mamának, szépen gyógyult. Mostanra új kunyhó épült a régi helyére, amit már nem dönthetett romba egy vihar. Robert gyakran segített a férfinak és kisfiának, amiben csak tudott. – Remélem, nem gond.

William remélte, hogy rezdületlen az arca.

- Nem. Jó éjt!

- Jó éjt, uram!

- Jó éjszakát, Mr. Marland! – Martha félénken rámosolygott, amibe vegyült egy kis aggodalom is.

Megfürdött, sokáig áztatta magát a vízben, és közben bámulta a falat. Nem tudta, mit kellene tennie. Nagyon hiányzott neki a férfi, viszont megértette, miért döntött így. Nagy nehezen rávette magát, hogy kiszálljon a kádból. Megtörölközött, és köntösben átsétált Robert szobájába. Még mindig ott volt az asztalon a könyv, amit anno elkezdett neki felolvasni. Nem ott volt a jelölés, ahol hagyta, ami azt jelentette, hogy Robert olvasni próbál. Tintafoltos volt az egyik oldal, megérintette az ujjával.

Letette a könyvet, kihúzta a fiókot. Üres lapok hevertek legfelül, de az egyiken elkent tintapaca éktelenkedett. Kivette a stócot, és átlapozta. A legalján levőkön ott volt Robert kézírása. Gyerekes, bizonytalan betűk, mindegyik fájdalomról, keserűségről és szomorúságról árulkodott. Soha nem gondolta volna, hogy a férfi a naplóírós típusba tartozik.

Először nem akarta elolvasni. Másrészről nagyon szeretett volna többet tudni a férfiról. Elbizonytalanodott. Robert jelenlétét azelőtt megérezte, hogy belépett volna az ajtón. Egymásra meredtek.

- Nem olvastam el – mondta. Lerakta a papírlapokat az asztalra. – Nem is fogom, amíg meg nem engeded.

Robert csak nézett rá. Ugyanaz a kínlódás volt a szemében, mint az övében.

- Vacsoráztál?

A férfi bólintott.

- Rendben. Nyugodtan fürödj le, a víz még meleg. – William összeszedte magát, egész érzelemmentes volt a hangja. – Reggel találkozunk – állt fel. El akart menni a férfi mellett, de Robert elkapta a karját. – Nincs semmi baj. – Megveregette a vállát. – Biztos fáradt vagy, magadra hagylak. Nekem is pihennem kell, hosszú nap volt ez a mai. – Magára erőszakolt egy mosolyt.

Robert elengedte, és kimenekülhetett a szobából. Sokáig állt az ablaknál. Hallgatta a víz csobbanását, ahogy a férfi megfürdött. Végül ráparancsolt magára, és a köntöst az ágy szélére dobva lefeküdt. Álmában Isabella halálra korbácsolta Robertet, és a kisfia, aki úgy nézett ki, mint az édesanyja, hangosan tapsolva bíztatta. Kiabálva ébredt, egész teste verítékben úszott. Erős karok ölelték át, ő meg úgy csimpaszkodott beléjük, mint egy fuldokló.

- Robert!

A férfi átölelte, és gyengéden simogatta a hátát, amíg meg nem nyugodott valamennyire.

- Aludj itt! – kérte, és utálta, hogy szinte könyörög.

Robert nem tiltakozott, bebújt mellé a könnyű takaró alá, és a mellkasára húzta a fejét. Tovább simogatta a hátát. Hagyta, hogy összefonja vele az ujjait. William megállapította, hogy lassan elkezdte visszaszedni az izmait. A ruhák eltakarták ezt, de most, hogy csupaszon feküdt mellette, tisztán érezte. Már tudott hanyatt is feküdni, ennek nagyon örült.

- Hogy van a hátad? Nem szokott fájni? Nem kellene sokat terhelned. – Robert erre csak összekócolta a haját, mintha valami kisgyerek volna. Ez bosszantotta. Felkönyökölt. – A gazdád vagyok, nem holmi kölyök! Csak aggódom miattad.

Valamiért biztosra vette, hogy Robert mosolyog. Ez is bosszantotta. Hanyatt dőlt, a teste alá szorult a férfi karja. Robert föléje hajolt, beleolvadt az éj sötétjébe, és Williamnek elakadt a lélegzete, olyan hevesen csapott le a vágy, hogy ölelhesse. A férfi megérezhette ezt, mert egy pillanatra megdermedt, aztán végigfeküdt rajta, ahogy régen szokta. Belepréselte a matracba, de William még soha nem fogadta ekkora örömmel a hatalmas súlyt, amitől alig kapott levegőt.

Eleinte bizonytalanul csókolgatták egymást. Apró csókokkal fedezték fel megint a másikat. Pillangókönnyű érintésekkel, reszketve suhant a kezük a másik bőrén. William széttárta a lábát, hogy még közelebb érezze magához a férfit. Elmerült az ajkában, félve simított végig a hegekkel borított hátán, a fenekén. Robert zihálva viszonozta a csókot, aztán az ajka továbbsiklott a testén, ahogy korábban szokta. A nyakán, a kulcscsontján, a vállán, az oldalán, a mellbimbóin kalandozott, míg bele nem markolt a hajába. Megnőtt a haja is ezalatt az egy hónap alatt, állapította meg, miközben a háta ívbe feszült.

Robert nyelvének hegye a combhajlatát simogatta. Onnan továbbsiklott a combja belső felére, aztán még lejjebb haladt. Feltette a lábát a vállára, hogy olyan helyre jusson el, amit érintve William először tiltakozni akart. Robert nyelve azonban határozott volt, és az ujjai épp a megfelelő pillanatban fonták körbe. Tökéletes volt, az ellenkezése pedig hamvába is halt. Nyöszörögve ringatta magát ebben a kényeztetésben, a férfi ügyesen elérte, hogy még a hangját se legyen képes elfojtani.

- Robert… - A hajába túrva húzta magához egy csókra. A csókból természetesen több lett, de így William elérte, hogy újra összesimuljon a testük.

Meglepetten pislogott, amikor a férfi váratlanul átfordult vele, és ő került felülre. Robert combjára ült, a mellkasára támaszkodott. Feljebb csúszott, hogy a merevedésük összeérjen. A tenyerébe fogta őket, és élvezte, hogyan reszket alatta a férfi. Robert két tenyere a csípőjébe markolt, aztán a fenekébe. Amikor előrehajolt, hogy megcsókolja, képtelen volt elnyomni egy kis morranást. Robert ugyanis úgy masszírozta, gyűrte a fenekét, hogy attól egészen felizgult. Mintha nem lett volna amúgy is felizgulva…

Mosolyoghatnéka támadt, de a férfi ujjai ekkor fedezték fel az apró lyukat, ahol a nyelve már korábban járt. Megint tiltakozni akart, ám az érzés, ahogy simogatták, és egyre mélyebbre merészkednek benne, ugyanolyan jó volt, mint a nyelvének érintése. Mohóbban csókolta a férfit, hajszolta az érzés valami egészen különleges felé. Ezt Robert is érezhette, mert hirtelen megint a férfi alatt találta magát.

- Robert? – Bizonytalanul nyúlt utána, amikor felkelt, de valamiért biztosra vette, hogy vissza fog jönni. Nem volt sokáig távol, ismerős illatú üvegcsével tért vissza. – Mit akarsz Rosita mama olajával? – kérdezte, habár volt egy sejtése.

Robert megcsókolta, hogy elhallgattassa. A módszer bevált, mert ahogy elmerültek egymás ajkának élvezetében, William felsóhajtva hagyta, hogy az olajos ujjak beléhatoljanak. Először csak engedte, aztán ahogy egyre mélyebbre csúsztak az ujjak és bizonyos pontokat izgattak, már a fejét hátravetve, széttárt lábakkal vonaglott a férfi alatt. Sejtelme sem volt, hogy a beszűrődő holdfényben sápadt bőre szinte világít, akár egy mécses. Robert arra gondolt, hogy megégetheti magát vele, ám távol tartani nem tudta volna magát tőle…   

A nyelvét végighúzta a mellkasán, a hasán át jutott el az ágyékáig. Végigcsókolta, egyetlen részt se hagyott ki. A nyelve hegyével simogatta a farkát, és William a lepedőt markolta, nehogy elélvezzen. Úgy érezte, felrobban. A férfi nyelve a keményedése csúcsán, a mellbimbóit morzsolgató ujjak és a testében levők, amelyektől megőrült. Mind-mind teljesen új és ismeretlen érzés volt, összeadódtak, leigázták, semmibe döntötték a férfiasságát, és mégis, soha nem érezte magát ennyire élőnek, mint abban a pillanatban, amikor Robert beléhatolt.

Átkarolta a nyakát, és engedelmesen feljebb húzta a lábát. Robert feltérdelt, hogy jobb pózt keressen, közben a tenyerébe fogta a merevedését, és szorította, hogy kis híján felkiáltott. Mielőtt megtehette volna, a férfi mélyebbre csúszott. Olajjal kenhette be magát, mert könnyebben ment, mint William gondolta volna. Nem volt olyan jó, mint amikor az ujjaival izgatta, Robert keményebb és vastagabb volt, és feszítette, hasogatta.

Mielőtt azt mondhatta volna, hogy fáj, a férfi kicsúszott belőle, újra az orrában volt az olaj illata, aztán Robert hasra fordította, és mielőtt felfoghatta, hogy még közel sincs vége a szeretkezésüknek, már újra ott volt benne. Mély, elégedett nyögéssel csúszott belé, és ez izgatóbb volt, mint maga a mozdulat.

A lepedőre szorította a homlokát, a férfi ujjai végigzongoráztak a gerincén, miközben a másik kezével alányúlt, és megint simogatni kezdte. Közel sem gyengéden, inkább kíméletlenül hajszolva a gyönyör felé. A csuklóját ragadta meg, a tiltakozásból nyögés lett, mert bár nem volt szokása káromkodni, de az istenit neki, jó volt, ahogy egyre lendületesebben lökte magát mélyre benne, és az olaj felforrósodott illata ott volt az orrában.

Minden porcikáját érezte a keménységének, ez is olyan furcsa érzés volt, amely hozzáadódott a többihez, és élettel töltötte meg a vénáit. Cseppfolyóssá változtatta a csontjait, és ő Robert nevét lihegve taszította magát hátra, hogy még jobban érezze. A válasz megint morgás képében érkezett, olyan élvezetteli volt, hogy végigborzongott tőle.

A lábujjában érezte először, felnyögött. A forróság lassan, de biztosan körbevette, beburkolta, sőt, beszivárgott a bőre alá, a csontjaiba, a vérébe, a húsába. Elérte azt a pontot, ahol egymásba forrtak, és azt, ahol a legmélyebben kapcsolódtak össze. William vergődött, még soha nem érezte ezt, talán egy kicsit meg is ijedt, de Robert ott volt, átölelte, és csak mozdult keményen, míg William rá nem döbbent, hogy már késő menekülni.

Robert tenyere a kézfejére simult, ami a lepedőt markolta. A zihálása ott hallatszott a fülében, a nyögései teljesen megőrjítették. Elfordította a fejét, a férfi ajkát kereste a szája. Robert keményebben szorította le a lepedőre, a selyem érintése olyan volt, akár a simogatás. Felnyögött, Robert a fogait csikorgatta. Pontosan tudta, mikor élvezett el, mert akkor hallotta először a hangját, ami a nevét nyögte. Döbbenten mozdult, ám ugyanakkor a világ felrobbant körülötte, ő meg csak vergődött az erős karok között, és még soha nem érezte ennyire teljesnek magát.

 

            William később nem tudta megmondani, meddig hevertek mozdulatlanul, mire képesek voltak megmozdulni.

- Te tudsz beszélni? – Ez volt az első kérdése, amikor sikerült kicsit magához térnie, és biztos volt benne, hogy nem csak valami nyöszörgés hagyja el a száját. Robert segített neki megfordulni, és így jelenleg hozzábújva, a vállára fektetett fejjel várta a választ.

- Igen. – A férfi hangja mély és bizonytalan volt. Érződött, hogy ritkán beszél. Jobban mondva, mikor szólalhatott meg korábban?  

- Miért nem…? – Elhallgatott. Biztosra vette, hogy a férfinak jó oka volt néma csendre kárhoztatnia magát.

Robert sokáig nem válaszolt, aztán egy halk sóhajjal kibontakozott a karjaiból. Felkelt, lámpát gyújtott. Átment a saját szobájába, és amikor visszajött, ott voltak a kezében a papírok, amiket William az asztalon hagyott.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte, amikor Robert odanyújtotta őket.

A férfi bólintott.

- Igen – erősítette meg szóban is.

William örült, hogy hallja a hangját. Megveregette maga mellett a takarót, hogy Robert visszabújjon mellé. Csak akkor állt neki az olvasásnak, amikor felpolcolta a hátát egy párnával, és a férfi a hasára fektette a fejét. A haja simogatta csupasz bőrét, de ahogy lassan elkezdte kiolvasni Robert esetlen betűit, a szavak magukkal ragadták, és a valóság semmivé foszlott.

Észre sem vette, hogy sír, amíg Robert fel nem ült, és magához nem húzta. Nem volt a sírós fajta, gyerekkora óta nem sírt senkiért. Most azonban, mire a sorok végére ért, alig látott a könnyektől. Robert megint a hátát simogatta, csitította. William már mindent értett. A némaságát, a száraz szempárt, amely szilárdan nézett a világba, az önuralmát és az erejét. És közben soha nem szégyellte ennél jobban, hogy fehérnek és földbirtokosnak született.  

- Sajnálom! Annyira sajnálom! – Csak ezt volt képes hajtogatni, miközben a férfi az ölébe húzta, és halkan dúdolt valami dalt, hogy megnyugtassa.

Mire felkelt a Nap, és Robert elaludt a karjaiban, felszáradtak a könnyei. Óvatosan kicsúszott a takaró alól, nem akarta felébreszteni a férfit. Fogta a papírokat, és a másik szobában egyenként égette el őket. A keserű füstöt nyelve megkeményítette a lelkét, és megfogadta, hogy ezentúl soha többé nem lesz tekintettel senkire, csak önmagára, Robertre és azokra, akik számítanak neki valamit. Nem fog sírni senkiért, és ha kell, ölni fog, hogy megvédje a szeretteit az olyanoktól, mint Robert volt gazdái.

Érezte, hogy a férfi odaállt mögé. A vállára tette a kezét, ő pedig a kézfejére helyezte a tenyerét. Az utolsó papír is hamuvá égett, füst terjengett a szobában, mégsem mozdult, hogy kinyissa az ablakot. Mielőtt visszatérnek a mindennapokhoz, William el akarta mondani, ami a fejében járt.

- Nem tudom, mi lesz holnap vagy azután. Nem látok a jövőbe. Sejtem viszont, hogy hosszú, viszontagságos éveink lesznek. Északon egyenlőségről papolnak, de valójában mindent a hatalom iránti vágy mozgat. Attól félek, háború lesz, és nekünk valamelyik oldalon harcolnunk kell majd. Annyit ígérhetek azonban, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megvédjelek téged, titeket! – Lassan a férfi felé fordult, hogy a szemébe nézhessen. – Nem foglak elengedni innen, érted? Akármi is lesz, akármit is kell tennünk, együtt tesszük! Rendben?

Robert hatalmas tenyere az arcára simult. Nem mondott semmit, de elmosolyodott és bólintott. Ennél több nem kellett Williamnek, minden félelme ellenére viszonozta a mosolyt.

- Mi lenne, ha ablakot nyitnánk, mielőtt megfulladunk? – kérdezte, és ettől mindkettejükből kitört a nevetés. Jó érzés volt nevetni.

 

            A napjaik megint olyanok voltak, mint régen. Napközben dolgoztak. Robert kint az ültetvényen vagy Hookerrel, William pedig a házban vagy bent a városban. Robert lévén, aki esténként mesélt neki a földön dolgozókról, sokkal közelebb érezte őket magához. A férfi általában elpanaszolta a bajaikat, fogfájást, veszekedést, a kevés ételt, mindent. A munkások nem is sejtették, hogy a néma óriás beszél a nevükben, és ezért jár többet a földesúr az ültetvényen, hív hozzájuk orvost vagy kapnak valamivel több ételt. Tény, hogy míg máshonnan több fekete is megszökött, addig Williamtől egy ember sem.

William néha elfogadott egy-egy meghívást a városból, de csak azért, hogy hallja az új híreket. John igyekezett többször menni, és ellátni a pletykákkal, ám ő aggódott, és ez az aggodalom egyre csak nőtt. Isabellához a doktoron kívül csak az édesanyja jött látogatóba. William most döbbent rá, hogy a feleségének valójában nincsenek is barátnői, ismerősei. Ha valaki rá is kérdezett, miért nem látja egy ideje, nem akarta meglátogatni, amikor elárulta, hogy gyengélkedik. Ez valahol szomorú volt, ám Isabella személyiségét ismerve, érthető is. S emiatt William rettegett, mi lesz, ha a gyermekük megszületik.

- Szeretném, ha fiú lenne – mondta egyik este Robertnek, amikor bort kortyolgatva ücsörögtek az ablak előtt.

- Miért?

William mindig libabőrös lett a férfi mély hangjától.

- Akkor is szeretni fogom, ha kislány lesz, de egy férfi mindig jobban meg tudja magát védeni. – A bort lötykölgette a poharában. – Igazából attól félek, hogy ha lány lesz, és az anyja szépségét örökli, nem tudom majd szeretni.

Robert erre felvonta a szemöldökét. A hetek elteltével lassan lehámlott róla az érzéketlenség maszkja. Újra megtanult mosolyogni, nevetni, beszélni. Az arcvonásai egyre jobban kifejezték, mit szeretne vagy mit gondol.

- Te arra képtelen lennél.

William csak horkantott. Letette a poharat a kisasztalra, majd felállt, és átült a férfi ölébe.

- Honnan tudod?

Robert megitta az utolsó korty bort is, majd a földre helyezte a poharat. Átkarolta William derekát, és felmosolygott rá. Kivillant hófehér fogsora, és William ilyenkor mindig teljesen elgyengült.

- Ismerlek – felelte egyszerűen. Soha nem beszélt sokat, általában rövid mondatokat használt, de William annak is örült. Amúgy senki máshoz nem szólt, mintha ez a közös titkuk lett volna.

- Lehet, hogy nem eléggé. – William játékosan felhúzta az orrát.

Robert felnevetett.

- Szerintem meg épp eléggé – dünnyögte, miközben magához húzta egy csókra. Utána meg együtt nézték, ahogy besötétedik.

William szerette ezeket a pillanatokat, és az ezt követőeket is, amikor Robert a karjaiba kapva vitte az ágyhoz, és szeretkezett vele. Megismertette vele saját testét, korlátait, hogy aztán összefonódva, közösen rombolják le azokat. S hagyta, hogy William vágyaitól tüzelve megismerkedjen a testével, elmerüljön benne, először bizonytalanul, aztán a sötét kéj utáni hajszától űzetve egyre határozottabban, gyönyörtelibben. Ezek a gyönyörök csak még jobban összekötötték őket. Néha William úgy gondolta, széttéphetetlenül. Máskor meg pontosan tudta, hogy az örökké számukra nem létezik.

