Királyi érzelmek
2022.07.19 13:561. fejezet
Christopher Francis Montmare de Luis tizennégy éve ült Cambria trónján. Húszévesen koronázták királlyá, s akkoriban messzi földön ő volt a legfiatalabb uralkodó.
Édesanyja, a szomszédos hercegség örököse korán meghalt. Harmadik gyermeke, egy kislány túl nagy erőfeszítést igényelt, s belehalt a szülés utáni vérveszteségbe. Csendes, szelíd asszony volt, aki soha nem emelte fel a hangját, és szeretetre nevelte két fiát. Édesapjuk rá sem nézett a kislányra, és felesége halála után szinte minden királyi teendőt elhanyagolt. Legidősebb fia már tizenhárom évesen átvette feladatait. Apja még hét évig élt, de lányára a halálos ágyán sem volt kíváncsi. Szerencsére Christopher jó uralkodónak és pótapának bizonyult. Négy évvel fiatalabb öccsét és kishúgát is ő nevelte, és igazi harmóniában éltek.
Nicholas, a másodszülött, tizenkilenc évesen beleszeretett egy hercegkisasszonyba, egy évvel később feleségül vette. Másfél évvel később két gyermeke született: egy kisfiú, Nathaniel és egy kislány, Alexandra. Három évvel később lovasbalesetben meghalt, és ezt a veszteséget a királyi családnak a mai napig nem sikerült feldolgoznia.
Christopher imádta a gyerekeket, de mivel halála esetén Nathaniel örökölhette a trónt, nem igazán sietett a nősüléssel. Pedig sógornője, Mathilde és a húga, Estelle bőszen győzködték, hogy vegye feleségül valamelyik szomszédos királyság herceg-vagy királykisasszonyát. Christophert viszont nem érdekelték a nők. Szívesebben ült szabadidejében a könyvtárban egy pohár jó bor és egy könyv társaságában, mint édelgett egy asszonnyal. Kivéve, ha lovaglásról volt szó. Imádott a végtelen mezőkön vágtázni, ugratni kidőlt fatörzsek felett. Kísérői ilyenkor szívbajt kaptak, de megállítani nem merték, nem tudták.
Christopher jó király volt. Igazságos, becsületes, okos, jószívű. Semmit nem felejtett el, mindenkit meghallgatott, és bölcs válaszokat, tanácsokat adott. Volt azonban egy oldala, amit hatalmas akaraterővel tartott féken: a kegyetlenkedésre való hajlam. Jobb volt nem megharagítani, mert olyankor a tekintete elsötétedett, a hangja elhalkult, a mozdulatai lelassultak. Ha dühbe gurult, nem szabadott az útjába állni, és jaj volt annak, aki kétségbe merte vonni a szavát. Rémmesék szóltak kastélya legmélyén berendezett kínzókamrájáról ahová, aki egyszer bekerült, többé soha nem látták. Azt suttogták, a vallató és a hóhér maga a király. Veszélyes kardforgató hírében állt. Ha íj került a kezébe, soha nem hibázott, nem tévesztett célt. Megfékezte a legvadabb lovat, pillantásával elbátortalanította a legbüszkébb lovagokat. Igazi uralkodó volt, királynak született.
Ötévente egyszer körbejárta az országot. Első alkalommal teljes inkognitóban tette, egyszerű kardforgatónak álcázva magát. Tapasztalattal és bölcsebben tért haza. Második alkalommal vitte az egész családot. Elérkezett a tizenötödik esztendő, és úgy döntött, ezúttal Nathanielt veszi maga mellé kísérőnek. A fiú mindössze tizenkét éves volt, de a férfi azt akarta, hogy bármikor képes legyen a trónt és az azzal járó felelősséget. Mathilde és Estelle otthon maradt, elkezdtek készülődni Christopher négy hónappal később tartandó születésnapi fogadására. A férfi már látta a vendéglistát, és csak sóhajtott a láttára. Királyok, hercegek, bárók, befolyásos kereskedők voltak a meghívottak, akik természetesen hozták a feleségüket, és eladó sorban levő leányukat, hiszen ki tudja, kin akad meg őfelsége szeme. Christopher nem mondta, hogy inkább a családja körében ünnepelne, mert egy uralkodónak kötelességei vannak, és ezt pontosan tudta. Bólintott hát, és elbúcsúzott.
Két hete voltak úton. Leszakadt a híd Cristobalnál, így keresni kezdtek egy gázlót. Ismeretlen helyre tévedtek. Nathaniel élvezte a dolgot, nagybátyjával fej-fej mellett vágtáztak a folyóparton. Közben megtalálták a gázlót, átkeltek a folyón. Éjszaka, Christopher hollófekete csődöre nyugtalanul táncolt. Egy kisebb kiterjedésű erdő után végtelen mező tárult a szemük elé. A távolban erdő sötétlett. Út kanyargott a mező szélén, de Christophernek más tervei voltak. Megveregette unokaöccse vállát.
- Nathan, én vágtázom egyet. Majd utánatok megyek, addig te vagy a felelős a kíséretért.
A fiú szeme tágra nyílt, aztán büszkén kihúzta magát.
- Értettem, felség!
Christopher tétovázott, majd leemelte a fejéről a keskeny koronát. Nathaniel fejére helyezte.
- Vigyázz rá, amíg visszatérek.
- Úgy lesz.
A katonák idegesen toporogtak.
- Felség… – kezdte a tábornok.
- Utolérem az unokaöcsémet. Még túl fiatal a trónomhoz – mosolyodott el Christopher. – Ha nem térnék vissza, mire a nap lemenőben lesz, küldjetek utánam katonákat.
Éjszaka felágaskodott. Christopher mély levegőt vett, majd a lóhoz simult.
- Gyerünk, öregfiú! – suttogta.
A lónak nem kellett több biztatás. A kantár laza volt, lovasának eszébe sem jutott, hogy visszafogja. Nevetett, talán öccsével száguldott utoljára így… szabadon. Éjszaka megfeszítette az izmait, átugratott egy fatörzs felett. Könnyedén ért földet a túloldalon. Christopher látta már az erdőszélt. Hangokat sodort feléje a szél. Kíváncsi lett. Visszahúzta a kantárszárat, Éjszaka lelassított. Belépdeltek az erdőbe, Christopher elhajolt az ágak elől. Olyan hirtelen értek ki a fák közül, hogy Éjszaka megtorpant. A férfi szeme tágra nyílt.
Döbbenten nézett körbe. Egészen a látóhatár széléig hatalmas ültetvény terült el. Meleg volt, mert erdő vette körbe, és közel volt a folyó is. Beleszagolt a levegőbe. Elhúzta a száját. A mákony szagától kis híján rosszul lett. Emberek nyüzsögtek a sorok között, akikre fegyveres őrök vigyáztak. Az ültetvény közepén emelvény állt. Egy oszlop, egy szék és egy asztal volt rajta. Christopher szeme összeszűkült. Rossz érzése támadt. Nem emlékezett ültetvényre, sem rabszolgatartásra kiadott engedélyre sem.
Kiabálás hallatszott. Vékony alakot ráncigáltak fel az emelvényre, és az oszlophoz kötözték. Az ostor láttán Christophert düh fogta el.
- Éjszaka… – bökte meg sarkával a ló horpaszát.
Végigszáguldottak az egyik soron. Emberek ugrottak félre. Az őrök fel akarták tartóztatni, de Éjszaka hatalmas termete láttán inkább félreálltak. Christopher az emelvényre szökkent, mielőtt lova megállt volna. Elkapta az ostor végét azelőtt, hogy a férfi meglendíthette volna.
- Elég! – dörrent. Kitépte az ostort a férfi kezéből, és félrehajította. A másik két őr annyira meghökkent, hogy moccanni se tudtak. Az oszlophoz rohant. Csizmája szárából előkapta a kését, és levágta a kötelékeket. A fiú a karjaiba omlott. Egész háta véres volt, egy-két seb kifejezetten mély volt, látszott a húsa. Kábán pillantott a férfira.
- Nem fogok… könyörögni… – nyögte fájdalmas arccal.
Sovány, aprócska termetű fiú volt. Lebarnult arcát hatalmas smaragdzöld szempár uralta, aranyszín fürtök keretezték. Christopher torka elszorult. A harag lassan kúszott fel a mellkasáig.
- Nem is kell. Most már biztonságban vagy – mondta biztató hangon.
A fiú felsóhajtott. Mondani akart valamit, de fennakadt a szeme, elájult.
- Mi az ördög folyik itt? – csattant fel hirtelen egy éles, ellenszenves hang.
Christopher felnézett. Vékony alak, rövidre vágott barna haj, körszakáll, sötét tekintet, megvető fintor a száj sarkában.
- Ki vagy te, idegen? Hogy merészeled félbeszakítani a mulatságomat?
Christopher nem lepődött meg azon, hogy a férfi nem ismeri fel. Koronáját Nathannél hagyta, ruhája lehetett akár egy vagyonosabb kereskedőé is. Nem sietett felvilágosítani a férfit azért se, mert utolsó mondatával felbosszantotta.
- Milyen ember vagy te? – sziszegte haragosan. – Mulatságnak tartasz félholtra veretni egy gyereket?
A férfi legyintett.
- Ő egy bajkeverő. Nem először jár így. Itt én vagyok az úr. A nevem Ferdinand von Salzutth gróf. Te ki vagy? Mit keresel itt, ahol még a király se jár? – Jót kuncogott hozzá.
Christopher arca megrándult.
- Mit számít, ki vagyok? Mi ez a hely itt?
- Ültetvény, de ne akard elterelni a szót. Ki vagy? Értékes és gyönyörű a lovad. Drága a ruhád, bármilyen egyszerű. Ki vagy? – ismételte meg a kérdést.
Christopher elismerően mérte végig. Kevés ember látta volna meg, hogy milyen értékes Éjszaka, és drága a ruhája. Az oldalára fektette a fiút, felemelkedett. Pár őr elhátrált előle. Nem csoda, hiszen jó egy fejjel magasodott föléjük. Magas, karcsú alak, erős vállak – királyi termete volt. Hosszú kékesfekete haja – mely a királyi család sajátja volt – leért egészen a derekáig. Pár rövidebb tincsre színes gyöngyöket fűztek, amelyek lágyan keretezték keskeny arcát. Bőre fehér volt, akár a hegyekben az első hó. Tekintete pedig szürke, és hideg, akár a márvány.
Királyhoz képest egyszerű ruhát viselt, de mindegyiket a legjobb anyagokból. Térdig érő csizmát, aminek jobb szárából tőr nyele kandikált ki. Fekete nadrágot, amely úgy simult rá, akárha második bőre lett volna. Fehér inget, ezüstszín hímzéssel a mellkasán. Lágyan hullámzó, az egész testét betakaró borvörös köntöst, amelynek szélét aranyszínű fonállal hímezték. Mindehhez fekete köpenyt, díszes, sötétvörös hímzéssel a hátán. A derekára kardot csatolt, a legmívesebbet, amelyet a körülötte állók valaha is láttak. Fülében meseszép kígyó tekergett, a királyi család jelképe, de csak néha villant ki a haja alól. Ujjain gyűrűk szórták ragyogó fényüket.
- Nemes vagy? – méregette a gróf aggodalmasan.
Christopher kis híján felnevetett.
- Nem. Milyen ültetvény ez itt? Az engedély nélküli mákonytermesztés szigorúan tilos az egész birodalomban.
- Királyi engedélyem van.
Christopher felvonta a szemöldökét.
- Miért érzem úgy, hogy nem mondasz igazat?
- Hazugnak nevezel? – hördült fel a gróf.
Christopher szeme elsötétedett. A kardjára tette a kezét.
- Igen. Pontosan tudom, hogy csak az északi országrészben, két határ menti grófság termeszthet mákonyt. Te nem tartozol közéjük.
A gróf egyetlen intésére őrök siettek az emelvényre. Christopher letérdelt a fiúhoz, felemelte. Éjszaka közelebb húzódott, így a hátára tudta tenni.
- Menj! Keresd meg Nathant! – Ügyesen és gyorsan rákötözte a fiút a nyeregre. – Gyerünk, Éjszaka! – súgta, és a ló engedelmesen megugrott.
