Kalandos szerelem

            A felhők nyugtalanul sötétek voltak, a távolban mintha villámlott volna. Max Carlson ősrégi Cessnája mellől figyelte az eget. Szerelője, az öreg Sy egy koszos kendőbe törölgette olajos kezét, amikor megállt mellette.

- Még jó, hogy ma nem kell felszállnod.

- Kivételesen én is örülök neki. Viharjelzést adtak le az előbb.

- Betoljuk az öreglányt? – Sy a Cessnára gondolt, a hangár ajtaját már korábban kinyitotta.

- Aha. Ez meg ki a fene? – Max elkomorodott. Bérelt fekete kocsi állt be az övé mellé.

- Talán az a seggfej küldött valakit, hogy bírjon téged jobb belátásra – tippelt Sy.

Max arrébb rúgott egy kavicsot, és a kiszálló férfi felé indult. Az utóbbi időben nem ment túl jól az üzlet, és egyre nehezebben tudta törleszteni a hangár felújítására felvett kölcsönt. Az előbb seggfejként emlegetett Deveraux naponta zaklatta az éppen aktuális részletért. Remélte, hogy nem valami behajtót küldött a nyakára.

- Carlsont keresem! – A férfi a homlokát ráncolva bámult rá. Nem környékbeli volt, ahhoz túl elegánsan öltözködött. Ráadásul olyan vékony volt, akár egy agár, beesett arcából egy fáradt, világosbarna szempár méregette.

- Én vagyok az. Segíthetek?

- A városban mondták, hogy van egy gépe, amivel elvihetne Boise-ig. Este indul egy járat Washingtonba, amin rajta kell lennem.

Max megkönnyebbülve hátrabökött a válla felett.

- Látja azokat a felhőket? Nemsokára ideérnek, és akkor itt elszabadul a pokol. Azt ajánlom, menjen vissza a városba, és vegyen ki egy szobát Mrs. Lucy-nál. Holnap délelőttre javulást mondanak, akkor lehet róla szó.

A férfi keze ökölbe szorult, Maxnek most tűnt fel, hogy mennyire ideges. A szeme ide-oda járt, és egyik lábáról a másikra állt. Biztos valami üzletember, gondolta, akinek életbevágó, hogy ott legyen valami nyavalyás megbeszélésen, amivel nyélbe ütheti az évszázad üzletét. Kezdte jobban érezni magát, hogy nem csak neki lesz rossz napja.

- Washingtonba kell érnem, amint lehet.

- Sajnálom, de nem segíthetek.

- Kérem.

- Ez nem rajtam múlik.

A férfi felsóhajtott, és zsebre dugta a kezét.

- Mennyiért vállalná?

- Semmi pénzért. – Max sajnálkozva vállat vont, és már sarkon akart fordulni, amikor a férfi utána lépett.

- Kérem! El kell jutnom Washingtonba!

- Miért nem megy kocsival?

- Holnap éjszaka érnék oda, ha kibírná az utat. Most voltam vele a szerelőnél, valami szelepet kell benne cserélni. Így nem indulhatok el vele. Béreltem, és nem értek hozzá, ezért… - A férfi tehetetlenül vállat, ami Max szerint azt jelentette, hogy egy vacakot sóztak a nyakába. – Felhívtam a céget, de nem sokra jutottam velük.

- Kérdezze meg a városban az öreg Martint, neki szokott lenni bérelhető kocsija.

- A szerelő is őt ajánlotta. Mr. Martin meg magát, mert éppen egy olyan kocsija sincs, amit ilyen hosszú útra oda tudna adni.

Max a nyelvébe harapott, nehogy elkáromkodja magát. Martin tudta, hogy pénzgondokkal küzd, valószínűleg ezért küldte ide a fickót.

- Mennyit hajlandó fizetni?

- Száz dollár?

- Százötven.

- Ez kész rablás!

- Vegye figyelembe, hogy ilyen időben kész öngyilkosság felszállni – ingatta a fejét.

- Azt mondták, maga nagyon jó pilóta!

- Semmire sem megyek a tudásommal, ha elkap bennünket a vihar! – csattant fel Max. Mérlegelt magában, a pénz kihúzná erre a hónapra a csávából, és maradna egy kevés, amíg összeszedi magát. – Oh, a jó büdös francba! – káromkodta el magát. Sarkon fordult, és elüvöltötte magát. – Sy, készítsd fel a gépet! Felszállok!

- Megőrültél?! – ordított vissza az öreg.

- Csak tedd, amit mondtam! Maga meg szedje össze a holmiját, és ne sokat teketóriázzon, különben itt hagyom! – mordult a férfira.

Nem telt bele negyedóra, már felszállásra készen álltak. Max és Sy leellenőrizték a gépet, addig a férfi türelmesen várakozott a kocsi mellett. Nem volt sok csomagja, egy laptoptáskát és egy kisebb bőröndöt hozott magával. Max előre ültette, nem volt értelme hátul kuporognia. Ő maga még váltott pár szót az öreggel.

- Amennyire csak lehet, kerüld a vihart! – mondta Sy, és vállon veregette.

- Úgy lesz. Maradj rádióközelben, negyedóránként bejelentkezem. Ha minden jól megy, két óra alatt megfordulok.

- Rendben.

Max beszállt, az öreg Cessna nyikorgott, a motor pedig köhögve kelt életre, miután Max elvégezte a szokásos ellenőrzést.

- John vagyok – mondta a férfi, aki olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy kifehéredtek rajta a bütykök.

- John, ez nem a legalkalmasabb idő a bemutatkozásra.

- Bocsánat!

Max vére száguldott, érezte, ahogy az adrenalin áramlani kezd az ereiben. Elnevette magát.

- Szólíts Maxnek – mondta. Úgy számolta, körülbelül egyidősek lehetnek.

A propeller szépen dolgozott, járatta még egy kicsit a motort, mielőtt a felszállópályára gurultak volna. Az ég még sötétebb lett, a távolban most már határozottan morajlott és villámlott.

- Félek.

John közlésére elmosolyodott.

- Már késő – mondta, és felhúzta a gépet. Olyan könnyedén emelkedtek a magasba, hogy John csodálkozva bámult kifelé. Bejelentkezett a toronyba, ismeretlen rövidítések röpködtek a levegőben, s csak utána pillantott a férfira. – Félsz a repüléstől? – John rettentően sápadt volt, a szeme kifejezetten hatalmas.

- Igen.

- Ha hánynod kell, az ülés alatt találsz zacskót.

- Köszönöm.     

Max kis ideig a repülésre koncentrált. Kiskora óta imádott a levegőben lenni, mióta a nagybátyja először vitte el ezen az öreg Cessnán. Akármilyen idő volt, akármiért is kellett felszállnia, az élmény és a látvány mindannyiszor letaglózta. A levegőből minden más volt, a gondok a földön maradtak, és nem volt más, csak ő és a végtelen kékség körülötte. Amikor először került viharba, kis híján otthagyta a fogát. A villámok csattogása és a hosszan elhúzódó dörgések lenyűgözték, és megtanították arra, hogy a természet erejét tisztelni kell.

- Köszönöm, hogy elviszel. – John hangja nagyon halk volt. Mereven előre bámult, nem nézett ki túl jól. Max kezdett aggódni, hogy nem csak a repüléstől van ennyire kiakadva.

- Miért ennyire sürgős?

- Családi ügy.

- Oh! – Max számára ez kicsit szimpatikusabbá tette a férfit. Nem akart tovább kérdezősködni, John pedig nem mondott semmit, ezért megint csend borult rájuk, amit csak a rádió recsegése és néha a gép rázkódása tört meg. Kihasználta az időt, és beszélt Sy-jal pár mondatot. A kapott hírektől rosszkedvűen ráncolta a homlokát. – Úgy néz ki, nem tudjuk elkerülni a vihart.

- Miért? – John is hallotta a beszélgetést, de kérdően nézett rá, mintha nem értett volna belőle semmit.

A villám a semmiből szelte át előttük az eget. Max káromkodott, és erősebben szorította a botkormányt.

- Ne kelljen mindent elmagyaráznom! – kérte. – Tedd, amit mondok, és imádkozz!

John ekkor egyenesen ránézett, egy villám fénye aranypontokat festett a szemébe.

- Nem hiszek Istenben.

Max majdnem felnevetett hitetlenkedésében, de aztán csak legyintett, és a rádióra figyelt. Az ég most már olyan sötét volt, hogy alig látott, a villámok világították meg az eget. Ha nem lettek volna vészhelyzetben, csodálattal adózott volna a természet vad szépségének. Már azelőtt érezte, hogy baj lesz, mielőtt megtörtént volna. A hatodik ösztöne súgta, és az még soha nem hagyta cserben, ezért átnyúlt, és megragadta John karját.

- Mássz hátra! Csatold be magad, és kuporodj össze olyan kicsire, amekkorára csak tudsz!

- Miért?

- Ne kérdezz hülyeségeket, csak tedd, amit mondtam! – Max a motorra figyelt, ami akadozni kezdett. – Menj már!

- Veled mi lesz?

- Menj már!

- Nélküled nem!

- Emlékeztetnélek, hogy én vagyok a pilóta, és… - A villám megint a semmiből érkezett, és elvágta a további beszélgetést.

Nem maradt más, csak a dörgés közepette pillanatra felszikrázó műszerfal, majd a közvetlenül utána felhangzó sípolás, villogás. Utóbbiak hallatán John valamelyik műszer leállására tippelt, és szorosan markolta az ülést. A rázkódás csak rosszabb lett, amikor kigyulladt a jobb szárny, és újabb valami kezdett vijjogni. Utóbbit Max lekapcsolta, miközben próbálta minden erejével a levegőben tartani a Cessnát és elérni az irányítóközpontot. John nem szólt egyetlen szót sem, de nem is mászott hátra. Az arcán patakokban folyt végig a veríték, és csak akkor csukta be a szemét, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Max minden igyekezete hiábavaló, le fognak zuhanni.

Max tényleg megtette, amit lehetett. Tisztában volt vele, hogy ha nem is tudja továbbvinni a gépet, de megpróbálhatja letenni, mielőtt nekicsapódnak valaminek. A látótávolság azonban kicsi volt, és egy ideje mintha a levegőben sodródtak volna. A magasságuk erőteljesen lecsökkent, a sebességük viszont még mindig nagy volt, és már a fák csúcsa karcolta a gép alját. Előrehajolt, leszállóhelyet keresett, de hegyek váltakoztak völgyekkel, fák nyújtóztak a magasba. Az ösztöneire bízta magát, nem gondolkodott olyasmin, hogy le fognak zuhanni, és talán meg fognak halni. Ez minden egyes felszálláskor benne volt a pakliban.

Az egyik fenyő elérte a szárnyat, a lendület nagy volt, nem csak letörte, de megperdítette az egész gépet a levegőben. Max előtt hirtelen világossá vált, hogy nincs ideje bármit is kigondolni, ezért átnyúlt, megfogta John tarkóját, és lenyomta a fejét.

- Bukj le! – ordította. Az volt a szerencséje, hogy John elkapta a csuklóját, és magával rántotta, mert egy ág vágódott neki a szélvédőnek, és berobbantotta. Pont az arcába csapódott volna, de nem volt idő megkönnyebbülni. A földet érés egyenlő volt egy robbanással, Max előtt elsötétült a világ. Még utoljára John kiáltását hallotta, aztán csak a csend maradt és a vihar dühöngése.

 

            Eső mosta az arcát, erre tért magához. Elfordította a fejét, a fájdalomtól felnyögött.

- Max? Mr. Carlson? – Jéghideg ujjak értek a bőréhez.

A férfi ramatyul nézett ki, a szeme feketének tűnt, volt egy csúnya sötét folt az arccsontján és egy vágás az orra baloldalán. Amennyire lehetett, föléje hajolt, hogy védje az esőtől, de a hajából és az arcán végigcsorogva víz csepegett rá. Max most érzékelte csak, hogy a földön fekszik. Kizuhant volna? Lehetetlen, be volt kötve.

- Te szedtél ki? – mormolta. Nem igazán nézte ki a férfiból, hogy képes lenne ilyesmire, ám a kétségbeesés néha csodákat tud tenni az emberrel.

- Nem mertelek bent hagyni. Hogy vagy?

Max számba vette a fájó részeket a testén, aztán megkönnyebbült, hogy érzi a lábujjait. Állandó rémálma volt, hogy egyszer lebénul. A feje rettenetesen fájt, de azért felemelte, hogy ráláthasson a gépére.

- Te jó ég! – hördült fel. A Cessna két fa között akadt fenn, pár centivel a talaj felett függött, látszott, hogy nem sok tartja a leeséstől. Már értette, John miért rángatta ki a gépből. Valószínűleg megmentette az életét. Bár, ha jobban belegondol, az egész az ő hibája. Igaz, ebbe az egész kalamajkába nem került volna, ha képes lett volna nemet mondani. – A francba! – sóhajtotta, visszaejtette a fejét a férfi ölébe, és megint elájult.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire megint magához tért. Még mindig esett az eső, verte a fák leveleit, néha egy-egy csepp landolt rajta, ennek ellenére nem fázott. Ezúttal elővigyázatos volt, és addig nem mozdította meg a fejét, amíg biztos nem volt benne, hogy enyhült a fájdalom. Ahogy elfordította, rádöbbent, hogy John vállán nyugtatta.

A férfi egy hatalmas fa gyökerei közé vonszolta be. A törzsnek döntötte a hátát, őt pedig magához ölelte, hogy valamennyire melegen tartsa. Ez elég kellemetlen volt, de Maxnek el kellett ismernie, hogy nem fázik, és sokkal jobban érzi magát. A férfi aludt, a szeme alatt hatalmas karikák látszottak, és elég rosszul nézett ki. Ahogy megmozdult, azonnal felébredt, és hunyorogva próbálta kitalálni, mi történt.

- Elzsibbadt a lábam – mondta Max, hogy kiszabaduljon a karjaiból.

- Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban.

John elengedte, és elbámult mellette.

- Még mindig esik.

- Látom. A gép?

- Sajnálom.

Max követte a férfi tekintetét, és elszomorodott. A Cessnának annyi volt, ezt a több méteres távolságból is tisztán látta. A gép volt az élete, közel tíz éve minden centjét beleölte, és ez most semmivé vált.

- Volt biztosításod?

- Igen, de nem kapok annyit, hogy vegyek belőle egy újat. Nem lett volna szabad felszállnom.

- Bocsáss meg! Ha nem erősködöm…

- Én döntöttem úgy, hogy elindulok! – Max lassan feltápászkodott, megmozgatta a lábát, de nem lépett ki az esőre. Most, hogy John nem melegítette, fázni kezdett. – A gépben van vízhatlan hátizsák, benne két váltás száraz ruha, némi kaja és elsősegélykészlet. Át kell öltöznünk, mielőtt megfagyunk. – Az eget kezdte kémlelni. – Még legalább két órán keresztül esni fog. A fekete doboz alapján be tudnak mérni minket, ha nem ment tönkre.

- Úgy tudom, strapabíróak.

Max fáradtan mozgatta meg a vállát.

- Régi a gép. Folyamatosan ellenőrizzük, de… - Tehetetlenül elhallgatott. Kis csend után hozzátette: - A rádiótelefonomat nem láttad, amikor kiszedtél?

- Kerestem, de nem találtam.

- A csudába! – Max sajgó fejében száguldoztak a gondolatok. – Egyelőre öltözzünk át! – döntötte el.