 

            Lassan elteltek a hetek, hónapok. Elmúlt 1857 karácsonya, majd szilvesztere is. William új gazdát talált George-nak, és egyáltalán nem volt bűntudata, amikor eladta a férfit. Isabella dührohamot kapott a hír hallatára, és összetörte az összes porcelánt, amit talált a lakosztályában. Férje pontosan tisztában volt azzal, hogy legfőbb bizalmasát vesztette el George személyében, és ez végtelen elégedettséggel töltötte el. Isabella innentől kezdve nem jutott hírekhez és a szobájából se tudott kijönni, ha csak nem volt vele dr. Gifford. Viszont sejtette, hogy az asszony még nem adta fel a bosszúját.

- Félek – mondta egyik alkalommal Johnnak, aki megértően bámult rá.

- Mit akarsz csinálni, ha megszületik a gyermek?

- Fogalmam sincs. Nem tarthatom bezárva örökké.

John felemelkedett, és odasétált a bárhoz. Töltött még egy ujjnyi italt magának, majd visszafordult feléje. Arcán töprengő kifejezés ült.

- Mindketten tudjuk, hogy nem épelméjű.

William keserűen bólintott.

- Tudjuk.

- Van egy intézmény, ahol bizonyos összegek fejében nagyszerűen gondját viselnék.

- John, maga is tudja, milyen intézmények ezek…

- Én ne tudnám?! – Az orvos odalépett hozzá. – Meddig akarja a házban bezárva tartani, attól rettegve, mikor szökik meg és bánt másokat? – kérdezte dühösen suttogva. – Mi lesz, ha megszületik a baba? Képes lenne hagyni, hogy vele maradjon?

- Maga is tudja, hogy nem! – William gyomra összerándult már a gondolatra is. – A szülei biztosan tiltakoznak majd… - Ezt úgy mondta, mintha már eldöntötte volna. John megveregette a vállát, és nem válaszolt. Valójában tényleg ez látszott az egyetlen megoldásnak.

William nem sokáig gondolkodhatott ezen, mert egyik nap Martha futott be hozzá a dolgozószobába.

- Uram, jöjjön gyorsan! Az asszonyomnál megindult a szülés!

William egy pillanatra megdermedt, de sikerült összeszednie magát.

- Kerestesd meg Rosita mamát, és küldjetek el a doktorért! – ugrott fel.

- Igenis. – Martha a lépcső aljában utánaszólt. – Robertnek szóljunk?

William egy nagyon rövid ideig habozott, de bólintott. Martha rámosolygott, és elrohant. Felkocogott az emeletre, már messziről hallotta Isabellát. A felesége a hálószobában járkált fel-alá. Meggörnyedt, támaszt keresett, de botladozott tovább. Hosszú ruhája nedves volt. Az egyik idősebb szolgáló volt vele, tiszta törölközőket készített elő, és éppen megvetette az ágyat. Isabella eltorzult arccal pillantott fel rá, amikor belépett.

- Mit keres itt?

- Szeretnék segíteni.

- Maga miatt kínlódok! – Isabella megint összegörnyedt. – Gyűlölöm magát! Takarodjon! Takarodjon! – sikoltotta, amikor nem mozdult.

Végül leült a folyosón egy székre. A szemben levő falat bámulta, a tapéta mintáját követte a tekintetével, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a felesége kihallatszó kiabálását. Robert érkezett meg elsőnek, mögötte Martha forró vízzel jött felfelé, kinyitotta neki az ajtót, aztán odaállt William mellé.

- Nem lesz baj! – tette a vállára a kezét.

- Remélem.

Robert odahúzott mellé egy széket, és megfogta a kezét. William őt tette meg komornyiknak annak ellenére, hogy Robert továbbra is a némát játszotta. A szolgálók azonban nagyszerűen boldogultak vele, sőt, úgy látszott, mindenki sokkal nyugodtabb és mosolygósabb, mióta George elkerült a házból. A komornyikság jót tett Robertnek, elegáns volt, nyitottabb. A legutóbb a konyhában még arra is vetemedett, hogy elmosolyodjon a szakácsné replikáján. Igaz, az bántotta, hogy nem tud kijárni Hookerrel, így William néha magával vitte, ha ott volt dolga.

Robert nem engedte, hogy felugorjon, amikor Isabella odabent sikoltozni kezdett, csak még erősebben szorította az ujjait. Az egyik lány hozott nekik teát, de egyikük sem nyúlt a csésze után. Lassú vánszorgással teltek a percek. John lélekszakadva érkezett, és biztatóan rámosolygott, mielőtt bevetette volna magát a hálószobába. Isabella kiabálni kezdett, de az orvos bent maradt. William örült, hogy barátja ott van az asszonnyal.

Rosita mama lassacskán vonszolta fel magát a lépcsőn. Megveregette a kezét, és ráhunyorgott.

- A feleséged erős, nem lesz semmi baja.

- A gyerek…

- Nyugodj meg! – Az asszony Robertre pillantott. – Nyugtasd meg az urad, fiam! – kérte, majd becsoszogott a hálószobába.

- Értesíteni kell a szüleit – jutott eszébe Williamnek hirtelen, ám nem mozdult, hogy elküldessen az apósáért és az anyósáért.

- Mi lesz a neve? – Robert a figyelmét akarta elterelni, előrehajolt, hogy a szemébe nézhessen.

- Ezen sokat gondolkodtam. Isabella rohamot fog kapni miatta. – Robert kérdő tekintetére halványan elmosolyodott. – Carson. Carson James Marland.

A férfi döbbenten meredt rá.

- Rólam akarod elnevezni?

- Talán nem szabad?

- Fordítva szokott történni.

- Tudom, de én most szakítani akarok a hagyománnyal.

Robert ekkor odahajolt hozzá, és keményen megcsókolta.

- Köszönöm.

William a homlokához döntötte a sajátját.

- Szeretlek! – suttogta, hogy kettejükön kívül még véletlenül se hallja más.

Robert olyan erővel ölelte át, hogy alig kapott levegőt. Nem válaszolt, de William nem is várt nagy szavakat. Ismerve Robert életét, az is csoda volt, hogy megbízott benne és nem csak a bizalmába fogadta, de a szeretője is lett. Néha nem is értette, a férfi miért van vele. Ám máskor, mint például most is, tudta, hogy mennyire fontos Robertnek.

Hajnali négyet ütött odalent az óra, amikor az újszülött felsírt odabent. William alig akart hinni a fülének, felnevetett. Óráknak tűnő hosszú percek múlva egyszerre ugrottak fel John láttán, aki ugyanolyan fáradtnak látszott, mint ők. Félreállt, hogy Rosita mama kicsoszoghasson. Bebugyolálva tartotta a karjaiban a kicsit. William föléje hajolt.

- Nyugodtan vedd át, gazdám! – Az asszony biztatta, és foghíjasan mosolygott. – Gratulálok! A fiad megszületett és egészséges!

William érezte, hogy Robert a vállára teszi a kezét. Lassan, bizonytalankodva a karjaiba emelte a gyermeket, és miután úgy érezte, hogy biztonságosan tartja, óvatosan elhúzta az arcából a pólyát. Semmi szépség nem volt benne, kékesfehér volt a bőre, a szája csücsöri, a szemét pedig szorosan összezárta. Haja nem volt egy szál se, a szemöldöke és a szempillái se nagyon látszottak. A keze nagyon pici volt, a körmei aprócskák, okuláréval kellett keresni. Csak nézte, teljesen elmerült a bámulásában.

John és Rosita mama visszament Isabellához, őt Robert a székhez vezette, leültette. Képtelen volt levenni a szemét a fiáról. Ismerkedett vele, s önmagától tudakolta, mit is jelent neki ez a picike kis teremtmény? Képes lesz-e majd megszeretni, ha már az édesanyját nem tudta? Erre a kérdésre egészen addig kereste a választ, amíg a kicsi meg nem moccant a kezében.

Hangosan cuppantott, aztán minden előjel nélkül sírni kezdett. Először csak halkan, olyan volt, mintha kismacska nyávogott volna, ám a hangja fokozatosan megerősödött. Láthatóvá vált rózsaszín fogínye, pici nyelve, és elkezdett kivörösödni az arcocskája. A kis kéz megmoccant, ökölbe szorultak az ujjak. S William ekkor beleszeretett.

- Semmi baj, sssh… - Ösztönösen ringatni kezdte, bár kételkedett abban, hogy jól csinálja-e. – Ne sírj! Itt vagyok, itt vagyok… - Robertre pillantott, aki ott guggolt előttük. – Itt vagyunk, minden rendben lesz… - Dúdolni kezdte a dallamot, amit Robert szokott.

- Uram… - Az ismerős hangra mindketten felkapták a fejüket.

- Sally? – Az asszony kint dolgozott már a földeken, kisfia pár hónapos volt, de még szoptatott. William néha érdeklődött felőle. Hosszú haját fonatba fogta, kerek arcán most nem látszott más, csak aggodalom.

- Rosita mama küldetett értem, hogy segítsek gondját viselni a kicsinek. – Az asszony félénken közelebb lépett. – Engedje meg, hogy átvegyem! Nagyon fogok rá vigyázni, esküszöm!

William csupán akkor érezte, hogy elgémberedtek a tagjai, amikor a nő finoman kiemelte a kicsit a karjaiból, és megmozdulhatott. Sally hangjára Rosita mama kinézett, majd behívta. John viszont kijött, sápadt volt, és látszott, hogy az egész inge verítékben úszik.

- A feleségem? – William kelletlenül tette fel a kérdést.

- Alszik.

- Látta a kicsit?

- Igen.

- Mondott valamit?

John habozott.

- Azt, hogy magára hasonlít.

William ajkáról megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

- Hála Istennek!

John a hajába túrt.

- A szülés rendben zajlott, de a nejének most sok pihenésre lesz szüksége, barátom. A gyermeket gondolom, nem akarja mellette hagyni.

- Nem. Sally lesz a dajkája. – Bár Rosita mama nem beszélte meg vele, igazából egyetértett a döntésével. – Egy távolabbi szobát készíttettem elő a számukra, hogy Isabella ne hallja a kicsit.  

- Ugye, tisztában van azzal, hogy a felesége ragaszkodni fog a gyermekhez?

William bólintott, majd megkeményedett az arca.

- Mindketten tudjuk, hogy elsősorban azért, hogy nekem fájdalmat okozhasson. Márpedig ezt nem fogom engedni. A lehető legkevesebbet tartózkodhat a fiam közelében, és akkor is a felügyeletemben. – Az orvos arcát látva keserűen elmosolyodott. – Most azt gondolja, ugyanolyan kegyetlen vagyok, mint a hitvesem, igaz? Látja, barátom, jó tanárom volt…

Senki sem cáfolta meg az állítását.

 

            Isabella átaludta a napot, és sem másnap, sem harmadnap nem kereste a kicsit, ahhoz láthatóan túl kimerült volt. Mindezek ellenére egyikük se hagyta el a házat, és ha lehetett, a gyerekszoba közelében tartózkodtak. Éjszaka, ha Sally nem löködte volna el őket a bölcső mellől, akkor képesek lettek volna reggelig bámulni a kis tüneményt, aki a megszületésével teljesen felforgatta az életüket.

John mindennap eljött meglátogatni őket. Isabellának ágynyugalmat és sok pihenést javasolt. William nem állta meg, hogy ne nézzen csúnyán, amiért a feleségét pátyolgatja. Az orvos ezen csak nevetett.

- Maga is tudja, barátom, hogy addig jó, amíg pihen.

- Ezt nem vitatom – sóhajtotta.

- Sally bevált dajkának?

Bólintott. Az asszony kisgyermeke Sally szobájában aludt, hogy ne kelljen elválnia tőle, és őt is tudja szoptatni. Sally férje továbbra is kint dolgozott az ültetvényen, Hooker szerint örült, hogy a családja jobb körülmények közé került.

- Minden rendben.

- Drága apósa és anyósa nem tette tiszteletét?

William arca elkomorodott.

- Holnapra jelentkeztek be. Sajnálatos módon attól tartok, hogy szeretett hitvesem nem lesz elég rosszul ahhoz, hogy visszautasítsam a beteglátogatást.

John kuncogni kezdett.

- Ezt milyen szépen mondta.

William erőtlenül legyintett. Barátja nevetett, és vállon veregetve magára hagyta. Robert Sally fiát ringatta, amikor átment a gyerekszobába. Az asszony fel akart állni, éppen szoptatáshoz készülődött.

- Maradj csak! Nem akarok zavarni!

Robert a kicsit dajkálva követte, ahogy átment a saját szobájukba.

- A doktor most ment el, Isabella egyelőre pihen. – William fel-alá kezdett járkálni. Robert egy ideig figyelte, aztán leült az egyik székre. Ebben a két napban elég gyorsan hozzászokott a babákhoz, mert olyan könnyed mozdulattal tette át egyik válláról a másikra a kis Jamest, hogy William csak pislogott. – Holnap látogatóba érkeznek az apósomék. Jobb lenne, ha nem mutatkoznál előttük, amíg itt lesznek. Remélhetőleg nem kívánnak sokáig időzni.

Robert bólintott. William odahúzott mellé egy széket, és lerogyott rá. Rosszkedvűen elmeredt a levegőbe, a férfi pedig nem akadályozta meg ebben. A kicsi hátát simogatta, láthatóan a szívéhez nőtt. William nem tudta, mit fog ehhez szólni Sally férje, a kis James apja, bár úgy sejtette, hogy jelenleg ez a legkisebb bajuk.

- Uram… - Sally nesztelen léptekkel érkezett. – Sajnálom, hogy a fiam gondot okoz – mondta aggódva. A karjában ringatta Carsont, aki halkan szuszogva mélyen aludt.

- Nincs vele semmi gond – ingatta a fejét William. Átvette a fiát, és lopva puszit nyomott a kopasz kis feje búbjára.

Sally látta, hogy egyelőre nem akarja visszaadni, így kiemelte a kisfiát Robert karjaiból, és eltűnt, hogy őt is megetesse. Dajkának valószínűleg sehol se volt olyan jó sora, mint most itt őneki, ezt Rosita mama is megmondta, amikor meglátogatta. Robert tudta, hogy egyedül a férje hiányzott neki, el is határozta, hogy szól a férfi érdekében. Nem most, állapította meg, ahhoz túl békés és meghitt volt a hangulat.

Némán nézte Williamet, aki halkan dudorászva bámulta a kisfiát. Felmerült benne, hogy elmondja, mennyire gyönyörűek, de aztán inkább hallgatott. Nem mindig érzett kedvet a beszédhez, és szerencsére William nem erőltette. Megértették egymást ennyi idő után szavak nélkül is. Találkozott a tekintetük. William már előre ideges volt a másnapot illetően, ám ezt igyekezett nem mutatni.

Korán lefeküdtek. Sally kiparancsolta őket a gyerekszobából, és habár William tisztában volt azzal, hogy igaza van, csak nehezen szánta rá magát a távozásra. Lefürödtek, és kivételesen azonnal ágyba bújtak. Odabújt a férfihoz, és a vállára hajtotta a fejét. Robert gyengéden cirógatta a tarkóját, amitől sokkal jobban érezte magát. Ezekben a percekben nem kellett a határozott férfit alakítania, hanem ellazulhatott. Ásított, átkarolta a férfit, és két pislogás után már aludt is.

Robert azonban nem tudott elaludni. Az életén és Williamen gondolkodott. Nem sajnálkozott azon, hogy bárcsak más korba születtek volna vagy bármi ilyesmin. Elfogadta a sorsát, amit az Úr kiszabott rá. Annyi szörnyűség után itt volt neki William, jó élete lett, és már nem kellett attól tartania, másnap milyen verést kell elszenvednie. Igaz, hogy Isabella miatt folyamatosan aggódott, ám már nem félt tőle.

A félelem megszűnt abban a pillanatban, amikor kezet emelt rá. A tette szabadságot adott neki, kicsit szégyellte magát érte, viszont büszke is volt. Ezentúl nem fogja hagyni, hogy bántsák őt vagy a családját. A lelke mélyén ugyanis Williamet és a picit, sőt, még Sally-t, a kis Jamest, Rosita mamát, Hookert, Marthát és a doktort is annak tekintette. Lett családja azok helyett, akiket elvesztett, és tudta, hogy bármit kész lenne megtenni annak érdekében, hogy velük maradhasson.

Apró neszre rezzent fel, elbóbiskolhatott. William közben arrébb húzódott és hasra feküdt, szokása szerint egy párnát gyűrt a feje alá. A holdvilág fényében kirajzolódott karcsú alakja a vékony takaró alatt. Amikor William azt mondta neki, hogy szereti, úgy érezte, szétszakad a mellkasa. Mondták már neki életében, az anyja, a húga, a lány, akiről azt hitte, hogy a felesége lesz, és azok a férfiak és nők, akik használták. Csupán az első háromnak hitte el, aztán már nekik sem.

Nagyon rég nem hitt a szeretetben, a kedvességben, kivéve természetesen az Urat. S aztán jött William, és lebontotta a falakat, amiket a szíve köré emelt. Nagyon régóta ő volt az első, akinek megint mert hinni. El merte hinni, hogy valóban szereti. Összezavarodott, mert majdnem azt válaszolta, hogy én is szeretlek. A nyelvére azonban nem jöttek a szavak. Olyan sokáig elhallgatta legbensőbb érzéseit, hogy most nem tudta szavakba önteni. William láthatóan nem bánta, és ettől megnyugodott. A férfi megértette őt, hagyott neki időt, és igazából ez többet jelentett neki minden szerelmes szónál.

Egy ideig feküdt, aztán kicsúszott a takaró alól. Ivott egy pohár vizet, majd nadrágot, inget vett fel, és átosont a gyerekszobába. Sally a szomszédos kis szobában aludt a kisfiával, hallatszott a szuszogása, mert nyitva volt az ajtó, hogy meghallja, ha Carson mocorog. Nem akarta felébreszteni őket, ezért nem gyújtott lámpát. A Hold elég erősen sütött ahhoz, hogy lásson. A bölcsőhöz lépett, óvatosan elhúzta a fátyolszerű anyagot, ami eltakarta a picit.

A bölcső üres volt. 

Kihagyott a szíve egy ütemet. Felegyenesedett, körbenézett. Sally ajtajához ment, belesett. Tisztán kivehető volt, hogy az asszony mellett nem fekszik senki. Beljebb lépett, James bölcsőjébe lesett. A kicsi aludt, és nem volt mellette Carson. Robert érezte a pánikot, ami elöntötte, de összeszedte magát. Megérintette Sally vállát, és megrázta.

- Sally! – suttogta.

- Igen? – Az asszony azonnal kinyitotta a szemét, két pislogás után felfogta, hogy kit lát. – Robert?

- Hol van Carson?

- Carson? – Sally felült, Robert pedig hátrébb lépett, hogy mozoghasson. – A bölcsőben. Alszik.

- Nincs ott.

Az asszony mély levegőt vett, Robert remélte, nem sikítani akar. Sally azonban helyette kiugrott az ágyból, és mit sem törődve azzal, hogy egy szál hálóingben van, félretolta. Carson bölcsőjéhez sietett, és csak akkor kezdett el pánikot tükrözni a tekintete, amikor lámpát gyújtottak, és a kicsi tényleg nem volt ott.

