Kalandozás a szívedben

A Carlson birtokon nagy volt a nyüzsgés. A családfő az órájára pillantott, amikor a felesége szemrehányóan rábámult.

- Látom – sóhajtotta és a telefonért indult.

A hangárban szinte élesen csendült meg a telefon. John, aki teljesen elmerült a könyvelésben, most riadtan összerezzent. Nem nyúlt a kagylóért, mert látta az ablakon keresztül, hogy Max elindult, hogy felvegye. Megropogtatta a gerincét, aztán felszisszent. A falon lógó óra szerint már rég Max szüleinél kellett volna lenniük. Villámgyors mozdulatokkal elkezdte bezárogatni az ablakokat a gépen.

- Hogy’ állsz? – Max szinte beesett az ajtón. – Apu hívott.

- Tudom, késésben vagyunk.

- Még haza kell mennünk átöltözni.

- Tudom. – Már a telefonját markolta fel és arra várt, hogy az ősrégi gép, amit Max valami garázsvásáron vett, kikapcsoljon. Komolyan, vesz neki egy újat, mert ezt nem bírja, határozta el.

- Gyere! Apu szerint már Sy is ott van! – Max a hangárból kiabált át neki.

Nem válaszolt, a gép lassan zümmögött. Magát szidta, amiért nem figyelt oda az időre. Liz kislányának a keresztelője fontos esemény volt, ők lesznek a keresztszülők, így pláne nem illett késniük.

- Jössz? – Max bedugta a fejét.

Szótlanul a gépre mutatott.

- A francba! Hagyd, majd később visszaugrok és megnézem, hogy kikapcsolt-e.

- Nem. Még csak az hiányzik, hogy zárlatos legyen és kigyulladjon, amíg nem vagyunk itt. – A gép végre leállt. Gyorsan kihúzogatott mindent, oda sem figyelt a férfira, aki ettől a szemét forgatta. Szerinte mindent túlaggódott, és ebben volt is némi igazság, csak éppen nem dőlt össze attól a világ, hogy mindent kihúzott a konnektorból.

- Mehetünk! – egyenesedett fel nagyot fújva.

Az eltelt hónapokban sikerült felszednie egy kis plusz súlyt, nem volt már olyan sápatag sem, és szinte mindig mosolygott. Max és a családja kifejezetten jót tett a lelkének. Max az ajtófélfának dőlve bámulta. Nem mondta, hogy néha nem mászott tőle a falra, mármint a szokásaitól, viszont így is jól érezte magát vele. Mit jól?! Fantasztikusan.

- Az előbb még siettél! – John megállt előtte.

- Csak arra gondoltam, milyen mázlista vagyok.

John a szemét forgatta.

- Nagyon szeretlek és igen, szerencsés vagy, de most menjünk, mert anyukád és Liz leszedi a fejünket.

Max ebben száz százalékig biztos volt, és csak ez akadályozta meg abban, hogy megcsókolja. Igaza lett, viszont szerencséjükre Lizzel találkoztak először, amikor kiszálltak a kocsiból. Voltak otthon is, rekordsebességgel fürödtek és öltöztek, és most szinte odaestek az asszony elé. Liz mintha csak rájuk várt volna, John kezébe nyomta a babát.

- Rengeteg dolgom van! Hol voltatok? Úgy volt, hogy ma nem dolgoztok!

- Tudom, de Maxnek bütykölnie kellett valamit a gépen, én meg akkor már nekiálltam a könyvelésnek és elment az idő. – John olyan esetten tudott nézni, hogy Liz szíve gyorsan megesett rajta.

- Szörnyűek vagytok! Így számíthatok majd rátok akkor is, ha Melanie-ra kell vigyázni?

- Sajnálom, nővérkém!

Liz próbált szemrehányóan nézni, aztán megenyhült a tekintete és megigazította az öccse nyakkendőjét.

- Tényleg szörnyűek vagytok – sóhajtotta. – Vigyázzatok kicsit a babára, amíg segítek anyunak!

- Rendben.

Hátrasétáltak az udvarra, ahol már meg voltak terítve az asztalok. Előző este állítottak fel mindent a férfiak, a mai napra már csak az maradt, hogy az asszonyok feldíszítsenek mindent és előkészítsék a kései ebédet. Volt némi vita azt illetően, John hol és kinek segítsen, de aztán Max felháborodott, miért akarják befogni díszíteni, amikor ő férfi?! Ezért lett egy szabad délelőttjük.

John leült a hintaszékbe, amíg Max köszönt a családnak. Halkan dúdolt egy dalt, a pici meg álmosan pislogott rá és szorosan fogta a kezét. Annyira gyönyörű volt. Max megállt mellettük, ő is a picit nézte.

- Jó lenne egy nekünk is.

- Mi?

- Egy baba. Imádod a gyerekeket. Én is. Jelenleg minden rendben megy, miért ne?!

- Szeretem őket, de hogy apa legyek… Egyelőre biztos nem.

- Miért?

- Mert szeretek veled lenni. Mármint szeretem, hogy ketten vagyunk és nem kell osztozkodnom rajtad senkivel. Ez elég önzőn hangzott, igaz, édesem? – gügyögte Melanie-nak. A pici ásított egy hatalmasat.

Max halkan felnevetett és megérintette a férfi haját.

- Örülök, hogy így gondolod. Amióta megismertelek, csupa izgalom az életem, viszont úgy érzem, egy ideig még csak veled akarok kalandozni.

Most John nevetett fel.

- Nem csak egy kaland vagyok ám!

Max nézte a férfi ragyogó mosolyát. Megismerkedésük jutott az eszébe. Lehajolt hozzá és gyengéden megcsókolta.

- Hál’ Istennek!

- Keresztpapák, anyu üzeni, hogy mindjárt kezdünk! – Herb esett a nyakukba.

- Halkabban, már majdnem elaludt! – pisszegték le azonnal.

Melanie felháborodásában azonnal sírni kezdett. Max kétségbeesetten forgolódott.

- Liz! Steve! – A szülők a fülük botját sem mozgatták, mire felsóhajtott. – Azt hiszem, mégsem állunk még készen az apaságra.

John erre olyan hangosan nevetett fel, hogy a kicsi döbbenetében abbahagyta a sírást és csak nézett nagy, sötét szemével fel rá. Pont ugyanolyan színű volt a tekintete, mint jövendő keresztapjáé és John szíve ettől csordultig megtelt szeretettel…

Vége