- Itt fogunk maradni?

- Keresni fognak minket, ha kitisztult az idő. Türelmesnek kell lennünk.

John bólintott, de nem úgy tűnt, hogy meg akar mozdulni.

- Jól vagy? – Max aggódva leguggolt mellé. Sajgott mindene, a térde és a feje különösen, de ezek semmiségek voltak.

A férfi halványan felmosolygott rá.

- Minden rendben, csak nagyon fáradt vagyok. Nem alszom jól mostanában.

- Megsérültél?

- Fáj a karom, de szerintem nem törött el. Érted jobban aggódom, elájultál. Lehet, hogy agyrázkódásod van.

Max erre csak elhúzta a száját, és elindult a géphez. Szédült és hányingere volt, de ezt nem kötötte a férfi orrára. Nagy nehezen bemászott, amit lehetett, összeszedett. A rádiótelefont ő sem találta, abban reménykedhettek, hogy a fekete doboz működik. John szótlanul megjelent mellette, és segített neki mindent a fához hordani. Egy szóval sem panaszkodott, pedig Max egy idő után észrevette, hogy húzza az egyik lábát, és a jobb karját is igyekszik nem terhelni. Öltözés közben elkapta a nadrágért nyúló kezét.

- Hadd nézzem!

- Jól vagyok.

Max leguggolt elé, szemügyre vette a mély, legalább tizenöt centi hosszú sebet, ami a férfi lábszárán húzódott végig.

- Le kell fertőtleníteni. Ezzel nem lehet viccelni! Ülj le!

John kelletlenül leült, és amennyire lehetett, összehúzta magát, hogy ne fázzon.

- Amikor kihúztalak a gépbe, akkor vágta meg valami a lábam – mondta halkan.

Max már majdnem befejezte a kötözést, erre rápillantott.

- Azt hiszem, megmentetted az életem. Köszönöm.

- Miattam kerültél bajba. Nagyon sajnálom a géped!

Max válasz helyett odanyújtotta neki a nadrágot. John felráncigálta magára, majd engedte, hogy kenőccsel bekenje a karját, és fáslival bekötözze.

- Most jobb?

John megmozgatta a kezét, és bólintott.

- Sokkal. Köszi.

- Szívesen. Még van egy vágás az orrodon…

- Azt már egyedül is el tudom…

Max nem figyelt rá, egyszerűen odatérdelt elé, és elkezdte kitisztítani a sebet. Ez már nem volt mély, egy ragtapasz elég volt. Érdekes volt közben megfigyelni John arcát. Az nem zavarta, hogy a karjaiban aludt, de most még a füle is vörös volt. Max kezdett jól szórakozni rajta.  

- Mivel foglalkozol?

- Egy cégnél vagyok elemző.

- Nem hangzik túl érdekesen.

- Mert nem túl érdekes.

Max nekiállt öltözni, az apróbb vágásokat ellátta, egy idő után úgy érezte, minden talpalatnyi helyen ragtapaszok borítják. Most először látott John arcán mosolyt.

- Ne vigyorogj! Te sem nézel ki jobban azzal a tapasszal az orrodon!

John önkéntelenül is az orrához kapott, aztán kitört belőle a nevetés. Max is elvigyorodott, ami végül nevetésbe fordult át. Felöltözött, és lehuppant a férfi mellé.

- Azt hittem, meghalunk! – mondta ki kis idő után.

- Én is. Soha életemben nem féltem még ennyire.

- Akkor sem, amikor felszálltunk?

John szemrehányóan nézett rá.

- Képzeld, akkor sem. Mihez kezdünk most?

- Van víz és kaja a hátizsákban, egy ideig kihúzzuk itt. Olyan lesz, mintha táboroznánk.

- Én még soha nem táboroztam.

Max meglepetten pislogott.

- Soha? Apád se vitt el?

John arca bezárult.

- Apám meghalt, mielőtt megszülettem volna.

- Oh, bocs, nem akartam…

- Semmi nem történt! Mi lesz, ha nem jönnek értünk?

- A fekete doboz alapján meg kell, hogy találjanak minket. Ha mégsem jönnek értünk, akkor elindulunk. A térkép alapján körülbelül tudom, merre vagyunk. Ha átvágunk az erdőn nyugatnak, akkor elérünk egy mellékutat. Ritkán használják, de ha szerencsénk van, akkor összefutunk valakivel. Talán pont egy keresőcsapattal. – Max a szemét dörzsölte. – Kár, hogy nincs meg a rádiótelefon.

- Próbálkoztam a mobillal, de nem működik.

- Csodálkozol? – horkant fel Max.

- Nem.

Max tüzet gyújtott, hosszan próbálkozott, mire a nedves fa meggyulladt. Énekelt egy keveset, miközben felmelegített két konzervkaját. John közel bújt a tűzhöz, lehunyta a szemét. Az arcán levő folt tovább sötétedett, bár nem panaszkodott miatta, Max sejtette, hogy fájhat neki. Jobban szemügyre vette, elhallgatott.

- Marha hosszú szempilláid vannak – jegyezte meg. John csodálkozva felpillantott, mire mentegetőzve felkapta a kezét. – Bocs, de férfinál még nem láttam ilyesmit. Gondolom, buknak rá a lányok.

John erre nem válaszolt, visszacsukta a szemét.

- Meleg vagyok – mondta, amikor Max letette mellé a chilis babot.

- Mi? – Max azt hitte, rosszul hallott, mert a férfi olyan halk volt.

- Buzi, ha így jobban érted. – John jegesen felelt, hideg tekintetét még a benne tükröződő tűz fénye sem enyhítette.

Max zavarában enni kezdett, meg is égette a száját. Végül letette a kaját, és felsóhajtott.

- Nem tudom, mit kellene mondanom.

- Nem kell mondanod semmit. Nem fogok rád mozdulni, vagy ilyesmi. Azért mondtam el, mert nem akarom, hogy félreérts valamit, vagy lányokról kezdj el mesélni.

- Értem. – Max köreiben soha nem fordult meg homoszexuális, vagyis inkább ezen a környéken nem szoktak ilyesmiről beszélni. Fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie. Végiggondolva, az, hogy a férfi meleg volt, semmin nem változtatott. Eddig sem közeledett feléje, biztos volt benne, hogy nem is fog. Jobban szemügyre vette. John észrevette, hogy figyeli, de nem mozdult. A tűzbe bámult, szomorúnak látszott.

Max még kamaszkorában teljesen odáig volt egy srácért, maga sem tudta, miért, de rá emlékeztette. Brett jó fej volt, a suli ásza, és nagyon jól nézett ki. Akár egy görög isten… Miután álmodott vele, mindig zavarba jött, ha találkoztak, Brett pedig úgy viselkedett, mintha tudna mindent. Aztán Brett elment egyetemre, és nem sokkal később a szülei is elköltöztek le délre, így soha többé nem látta.

A szülei észrevették, hogy valami nincs rendben, nem faggatták, de végül Max rávette az apját, hogy menjenek el együtt horgászni. Nagy nehezen kinyögte, mi zavarja, mire az apja nagyon jól szórakozott. Azt mondta, ha a fiúkhoz vonzódna, őket az sem érdekelné, de azt ne felejtse, hogy az nem a könnyű út az életben, valamint az anyja azért örülne néhány unokának. Aztán az élet megoldotta a dolgot, mert elébe sodorta Marcy-t, aki jól össze is törte egy évvel később a szívét, ám segített, hogy Brettet kiverje a fejéből.   

- Tudod, engem nem zavar, hogy meleg vagy.

- Nem fogok lefeküdni veled, ha kíváncsi leszel, milyen is egy sráccal.

A fagyos válaszra Max nevetni kezdett.

- Meg sem fordult a fejemben. – Elkomolyodott. – Csak az jutott az eszembe, hogy középsuliban volt egy srác, Brettnek hívták. – John lassan felemelte a fejét, jelezve, hogy figyel rá. – Nagyon jóképű volt, okos, jó sportoló. Mindenki odáig volt érte, én se voltam kivétel.

- És?

- Elment egyetemre, és azóta nem láttam. Valószínűleg sikeres, megnősült, van három gyereke és boldog.

- Vagy éppen boldogtalan, mert rájött, hogy elszalasztotta középiskolában azt a helyes fiút, aki mindig a lába alatt volt.

Max zavartan dörzsölte az arcát, a borostája sercegett a keze alatt.

- Köszönöm. Brettről eddig csak az apámnak meséltem – vallotta be.

- Mit mondott?

- Hogy ha meleg leszek, ők akkor is szeretni fognak.

- De nem lettél.

- Nem. Jött egy lány, és Brett valahogy már nem is volt fontos.

John végre a kajáért nyúlt, lassan enni kezdett. Igaz, kivörösödött az arca és levegő után kapkodott az első falat után, de hősiesen evett tovább.

- Az első srácot, aki megtetszett, Clive-nak hívták. A szomszédjukba költöztünk, és mivel majdnem egyidősek voltunk, mindenki örült, ha összebarátkozunk. Vele csókolóztam először.

- Mi történt?

- A mostohaapám rajtakapott minket. – John letette a dobozt, pedig alig evett pár kanállal. – Szerinte ez természetellenes, és anyám belehalna, ha megtudná, ezért… rávette, hogy költözzünk el. Soha többé nem láttam Clive-ot.

- Anyád tudja, hogy a fiúkat szereted?

- Rájött. Ahogy Joe előre megmondta, nem örült neki.

- Szerintem nincs olyan szülő, aki örülne ennek, de azért ez nem a világvége. Nem haldokolsz, és nem szereted őket kevésbé.

- Anyám és Joe nem így gondolkodik. A szexuális irányultságom azóta nem került szóba.

- Komolyan?

- Igen.

- Sajnálom.

- Nem tudom, miért beszéltem neked erről.

Max megpiszkálta a tüzet.

- Mert olyan bizalomgerjesztő képem van.

John mosolygott, és feléje nyújtotta a konzervet.

- Nem akarod megenni? Cserébe odaadhatnád a müzlidet.

- Jobb lenne, ha megennéd. Müzlivel nem laksz jól.

- Nekem ez túl erős.

 - Holnap jó lenne fogni valamit kajának. A müzli nem túl tápláló.

- Pedig finom.

Max elhúzta a száját.

- Te alapból keveset eszel, ugye?

- Honnan veszed?

- Rettentően vékony vagy. Övvel is alig marad a derekadon a nadrágom.

John elmosolyodott.

- Mindig ilyen vékony voltam. Szeretek enni, ami viszont soha nem látszott meg rajtam. Anyukám alkatát örököltem.

- Én anyámtól a szeme színét és a mosolyomat. A tesóim szintén.

- Vannak testvéreid?

- Hatan vagyunk. Liz a nővérem, Paul a bátyám, én, a két öcsém, Herb és George, meg a húgom, Sandy Mae. Ő még csak középiskolás. Neked?

- Én egyke vagyok.

- Nem tudom, az milyen. Magányosnak hangzik.

John elnézett a távolba, csak nagyon sokára válaszolt.

- Mert az – mondta a megszokott halksággal.

Hallgatásba burkolóztak. Max szedett elő müzlit és vizet a táskából. Felváltva eltűntek a fák között, aztán be kellett látniuk, hogy mivel csak egy hálózsák van, kénytelenek lesznek osztozni rajta. Elég nagy volt ahhoz, hogy mindketten elférjenek benne, de ahhoz már nem, hogy némi hely is legyen köztük. Max az elején próbálkozott, aztán feladta.

- Fürödni akarok. – szólalt meg John kimerült hangon.

- Álmodozz csak! – bökte oldalba Max.

John morcosan feljajdult.

- Finomabban, ha kérhetem. Tele vagyok kék-zöld foltokkal.

- Bocsánat. Reggel megnézem a sebedet.

- Már nem fáj.

- Ettől függetlenül megnézem. És a kék foltjaidat is. Nem fájnak a bordáid?

- Nem, doktor bácsi.

Max még helyezkedett egy kicsit, de be kellett látnia, hogy továbbra is egymáshoz érnek.

- Ne szemtelenkedj!

- Én? – John hangjában nevetés bujkált, amitől Max is elvigyorodott.

- Aludj!

- Igenis.

John mindig neki háttal feküdt, most is a tűz felé fordult. Max nagyobb darab lévén kicsit nehezebben találta meg a helyét, végül ő is az oldalára fordult. Nem jött álom a szemére, a tűz lassan parázzsá szelídült, de ő még ébren volt. Úgy sejtette, John sem alszik, ahhoz túl mozdulatlan volt. Először azt hitte, hogy rosszul hall. A férfi sírna? Remegett a válla. Óvatosan közelebb csúszott.

- Nincs semmi baj – mondta finoman, és megérintette a vállát. – Meg fognak találni minket.

- Anyám haldoklik.

- Tessék?

- Ezért kell mihamarabb Washingtonban lennem. – John hanyatt feküdt, hallatszott, hogy megpróbálja elfojtani a sírás hangját. – Veseátültetésre lenne szüksége, én vagyok jelen pillanatban az egyetlen esélye. Én pedig itt rohadok…

Max nem tudta, mit mondjon.

- Sajnálom.

John a fejét ingatta, szipogott, a kézfejével törölgette az arcát.

- Tudtam, hogy nagyon rosszul van, mégis bevállaltam ezt az utat. Otthon kellett volna maradnom.

- Nem tudhattad előre.

- A transzplantációt jövő hónapra terveztük, mert anya elkapott valami megfázást. Az orvos azonban figyelmeztetett, hogy bármikor rosszul lehet.

- Ez nem a te hibád!

- De igen, és ha anyám meghal, az is az enyém lesz. Joe-nak igaza van, egy haszontalan gyerek vagyok.

Max érezte, ahogy a düh elönti. Megragadta a férfi vállát, és a felszisszenésével mit sem törődve, erősen megrázta.

- Ez egy nagy hülyeség, világos?! Alig álltál a lábadon, amikor odaértél hozzám, és ha nem romlik el az autó, akkor szemrebbenés nélkül nekivágtál volna az autópályának! Még azt sem mérlegelted, hogy kimerült vagy. Biztosra veszem, hogy enni se nagyon álltál meg! Olyan vékony vagy, hogy a francba is, de kitapogatom a bordáidat, és attól elfáradsz, ha elsétálsz pár métert! Ha oda is érsz időben, szerinted az orvos mit mondott volna? Azt, hogy sajnálja, de lehet, hogy ott maradnál a műtőasztalán, ezért nem vállalja! Gondoltál erre?

- Pihentem volna a repülőn…

- Amióta itt vagy, majdnem folyamatosan alszol, John, és még így is fáradt vagy! Boise és Washington között hét-nyolc óra az út, annyi idő alatt nem pihened ki magad!

- Én csak…

Max előrehajolt, a kulcscsontjára fektette a homlokát. Az, hogy lezuhantak, itt rekedtek a hegyekben, valahogy összekovácsolta a férfival.

- Tudom. Valószínűleg én is ezt tettem volna, ha anyu beteg lenne. Joe-nak viszont nincs igaza, nem vagy haszontalan. Láttam, milyen állapotban érkeztél hozzám, és tudom, hogy te mindent megtettél, amit csak lehetett.

- Mi van, ha…?

Max kis habozás után közelebb húzódott, és átölelte.

- Az nem a te hibád lesz. Biztos vagyok benne, hogy anyukád is tudni fogja.

John sírni kezdett, ő pedig nem tehetett mást, csupán szorosan magához ölelte.