- Az úrnál… - lehelte reménykedve.

- Onnan jövök.

Sally rámeredt.

- Te beszélsz! – világosodott meg.

Robert habozott.

- Nem ez most a legfontosabb – válaszolta végül, kelletlen sóhajjal, idegesen. – Arra válaszolj, hol van az úrfi?

- Miután az úr és te távoztatok, letettem aludni. Játszottam kicsit Jamesszel, és amikor ő is elaludt, rendet tettem. Mindkettőhöz gyakran fel kell kelni éjszaka is, ezért utána magam is ledőltem. Hol van a kicsi, Robert? – kezdte el tördelni a kezét.

Robertnek szörnyű sejtése támadt.

- A nagyságos asszony ki tud jutni a szobájából? – A megnevezés kicsit gúnyosan hangzott a szájából.

- Tudtommal nem. Jaj, édes jó Istenem! Mi lesz most? Mit tegyünk?

- Felébresztem az urat. – Robert majdnem a keresztnevén szólította Williamet, de időben észbekapott. Átsietett a férfihoz, és kímélet nélkül megrázta a vállát. – William!

- Mi a baj? – William mély álmából riadt, de azonnal éber lett, amikor meglátta a férfi arcát. Robert már lámpát gyújtott, és nagyon idegesnek látszott. Erre még nem volt példa, mióta ismerte. – Robert?

- A fiad eltűnt!

William úgy érezte magát, mintha valaki gyomron bokszolta volna. Levegőt vett, amiből csupán kétségbeesett hörgés lett. Kiugrott az ágyból, és magára kapkodta a ruháját, a cipőjét úgy kötötte, hogy oda sem figyelt. Robert elmondta, mi történt. Még soha nem beszélt ennyit egyhuzamban, mint most. Közben követte a férfit, aki nagy léptekkel szelte át a folyosót. Berontott a gyerekszobába, Sally ekkor már bőgött, és Jamest ringatta.

- Bocsásson meg nekem, uram!

- Nem hallottál semmi zajt?

- Nem, uram!

Robertnek eszébe jutott a nesz, ami felébresztette. William e hallatán felmorrant, aztán vészterhes arccal felesége szobája felé iramodott. Robert a nyomába eredt, attól tartott, őrültséget tesz, ha tényleg Isabella vitte el a kicsit. William azonban nem vetemedhetett semmire, mert az asszony nem volt a hálóban. Egymásra néztek. Robert látta, miként változik meg a férfi arca, a tekintete. A kétségbeesés mellé iszonyú harag társult, és amikor kiviharzott az ajtón, Robert arra gondolt, Isten irgalmazzon annak az asszonynak.

William a lépcső tetején üvöltötte el magát.

- Isabella! – Az ordítással felverte az egész házat, bár nem ez volt az elsődleges célja. Dübörgő léptekkel futott le a lépcsőn, Robert mögötte haladt. A nyitva hagyott bejárati ajtó láttán mindketten egyszerre torpantak meg.

- Megölöm! – William a fogai között szűrte a szót, de Robert tisztán hallotta a belőle áradó indulatot.

- Azt akarja elérni, hogy elveszítsd a fejed – tette a vállára a kezét. – Nyugodtnak kell maradnod, máskülönben nem fogjuk megtalálni őket.

- Nála van a fiam! Hogyan maradjak nyugodt?

Robert elkapta a karját, mielőtt kirohanhatott volna az éjszakába. Visszarántotta, és nem engedte moccanni sem. Az általában szelíd barna szempárból düh sütött, ugyanolyan kétségbeesett düh, mint amilyen most William szemében égett.

- Tudta, hogy így fogsz reagálni – mondta ennek ellenére józanul.

- Elvitte a fiamat…

- Ugyanúgy meg akarom találni Carsont, mint te, de azzal nem segítesz rajta, ha belerohansz a vakvilágba! Gondolkozz!

- Képtelen vagyok rá! – William lehunyta a szemét, szabálytalanul kapkodta a levegőt. – Annyira félek, hogy bántani fogja…

Robert közelebb húzta, két tenyere közé fogta az arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Nincs nagy előnye, csupán percek. Meg tudjuk találni őket, ha képes leszel gondolkodni. Te ismered őt, hová mehetett? A birtok nagy, de nem bujkálhat örökké. Valami célja biztosan van. Mi az?

William feje lassan kitisztult. Robertet figyelte, aki szilárd tekintettel, feszült arccal figyelte. Nem nézte ki belőle, hogy képes ilyen gondolatmenetre. Most legszívesebben behúzott volna magának, amiért tudat alatt ugyan, de lenézte. Azért, mert nem volt iskolázott, és az összes tudást és illemet itt sajátította el, képes volt logikusan és hideg fejjel gondolkodni. Máskülönben hogyan élte volna túl az elmúlt huszonnyolc esztendőt?! Megérintette a férfi csuklóját.

- A szülei. A szomszédos birtok az övék. Isabella csak oda mehetett. Kiskora óta ismeri a járást, gyorsan tud haladni.

- Viszont nála van a kicsi és remélhetőleg egy lámpa. – Robert Marthára pillantott, aki akkor érkezett futva.

- Uram!

- Isabella megszökött a fiammal. – William vett egy mély levegőt, és hidegen folytatta. – Ébreszd fel Hookert! Küldessen el a doktorért!

- Igenis! – Martha felnézett a lépcsőre. Sally lesett lefelé, még mindig sírt.

- Gondoskodj róla, mert kiborult. – Robert felfelé bökött az állával.

Martha szája tátva maradt.

- Te beszélsz?

- Erre most nem érünk rá! – William megszorította a lány vállát. – Mondd meg Hookernek, hogy szükségem van még legalább két emberre. Azonnal! Elindulok a régi ösvényen Roberttel a Garrison birtok felé. Jöjjenek utánunk! Megértetted?

Martha bólintott. Összébb húzta magán a kendőt, amit a hálóruhájára terített, és már rohant is ki a bejáraton. Robert leemelt egy lámpát. William habozott, de bement a dolgozószobába, és magához vett egy puskát.

- Nem hiszem, hogy arra szükséged lesz. – Robert hangja komor volt.

- Fenyegetésképpen viszem. Isabella tőlem nem fél, de fegyvert még nem fogtam rá. Menjünk!

William igazat adott Robertnek. A nejének nem lehetett túl nagy előnye, és nem számított arra, hogy ilyen gyorsan felfedezik az eltűnésüket. Maga sem tudta, mit fog tenni, ha utoléri. A kicsit akarta először biztonságban tudni, lehetőleg Robert felügyelete alatt, és úgy vélte, utána ráér minden máson töprengeni.

Egymás mellett haladtak a keskeny ösvényen. Régen kitaposott volt, Isabella gyakrabban sétálgatott erre. Még a szobafogsága előtt. Az eltelt hónapokban senki sem járt erre, az utat benőtte az aljnövényzet, és ha nem lett volna Robert kezében lámpa, mindketten botladoztak volna. Hooker sokkal jobban kiismerte volna magát a nyomok között, de annyit azért a letépett ágakból megállapíthattak, hogy a gondolat jó volt, Isabella errefelé menekült.

Nagy léptekkel haladtak. Robert hirtelen megragadta William könyökét, és lassítva fülelt. Most már William is hallotta az elcsukló, gyenge gyermeksírást. William szíve elszorult, és a dühe megint fellobbant.

- Megölöm, ha a fiamnak baja esik! – fogadkozott, de ezúttal hideg hangon mondta, és hideg fejjel is gondolta.

Robert nem válaszolt. Kocogásra váltottak. William remélte, hogy Hooker nem késlekedik az embereivel, mert Isabellát ismerve biztosra vette, hogy szükség lesz rájuk. A lámpa imbolygó fénye közben fenyegető árnyakat festett a szemük elé. William váratlanul fehér villanást látott maguk előtt az úton.

- Isabella!

Valóban az asszonyt érték utol. Hosszú hálóruhájára csak egy vékony köntöst kapott fel, annak is a földet seperte az alja. Még papucsot sem vett, legalábbis amennyire William a sötétben, a lámpa imbolygó fényében meg tudta állapítani. A karjában szorította a gyermeket, és vadul kavargó, sötét hajzuhatagával egy tébolyodott benyomását keltette. Nem törődött azzal, hogy a pici hangosabban sír, kiabálni kezdett.

- Ő az enyém, uram! Nem veheti el tőlem!

- Isabella… - William megállt. Próbált nyugalmat csempészni a hangjába. A háta mögé rejtette a puskát, mielőtt folytatta volna. – Kérem, menjünk vissza a házba! Pihenésre van szüksége. Ágynyugalomra, ahogy a doktor javasolta.

- Ahogy a doktor javasolta… - ismételte az asszony gúnyosan. Sápadt arcában vadul villogott sötét tekintete. – Azt hiszi, nem látom, hogyan próbál eltávolítani a házból? Bolondok házába akar vitetni, hogy boldogan élhesse undorító életét ezzel a… ezzel az állattal.

William teste megfeszült, de érezte Robert érintését a hátán. Mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.

- Maga is tudja, hogy ez bolondság! Ön a hitvesem. A gyermek pedig, akit a karjaiban tart, a mienk. A mi közös örökösünk. – Kicsit közelebb araszolt. Robert közben elvette tőle a fegyvert, és úgy tartotta, nehogy a nő észrevegye. Abban reménykedtek, Williamnek sikerül meggyőznie, és elvennie tőle a kicsit anélkül, hogy erőszakhoz kelljen folyamodniuk. 

- Bolondság? Láttam, hogyan néznek egymásra, férjuram! – Robertre pillantott, a gyűlölet szinte izzott a szemében. – Meg kellett volna, hogy öljelek! – sikoltotta, mit sem törődve a kicsi sírásával. – Egy senki vagy, egy állat! Nem vagy méltó se te, se a fajtád az életre! Hálásnak kellene lennetek, hogy enni kaptok, van fedél a fejetek felett, és szolgálhattok minket! De neeem, ti mindig többet és többet akartok! Szabadságot… Egyenlőséget… Undorító! Undorodom tőled!

- Elég legyen! – William képtelen volt tovább hallgatni a szörnyűségeket. – Nem vele van dolga, hanem velem. Ezt tartsa észben, asszonyom! Adja ide a gyermeket, és menjünk vissza!

- Nem megyek oda vissza! Hazamegyek.

- Nem gondolja komolyan! – William hangja gunyoros lett. – Csak nem gondolja, hogy édesapja örülne egy botránynak, amit ezzel kivált?!

- Szeret engem! Otthon végre azt tehetek majd, amit akarok! Senki nem fog az utamba állni!

Williamnek hányingere támadt.

- Ön az én feleségem, Isabella! Nem egyezem bele, hogy bárhová is menjen!

- Nem kértem az engedélyét!

William szerencsére ekkor már elég közel állt az asszonyhoz ahhoz, hogy amikor megperdült, hogy elfusson, elérje, és visszarántsa. Elsősorban a gyermeket akarta kivenni a kezéből. Isabella sikoltozni kezdett, amitől majd’ megsiketült. Szabad kezével csapkodni kezdett, aztán azt tette, amitől William rettegett. Az utat szegélyező bokrok felé dobta a kicsit.

William Roberttel együtt kiáltott fel. Ugrott volna, de Isabella belecsimpaszkodott, és a sikolyai őrült nevetésbe fordultak. William megpróbálta lerázni magáról, az eszével azonban pontosan tudta, hogy nem tudja elérni a fiát. Ám Robert igen, már vetődött is felé. William látta az imbolygó félhomályban, hogy eléri, a karjaiba zárja, mielőtt a bokorba zuhant volna vele együtt.

- Meg fogom ölni! – Isabella rácsimpaszkodott, körmei véres sebeket ejtettek a nyakán, miközben próbálta lefejteni őket. – Magát és azt a fattyút is! Sőt, azt a gyereket is, az örökösét, akiért annyira odavan!

- Miért gyűlöl ennyire?

Isabella elmosolyodott, William megborzongott.

- Maga, uram, egy gyenge férfi, akit semmire sem tartok!

William figyelte, ahogy Robert kimászik a bokrok közül. A kicsit ringatta, csitította. Megkönnyebbültnek látszott, ami azt jelentette, hogy egyiküknek sem esett baja. Ettől meg kellett volna nyugodnia, de csak dühös lett. Soha nem érzett gyűlölet sistergett fel benne, a korábban érzett harag elenyészett a tüzében. Lefogta a nő két kezét, és a háta mögé szorította. Közvetlen közelről nézhettek egymás arcába, s bár alig látták egymást, a lámpa ahhoz túl kevés fényt adott, hogy tisztán lássanak, pontosan tudták, milyen érzések játszódnak le a másikban.

- Ez a gyenge férfi ebben a pillanatban megesküszik a fia életére, hogy pokollá fogja tenni az életét, asszonyom! – suttogta William. – Bánni fogja, amikor igent mondott a kézfogón és az esküvőn! Bánni fogja, hogy valaha is betette a lábát a Marland ház ajtaján!

- Már ezerszer megbántam, uram!

- Ennek örülök!

- Uram! – Hooker hangjára felfigyeltek. Az intéző két férfival futott feléjük.

- Épp jókor! – William a lábuk elé lökte a feleségét, aki elesett, és megtört madárként hullott a földre. – Vigyék vissza a házba! Zárják be a szobájába! Nem kaphat sem enni, sem inni, amíg nem adok rá engedélyt! Nem mehet be hozzá senki, még a doktor sem, amíg úgy nem döntök! Megértette, Hooker?

- Igenis, uram! – Az intéző intett az embereinek. – Vigyétek!

Isabella sikoltozni és csapkodni kezdett, amikor hozzá akartak nyúlni. Csak fröcsögött ocsmányságokat, mint akinek teljesen elment a józan esze. William hideg tekintettel figyelte. A két férfi, Taylor és Wallace nem mertek hozzáérni, így ő volt kénytelen odalépni. Isabella felpillantott rá, a tekintete kerekre tágult. Védekezően felrántotta a kezét, de későn. William arcul csapta akkora erővel, hogy ájultan hanyatlott hátra.

- Vigyék!

Hooker elgondolkodva nézett rá, de nem mondott semmit, csak intett. A két férfi felemelte az asszonyt, és cipelni kezdték a ház felé. Az intéző követte őket, William puskáját is szó nélkül a hóna alá kapta, ami az ösvény szélén hevert. Magukra maradtak, csak a bizonytalanul égő lámpa maradt velük. Robert a füvön ücsörgött, a kicsi már megnyugodott, nem volt egy hangja sem. William leguggolt hozzájuk.

- Jól vagytok?

- Minden rendben. Elkaptam már a levegőben. Egy karcolás sincs rajta – bizonygatta a férfi.

William a karjára tette a kezét.

- Elhiszem. – A pici fölé hajolt, aki közben már elaludt. – Menjünk haza! – kérte.

Robert bólintott, és engedte, hogy William felsegítse. Nem akarta átvenni tőle a kicsit, helyette felvette a lámpást, és átkarolta a derekát, miközben visszafelé indultak az ösvényen. Robert életében most először érezte azt, hogy ugyanolyan értékekkel bír, mint egy fehér ember. És soha jobban nem kívánta, hogy egyenlőek legyenek, mint abban a pillanatban, amikor felbukkant előttük a ház, és William elhúzódott tőle.   

 

 

5.

 

1858 első hónapjainak egyikében, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

 

            Isabella sokáig dörömbölt a szobája ajtaján, de a két őr, akit William odarendelt, a füle botját sem mozgatta.

- Mi történt, barátom? – John a lováról leugorva azonnal Williamhez sietett.

William elmesélte, miközben felballagtak az emeletre.

- Adok neki orvosságot, és megpróbálom megnyugtatni. – John a homlokát ráncolta, ahogy meghallotta az asszony kiabálását. – Ezt csinálja, amióta visszahozták?

- Egy ideig még eszméletlen volt. – William felsóhajtott. – Még soha nem ütöttem meg, pedig szerettem volna. Most viszont… - A barátja szemébe nézett. – Nem érdekelte, hogy a picinek baja esik, ha ezzel fájdalmat okozhat nekem. Milyen ember, sőt, anya az ilyen?!

Az orvos nem válaszolt, csak szomorúan nézett rá. Megveregette a vállát, mielőtt intett volna az őröknek, hogy nyissák ki neki az ajtót. William a felesége üvöltözésével mit sem törődve visszament a gyerekszobába. Carson már evett, Sally átöltöztette, és most békésen aludt a bölcsőben. Robert ott ücsörgött mellette egy széken, és a szemét sem vette le róla. Sally-t valószínűleg elküldte aludni, mert az asszony nem volt a szobában, a kisebbik háló ajtaja pedig zárva volt.

William a kisfia fölé hajolt. Tudta, hogy még sokáig rémálmai lesznek az átéltek miatt. Nem fogja tudni kiverni a fejéből, ahogy a pici a levegőben van. Megborzongott, és megint elfogta a harag. Robert előrehajolt, és megfogta a kezét. Nem mondott semmit, amióta visszajöttek, nem is hallotta a hangját.

- Mi a baj?

Robert felvonta a szemöldökét, de nem úgy tűnt, hogy válaszolni akar. William még egy utolsó pillantást vetett a fiára, aztán odaállt a férfi elé. Mutatóujjával felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Amióta visszajöttünk, egy szót sem szóltál. Isabella szavai bántanak?

Robert lassú mozdulattal eltolta a kezét, és felemelkedett. Nem nézett rá, miközben kiment a szobából. William úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Habozva állt, a szíve kettészakadt. Legszívesebben Robert után rohant volna, hogy kiszedje belőle, mi bántja. Másrészről képtelen volt itt hagyni a fiát, akit majdnem elveszített. Lerogyott a székbe, és a tenyerébe temette az arcát.

A doktor így talált rá. Megállt a küszöbön, ám végül odaballagott a bölcsőhöz. Szemrevételezte a kicsit, nagyon óvatosan megtapogatta, nem akarta felébreszteni. William felpillantott. John felsóhajtott, odahúzott mellé egy széket, és leült. Egy karmolás éktelenkedett a kézfején. Egészen frissnek tűnt, így William biztosra vette, hogy Isabellától származik.

- Hogy van? – kérdezte kelletlenül.

- Alszik.

- Látom, magát is megtisztelte…

John a kézfejére pillantott, bosszúsan legyintett. Ránézett, majd feléje nyúlt, és elhúzta az ing begombolatlan gallérját, hogy lássa az ő sérüléseit.

- Én még könnyen megúsztam – vélte. – Fáj?

- Éget. Bekentem Rosita mama olajával, most kicsit jobb.

John visszahúzta a kezét, hátradőlt.

- Mit fog tenni, barátom? – kérdezte némi hallgatás után.

- Fogalmam sincs.

- Orvosként csak azt tanácsolhatom, hogy a feleségét távolítsa el a gyermek közeléből.

- Vitessem tébolydába?

- Tud jobbat?