A gróf kuncogott.
- Ez rossz ötlet volt, két okból is. A fiú az enyém. És hogy fogsz elmenekülni ló nélkül?
Christopher előhúzta a kardját. Mosolygott.
- Ki mondta, hogy menekülni akarok? Nem vagyok olyan gyáva, mint te, aki oszlophoz kötöz egy gyereket, hogy megkorbácsolhassa. A fiú pedig ettől a pillanattól fogva nem a tiéd, hanem önmaga ura.
A gróf vicsorgott.
- Mi közöd hozzá? Megérdemelte.
Christopher vívópozícióba állt.
- Ez az én ügyem, hidd el.
Négyen támadtak rá, de hamar be kellett látniuk, hogy a férfi veszélyes ellenfél. Olyan volt, akár fülében a kígyó: megfoghatatlan, gyors és pontos. A gróf hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül áll a férfival szemben. Az ültetvényen dolgozók fellázadtak, és lefegyverezték a többi őrt. A gróf a kardjáért nyúlt, de ekkor lovasok jelentek meg az erdőszélben. Lobogójukon a királyi címert tépte a szél, ahogy megindultak feléjük. Fiatal fiú lovagolt elől, fején egy sokkal nagyobb korona billegett.
- Felség! – A tábornok Christopher előtt termett, féltérdre ereszkedett. Nathaniel a férfihoz rohant.
- Annyira aggódtunk, amikor Éjszaka nélküled jött vissza.
Christopher visszavette a koronát, és eligazította a fején.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Örömmel tettem. Ki ez az ember, bácsikám?
A gróf halottsápadtan meredt rájuk. A kard kiesett a kezéből. Térdre rogyott.
- Kérlek, felség, bocsáss meg nekem!
Christopher szemében felvillant valami… határozottan gonosz.
- Nincs bocsánat, gróf! Jöjj velünk, meghívlak a kastélyomba.
A gróf nagyot nyelt.
- Felség…
- Hallgass! – Christopher a nyakának szegezte a kardját. – Vigyétek a szemem elől, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok.
Két katona elrángatta a grófot. Nathaniel komoran nézett a nagybátyjára.
- Rossz ember?
- Igen. – Christopher a hüvelyébe csúsztatta a kardját. – Hol van a fiú, akit Éjszakával küldtem?
Nathaniel csodálkozva pislogott.
- Milyen fiú?
Christopher szíve nagyot dobbant. Sarkon fordult, és az időközben odaporoszkáló Éjszaka hátára vetette magát.
- Maradjatok itt!
Elvágtatott. Tekintete nyomok után kutatott, egyetlen tört ág se kerülte el a figyelmét. Éjszaka lelassított. A férfi észrevette a vérfoltot az egyik szakadt levélen. Megállította a lovat, leszállt. Óvatosan félrehajtotta az ágakat.
A fiú ott hevert a puha avaron. Arcán lázrózsák égtek, alig pihegett. Christopher levette a köpenyét, és finoman a karjaiba vette. Beburkolta, közben csitító szavakat susogott a fülébe. Éjszaka hátán vitte vissza a fiút az ültetvényhez. Mostanra mindenkit előállítottak, és különválasztottak. Nathaniel kíváncsian szemügyre vette nagybátyja karjaiban fekvő eszméletlen fiút.
- Ki ő? Mi baja?
- Megkorbácsolták. Hívd ide az orvost, és intézkedj, hogy előkészítsék a sátrakat. Amíg ki nem derítem, hogy mi folyik itt, nem megyünk tovább.
Nathaniel bólintott, elrohant. Christopher körbenézett, majd leült a földre. Észrevette, hogy páran a rabszolgák közül megbámulják.
- Tudjátok, ki ő?
Mindenki a fejét rázta, de egy idősebb férfi tétován bólintott.
- A grófé. Úgy tartotta, ahogy az állatokat. Láncon, kenyéren és vízen. Ha ellenszegült, megkorbácsoltatta, majd napokig dolgoztatta a földeken.
- Hogy hívják?
- A gróf Ilarionnak szólította.
Christopher a fiút nézte.
- Ilarion… Sajnálom, hogy nem jöttem korábban.
Megérkezett az orvos, és elvette tőle. Egy sátorba vitte, és Christopher napokig nem láthatta. Jól tudta, hogy fiú… haldoklik.
2. fejezet
Christopher komoran ácsorgott a sátra előtt. A fiú járt a fejében. Már megpróbálta elterelni a figyelmét. Kihallgatta a rabszolgákat, majd felmentette őket. Pénzt adott mindegyiknek, majd a gróf birtokát felosztotta közöttük. Az ültetvényt felégettette, miután arrébb költöztette a tábort. Napokig keserű, fekete füst lebegett felettük, de Christopher nem bánta. Az orvos magához hívatta egy héttel később. A fiú magához tért. Christopher láttán fel akart ülni, de visszanyomta a párnákra.
- Maradj! Hogy érzed magad? – Christopher az ágy szélére telepedett.
A fiú nem nézett a szemébe, lehajtotta a fejét.
- Köszönöm, már jobban, felség.
A férfi éles szemekkel figyelte. Ilarion valóban jobban nézett ki, de még mindig fájdalom ült a szája sarkában.
- Szólíts Christophernek. Magunk között vagyunk.
- Inkább nem, felség. Nem vagyok méltó rá.
Christopher keresztbe tette a lábát, és átkulcsolta kezével a térdét.
- Butaság. Nem vagy bűnöző.
- Szégyenkezem a tetteim miatt.
A férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét.
- Nem tettél semmi rosszat. A grófnak kellene szégyenkeznie, nem neked.
A fiú összerezzent a gróf említésére.
- Hol van? – kérdezte, és csak ökölbe szorult kezei árulkodtak érzelmeiről.
- A katonáim vigyáznak rá. Magammal viszem a kastélyba és ítéletet hozok, ha hazaértem.
- Miért? Miért nem itt?
Christopher elvigyorodott.
- Hidd el, tudom, mit teszek.
- Mi lesz vele?
Christopher vállat vont.
- Nem tudom. Szerinted?
Ilarion hallgatott.
- Félsz tőle? – Christopher hangja nagyon gyengéd volt. A fiú bólintott. – Nem engedem, hogy újra bántson.
Ilarion felpillantott.
- Nem tudod megakadályozni.
Ez a mondat szíven ütötte a királyt. Elkomorodott.
- Mindent megteszek, hogy a gróf soha többé ne lássa a napfényt. Bízz bennem.
Ilarion lehunyta a szemét.
- Benne is bíztam, amikor a szüleim eladtak neki. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a bizalmat nem szabad csak úgy osztogatni. Nem tudok már bízni senkiben.
Christopher megrezzent ekkora keserűség és reménytelenség hallatán.
- Szabad vagy. Most már azt teszel, amit akarsz.
- Mit kezdjek a szabadsággal, ha üres a lelkem? – tört ki a fiúból. – Nincs semmim, senkim.
Christophert meghatották a szavai.
- Gyere velem!
- Tessék? – Ilarion felkapta a fejét.
- Gyere vele a fővárosba. A palotában biztos találunk neked valamilyen elfoglaltságot. Jól éreznéd magad. Tanulhatnál, dolgozhatnál, amihez kedved van.
- Miért vagy ilyen kedves velem?
Christopher felállt.
- Magam sem tudom. Azt hiszem, bűnösnek érzem magam, amiért ilyen dolgok megtörténhetnek a birodalmamban. Törleszteni szeretnék.
Ilarion óvatosan megmozdult, majd felnézett a férfira.
- Félek.
- Mindannyian félünk valamitől. Hogy milyen ember lesz belőlünk az csak attól függ, hogy le tudjuk-e győzni ezeket a félelmeket.
- Féltél már?
Christopher hátrarázta az arcába áramló tincseket.
- Állandó félelemben élek, amiket le kell győznöm.
- Mik azok?
- Hogy jó király vagyok-e, de legfőképp, hogy egyszer egyedül maradok és nem fog szeretni senki. És te, Ilarion?
A fiú finoman összerezzent a név hallatán.
- A nevem Damian Constantin Merrick. A gróf adta nekem az Ilarion nevet, hogy eltörölje a múltam.
Christopher bólintott.
- Akkor ezentúl Damiannak foglak szólítani. Nem válaszoltál a kérdésemre…
- A testi fájdalomtól már nem. El tudom viselni.
Christopher arca megrándult.
- Akkor?
- A megaláztatástól.
Christopher tekintete megkeményedett.
- Többé már nem kell félned tőle. Most aludj! Holnap úja eljövök és beszélgetünk, Damian Constantin Merrick.
- A barátaim egykoron Connie-nak hívtak, felség.
Christopher lágyan felnevetett, és magára hagyta a fiút. Odakint leszállt az éj. A sátrak között a tábor széléhez sétált, ahol a gróf volt kikötözve. Az őrök vigyázzba vágták magukat.
- Felség…
Christopher levette a köpenyét, és a fűre dobta. Az egyik őr le akart hajolni érte, de a férfi rámordult.
- Hagyd! A gróf úr vacsorázott már?
- Még nem, felség.
- Vegyétek le róla a szájpecket!
Az őr engedelmeskedett. A gróf nagyokat nyelt, nyelvével megnedvesítette az ajkát.
- Felség, kérem! Hallgasson meg! – zihálta. Látott valamit a király szemében, amitől nyirkos lett a bőre és felállt a szőr a testén.
Christopher levette a köntösét, majd az ingét is. Megmozgatta a vállait, megropogtatta az ujjait.
- Három hónapig leszünk úton. Az ítélethirdetésre tehát várnod kell, gróf, de gondoskodom róla, hogy addig is mélyen megbánd a tetteid.
- Ne, könyörüljön, felség!
Christopher tekintete elmélyült, hangja elhalkult.
- Ő is könyörgött? Ahogy te nem kegyelmeztél neki, úgy én se neked, gróf. Mire az ítéletet meghozom, más ember leszel… - A fenyegető tónus hallatán a gróf vergődni kezdett.
- Ne, felség, kérem!
- Amikor őt bántottad, erősnek érezted magad, ugye? Megmutatom, hogy milyen gyenge vagy. Megmutatom, hogy engem senki nem vehet semmibe, mert amikor őt és az alattvalóimat bántottad, engem bántottál. És én nem szeretek senki adósa lenni…
Ütött. Ökölbe szorított keze a gróf arcán csattant. Lesújtott újra és újra. A gróf kiabált, de senki sem sietett a segítségére, pedig jajkiáltása elhallatszott a sátrakig. Christopher testéről veríték cseppent a földre. Felegyenesedett. A gróf ájultan roskadozott az oszlopnál.
- Hozz egy vödör vizet! – fordult az egyik őrhöz. – Ma éjszaka egyetlen percet se alhat, és enni sem kaphat. Megértettétek?
- Igen, felség.
Christopher a kezébe vette a ruháit, és a sátrához ballagott. Az ágyára vetette magát, a szőnyegre hajította a ruháit. A kezét bámulta a gyertyák fényében. Halk sóhajjal felállt, és átsétált az orvoshoz.
A doktor Connie mellett őrködött. A király láttán felpattant, és szótlanul kötszerért sietett. A fiú hason feküdt, de most feléje fordult. Nagyot nyelt a férfi láttán.
- Bántottad őt – mondta.
Christopher duzzadt és felszakadt ujjait bámulta.
- Élveztem – vallotta be.
Connie elfordult.
- Ugyanolyan vagy, mint ő – mormolta a párnába.
Christopher dühös lett.
- Veled ellentétben ő megérdemel minden szenvedést.
- Ez akkor se kisebbíti le a bűnödet.
Christopher közelebb lépett.
- Miért véded?
Connie felnézett.
- Nem őt védem, hanem téged. Jó ember vagy, ne rontsd el.
Christopher szeme elsötétedett.
- Király vagyok. Korán megtanultam, hogy egy országot csak úgy lehet irányítani, hogy megtanulsz jó és rossz is lenni. Egy kicsit kegyetlennek kell lenned, ha azt akarod, hogy tiszteljenek, és ne vegyék készpénznek a szavaid.