 

Max megállt, hogy bevárja a férfit. Úgy húsz óra telhetett el a lezuhanásuk óta. Az egész éjszakás várakozás felőrölte az idegeiket. Borús volt az idő, az eső éjszaka elállt, aztán újra megeredt, a távolban dörgött, villámlott. Max reggel keresgélt vizet a környéken, de nem volt szerencséje. Az a pár palack édeskevés volt kettejüknek főleg, hogy a sebeiket is tisztán kellett tartaniuk. A mosakodásra, borotválkozásra már gondolni sem mertek.

- Muszáj elindulnunk valamerre – mondta. Esővizet forralt, hogy kimossa a sebeiket.

John ránézett. Ő jobban viselte a dolgot, sokat aludt. Max kezdett aggódni, hogy valami más baja is van, nem csak a kevés alvás okozta fáradtság. Faggatta, hogy nem fáj-e valamije, de csak a karját és a lábát fájlalta továbbra is. Ennek ellenére útnak indultak. Már úgy két órája voltak úton, de lassan haladtak. Nem csak azért, mert John sántított hanem, mert gyakran megállt nézelődni. Városi fiú lévén minden új volt neki.

- Most mit láttál?

- Szerintem mókust. Cuki volt. – Johnnak összetörött a laptopja, egy-két ruháját és a piperetáskáját tudták kimenteni a roncsok közül, ami belefért Max hátizsákjába, így cucc nélkül könnyebben mozgott, mint a férfi. Most, hogy kipihente magát, és elállt az eső, megélénkült. Hosszan bámulta a hegyen lefelé menve a tájat, a kék ég a távolban már előbukkant, a fák, és maga a látvány teljesen lenyűgözte.

- Cuki? – Max elvigyorodott.

- Miért? Egy mókus nem lehet cuki?

- Finom is lehet. Legközelebb szólj, megpróbálom megfogni vacsorára.

- Meg akarod enni? – John őszintén felháborodott, meglökte a férfit. – Te barbár!

Max úgy nevetett, hogy megfájdult az oldala. John a homlokát ráncolta, aztán rájött, hogy a férfi csak viccelt. Dühösen megint feléje indult, de megbotlott, nekiesett a férfinak, aki már a hegy lábánál állt. Legurultak, szerencsésen elkerültek két fát is. Max igyekezett védeni a férfit, végül bennszakadt a lélegzet, mert John a mellkasán landolt. Ez is vicces volt, John haja össze-visszaállt, a rémülettől még fekete volt a tekintete.

- Neked ebben mi a vicces? – kérdezte a férfi, amikor kibukott belőle a röhögés.

Max felnyúlt, és meghúzta a haját.

- Élünk – mondta mosolyogva. – Tanuld meg jobban értékelni a pillanatokat!

John hirtelen egészen közel hajolt, a pillantása már nem az esés miatt volt sötét.

- Egyáltalán nem vagy cuki – mondta szemrehányóan.

- Azt hittem, jól áll a borosta.

John valami hördülésfélét hallatott, és feltápászkodott. Kinyújtózott, majd felnézett az égre.

- Az a felhő rád hasonlít.

Max követte a tekintetét, miközben felállt. Felmérte, mennyire sározta össze magát, aztán a mellkasára bökött.

- Rám? Nem vagyok ennyire csúnya!

John végigmérte, majd felvonta a szemöldökét.

- Biztos vagy benne?

Max újra végignézett magán.

- Oké, izzadt vagyok és koszos, meg borostás, de azért csúnya nem. Majd, ha elértük a patakot, akkor megfürödhetünk. – Fentről kiszúrt egy keskeny, kanyargó csíkot, amit patakként azonosított, most éppen feléje tartottak.

- Egy órája mondogatod, hogy mindjárt ott vagyunk!

- Gyorsabban haladnánk, ha nem állnál meg minden cuki kisállat miatt!

- Sajnálom, de nekem itt minden új. Még soha nem láttam ilyen állatokat állatkerten kívül.

- Jézusom! Na, menjünk tovább!

Szótlanul ballagtak tovább, aztán Max elvonszolta a férfit egy kígyótól, mielőtt megmarta volna, valamiféle gyíktól, amit még ő sem ismert, befogta a szemét, amikor egy madarat bámult tátott szájjal, és kézen kellett fognia, amikor valami zörgött egy bokor alatt, és John mindenáron oda akart menni megnézni.

Az elején kellemetlen volt ez a fajta érintkezés, de a férfinak olyan sima és puha volt a keze, akár egy nőnek. Mosolyogva forgatta a fejét, láthatóan minden tetszett neki. Max új szemmel nézett a tájra, ahová született. Neki minden természetes volt, míg Johnra még egy apró lepke is az újdonság erejével hatott. Érdeklődve figyelte a szeme sarkából, a kipirult arc nem is volt már olyan ellenszenves, mint az első pillanatban. A hosszú szempillák árnyékolta aranyszínű szempár áhítata tetszett neki.

- Már nem lehetünk messze. – Max, hogy elterelje a gondolatait a férfiról, az állatok által vájt csapásokat figyelte. Már megmásztak két kisebb dombot, úgy sejtette, nem lehetnek messze. Mivel John virágot nézegetett, ő elment felderíteni a terepet. Homlokráncolva ment vissza. – Gyorsabb lesz arra. Van egy pár méter mély árok, de fölötte pont átível egy kidőlt fa. Onnan olyan tíz perc járás lehet a víz. A cuccunkat már átvittem. Gyere!

John nem figyelhetett, mert az árok láttán úgy blokkolt le, mintha falnak ment volna.

- Itt kell átmennünk?

- Igen. Gyorsabb, mintha kerülőt tennénk. Megyek elől, oké?!

- Mennyi lenne a kerülő?

- Legalább félóra.

- Nem mehetnénk arra?

- Ne viccelj! Mindjárt ott vagyunk!

John nagyon mély levegőt vett, és a fejét rázta.

- Nem akarok!

Max gyanakodni kezdett.

- Nem csak a repüléstől félsz, igaz?

John megrázta a fejét, mire felnyögött, és a haját tépte. Úgy vélte, a határozottsággal megy a legtöbbre, nem a könyörgéssel, mert megragadta a férfi csuklóját, és magával vonszolta.

- Nem érünk rá! Elfogyott a vizünk, és szeretnék végre megmosakodni! Ne nézz le, csak a hátamat figyeld!

- Nekem ez nem fog menni!

- Tedd, amit mondtam! – Olyan dühösen mordult a férfira, hogy John rémülten engedelmeskedett.

Az elején még nem is volt gond, de a fatörzs közepe táján John lába megcsúszott, és ő lenézett. Olyan erővel szorította meg Max kezét, hogy az felszisszent. Visszanézett. John egész testében remegett, a rettegés ott ült a szemében. Nyitott szájjal kapkodta a levegőt, mosolya a régmúlté volt.

- Nagyon ügyes vagy! Még pár lépés! – biztatta.

- Nem megy! – John szempilláin egy könnycsepp billegett, ezerszínűre festette a napfény. Látszott, mennyire fél. Azzal, hogy idáig eljött a férfival, átlépte önnön kereteit, s itt volt a határ. Max maga sem tudta, miért, de ettől elszorult a szíve. Kiabálással és fenyegetőzéssel már nem ment volna semmire, ezt be kellett látnia.

- De igen. Gyere ide! – Megölelte, mit sem törődött azzal, hogy milyen ingatag alattuk a fatörzs. Aztán lassan hátrálni kezdett, és mivel John görcsösen kapaszkodott belé, követte. Egyik lépést követte a másik, mindkettejük szíve olyan hevesen vert, hogy alig kaptak levegőt. Max tudta, hogy egy rossz lépéssel mindketten lezuhanhatnak, John pedig azt, hogy ha Max megsérül, az igenis az ő hibája lesz.

- Látod? Milyen könnyen megy… mintha táncolnánk… - Max igyekezett másra terelni a figyelmét.

- Nagyon régen táncoltam… utoljára…

- Nálunk családi hagyomány. A születésnapok, névnapok, karácsony mindig egy nagy bulira hasonlítanak, ahol a zene és a tánc kötelező.

- Nálunk egy közös vacsora jelenti az ünneplést. – John szempillájáról az arcára csöppent a könnycsepp, végiggördült a bőrén az álla felé. – Kiskoromban anyával mindig nevettünk és csináltunk tortát… de aztán megismerte Joe-t…

Max így ismeretlenül is kezdte megutálni ezt a Joe-t. Kicsit megbillent, ahogy érzékelte, hogy a fa végére értek. Hátranézett a válla felett.

- Fogom a kezed, amíg lelépek, és leveszlek, rendben?

- Ne engedj el! Kérlek! Kérlek! – John a teljes kiborulás szélén állt. Max arra gondolt, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett neki beülni a Cessnába úgy, hogy ne látszódjon rajta semmi.

- Jó, akkor együtt lépünk le, de ne ijedj meg, ha elesünk!

- Jó.

Max átkarolta, és igyekezett úgy lelépni, hogy meg tudja közben tartani a férfit is, de megbillent, hanyatt vágódott, és magával rántotta Johnt is. Pár másodpercig mindketten levegő után kapkodtak, megint elkezdett mindenük sajogni és fájni.

- Jól vagy?

- Igen.

- Nagyon ügyes voltál! – Max érezte, ahogy egy könnycsepp landol a nyakán. – Hé, most már ne sírj! Minden rendben. Legyőzted a tériszonyod!

- Mindig rettegni fogok a magasban… - John átkarolta a nyakát, és érezhető volt, hogy próbálja összeszedni magát. Max valamiért érezte, hogy ennek a magasságfóbiának van egy története.

- Nem akarod elmesélni? – kérdezte gyengéden.

Sokáig feküdtek így, aztán John lassan felemelte a fejét.

- Ötéves múlottam, amikor anyu megismerte Joe-t. Joe-nak éppen nem volt munkája, ezért néha ő maradt otthon velem. Anyu azt mondta, legyek jó, és próbáljam megszeretni, mert ő szereti, és lehet, hogy velünk marad. Én nem kedveltem, de anyu kedvéért megtettem, amire kért. Egy alkalommal… repülőset játszottam. Széttárt karral berregtem, és futkároztam. Joe aludt, és felébresztettem vele. Bocsánatot kértem, de ő csak kiabált. Amikor el akartam futni mellettem, elkapott, és… a két lábamnál fogva kilógatott a korlát fölött. – John nagyon mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Alattam ott volt a hallban felállított hatalmas üveglapos asztal egy csokor rózsával. Joe vette anyunak. Sikoltozni kezdtem, de Joe csak rázott, és azt üvöltözte, hogy ha még egyszer felébresztem, vagy nem fogadok szót, ledob onnan. Bepisiltem, mert annyira féltem, mire visszahúzott, és azt mondta, takarodjak a szobámba. Annyira… - John megrázta a fejét, és elhallgatott. Láthatóan képtelen volt folytatni. 

- Elmondtad anyukádnak?    

- Próbáltam, de azzal jött be, hogy Joe panaszkodott neki, amiért nem fogadtam szót. Hiába… Tudod, mindig süket és vak lett, ha Joe-ról volt szó.

- A szerelem nem tehet vakká és süketté valakit, ha a gyerekéről van szó! – Max dühös lett a férfi anyjára, aki hagyta, hogy Joe miatt John életre szóló traumákat szenvedjen.

- Nincs semmi baj! Már megszoktam.

- Meg lehet ezt szokni?

John elfordította a fejét.

- Néha azt gondolom, anyu jobban szereti Joe-t, mint engem.

- Ez butaság!

- Csalódást okoztam neki. Nem lettem híres ügyvéd, aminek szánt, nem nősültem meg és nem lett tucatnyi unokája, mert meleg vagyok.

- Azért, mert elemző vagy egy cégnél és meleg vagy, még nem jelenti azt, hogy nem vagy fontos anyukádnak. Lehet, hogy nem tudja, hogyan fejezze ki az érzelmeit.

- Jó, hogy ilyen optimista vagy… - John gyengéd mosollyal megsimogatta az arcát. – Te egy nagyon kedves pasas vagy, Max.

- Szóval még mindig nem vagyok cuki?

John lassan elmosolyodott.

- Rád soha nem fog illeni ez a jelző.

- Milyen kár… - Max felnyúlt, és kiszedett egy aprócska levelet a férfi hajából.

A vágy, hogy megcsókolja a férfit, a semmiből érkezett. Vagy talán már az elejétől fogva ott volt? Nem tudta. Gyengéden letörölte a férfi arcát, John félig lehunyta a szemét, úgy nézett le rá. A felhők mögül hirtelen előbukkanó napfénytől mintha aranyszínű pettyek lettek volna a szemében. Most tűnt fel neki, hogy kicsit összesározta az orrát és a ragtapaszt, amitől valahogy aranyos lett. A keze az arcáról a tarkójára vándorolt, és lehúzta magához.

Félkönyékre emelkedett, John már nem mosolygott, a combjára ült, úgy hajolt hozzá. Könnyű csók volt, alig ért össze az ajkuk, aztán John szája elnyílt. Semmi sietség nem volt ebben a csókban, de ahogy elmerült a férfi szájában, Max úgy akart egyre többet és többet belőle. Felült, átölelte, az ujjai a hajába fúródtak. John átkarolta a nyakát, a nyelve felfedezte a száját, a szemében pedig aranyként kavargott a vágy.

Végigsiklott a keze a férfi testén. John gerincének minden egyes csigolyáját érezte, a csípője olyan vékony volt, hogy szinte átérte a kezével. Semmi vágykeltő nem volt benne, és mégis… Max majd’ felrobbant, hogy még közelebb érezhesse magához. Átfordult vele, John hirtelen a földön találta magát, de eszébe sem jutott tiltakozni, mert Max teste szegezte oda. A szája felfalta az övét, egyre mohóbban csókolták egymást.

John teste megrezdült, ahogy a férfi elhelyezkedett a combjai között. Max megszakította a csókot, és felemelte a fejét, John szíve akkorát dobbant, hogy elfelejtett levegőt venni.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet… - nyögte.

- Hát, valószínűleg egyáltalán nem. – Max mély levegőt vett, próbált lenyugodni. – Nem azért csókoltalak meg, hogy megvigasztaljalak.

- Akkor miért?

- Mert meg akartalak csókolni.

- Csak úgy?

- Csak úgy. Baj?

- Azt hiszem, nem. Csak később nem akarom visszahallani, hogy bűnre csábítottalak…

Max ezen elnevette magát. Hátratúrta a homlokából a haját, és feltérdelt. John viccesen és mégis aranyosan nézett ki a bő nadrágban és a kockás ingben. Azonban még a nadrág sem tudta elfedni, hogy felizgult, ahogy ő maga is. Ez elgondolkodtatta. Nem undorodott a gondolattól, hogy felizgatott egy férfit, attól sem akadt ki, hogy őrá is hatással volt a csók. Igen, kicsit zavarban volt, amit igyekezett palástolni, de be kellett vallania, talán Brett miatt, hogy ez nem volt ellenére való. Talán mindig is vonzódott a férfiakhoz, csak eddig nem akadt egy sem, aki felkeltette volna az érdeklődését. Egy sem volt, aki úgy nézett volna rá, mint John…

- Menjünk a vízhez – mondta. – Le kéne hűlnünk…

John égővörös arccal fordította el a fejét.

- Nem kérek bocsánatot! Te kezdted! – mormolta.

- Kérdezhetek valamit?

John felvonta a szemöldökét a komoly hang hallatán.

- Persze.