Nem tudott, és ettől nagyon rossz érzése lett. Annak ellenére, hogy az asszonyt mindennél jobban gyűlölte, nem kívánt neki olyan sorsot, mint amilyet az ilyesfajta intézményekbe bekerülők elszenvednek. A kicsi nyöszörögni kezdett álmában, rosszat álmodhatott. William közelebb húzódott, és ringatni kezdte a bölcsőt, hogy megnyugtassa. A fiát nézve jutott elhatározásra.

- A költségek nem érdekelnek, doktor, de szeretném, ha mihamarabb gondoskodna az elhelyezéséről. Minél messzebb innen, annál jobb.

- Értettem. – John felállt. – Azonnal sürgönyzök a kollégámnak.  

- Köszönöm!

John bólintott, majd csendesen magára hagyta. William hátradőlt a székben, az riasztotta fel, hogy Sally megállt mellette. Vékony kendőt terített a vállára, amit összébb húzott magán, amikor rápillantott.

- Miért nem fekszel le, uram? Vigyázok rá! Esküszöm! Most tényleg vigyázok rá! – Sally könyörögve bámult rá. – Kérlek, uram!

Bólintott, és felemelkedett.

- Rendben, de arra én esküszöm, hogy a fejed hullik, ha baja lesz.

Sally elsápadt, ha ez lehetséges volt a sötét bőre miatt.

- Esküszöm, uram!

Tudta, hogy nem Sally hibája, ami történt. Valójában önmagát hibáztatta, amiért ez egyáltalán megtörténhetett. Rosszkedvűen átballagott a saját szobájába. Abban reménykedett, hogy Roberttel meg tudja beszélni, mi bántja. A férfi azonban nem volt ott. A hálója ajtaja be volt téve, mire maga sem értette, miért, dühös lett. Olyan erővel nyitott be, hogy az ajtó nekicsapódott a falnak.

Robert az ágyon feküdt, a feje alá tette a kezét, és felhúzta az egyik lábát. Egy lámpa pislákolt haloványan, mintha csak alkalmazkodott volna kettejük hangulatához. William odasétált hozzá, meg akarta érinteni, ám nem tette. Robert a plafont nézte, soha nem látott arckifejezése megállította a mozdulatát.

- Mi a baj? Miért zárkóztál be?

Robert nem nézett rá még mindig. William a fogát csikorgatta.

- Nem tudok segíteni, ha nem engeded! A nejem miatt viselkedsz így?

- Nem érdekel az asszonyod!

William összerándult a hideg hangra, majd csak még mérgesebb lett. Lesöpörte a könyvet az asztalról, és nagyot csapott a lapjára.

- Akkor miért nem mondod el, mi bánt? Miért hallgatsz? Miért várod el, hogy kitaláljam a gondolataidat?

- Amíg nem tudtad, hogy tudok beszélni, addig egész jól ment! – Robert lassan felült, ökölbe szorult a keze, és hangjából sütött a gúny.

- Te most gúnyolódsz velem?

- Miért tennék ilyet? – Robert kiült az ágy szélére, a térdére támasztotta a könyökét. – Nincs okom rá, nem igaz?

William csípőre tette a kezét, ahogy lebámult rá.

- Újra megkérdezem, az bánt, amit Isabella mondott?

- Ő nem érdekel. Már nem.

- Én mondtam valamit?

- Nem. – Volt valami fura hangsúlya a szónak, mire William felmorrant.

- Mi lenne, ha elmondanád? Nem tudok bocsánatot kérni olyasmiért, amiről nem tudom, hogy elkövettem.

Robert a padlót szemlélte. Leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen.

- Akármit is mondtam vagy tettem, nem akartalak megbántani! Tudod, hogy fontos vagy nekem!

Robert habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Tudom, hogy fontos vagyok neked, de azt is tudom, hogy soha nem leszek olyan fontos, mint a fiad. Nem bánom! – tette hozzá sietve. – Nem ezt bánom – javította ki magát.

- Akkor mit?

- Néha én is ugyanolyan naiv bolond akarok lenni, mint te. Hinni szeretnék abban, hogy egyszer úgy sétálhatunk egymás mellett, hogy nem engedsz el attól félve, hogy meglát minket valaki.

William meglepődve a sarkára ült. A harag úgy szállt el belőle, mintha soha nem lett volna. Elszégyellte magát. Lassan, megtörten felegyenesedett, és járkálni kezdett a szobában anélkül, hogy bármit is mondott volna. Nagyot ütött a falra, nekitámaszkodott, aztán lecsúszott mellette. Nekivetette a hátát, felhúzta a térdét, és ráfektette a karját. A tarkóját a falnak szorította, Robertet nézte keserűen.

- Észre sem vettem – suttogta fájdalmasan. – Nem vagyok különb Isabellánál…

- Te is tudod, hogy ez nem igaz!

- Szeretlek! – William olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei belevájtak a tenyerébe. – Amikor megismertem Isabellát, úgy gondoltam, ő lesz az én életre szóló társam. Sajnos, már elvettem feleségül, amikor rádöbbentem, hogy semmilyen téren nem illünk össze. A birtok ügyeibe menekültem, és elkerültem őt. Legbelül talán abban reménykedtem, hogy soha nem lesz közöm hozzá. Amikor meghalt az a fiú, bűntudatom volt, amiért megtörténhetett, amiért engedtem, hogy megtörténjen…

- Nem a te hibád volt!

- Én nem így látom. – William felsóhajtott. Szomorúan elmosolyodott. – Emiatt a bűntudat miatt törődtem veled. Azt reméltem, jóvátehetem a korábbi bűnöm…

- William… - Robert mozdult volna, de egyetlen kézmozdulatával megállította.

- Arra nem számítottam, hogy fontos leszel nekem. A szerelem meg sem fordult a fejemben, elvégre te és én… - Olyan erővel verte a fejét a falnak, hogy Robert összerándult, neki azonban a szeme sem rebbent. A gondolatai és érzései elnyomták a fájdalmát. – Nem illünk össze. Te és én. Gazdag fehér földbirtokos vagyok, te meg csak egy fekete munkás… Egy néger rabszolga…

Egymást nézték.

- Soha nem leszek képes arra, hogy megérintselek mások előtt – vallotta be William, és közben mindkettejük szíve majd’ megszakadt. – Sajnálom! Annyira sajnálom!

Robert felállt, és odakuporodott mellé. Megfogta a kezét. Sokáig nem szólalt meg.

- Nem haragszom. – Valóban nem haragudott. Látta a férfin a kínlódást, ahogy kimondta a szavakat. Rádöbbent, hogy mennyire bolond volt. – Nem hittem, hogy valaha lehetek boldog annyi szenvedés után. Tévedtem. Boldog vagyok. – Rá is bólintott. – Itt érzem, hogy az vagyok! – ütött finoman a mellkasára. – Anyám egyszer azt mondta, néha be kell érnünk kevéssel, és a kicsi dolgokban kell megtalálnunk a szépséget és a boldogságot. Nem értettem egészen mostanáig. Most már értem. Te értettetted meg velem. Köszönöm.

William megfordította a kezét, hogy összefonódhassanak az ujjaik. Robert vállára hajtotta a fejét. A lámpa vetette árnyékokat bámulták mindketten, és azután sem mozdultak, hogy elgémberedtek a tagjaik.

 

            A következő nap kínzó lassúsággal és feszültséggel telt. Isabella apja és William olyan hangos szóváltásba keveredtek, hogy végül az éppen ott tartózkodó doktornak kellett lecsendesítenie őket. Eközben Isabella anyja odafent volt a lányánál, aki viszont továbbra is gyógyszereket kapott, és nem volt magánál. Az egész házban mindenhol néma csend honolt, amit csupán Carson vagy James sírása tört meg néha.

- Nos, barátom? – A doktor megállt William előtt, miközben mindketten a távozó kocsit nézték. – Mit intézett?

- Apósom hajlik arra, hogy a nejemet elzárassam. Az anyósom viszont hallani sem akar róla. Abban reménykedem, hogy Garrison meggyőzi, méghozzá mihamarabb. A kollégája válaszolt már?

- Fogadja a feleségét.

William bólintott.

- Köszönöm!

John a csípőjét nekidöntötte a korlátnak.

- Akar beszélni róla?

- Miről?

- Barátom! – A férfi felvonta a szemöldökét. Nem mondott semmi mást, de William úgyis tudta, mire gondol. Kelletlenül felsóhajtott.

- Mit szólna egy italhoz a könyvtárban?

- Azt hittem, soha nem kérdezi meg!

Szótlanul ballagtak be a házba. John ledobta magát a karosszékbe, amelyikben általában üldögélni szokott. William töltött mindkettejüknek, és miután odaadta az egyik poharat a férfinak, lehuppant vele szemben. Keresztbe tette a lábát, elgondolkodva lötykölte az italt.

- Szeretném, ha mihamarabb elvinné innét – bökte ki.

- Isabellát?

- Mégis mit gondol, ki mást?! – mordult rá William bosszúsan.

John elmosolyodott, és ezzel a hangulat felengedett. William mentegetőzött, de a barátja csak legyintett.

- Én ingereltem, bocsásson meg! Aggódik miatta?

- Attól félek, megint megszökik.

- Még beletelik pár napba, amíg kitisztul a feje.

- Nem várhatunk addig. Rémálmok gyötörnek, hogy sikerrel jár és a fiam… - William letette a teli poharat, pedig még bele sem ivott. – Robert is nyugtalan.

- Sürgönyzök, és amint megérkezik a válasz, elvitetem.

- Köszönöm!

John vállat vont.

- Semmiség!

William hosszan nézett a férfira.

- Miért segít nekem ennyit?

- Mire gondol?

- Szerintem sejti.

John félrebillentette a fejét.

- Barátok vagyunk. Ki ne segítene, ha nem egy barát? Amúgy sem bővelkedik barátokban, nincs igazam?

William kelletlenül bólintott. Johnon kívül még két emberrel állt bizalmasabb viszonyban. Egyikük Washingtonban élt és dolgozott, leveleztek egymással, és már évek óta nem találkoztak. A másik, egy angol természettudós, rövid ideig nála élt a birtokon, még a házassága előtti évben, és akkor lettek jó barátok. 

- De igen.

- Nos, akkor ne tegyen fel bolond kérdéseket! – John előrehajolt, a térdére könyökölt, a pohár kristályüvegén bámult rá. – Engedje meg inkább, hogy én kérdezzek. Jól van?

- Maga is tudja, doktor, hogy nem.

A férfi lesütötte a szemét, és elkuncogta magát. A pohár valamennyire takarta a vonásait, ám mögötte sötétkék tekintete vidáman csillogott.

- Most nem Isabellára gondoltam, illetve az általa… khm, előidézett problémák okozta érzületére.

- Milyen körülményesen fogalmaz.

Az orvos mosolya kicsit mintha megfakult volna.

- Megvan az okom rá. Nem akarom megbántani, csupán aggódom a… testi épsége miatt.

A habozása árulta el, hogy mire gondol. William érezte, hogy égni kezd az arca. Összekulcsolta az ölében a kezét, és hosszú ideig nem válaszolt.

- Robertre gondol.

- Rá.

- Honnan tudja…?

- Hogy lefeküdt vele?

- John, ne játsszon velem! Mire akar kilyukadni?

- Mint mondtam, aggódom magáért, barátom!

- Miért érzem azt, hogy nem mond igazat?

- Mert túl gyanakvó. – John most már nevetett, még csak meg sem próbálta leplezni. – Pontosan tudom, mivel jár ez a viszony – komolyodott el. – Nem szeretném, ha megsérülne.

William lesütötte a szemét.

- Jól vagyok. Mindketten jól vagyunk – javította ki magát.

- Ennek örülök. Bármi gond adódna, kérem, szóljon.

- Rendben.

- William, komolyan mondom! – John arca iszonyúan komor lett. – Megígéri?

William megenyhülve nézett rá.

- Igen. Köszönöm.

- Vigyázzon magukra! – John lehajtotta az italát, lekoppantotta a kisasztalra a poharat, majd nagy lendülettel felemelkedett. – Holnap újra eljövök! – Az ajtóban megtorpant, az őt követő William majdnem nekiütközött. – Adjak valamit, hogy tudjon aludni? – kérdezte halkan.

- Jobb, ha éber maradok, amíg Isabella a házban van.

- Én jobban örülnék, ha pihenne. – A doktor kinyitotta az ajtót, úgy tette hozzá aggódva. – Rosszul néz ki, barátom!

William erre csak elhúzta a száját. A férfi vállára tette a kezét.

- Tüntesse el a házamból a feleségemet, és máris jobban leszek. Elhiszi ezt nekem, doktor?

John olyan közel hajolt, hogy majdnem összeért a homlokuk.

- Tökéletesen!

Egymásra vigyorogtak.

- Jöjjön, kikísérem! – karolta át William a férfi vállát, és nevetgélve ballagtak ki a ház elé, ahol Drew már várakozott a doktor lovával. – Vigyázzon magára, barátom!

Kezet fogtak. John könnyedén lóra pattant, a nyeregből vette át a táskáját, amit Drew nyújtott fel neki. Felkötözte a nyeregkápára, majd rövidebbre vette a kantárt. Elhessentette a fiút, miközben a lovat irányba állította.

- Szép estét, William! – Ritkán szólította a keresztnevén.

- Magának is, John! – William hosszan bámult a férfi után. Megfordulva Robertre esett a pillantása, aki sötét tekintettel bámult rá. Odaballagott hozzá. – Mi a baj?

- Szerelmes beléd.

- Mi? – William szája tátva maradt, úriemberhez méltatlanul bambán pislogott.

Robert nem ismételte meg, amit mondott, hanem sarkon fordult és bement a házba. William John után nézett, majd megrázta magát, és Robert után eredt.

- Szerintem tévedsz – mondta, amint utolérte.

- Nem.

- Johnnak jegyese van!

Robert erre megállt, és lenézett rá.

- Neked meg feleséged, mégis engem szeretsz! – William ezúttal hagyta, hogy elmenjen, és nem lépett utána. Ahhoz túlságosan zavarba jött.

Még késő este is ezen töprengett. Robert már lefeküdt, a függöny lengedezett a könnyű szellőben. Kiült a tornácra, feltette a lábát a korlátra, és a csillagokat szemlélte. Így aludt el, és még arra sem emlékezett reggel, hogy Robert vitte be az ágyba.

 

            A másnap és a harmadnap békességben telt, úgy tűnt, minden visszatér a régi kerékvágásba. Isabella kevesebb orvosságot kapott, kába és gyenge volt. Tudott már enni, általában Martha etette egy másik szolgáló segítségével. Megfürdették, ágyneműt cseréltek. Ezalatt az asszony a karosszékben ücsörgött az ablak előtt, és a kertet bámulta. Visszafektették, és nem sokkal később már újra aludt.

Ezt hallva William kicsit nyugodtabb lett. Elújságolta Johnnak, aki megint kilovagolt a birtokra. Majdnem megkérdezte tőle, hogy igaz-e, amit Robert mondott, de végül nem volt hozzá elég bátorsága. Vagy talán nem merte hallani az igazságot, merült fel benne, ám úgy vélte, vannak dolgok, amikről jobb, ha nincs tudomása. 

Vacsora után Roberttel olvasgattak kicsit a könyvtárban, és Sally levitte hozzájuk Carsont. Robert szóba hozta Sally férjét, és William megígérte, megbeszéli Hookerrel, milyen munka adódna neki a ház körül. Sally majdnem elsírta magát, úgy hálálkodott. William végül kizavarta, bár kedvesen tette, nem akarta megbántani.

A kicsi szépsége újra elbűvölte Williamet. Meghatódott, amikor Robert átvette a picit és lágy hangon dúdolva ringatni kezdett. Elég későn mentek lefeküdni, bár Robert fáradt volt. A házban végzett munkája mellett késő délután még kiment Hookerrel, mert valami gond adódott a magszedő géppel. Vacsora előtt jöttek vissza, sikerült működésre bírniuk a gépet, de Roberten látszott, mennyire kimerült. El is aludt, amint letette a fejét a párnára. William nem volt álmos, átment megnézni Carsont. Sally is lefeküdt, nyitva volt az ajtaja, ezért halkan járt, nehogy felébressze őket.

Nem tudta meddig ácsorgott a bölcső mellett, odakint már feljött a Hold. A házban csend volt, amikor visszafelé tartott a hálószobába. Isabella szobája felől zaj hallatszott. Gyanakodva hallgatózott. Mezítláb volt, nesztelenül tudott végigosonni a folyosón. A szoba elől visszarendelte az őröket, mert úgy ítélte meg, hogy az asszony a jelenlegi állapotában veszélytelen. Tévedett volna?

Ösztönösen az ajtó felett lógó kulcsért nyúlt, de ott nem talált semmit. Késpengévé szűkült az ajka, amikor rádöbbent, hogy valaki kinyitotta a szobát, és bent van a feleségénél. Kételkedett benne, hogy Martha nézett volna rá a nőre. A kilincs után nyúlt, lassan lenyomta, és ujjnyira nyitotta, hogy halljon vagy legalább lásson valamit.

Eltartott egy pillanatig, míg felismerte George hangját, akiről el is felejtkezett abban a pillanatban, amint eladta a piacon. Óvatosan beljebb lépett. Sötét volt odabent, csak a holdvilág festette ezüstre a bútorokat. A fogadószobában nem volt senki, a hangok a háló nyitva hagyott ajtaja felől érkeztek. Még beljebb ment, majd megállt.

- … érdemli, asszonyom! Jöjjön velem! Segítek önnek! Gyorsan, gyorsan! – George már egy ideje beszélhetett, a hangja sürgetésről árulkodott.

A sötétítőfüggönyök szét voltak húzva a hálóban is, hogy elég fény jöhessen be. Isabella éppen egy köntösben bújt bele, George közben a papucsát adta rá a lábára.

- Sietnünk kell, mielőtt észreveszik, hogy eltűnt, asszonyom!

- A szüleimnél… biztonságban leszünk! – Isabella nehezen beszélt, érződött, hogy még nem önmaga. – A gyerek, George! – ragadta meg a férfi karját, amikor az segített neki felállni.

- A fia, asszonyom?

- Csak az ő fia! – Isabella szinte köpte a szavakat. – Nem maradhat itt vele! Előbb ölöm meg, mintsem, hogy… a férjemnek öröme teljen benne!   

- Megöljem, asszonyom? – George lelkesen kérdezte, mintha csak arról lett volna szó, hogy az úrnője kér-e egy csésze teát.

- Még nem! Látni akarom az arcát!

- Igenis, Isabella asszony!

William mély levegőt vett. A gyűlölet és a düh elöntötte, keserű lett a nyál íze a szájában, és vörös köd gyűlt a szeme elé. Ökölbe szorult a keze, ahogy lassan beljebb lépett.

- Tán látni akart, asszonyom? – kérdezte gúnyosan.

George olyan lendülettel fordult meg, hogy Isabella az ágyra zuhant. Kés villant a kezében. Williamnek az volt a szerencséje, hogy fenn volt a hold, és bevilágított az ablakon. Időben észrevette a mozdulatot, és ki tudott térni előle. Más esetben talán nem vesztette volna el ennyire a fejét, ám azok, amiket hallott, teljesen kibillentették a lelki egyensúlyából. Birkózni kezdtek, a kés vészesen közel került néha hozzá, de még az se érdekelte, hogy megvágja. A gyűlölet elmosta körülötte a világot, nem volt fájdalom, csak az iszonyú bosszúszomj, ami marta a torkát.