Connie a párnába fúrta az arcát.
- Lehet, hogy igazad van, csak…
- Igen?
- Értem még soha senki nem verekedett.
Christopher arca meglágyult.
- Nem verekedtem, megvertem. Nagy a különbség.
Connie válla megrázkódott. Christopher megijedt, aztán megkönnyebbült. A fiú nevetett. Christopher elvigyorodott. Leült az ágy szélére, és beleborzolt a fiú hajába. Fájdalom hasított a kezébe a mozdulattól, de nem törődött vele.
Visszatért a doktor, leült, és ellátta a sebeit.
- Felség, legközelebb jobban vigyázzon magára.
- Igyekezni fogok – felelte a férfi, és a szemét forgatva Connie-ra kacsintott. A fiú kuncogott.
Christopher megbökte az orrát, majd felemelkedett. Kifelé indult, de Connie utána szólt.
- Felség…
- Igen?
- Köszönöm.
- Szívesen.
Christopher csendes mosollyal az arcán tért nyugovóra.
Christopher mindennap meglátogatta kis védencét. Sokat beszélgettek, és kiderült, hogy Connie nem buta fiú. Mindenről volt véleménye, megjegyzése. Sokat nevettek, viccelődtek. Rengeteg időt töltöttek együtt. Amikor Connie felkelhetett, a férfi sétálni kísérte. A következő hetekben Connie megerősödött, sebei szépen elgyógyultak, az esti séták alatt pedig már szinte ragyogott a mosolya.
- Milyen a palotában élni? – kérdezte a fiú, miközben a fák alatt ballagtak. Christopher karjába kapaszkodott, hogy bírja a tempót. Könnyű inget és pamutból készült nadrágot viselt puha bőrből készült csizmával.
- Szerintem tetszeni fog – mosolyodott el a férfi.
- Tudod, hogy nem ezt kérdeztem – feddte meg Connie derűs mosollyal.
Christopher megtorpant az árnyékban. Connie felé fordult.
- Egy kicsit elfogult vagyok, hiszen ott élek, az az otthonom. Nem mesélem el, hogy néz ki a kastély, majd meglátod. Nem fogsz unatkozni, mindig történik valami: udvarhölgyek versenyeznek lovagok kegyeiért, minden reggel lovagok gyakorolnak a téren.
Connie tanácstalanul nézett fel a férfira.
- És én mit fogok csinálni? Nem lehetek lovag, se nemes. Egyedül az állatokhoz értek egy kicsit.
- Tudsz írni, olvasni, nem igaz?
Connie szinte sértett arcot vágott.
- Természetesen. Igaz, a gróf nem engedett olvasnom.
Christopher elkomorodott.
- Nálam annyit olvashatsz, amennyit akarsz.
- Van könyvtárad? – csillant fel a fiú szeme.
- Igen. A nagykönyvtár mindenki számára nyitva áll, mehetsz oda is. De van a palotában egy kisebb is a saját gyűjteménnyel. Nincs senki, aki rendet tenne köztük. Mindegyik féltett kincsem, és nem szívesen adom senki kezébe őket.
- És nekem megengeded, hogy megnézzem őket? – csodálkozott el Connie.
Christopher bólintott.
- Cserébe rendbe tehetnéd. Mivel csak én forgatom őket, egy kicsit rendetlenség van.
Connie felkiáltott örömében, és magáról megfeledkezve a férfi nyakába vetette magát.
- Köszönöm! Vigyázni fogok rájuk, ígérem!
Christopher átkarolta. Ismeretlen érzés suhant át a testén, amitől kellemesen megborzongott.
- Óvatosan, fel fognak szakadni a sebeid.
Connie a fejét rázta.
- Nem érdekel. Annyira boldog vagyok – nevetett fel a férfira. Kék szemei ragyogtak, haja kócosan omlott a vállára. Christopher ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megcsókolja. Nagyot nyelt, és gyengéd csókot nyomott a fiú szája sarkába.
- Menjünk vissza – mondta csendesen. – Még megerőlteted magad.
Connie komoly tekintettel kapaszkodott a kezébe.
- Nem az vagyok, akinek gondolsz. Hálás vagyok neked, de nem akarom, hogy a rossz hírem befeketítse a nevedet.
- Ne viccelj! Rossz híred?
Connie elhúzódott.
- Van valami, amit nem mondtam el neked. Elmondom, és ha még akkor is magaddal akarsz vinni, akkor veled megyek. Ha nem, azt is megértem, és maradok.
Christophert rossz érzés kerítette hatalmába.
- Hallgatlak.
Connie lehajtott a fejét.
- Nyolc éves voltam, amikor eladtak a szüleim a grófnak, mert nem tudták volna tovább fizetni a tanítót, és volt még két bátyám, akiket nevelni, etetni kellett. A gróf eleinte kedves volt, azt mondta, vigyázni fog rám.
- Te pedig hittél neki. Gyerek voltál még.
- Igen – ismerte el kesernyés mosoly kíséretében a fiú. Mély levegőt vett. – Olyan tízéves lehettem, amikor az egyik alkalommal ellent mondtam neki. Nagyon csúnyán megvert és… - Connie elsápadt. Christopher feléje nyúlt, de elhúzódott tőle. – Arra kényszerített, hogy lefeküdjek vele! – tört ki belőle.
Christophernek hosszú pillanatok kellettek, míg felfogta, mire utalt a fiú.
- Megerőszakolt? – nyögte.
Connie ajka sírásra görbült, de hősiesen visszatartotta a könnyeit.
- A szeretője vagyok már kilenc esztendeje – suttogta reszketve. – Érted már, miért nem akarok veled menni? Mi lesz, ha kiderül, hogy… én… - Connie összeszorította a fogait, és lehunyta a szemét. Könnyek csorogtak végig szégyentől vöröslő arcán.
A férfi agya elborult. Soha nem érzett még ekkora haragot, gyűlöletet senki iránt.
- Ez nem a te hibád! – mordult a fiúra.
- De…
- Nem. Élvezted talán? Igen? – Megragadta Connie karját, és könnyedén megrázta, akár tollpihét.
- Nem… Nem! – Connie kétségbeesetten felkiáltott.
- Akkor pedig nem te vagy a hibás. Érted?
- Én…
- Egy szót se! – Christopher dühe elnyomta az együttérzést. Lehajolt, és keményen szájon csókolta a fiút. Connie megremegett. Fogalma sem volt, mit tegyen.
Christopher zihálva hátrébb húzódott. Connie könnyes arcát, duzzadt ajkát látva halkan elkáromkodta magát. Visszahajolt hozzá, és apró csókokat lehelt a szájára. Finoman végignyalta az alsó, majd a felső ajkát. Connie reszketése alábbhagyott. Tétován közelebb lépett a férfihoz. Még soha senki nem csókolta így. Még soha nem érezte a vágyat, mely most Christopherhez húzta.
A férfi nyelve a szájába hatolt. Connie felsóhajtott, és a vállába markolt. Christopher lihegve bámult rá.
- Ezt élvezted… - motyogta.
Connie kábán pislogott.
- Még soha nem éreztem ezt – fonta körül karjaival a testét.
A férfi tekintete mélyre sötétedett.
- A titkod miatt pedig ne aggódj. A gróf még ma meghal.
Connie szeme tágra nyílt.
- Mit akarsz tenni?
- Megölöm.
A tárgyilagos kijelentéstől Connie lélegzete elakadt.
- Nem teheted. Mit fognak mondani az emberek?
- Én vagyok a király, ha elfelejtetted volna.
Connie szipogva nyelt egyet.
- Az emberek beszélni fognak, és előbb-utóbb lábra kapnak a pletykák. A nép hite meg fog rendülni benned. Tényleg ezt akarod?
Christopher fel-alá kezdett járkálni.
- Nem értelek. Miért véded őt? – hadonászott ingerülten. Connie kis híján elmosolyodott. Aztán a válaszon gondolkozva már nem is volt kedve nevetni.
- Nem védem őt - mondta. – Csak azt szeretném, ha a büntetése igazságos lenne. Túl nagy kérés?
- Az is igazságos, amit veled tett?
Connie tekintete elfelhősödött.
- Ez igaz. Én mégis igazságra vágyom. Eddigi éveim alatt ő azt mondta, hogy nincs király. Én viszont arról ábrándoztam, hogy az igazság győzni fog. Ez tartott életben, és csak ezért tudtam megőrizni az ép eszemet. Hiszek benned, hogy igazságosan meg fogod büntetni őt.
Christopher erre nem tudott mit felelni. Felsóhajtott.
- A gróf élhet… még egy darabig – döntötte el.
Connie megkönnyebbült.
- Köszönöm. Visszamegyünk?
A férfi a karját nyújtotta.
- Gyere velem a palotába – kérte halkan.
Connie ara felragyogott.
- Örömmel, felség.
Egymásba kapaszkodva sétáltak vissza a táborba.
3. fejezet
Két nap múlva útra keltek. Christopher, Connie és Nathaniel legelől haladtak. Nevetésük felvidította a katonákat, és a kíséret többi tagját. Jó hangulatban telt az idő.
- Bácsikám, a bárónál is megállunk? – kíváncsiskodott Nathan, amikor megálltak ebédelni.
Christopher bólintott.
- Most őhozzá tartunk. Régóta nem láttam.
Connie értetlenül eszegette a sült húst. A férfi odafordult hozzá.
- A báró édesapám közeli barátja volt. A palotában élt, mint tanácsadó. Apám halála után visszavonult a családi birtokra. Még az éj leszállta előtt odaérünk, ha neked nem túl gyors a tempó.
Connie felvillanyozódott.
- Mehetünk. Jól vagyok – biztosította a férfit.
Kisvártatva útra keltek. Szokás szerint Christopher, Connie és Nathan előrébb haladtak, csak két katona tudta velük tartani a tempót.
- Versenyezzünk! – kiáltott fel Nathan. Nagybátyja rávigyorgott.
- Úgyis én győzök. Éjszaka verhetetlen.
Connie elmosolyodott.
- Ehhez nekünk is lesz egy-két szavunk. Igaz, Nat?
A fiú nevetve bólogatott.
- A kastélyig. Mindig maradj az úton. A faluban vigyázz, bárki kiléphet eléd – figyelmeztette Christopher Connie-t.
Nathan fennhangon számolni kezdett.
- Három…
- Felség, ez gyerekes dolog – szólt közbe a kíséret vezetésével megbízott parancsnok, de oda se figyeltek rá.
- Kettő…
- Felség, kérem!
- Egy…
- Felség, mutasson példát!
- Most!
A három ló egyszerre indult neki. Éjszaka hamar az élre tört, de Nathan és Connie se hagyták magukat. Szorosan a férfi nyomában voltak. Elértek a faluig. A száguldó lovak láttán mindenki megmerevedett, majd félreugrott az útjukból. Többek szája tátva maradt az éjfekete lovon vágtázó férfi láttán. A korona szanaszét szórta aranyfényét.
- A király… - suttogták. Néhányuk még meg is hajolt. Egy kisfiú viszont nem figyelt. Annyira a király után bámult, hogy kilépett az útra. Pontosan Connie és lova, Hajnal elé. A hófehér kanca nyerítve felágaskodott. Connie felkiáltott. A hirtelen mozdulat kibillentette az egyensúlyából. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy kihúzza a lábát a kengyelből, és elengedje a kantárszárat, aztán a földre zuhant. A kemény becsapódástól és a fájdalomtól elakadt a lélegzete, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ.
- Connie! – Nathan megállította a lovát, és leugrott. – Bácsikám! – kiáltott Christopher után.
A férfi hallotta Connie kiáltását, és azonnal visszarántotta Éjszakát. A ló felágaskodott, de megállt. Christopher szívverése egy pillanatra kihagyott, amikor látta Connie esését.
- Connie! – Visszafordította Éjszakát és rémülten ugrott le róla, mielőtt megállt volna. Letérdelt a fiú mellé. Unokaöccse könnyes arccal tördelte a kezét.
- Chris bácsi, most mi lesz?
Christopher fejében egymást kergették a gondolatok.