- Te melyik vagy? Mármint alul vagy felül szoktál lenni?

- Oh, te! – John felháborodottan és zavartan ült fel, így viszont hirtelen megint túl közel kerültek egymáshoz. Max gondolkodás nélkül a két tenyere közé fogta az arcát, és megcsókolta. Megállapította, hogy ez jobb, mint az előző, és amikor John átkarolta a nyakát, képtelen volt megállni, hogy ne hallasson egy elégedett mordulást. Egymásra meredtek.

Teltek a másodpercek, aztán John lassan feltérdelt, és közelebb csúszott hozzá, hogy összesimulhasson a testük. Engedelmesen felemelte a kezét, hogy a férfi le tudja venni az ingét. Csókolózás közben gombolta ki a férfiét, majd átölelte, hogy összeérjen a felsőtestük. Ívbe hajolt a gerince, amikor Max végigcsúsztatta rajta a tenyerét. Hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi végigcsókolhassa a nyakát. Összerezzent, ahogy a mellbimbójához hozzáért egy nyelv, körbefonta egy száj. Max a fenekébe markolva rántotta közelebb az ágyékához. Felnyögött.

Az ajkuk újra megtalálta egymást, mohón, gondolkodás nélkül mélyedtek el a másikban. Max némi habozás után kettejük közé csúsztatta a kezét. John reakciója lenyűgözte, az elakadó lélegzet, a homályos aranyszín tekintet, amivel ránézett. Nem eresztette a pillantását, ahogy lassan kikapcsolta az övet, a nadrág magától csúszott le róla. Az alsónadrágján keresztül érintette meg, John keze ökölbe szorult a hátán.

- Nem muszáj ezt tenned…

- De akarom…

- Mindig ilyen akaratos voltál?

- Anyukám szerint igen. Lehúzhatom?

- Biztos, hogy ezt akarod?

Max maga sem értette, miért akarja ezt most annyira. Miért akar lefeküdni egy férfival, akit alig ismer, miközben itt tévelyegnek az ismeretlenben? Válasz nem volt, de az biztos volt, hogy akarja. A fenébe, de még mennyire, hogy ezt akarja!

- Igen.

- Nem értelek…

- És ez olyan nagy baj?

John akadozva nevetett, és megfogta a kezét. Együtt csúsztatták le a derekáról az alsót. Irányította a férfi kezét, ahogy megérintette. Előrehajolt, az ajkát a férfi vállára szorította, egész testében remegett. Felnyögött, Max aggódva megállt, de ahogy John felemelte a fejét, megkönnyebbülten felsóhajtott. A férfi tekintete izzott a vágytól, olyan mohón tapadt a szájára, hogy összekoccant a foguk.

Max felmorrant, ahogy megérezte a nadrágján matató ujjakat. John habozás nélkül kapcsolta ki az övet, gombolta ki a nadrágját, és nyúlt a boxere alá. És piszkosul hozzáértőnek bizonyult, mert alig kapott levegőt attól, amit művelt. Közelebb húzta magához, összeért a merevedésük, John ujjai körbefonták mindkettejükét, a nyelve végigfutott a nyakán, Max megborzongott.

Lezuhantak egy repülővel, elfogyott a vizük, itt voltak a kietlen vadon kellős közepén, és Maxnek mégis az volt az egyetlen vágya, hogy olyan közel érezze magához a férfit, amennyire csak lehetséges. Ahogy ölelte magához, miközben John ujjai megőrjítették, felmerült benne, milyen őrültség is az, amit csinálta, de az érzés, amely ott hízott benne, amelytől John egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, megérte ezt az őrületet. Oh, de még mennyire, hogy megérte… - villant át rajta a gyönyör tetőfokán.

- Jól vagy? – Ez volt az első kérdése.

- Igen, de a vízig neked kell elcipelned, mert nem hiszem, hogy lábra tudok állni…

Max felnevetett. Felnézett az égre, majd a férfira, aki kielégülten, mosolyogva térdelt előtte, és hálát adott Istennek, amiért élnek.

 

            Egymást átkarolva botorkáltak a vízig. Maxnek igaza volt, még tíz percre sem voltak a pataktól, amely olyan tiszta volt, hogy még a legapróbb kövek is meglátszottak az alján. Max ledobta a táskát, és felsóhajtott. John letérdelt a partra, és lenyűgözve bámulta a vizet.

- Milyen tiszta… - bámulta a tükörképét. Úgy tűnt, az ég is kitisztul, mert megint előbukkant a nap és a kék ég, amely visszatükröződött a felszínen.

- És valószínűleg jó hideg.

- Van benne hal!

- Klassz, mert ennünk kellene valamit.

- Meg akarod enni őket?

- Te is fogsz enni, mert nem élhetsz müzlin!

John elhúzta a száját, Max sejtette, hogy most már ő is kezd éhes lenni.

- Keresek tűzifának valót, forralok vizet, aztán megmosakodhatunk.

- Segítek.

- Maradj csak! Sietek vissza!

- Rendben.

Később mindketten megállapították a tűz mellett melegedve, hogy tisztán sokkal szebb az élet. A forralt víz kihűlt, tudtak inni, miután Max a bögrét visszatette a hideg vízbe. Megfürödve, nem szomjasan, kielégülten sokkal jobban érezték magukat. Igaz, John néha tüsszentett egyet, és egészen közel bújt a férfihoz, mert annyira fázott. Max kimosta a ruháikat, John a nyelvét kidugva segédkezett neki, aminek folytán kicsit összevizezte magát, de legalább már egyikük sem fázott.

Max elment körülnézni, majd visszatért egy faággal. A bicskájával legallyazta, kihegyezte, madzagot kötött a végére, amit a csuklójához kötött. John kíváncsian figyelte, ahogy egy kőre állva mozdulatlanná dermed.

Ha sikerült elfelejtkeznie arról, hogy az anyja haldoklik odahaza, egész jól érezte magát. Túlélve egy katasztrófát, itt a semmi közepén, valahogy átértékelődött az élete. Maxnek köszönhetően ez alatt az egy nap alatt is folyamatosan tanult, és nem csak a világról, a természetről, ami körülvette, hanem önmagáról is. A kaland persze bármikor véget érhetett, s mégis… akármi is történt, nem fog megbánni semmit.

Max izmai hirtelen megfeszültek, majd egy John számára követhetetlen mozdulattal elhajította a botot. Belegázolt a vízbe, aztán győztesen a magasba emelt egy akkora halat, amekkorát John még soha nem látott. A hal fickándozott, ha a férfi nem tartotta volna szorosan, kiugrott volna a kezéből. Felnevetett, és megtapsolta.

- Kár, hogy megesszük – mondta.

- Gyerünk, érintsd meg! – Max addig beszélt neki, míg odaoldalgott, és tétován megérintette a pikkelyeket. Álmélkodva kuncogott, Maxet egy nagy gyerekre emlékeztette.

- Arrébb megyek, megpucolom, és jövök vissza, rendben?

John hálás volt, amiért tekintettel volt rá. Kiterítette a hálózsákot, és végigterült rajta. Az eget bámulta, aztán a szeme lecsukódott. Mire Max visszaért, és nyársra húzta a tűz fölött a halat, már mélyen aludt. Max nem ébresztette fel. Forralt még vizet, és közben a férfit figyelte. Nem volt benne semmi vonzó. Talán csak a hosszú szempillái, az aranybarna szeme, a félénk mosolya, meg a karcsús csípője, meg… Megdörzsölte az arcát, és magában káromkodott. Még, hogy semmi vonzó nincs benne… Ki a fenét akar áltatni?

John sült hal illatára ébredt. Nyújtózva pislogott, és Maxet kereste a szemével. A férfi őt nézte, elég zavarbaejtő tekintettel. Sokáig nem szólaltak meg, csak bámulták egymást. Végül Max felállt, és leült mellé. Odahajolt fölé, az ujja között lefolyt a férfi haja, ahogy megérintette a tincseket. Amikor lehajolt, és megcsókolta, John lehunyta a szemét, és átkarolta a nyakát. Nagyon ritkán érezte, hogy jó felébredni, mert az élet csodaszép, de most ez a pillanat az volt.

- Hogy fogsz éjszaka aludni, ha átalszod a délutánt?

Elmosolyodott.

- Ne aggódj! Valójában elég lusta tudok lenni.

- Észrevettem. Kész a hal. Kérsz?

- Igen, csak előbb… - John intett a kezével, mire Max bólintott, és elengedte. Mire visszaért, már egy tisztára mosott és törölt kövön szétszedte a halat. A szálkákkal bíbelődött, aztán meg kellett állapítania, hogy ehhez Johnnak sokkal ügyesebb ujjai vannak.

- Még soha nem ettem ilyen finomat… - John szinte nyöszörgött az élvezettől, az ujjait is végignyalogatta.

- Mert még soha nem rekedtél a vadonban kaja nélkül.

John nyelvet öltött rá, mire elvigyorodott.

- Te gyakran táboroztál az apukáddal?

- Aha. Évente egyszer elmegy az egész család egy nagy, közös kirándulásra. Évközben meg éppen, aki ráér.

John körbenézett, hallgatta a csendet, a tűz ropogását.

- Szerencsés vagy.

- Igen.

- Most biztos nagyon aggódnak érted.

- Tudják, hogy elboldogulok. A rosszabb az, hogy nem tudják, nem sérültem-e meg.

- Még arra sem volt időm, hogy felhívjam Joe-t, és elmondjam neki, úton vagyok. Most nem ér el, és nem tudja, mi történhetett. Azt fogja hinni, hogy cserbenhagytam anyát.

- Azt gondol, amit akar. Te tudod, hogy ez nem így van.

John jóllakottan szusszant egyet.

- Már nem tudom, mit is érzek. Olyan zavaros az egész.

- Mi az, amit biztosan akarsz?

- Hogy túléljük.

- Egyelőre élünk. Nem lesz baj.

- Nem keresnek minket, igaz? – John szinte félve tette fel a kérdést.

Max arra gondolt, a törékenysége ellenére, milyen erős. Tériszonyát legyőzve felült a gépére, kirángatta őt, amikor lezuhantak. Nem panaszkodott, hogy megsérült, nem nyavalygott az eső, a bogarak, bő ruhák miatt. Nem nyaggatta, hogy mikor találják meg őket…

- Nem tudom – vallotta be. – Valószínűleg azon az útvonalon keresnek minket, amerre mentünk volna. Átnéztem a térképet, ha továbbmegyünk, elérhetünk egy útra, onnan könnyebb lesz. Talán összeakadunk egy keresőcsapattal is, ha szerencsénk van.

- Értem. – John összekuporodott. – Anya vajon él még?

- Ne add fel a reményt!

- Miért? A remény egy hazug kurva, legalábbis Laurell K. Hamilton szerint.

- Nem néztem volna ki belőled, hogy Hamiltont olvasol. – John tétova mosolyára Max felsóhajtott. – Remény nélkül nem lenne miért élnünk. Még akkor is, ha csak egy hazug kurva…

John a lassan beköszöntő sötétségbe fúrta a tekintetét. Max rendet rakott, hozott még fát, lefekvéshez készülődött. John nem volt álmos, de nem merte megmondani. A férfi talán láthatta rajta, mert szótlanul felhúzta, és átölelte. John először nem értette, mit akar, aztán rádöbbent, hogy táncolni szeretne. Először elnevette magát, aztán sírás kaparta a torkát. Némán a férfi vállára hajtotta a fejét, és alkalmazkodott a mozgásához. A halk dúdolást hallva sokkal jobban érezte magát.

- Szeretnék mutatni valamit… - Max a fülébe suttogott, mire megborzongott.

- Mit?

- Gyere! – Max arrébb kísérte. Befogta a szemét, mintha meglepetést akart volna szerezni, pedig már az volt a tánc is. – Nézz fel! – kérte, és amikor John engedelmeskedett, elakadt a lélegzete. Az ég tiszta volt, látszottak a csillagok, ragyogott az égbolt. Max odalépett mögé, és átkarolta. – Kiskorom óta imádom a csillagokat.

- Még soha nem láttam ilyen csodaszépet. A városban nem látni őket, csak néhányat, de nem ennyit. Olyan gyönyörű… Jaj, Max, hol éltem én eddig? Itt minden annyira gyönyörű és… élettel teli.

Max nem válaszolt, csak megsimogatta a karját. Sokáig némán bámulták az eget.

- Gondolkoztam. – John követte a tekintetével egy repülőgép jelzőfényét. – Soha nem értettem a vadnyugati regényekben, mi a jó abban, hogy valaki törvényen kívül, a vadonban él. Szabadon. Ezt jelenti az igazi szabadság, igaz? – Megfordult, hogy láthassa a férfit, jobban mondva csak a körvonalait, amit a mögöttük égő tűz fénye rajzolt ki előtte. – Itt nincsenek a társadalom által rád kényszerített szabályok, törvények. Nem mondja meg senki, mit hogyan csinálj, mit szabad és mit nem. Itt csak te vagy és a természet. Az egész egy nagy kaland, s az a legjobb benne, hogy szabad vagy.

- Veszélyes szabadság ez. – Max arra gondolt, hogy ez az egész sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Távol a lakott településektől, a civilizációtól, ki voltak téve a természet kényének-kedvének. Johnnak azonban igaza volt, soha nem érezte úgy, hogy él, mint táborozáskor.

- Tudom, de most először érzem azt, hogy élek.

- Ismerős érzés.

- Max… - John közelebb húzódott hozzá. – Vajon akkor is ez történt volna közöttünk, ha nem vagyok meleg?

- Szeretném hinni, hogy igen.  

- Aranyos vagy, de nem fogok megbántódni, ha az ellenkezőjét mondod. Ezen gondolkodtam, mielőtt elaludtam volna. Hogy ez az egész azért történhetett meg közöttünk, mert távol vagyunk mindentől, és itt nincsen senki más rajtunk kívül. A városban valószínűleg eszedbe se jutott volna, hogy randira hívj, vagy ilyesmi.

- Lehet. Bár, ha belegondolsz, nem egy környéken lakunk, ez pedig nagyban meggátolja az ismerkedést.

- Mi lenne, ha csak simán beismernéd, hogy nem hívtál volna el vacsorázni?

- Ha beismerem, cuki vagyok?

- Jaj, fejezd már be ezt a cukizást! – John nevetve vállon ütötte.

Max elkomolyodott.

- Igazad van, nem hívtalak volna el.

John bólintott.

- Köszönöm.

- Nem ígérek semmit, hogy mi lesz, ha hazajutunk.

- Nem is kell. Az ország ellenkező felében élünk, nem illünk össze. Te boldog vagy itt, én meg… nekem ott van anyu.

- Anyádnak ott van Joe.

- Én vagyok a fia.

- Ez igaz, de mi lenne, ha egy kicsit önző lennél?

- Már így is az vagyok.

- John…

- Annyira szeretnék itt maradni veled! Csak még egy kicsit, de holnap tovább kell mennünk, és talán hazajutunk, és az, ami itt történt, nem lesz más, csak egy szép emlék. Mi ez, ha nem önzőség? Szabad akarok lenni…

Maxet megdöbbentette a kirohanás, a felindult vallomás. John elrohant mellette, ő pedig sokáig nem ment utána. Csak nézte a csillagokat, és arra gondolt, hogy a férfival ellentétben ő tényleg nagyon szerencsés.