A földre kerültek, ide-oda hengeredtek a szőnyegen. George erejét növelte a gyűlölet, amely benne égett, és netán még Isabella gyűlölete is. William viszont egy apa volt, aki tudta, ha most nem vet ennek véget, akkor a fiának baja eshet. Hangosan nyögve, fogat csikorgatva lassan George felé sikerült fordítani a kést. Soha nem ölt embert, ám most nem érzett mást, csak végtelen elégedettséget, amikor a penge a férfi testébe hatolt. Ránehezedett, és nem törődött semmivel, azt akarta, hogy George végre meghaljon, és vége legyen az egésznek.

Eltartott egy ideig, mire rádöbbent, hogy a férfi nem moccan alatta. Feltérdelt. A keze síkos volt a vértől, és a vér szaga megülte a levegőt. Zihálva próbált magához térni. A szeme sarkából érzékelte a mozdulatot, ahogy Isabella egy vázát a feje fölé emelve indul feléje. A mozgása bizonytalan volt, ezért időben talpra ugrott, és kiverte a kezéből. A váza nem a szőnyegre esett, hanem a padlóra, és hangos csattanással darabokra tört.

- Maga vadállat! Megölte!

William egészen addig észre sem vette, hogy a kést a kezében szorongatja, amíg meg nem igazította a kezében.

- Nem fog hiányozni senkinek magán kívül, kedvesem! – Gúnyosan elmosolyodott. – Tudja, ő csak egy nigger volt…

- Gyűlölöm magát! – Isabella hangosan sikoltotta, William dobhártyáját szaggatta a hangja.

- Az érzés kölcsönös, ebben biztosíthatom! – vágott vissza élesen.

Isabella oldalazni kezdett, talán nem is érzékelte, mennyire szánalmasan lassú mozgással viszi mindezt véghez.

- Nem tarthat fogva örökké!

- Én nem is. – William akarata ellenére felkuncogott.

- A doktorral ötölt ki valamit ellenem, igaz?

- Csak gondoskodom magáról, asszonyom!

Isabella megérthette, mert felsikoltott, és ököllel támadt rá. Egyenesen belefutott a késbe, amit William maga elé rántott. Nem gondolkodott, csak szúrt. Alulról felfelé. Átkarolta az asszony derekát, úgy, ahogy régen. Szerelmük kezdetén. Még közelebb húzta, rá a pengére. Isabella döbbenten felnyögött, ujjai a karjába markoltak, a körmei élesek voltak, akárha karmok lettek volna. Valamit mondani próbált, el akarta tolni magától, de William nem engedte el, csak szúrt újra. Újra és újra. Minden dühe, gyűlölete, amit valaha ez iránt az asszony iránt érzett, ebben csúcsosodott ki. Mindketten a szőnyegre csúsztak, Isabella már nem is védekezett, ernyedten lógott a karján, ő meg sírva és kiabálva szúrta, ahol érte.

A lámpa fénye riasztotta fel. Levegő után kapkodva dermedt meg. A kést markolta, a feje fölé tartotta, hogy újra lesújtson a nő mozdulatlan testére. A hálóing és a köntös selyemfehérje most bíborvörös színben pompázott, mintha ezer apró vörös virág nyílt volna rajta. A nő fekete haja sötét glóriaként ragyogta körbe az alakját. Sápadt arcának csak tágra nyílt halott tekintete és az apró vércseppek adtak némi színt. William kezdte felfogni, mit lát, ernyedté váltak az ujjai, kihullott belőle a kés. Üvöltött, de egészen addig nem is ébredt rá, hogy ő teszi, amíg Robert át nem ölelte, és el nem húzta onnan.   

Átbotladoztak a másik szobába, ahol Robert leültette. Odaguggolt elé, lefogta remegő kezét, és hagyta, hogy előre-hátra ingadozva összeszedje magát. Nem tudta, meddig tartott, de az értelem lassan beleszivárgott a tudatába. Mély levegőt vett.

- Isabella halott?

- Igen.

- Megöltem.

- Igen.

Bólintott. Lehunyta a szemét, megnyalta az ajkát, vér ízét érezte rajta. Sejtelme sem volt, hogy a sajátja-e, de most nem is akarta tudni.

- Ezért felakasztanak…

Robert félrebillentette a fejét. Láthatóan őt egyáltalán nem rázták meg a történtek, mintha számított volna valami hasonlóra.

- Ha te tetted…

- Én tettem! Te is tudod…

- Biztosan?

Értetlenül nézett rá.

- Nem értelek… - Ám amint kimondta, már rájött, mire gondol a férfi. – George…

Robert bólintott.

- Át kell öltöznöd, addig én felébresztem Hookert.

Lassan felfogta, hogy vér borítja, hányinger fogta el. A vágások a karján és a tenyerén égni kezdtek. Óvatosan mozgatta az ujjait.

- Nem hiszem, hogy egyedül menni fog – vallotta be. Remegett mindene, és ha Robert nincs, felállni sem tudott volna. 

Szótlanul mentek át a hálóba, a házban ijesztő csend volt. Lehetetlen volt, hogy senki nem ébredt fel a kiabálásra és Isabella sikoltozására, ám William egyelőre nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy ezen töprengjen. Robert segített neki levetkőzni, és hideg vízzel lemosdatta. Amikor fázni kezdett, véglegesen magához tért. Maga sem tudta, hogy a bűntudat erősebb-e, vagy az érzés, hogy végre szabad.

- Szabad vagyok – mormolta alig hallhatóan. Megismételte kicsit hangosabban, mert Robert értetlenül bámult rá. – Szabad vagyok.

- Milyen érzés? – Robert kifejezéstelen hangon tette fel a kérdést.

Olyan volt, mintha pofon ütötték volna. Szorosan lehunyta a szemét, összeszorította a fogát. A szabadság csak egy szó volt az olyanok számára, mint Robert. Az a szabadság mindenképpen, amit William most megtapasztalt. S ez olyan elkeserítő volt, hogy sírni tudott volna, habár megfogadta, nem fog többé könnyeket ejteni senkiért és semmiért. Az eufória, ami először elöntötte, most semmivé vált. Ráébresztette, mi volt az ára. Megértette, hogy minden embernek a szabadságot fegyverrel kell kivívni, mert másképp nem megy.

Robert, mintha csak tudta volna, mi jár a fejében, átkarolta, és halántékon csókolta. Felemelte a fejét, hogy az ajkuk is találkozzon. Érezni akarta az ízét. Érezni akarta, hogy akármi is történt, él. Az ereiben dübörögve száguldott a vér, amikor átölelte a férfi nyakát, és mohón rátapadt a szájára. Csókolta elkeseredve, szeretetre és megértésre vágyva. Robert pedig megértette, magához szorította, és felemelte.

A falnak szorította, a feneke alá nyúlt, segített neki, hogy a dereka köré fonja a lábát. Aztán szorosan hozzátapadva csókolta végig a nyakát, mellkasát. Kettejük közé nyúlva markolta meg a farkát, és minden kímélet nélkül űzte-hajtotta a gyönyör végkifejlete felé. William beleharapott az alsó ajkába, mire hangos mordulás volt a válasz, aztán egy ujj hatolt belé, nem volt benne semmi gyengédség, ám William nem is erre vágyott. Érezni akarta, hogy él és szabad, és egy röpke pillanatra vágyta azt, hogy Robert is szabad legyen vele együtt. A pillanatban, amikor együtt ringatóznak, és nincsen előítélet, nincs fehér és fekete, csak ők ketten.

- Szeretlek! – nyögte két csók között, bár alig kapott levegőt.

Robert ránézett, sötét tekintete elnyelte, még soha nem pillantott rá így. Nem tudta volna megmondani, mennyi érzelem sütött belőle, de a tűz körbevonta, és minden, ami történt, semmivé vált.

Kapkodva, vadul csókolták egymást. Robert ujjai szétfeszítették, olyan mélyre hatoltak, ahogy még sohasem. Reszketve vonaglott, a fal dörzsölte a hátát, a kényelmetlenség eszébe idézte Robertet, amikor először megpillantotta. A férfi felemelte a fejét, majd ellökte magukat a faltól, és szorosan tartva átbotorkált vele a hálóba. Az ágyig nem jutottak el, a szőnyegen Robert megingott.

Lerogytak, William került alulra, Robert fölé magasodott. Mielőtt elkaphatta volna a férfi karját, Robert már felemelkedett, és visszament, hogy magával hozza az olajat, amit használni szoktak. Érte nyúlt, amikor mellé térdelt, és birtokba vette újra az ajkát. Lerángatta róla az inget, kibújtatta a nadrágjából merev tagját, és markolta keményen, hogy Robert felszisszenve tépett a hajába és hajolt fölébe.

Nem engedett, megtaszította a férfit, és ráfeküdt. Kínzó lassúsággal húzta fel magát az ajkáig, és simogatta a mellkasát, a vállát, majd felült. Hátrahajlott a teste, amikor Robert olajtól síkos ujjai beléhatoltak, és feszítették, kényeztették. Megemelte a csípőjét, felnyögve hagyta, hogy a férfi az ujjai helyébe keménységét illessze. A mellkasára támaszkodott, zihálva hagyta, hogy Robert irányítsa, míg a teste hozzá nem szokott az érzéshez, és meg tudott mozdulni.

Az ajkába harapva, fejét hátradöntve ereszkedett rá a férfi merevedésére, felemelkedett, majd vissza. Robert ujjai szorosabban markolták a csípőjét, mire lenézett rá. A világos szőnyegen Robert sötét bőre tökéletesen kirajzolta az alakját, és olyan gyönyörű volt… Nem tudta, mit láthatott a férfi az arcán, de amit ő látott Robertén, attól teljesen elvesztette a fejét.

Türelmetlen gyönyör utáni vágy öntötte el, olyasféle, aminél nem számított, mennyire fáj, mennyire hangos, mennyire bűnös. Csak az, hogy összeforrtak, és egyek voltak. S ebben a vad hajszában együtt tartottak a vég felé, ahol talán megáll majd a szívük, de ha újraindul, akkor ott lesznek egymásnak.

Robert felült és átkarolta a derekát. Ő meg két tenyere közé fogta az arcát, kicsit összevérezte, de ez is olyan semmiség volt ebben a pillanatban. Ebben a törékeny és mégis őrült pillanatban, amelyben egy fekete hatolt egy fehér testbe… Az élvezetük közös volt, eltörölte a különbségeket, amelyeknek soha nem is szabadott volna léteznie.

William felnevetett, a gyönyör forró vérként áramlott szét benne. Nem tiltakozott, amikor Robert átfordult vele, és mélyebbre hatolt, egészen mélyre, vad mozgással terelte tovább és még tovább, ahol tényleg csak ők ketten léteztek. S ott abban a reszkető érzésben, ahol elakadt a lélegzet és nem volt más rajtuk kívül, Robert világgá kiáltotta, hogy szereti…

 

            Hosszú órákkal később William a könyvtárban ücsörgött a karosszékben. Sajgott mindene, és ernyedten hagyta, hogy John ellássa a sebeit, majd segítsen rendbe szedni az öltözékét. A doktor lóhalálában érkezett, miután Hooker elküldött érte egy embert. Már megállapította Isabella és George halálát. Nem mondott semmit, a haja kócos volt, az ingét pedig rosszul gombolta be. A szemén látszott, hogy mennyire feszült.

- Készen vagyunk. Fel tud állni?

- Maradjunk itt – sóhajtotta William, és bekötözött kezével az övével szemben álló szék felé intett. – Üljön le!

- Fel kellene mennem.

- Úgy láttam, hogy a kedves bíró úr nagyszerűen elboldogul.

Mivel rabszolga gyilkolt, azonnal vizsgálat indult. A városból érkezett egy bíró olyan emberekkel, akiket William nem is ismert.

- Kötelességem ott lenni.

- Hát, persze… - William hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Kínzó fáradtságot érzett, legszívesebben átaludta volna a következő napokat.

- Miért nem pihen le? – enyhült meg az orvos hangja.

- Jó itt. Menjen csak!

John habozott, végül lassan mégis leereszkedett a székre. A térdére könyökölt.

- Mi történt valójában? – kérdezte hosszas hallgatás után, amikor már kezdett zavaróvá válni a csend.

- Elmondtam már. George megölte a feleségemet, és rám támadt, én pedig védekeztem. – William maga is érezte, mennyire üresen és hamisan szól a hangja.

- George imádta Isabellát.

- Isabella feldühíthette. Szokása volt megalázni az embereket. Miért George lett volna a kivétel? Csak egy rabszolga volt. 

- Engedelmes szolga – vetette ellen a férfi.

William mély levegőt vett, ránézett.

- Mire próbál utalni, doktor?

- Az igazságra – válaszolta halkan John.

William elszomorodott. Martháék egyöntetűen azt vallották, hogy mivel a ház hátsó részében vannak a szobáik, senki nem hallott semmit. Sally állítása szerint mélyen aludt a kicsikkel együtt. Robert meg sem szólalt, és senki nem árulta el, hogy nem néma. William döbbenten ébredt rá, hogy az emberei megvédték, bár valószínűleg sejtették az igazságot.

- S az kinek lenne jó? – kérdezte ugyanolyan csendesen.

Egymást nézték a férfival. John bizonyosságot szerzett ebből a mondatból, mert bólintott. Felállt, és mellé lépett. A vállára tette a kezét. William odanyúlt, és megfogta a csuklóját. Nem nézett fel rá.  

- Egyszer… elmondom, mi történt, de még nem állok rá készen. Ha tényleg a barátom, akkor érje be ezzel. Kérem!

John a másik kezét az övére helyezte, megszorította. Sokáig maradtak így mozdulatlanul.

- Háború lesz – szólalt meg John. – Mihez fog kezdeni?

- Nem tudom. Maga?

- Szívesen önnel tartanék, akárhogy is dönt.

- A háborúba is?

- Igen.

- S itt hagyná a jegyesét?

John felnevetett. William végre felpillantott rá. A férfi szeme vidáman csillogott, és lehajolt. A leheletük keveredett, olyan közel volt hozzá.

- A jegyesemet igen, de vinnék helyette valaki mást.

- Gondolom, az asszisztensét. – William maga sem értette, miért ezt vágta rá, hiszen egyszer, ha találkozott a doktor mellett dolgozó férfival.

John rákacsintott.

- Tény, hogy sok mindenhez ért. Jelenleg a titkáromként dolgozik, de biztos vagyok benne, hogy csatlakozik hozzám, akárhová visz az utam.

Williamnek rémlett az ijesztően sovány férfi arca, aki fogadni szokta, ha meglátogatta a doktort a városban. Fel sem merült benne… Hitetlenkedve ingatta a fejét.

- Robert tévedett.

- Miben?

- Azt mondta, hogy szerelmes belém.

John félrenézett egy pillanatra.

- Voltam – sóhajtotta. – Aztán elvette Isabellát, Timothy pedig odakerült hozzám a rendelőbe.

- Nem is sejtettem…

- Nem is kellett. Azt hiszem, mindkettőnknek jobb így. Nem gondolja, barátom?

William bólintott.

- Köszönöm, hogy elmondta.

John ekkor kis habozás után odahajolt hozzá, és megcsókolta. Könnyű csók volt, selymesen érintették egymást az ajkaik.

- Én köszönöm! – Még egyszer megcsókolta, ezúttal kicsit alaposabban, aztán úgy egyenesedett fel, mint egy elégedett macska, még a száját is nyalogatta közben. – Pihenjen! Felmegyek az emeletre, gondoskodom mindenről, ne aggódjon!

- Köszönöm!

John szomorú arcot erőltetett magára, mielőtt kiment volna. William nem állta meg, hogy ne mosolyogjon. Nesztelen léptek suhantak a szőnyegen. Robert megállt mellette.

- Ha még egyszer megcsókol, összetöröm!

William kinyújtóztatta a lábát, és kényelmesebben elhelyezkedett.

- Ne bántsd! A barátunk.

- A tiéd.

William felnézett a férfira, elkomorodott.

- Ugyanannyira a tiéd is. Azt hiszed, ha nem kedvelne és nem tartana hozzám méltónak téged, támogatna minket?

Robert nemtetsző arcot vágott, végül felsóhajtott, és bólintott.

- Rendben. Értem.

- Köszönöm!

A férfi nem válaszolt, csak szótlanul visszavonult. William magára maradt a gondolataival és a lelkiismeretével. Egy idő után felemelkedett, és felvonszolta magát az emeletre, hogy ne kelljen egyedül lennie. Nem ment Isabella szobájába, ahonnét hallotta a beszélgetés hangját. Helyette a fia szobájába indult, és leült a bölcső mellé. Addig bámulta a picit, míg a kimerültségtől elaludt. Robert itt talált rá, s bár a doktor azt kérte, hívja át hozzájuk, inkább gyengéden megsimogatta az arcát. Egy plédet terített rá, és nem ébresztette fel.

 

 

6.

 

1858 első hónapjainak egyikében, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

 

            A temetés napján még feszültebb volt mindenki, mint előtte. Isabella szülei ragaszkodtak hozzá, hogy a Garrison kriptában nyugodjék a lányuk, de William nem engedte. Napokig veszekedtek. Az apósáék nem értették, ha nem szerette az asszonyt, miért akarja, hogy a Marland-birtok temetőjében legyen elföldelve. William csak Robertnek és Johnnak árulta el, hogy akármennyire gyűlölte a nejét, mégis a gyermeke édesanyja. Mindkét férfi felbőszült, hiszen kis híja volt, hogy Carson nem halt meg Isabella miatt. Ettől függetlenül végül kénytelenek voltak belátni, hogy William nem enged abból, amit elhatározott.

A szertartás rövid volt, és nyugodtan zajlott. Elég sokan jelen voltak, de ők is inkább William vagy a szülők ismerősi, baráti körébe tartoztak. William mellett John állt, és néha rápillantott, mintha azt várta volna, hogy összeesik vagy zokogva beismeri a sírnál, hogy ő ölte meg az asszonyt. Ám nem kellett ettől tartania, William szálegyenesen, érzéketlenséget mímelve ácsorgott. Csak a szemében látszott a fáradtság és a bűntudat. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy soha nem fog megbocsátani önmagának, akármennyire cselekedett helyesen.

A temetést követő vacsorán már sokkal közvetlenebb volt a hangulat. Többen fojtottan nevetgéltek, és még maga William is jókedvre derült, amikor az egyik hölgy megbotlott hosszú szoknyája szélében, és meglökött egy urat, aki pedig ráborult a hűsítőkkel megrakott asztalra. Robert, aki komornyikként ügyelt a rendre, elkapta William tekintetét, de aztán gyorsan a vendég segítségére sietett. A férfi úgy lökte el a kezét, mintha valami undorító dolog ért volna hozzá.

- Mit képzelsz? Vedd le rólam a kezed!

William vidámsága hamvába halt. Megállt Robert mellett, és a férfira nézett. Emlékezett rá, hogy az egyik klubban találkoztak, valószínűleg Garrison ismerősei közé tartozott, ezért volt itt.

- Robert csupán segíteni akart, Mr. Chesterwood!

- Nincs szükségem egy koszos nigger segítségére!