- Azonnal visszamész – nézett a fiúra. – Idehozod a doktort. Sietned kell! Megértetted?
Nathan megtörölte az arcát, határozottan bólintott.
- Igen, bácsikám! – Felugrott, és lovához rohant. Könnyedén a hátára kapaszkodott, majd elviharzott.
Christopher körbepillantott. Senki nem mert öt lépésnél közelebb jönni vagy a szemébe nézni. A kisfiú, aki az egész balesetet okozta, tipródva bámulta Éjszakát.
- Nem mondták még neked, hogy vigyázz jobban? – Christopher hangja élesebb volt, mint szerette volna. A kisfiú ajka megremegett.
- Meghalt?
- Nem. – Christopher óvatosan Connie háta alá nyúlt, és megemelte. A fiú felnyögött, eltorzult az arca. – Sajnálom. Sssh…
- Nem akartam! – A kisfiú már sírt.
Christopher megszánta.
- Ne sírj! Inkább vigyázz a lovakra. A fekete Éjszaka, a fehér Hajnal. Éjszakához óvatosan közelíts, csak engem tűr meg a közelében. Hogy hívnak?
- Braddock.
Christopher lekuporodott a földre, hogy kényelmesebbé tegye Connie-nak a fekvést. A fiú már magához tért, de még kába volt a fájdalomtól.
- Sajnálom, butaság volt versenyezni.
Connie halványan elmosolyodott.
- Semmi baj. Megismételhetnénk valamikor.
- Úgy lesz – ígérte a férfi, és homlokát a fiúénak döntötte.
- Felség… - A falu elöljárója torpant meg mellettük, és meghajolt. – Miben segíthetek? Mit parancsolsz?
Christopher a fejét rázta. Connie lassan megmozdult.
- Azt hiszem, már jobban vagyok. Segítesz felállni?
Mindenki kíváncsian figyelte, hogy a király mekkora aggodalommal állítja talpra a sápadt, törékeny fiút. Connie mély levegőt vett.
- Jól vagyok – mondta, de azért a férfi karjába kapaszkodott. Braddockhoz fordult. – Nagyon megijesztettél. Azt hittem, Hajnal rád tapos. Jól vagy?
Christopher csodálattal figyelte, ahogy mosolyogva beleborzol a kisfiú hajába. Valószínűleg iszonyú fájdalmakat kellett kiállnia, mégis jobban aggódik egy ismeretlenért. Ez meghatotta. Braddock felmosolygott Connie-ra.
- Nagyon szép vagy – mondta csodálattal.
Connie elpirult. Az elöljáró viszont nyakon vágta a fiút.
- Ne szemtelenkedj!
Christopher arca megrándult.
- Ha még egyszer kezet emelsz rá, levágatom. Világos?
- Bocsásson meg, felség! Én csak…
Fiatal nő nyomakodott át az összegyűltek között.
- Brad! – ölelte magához a fiút. Halálra váltan pislogott a két férfira. – Felség… Kérem, bocsásson meg! Nem figyeltem eléggé a fiamra. Az én hibám, engem büntessen meg, ő még gyermek.
Connie Christopherhez húzódott.
- Chris…
- Sssh… - A férfi az asszonyhoz fordult. – Ne aggódj! Nem áll szándékomban senkit megbüntetni. Egy kicsit az én hibám is, ami történt. A lényeg, hogy a fiadnak nem esett baja.
Az asszony hebegett.
- Én… azt hittem, hogy…
Connie végignézett a falubelieken.
- Chris, itt valami nem tetszik nekem – súgta. – Mindenki olyan ellenséges. Rossz érzésem van.
- Rémeket látsz – nyugtatta a férfi. Az asszonyhoz fordult. – Miből gondoltad, hogy bántani akarlak?
Egy férfi felelt a nő helyett. Idős volt, talán Christopher apjával lehetett egyidős.
- Megvan rá az okunk. Az utolsó tartalékainkat is adóra fizetjük. Ráadásul a báró újabb megszorító intézkedéseket vezetett be. Nem vadászhatunk a birtokán, mert királyi rendelet tiltja. Néhányunknak még enni sincs mit. Ha valaki megszegi a tiltásokat, akár meg is ölhetik. Büntetlenül.
Christopher elsápadt, aztán elsötétült a tekintete. Connie már ismerte annyira, hogy tudja, a merev arckifejezés nem sok jót jelent.
- Valaki nagyon csúnyán becsapott titeket – mondta a férfi. – Soha nem hagytam jóvá ilyen törvényeket.
- Azt akarod mondani, hogy a báró becsapott minket? – csodálkozott az elöljáró.
- Igen, és be is bizonyítom. – Christopher Éjszaka kantára után kapott, fellendült a hátára.
- Veled megyek! – nyújtotta a kezét Connie is. A férfi aggódva nézett rá, de végül mégis maga elé húzta a nyeregbe.
- Ha rosszul vagy, azonnal szólj!
- Rendben.
Az elöljáró toporgott. Tanácstalan volt.
- Felség, a lóval mi legyen? – Braddock még mindig Hajnal kantárát szorongatta.
- Nathaniel herceg nemsokára megérkezik a kíséretemmel. Add át neki a lovat, fiú.
- Igen, felség!
Christopher ügetésre fogta Éjszakát.
- Most pedig derítsük ki, mi folyik itt. Az öreg báró tisztességes, akár apám volt. Nem hiszem el, hogy ilyet tett.
- Mindenki megváltozhat – vélte Connie bizonytalanul.
Christopher tovább komorodott.
- Ismerem az öreget. A térdén lovagoltatott. Apám halála után mellettem állt. Nélküle nem lennék az, aki most vagyok. Nem hiszem el, hogy becsapott.
Connie szorosan fogta a férfi kezét. Nem szólt, de most nem is kellettek szavak.
Connie hiába próbálta visszatartani a férfit. Christopher úgy robbant be a kastélyba, akár egy dühös haramia.
- Báró! – Ordítása visszhangzott a hallban.
- Kérlek, Chris! Nyugodj meg! – Connie rémülten fogta meg a kezét.
Aggódó tekintetét látva a férfi mély sóhajjal nyugalmat erőltetett magára. Felbukkant egy szolgálólány. A király láttán felsikoltott, majd elrohant.
- Ennyire ijesztő lennék? – töprengett.
Connie felkuncogott, aztán elhallgatott. Magas, nagydarab férfi tűnt fel a folyosón.
- Felség! Christopher, de örülök, hogy látlak! – tárta a karját barátságosan.
- Elliott… - Christopher haragja nem enyhült, de uralkodott magán. – Hol van a báró?
Elliott arca elkomorodott.
- Sajnálom, hogy nem értesítettelek…
Connie felszisszent, ahogy Christopher megszorította a kezét.
- Mi történt?
- Apám nincs jól. Az orvosok szerint a fejével van baj. Elég beszámíthatatlan lett.
Christopher megkönnyebbült.
- Ezek szerint ezért volt… Láthatom?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet – húzta el a száját a férfi. – Ha jobban lesz, azonnal szólok, de addig nyugalomra van szüksége.
- Természetesen.
- Bemutatod a kísérőd? Igazán szemrevaló – mérte végig Elliott Connie-t. A fiú közelebb húzódott Christopherhez. Volt valami a báró fiában, ami megijesztette.
- Ő Connie. Tartsd magad távol tőle! – A nyers válaszon Elliott, Connie, sőt maga a férfi is meglepődött. Christopher megrázta magát. – Megszállnánk itt pár napig, ha nem probléma. Van pár dolog, amit tisztáznom kell a falubeliekkel.
Elliott arca alig észrevehetően megrándult. Connie-nak feltűnt, Christopher viszont másra figyelt.
- Ez Nathan és a kíséretem – fordult kifelé.
- Szólok a szolgáknak, hogy gondoskodjanak róluk – tapsolt egyet Elliott.
Christopher megérezte Connie idegességét. Gondolkozás nélkül hozzáhajolt, és csókot nyomott az arcára.
- Most már nem lesz semmi baj. Ha előkészítik a szobádat, azonnal lepihensz. A doktor pedig megvizsgál.
Elliott éles szemmel figyelte őket, és Connie rosszul érezte magát a pillantásától.
Estére mindent előkészítettek. Connie lefeküdt pihenni, miután a doktor megnézte és ellátta a sebeit. Christopher visszavonult Elliottal. Nathan felfedezőútra indult a kastélyban. Connie arra riadt, hogy a herceg a vállánál fogva rázza.
- Gyere velem! Siess! – suttogta a fülébe.
Connie komolyan megrémült. Magára kapott egy könnyű köntöst, és mezítláb sietett a fiú után.
- Mi történt? – kérdezte halkan. Nathan nem felelt, csak a kezénél fogva húzta folyosóról folyosóra. Az egyik ajtó előtt hortyogó őr üldögélt. Connie-nak rossz érzése támadt. Utánozva Nathant, nesztelenül az ajtóhoz lopakodott. Nathan bátorító mosolyt küldött feléje, mielőtt becsúsztak a keskeny résen át a félhomályban fürdő szobába.
- Ki lakik itt? – hajolt a fiú füléhez.
Nathan az ágyhoz rohant, és elhúzta a függönyt. Idős ember szunyókált a párnákon. Sápadt volt, az arca beesett, szeme alatt sötét karikák. Csontsovány keze a takarón pihent.
- Ő itt a báró – kuporodott az ágy szélére Nathan komoran.
Connie az éjjeliszekrényhez lépett.
- Nem kellene neki állandó felügyelet? A kint alvó őr nem hallja, ha rosszul van – vélekedett. Felvette az egyik üvegcsét, majd a többit is. Értetlenül olvasta a feliratokat.
- Én is megnéztem azokat, de nem jutottam sokra. Gondolom orvosságok – sóhajtotta Nathan gondterhelten.
- Altató, nyugtató… és…
- És...?
- Méreg. – Connie nagyot nyelt. Ismerte, hiszen a gróf gyakran használta ellenségei meggyilkolására. Már a szaga is rossz élmények özönét zúdította rá.
Nathan okos fiú volt. Felugrott.
- Ennek van olyan furcsa szaga, igaz? Egyszer éreztem, amikor a lovász az egereknek tett ki mérget. El kell mondanunk Chris bácsinak!
Connie beszélgetés zaját hallotta az ajtó elől.
- Gyere! – Nathant az ajtóhoz rángatta. Kilesett. A keskeny perem láttán kiverte a hideg veríték. Mindig is félt a magasban.
- Connie! – Nathan szeme tágra nyílt.
Valaki lenyomta a kilincset. Connie-nak nem volt ideje habozásra. Derékon ragadta a fiút, és kiemelte a párkányra.
- El kell jutnod a másik ablakig. Onnan osonj ki a folyosóra, és keresd meg Christ. Légy nagyon óvatos! Menj!
Nathan a mélybe meredt, majd ökölbe szorította a kezét, és a falhoz tapadva elindult. Connie visszaugrott az ágyhoz, és az öreg fölé hajolt.
- Nicsak! – A kiáltás hallatán összerezzent, felkapta a fejét.
Az ajtóban Elliott állt.
- Saj… Sajnálom, én… - Connie hátrált.
- A király kis kedvence. Micsoda meglepetés! – Elliott a szoba közepére lépdelt. Vigyorgott.
Connie most ijedt meg igazán. Ismerte ezt a mosolyt… a grófon látta elégszer, mielőtt leteperte volna. A félelem érzése viszont erőt adott egy másikhoz. A haraghoz.
- Gyilkos! – tört ki belőle a kiáltás.
- Az apám még él – kuncogott kárörvendően a férfi. – Okos vagy, ha rájöttél, hogy az egyik üvegcsében méreg van. Lassan adagolva szívbénulást okoz. – Érdeklődve mérte végig. – Szép köntös, de mintha túl hosszú lenne. Csak nem a királytól kölcsönözted?
Connie elpirult. A köntös valóban Chrisé volt.
- Semmi közöd hozzá!
- Ejnye! A király szeretője akar engem rendre utasítani? Azt hiszed, vak vagyok?
Connie most elsápadt.
- Nem vagyok a szeretője!