John bebújt a hálózsákba, és hátat fordított a férfinak. Szörnyen érezte magát. Nem tudott elaludni. Max visszatért, megpiszkálta a tüzet, majd lerángatta a bakancsát, és lefeküdt mellé. Hanyatt feküdt, a csípője hozzáért John fenekéhez, ami csak tovább tetézte a férfi kínjait.

- Szerintem minden ember önző egy kicsit – szólalt meg Max halkan. – Nincs miért szégyellned magad.

- Komolyan így gondolod?

- Igen.

- Sajnálom, amiért kiabáltam veled.

- Nincs semmi baj. Megértelek. Nem hiszem, hogy képes lennék a városban élni.

- Én mindig is ott éltem, és eddig nem hiányoltam a természetet, ezt a fajta szabadságot, mert nem volt benne részem. Tudod, amiről nem tudsz, azután nem is vágyódsz.

- Ez most rám is nagyon igaz…

John lassan megfordult, de nem érintette meg a férfit.

- Alul szoktam lenni… - mondta nagyon-nagyon halkan, szinte suttogva.

- Ezt most azért mondod, hogy kínozz, ugye? – Max eltakarta a szemét. – Nem értem, mi a fene van benned, amiért ennyire akarlak…

- Kíváncsiság?

- Van benne az is, de ez más. Szeretkezni akarok veled. Megtapasztalni azt a fajta szabadságot, amit te élsz most át.

John az öklére fektette az állát.

- Szóval nekem te és ez az út jelenti a szabadságot, míg neked én?

- Azt hiszem, igen. Baj?

- Ha a városban lennénk, azt mondanám, igen.

- De most nem ott vagyunk.

- Ez igaz. – John az ajkát harapdálta. – Le akarok feküdni veled, Max, és nem érdekel, mennyire rossz ötlet. Soha nem voltam a futó kalandok híve, de veled ez most más. Veled ez az egész egy nagy kaland, és még soha nem akartam annyira semmit, mint most ezt.

- A szabadság néha veszélyes kaland…

John lassan Max fölé hajolt.

- Soha nem gondoltam volna, de tetszik – mondta, mielőtt megcsókolta volna.   

Hosszan csókolóztak. John a férfi mellkasára támaszkodott, az arcát simogatta, a haját morzsolta az ujjai között. Max élvezte ezt a fajta kényeztetést, a figyelmet, a gyengédséget, amivel John érintette.

- Megkaphatom a szappant és a törölközőt? – John felült, a tűz pirosra festette márványfehér bőrét, amit megkapott a nap.

- Meg fogsz fázni.

- Majd te felmelegítesz.

- Nem muszáj…

- De igen. Kérlek.

Max visszadőlt, amikor John eltűnt a sötétben. Eszébe jutott, hogy szükségük lesz óvszerre, és nagyon remélte, hogy nem vette ki a tárcájából a múltkor. Odakészítette maga mellé, lassan levetkőzött. Hallgatta a tűz pattogását, a távolban a víz loccsanását. Nem mozdult, amikor John visszaért. A férfi a tűz mellé egy kőre terítette szárítani a törölközőt, a szappant visszatette a hátizsákba. Kicsit kutakodott, a homlokát ráncolta, Max arra gondolt, hogy valószínűleg a neszesszeres táskájában kotorászik. Igaza lett, mert John egy kis tégellyel ment oda hozzá.

- Testápoló – magyarázta, miközben ledobálta a ruháit, és bebújt mellé.

- Jesszus, de hideg vagy! – Max felszisszent.

John kuncogott.

- Sajnálom. Felmelegítesz?

- Nemet kellene mondanom. Egy jégcsap hozzád képest délvidéki meleget áraszt.

John most már határozottan nevetett, és a szóbeli tiltakozás ellenére odabújt hozzá. Max sziszegve dörzsölte a hátát, hogy kicsit átmelegítse, aztán John ajka megtalálta az övét, és a cél hirtelen nem a felmelegítés, hanem valami más lett.

Max kíváncsian tapogatta végig a férfit, ez az egész helyzet teljesen új volt a számára, de itt a tűz melegében, a csillagok fénye alatt, mégis természetesnek és helyénvalónak érezte. A teste alatt John vékony volt, kecses és törékeny, a mellkasa hevesen hullámzott, ahogy ő felfedezte a bőrét, az érzékeny részeit. Az íze szappan, izzadtság és szabadság volt, érezte rajta a patak vizének hidegét, a természet valóját, és még semmi nem ízlett neki ennyire.

Max hatalmasnak tűnt, ahogy fölébe hajolt, de John nem félt. A férfi borostája a bőrét karcolta, a keze szorosan fogta át a csípőjét, miközben a köldökét nyalogatta. A haja finom volt, tollpiheként suhant néha végig a hasán, és az érzéstől újra és újra ívbe hajolt a háta. Az ujjai gyengéden fogták át, aztán ahogy a férfi felbátorodott, John már hangosan nyögve kérlelte, hogy elég, mielőtt… mielőtt…

A gyönyör összeolvasztotta a szeme előtt a csillagokat, egyetlen nagy golyóbissá, ami szinte elvakította, aztán a fény kihunyt, s Max ajkát érezte az ajkán. Reszketve kapaszkodott belé, vonta a combjai közé, kulcsolta át a lábával a derekát, a lábszárán levő seb húzódott és lüktetett, de ez sem tudta kedvét szegni. A férfi kőkeményen feszült neki, s olyan mohón csókolta, hogy elakadt tőle a lélegzete. A testápoló után kezdett el tapogatózni, végül Max nyúlt érte.

- Nem fog fájni? – aggodalmaskodott, holott rekedt volt a hangja a türelmetlenségtől.

- Ha rendesen felkészítem magam, akkor nem.

- Én akarom csinálni.

- Nem kell…

- Megfürödtél, nem?

John bólintott, majd visszahúzta magára. Kent az ujjára a krémből, aztán a férfiéra is, vezette a kezét. Max kíváncsian figyelte az arcát, John arra gondolt, ő is így bámulhatta a lepkéket meg az állatokat, amelyek teljesen újak voltak a számára.

- Nem fáj? – Max még mindig aggódott, de megrázta a fejét, és inkább megcsókolta. Feljebb húzta a lábát, a mozdulat elterelte a férfi figyelmét, mert a csók elmélyült, Max szinte elnyelte. Az ujjai érdesek voltak, kitöltötték, felizgatták. Levegő után kapkodva feszült hátra, az arcán csak a gyönyör maradt, a tekintetében visszatükröződött a csillagok fénye.

- Gyönyörű vagy… - Max képtelen volt magában tartani a sóhajt.

John kihallotta a hangjából az áhítatot, és elhitte, hogy komolyan gondolja. Felnézett a férfira, a tekintetük találkozott. Max oda sem nézve keresgélte az óvszert, John ajkán már mosoly vibrált, mire megtalálta. A mosoly azonban tovatűnt, amikor lassan beléhatolt. Lassan, vigyázva, milliméterről milliméterre. John szeméből egy könnycsepp szabadult el, a tűz vöröse ott égett benne.

Max mozdulatlanná dermedt. A testápoló után nyúlt, visszahúzódott. John némán, a könnyektől homályosan figyelte, ahogy vesz belőle, és képtelen volt elmondani, hogy nem azért sír, mert fájdalmat érez hanem, mert… ez – itt, most, maga az érzés, Max arcán a gyengédség és a vágy – szebb volt, mint egy álom.

Max ráfeküdt, az ajkával itta fel a könnyeit, s újra elmerült benne. Gyengéden csókolta, szinte bocsánatkérően, John tudta, hogy visszafogja magát. Akadozva vett levegőt, s úgy fordította a fejét, hogy az ajkuk találkozzon. Átkarolta a nyakát, reszketve a magasba húzta a lábát, szinte kényszerítve a férfit, hogy mélyebbre hatoljon. Egyszerre nyögtek fel, Max tekintete fekete volt, az ajka mohó, a teste feszes, a vágya kemény, minden tökéletes volt. John hátát nyomta valami, talán egy kis kavics, de az érzés attól még tökéletes maradt.

- Mozoghatok? – Max hangjában soha nem hallott feszültség égett.

- Eddig mit csináltál?

Elfulladó nevetés volt a válasz, aztán a férfi kényelmesebben elhelyezkedett, s a könyökére támaszkodva egészen mélyre lökte magát. John csodálkozó kis hangot hallatott, aztán lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a vágytól feléledt teste alkalmazkodjon a férfi mozgásához. Fel-felnyögve feszültek egymásnak, Max mohón csókolta, s ugyanolyan mohósággal merült el benne, John pedig csak reszketett, a gyönyör ott rezgett minden sejtjében, s egy hullócsillag bukott alá az égen, a lángok fénye megcsillant mindkettejük sötét tekintetében…

Max sokáig csókolgatta, simogatta, John kimerülten pihegett a karjaiban. A férfi kis időre felkelt, amíg felébresztette a tüzet, aztán visszabújt mellé. Szorosan összesimulva aludtak el, már hajnalra járt, amikor John érezte, hogy Max végigcsókolja, és a hátához simul.

- Azt hittem, csak egy óvszered volt… - motyogta félálomban.

- Eszembe jutott, hogy kell lennie egynek a dzsekim belső zsebében.

- Te óvszert tartasz a dzsekid belső zsebében? – John kéjesen nyújtózkodott, és feljebb húzta a lábát. A férfi síkos ujjai a testébe mélyedtek.

- Baj?

John felnyögve válaszolt.

- Nem.

- Reméltem, hogy ezt mondod. – Max türelmetlenül feszült neki, John egy pillanatig nem vett levegőt. – Jól vagy?

- Igen. Ne hagyd abba!

- Nem akarom, hogy fájjon.

- Mi lenne, ha néha önző lennél egy kicsit?

Max felmorrant. Az ujjai olyan erővel markolták meg John csípőjét, hogy felszisszent.

- Csak nem akarlak felsérteni!

- Max… - John remélte, hogy ezzel mindent kifejez, és nem tévedett. A férfi leszorította, és vadul a teste mélyére lökte magát. A hátához simult, a zihálása a fülében hallatszott, az ujjaik összefonódtak. Megcsókolta a vállát, lenyalta róla a sós izzadtságot. Elérte, hogy öntudatlanul vergődjön az erős karok között, a nevét kiáltva élvezzen el, s nyögve feszítse hozzá a testét, amikor ő még egyszer utoljára a mélyére löki magát. S ebben a pillanatban Max életében először tényleg szabadnak érezte magát…

 

            John a férfit figyelte, aki a térképet nézegetve bámult el a távolba. Őt ismerve nemsokára kilyukadnak valami kis tanyán, ahonnét segítséget kérhetnek. A nap felé fordította az arcát, és megpróbálta elhessegetni a képet, amikor el kell búcsúzniuk. Az elmúlt éjszaka maga volt a csoda, a csillagok képe, Max arca, hozzá simuló teste az agyába vésődött.

Nem akart elmenni innen. Nem akarta, hogy ez a csoda, amit váratlanul megtapasztalt, véget érjen. A lelke mélyén tudta, milyen önző. Életében először az is akart maradni. Ám pontosan tudta, hogy nem illik Max életébe. A férfit csak az alkalom sodorta a karjaiba, a sors szülte kétségbeesett valakihez tartozás vágya. Visszatérve a városba, a családjához, a barátaihoz, már nem lesz az övé. Soha nem volt, s nem is lesz.

Mi jár a fejében? Alig két napja ismerik egymást! Ennyire kétségbe van esve? Tényleg ennyire magányos lenne, hogy képes álmodozni egy férfiról, akit soha nem kaphat meg? Szomorúan be kellett ismernie, hogy igen. Foghatta volna Maxre. A férfi kedvességére, önzetlenségére, arra, hogy elcsábította. Ám ez csak részben lett volna igaz. Ez a két nap felnyitotta a szemét. Max mesélt a családjáról, a problémákról a cégénél, a barátairól, az álmairól, de látszott, hogy minden gond ellenére boldog. Eddig azt hitte, hogy ő maga is az. Mostanra be kellett látnia ennek ellenkezőjét.

Támogatja az anyját, felajánlotta a fél veséjét is neki, holott az anyja haldoklott, és már nem menthette meg senki. Megpróbálhatott megfelelni neki és Joe-nak, de mi értelme volt? Most már semmi. Nem lett boldogabb, nem érezte azt, hogy elismernék. A munkáját is elvégzi, mert pénzt kap érte, alapvetően meg már rég nem érezte az elején jelen levő izgalmat. Barátai kevesen voltak, a sok költözködés miatt nem igazán ismerkedett össze másokkal. A kollégáival tartotta inkább a kapcsolatot, de nem érezte magát hozzájuk tartozónak. Szerelmi kapcsolatai mindig kudarccal végződtek, pedig beletette a lelkét is. Egyik párjának sem volt ez elég, valami mindig hiányzott. Maxet bámulva rádöbbent, hogy mennyire elszúrta az életét…

- Hol jársz? – Max visszasétált mellé.

- Csak gondolkodtam.

- És?

John a fejét ingatta. A tájat nézte, a szívébe akarta vésni a látványt, minden fát, bokrot, virágot, pillangót, a hegyeket, a kék eget. A férfit. Max talán megérezte, mi jár a fejében, mert megérintette a kezét.

- Ha továbbmegyünk, kiérünk egy útra, ami továbbvisz minket Cookék birtokára. Ott kérhetünk segítséget.

- Milyen messze van?

- Délre odaérhetünk, ha sietünk.

- Rendben.

Nekiindultak. John felvette Max tempóját, láthatóan sokat javult a lába. Ettől függetlenül Max nem egyszer a kezét nyújtotta, ha nehezebb részhez értek. Aztán az útra érve el se engedte.

- Már nincs messze. Tartsunk egy pihenőt?

- Nem kell, bírom.

- Biztos?

- Jól vagyok. – John megerősítette magát. – Szeretnék mihamarabb anyunál lenni.

Max hallgatott, ezért valamiért úgy érezte, megbántotta. Megtorpant, a férfi visszafordult felé.

- Látlak még?

Max kérdésére mintha kést döftek volna a mellkasába.

- Azt hiszem, nem.

- Nincs kedved meglátogatni, ha anyukád jobban lesz?

- Legyünk realisták, Max. Meleg vagyok, te nem. Nem illünk egymás életébe, éppen ezért mit keresnék én itt? Mit mondanál, ki vagyok? Egy haver? Közben meg éjszaka az ágyamba bújnál, s eltitkolnál? – John hangja megremegett. – Régebben beértem ennyivel, de pont ez az út és te ébresztettetek rá arra, hogy ennél többre vágyom. Ennél többet érdemlek. Ahogy te is. Családot, gyerekeket, egy nőt, akit felvállalhatsz mások előtt.

- John…

- Ne mondj semmit, kérlek! Mindketten tudjuk, hogy ez így volt szép.

- Ezt te sem gondolod komolyan!

- Miért? Tudod te, milyen melegnek lenni? Elviselni, hogy ferdén néznek rád, lebuziznak, leköpnek, csak azért, mert a saját nemedet szereted?! Semmit sem tudsz erről az életről! Mégis belevágnál úgy, hogy nem is ismersz! Ha úgy vesszük, csupán egy egyéjszakás kaland vagyok az életedben…

- Lehet, de nem muszáj, hogy véget érjen! Én még nem akarom, hogy véget érjen!

John a távolban egy megvillanó pontot nézett, és ökölbe szorította a kezét.

- Itt az ideje megtanulnod, hogy az életben nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz – suttogta, és kitépte a kezét a férfiéból, majd nekiindult az útnak. A pont egyre közelebb ért, már hangja is volt. Egy helikopter volt.