A teremben megfagyott a levegő. Azok, akik ismerték Williamet, tudták, hogy milyen elveket vall. John máris elkezdett utat törni magának, mögötte ott jött az asszisztense.

- Valóban? – William hangja olyan jeges volt, hogy a közelben álló hölgyek megborzongtak.

- Tudom, mennyire istápolja ezeket a fekete fickókat, de szerintem feleslegesen! Nem érdemlik meg, hogy…

- Kifelé! – William nagyon sápadt volt.

- Tessék? – Ezekiel Chesterwood nem azok közé az emberek közé tartozott, akiket csak úgy ki szoktak utasítani valahonnan. Hitetlenkedve pislogott, mint aki nem hisz a fülének.

William félrelépett, hogy szabad utat engedjen neki az ajtó felé.

- Azt mondtam, hogy hagyja el a házamat! – Körbenézett, felszegte az állát. – S mindenki más is, akit egyetért vele. Mr. Chesterwood ugyanis nem csak az inasomat, hanem engem is megsértett, amikor koszos niggernek nevezte a szolgámat. Ha így vélekedik a házamban szolgálókról, akkor gondolom, rólam is hasonlókat gondol.

- Ön téved, Mr. Marland! – Chesterwood elvörösödött.

- Nem hiszem. – Williamnek hányingere lett, ahogy figyelte, milyen arccal tart feléje az apósa. Kihúzta magát, és mély levegőt vett. – Hagyja el a házamat, ha kérhetem! Dr. Gifford, megkérhetem, hogy kísérje ki?

- Természetesen. Jöjjön, Mr. Chesterwood!

- Ez az ember megbolondult, doktor! – A férfi felháborodottan belekarolt az orvosba.

- Most gyilkolták meg a feleségét, uram!

William arca megrándult, de nem szólalt meg. Hagyta, hogy elmenjenek mellette.

- Egy nigger ölte meg a nejét, és ő mégis védi őket! Ki hallott már ilyet?!

- Azt hiszem, Mr. Marland azt a véleményt képviseli, miszerint nem szabad egy ember alapján megítélni a többieket. Ön talán egy bűnöző tettei alapján ítél meg másokat?

- Természetesen nem!

- No látja! – Az orvos csendes hangja lassan a tömegbe veszett.

William becsülte John nyugalmát.

- Ez túlmegy minden határon! – Garrison a fogát csikorgatva állt meg mellette. – Chesterwood az üzlettársam és jó barátom!

- Ez pedig az én házam! – William Robertet figyelte, aki Marthával rendet rakott az asztalon. Még soha életében nem érzett ilyen elégedetlenséget és szomorúságot, mint ebben a pillanatban.

- Életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor magához adtam a lányomat!

William egyenesen a férfi szemébe nézett. Mintha csak Isabella tekintetét látta volna. Egészen közel hajolt.

- Nem, drága apósom – suttogta, hogy senki más ne hallhassa. – A legnagyobb hibát akkor követte el, amikor engedte, hogy megszülessen! S ha most megbocsát…

Garrison olyan döbbenten meredt utána, amilyennek még soha nem látta.

- Mit mondott neki, barátom? – John felvont szemöldökkel állt meg előtte.

- Chesterwood?

- Meggyőztem, hogy a gyász elvette az eszét. Mármint a magáét.

William belekortyolt az italába, amit eddig a tenyerében melengetett, hogy elrejtse a mosolyát.

- Mindig tudtam, hogy maga nagyszerű barát, John!

- Remélem is. – John elvett egy pohár pezsgőt az éppen arra járó pincértől. – Tehát? Mit mondott az apósának?

William odahajolt hozzá és a fülébe súgta. John köhögésnek álcázta a nevetését. Később, amikor az utolsó vendég is elhagyta a házat, és a lépcsőről néztek utánuk, Robert – karjaiban tartva Carsont – csatlakozott hozzájuk. Sally Marthának segített odabent, de Hooker a kalapját gyűrögetve felballagott hozzájuk.

- Még egyszer részvétem, uram!

- Köszönöm, Mr. Hooker. Bejön egy italra?

- Elfogadom, köszönöm!

- Martha, hozz egy pohárral Mr. Hookernek! – kiáltott be az ablakon William, mire a lány már rohant is felragyogó arccal.

John rágyújtott egy szivarra, de arra ügyelt, hogy ne a mellette álló férfi felé fújja a füstöt. Timothy rettenetesen vékony volt, amihez egyenes tartás és kifürkészhetetlen tekintet társult. William eddig egyszer hallotta a hangját, amikor éppen ráparancsolt a doktorra, hogy sok lesz a negyedik pohár pezsgő aznapra. John pedig szót fogadott, onnantól kezdve inkább limonádét iszogatott. William arra gondolt, hogy a határozott és büszke orvos milyen engedelmes, ha Timothyról van szó. Felnevetett. Mindenki kérdően nézett rá, de ő csak a fejét rázta.

Odahajolt a kicsihez, aki halkan cuppogott álmában. Ahogy teltek a napok, úgy látta őt egyre gyönyörűbbnek. Robert is így lehetett vele, mert mosolyogva ringatta, és le nem vette róla a szemét. William nekidőlt, mintha csak véletlenül tenné, de úgyse figyelt rá senki. John Timothyval, Hooker Marthával pusmogott. Találkozott a tekintete Robertével.

- Köszönöm! – mormolta a férfi.

- Micsodát?

- Hogy kiálltál értem.

- Sajnálom, hogy többet nem tehettem.

Robert bánatos tekintettel vállat vont.

- Engem ez is boldoggá tett. S azt hiszem, még nagyon sok testvéremet boldoggá tenné, ha csak ennyire állna ki értük valaki.

Williamnek az északon élő abolicionisták jutottak az eszébe, akik titkos útvonalakon segítettek elmenekülni a feketéknek délről. Hallott róluk mindenfélét, pár ültetvényes pont nemrég szidta őket, hiszen jó pár négert sikerült átjuttatniuk az államhatárokon. Az, hogy kik támogatták őket itt délen, és hogyan sikerült nekik a szinte lehetetlen, azt maga sem sejtette. Erről viszont az északi hírek valóságtartalmára gondolt. Felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy hová fognak fajulni a nézetbéli különbségek. Háborúhoz. A feketék szabadságát vérrel fogják kivívni. Ám utána hogyan lesz tovább? Úgy sejtette, hogy azt senki se sejtette, vagy inkább… nem akarta végiggondolni.

Egyet azonban már most tudott, Robert és közte ezentúl nem lesz különbség. Mondhat akárki akármit, ezentúl örökké együtt lesznek majd. Egyenlő felekként még úgy is, ha titkolni kell egymás iránti érzelmeiket mások előtt. S ha kell lopnak, csalnak, hazudnak, vagy ölnek majd érte, mert egy olyan világban éltek, amely különbséget tett fehér és fekete, ember és ember között; elítélte, ha egy férfi férfit szeretett.

William csak azt remélte, a fia vagy a fia gyerekei megélik azt a kort, amikor minden ember egyenlő lesz. Nem csak papíron, hanem a valóságban is. A lelke mélyén egy keserű hang azt súgta, hogy az az idő soha nem jön el…

- Mi megyünk, barátom! – John hirtelen a vállára csapott, mire ijedten összerándult. – Mi a baj?

- Elnézést, elgondolkodtam. Köszönöm, hogy eljöttek!

- Szívesen! – John rámosolygott. – A napokban még tiszteletemet teszem.

- Várom.

Kezet fogtak. Timothy biccentett, és ugyanazzal a merev tartással szállt nyeregbe, amilyennel egész este ácsorgott.

- Fáj a háta.

- Tessék?

Robert rápillantott.

- A doktor asszisztensének. Őt nézted.

William megrázta a fejét. Ijesztő volt, hogy Robert még a gondolatait is kitalálta, ám egyszersmind rendkívül jó érzés is.

- Őt néztem – bólintott. – Honnan tudod?

- Beszélgettem vele.

- Tényleg?

- Igen. Kedves ember.

William alig akart hinni a fülének. Robert eddig még senkire nem mondott ilyesmit.

- Kedves?

- Igen.

- Elnézést, uram, de én is mennék! Jó éjt! – Hooker feltette a kalapját, és megbökte a szélét, majd lekocogott a lépcsőn. Martha bement a házba.

Carson mélyen aludt, kis ujjacskái ökölbe szorultak.

- Lassan ennie kell – vélte William aggódva.

Nem is telt el sok idő, Sally megjelent, és magával vitte a kicsit. Kettesben maradtak. Átsétáltak a ház hátsó teraszára, közelebb húztak egymáshoz két széket, és leültek. Lassan elsötétült a ház. William megkereste Robert kezét, összefonták az ujjaikat. Amikor feljött a Hold, Robert áthúzta az ölébe, és magához ölelte. William a vállára hajtotta a fejét, és átkarolta a nyakát. Ebben a pillanatban még azt sem bánta, hogy gyilkossá kellett válnia ahhoz, hogy ilyen nyugodtan ölelje azt az embert, akit szeretett…

 

            Az élet úgy hozta, hogy évekkel később William félelmei beigazolódtak és még nagyon sok vér tapadt mindkettejük kezéhez…

 

 

7.

 

A szerző megjegyzése:

1860-ban új elnököt választottak Abraham Lincoln személyében. A déli államok nem fogadták el, ezért ideiglenes kormány alakult Jefferson Davis vezetésével. Az egy évvel később, 1861-ben kitörő polgárháború viszont messze nem a rabszolgák felszabadítása érdekében tört ki, hanem gazdasági és politikai okokból.

A harcok négy évig tartottak, és több, mint 620 ezren haltak meg közben, valamint még egyszer ennyire tehető a járványokban elhunytak száma. A déli államok vereséget szenvedtek. A fekete rabszolgák helyzete ezzel nem oldódott meg, hiába helyezték a rabszolgaságot hatályon kívül az államok területén 1865-ben. Továbbra is jogfosztottak voltak, kiközösítették és zaklatták őket. A változás csak lassan indult meg, de a mai napig előfordulnak atrocitások ellenük.

 

 

1867 nyár eleje, Amerika, a karibi térség egyik szigetén, Marland-birtok

 

            Az idős fekete férfi a fiatalabbra támaszkodott, aki a kereszteződésnél jobbra mutatott.

- Arrafelé menjünk, apám!

A sziget ezen részén elég kevés és rossz minőségű út volt, de jól látszott, hogy a jobboldalin gyakran járnak. A hatalmas fák árnyéka az útra borult, sütött a nap, és madarak csicseregtek. Továbbhaladtak. Lassan, lépésről lépésre. Ahogy egyre feljebb jutottak, már látták a tengert, a fehér partot és az azt körbeölelő zöld csíkot, az erdőt.

A fiatal fiú néha aggódva az apjára pillantott. Megkönnyebbült, amikor elérték a birtok határát, bár csupán egy tábla hirdette, hogy a Marland-ültetvény itt kezdődik. Lovas tartott feléjük mélyen a szemébe húzott kalappal. Megálltak, hogy bevárják, és addig az idős férfi is pihenhetett.

- Kérem, uram! – A fiatal nem mert volna egy fehér úr elé állni, de most az apjáért való aggódás miatt mégis megtette. – A Marland-birtokot keressük.

- Jó helyen jártok! – A férfi feljebb lökte a kalapot, ami eltakarta az arcát. Hiányzott a fél szeme, helyén fekete kötést hordott, amitől marconán nézett ki.

- Mr. Hooker! – A fiú felkiáltott. – Én vagyok az, Tommy! Ő pedig az apám, Michael. Megismer minket?

A férfi elmosolyodott. Régen ritkán látszott az arcán hasonló, ám úgy tűnt, az eltelt évek és a háború őt is megváltoztatta.

- Ennyire nem vagyok öreg. Apád rosszul néz ki, fiam.

- Kérem, segítene?! – Tommy erősebben ölelte az apját. A kétségbeesés az arcára volt írva.

Hooker kis habozás után a kezét nyújtotta. Olyan könnyedén rántotta fel a fekete férfit, mintha annak semmi súlya nem lett volna. Tommy megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nincs messze a ház. Gyere! A doktor még itthon volt, amikor eljöttem.

Tommy oda sem figyelt a táj szépségeire, mert emelkedő jött. Amíg ő lihegve rohant a ló mellett, addig Hooker megmutogatta neki a birtokot.

- Arra van az ültetvény! Mr. Marlandnak elég sok embert sikerült áthoznia ide még a háború kitörése előtt. Sajnálom, hogy titeket nem sikerült.

- Ez nem az úr hibája – rázta a fejét a fiú. – Apám nem akarta otthagyni az otthonát.

Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy ki fog törni a polgárháború az északi és déli államok között, William megoldást keresett, hogyan mentse meg az embereit. Nyilvánvaló volt, ha harcolni kell, akkor azt az északiak mellett teszik, ez viszont nem is ment olyan egyszerűen. Ekkor azonban nem várt segítség érkezett régi barátjától. Fillmore professzor, a természettudós, aki a Karib-szigetek egyikén élt, levélben arra kérte, látogassa meg.

Senki nem tudta, mi zajlott le a szinte érintetlen erdőben álló házban, de nem sokkal később a teljes terület William nevére került. Az ügyvédek természetesen pletykáltak, így amikor otthon kiderült, a férfi mindenkinek azt mondta, hogy gyapotot szeretne termeszteni, hiszen a sziget fekvése és éghajlata tökéletesen megfelelt a célnak. Fekete munkásai közül, aki vállalta az utat és a kemény munkát, amely egy új ültetvény létrehozásával járt, közel száz költözött át az új birtokra. Tommy apja, Michael nem akart elszakadni felesége sírjától, ezért ők maradtak.

Tommy szája tátva maradt az udvarház láttán. Az egyszintes épület új építésű volt, a professzor házának helyére épült alig egy éve. A nagy ablakokban hófehér függönyök lógtak, a teraszon fonott székek hívogatták a vendéget. Gyönyörű kert vette körül, ami után már az erdő kezdődött.  

- Milyen szép!

- Otthonosabb, mint az előző – értett vele egyet a férfi, majd elkiáltotta magát. – Robert!

A hatalmas fekete férfi szinte azonnal felbukkant az ajtóban. Amikor meglátta őket, eléjük sietett, és lesegítette Michaelt a lóról. Közben felbukkant Martha is, aki halkan felsikkantott a láttukra, és a szoknyáját felkapva már be is rohant. Hallatszott, hogy hangosan kiabál, de Tommy nem tudta kivenni a szavait. A fáradtságtól kábán engedte, hogy Hooker a hóna alá nyúljon és bekísérje a házba.

Egyszer sem járt odahaza a birtokon a nagy házban. Most tátott szájjal bámult körbe, a gyönyörű szobák teljesen lenyűgözték, pedig még csak az előteret és a nappalit látta.

- A doktorért ment – mondta az intéző. – Ülj le!

- Ide nem szabad… - Tommy erőtlenül tiltakozott, amikor rájött, hogy a finom úri bútorokra akarják leültetni.

- Ülj le, és hallgass! – Hooker lenyomta az egyik székre. – Szólok az úrnak – mondta, és eltűnt mellőle.

Sally bukkant fel, és nevetve megölelgette a fiút. Finom ráncok jelentek meg a szeme körül, mióta nem látta, de láthatóan egészséges és boldog volt.  

- De örülök, hogy itt vagytok! Apád? – Elkomorodott az arca, amikor meglátta a kereveten fekvő mozdulatlan férfit. – Hozok tiszta törölközőt és forró vizet – sóhajtotta.

- Hogyan találtatok ránk? – Robert leguggolt elé, hogy a szemébe tudjon nézni. Ő semmit sem változott, ugyanolyan hatalmas volt, és ugyanolyan jóindulattal nézett rá, mint régen.

Robert elszorult szívvel nézte a csonttá fogyott fiút. Majd megszakadt érte a szíve, amikor ott kellett hagynia a régi birtokon. Williammel erről rengeteget beszélgettek akkoriban, de be kellett látniuk, hogy nem menthetnek meg mindenkit. S bármilyen szörnyű ezt mondani, azokban az időkben megvolt a maguk baja.

Fillmore professzor rövid ideig náluk vendégeskedett, és amikor hazautazott, magával vitte Marthát, Sally-t és a családját, Drew-t, és még pár embert. A háború ekkor már fenyegető vészként lebegett a fejük felett, így Williamnek döntenie kellett. Végül 1861 márciusában nehéz szívvel, de a professzor gondjaira bízta a fiát. Tisztában volt azzal, hogy talán soha többé nem látja, ám a becsülete nem engedte, hogy kivonja magát a háborúból, ahol a feketék jogaiért is küzdöttek. Ekkor már hónapok óta segített átszökni az északi államokba négereknek, és nyilvánvaló volt, hogy ők sem maradhatnak tovább délen.

A doktor és Timothy március végén hagyta el az államot. Ugyanazt az útvonalat követték, mint előttük oly sok fekete. William egy ideig nem hallott róluk, ez az időszak Robertnek és neki is nagyon nehéz volt. Arról nem is beszélve, hogy volt olyan embere – például Michaelék és Rosita mama –, aki nem akarta elhagyni a birtokot, és velük is kezdenie kellett valamit. Végül április első napjaiban William megállapodott egy ismerős földbirtokossal, hogy bizonyos kedvezménnyel átveszi tőle a birtokot. Az eladást a férfi azzal indokolta, hogy a szigeten levő ültetvényét szeretné tovább fejleszteni. Ha gyanús is volt, ezekben az időkben senki nem kérdezett semmit, és ez most kimondottan a hasznukra vált.

William, Robert, Hooker és még azok, akik velük akartak tartani, késő éjszaka hagyták el a birtokot. Nem csomagoltak, csak a legszükségesebbeket vitték magukkal. William visszafordította a lovát, hosszú percekig bámulta a házat, amelybe született. Amióta kénytelen volt a kisfiát más emberek gondjaira bízni, pontosan tudta, hogy a földi javak semmit sem jelentenek, ám azért kis bűntudattal hagyta el. Az anyjára gondolt, vajon mit szólna ahhoz, amit most tesz, és nagyon remélte, hogy támogatná.

A háború kitörésének híre már egy északi államban érte el őket, ahol John és Timothy várt rájuk. Aztán következett négy évnyi pokol, amire Robert mindig borzongva gondolt vissza. Most is inkább a fiúra figyelt, hogy ne kelljen emlékeznie.    

- A háború után nem volt munkánk, csak szolgának mehettünk volna ki a földekre, de azt apám nem bírta volna a rossz lábával. A szabadságlevelünk meg nem jelentett semmit, legalábbis odahaza nem, bár ezt te is tudod… - Tommy keserű arccal vállat vont. – Találkoztunk egy emberrel, aki azt mondta, hogy Marland úrral szolgált az ezredben, és eszünkbe jutott, hogy talán dolgozhatnánk megint neki. Úgy gondoltuk, próba szerencse, és nekiindultunk. A hajón dolgoztunk, amit csak ránk bíztak, így jutottunk el ide. Apám ott lett rosszul, és azóta egyre rosszabbul van. Nem volt pénzünk orvosra, és erre nem ismerünk senkit, akitől segítséget kérhettünk volna. Az úr haragudni fog, amiért idejöttünk?