- Ezt el is hiszi valaki rajtad kívül?
Connie keze ökölbe szorult.
- Nem érdekel, mit mondasz! Chris tisztességes.
- Veled ellentétben, igaz?
Connie ajka megremegett, de felszegte a fejét.
- Nálad mindenképp.
Elliott arca eltorzult.
- Kis aljadék!
Connie menekülni akart, de nem volt hová. A férfi a köntösénél fogva penderítette vissza. Egy asztalnak lökte, és leszorította.
- Mily szép arc, kecses test… - lihegte az arcába. Egyik keze a fiú torkára simult, és Connie levegő után kapkodott. – Már tudom is, mit teszek. Megszabadulok tőled és az öregtől is. Azt mondom majd, hogy arra léptem be, elmeháborodott apám a holttested felett állt. Azt hittem, segíthetek még neked, s hogy megmenthesselek, megöltem őt. Mindenki engem fog sajnálni. Még a király is… - Elliott szabad kezével a köntös alá nyúlt, és a combját markolászta.
Connie kétségbeesetten vergődött. A szőnyegre zuhantak, egy pillanatra levegőhöz jutott.
- Chris…!
- Nem tud megmenteni! – lihegte Elliott, és két kézzel megmarkolta a nyakát. Connie hiába ütötte, vékony karjaiban nem volt elég erő. Tüdeje tiltakozott a levegőhiány ellen, de nem tudott szabadulni…
4. fejezet
Connie körmei Elliott karjába mélyedtek, a szeme előtt apró pöttyök ugráltak. A tüdeje szúrt, égett, mintha parázs perzselte volna. Lábai a szőnyeget püfölték, de a férfi nem engedte.
Hirtelen erős karok tépték le róla, úgy repült a sarokba, akár megunt rongybaba.
Christopher szeme lángokat lövellt, zihált, és egész testében remegett. Connie az oldalára fordult, köhögve szedte a levegőt. Nathan az ajtóban tipródott, de a tábornok utasítására elküldték a szobájába.
- Hívjátok a doktort! – pillantott a báróra Christopher, majd leguggolt Connie-hoz. Remegett a dühtől, de a fiúhoz pillekönnyűen nyúlt. – Minden rendben?
- Most már… igen…
A férfi óvatosan félretolta Connie kezét a nyakától. A piros ujjnyomok láttán megdermedt az arca.
- Vissza tudsz menni a szobádba? Amint lehet, utánad megyek.
- Jó.
Connie felállt, és kisuhant a szobából. Még akkor is minden ízében reszketett, amikor az ágyára rogyott. Nem tudott megnyugodni. Nesztelen léptekkel érkezett valaki az ágya mellé.
- Chris? – ült fel rémülten kalapáló szívvel.
- Nincs semmi baj. – A férfi hangja kifejezetten fáradtnak tűnt. – Hogy érzed magad?
- Jól. És te?
Chris habozott.
- A báró él. A doktor szerint legalább két nap, míg kitisztul a testéből a méreg annyira, hogy magához térjen.
- És… Elliott?
Christopher felsóhajtott.
- Bezárattam a toronyszobába. Amíg nem döntök a sorsa felől, ott marad.
- Halálra fogod ítélni?
A halk kérdésre Christopher felpattant, és nagy léptekkel róni kezdte a szobát. A lassan lemenő nap árnyékot vetett a bútorokra…
- Nem. Nem tudom. Te mit tennél a helyemben?
A kérdés meglepte Connie-t.
- Te vagy a király, Chris – emlékeztette a férfit tétován.
- Azt hiszed, én nem tudom?! – csattant fel a férfi a hajába túrva. – Elliott-ot gyerekkorunk óta ismerem. Az apja az apám legjobb barátja volt. Fogalmam sincs, mit tegyek.
Connie részvéttel nézte nyugtalan alakját.
- Mindenki változik, Chris. Elliott már nem az az ember, aki egykor a barátod volt. Önző, kapzsi, aki még a tulajdon apját is megölte volna a céljaiért. Újra megtenné, ha dönthetne. Szerinted milyen sorsot érdemel?
Christopher fájdalmas tekintettel elfordult.
- Chris, mit tennél, ha Elliott egy idegen lenne? – tette fel másként a kérdést Connie.
- Akasztófára küldeném – vágta rá habozás nélkül a férfi.
Connie nagyon szomorú volt.
- Akkor ez a válasz minden kérdésedre…
Christopher lehuppant az ágyra.
- A báró bele fog halni. Elliotton kívül senkije sincs.
Connie megérintette a férfi kezét.
- A báró erős, máskülönben már meghalt volna. Ha igazságos ítéletet hozol, azzal a báró nevét is tisztára mosod a szégyentől. Ezt ne felejtsd!
Christopher megszorította a kezét.
- Hogy lehet, hogy amióta veled találkoztam, minden sokkal bonyolultabb lett?
Connie halkan felnevetett, a nyaka megsajdult. Nem volt boldog a hangja.
- Ez még csak a kezdet – jósolta.
Christopher átkarolta.
- Megvárom, amíg a báró felébred. Aztán meghozom a döntést. Nem baj, ha itt maradunk?
Connie elmosolyodott.
- Dehogy. Tetszik ez a hely. Holnap lemehetek a faluba? Meglátogatnám Braddock-ot.
- Veled megyek. Beszélni akarok az elöljáróval.
Connie a férfi vállára hajtotta a fejét. Christopher a köntöst babrálta.
- Jól áll.
Connie elpirult. Eszébe jutott Elliott vádaskodása.
- Elliott azonnal tudta, hogy a tiéd – jegyezte meg.
Christopher elkomorodott.
- Mondott valami mást is?
Connie bólintott.
- Azzal vádolt, hogy a szeretőd vagyok.
- Az aljas!
Connie elhúzta a kezét.
- Én figyelmeztettelek – mondta óvatosan.
Christopher felsóhajtott.
- Igen, de… Én nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz.
Connie keserűen elmosolyodott.
- Valóban nehezebb, mint képzeltük. A gróf mellett volt részem irigységben, gyűlöletben, megvetésben. Akkor próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne. Érdekelt, de… ügyeltem, hogy ezek az érzések ne mérgezzék meg a lelkemet.
- Most rosszabb?
- Igen – felelte őszintén Connie komoly arccal. – A grófot gyűlöltem, és örültem, hogy miattam rossz szemmel néznek rá. Veled más a helyzet. Te a király vagy.
- És ha csak egyszerű ember lennék?
Connie lesütötte a tekintetét.
- Kedvellek. Fontos vagy nekem, és ez akkor se számítana, ha egy kereskedő lennél, aki zöldséget árul a királyi udvarban vagy valamelyik piacon. Talán egyszerűbb lenne az életünk, de semmin se változtatna.
Christopher bólintott.
- Értelek.
Connie lehajtotta a fejét.
- Most jobb lenne, ha elmennél pihenni.
A férfi nemszeretem arcot vágott.
- Hát jó. Hagylak aludni. – Felállt, és megsimogatta a fiú haját. – Szép álmokat!
Connie addig bámult utána, míg az ajtó be nem zárult a férfi után. Visszadőlt a párnákra, aludni próbált, de az álom messzire elkerülte.
Másnap reggeli után együtt lovagoltak ki a faluba. Nathan otthon maradt, mert összebarátkozott az intéző fiával, és játszani szeretett volna vele. Christopher az elöljáróval találkozott, míg Connie felkereste Braddock-ot, és még ajándékot is vitt Őfelsége jóvoltából. A fiú tapsolt örömében, amikor meglátta az aranytallérokat. A szülei elsírták magukat, és nem győztek hálálkodni. Egész nap nem találkoztak, de mégis egyszerre indultak vissza a báró kastélyába anélkül, hogy összebeszéltek volna.
- Hogy telt a napod?
- Jól – mosolyodott el Connie, de látszott rajta, hogy fáradt. Az ujjnyomok lilára sötétültek a nyakán. – Braddock és a szülei nagyon kedvesek voltak. Neked sikerült mindent megbeszélned az elöljáróval, amit szerettél volna?
Christopher elégedetten bólintott.
- Igen. Összeírtuk, hogy hány családnak van szüksége azonnali segítségre. A pluszban beszedett adót visszaadom nekik.
- Bőkezű vagy.
Christopher hevesen tiltakozott.
- Nem, Connie. Ez jár nekik. A kincstáram tele van, nem kell a nehezen összekuporgatott gabonájuk. Ha ők elégedettek, én is az vagyok. Nem akarok viszályt és elégedetlenséget a birodalmamban.
Connie hirtelen visszarántotta Hajnalt. Christopher is megállította Éjszakát, visszanézett.
- Valami baj van?
Connie arca szomorú volt.
- Olyan önző vagyok – suttogta. – Azt szeretném, ha csak velem foglalkoznál, rám figyelnél, és közben elfelejtettem, hogy te egy egész birodalomért vagy felelős. Eddig fel sem fogtam, mit jelent igazából királynak lenni.
- És?
- Büszke vagyok, hogy ismerhetlek.
Christopher visszaléptetett Hajnal mellé. Megérintette Connie ajkát.
- Életem legszerencsésebb napja volt, amikor összedőlt az a híd…
Connie nagyot pislogott, aztán felkacagott. A férfi ekkor előrehajolt, és gyengéden szájon csókolta.
- Menjünk – súgta Christopher, és Connie csak bólintani tudott.
Aznap este a báró is magához tért. Christopher láttán felcsillant a szeme.
- Felség… - motyogta.
- Most már minden rendben lesz – veregette meg a csontos kezeket a férfi. Connie a gyengédség láttán kis híján elsírta magát. Kiosont a szobából.
A kertben sétált. Csak a hold világította meg a keskeny ösvényeket a virágágyások között. Itt talált rá Christopher.
- Jól vagy?
Connie megperdült. Rámeredt. Bólintott, majd félrenézett.
- Mi a baj? – Christopher hangjába aggodalom vegyült.
- Nem vagyok méltó, hogy melletted legyek – szorult ökölbe Connie keze.
- Ne kezdd megint ezt a butaságot!
Connie lehajtott fejjel mondta.
- Neked egy gyönyörű hercegkisasszony kell, aki méltó párod, és gyerekeket ad neked. Nem én.
- Egyetlen nő sem lesz olyan fontos, mint te.
Connie egyenesen a szemébe nézett.
- Ezt nem tudhatod, Chris. Nem látsz a jövőbe.
Christopher nem tudta megmagyarázni az érzést, mely úrrá lett rajta, de hinni akarta, hogy mély, igaz érzelem.
- Lehet, hogy igazad van, de egy valamit biztosan tudok. Fontos vagy nekem, ahogy még senki. Érdekel a véleményed, a gondolataid. Szeretem, amikor mosolyogsz, ahogy nevetsz. Szomorú leszek, és dühös, ha felhőket látok a szemedben, és annyira szeretném, ha örökre eltüntethetném őket.
- Chris…
- Engedd, hogy befejezzem! – A férfi egész közel lépett hozzá. – Lehet, hogy férfi vagyok, és te is az vagy, de vágyakozom utánad. Éjszakánként rólad álmodom, téged ölellek, téged csókollak, nem egy hercegkisasszonyt… Ez nem múló fellángolás, nem is kíváncsiság. Ez igazi… érzés.
Connie szemébe könnyek gyűltek, de a férfi még nem fejezte be.
- Annyira kívánlak, hogy beleőrülök! És megőrjít a tudat, hogy valaki bántott, és én nem voltam ott, és nem tudtalak megmenteni. Közben meg félek, hogy te nem azt érzed, amit én. Nem is hibáztatlak érte, de… - Christopher mély levegőt vett. – Tudnom kell, hogy lehet-e esélyem, érdekellek-e? Nem most, csak… valamikor, amikor készen állsz…
- Várnál rám? – kerekedett el Connie szeme.
- Igen.
Egyszerű, őszinte szó volt. Connie-t mégis jobban meghatotta, mint ezer arany.