Örülnie kellett volna. Semmi mást nem érzett, csak fásultságot. Max utolérte, az arca komor volt, őt sem vetette szét az öröm. Előszedte a jelzőpisztolyt, és a levegőbe lőtt. A helikopter leszállóhelyet keresett, addig félrefordulva vártak, hogy ne sodorjon semmit az arcukba a rotor által keltett szél.

A kiszálló három férfi közül az egyik narancssárga hátizsákot cipelt, John biztosra vette, hogy orvos. A második ismerős volt a hangártól, Sy volt az, Max szerelője és jobbkeze. A harmadik ugyanolyan magas volt, mint Max, ugyanazzal a testalkattal, arcára azonban mély ráncokat vésett az aggodalom.

- Fiam! – Ő ért először oda hozzájuk, és azonnal megölelte a férfit.

John arrébb állt, kívülállónak érezte magát. Mindenki Maxszel foglalkozott, egymás szavába vágva próbálták kideríteni, hogy jól van-e, mi történt, milyen állapotban van a gép? Arra gondolt, bárcsak őt is így fogadnák Washingtonban, de erre persze esélye sem volt. Szemrehányásokkal és vádakkal kell majd szembenéznie. Vajon megerősödött annyira itt a vadonban Max mellett, hogy szemrebbenés nélkül elviselje őket?

- Apa, elég! – Max felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a férfiakat. – Jól vagyunk mindketten, de Johnnak el kellene jutnia Boise-ba, amilyen gyorsan csak lehet.

- Jobb lenne, ha bevinnénk titeket a kórházba – mondott ellent az apja, és kezet nyújtott Johnnak. – Will Carlson. Sy-t gondolom, ismeri. Ő pedig Wells doki. A közelben van egy kis kórház, jó a felszerelése…

- Apa! – Max megérintette a férfi karját, és nemet intett a fejével. – Az anyukája nagyon beteg, és Johnnak mihamarabb Washingtonba kell érnie.

- Oh! – Carlson arca azonnal megváltozott. – Sajnálom.  

- Köszönöm. El tudnának vinni Boise-ba?

- Persze. A fiamat először…

- Jól vagyok! – Max megint a szavába vágott, mire az öreg a homlokát ráncolta, de nem tette szóvá a dolgot. John valahogy úgy képzelte, hogy négyszemközt úgyis megmossa a fia fejét. – Menjünk! Jól leszel?

- Igen. – John örült, hogy ennyire aggódik érte. Miután beszálltak a gépbe, mindenki feltette a fejhallgatókat, John csak kapkodta a fejét. Carlson értesítette a keresőcsapatokat és a családját, hogy megtalálták őket. Kiderítette, hogy egy órán belül indul egy gép a fővárosba, és sikerült jegyet foglaltatnia rá. Max kiszedte a cuccait a hátizsákból, és ráerőltette, hogy legyen miben elvinnie kevéske holmiját.

- Apával és Sy-jal még visszamegyünk a géphez. Amit sikerül megmentenünk, utánad küldöm. Megadod a címed? – John kapott a dokitól egy papírcetlit, amire felírta a címét, a telefonszámát és az e-mail címét is.

- Tessék, ezzel még tartozom. – A tárcájából elővette a Maxszel megbeszélt összeget, de a férfi a fejét rázta, és hiába nyomta a kezébe, belegyömöszölte a hátizsákba.

- Nem vittelek el Boise-ba, úgyhogy tartsd meg a pénzed.

- Max, a géped is…

- Minden rendben lesz.

- Ezt kétlem.

Max erre elmosolyodott.

- Megoldom. Jobbulást anyukádnak!

John bólintott, és kinézett. Mély levegőt vett, amikor rádöbbent, milyen magasan vannak. Eddig direkt úgy fordult, nehogy kilásson. Max gyengéden megfogta a kezét, nem foglalkozott vele, hogy nincsenek kettesben.

- Nincs semmi baj! Apa a legjobb pilóta a környéken.

- Ugyanezt mondták rólad is.

Mindenki felnevetett, ami oldotta kicsit a feszültséget.

- A kocsiért küldök valakit – szólalt meg, amikor már feltűntek Boise első házai.

- Tegnap elvitték – morgott közbe Sy.

- Tessék?

- Jött két pasas egy kocsival, a cégtől, akitől bérelte, legalábbis nekem ezt mondták. A GPS alapján találták meg az autót. Kocsira rakták, és annyi volt.

- Jó, akkor arra legalább nem lesz gondom. – John nem tudta, mit kellene még mondania. Olyan nehéz volt ez az egész, még tisztességgel elbúcsúzni se tudnak, sőt, ha úgy nézi az ember a dolgot, veszekedéssel válnak el.

Maxnek hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert egyre komorabbá vált. Mielőtt leszálltak volna, odafordult hozzá.

- Vigyázz magadra!

- Te is! Mindent köszönök!

- Inkább én tartozom hálával! – Max döntött, és felkészülve, hogy a három férfi letámadja majd miatta, megölelte. – Sok szerencsét!   

John bólintott, látszott, hogy könnyek gyűltek a szemébe. A hátizsákot magához szorítva ugrott ki a gépből, és összegörnyedve rohant arrébb. Akkor nézett vissza, amikor a helikopter felemelkedett, aztán Max apja irányba fordult, és eltűnt a férfi szeme elől. Max legszívesebben utánament volna. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy a doki óvatosan megérinti a csuklóját, és a pulzusát keresi.

- Jól vagyok.

- Elég sápadt vagy.

- Csak elfáradtam. Sajnálom, hogy aggódnotok kellett!

Az apja hangja gyengéd volt a fülhallgatóban.

- A lényeg, hogy életben vagy.

Max erre kinézett az ablakon. Meghatódva nyeldekelte a gombócot a torkában. Mire hazaértek, sikerült teljesen kiborulnia. Az anyja és a testvérei a pálya szélén álltak, a rotor szele rájuk tapasztotta a ruhát. Kiugorva Max azonnal odarohant hozzájuk, és megölelte az anyját. Johnra gondolt, és még rosszabbul érezte magát.

 

            Max számára gyorsan teltek a napok. Az anyja kérésére átmenetileg hazaköltözött a szülői házba. Az apjával, a bátyjával és Sy-jal felmentek a hegyekbe megnézni a Cessnát. Amit lehetett, összeszedtek, John cuccait egy dobozba pakolta, és hazavitte. Ott őrizte az ágya mellett, remélve, hogy a férfi egyszer majd váratlanul beállít érte.

- Nem veszi fel? – Az anyja aggódva állt meg mellette.

Max nemet intett. Minden este megpróbálta felhívni Johnt, de a férfi mobilja ki volt kapcsolva.

- Írtál neki e-mailt?

- Nem válaszolt.

- Jaj, kicsim! – Az anyja megveregette a karját. – Adj neki időt! Biztos az édesanyjával van.

Max is erre gondolt, és remélte, hogy nem éppen a fél veséjét műtik ki belőle. Tudta, önzőség, de akkor is… azt akarta, hogy John egészséges legyen, boldog, amilyen ő is. Követte az anyját a konyhába, ahol már megterítettek a vacsorához. Szótlanul evett, a gondolatai messze jártak.

- Mikor mész haza? – Sandy Mae megbökte a villával. Csak ő volt otthon, Herb és George a városban ettek.  

- Zavarlak, hugi?

Sandy Mae kuncogott, és a fejét rázta, a haja röpködött kerek kis arca körül.

- Beszélnünk kellene – szólalt meg az apja.

- Mondd nyugodtan!

- Majd, ha ettünk.

Max felkészült némi kiselőadásra. Aznap volt kint a biztosító, nem volt túl rózsás a helyzete. Amennyit kapni fog a gépért, nem lesz elég ahhoz, hogy megvásároljon egy újat, még használtra sem igazán futotta volna. Gép nélkül viszont becsukhatta a boltot, és munka után kell majd néznie. Ez aztán nem volt kecsegtető kilátás a jövőre nézve. Arról nem is beszélve, hogy többet járt a fejében John, mint a Cessna, a pénzgondok, a jövő.

Sandy Mae felment a szobájába, míg az anyja főzött egy gyenge kávét, és leszedte az asztalt. Max segített elmosogatni, aztán visszaült az apjával szemben. Az anyja kettesben hagyta őket.

- Tudom, hogy bajban vagyok. – Max úgy vélte, az a legegyszerűbb, ha beismeri a problémáit.

- Igen, ez így van. Mit tervezel?

Max a bögrét forgatta a kezében.

- Fogalmam sincs.

- Nem az a fajta vagy, aki nem talál megoldást a gondjaira.

- Ezt tőletek örököltem – mosolyodott el Max halványan. Vállat vont. – Most komolyan nem tudom, mit kellene csinálnom. A biztosító nem fedezi a teljes kárt, így nem tudok új gépet venni a Cessna helyett. Deveraux nem fog újabb kölcsönt adni, amikor az előzővel is el vagyok maradva. Az az egyetlen megoldás, ha csődöt jelentek.

- Ez nem megoldás. Megfutamodás.

Max elhúzta a száját.

- Lehet, de gondolnom kell Sy-ra is. A biztosítási összegből tudok adni neki végkielégítést, amivel egy ideig eléldegél.

- Veled mi lesz?

- Tudod, hogy nem félek a munkától.

Az apja bólintott. Egyik gyereküket sem úgy nevelték, hogy megijedjen egy kis fizikai munkától. Feltalálták magukat, ha a megélhetésükről volt szó.

- Drágám! – kiáltotta el magát.

Az anyja egy mappával jött be, és leült melléjük. Finom mosollyal, szótlanul odacsúsztatta a fia elé. Max értetlenül nyúlt érte.

- Mi ez? – nyitotta ki.

- Azt hiszem, elfelejtetted, hogy társtulajdonosa vagyok a cégednek – válaszolta az apja. – Amikor átvetted a nagybátyádtól, már volt rajta egy biztosítás, amit nem engedtem megszüntetni. Az elmúlt években anyáddal rendesen fizettük, ez adott egy kis nyugalmat, hogy baj esetén nem maradsz pénz nélkül.

Max a papírokat bámulta kikerekedett szemmel.

- Apád felhívta őket – folytatta az anyja. – Ezt ma reggel faxolták át.

- De hiszen ez… - Max a szavakat keresgélte.

Az apja a felesége kezéért nyúlt, és megszorította.

- Ez elég lesz, hogy egyenesbe kerülj, nem igaz?

Max tudta, a szülei milyen keményen dolgoznak, hogy felneveljék őket. Paulnak segítettek felújítani azt a kis házat, amit kinézett magának. Liznek megvették az autót, amivel dolgozni járt két várossal arrébb. Az ikreknek és Sandy Mae-nek fizették az iskolát. Ő soha nem kért semmit, a nagybátyja ugyanis ráhagyta a faházát fenn a hegyekben, és a Cessnát a hangárral, meg a hozzá tartozó területtel. Idén szorult meg először anyagilag, de elboldogult volna, ha nincs a baleset. A szüleinek sikerült meglepnie. Elszorult torokkal lapozta át az iratokat.

- Ez rengeteg pénz, apa!

- Egy kicsit felfejlesztheted az üzletet. Úgyis ezt akartad, nem?

- Jövőre terveztem, amikor lejár a kölcsön a hangárra.

- Ebből törleszthetsz valamennyit abból is.

- Igen. Köszönöm. – Max becsukta a mappát. Felállt, és megölelte a szüleit. – Soha nem tudom meghálálni ezt nektek!

- Csak legközelebb ne szállj fel viharban! – Az anyja kicsit meghúzta a haját.

- Ezt megígérhetem!

Elnevették magukat. Max most érezte igazán, hogy mennyire szerencsés. Kicsit később kisétált, kiült a régi hintára, amit az apja még Liznek függesztett fel a fára. Az évek alatt párszor ki kellett cserélni a kötelet, de nem változott semmit. A kávét kortyolgatva az eget bámulta. Hallotta, hogy az öccsei megjönnek, az anyja rájuk szól, hogy ne kiabáljanak, mert Sandy Mae már lefeküdt, aztán csend lett.

Az apja nesztelenül lépett ki a házból. Két doboz sörrel érkezett, nekidőlt a fának.

- Az öcséid megjöttek.

- Hallottam. Holnap hazamegyek. – Max váratlan közlésére az apja felsóhajtott.

- Itt vagy itthon.

- Tudom, de nem akarok a terhetekre lenni. Így is…

- Anyád örül, hogy itt vagy! – vágott a szavába az apja. – Azt hitte, hogy meghaltál… Mindannyian azt hittük…

Max hallgatott. A balesetről egészen idáig csak érintőlegesen beszéltek. Valahogy érezte, hogy most jött el az ideje a mesélésnek.

- Sajnálom.

- Felelőtlen voltál.

- Tudom.

- Nem erre tanítottalak.

- Tudom.

- Akkor mégis mi a fenéért szálltál fel?

- Mert szükségem volt a pénzre! – Max letette a bögréjét, és felbontotta a sört. – Deveraux akkor már napok óta zaklatott az aktuális részletért. John ajánlata kapóra jött, hogy egyenesbe jöjjek erre a hónapra.

- Miért nem szóltál?

- Éppen elég keményen dolgoztok, hogy a srácokat neveljétek. Nem akartam még több problémát okozni.

- Ne butáskodj, fiam!

- Tudom, hogy hülyeséget csináltam. – Max felnézett az égre. – Miközben zuhantunk, arra gondoltam, hogy milyen rég mondtam el nektek, mennyire szeretlek titeket…

- Fiam…

- A gondolat végére sem értem, apa, máris elsötétült a világ. Minden olyan gyorsan történt. Félni sem volt időm.

- Nem muszáj elmesélned, ha még nem állsz készen rá.

Max az apja sötétbe burkolózott alakját nézte.

- Ha most nem, akkor mikor? Ha nem neked, akkor kinek? – Ő maga is kihallotta a kétségbeesést a hangjából.

Az apja odalépett hozzá, és megölelte. Összeborzolta a haját, aztán átültek a kerti székekre. Max hátradőlt, a csillagok ugyanolyan fényesen ragyogtak, ahogy akkor odakint.

- Ez a John nem hívott vissza?

- Nem.

- Nem is válaszolt?

- Nem.

- Mi lenne, ha elküldenéd neki a holmiját, és lezárnád a dolgot?

- Talán az lenne a legjobb.

- Akkor miért nem teszed meg?

Max nagyot kortyolt a sörből.

- Tudod, azt gondoltam róla, hogy egy idegesítő kis mitugrász. Üzletember, ez rá volt írva, és ki nem állhatom a fajtáját. Később tudtam meg, hogy tériszonyos, és valószínűleg csak az anyja iránti szeretet bírta rá, hogy felszálljon egy repülőgépre. Nem néztem ki belőle, hogy képes kiráncigálni a lezuhant, összeroncsolódott gépből, mégis megtette, pedig megsérült. Egyetlen szó nélkül viselte az esőt, a sebeit, a bogarakat… Városi fiú lévén jobban helyt állt, mint néhány itteni srác tette volna.

- Megkedvelted?

Max sokáig nem válaszolt.

- Felajánlotta az anyjának a fél veséjét. Én vajon képes lettem volna rá?

- Biztos vagyok benne.