- Miért tenné? – Ezt már a belépő dr. Gifford kérdezte. Éppen az ingujját tűrte fel. Vidámnak tűnt, összeborzolta a haját, majd az őt követő férfi felé nyújtotta a kezét. – A táskámat!

Tommy emlékezett az orvosra, aki néha kijött hozzájuk az ültetvényre. Ő húzta ki Jam fogát, és tette helyre Sam törött karját. Kedves volt velük, amiért mindenki nagyon szerette. Érdeklődve nézte mögötte a magas, vékony alakot, akinek csak egy keze volt. Az ingujját a nadrág derekába tűrte be. A másik kezében ott volt a táska, amit letett az asztalra.

- Ő itt dr. Gifford, talán emlékszel még rá. – Robert megveregette a vállát. – A félkezű úriember pedig Timothy Jameson, az asszisztense.

- A háborúban vesztette el a karját? – Tommy a nyelvébe harapott, amikor a férfi rápillantott. Ilyen üres tekintettel még soha nem találkozott. – Elnézést kérek!

- Igen. – Timothy az állával a doktor felé bökött, és végre némi érzelem jelent meg a szemében. – Őt védtem, nehogy baja essen, és erre eltalált egy golyó, ami szétroncsolta a könyökömet. A seb elkezdett üszkösödni, ezért végül le kellett vágni a karom. Majdnem meghaltam miatta, most meg úgy beszél velem, mintha a szolgája lennék. – Tommy nem érzett haragot vagy szemrehányást a szavaiban.

- Ne beszéljen sületlenségeket! – Az orvos lekapta a füléről a sztetoszkópot, és kotorászni kezdett a táskájában. – Valójában egyszerűen rossz helyen volt rossz időben, és ha történetesen nem vagyok ott, és nem ápolom, már nem bosszanthatna. Sally! – kiáltotta el magát, mire Martha bedugta a fejét.

- Igen, doktor?

- Sallynek hívnak? – John csak legyintett. – Készítsetek elő egy szobát!

- Sally most veti meg az ágyat.

- Rendben. Robert, segítene átvinni?

A férfi felemelkedett, és Michael válla és lába alá nyúlva könnyedén felemelte a férfit. Tommy felugrott, hogy velük menjen, de ekkor egy kéz nehezedett a vállára.

- Szerintem csak útban lennél.

- Mr. Marland! – Tommy lélegzete elakadt. Az a Mr. Marland, akire ő emlékezett, nem így nézett ki. A szeme körül nem volt ezer ránc, és a haja nem volt majdnem teljesen fehér. – Mr. Marland…

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! Ülj le! Hozatok neked ennivalót. Te se nézel ki sokkal jobban, mint apád.

- Köszönöm, de az apám…

- Apád most a gondviselésre és a doktorra van bízva. Azzal nem segítesz neki, ha makacskodsz. – William hangja sokkal szigorúbb volt, mint régen.

Tommy lassan visszaült a helyére.

- Féltünk, hogy nem találjuk meg magát – vallotta be.

- Reméltem, hogy néhány emberem meggondolja majd magát, és megkeres. – William leült a fiúval szemben. Egy fiatal lány lopakodott be az ajtón tálcát egyensúlyozva. – Tedd csak le! Köszönjük!

- Szívesen, uram!

- Tommy, ő Angelina. Emlékszel rá?

- Sally unokahúga. – A kislány felnőtt, mióta nem látta.

- Igen. Elmehetsz, köszönjük!

A lány kisuhant az ajtón, Tommy pedig önkéntelenül is utána bámult. William elmosolyodott, az arca hirtelen ismerősebbnek tetszett, hiszen Tommy úgy emlékezett rá, hogy majdnem mindig mosolygott.

- Kedves lány. Később beszélhetsz vele, és a többiekkel is. – William a térdére könyökölt, ahogy előrehajolt. – Az otthon maradottakról mit tudsz? Rosita mama miért nem jött veletek?

Tommy elszomorodott.

- A mama meghalt nem sokkal azután, hogy az úr elment.

- Megölték?  

Tommy bólintott. William mély levegőt vett, és hosszú percekig nem szólt egyikük sem. Mielőtt a férfi folytathatta volna a kérdezősködést, két kisfiú robogott be az ajtón. Nem lehettek tíz évesnél többek. Megtorpantak az idegen láttán, és lassan William mellé húzódtak. Tommy csodálkozva bámult rájuk, amikor meglátta, hogy egymás kezét fogják. Egy fehér fiú egy feketével? Hihetetlen volt.

- Nem kell félni – William hangja ellágyult, ahogy átkarolta a fiúk vállát. – Ő itt Tommy. Az édesapjával érkezett ide a régi birtokról. Az apja nagyon beteg, most a doktor van nála. Tommy, ő itt a fiam, Carson. – Carson le sem tudta volna tagadni az apját, ugyanaz a barna haj, zöld szem, mint Marland úrnak. – A másik fiatalember pedig Sally fia, James. – A kisfiú még egészen kicsi volt, amikor utoljára látta, a sötét szempár most kíváncsian meredt rá. –  Elválaszthatatlanok egymástól – magyarázta közben William, mert a két fiú kirobogott, a távolból valaki a nevüket kiáltotta. – Fillmore professzort még nem ismered, ő tanítja a fiúkat természettudományokra. – Tommynak ismeretlen volt ez a szó, hiszen ő soha nem tanulhatott. – Ha gondolod, csatlakozhatsz hozzájuk valamikor. – William kedvesen nézett rá. – De beszélgetni később is ráérünk, most egyél! – Megveregette a vállát, mikor ment ki a szobából, és ettől Tommy majdnem elsírta magát.

Tétovázva állt neki enni, de aztán rádöbbent, milyen farkaséhes. Mire Robert visszatért, már mindent megevett és elaludt a karosszékben. A férfi nem ébresztette fel, hanem a karjaiba kapta, és átvitte egy szobába, ahol Sally gondjaira bízta. Másnapra Michael jobban lett, és Tommy azt sem tudta, hogyan mondjon köszönetet. Az orvos csak nevetett, és összeborzolta a haját.  

Michael egy hét múlva már felkelhetett. Addigra Tommy megismerte a Marland ház napirendjét és az embereket, akik a fedele alatt laktak. Martha Hookerrel élt, azóta már volt egy kisbabájuk. Sally-nek lett még két kislánya. Az asszony férje a ház körül tett-vett, általában kertészkedett. Drew felügyelte a lovakat, a vékony kis kölyökből magas férfi érett, aki az egyik lánynak udvarolt kint az ültetvényen. A földeken a legkiválóbb gyapotot termelték, és Európába adták el, ahogy régen. Takaros kunyhók sorakoztak a nagy háztól nem messze, több, mint százötvenen dolgoztak itt. Sokkal jobb körülmények között élhettek, mint odahaza. Mindegyikük megkapta a felszabadító levelét, és bár szabad emberek voltak, egyikük sem akart elmenni innen.

Fillmore professzor a legtöbb időt kint töltötte az erdőben, csak enni jött haza. Utána meg késő estig írt a szobájában, egyszer Tommy belesett hozzá. A férfi amúgy barátságos volt, kicsit szórakozott, mert egy csomó dolgot mindig elfelejtett, viszont mindenféle bogarat és növényt ismert, ami csak fellelhető volt a környéken. Néha elég csúnyán köhögött, ilyenkor a doktor adott neki orvosságot. Dr. Gifford komor tekintetéből ítélve a professzor nem a legjobb egészségnek örvendett. Tommy nem sejthette, hogy a férfi halálos beteg, és az is csoda volt, hogy egyáltalán életben van.

William Marland mindig nevetett és mosolygott, ha volt a közelében valaki, de amikor egyedül volt, a tekintete szomorúvá és elgondolkodóvá vált. Robertről sokáig azt hitte, hogy néma, de a férfinak mély hangja volt, és ha volt mondanivalója, akkor igazán sokat tudott beszélni. A kis Carsonnal például nagyon sok megbeszélnivalójuk akadt. Tommy sokszor látta, ahogy a fejüket összedugva nevetgélnek, vagy Robert könnyedén a magasba dobálja, s olyankor a kisfiú kacagása betöltötte a házat és a kertet.

A doktort és Timothyt ritkán lehetett látni egymás nélkül. Sally azt mondta neki, hogy azért, mert egyszer már majdnem elveszítették egymást. Tommy sejtette, hogy az asszony a háborúra gondol. Néha követte őket, hallgatta, ahogy olyasmikről vitatkoznak, amiket ő nem is értett, ám irigyelni kezdte a barátságukat. Vagy talán nem is barátság fűzte össze őket, Tommy egy idő után elbizonytalanodott ezt illetően. Látta, ahogy futólag megérintik egymást úgy, ahogy férfi csak asszonyt érint. Látta, hogyan néznek egymásra, amikor azt hitték, senki sem látja őket. Kíváncsi volt, de nem mert kérdezni még az apjától sem.

Az egyik fa alatt ücsörögve töprengett ezeken a dolgokon, amikor meghallotta a lépteket. Kilesett a bokrok alól. A ház urát ritkán lehetett látni céltalanul sétálgatva, ám most úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Őt nem vette észre, elment mellette. Először tétovázott, aztán követte. Sejtette, hogy a patakhoz igyekszik. A göcsörtös törzsű, öreg fák alatt a karcsú alak sejtelmessé vált, mintha nem is lett volna valós.

A patak körül csend és béke honolt, William leült az egyik kidőlt fára, és kinyújtotta a lábát. Megdörzsölte a térdét, Tommy hallotta, hogy a háborúban megsérült és azóta, különösen a rossz idő közeledtével, sajog a lába. Áldotta az eszét, hogy elbújt egy bokor alatt, mert nesztelen léptekkel hatalmas árnyék vetült a férfira.

Robert szótlanul odalépett a férfi mögé, átkarolta a nyakát, és puszit nyomott a hajára. William elmosolyodott, feszült vonásai kiengedtek. Megérintette Robert kezét, majd hátrahajtotta a fejét.

- Carson?

- Elaludt. Még soha nem láttam ilyen mozgékony gyereket.

- Ebben az anyjára ütött. Isabella se bírt sokáig egy helyben maradni. – William mosolya kicsit megfakult, de aztán elvigyorodott. – Hétvégén lesz James születésnapja, már nagyon várja.

- Ahogy te is – mormolta Robert, Tommy alig hallotta, mert a férfi ráhajolt William ajkára. – Alig várod, hogy odaadhasd neki az ajándékod.

William Marland felnevetett. Tommy még egyszer sem hallotta ilyennek a hangját. Felnyúlt, és átkarolta Robert nyakát. Nevetése csókba fulladt Tommy ámuló szeme előtt. Annyira megdöbbent, hogy váratlanul érte, amikor erős karok fonták át, és valaki a szájára szorította a kezét. Tiltakozni akart, amikor az ismeretlen elvonszolta onnan, de nem mert. Félt, hogy William tudomást szerez a dologról, és elküldi őt a birtokról.

- Mr. Hooker? – suttogta, amikor a férfi elengedte.   

- Sssh… - A férfi a szájára tette a mutatóujját. – Gyere velem! – mondta halkan. – Robertnek nagyon jó a hallása – magyarázta.

Sokáig némán ballagtak egymás mellett. Tommy végül kitört.

- Maga tudta?

- Mindenki tudja – mosolyodott el a férfi. – Csupán senki nem beszél róla. – Mély levegőt vett, megállt, és felnézett az égre. – Még ott a másik birtokon kezdődött. Azóta együtt vannak. Közösen csinálták végig a háborút. Vigyáztak egymásra, ahogy a doktor és Tim is.

- Ők is…?

- Igen. – Hooker feléje fordult. – Szeretsz itt lenni?

- Igen. – Tommy gyomra összeszorult.

- Akkor viszont felejtsd el, amit láttál.

- De az, hogy két férfi együtt van, nem rossz dolog?

Hooker elhúzta a száját.

- Régen én is így gondoltam, de azóta már rá kellett jönnöm, hogy vannak ennél sokkal rosszabb dolgok. – A háborúra gondolhatott, mert önkéntelenül is felemelte a kezét, és megérintette a kötést a szemén. – Ha itt akarsz maradni, akkor hallgatnod kell és becsuknod a szemed. Megértetted?

- Igen.

- Rendben. Menjünk! – Hooker átkarolta a vállát, és úgy indultak a ház felé. Amikor Martha mosolyogva integetett nekik, Tommy azt érezte, hogy végre hazaérkezett. Magában megesküdött, hogy soha nem mondja el senkinek a Marland-ház titkát, és ehhez tartotta magát egészen haláláig.

Kint a patakparton William már az ingét vetette le. Robert a mellkasát csókolgatta.

- Tommy volt az? – lehelte a bőrére.

- Biztos. – William kuncogott. – Mindenki más csendben elosont volna. Hooker elcipelte.

- Nem kellene beszélnünk vele?

William hátrahajtotta a fejét. Félig lehunyt szempillái alól az eget nézte, a fák ágain átszűrődő aranyszínű fénysugarakat.

- Hooker majd elintézi – dünnyögte, mielőtt Robert ajkára hajolt.

Az eltelt évek mindannyiukat megváltoztatták. Egyiküknek sem volt könnyű élete, és az, hogy most itt lehettek együtt, csak a kitartásuknak, makacsságuknak és a másik iránti elkötelezettségnek volt köszönhető. William itt volt életében először igazán boldog.

A háborúban mindketten megsebesültek, egymást ápolták és támogatták. Az északi fehér katonák ugyanúgy lenézték fekete társaikat, és Robertnek nagyon sokszor gyűlt meg velük a bajuk. William haja ekkor kezdett őszülni. Közben imádkoztak, hogy mihamarabb vége legyen, és túléljék, s ami a legfőbb, legyen értelme annak a sok halálnak…

William egész éjszaka sírt, amikor kikiáltották, hogy Dél megadta magát. Amint lehetett, és Timothy is szállítható állapotban volt, azonnal elindultak Fillmore-hoz. Carson meg sem ismerte egyiküket sem, és nagyon hosszú idő telt el, mire megszerette őket.

William a mai napig nem tudta eldönteni, mi volt rosszabb, a háború vagy amikor Carson elfutott előle. Ha Robert nem lett volna mellette, nem tudta, mihez kezdett volna. A férfi azonban türelemre intette, aminek aztán meg is lett a jutalma. A fia ma már a szüleinek tekintette őket, és imádta Robertet. William szívébe mindig belenyillalt valami, amikor látta, mennyire szeretik egymást. Pontosan tisztában volt vele, főleg az ilyen pillanatokban, mennyire szerencsés.  

- Szeretlek – suttogta, amikor Robert a fűre fektetett ingre döntötte. Magába itta a széles vállakat, az izmos mellkast, a sötét vonásokat, a még sötétebb bőrt, a feketévé mélyült tekintetet. Soha nem fog megtörténni, hogy kiállhat vele a nyilvánosság elé, ám a háború borzalmai és a halál közelsége már rég rádöbbentették őket arra, hogy beérjék egy titkos szerelemmel is. Amíg élnek és együtt vannak, ez több, mint elég a boldogsághoz.

Itt az ültetvényen nem volt senki, aki elítélte volna őket, és ez adott nekik is némi szabadságot a szerelem terén. Mint például az ilyen lopott pillanatokat, amikor szerelmeskedhettek a hátsó kert magasba törő fái alatt, a csacsogó patak és a madarak hangjára. Bár azért néha akadt zavaró tényező.

- Apu!

- Ez Carson? – Egyszerre kapták fel a fejüket.

- Robert!

- Ez Carson! – Sebesen magukra kapkodták a ruháikat, és versenyt futottak az erdő széléig, ahol a kisfiú ácsorgott.

- Mi történt?

Carson felvonta a szemöldökét, huncut mosoly jelent meg a szemében.

- Csak játszani szeretnék veletek.

- Hol van James?

- Még alszik, és Sally nem engedte felébreszteni. Fogócskázunk?

William összenézett Roberttel. Ugyanaz jutott az eszükbe. Carson felkiáltott, és futásnak eredt, amint egyszerre néztek rá. William és Robert utána futott, utóbbi volt a gyorsabb, mert a derekánál fogva elkapta, és a magasba emelte. Carson felkacagott. John kipillantott a könyvtár ablakán, ahol éppen egy orvostudományi cikket olvasott.

- Carsonnak külön érzéke van hozzá, hogyan tegye tönkre a szülei romantikus pillanatait – jegyezte meg, és aztán nem értette, Timothy min kuncog percekig. A férfi azonban válasz helyett odament hozzá, és megcsókolta.

William odakint elterült a füvön, mellette a kisfia és Robert. A kék eget nézték. Robert kinyújtotta a karját, Carson pedig odabújt hozzá. A férfi elérte őt is, így közelebb húzódott, és hagyta, hogy a haját cirógassa. Jó érzés volt, mint minden, ami Roberthez kapcsolódott. Még az emlékek is megszépültek, ha Roberttel volt. Ez teszi a szerelem, gondolta, és hagyta, hogy a mosolya kiszélesedjen.

Csak késő éjszaka, az ágyban összesimulva árulta el a férfinak, mire gondolt akkor. Robert pedig olyan hévvel és szenvedéllyel szerette, mintha csak a bőre mélyére akarta volna vésni, mennyire szereti. Azt már nem árulta el neki, hogy ez már korábban sikerült, ahogy Robert sem neki ugyanezt. Valójában egyikük sem vallotta be, mivel is hódította meg őt a másik. William hallgatott arról, mennyire lenyűgözte Robert élethez való makacs ragaszkodása, vágyának ösztönszerű megélése, sötét tekintete.

Robert ugyanígy hallgatott arról, hogyan kezdte el vágyni a makacs földbirtokost, aki fogát összeszorítva ápolta őt. Először bűntudatból egy ártatlan fiú halála miatt, aztán tiszteletből. Ahogyan soha nem mondta el azt sem, hogy William Marland nem korbáccsal és nem olajjal érte el, hogy beleszeressen, hanem emberséggel.

 

 

Extra

 

1867 nyara, Amerika, a karibi térség egyik szigetén, Marland-birtok

 

            A virágok illata mindent betöltött. William a terasz egyik oszlopának támaszkodott, és a kilátásban gyönyörködött. Évek óta élt a szigeten, de a tenger látványa a mai napig lenyűgözte. A könnyű szellő a haját borzolta és belekapott félig kigombolt ingébe. A házban kivételesen nem volt senki rajta és Roberten kívül, ami csodaszámba ment. Ebédkor ugyanis sorban jelentette be mindenki, hogy a háztól távol van elfoglaltsága.

- El sem hiszem, hogy egyedül vagyunk – dünnyögte, amikor erős karok ölelték át hátulról.

- Gyönyörű – válaszolta Robert csendesen.

- Képtelen vagyok megszokni ezeket a vad színeket. Ilyen lehet a Paradicsom.

- Rád gondoltam.

William hátranézett a válla felett.

- Én?

- Te. – Robert vidáman bólintott. – A végtelen kék ég és a tenger előterében.