- Nem tudom, mi ez az érzés, amit itt érzek. – A mellkasára tette a kezét. – De komoly, és tiszta. Megmentettél, és tudom, hogy megtennéd újra. Meg is tetted… - Felnevetett. Könnyek folytak végig az arcán. – Hiszek benned, mint királyban, férfiban, megmentőben. Bízom benned. Ha te képes vagy várni rám, akkor én képes leszek továbblépni a múlt béklyóiból. Túl mély a seb, és nem tudom, hogy sikerülhet-e, de meg akarom próbálni. Érted. Kettőnkért. Ami lehet köztünk.
Ezúttal Christopher hatódott meg. Nem szólt, csupán gyengéden a karjaiba vonta a fiút. Álltak összesimulva, míg felhő nem takarta el a holdat, és árnyak takarták el őket. Akkor megcsókolták egymást, és szép volt, ahogy a hold újra előbújt a felhők mögül. Egymás kezét fogva indultak vissza. Nyugovóra tértek külön szobákban, de egymásra gondolva merültek álomba…
Napok múltán Connie a férfival tartott a fővárosba…
5. fejezet
Connie szája tátva maradt a főváros, majd a királyi palota láttán.
- Milyen gyönyörű! – kiáltott fel.
Christopher és Nathan büszkén húzták ki magukat.
- Ezek szerint tetszik – állapította meg a férfi.
- Nagyon. – Connie hangjában ámulat csengett.
Nathan felnevetett, és megbökte a lovát. Négy katona társaságában előrelovagolt.
- Hiányoznak neki – mosolygott csendesen Christopher.
- Ki?
- Az édesanyja és a húga. Meg szerintem a nénikéje is, bár ezt be nem vallaná.
- Neked is hiányoznak – nézett rá fürkészően Connie.
Christopher zavartan beletúrt a hajába.
- Nem igazán tudom eltitkolni előled az érzéseimet.
- Tudom.
Egymásra mosolyogtak.
- Menjünk! – rántotta meg a kantárat a férfi.
A menet lassan haladt. Az emberek összegyűltek az út két oldalán, integettek, kiabáltak.
- Mindig így fogadnak? – nevetett Connie egy kisfiúra, aki a zsebkendőjét lengette.
Christopher bólintott.
- Ebből tudom, hogy jól uralkodom.
Connie megértően bólintott.
A palota udvarán az udvartartás várta őket. Nathan egy gyönyörű galambszürke ruhát viselő asszony mellett ácsorgott, és egy hozzá a megszólalásig hasonló kislánynak magyarázott valamit. Az asszony bal oldalán csinos, fiatal lány állt. Christopher láttán futásnak eredt. A férfi leugrott Éjszaka hátáról, és könnyedén a magasba lendítette.
- Estelle, egyre szebb vagy!
A lány csilingelő hangon felkacagott, és megcibálta bátyja haját.
- Nem változtál, bátyus!
Christopher letette a húgát a földre, majd gyengéden megölelte.
- Hiányoztál.
A lány szipogott.
- Te is nekem.
Christopher a sógornőjéhez lépett. Gyengéd csókot lehelt az arcára.
- Hogy vagy, Mathilde? Minden rendben?
Az asszony elmosolyodott, térdet hajtott.
- Ahogy hagytad, felség!
Christopher erre nevetve magához ölelte, és Alexandra felé fordult.
- Alex, remélem, vigyáztál helyettem a mamádra.
A kislány kihúzta magát.
- Megígértem.
Christopher beleborzolt a hajába, és nevetett, amikor a kislány durcásan igazgatni kezdte tönkretett frizuráját. Estelle Connie-ra bámulta.
- Bátyus, kit hoztál magaddal?
Christopher arca ellágyult, ahogy a fiúra nézett. Lesegítette a lóról, és családja elé tolta.
- Ő itt Damian Constantin Merrick, a könyvtárosom. Szólítsátok Connie-nak.
Connie idegesen fészkelődött. Nem merte megkérni a férfit, hogy ne ölelje. Mathilde és Estelle figyelmét persze a mozdulta nem kerülte el.
- Mindig azt mondtad, hogy a gyűjteményedhez senki sem nyúlhat rajtad kívül – értetlenkedett Alexandra.
A férfi nevetett.
- Csupán a megfelelő embert kerestem. Menjünk be! Éhes vagyok. – Connie tétovázott, mire a kezét fogva húzta maga után. – Gyere, megmutatom az otthonod!
Connie a királyi lakrészben kapott egy hatalmas szobát. szájtátva forgott körbe, és mindent megcsodált. El se akarta hinni, hogy ez a hely lesz ezentúl az otthona, a menedéke. Felfedezett egy titkos ajtót. Nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak, de nem mert belépni a másik szobába, ahová az ajtó vezetett. Beszédet hallott.
- Hát, hallottál már ilyet? A jövendőbeli királyné lakosztályába költözteti azt a sehonnait!
- Sssh, csendesen! Még meghallja őfelsége, aztán lesz nemulass!
Connie azonnal tudta, kiről beszélnek. Róla. Elszomorodott. Visszahúzódott. Elhatározta, hogy megkéri a férfit, adjon neki egy másik szobát. Megvalósítani ezt már nehezebb volt, hiszen Christopher minden idejét lekötötték a királyi teendők. Néha késő éjszaka beosont az alvó Connie-hoz, de soha nem ébresztette fel. Ottjártáról csak egy szál rózsa tanúskodott az éjjeliszekrényen álló kis vázában.
Connie-nak hiányzott a férfi, magányos volt. Érezte az ellene irányuló ellenszenvet is, és ez különösen elrontotta a hangulatát. Szívesen beszélgetett volna Estelle-lel vagy Mathilde-dal, de a két nőt lefoglalták a születésnapi bál előkészületei. Connie, hogy lefoglalja magát, átnézte a király magánkönyvtárát. Viszonylagos rend uralkodott a könyvek között, így nem is volt olyan nehéz rendbe rakni őket. Napokig dolgozott rajta, mire elkészült. Közben félrerakott pár könyvet, amiket szeretett volna elolvasni, hiszen úgy nézett ki, mostanában ez lesz az egyetlen szórakozása.
Késő délutánonként sétálni indult. Bejárta a palota minden kis zugát. Hamar megtanulta, hová tilos a bejárása. Két nappal a bál előtt már szinte mindegyik szárny lakosztálya foglalt volt a messzi földről érkezett vendégektől. Connie szeretett magányosan kóborolni a folyosókon, de hiányzott neki Christopher nevetése, érintése. Felkuporodott az egyik ablakpárkányra, és elmerengett. Tényleg boldog lesz itt?
Beszélgetést hallott. Megmerevedett. Nem akart hallgatózni, és már mozdult volna, de meghallotta Christopher nevét. Kíváncsi lett.
- Túl lágyszívű. Nem királynak való.
- Nem tehetünk semmit. Kit tudnánk a helyébe ültetni?
- Nathaniel, az unokaöccse még fiatal… és befolyásolható.
Connie megrémült, de mozdulatlan, hangtalan maradt.
- Mit tehetnénk?
- Én tudom. A bálon kiváló lehetőségünk lesz, hogy a felséges uralkodót baleset érje.
A két férfi nevetett. Lépteik elhaltak a köveken. Connie legszívesebben azonnal Christopherhez rohant volna, de nem tudta a férfiak nevét, és a talán a férfi nem is hinne neki. Nem tudja bebizonyítani a hallottakat. Ő csak egy senki. Kábán botorkált vissza a szobájába, fejében peregtek a gondolatok. Az ágyon meseszép, királykék köntös fogadta hófehér inggel, fekete nadrággal. Apró papír hevert a köntösön. A bálra, ennyi állt rajta, és egy mosolygó C betű.
- Christopher… - Connie kétségbeesetten rogyott a ruhára. – Nem halhatsz meg! Nem engedhetem!
A bál olyan gyönyörű volt, amilyet Connie álmodni sem mert. Tágra nyílt szemmel húzódott meg az egyik sarokban, onnan csodálta a pompás ruhákat, ékszereket. A trónszék még üres volt, ami csalódottá tette Connie-t, de egy kicsit örült is. A két férfit kereste a tekintetével, akiket beszélgetni hallott.
Megszólalt a trombita. Bevonult Christopher, és a családja. Connie szája tátva maradt. A férfi ezúttal uralkodóhoz méltó öltözéket viselt, ami csak még jobban kiemelte szépségét, ám egyben a fiú és közte levő szakadékot. Beszédet mondott, de a szeme közben ide-oda járt a teremben. Connie érezte, hogy őt keresi, és ettől izzani kezdett a bőre. Christopher elkapta a pillantását, felcsillant a szeme, és minduntalan visszatért hozzá a tekintete. Connie elpirult. Annyira szerette volna megölelni…
Christopher helyet foglalt a trónon. A vendégek egymás után adták át neki a díszesebbnél díszesebb, drágábbnál drágább és pompásabb ajándékokat. Connie elsápadt. Hiszen ő még ajándékot se tud adni a férfinak! Kiosont a teraszra, letépett egy szál rózsát, és visszament a nagyterembe. Meglátta az egyik férfit. Már indult volna feléje, de észrevette, hogy az egy férfi felé bólint. A másik – Connie számára idegen – egy idősebb asszony mögött állt a kezét rejtegetve, túl közel a trónszékhez… túl közel Christopherhez.
A család adta át az ajándékokat. Christopher látható örömmel fogadta őket. Connie közelebb lépett. A férfi észrevette, és rámosolygott.
- Connie? Érted küldtem az egyik szolgálóval, de úgy látszik, elkerültétek egymást. Gyere közelebb!
Minden szempár a fiúra tapadt. A vendégek eddig azt hitték, szintén meghívott. Már az első beléptekor felfigyeltek rá. Most kíváncsian méregették. Connie nagyot nyelt, elsápadt, majd elpirult. Hebegett. Fél szemmel a férfit figyelte, másikkal Christophert.
- Nincs semmim, amit adhatnék…
Előrébb lépett. Egyenesen a férfi és Christopher közé. Elkapta a kihallgatott férfi tekintetét, aki tágra nyílt szemmel nézte őt, majd bizonytalanul hátrálni kezdett.
- Csak ezt adhatom. – Connie fellépett Christopher elé. A rózsát nyújtotta. Amikor a vendégek felhörrentek, Connie mozgást érzékelt a szeme sarkából. Elmosolyodott. Christopher a rózsát fogta, és értetlenül ráncolta a homlokát. Connie ujjai a csuklója köré fonódtak.
- És vele… magamat. Szeretlek.
Jól látta Christopher döbbent tekintetét, amikor maga felé rántotta, és ugyanazzal a mozdulattal a földre taszította. Pontosan érezte, amikor a nyíl a testébe hatolt. A tőr, amelyet Christopher szobájából csent el, már ott volt a kezében. Meglendítette. Összeesett, mielőtt meglátta volna, jól célzott-e. Nem maradt más, csak a fekete éj, mely némán ásítva fogadta magába.
Christopher hunyorogva pislogott, az ablak előtt állt. Fáradt volt. Két napja szinte el sem mozdult Connie ágya mellől. A merénylet is megviselte. Visszaballagott az ágyhoz, leült a szélére. Connie sápadt volt, de egyenletesen lélegzett. Néha magához tért, felismerte a férfit is, aztán újra mély álomba zuhant. Christopher fejében újra és újra lejátszódott az egész jelenet. Düh fogta el. Felállt, de Connie száraz hangja megállította.
- Szeretlek…
A fiú kék szeme tisztán nézett rá. Visszarogyott melléje. A fiú keze után nyúlt.
- Nem érdekel… hogy te vagy a király. Szeretlek.
- Connie…
- Nincs semmim, amit adhatnék. Csak magamat.
Christopher felsóhajtott.
- Hagyd abba! Pihenj!
Connie eltorzult arccal felemelkedett. A férfi karjába csimpaszkodott. Szemében a fájdalom könnyei égtek.
- Szeretlek. Soha nem szerettem még így senkit. Boldogan haltam volna meg, ha tudom, hogy téged megmentettelek.
- Ne légy bolond! – csuklott el a férfi hangja. – Belegondoltál, mi lett volna velem nélküled? Főleg, miután végre azt mondtad, szeretsz…
Connie nekitámasztotta a homlokát a férfi kulcscsontjának.