- Én elgondolkodtam. Komolyan, apa. John apja meghalt, soha nem is ismerte. A mostohaapja egy olyan alak, aki ötévesen kilógatta az emeletről csak, mert repülőset játszott. Az anyja ennek a Joe-nak adott igazat világéletében, és John mégis odaadja neki a veséjét. Őt megismerve, rájöttem, mennyire szerencsés vagyok, hogy itt vagytok nekem. Rádöbbentem, mit is jelent önzetlenül szeretni. – A sörösdobozt forgatta az ujjai között, ahogy mindig, ha ideges volt. – Egészen idáig természetesnek vettem az életet. Titeket. A repülést. A vidéket, ahová születtem. Mindent. John ébresztett rá, hogy mindezt meg kell becsülnöm. Ne hidd, hogy a halál közelsége miatt mondom ezt! Azt szinte fel sem fogtam. John viszont ott volt velem két napig. Rácsodálkozott a világra, ami nekem megszokott, neki meg minden új volt. És igen, megkedveltem. Láttam, hogyan lesz a városi ficsúrból mosolygós kisgyerek, és apa, ez többet jelentett, mint bármi eddig. – Az apja nem szólt közbe, a söréről is megfeledkezett. – Meghalhattunk volna azon a délutánon, de túléltük. Azt hiszem azonban, hogy sokkal többet kaptam Johntól. Gyermekiséget, hitet. Nem is. Magát az életet.

- Ez a John tényleg mély benyomást tett rád.

Max halkan felnevetett.

- Olyan vékony, hogy átérem a csípőjét – suttogta. – A szeme különös aranyszínben játszik, ha rásüt a nap…

Az apja halk kis nyögést hallatott. Megérthette a célzást, mert megérintette a karját.

- Nem akarlak megbántani, de nem gondolod, hogy az érzéseidet felkavarta az a két nap kettesben? Elvégre csak egymásra hagyatkozhattatok, és ez különleges köteléket hozott létre közöttetek.

- Ebben reménykedem én is. – Max a hajába túrt. – Apa, emlékszel még Brettre?

- Persze. Miért jutott az eszedbe?

- Mi lett volna, ha ő és én összejöttünk volna?

Az apja kiitta a maradék sörét.

- Nem tudom, mit érzel, fiam, hiszen bennem soha nem volt efféle vonzalom más férfi iránt, viszont a fiam vagy, és szeretlek. Azt hiszem, ezen nem változtatna az sem, ha bűnöző lenne belőled. Csalódást okoznál ugyan, de attól még szeretnélek.

Max megkönnyebbülve felsóhajtott.

- Apa.

- Igen?

- Brett múló vágy volt, kamaszos kíváncsiság, de John… Ő más. Törékenynek tűnik, akár a hegyekben fenn a sziklák között nyílott virág, valójában meg a látszat mindkét esetben csal. Mindketten átvészelik a legnagyobb viharokat, s elpusztíthatatlanul tűrik a szelet és a hideget. Aztán, mikor végre kisüt a nap, és átmelegszik a levegő, kibontják a szirmaikat, és olyan gyönyörűek lesznek, hogy arra nincs szó. – Max összenyomta a dobozt, a hang megtörte az áhítatos éjszakai csendet. – Mindig azt szoktad mondani, az ember bajban ismerszik meg. Én akkor ismertem meg Johnt, és láttam sokféle arcát. Vágytam rá, ahogy Brettre soha. S megkaptam úgy, ahogy nőt soha. Szerettem őt, apa.

Az apja csak nagyon hosszú hallgatás után szólalt meg.

- S ő is azt érzi, amit te?

Max felállt, pár lépés után az apja felé fordult, és zsebre dugta a kezét.

- Ha érez is valamit, két lábbal áll a földön. Két külön világ vagyunk. Az utunk keresztezte egymást arra a két napra, de ennyi volt.

- Jobb lesz, ha elfelejted őt, fiam! – Az apja odaballagott mellé, vállon veregette, majd bement a házba.

Max ott állt a csillagok alatt. Felemelte a kezét, mintha elérhette volna őket. Jól tudta, az apjának igaza van. Akármi is történt, John csak egy pillanat volt, lepkeszárnyon elsuhanó részlete az életnek. Aznap éjszaka mégis vele álmodott…

 

            A biztosítási pénz már a számláján volt, amikor a postás, Thomas Harrington, befordult a ház elé. Max kint ült a verandán ölében az öccse laptopjával, az eladó Cessnákat nézegette. Elébe ment.

- Helló, Tom.

- Helló, haver! Apád mondta, hogy még itt laksz.

- Már csak pár napig. Engem keresel?

- Tessék, ez neked jött. Itt írd alá!

Max nem akart hinni a szemének a washingtoni pecsét láttán. Alákanyarintotta a nevét, és kikapta a férfi kezéből a borítékot.

- Kösz.

- Üzleti ügy?

- Valami olyasmi. Jó munkát!

Thomas láthatóan szeretett volna beszélgetni vele, de ő már indult is befelé. Johnról azóta sem hallott semmit. A száma megszűnt, az elküldött cuccát visszaküldték azzal, hogy a címzett elköltözött. A levél most derült égből villámcsapásként érkezett. Az apja levélvágójával felnyitotta a levelet. A csekk láttán iszonyúan dühös lett, de ahogy elkezdte olvasni a férfi írását, lassan leereszkedett a kanapéra.

 

Kedves Max!

 

Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza egyszer sem, és nem válaszoltam e-mailben. Anyukám meghalt, és minden a feje tetejére fordult. Most keresem önmagam, ki tudja, megtalálom-e valaha is?

Mellékelek egy csekket. Számolgattad, mennyi pénzt kapsz a Cessnára, és az nem lesz elég egy újra. Mivel az én hibám is, ami történt, úgy érzem, ennyivel tartozom. Kérlek, fogadd el!

Mindent köszönök. Az a két nap életem legcsodálatosabb napjai közé fog tartozni, amíg élek!

 

Szeretettel:

John

 

Max arra eszmélt fel, hogy az anyja leül mellé.

- Fiam, mi történt?

- John írt.

- Oh, ez csodálatos! Annyira aggódtál miatta. Hogy van?

- Meghalt az anyukája.

- Oh, ne! – Az anyja átölelte a vállát, és megsimogatta a haját. – Sajnálom, kicsim.

- Küldött egy csekket – mutatta fel.

- Ezt nem fogadhatod el! Vissza kell neki adnod!

- Tudom, de még a régi címéről küldte, és nem írta meg az újat. – Max megdörzsölte az arcát, a borítékot bámulta. – Azt hiszem, nem akar beszélni velem.

- Biztos a balesetre emlékezteted. Ne haragudj rá ezért, kicsim!

- Nem haragszom, anya, csupán csalódott vagyok! Azt hittem, jelentett neki valamit az a két nap!

- Meghalt az anyukája, nem hiszem, hogy te jársz a fejében, és ez érthető is.

Max az anyjára pillantott, hálás volt az apjának, amiért soha nem mesélte el neki Brettet, és most Johnt. Szomorúan rámosolygott.

- Felmegyek a szobámba – mondta.

Odafent hanyatt vágta magát az ágyon. Eltelt már hány hét, de a férfit még mindig képtelen volt kiverni a fejéből. Gyakran álmodott az aranyszínű szempárral, a félénk mosollyal, a karcsú testtel, amely hozzásimul. Reménykedett, hogy látja még a férfit, ám a levél szertefoszlatta az álmait. Bele kellett törődnie, hogy ennyi volt.

A munkába temetkezett. Az apjával kinéztek és megvettek egy új típusú, de használt Cessnát. Amikor újra felszállt, majdnem elsírta magát örömében. Felujjongott, mire a másodpilótaként vele tartó apja elnevette magát. Megbízott egy céget, akik új arculatot és honlapot terveztek a cégének, ami jó döntésnek bizonyult. Újra vitt sétarepülésre turistákat és kirándulókat, minden perce be volt táblázva. Nem bánta, mert nem volt ideje gondolkodni, este csak bezuhant az ágyba. Johnt azonban nem felejtette el.

Egyik este Paul elráncigálta a kocsmába. Billiárdoztak pár haverral, a lányokkal szemeztek a pultnál. Az egyik különösen megragadta Max figyelmét. Nagyon vékony volt, kilométer hosszú combjain rövid szoknya feszült, a szeme pedig hatalmas volt. Csak akkor jött rá, miért tetszett meg neki, amikor Paul megjegyezte, milyen fiús a rövid hajával és a kis melleivel. Onnantól kezdve már képtelen volt nem Johnra gondolni. Haza is ment, és fél éjszaka álmatlanul forgolódott.

A vasárnapokat a szüleivel töltötte, segített az anyjának a kertben vagy az apjának a ház körül. Néha a fiúkkal kosaraztak, ami nem egyszer játékos verekedésbe torkollott. Sandy Mae életében először szerelmes volt, néha őt kellett fuvarozni. Liz úgy nézett ki, babát várt a sráctól, akivel egy ideje együtt volt. Az apja megfenyegette, ha nem mutatja be végre illendően, többé be se tegye a lábát a házba. Max élvezte, hogy zajlik az élet, de miután Paul összejött valami lánnyal, és az ikrek is mindig kavartak valakivel, magányosnak érezte magát.

- Nem kocsi jött? – Az anyja főzés közben fülelt.

- Megnézem. – Max félretette a kést, amivel zöldséget darabolt, és előreballagott.

Az anyjának igaza volt, egy autó fordult be a ház elé. Az övé mellé parkolt le. A kiszálló férfi a szeme fölé ernyőzte a kezét, mert belesütött a szemébe a nap.

- Jó napot! Max Carlsont keresem – kiáltotta, amikor meglátta a verandán.

Max biztosra vette, hogy John szeme megint az olvadt aranyra hasonlít. Ahogy közeledett, látszott, hogy a nadrágot csak az öv tartja a derekán. Még vékonyabb volt, mint amikor Max utoljára látta. A férfi felismerhette, mert megtorpant. Kis tétovázás után lassú léptekkel felsétált a lépcsőn. A szeme sötét volt, óarany, Max még soha nem látott szebbet. A haja megnőtt, a napszítta tincsek jól álltak neki. Le volt égve az orra, a karját is megkapta az erős napsütés. Fáradtnak és zavartnak tűnt.

- Szia! Nem ismertelek meg, mert a szemembe sütött a nap.

- Sejtettem. Mi járatban errefelé?

John átkarolta magát, majd zsebre dugta a kezét. Max rájött, hogy ideges.            

- A városban mondták, hogy vasárnap a szüleidnél vagy. Nem akarlak zavarni.

- Nem zavarsz.

John az ajkát harapdálta. Maxbe késként hasított a vágy, hogy megcsókolja, de nem mozdult.

- Anya kómába esett, mire Washingtonba értem. Joe engem hibáztatott, erre számítottam. Miközben anya ágya mellett ültem, átértékeltem az életem. A halála után felmondtam, elköltöztem, az örökségem felét elküldtem neked, a másik felét pedig arra használom, hogy megismerjem kicsit a világot, amiben élek.

- Nem költöttem el a pénzed.

- Azt mondták a városban, hogy vettél egy új gépet.

Max pár szóban elmesélte a két biztosítás esetét, mire John elmosolyodott.

- Tényleg szerencsés vagy.

- Ebben most már nem kételkedem. Szóval miért is jöttél?

- Gondoltam, kalandtúrázom egyet. Megtetszett Idaho.

- Kalandtúrázol? – Max végigmérte a könnyű fehér nadrágtól a kék pólóig.

John elpirult.

- Igazából sétarepülni érkeztem.

- Washington környékén nincs ilyesmi?

- Nem figyeltél? Nekem ez a táj tetszett meg! – John körbemutatott.

Max szája kiszáradt.

- Kicsim, ki az? Miért nem hívod be? – Az anyja kilépett a házból. – Helló! – Kíváncsian mérte végig Johnt, nem tudta, ki az idegen.

- Nem kér semmit! – szólalt meg Max gyorsan, mielőtt az anyjának eszébe jutna megkínálni valamivel a férfit.

- Fiam, ne légy udvariatlan!

- Köszönöm, tényleg nem kérek semmit! John vagyok.

Max anyjának szeme tágra nyílt, majd felragyogott a mosolya. Ebben a pillanatban letagadni sem tudták volna egymást a fiával.  

- A fiam nagyon aggódott miattad! Sajnálom édesanyádat!

- Köszönöm.

- Velünk ebédelsz, ugye?

- Igen, anya, de most már hagynál minket beszélgetni? – Max morcos volt.

- Fiatalember, beszédünk lesz egymással! – Az anyja csúnyán nézett rá, és a fejét csóválva visszament a házba. Max biztosra vette, hogy pár percen belül az egész család értesülni fog John felbukkanásáról.

- Anyukád nagyon kedves.

- Igen, az.

- Tényleg hasonlítasz rá.

Max közelebb lépett, tétován megfogta John pólójának az alját, és morzsolni kezdte az ujjai között a finom anyagot.

- Nem akarok most anyuról beszélni. Aggódtam miattad.

- Sajnálom.

- Gondoltál rám egyáltalán? Vagy csak akkor jutottam eszedbe, amikor repülni vágytál?

- El ne felejtsd, hogy levelet is írtam neked. Akkor is gondoltam rád.

- Tényleg, hogyan is felejthettem el?! – Max még közelebb araszolt. – Komolyan fel akarsz szállni? Mi történt a tériszonyoddal?

- Elmúlt. – John is lépett előre egy fél lépést. – Azt hittem, el fogsz felejteni.

- Próbáltalak.

- Nem ment?

- Miért? Neked igen?

John finoman megrázta a fejét. Most már szinte egymáshoz ért a testük. Max szíve a torkában dobogott.

- Fogytál.

- Az utóbbi időben nem volt étvágyam.

- Nem mintha előtte olyan sokat ettél volna…

- Ez igaz.

- Nem akarsz itt maradni? Anyu mindig örül, ha etethet valakit. Apu is egyre jobban kezd kikerekedni. 

- Velem nem sokra jutna.

- Szereti a kihívásokat.

John félrebillentette a fejét. Megnyalta az ajkát. Max nagyot nyelt.

- Csak ő, vagy te is? – Mosolygott, ahogy feltette a kérdést, de a szeme nagyon komoly volt.

Max most már egészen közel lépett, megfogta a kezét. Izzadt a tenyere, és nyilvánvaló volt, milyen gyorsan ver a szíve, a nyakán az ér jól láthatóan pulzált. Enyhe szellő sodorta az illatát az orrába, finom volt, vágyat szított fel benne, bizsergést az ajkában, vad, kínzó sajgást az ágyékában. Két tenyere közé fogta a férfi arcát, és megcsókolta.

Egy pillanatig habozott előtte, a leheletük keveredett, aztán John szeme lecsukódott, az ajka elnyílt. Az íze mentol és gyümölcs volt, Max mohón habzsolta. John karjai a nyaka köré fonódtak, a teste csontos volt, édesen ismerős, ahogy nekifeszült. S amikor végre ránézett, a szemében arany kavargott.

Max belátta, áltathatja magát ítéletnapig, hogy a John iránti vágyat a halálfélelem, az összezártság, az egymásra utaltság szülte. A szenvedély mit sem csitult azóta, a tűz, ami akkor fellobbant közöttük, most kapott igazán lángra.

- Gyere! – ragadta meg a kezét.

- Mi? De…

Max magával húzta, betuszkolta a kocsiba, és beindította a motort. Anyja jelent meg a verandán, kérdő tekintetére tett egy mozdulatot a kezével, és kihajtott az udvarból.

- Repülni megyünk? – John felvonta a szemöldökét.

Max rávigyorgott.