William felnevetett, és hátradőlt, hogy összesimuljanak. Még szoknia kellett Robert költői oldalát. A férfi egyre többet olvasott, tanult, és mindent szivacsként szívott magába. A gyerekekkel együtt ő is órákat vett. Timothy számtanra, John történelemre, Fillmore természettudományokra, ő irodalomra tanította, Robert pedig jó tanítványnak bizonyult. Annyira jónak, hogy néha zavarba jött a szavaitól, mint például most is.

- Carson ilyenkor már itt szokott lábatlankodni.

- Remélhetőleg a professzor lefoglalja őket. – Fillmore a sziget túlfelében indult egy bogár után kutatni, és magával vitte a gyerekeket. John aggódott miattuk, ezért Timothyval jelezték, hogy szívesen elkísérik őket. Mindenki más pedig kiment az ültetvényre, ahol valakinek a születésnapját ünnepelték.

- Én is. Nagyon szeretem a fiadat, de most örülök, hogy kettesben lehetünk.

William egy madár röptét követte a tekintetével.

- Mindig meg szerettem volna kérdezni, de nem mertem. Te soha nem szerettél volna családot?

- Van családom. – Robert puszit nyomott a hajára.   

- Nem ránk gondolok, hanem feleségre és saját gyerekre.

Robert felsóhajtott.

- Te is tudod, hogy volt idő, amikor úgy gondoltam, én sem különbözök a többiektől. Úgy hittem, hogy megnősülök, Lisette lesz gyermekeim édesanyja. – William tudta a folytatást, anno Robert gyerekes kézírásával papírra vetette élete történetét. Hangosan kimondva azonban még jobban megrázták a múlt szörnyűségei. Egyedül az vigasztalta, hogy a férfi hangjából ítélve úgy tűnt, megbékélt az életével. – Amikor Lisette a gazdám szeretője lett, összetörtem. Talán már akkor elvesztettem a hitet abban, hogy valaha is saját családom lesz, nem tudom. – Robert szorosabban ölelte, észre sem vette, hogy lágyan ringatózni kezd vele. William nem tudta, hogy ezzel magát vagy őt próbálja tudat alatt megnyugtatni. – Úgy gondoltam, Lisette az a nő, aki boldoggá tehet, aki mellett elviselem majd a rabszolgasorsot. Nem sokkal utána a gazdám eladott, lehetséges, hogy attól félt, megpróbálom megölni Lisette miatt, és az új gazdám mellett… gyorsan elmúlt minden vágyam arra, hogy feleségem és gyerekem legyen. – Robert a szavakat kereste. William a kézfejét kezdte el simogatni. – Elvesztettem a hitemet. Önmagamban és az emberekben, de még az Úrban is. Utóbbit megleltem, mire új gazdához kerültem, de a másik kettőt sokáig kellett keresnem. Így hogyan vágytam volna saját családra?

- Sajnálom.

- Nem neked kell sajnálnod, William. Te is tudod.

- Tudom.

Erről rengeteget beszélgettek régen és ma is. Robertnek igaza volt, de attól Williamnek nem lett könnyebb.

- Nem hiányzik a régi otthonod? – Ezúttal Robert kérdezett olyasmit, amiről eddig nem beszéltek.

- Néha. – William a tenger és az ég találkozását bámulta. – Ott születtem, ott lett belőlem férfi, s ott vannak eltemetve a szüleim. A vérem mindig vágyakozni fog a Marland-ültetvény után, de… - Felpillantott a férfira. – itt vagyok boldog.

Robert megcsókolta, utána pedig még hosszú ideig együtt nézték a távoli horizontot. Egy madár csicseregve elhúzott a fejük mellett, mire William felnevetett.

- Nem jössz fürödni? – Robert a nyakába csókolt.

- Fürödni?

A férfi elengedte, és odalépett melléje.

- Igen, kiment a fejemből. Remélhetőleg a meleg víz még nem hűlt ki a kádban.

- Fürdővizet csináltál nekem?

- Tilos?

- Nem, csak meglepődtem.

- Ez volt a cél.

William érezte, hogy meglepetés készül, ezért engedelmesen hagyta, hogy a férfi magával húzza a ház belsejébe. Elmosolyodott, amikor meglátta a kádat, körülötte nagy vázákban színes virágokkal, gyertyával.

- Melyik könyvben olvastad?

Robert felháborodást mímelt.

- Saját ötlet volt! – A szeme viszont oldalra rebbent, a komód tetején ott hevert a kérdéses kötet. William emlékezett rá, hogy a főszereplő a kedvesét lepi meg benne oly módon, hogy virágokkal varázsolja tele a szalont. Robertnek ez adhatott ihletet.

- Milyen romantikus lett valaki…

- Nem tetszik? – A férfi hirtelen elbizonytalanodott, érződött a hangján a visszautasítástól való félelem. Még egyszer sem csinált hasonlót, és William teljesen meghatódott.

- De igen. Nagyon. Csatlakozol? – A kád mellé hátrált, és vetkőzni kezdett. Mögötte az ablakon beszűrődő napfényben kirajzolódott vékony alakja. Sokat fogyott a háborúban, és még csak most kezdte visszaszedni az elvesztett kilókat. Az inget leejtette a földre, a nadrágját kezdte el kigombolni, amikor Robert odalépett hozzá. – Valami baj van?

- Nem haragszol, amiért ilyen asszonyos dologgal leptelek meg?

William felnevetett, de aztán elkomolyodott a férfi arca láttán. Lassan gombolni kezdte Robert ingét.

- Régebben talán valóban nőiesnek tituláltam volna, de most csak örülök, hogy megtetted. Különben is, ez a nap különleges. Régóta nem voltunk teljesen egymagunk. – Gyengéden a férfi mellkasára tette a tenyerét. Sokat volt levegőn, és a bőre barnulásnak indult, viszont még így is sápadtfehér volt Robert sötét bőréhez képest. A mai napig lenyűgözte a kettejük közti különbség. – Gyönyörű vagy! – Lesimította a válláról az inget, és hagyta, hogy a padlóra essen. Közelebb lépett, hozzásimult, hogy megcsókolhassa.

Sokáig álltak mozdulatlanul egymás ölelésében. Lágyan csókolgatták a másikat, néha alig érintkezett az ajkuk, csak a lélegzetük keveredett. William átkarolta a férfi nyakát, a tarkóját cirógatta az ujjaival, élvezte a testéből áradó forróságot. Robert a hátát simogatta, le-föl siklott hatalmas tenyere a bőrén.

- Ki fog hűlni a víz – mormolta William két csók között.

Folytatták a másik vetkőztetését. Már mezítelenül álltak egymás előtt, enyhén szólva is felajzott állapotban, amikor William körbenézett.

- Az olajat nem hoztad át? – Rosita mama után Sally készítette tovább az olajokat, amelyeket használtak a szeretkezéseikkor.

- Lefürdetni akartalak.

William végignézett magukon, és elvigyorodott.

- Képes lennél csak fürödni velem? – vonta fel vidáman a szemöldökét.

Robert sötét tekintettel meredt rá, mire kihívóan csípőre tette a kezét.

- Nem akarod kihasználni az alkalmat, amikor nem kell csendben lennünk? Nem vonz… - Elakadt a szava, mert Robert hirtelen kinyúlt érte, és miközben magához rántotta a derekánál fogva, előrehajolt, az ajka a szájára tapadt. Meglepetten pislogott, nem számított a mozdulatra.

Robert kicsit elhúzódott, kíváncsian méregette, bámultak egymásra, aztán William vett egy mély lélegzetet, és a tarkójánál fogva húzta le magához a férfit. Mohón az ajkára tapadt, a nyelve a szájába csúszott, és elégedetten felnyögött, amikor Robert a fenekénél fogva szorosan magához ölelte.

A kád mellett csúsztak le a padlóra, és William a feje fölé tett karral hagyta, hogy Robert ajka bejárja a testét. A gerince ívbe hajolt, ahogy a férfi hatalmas tenyere beborította a bőrét, végigsimított régi hegeken, meg nem történté tett régi sebhelyeket. Nem tiltakozott, amikor a férfi egy vizes kendővel folytatta, amit elkezdett. Félig lehunyt szemhéja mögül bámulta az arcát, és ezúttal meg sem próbálta elnyomni a hangokat, amelyek feltörtek belőle.

Hasra fordult, eltakarta az arcát. Robert nyelve a gerincét követte egészen a fenekéig. Az ujjaival hatolt belé, addig kényeztette, míg türelmetlenül feléje nem lökte a csípőjét. Mintha a nevetését hallotta volna, elégedett mély mordulást, de aztán a sürgető vágy elnyomott benne minden más kíváncsiságot.

Robert visszafordította. A tekintete fekete volt, az arca durva. A sebhelyei szinte világítottak a sötét bőrön, és mégis, William soha nem látott gyönyörűbbet. Feléje nyúlt, magára húzta, a dereka köré fonta a lábát. Apró csókokkal kényeztette, és elakadt a lélegzete, ahogy a férfi lassú mozdulattal elmélyedt benne. A pillantásuk találkozott. Hosszú pillanatokig egyikük sem mozdult, talán William arca rándulhatott meg, amivel elárulta a kellemetlen fájdalmat. Mindenesetre Robert gyengéden csókolgatta, és kényelmesebben elhelyezkedett.

- Jól vagy?

- Igen.

- Biztos?

William reszketve mély levegőt vett, és elmosolyodott.

- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?

Robert megsimogatta az arcát, a vágy, a szerelem, mind-mind ott tükröződött a szemében. Nem kellett mondania semmit, ezt mindketten tudták. William erősebben markolt a vállába, mire nagyon lassan mozdult, mintha kínozni akarta volna. Mélyebbre csúszott, majd visszahúzódott. William képtelen volt levenni a tekintetét az arcáról. A fájdalom a semmibe veszett. Felnyögött, ahogy Robert mély nyögéssel tövig hatolt belé.

A csendes éjjeli szeretkezések mindig olyanok voltak, akárha titkolózniuk kellett volna, ám most minden más volt. Minden lélegzetvétel, nyögés, elfúló kis hang hozzáadódott az élvezetükhöz, tovább táplálta a lángokat, amelyek bennük égtek. William a férfi nyakába temette az arcát, a gyönyör forró és vad volt, mégis finoman borzongatta az érzékeit.

Észre sem vette, hogy folynak a könnyei, míg Robert le nem csókolta őket. Mondani akart valamit, talán azt, hogy minden rendben, de aztán a kéj leigázta, és gondolkodni is képtelen lett. Csak Robert kiáltása, a testéből sugárzó tűz, a kemény lökések maradtak meg az emlékezetében. S a boldogság, ami nevetést csalt az arcára…

Késő este ébredt fel. Kábán dörzsölte a szemét. Tapogatózni kezdett, mert Robertet nem érezte maga mellett. Felkelt, a köntösét felvéve elindult kifelé. A házban csend volt, csak a teraszról hallott hangokat. Kilesett, majd elmosolyodott. Robert az egyik székben ücsörgött, a lábát kinyújtotta, és a bokájánál egymásra tette. Carson az ölében aludt. John Timothy mellett ült a kanapén, úgy helyezkedett, hogy összeérjen a combjuk. Fillmore halkan hortyogott a kedvenc székében.

- Miért nem ébresztettetek fel? – lépett ki a teraszra.

- Próbáltalak. – Robert rávigyorgott.

William elvörösödött, és örült, hogy csak egy lámpa világít. Odalépett a fiához, és puszit nyomott a hajára.

- Elfáradtak, John?

- A professzor elvitt minket egészen a világ végére – sóhajtotta John, de aztán halkan elnevette magát. – A fiának lesz mit mesélnie holnap.

- Lefektetem – szólalt meg Robert, majd könnyedén megemelve a fiút, felemelkedett, és besétált vele a házba. William lehuppant a helyére, és felvette ugyanazt a pózt, mint amiben a férfit itt találta.

- Nem unatkoztak, amíg mi távol voltunk? – John ártatlanul kérdezett, csak a szeme csillogott álnokul.

Timothy meglökte a karját.

- Menjünk aludni!

- De…

William örült, hogy Timothy elrángatta a doktort, mert tisztában volt azzal, hogy még a füle is piros. Igaz, hogy Johnnal barátok voltak, de azért nem mindent kötött az orrára. Felsóhajtott.

- Boldog, barátom? – A professzor érdeklődve bámult rá.

- Felébresztettük, professzor?

Fillmore nemet intett. William úgy gyanította, hogy csak bóbiskolt.

- Nem aludtam mélyen.

- Köszönöm, hogy elvitte a fiúkat.

- Azt hiszem, tetszett nekik. Még a doktornak is. – Fillmore ásított, és nyújtózkodott. – Itt az ideje, hogy én is aludni térjek – állt fel. Ahogy elment William mellett, vállon veregette. – Előre is boldog születésnapot!    

William döbbenten pislogott. Hosszú esztendők óta nem ünnepelte meg a születését, azt meg pláne nem gondolta, hogy a doktoron kívül tudja valaki a házban, mikor van a napja. Fillmore mindig meglepetést tudott neki okozni, és meg akarta köszönni, de addigra a férfi már bement a teraszról. Már értette, miért aznap akart kirándulni menni. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Mi történt? – Robert odahúzott mellé egy széket, és leült.

William a félhomályban a férfit nézte. Megfogta a kezét, és megcsókolta.

- Csak azon gondolkodtam, hogy szép nap ez a mai.

- Nem tudsz jól hazudni – figyelmeztette Robert szelíden, mire halkan felnevetett.

Hátradőlt, a sötétbe bámult, az égen apró gyémántokként ragyogó csillagokat nézte.

- Nem hazudtam – mondta csendesen. – Boldog vagyok.

Robert hosszú ideig nem válaszolt, majd megszorította a kezét.

- Ha te az vagy, akkor én is. Szeretlek.

William tovább figyelte a csillagokat, és mosolygott. Tényleg szép nap volt az aznapi. S az lesz minden egyes további, amíg együtt lesznek. Nevezhette bárki érzelgősnek, de most döbbent rá, hogy mit jelent ténylegesen boldognak lenni, és legszívesebben világgá kiáltotta volna. Ezen felkuncogott, majd Robert értetlen arcát látva kitört belőle a hangos nevetés.

- Felébreszted az egész házat! – csitította Robert, mire odahajolt hozzá, és kemény csókot nyomott az ajkára. A csókból aztán több lett, a pislákoló lámpa fényénél reszketve olvadtak össze, egymás ajka fogta fel a hangjukat, és a gyönyör pillanatában Robert megértette, mire gondolt William. Tényleg szép nap volt az aznapi…

 

 

Vége

Köszönettel tartozom Vikinek és Melinek, mert nélkülük nem jöhetett volna létre ez a történet!

 

Felhasznált irodalom:

- Abolicionizmus. Wikipedia szócikk. /2016.12.26./ Web: https://hu.wikipedia.org/wiki/Abolicionizmus (2017.08.21.)

- Az Amerikai Dél. Planet Hungary honlapja, galéria. Web: https://planethungary.com/galeria/az-amerikai-del (2017.08.16.)

- Amerikai polgárháború (1861-1865). Wikipedia szócikk. /2016.08.17/ Web: https://hu.wikipedia.org/wiki/Amerikai_polg%C3%A1rh%C3%A1bor%C3%BA (2017.08.15.)

- Az amerikai polgárháború. Microsoft PowerPoint előadás. Web: kfg.hu/~poschl/11.%20évfolyam/...1914/03%20Az_amerikai_polgárháború.ppt (2017.08.16.)

- A.N.: Egy felszabadított rabszolga levele volt urának. Amerikai Népszava honlapja. /2012.02.01./ Web: https://nepszava.com/2012/02/amerika/egy-felszabaditott-rabszolga-levele-volt-uranak.html (2017.08.16.)

- Borbás Katalin: Börtönből a Fehér Házba – Egy fekete rabszolga rendkívüli története. ATV honlapja. /2016.04.16./ Web: https://www.atv.hu/kulfold/20160416-bortonbol-a-feher-hazba-egy-fekete-rabszolga-rendkivuli-tortenete (2017.08.16.)

- Brown, Alexander Dee: A nagy lovaskaland. Budapest: Kossuth Kiadó, 1979.

- Gyapot. Wikipedia szócikk. /2016.10.09./ Web: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyapot (2017.08.16.)

- Hall-Swadley, Janita: Travels, travails, and happy times – Where words and pictures meet. Quintessentially French: The Case of Mobile, Alabama. Photography by Janita honlapja. /2017.04.25./ Web: https://www.photographybyjanita.com/photo-blog/category/slavery (2017.08.18.)

- Jennifer: 10 oldest surviving plantation homes. Only in your State honlapja. /2015.05.25./ Web: https://www.onlyinyourstate.com/alabama/10-oldest-surviving-plantation-homes-in-al/ (2017.08.18.)

- Latin-Amerika Társaság: Öt dolog, amit tudnod kell az amerikai rabszolgaságról. Latin Amerika Társaság honlapja. /2016.12.06./ Web: https://www.latin-amerika.hu/toertenelem/3811-2016-12-02-10-58-31 (2017.08.)

- L.K.: A fekete rabszolgák állapotáról, s a rabszolgatartásról. In: Vasárnapi Újság 1854-1860. New York, 1859. dec. 9. Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis honlapja. Web: https://epa.uz.ua/00000/00030/00313/datum08663/cim108671/cim208672/cim308673.htm (2017.08.16.)

- Pamut. Wikipedia szócikk. /2017.04.04./ Web: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pamut (2017.08.16.)

- Rabszolgaság. Wikipedia szócikk. /2017.04.08/ Web: https://hu.wikipedia.org/wiki/Rabszolgas%C3%A1g (2017.08.16.)

- Schmidt Dorina: A gyapot termesztése. Életünk c. honlap. /2014.09.13/ Web: https://eletunk.com/a-gyapot-termesztese/ (2017.08.16.)

- Slavery in America – Pictures. History honlapja. Web: https://www.history.com/topics/black-history/slavery/pictures/slave-life/plantation-slaves (2017.08.18.)

- Slavery in the United States. Wikipedia szócikk. /2017.08.18./ Web: https://en.wikipedia.org/wiki/Slavery_in_the_United_States (2017.08.18.)

- Szabó Jenő: Polgárháború Észak-Amerikában. Budapest: Móra Kiadó, 1981.

- Szacsvay Gusztáv: A négerek Amerikában. In: Korunk c. folyóirat. 1931. februári szám. Web: https://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1931&honap=2&cikk=5412 (2017.08.16.)

- Szuhay-Havas Ervin: Kék szürke tragédia – Az amerikai polgárháború története. Budapest: Gondolat Kiadó, 1966.

- The Abolition Project. Web: https://abolition.e2bn.org/slavery_69.html (2017.08.18.)

- Traven, B.: A gyapotszedők. In: In: Korunk c. folyóirat. 1931. februári szám. Web: https://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1931&honap=2&cikk=5411 (2017.08.16.)

- Az Újvilág ajándékai – Növények és hasznuk. Német dokumentumfilm sorozat, 1996. 1. rész. Youtube videó. /2013.11.02/ Web: https://www.youtube.com/watch?v=WeSl3KKm69k (2017.08.16.)

- Az USA legnagyobb rabszolgafelkelése. In: Múlt-Kor. /2011.01.20./ Web: https://mult-kor.hu/20110120_az_usa_legnagyobb_rabszolgafelkelese (2017.08.16.)