- Felém sem néztél! – suttogta szemrehányóan. – Hiányoztál. Azt hittem, már nem jelentek neked semmit.
Christopher megölelte.
- Bocsáss meg! Azt gondoltam…
- Mit?
A férfi zavarba jött.
- Azt gondoltam, ha nem vagyok melletted, nem is bánthatlak.
Connie értetlenül nézett.
- Nem értelek – motyogta.
- Szeretlek, és vágyom rád!
Connie karjai szorosabban fonták át a férfit.
- Ez… aranyos.
Christopher felhúzta az orrát.
- Aranyos? – Eltolta magától a fiút, hogy a szemébe nézhessen. – Én itt szenvedek, te pedig aranyosnak nevezel?
Connie visszafojtotta a mosolyát, de a szeme nevetett.
- Igen.
Christopher legszívesebben megrázta volna felháborodásában. Végül inkább finoman magához vonta.
- Annyira féltem, hogy elveszítelek.
Connie torka elszorult.
- Sajnálom. Nem szólhattam, mert lehet, hogy kiszivárgott volna. Itt még a falnak is füle van. Azt akartam, hogy lelepleződjenek. És… féltem, hogy nem hinnél nekem.
Christopher mély levegőt vett.
- Lehet, hogy kételkedtem volna, de megtettem volna az előkészületeket.
- Feltűnt volna nekik, és elhalasztják.
- Valószínűleg, de te nem sérültél volna meg.
- Mindenkit elfogtatok? Azt a magas férfit is, aki…
- Csitt, igen. Ne aggódj! Egymást adták fel, boldogan. – A férfi szemében veszélyes valami villant, de amikor megsimogatta Connie haját, már újra mosolygott.
Connie felsóhajtott, aztán megrándult az arca.
- Fáj…
- Fájni is fog. Szerencsére nem hatolt mélyre. Sok vért vesztettél, ezért aludtál két napig.
Connie lassan visszadőlt az ágyra. Maga mellé húzta a férfit is.
- Gyere! Ölelj át! Ma nem akarok egyedül maradni.
Christopher lerúgta a csizmáját, és odabújt hozzá.
- Újabb átszenvedett éjszaka – suttogta a fülébe.
Connie elpirult.
- Álmodoztam rólad. – A férfira nézett. – Minden éjszaka veled álmodtam. És még rosszabb volt, hogy tudtam, csak egy fal választ el minket egymástól.
Christopher megsimogatta az arcát.
- Minden éjjel itt álltam feletted, és küzdöttem a saját vágyaimmal. Úgy éreztem, beleőrülök. Még szerencse, hogy uralni tudom a testem.
Connie szeme elsötétedett.
- Azt kívántam, bárcsak kevésbé lennél ura magadnak. Még soha nem éreztem, hogy kiabálni tudnék a vágytól, mely kínozza a testemet.
A férfi lélegzete akadozott. Ujjai Connie nyakára csúsztak, megcirógatták.
- Aludj! Mielőtt még valóra váltanám a vágyaid…
Connie ajkán szomorú mosoly suhant át, de lehunyta a szemét. Nem telt el sok idő, hogy álomba merüljön. Christopher csak nézte és nézte, míg ő magát is elnyomta a fáradtság. Napokig így tértek nyugovóra, és a férfi minden egyes nap azzal a tudattal aludt el, hogy örökre együtt maradnak.
Aztán egy hajnal egyedül ébredt, és csak egy szál vörös rózsa tudatta, hogy nem álmodott.
6. fejezet
Connie megveregette Hajnal nyakát.
- Jól van, itt megpihenünk.
A falu fogadója előtt padok és hosszú asztalok hívogatták. Szomjas volt, de először Hajnalról gondoskodott, aki hűséges társa lett, mióta megszökött a palotából.
Már hetek óta úton volt. Ha tehette, elkerülte a falukat, városokat, ahol felismerhették volna. Szinte mindenhol a saját arcképével találkozott. Christopher nagy jutalmat ajánlott fel annak, aki kézre keríti. Connie-t megnyugtatta a tudat, hogy a férfinak élve van rá szüksége. Annyira vágyódott utána, hogy kiszáradt a szája, ha csak rágondolt. Úgy sejtette, hogy Christopher is hasonlóan érez. Mégis képtelen volt arra, hogy vele maradjon.
Christopher Cambria uralkodója. Kötelességei vannak. Ezek közé tartozik az utód is, amit csak egy nő tud biztosítani neki. Connie szomorúan felsóhajtott. Bárcsak nőnek született volna, sokkal egyszerűbb lenne minden. De ő férfi volt, senki nem nézné jó szemmel kettejük szoros kapcsolatát. Előbb-utóbb pedig valaki lázítani kezdené a többieket, és mindenki hite meginogna Christopherben. Ezt pedig mindenképp el akarta kerülni.
Ezért szökött el tőle. A férfi feladja majd a keresését, feleségül vesz egy hercegkisasszonyt és boldog lesz, ahogy annak lennie kell. Ő pedig mindent megtesz, hogy a férfi ne bukkanjon rá. Ha kell, vándorolni fog, amíg csak kell. Megigazította a haját. Lenyiszálta egy késsel, olyan rövid lett, hogy teljesen a koponyájára simult. Szőke fürtjeit vörösre festette a doktorok által használt fertőtlenítővel. Még arra is ügyelt, hogy a szemöldöke se maradjon ki. Fekete ruhát viselt, semmi dísz nem volt rajta, nehogy valami miatt is felfigyeljenek rá.
Leült egy asztalhoz, nem volt kint senki. A fogadós termett előtte.
- Szép napot, fiatalúr!
- Jó napot! Kaphatnék egy pohár teát?
- Természetesen. Ételt is kíván?
- Megköszönném. Kenyér és egy kis hús megfelel. A maradékot majd elcsomagolná?
- Persze, fiatalúr. Mindjárt jövök!
Connie az asztallapra könyökölt. Mozgást észlelt a háta mögött, de mielőtt hátra fordult volna, egy kés szegeződött a nyakának.
- Végre! Megvagy. Már egy ideje a nyomodban vagyok.
Connie holtra váltan pislogott oldalra. Kemény vonású férfiarc nézett vissza rá sötétzöld szemekkel, hosszú barna hajjal.
- Mit akar? Összetéveszt valakivel. – Connie remélte, hogy nem árulja el a hangjának a remegése.
A férfi elvigyorodott.
- Kétlem, angyalka. Constantin Merrick vagy. Az agyamba véstem a vonásaid, húsz év múlva is megismernélek. Engem nem tudsz átverni a vörös hajaddal.
Connie elsápadt.
- Engedjen el! Téved.
- Nem hiszem, angyalka. – A férfi tekintete éles volt, mintha a lelkébe látott volna. – Menjünk!
- Engedjen el! Nem mehetek vissza! Maga ezt nem értheti…
A férfi vállat vont, és felrántotta.
- Nem is akarom. Fejvadász vagyok. Szép pénzt kapok a fejedért.
- Nem akarok visszamenni! – Connie hangja alig volt több suttogásnál.
A férfi lenézett rá. Sokkal magasabb volt nála.
- Sajnos, ez már nem az én ügyem. Gondolj arra, hogy ha nem én viszlek vissza, jön majd más, aki talán nem lesz olyan kedves, mint én. Elvégre elég szép pofid van… - A férfi sokatmondóan végigmérte. – Na, gyere, angyalka!
- Nem vagyok angyal!
- Mit számít? – A férfi mosolygott. – Amúgy Äki a nevem.
Connie tehetetlenül tűrte, hogy magával húzza. Abban reménykedett, hogy sikerül majd megszöknie. Kerüljön bármibe, de nem mehet vissza… oda, ahová a szíve húzza.
Christopher már egy ideje nem figyelt a tanácsosra, aki mellette állt, és egy kérvényt olvasott fel.
- Elég! – morrant fel. Eltakarta az arcát.
- Felség, rosszul érzi magát?
- Kifelé! Egyedül akarok lenni!
Nesztelen léptekkel egy szolga érkezett. Meghajolt.
- Felség, egy fejvadász érkezett. Beszélni szeretne önnel.
Christopher szíve nagyot dobbant.
- Van vele valaki? – állt fel izgatottan.
- Igen, felség.
- Connie?
- Nem tudom, felség. Egy vörös hajú fiú van vele. Ismerős, de… nem vagyok biztos benne. Sajnálom, felség!
- Vezesd be őket! Most!
A szolga elsietett. A tanácsos pedig nem mozdult a helyéről.
- Felség! Nem tudom, hogy illik-e ilyet mondanom, de az önök kapcsolata… hagy némi kívánnivalót maga után.
- Valóban? – Christopher a válla felett ránézett. – Mondja, tanácsos, meddig akarja még ellátni ezt a feladatkört?
A tanácsos nagyot nyelt.
- Engedelmével, nagyon sokáig.
- Mit is mondott az előbb?
A tanácsos a kínzókamrára gondolt, és a legutóbbi két véres kivégzésre.
- Nagyon remélem, felség, hogy Connie jött vissza önhöz.
- Köszönöm, tanácsos.
Christopher minden figyelmével az ajtó felé fordult. A szíve hevesen dobogott, és halkan felkiáltott, amikor meglátta Connie-t egy magas, fekete ruhás alakkal. A férfi a karjánál fogva lódította előre a fiút, és hátralökte a csuklyáját.
- Felség!
Christopher hökkenve szemlélte a férfi arcát. A zöld szemek dühösen szikráztak. Az ajka felszakadt. A szeme alatt kék folt. Az állán zúzódás vöröslött. A férfi szisszenve megtapogatta az arcát.
- A végére nem számoltam, hányszor próbált megszökni.
- Megkapod érte a jutalmad. Tanácsos…
- Igenis, felség!
A férfi a tanácsos után lépdelt, de az ajtóból még visszafordult.
- Hé, angyalka!
Connie ránézett.
- Sok szerencsét! – A férfi arca egy pillanatra ellágyult, aztán rájuk zárta az ajtót.
Christopher az őrökre pillantott.
- Kifelé!
- Felség…
- Most! – üvöltött rájuk.
Magukra maradtak. Connie még mindig a márványon térdelt, ahová Äki hajította. Christopher pedig még mindig a trónszék előtt ácsorgott.
- Miért?
Connie összerezzent az éles hangra. Lehajtotta a fejét.
- Kérdeztem valamit. Válaszolj!
Connie hallgatott.
- Ennyivel tartozol.
Connie szipogott.
- Nem maradhatok veled.
- Miért? Azt mondtad, szeretsz! – Christopher már ott magasodott fölötte vészjósló arccal.
Connie sírt.
- Annyira szeretlek, hogy meghalnék érted. Te is tudod…
- Akkor meg miért hagytál el? Hm? – Christopher lehajolt és megrázta. – Mondd!
- Az emberek… beszélni fognak. El fogod veszíteni a bizalmukat, a szeretetüket. Nem maradhatok veled! Nem tehetlek tönkre!
Christopher nagyon dühös lett.
- Elfelejtetted, ki vagyok? Nem érdekel, mit gondolnak az emberek. Szeretlek. Veled akarok lenni, téged akarlak ölelni. Ha tényleg szeretnek, elfogadják ezt a szerelmet. Ha pedig mégsem, akkor állok elébe…
Connie a fejét ingatta.
- Ne tedd, kérlek! A néped tesz téged királlyá. Rájuk kell gondolnod. Mi lesz az örökössel? Feleséget kell találnod.
- Nathan tökéletes király lesz, ha felnő. Mit gondolsz, miért vesződök annyit a nevelésével?
- Akkor is, ez így nem jó… Elfelejted talán, én ki vagyok?
Christopher kiegyenesedett.
- A gróf halott.
A kijelentésre Connie megmerevedett.
- Mit tettél?
- Kivégeztem. – Christopher arca merev volt, és hideg. – Ez volt a születésnapi ajándékom magamnak. Azt ígértem, igazságos leszek. Az voltam. Elítéltem, kivégeztem. – Előrehajolt, a tenyerét a fiú arca elé tartotta. – Ez a kéz végzett vele. Az én kezem. Lassú és kínnal teli halála volt, és ott álltam felette, míg el nem szállt belőle a lélek, amely remélem a Pokolra jutott, hogy szenvedjen az idők végezetéig. – Christopher leejtette maga mellé a kezét. – Szabad vagy.
Connie falfehér volt.
- És Elliott? Őt is…?
- Azért volt némi előnye a gróffal szemben… - Christopher arcán nem volt érzelem. – Gyors halála volt, hála régi barátságunknak. Te mondtad, hogy ez az egyetlen módja, hogy tisztára mossam a báró nevét.
Connie remegett.
- Tudom, de akkor is… hogy beszélhetsz ilyen érzelemnélkülien róla?
- Ez vagyok én. Elfelejtetted? Tanulj meg kegyetlennek lenni, ha uralni akarsz egy országot. És te nem voltál velem… Nem voltál itt, hogy a lelkemre beszélj.
- Chris…
- Talán sajnálod őket? Talán a grófot? – Christopher tekintete sötét lett és fenyegető. Megragadta a fiú vállát, és megszorította, hogy Connie fájdalmasan felszisszent.
- Nem őt sajnálom, hanem téged próbállak óvni, hogy olyan legyél, mint ő.
Christopher zihált, és remegett a dühtől.
- Azt hiszem, ez már késő. – Magához rántotta. – Hol voltál? Tudod te, mit álltam ki? Mennyire féltem, hogy soha nem látlak, hogy bajod esett, és én nem voltam ott, hogy megvédjelek? Hol a hajad? A szép hajad… - Christopher megérintette a haját. A keze lassan ökölbe szorult. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ráébresszelek, hogy engem nem lehet csak úgy elhagyni az éjszaka kellős közepén. Azt akarom, hogy megjegyezd…
- Ne…
Christopher ügyet sem vetett a gyenge tiltakozásra. Durván csókolta, magához vonta. A keze ott volt a testén. Beférkőzött a ruhája alá, a bőrére tapadt. Connie menekülni akart, de a teste nem engedelmeskedett. Megremegett, a bőre lángolt. Olyan rég szerette volna, ha a férfi enged az ösztöneinek és végre így öleli. Szenvedélyesen, gátlásoktól mentesen. Feltérdelt, hogy még közelebb legyen a férfihoz. Átkarolta a nyakát, hozzásimult.
Christopher csókja is megváltozott. Mohón, de gyengéden csókolta. Az ajkába harapott.
- Nem tudlak bántani – sóhajtotta -, pedig nagyon haragszom rád.
- Ha te bántasz, még azt is elviselném – suttogta a fülébe Connie.
- Képtelen vagyok rá. Szeretlek…
Connie a szemébe nézett.
- Ha bántani nem bántasz, akkor szeress… Szeress, kérlek! Szeress úgy, hogy többet ne tudjalak elhagyni, hogy soha többé meg sem forduljon a fejemben, hogy elhagyjalak, hogy más karok közé dobnálak. Szeress!
Christopher ajka a szájára tapadt. A nyelve a fogai közé csusszant. Connie felnyögött. Elgyengült. Lerogytak a márványra, de nem érezték a hidegét. Christopher az ölébe húzta, és csókolta, harapta az ajkát, a nyakát. Türelmetlen sietséggel vetkőztette, és Connie fejét hátradöntve élvezte. A saját testében hallott dallamra mozdította a csípőjét, s a szeme előtt ködbe borult a világ.
Christopher reszketve bámulta. A testében magasra csaptak a vágy lángjai. Végignyalogatta a fiú mellkasát, karjának érzékeny bőrét, hasának puhaságát, combjainak remegő izmait, térdhajlatának simaságát. Végigfektette a leszórt ruhákon, és szerette, ahogy még soha senkit.
Connie a férfi hajába markolt. Kiabálni akart, zokogni, de alig jutott levegőhöz. Teste ívbe feszült a kíntól, mely a testét feszegette.
- Chris…
- Sssh… Itt vagyok… - A férfi nyelve a szájába csúszott, egyik ujja pedig a testébe.
- Még… - lihegte Connie a férfi ajkaira.
Újabb ujj csúszott belé. Felzokogott.
- Kérlek, Chris!
Christopher tekintete sötét volt, és iszonyú önfegyelemmel korlátolt vágyakról beszélt. Connie azt akarta, hogy ő is könyörögjön a megváltó pillanatért. Akár egy kígyó, kisiklott a karjaiból, és meglökte. Föléje hajolt, és csókolta, akárha az élete múlna rajta. Csípője remegve mozdult. Christopher megremegett. Egymásra meredtek, aztán Connie elnyíló ajkakkal lassan magába fogadta a férfit. Még levegőt sem vettek, nehogy megszakítsák a pillanatot. Veríték folyt össze a testükön. Connie hihetetlen lassúsággal mozdult. Christopher két válla mellett a márványra támaszkodott, és megvonaglott.
- Chris… - súgta rekedten.
A férfiban ekkor szakadt meg valami… talán az önuralom utolsó hajszálvékony cérnája. Belemarkolt a fiú hajába, nyelve mélyen a szájába hatolt, s közben átfordult. Mélyre lökte magát Connie testében ősi ritmusra mozogva. Beljebb, még… még…
Connie kiabált, és sírt, de lábait a férfi csípője köré fonta. Egyszerre mozdultak újra és újra. A forróság körbeölelte őket, és végül már nem létezett más, csak a végtelen és benne ők… örökre együtt.
Connie csendesen suhant végig a folyosón. Hófehér köntöse lágyan hullámzott a lábai körül. Kezében hatalmas könyveket cipelt, de láthatóan meg se kottyant neki a súlyuk. A trónterem előtt megtorpant, mert az őrök keresztbe tették előtte dárdáikat.
- Bocsásson meg, herceg, de nem mehet tovább. Őfelségénél követ tartózkodik, senki sem zavarhatja.
Connie zavartan pislogott.
- Őfelsége maga adott nekem engedélyt, hogy bármikor zavarhatom. – Megkeményedett a tekintete. - Engedjenek át! Fontos ügyben keresem.
- Herceg…
- Most! – Connie szeme összeszűkült.
Továbbengedték. Senki nem merte kockáztatni az életét. A teremben csak Christopher, két megbízható testőr, a követ és egy fiatal lány tartózkodott. Connie meghajolt.
- Kérem, felség, bocsáss meg, amiért hívatlanul zavarlak, de elkészültem a javaslatokkal, amiket még ma alá kell írnod, hogy tovább tudjam küldeni.
Christopher magához intette. Gondterheltnek tűnt. A követ szeme villogott.
- Hogy merészeled megzavarni csak úgy megzavarni e bizalmas beszélgetést? Felség, hogy tűrheti ezt szó nélkül?
Christopher arca pillanatok alatt megkeményedett.
- Ne merészelj kioktatni! Nem tűröm a szemtelenséget! Connie, légy szíves… Ő itt Merrick herceg, bizalmi tanácsadóm.
A követ lebiggyesztett ajakkal mérte végig a fiút. A lány, aki egy lépéssel mögötte állt, kíváncsian figyelte, de nem szólt. Connie megállt a trónszék mellett, és kihúzta magát.
- Nem állt szándékomban megzavarni önöket, de a feladataimat el kell látnom. Aláírnád, kérlek? – Tintát és tollat varázsolt elő.
Christopher aláírta, ahol mutogatta, a leveleket át sem olvasta. A követ levegő után kapkodott.
- Felség, el se olvassa? Ennyire nem bízhat meg benne!
Christopher rá akart mordulni, de Connie finoman intett a fejével. Nyugalmat erőltetett magára.
- Az életemet bíznám rá. Ő az őrangyalom.
A követ felháborodásában levegő után kapkodott. A lány mögötte szomorúan elmosolyodott. Most először szólalt meg.
- Szóval igaz, felség.
- Mire gondolsz?
- Az a hír járja, hogy Cambria uralkodója egy férfit szeret.
Christopher és Connie egymásra pillantott.
- És ez zavar?
A lány halkan felnevetett, a fejét rázta.
- Csodálom önt, felség, a bátorságáért. És megértem, hogy mit érez. Azért vállalkoztam erre az útra teljes titokban, hogy megtudjam, igazak-e a pletykák. Elég csak önökre néznem… Azt hiszem, apánk egyezsége már nem érvényes.
A követ kétségbeesett.
- De…
Christopher felállt, és odalépett a lány elé. Mélyre hajolt előtte, kezet csókolt neki.
- Kívánom neked, Isabelle hercegnő, Salezia jövendő királynéja, hogy megtaláld azt az embert, aki boldoggá tud tenni. Én nem tehetem. Az én szívem már foglalt. Mást szeretek.
A lány felsóhajtott.
- Bárcsak én is ilyen bátor volnék…
- Légy az! – Christopher rámosolygott. – Ne tétovázz! Nincs olyan férfi, ki ne hullna térdre szépséged előtt.
- Csak ön, felség… - Isabelle elmosolyodott. – Kívánok hát önnek sok boldogságot!
- Köszönöm.
A lány meghajtotta a térdét, és fejét felszegve, büszke tekintettel távozott.
- Felség! – A követ utánarohant.
Connie megállt Christopher mellett.
- Ő volt Salezia trónörököse?
- Igen. Az apám és az ő apja még a születésünkkor egyezséget kötöttek, hogy egyesítik a két birodalmat.
- Közbeszólt a sors.
Christopher átölelte Connie derekát.
- Igen, és a sorsot Connie-nak hívják. Szeretlek.
Connie a lány után bámult.
- Igazán kíváncsi lettem volna, hogy mit tettél volna, ha őfelsége megmakacsolja magát, és ragaszkodik az egyezséghez.
A férfi elmosolyodott.
- Hát, nem nyilvánvaló, szerelmem? – A fiúhoz fordult. – Háborúztam volna, ha kell. Véremet ontottam volna, ha kell. Kiürítettem volna a kincstárat, ha kell. Meghaltam volna érted, ha kell. Ezt tettem volna.
Connie hozzásimult. Nem szólt, csak csókra nyújtotta az ajkát.
- Felség…
Összerezzentek. A tanácsos szokás szerint rosszkor érkezett.
- Majd este mindent bepótolunk – súgta Christopher fülébe Connie, és hóna alatt a könyvekkel nevetve elsuhant.
A férfi utána bámult, tekintete vágytól volt éjsötét.
- Felség…
- Igen?
- Meg kell beszélnünk az adóemelést, két új törvény beiktatását és…
Christopher elhúzta a száját.
- Gondolom, csak az alsóbb rétegre szeretnék kiterjeszteni a lordok.
- A középréteggel bezárólag, felség.
- Nem hagyom jóvá. Majd akkor beszélünk erről, ha a hercegek, grófok, bárók és a többiek olyan javaslatot nyújtanak be, amelyben mindenkire egyenlő mértékben vonatkoznak a törvények. Még valami?
- Felség…
- Jó. Akkor ma ne zavarjon senki, oh és Connie munkáját vegye át. – Christopher a fiú után iramodott. Utolérte, kikapta a könyveket a kezéből, belenyomta az egyik őr kezébe. – Tanácsos, gondoskodjon róla. Köszönöm.
- Chris… Felség… Mit… - Connie felkiáltott, ahogy a férfi a karjaiba kapta, és megcsókolta.
- Úgy döntöttem, hogy ma nem dolgozunk – nevetett Christopher, és körbeperdült. Connie a fejét ingatta, de aztán felkacagott, és széttárt karral, lehunyt szemmel suttogta.
- Szeretlek, Christopher Francis Montmare de Luis, Cambria királya… - Átkarolta a férfi nyakát. – Szerelmem… - Meghúzta a férfi haját, szeme kajánul villant. – Még akkor is, ha lógni akarsz. Szerencséd, hogy szeretsz, máskülönben nem nézném el.
Christopher letette, és letérdelt elé. Kezet csókolt neki, szemében vad érzelmek kavarogtak.
- Szeretlek, és mindig szeretni foglak. Ebben soha ne kételkedj, hercegem.
- Királyom...
És ahogy Connie rámosolygott, Christopher a legszerencsésebb embernek érezte magát Cambria birodalmában.
Vége