- Szeretnék mutatni neked valamit. Jobban mondva, több dolgot is, de jobb lesz, ha sorjában haladunk.

- Kíváncsi vagyok.

- Lehetsz is. – Max kinyúlt, és megfogta a kezét. Egészen a repülőtérig el sem engedte. Sy a gépet mosta, sejtette, hogy ott találja. – Szia, Sy! Felszállnánk!

- Azt hittem, ma nem dolgozol! – Sy Johnt szemlélte, látszott, hogy nem tudja hová tenni.

- Nem is. Emlékszel még Johnra?

Az öreg arca elsötétült, mire mindketten felkuncogtak.

- Igen.

- Hogyan áll a gép?

- Vihetitek, de ezúttal ne zuhanjatok le, jó?!

- Igenis.

Max körbevitte Johnt a gép körül, elmesélte, hogyan vették meg, milyen volt az első repülés. A férfi tudta, hogy meg akarja nyugtatni, és ez sikerült is. Max aranyos volt, ahogy izgatottan beszélt a Cessnáról, a munkájáról. Lelkesedése mosolyt csalt az ő ajkára is, és kicsit nyugodtabban szállt be a gépbe.

A felszállás sima volt, Max ugyanolyan könnyedén emelte a gépet a magasba, ahogy az első alkalommal. Mégis más érzés volt, mert az ég most vakító kék volt, a nap ragyogott, a látvány pedig lélegzetelállító volt. John lenézve mérföldekre ellátott. 

- Ezt szerettem volna mutatni neked – mondta Max halkan.

John képtelen volt szóhoz jutni. Csak bámulta a tájat, a hegyeket, egy patakot, visszaverődött róla a napfény; a völgyben a várost, még a hangárt is látta, ha jobban megerőlteti a szemét, talán Sy-t is ki tudta volna venni, ahogy őket figyeli. A színek élénkek voltak, az ég kék, a táj a zöld és a barna ezernyi árnyalatában pompázott, a hegyek fehéren szikráztak, a magasba törtek, a fákkal vetélkedtek.

- Most minden olyan más… - mormolta. A férfira nézett, aki aggódva méregette. – Minden megváltozott. Te. Én. Legfőképp én, azt hiszem. Már nem félek. Nincs mitől. Van rosszabb dolog is, mint a magasságtól való félelem, igaz?

- Igen.

John felsóhajtott, könnyes szemmel pillantott rá.

- Hiányoztál.

- Te is. Szerettem volna, ha itt vagy. Aggódtam érted. Vágytam rád. – Max robotpilótára kapcsolt, csak utána folytatta. – Tudom, hogy ez nem a te világod. Gondolhatod azt, hogy az újdonság varázsa csábított hozzád. Mindezek ellenére… ha már úgyis kalandozol a nagyvilágban, nem akarsz itt maradni? Egy ideig. Ameddig akarsz.

- Mit szólnának a szüleid?

- Nem fognak a nyakadba borulni, ha erre gondolsz, de el fognak fogadni.

- Miből veszed?

- Mert én választottalak.

John letörölte a könnyeit, amik kibuggyantak a szeméből.

- Piszok mázlista vagy – mosolyodott el.

- Mi a válaszod?

John sokáig nem szólt.

- Anya halála után nem csak azzal kellett megbirkóznom, hogy elvesztettem őt, és kudarcot vallottam a fiaként, hanem azzal is, hogy egyedül maradtam. Sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy az a két nap, amit veled töltöttem, milyen sokat jelentett. Akkor éltem igazán. Azt hittem, a legnagyobb bátorság ahhoz kellett, hogy felszálljak veled azon a délutánon, de amikor elindultam hozzád… Nos, akkor döbbentem rá, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy beállítsak hozzád, és megkérdezzem, nem maradhatnék-e veled pár napot?

Maxnek kellett pár másodperc, mire felfogta a szavait.

- Te…

- Hadd fejezzem be! – John feléje fordult. – A te világod nem az enyém, de szívesen megismerném. Talán hülyeség, amire vágyom, viszont rá kellett jönnöm, nincs vesztenivalóm. Lehetek a szeretőd?

Max eddig bírta, magához rántotta, és hevesen megcsókolta. Érezte, hogy John mosolyog. Igaza volt, mert amikor elengedte, és ránézett, a félénk mosoly ezúttal beragyogta a keskeny arcot, eljutott egészen a szeméig, s napsárgára festette.  

- Mutatni akarok még valamit – mondta rekedten.

John elnevette magát. Max kikapcsolta a robotpilótát, és alacsonyabbra ereszkedett. Elhúzott a hangár felett, Sy integetett nekik. Éles fordulatot vett, John a homlokát ráncolta, amikor elrepültek egy furgont szerelő férfi felett.

- Ez nem apukád volt?

- De igen. Herb kocsiját csinálja. Ez a házunk. – Max tett egy kört felette, megbillentette a szárnyakat, amikor meglátta az anyját. – Menjünk vissza! Ha nem érünk vissza vacsorára, megfojt.

John elégedetten hátradőlt, és mosolygott. Egyikük sem szólalt meg, amíg le nem szálltak. Sy megkönnyebbülten vette gondjaiba a gépet.

- Nincs semmi baja – mondta neki Max vigyorogva.

- Itt marad? – Sy úgy beszélt Johnról, mintha ott se lenne.

- Egy ideig mindenképp. Baj?

Sy vállat vont.

- Nekem aztán nem. Csak meg ne bánd!

- Nem fogom. Gyere, John!

- Tényleg nem fogod? – John csak a kocsiban szólalt meg.

- Ha igen, akkor úgyis megmondom. Egyenes ember vagyok.

John feszült arca kicsit megenyhült.

- Köszönöm. Visszamegyünk anyukádékhoz?

- Utána. – Max az ellenkező irányba fordult, mint amerre a szülői ház volt. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.  

- Mi után? – John még a kérdés végére sem ért, máris megvilágosodott. Elpirulva felkuncogott. – A táskámban volt óvszer és síkosító – mondta.

- És ezt csak most mondod? – Max játékos rosszallással bökte oldalba.

John kacagott, a szeme megint aranyként ragyogott.

- Velem is meg kellett volna osztanod a terveidet.

Max megfogta a kezét, és az arcához húzta.

- Nekem is van otthon.

- Felkészültél?

Max elkomolyodott.

- Egy kicsit mindig reménykedtem, hogy eljössz.

- Bolond vagy!

- Lehetséges. – Max lefordult egy mellékútra. – Csak, hogy tudd, nem csupán szeretkezni akarok veled. Igen, majd megőrültem utánad, de közben szerettem volna mutatni neked egy csomó dolgot.

John közelebb fészkelődött, és a vállára hajtotta a fejét.

- Nagyon szexmániásnak tűnök, ha szeretkezni akarok veled?

- Csak egy kicsit.

Az út további felében hallgattak. Ahogy egyre magasabbra jutottak, John úgy egyenesedett fel. A faház láttán elnyílt az ajka, és megbűvölten szállt ki a kocsiból. Max kézen fogta, és a kedvenc helyére kísérte. Maga elé engedte, a hátához simult. A látvány hasonlított ahhoz, amit a gépről láttak, de most érezték a bőrüket simogató lágy szellőt, a nap melegét. A levegő tiszta volt, szinte megrészegült tőle az ember. John elgyengülve dőlt a férfinak.

- Oh, Istenem! Ez gyönyörű! – suttogta.

Max maga felé fordította, nekidöntötte a homlokát a homlokának.

- Egyetértek.

John elmosolyodott, a vágy már szinte szikrázott a szemében. Érzékelte a férfi hozzáfeszülő testét, kemény ágyékát, látta lassan elsötétülő tekintetét. Szótlan egyetértésben indultak a ház felé, Max átölelte a derekát, szorosan tartotta, mintha attól félt volna, hogy el talál szökni. Úgy félútig bírták, aztán a férfi feléje fordult, és az ajkára tapadt.

John átkarolta a nyakát, és felkuncogott, ahogy Max a combja alá nyúlt, és megemelte. A dereka köré fonta a lábát, és apró csókokkal borította a férfi arcát, nyakát, miközben az a ház felé sétált. Nekitántorodtak az ajtó mellett a falnak, egyszerre nyögtek fel. Mohó csókkal estek egymásnak, előbb Max inge, majd John pólója került a földre. A többi ruhadarab a házban követte őket, míg meztelenül zuhantak az ágyra.

Max feltérdelt, úgy nézett le rá. John kérdőn felvonta a szemöldökét, mire megvonta a vállát.

- Sokszor elképzeltelek így.

- Most nem képzelet vagyok.

Max ráborult, az ajkára lehelte a sóhajt.

- Hála Istennek!

John igazat adott neki, és lehunyta a szemét. Belefúrta az ujjait a férfi hajába, köréje fonta a lábait, viszonozta a csókját. Elmerült benne, ahogy a férfi őbenne. Csodálatos volt, mint megtapasztalni a repülés mámorát. A szépségét azonban az adta, hogy nem volt egyedül, s mégis szabad volt. Azon kapta magát, hogy a nevetése betölti a szobát. Max kérdőn emelte fel a fejét a hasáról, amit éppen az ajkával fedezett fel.

- Elmondod nekem is? – kérdezte incselkedő mosollyal.

John gyengéden megsimogatta az arcát.

- Boldog vagyok.

Max tekintete ellágyult, aztán olyan lágyan csókolta meg, ahogy még egyszer sem. A puha csókok bejárták az arcát, a nyakát, a mellkasát, az egész testét. Gyönyörrel töltötték meg a pillanatot, és Johnnak már eszébe sem jutott nevetni. Nyöszörögve feszült karcsú ívbe a háta, fehér bőrére csodálatos festményt bűvölt az ablakon beáramló napsugár. Max ráborult, összeolvadt vele, a kép megváltozott, most már az ő hátát melegítette a napfény, az ő bőrén táncolt csábosan a függöny árnyéka. A legszebb mégis a John szemében kavargó arany volt, amelyet világosra festett a fény, opálossá a szenvedély…

John a férfihoz bújt, és próbált nem elaludni. Max a haját simogatta, rég érezte magát ennyire elégedettnek.

- Vissza kellene mennünk – mormolta John, ám látszott, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét.

- Aludj csak! Leugrok a holmidért, és sietek vissza!

- Mit fog szólni anyukád? – John felkönyökölt. A haja kócos volt, a tekintete álmos és kielégült. Max szíve nagyot dobbant.

- Jelen pillanatban ez marhára nem érdekel! – tört ki belőle, aztán hanyatt döntötte a férfit.

John kuncogott, és nagyot sóhajtott.

- Szép kis bemutatkozás…

Max a vállára hajtotta a fejét, elhelyezkedett rajta.

- Majd apa megbékíti. – Kis hallgatás után kibökte. – Meséltem apának rólunk.

John teste megfeszült.

- Mit szólt?

- Akkor még azt hitte, hogy soha többé nem látlak.

- Max!

- Javasolta, hogy verjelek ki a fejemből.

- És?

- Nem sikerült. Amióta veled voltam, nem igazán érdekelnek a nők. Apának el se mertem mondani… Micsoda butaság, ugye? – Max felemelkedett, lenézett a férfira, ugyanolyan komoly volt, mint John. – Meg akarom próbálni veled.

- Csak bonyolítod az életed.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem ezt szeretnéd.

John vállat vont.

- Jelenleg az egyetlen dolog, amit akarok, azt te vagy. És félek, Max. Mi lesz, ha beléd szeretek, te pedig rájössz, hogy nem kellek neked? Vagy mi lesz akkor, ha belém szeretsz, de én más utakra vágyom majd? Mit fogunk tenni akkor?

Max mérlegelt.

- Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy az élet rövid. Nem veszítünk semmit, ha legalább megpróbáljuk. Biztos, hogy nem lesz egyszerű, és néha… a hátunk közepére sem kívánjuk majd a másikat, és a kapcsolatunkkal járó problémákat, viszont még rengeteg dolgot meg akarok mutatni neked, John. El akarok menni veled horgászni. Szeretkezni akarok veled a csillagos égbolt alatt. Meg akarlak tanítani táncolni, hogy karácsonykor már te is beszállhass a nagy családi körbe. – John szeméből már peregtek a könnyek, mégis folytatta. – Veled akarom először látni az unokahúgomat, és azt szeretném, ha jól kijönnél a kistesóimmal. Aztán egyszer, ha készen állsz rá, meg akarlak tanítani repülni…

- Arra várhatsz…

- Akkor várok, ameddig kell.

- Mi lesz, ha megunod a várakozást?

Max az oldalára fordult, és őt is magával húzta, hogy szorosan magához ölelje.

- Ezen a vidéken nem szokás unatkozni – mosolyodott el.

- Tényleg?

- Tényleg. – Max most már határozottan vigyorgott. – Ha pedig mégis, akkor szeretkezhetünk…

John megtörölte az arcát, és a mellkasára könyökölt.

- Bolond vagy!

- Eddig azt hittem, mázlista.

- Egy bolond mázlista! – John felnevetett. Végül Max csókja hallgattatta el.

A lágy szellő meglibbentette a függönyt, a napfény pedig egy pillanatra körbefonta összefonódó alakjukat az ágyon…

 

            Max az apja mellett állt, aki Johnt és az ikreket nézte. Herb és George a fejükbe vették, hogy megtanítják a férfit lovagolni. Két hete gyakoroltak vele minden egyes nap, de John még mindig olyan erővel szorította a nyeregkápát, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Miért nem adja fel? Látszik, hogy szinte rosszul van a magasban – mormolta Carlson töprengve.

Max zsebre dugta a kezét.

- Miattam – mondta halkan.

Az elmúlt egy hónap maga volt a csoda a számára. John beköltözött hozzá, megismerkedett a családjával, a városlakókkal. Az első napokban rengeteget aludt, és bár palástolni próbálta, de gyorsan elfáradt egy egyszerű sétától is. Alig evett, Max anyja teljesen kétségbeesett miatta. Max azonban nem erőltette, mert az első ott töltött vacsoránál, hogy ne bántsa meg az asszonyt, John megevett mindent, amit elébe tettek, utána meg egész éjszaka hányt. A gyomra nem szokott hozzá ennyi ételhez, hetek teltek el, mire képes volt nem csak reggelire, de ebédre és vacsorára is enni valamit anélkül, hogy rosszul lett volna.

A család még mindig nem tudta, milyen kapcsolatban vannak. Jobban mondva, Max nem mondta ki nyíltan, ám akinek szeme volt, az észrevehette. Minden szabad percét a férfival töltötte, tényleg nekiállt táncolni tanítani, elmentek a hegyekbe túrázni. Elvitte repülni, máskor egész hétvégén nem mozdultak ki a házból, végigszeretkezték a napot. Max úgy látta, John boldog, a szeme mindig aranyszínben ragyogott, ha ránézett.

Nem egyszer magáról megfeledkezve megcsókolta, aminek legelőször Sandy Mae volt a szemtanúja. A húga szeme kikerekedett, mire megfricskázta az orrát, és rákacsintott. A lány a szemét forgatta, és nem beszélt a látottakról senkinek. Az ikrek előtt kínosabb volt lebukni, ugyanis a két fiú el akarta hívni őket a városba billiárdozni. Ő pedig éppen letámadta Johnt, már az övét rángatta, amikor az öccsei berobogtak hozzá a hangárba. Javukra legyen mondva, Herb és George egész jól fogadták a dolgot.

Paulnak az apja mondta el, mert a bátyja véletlenül meglátta őt kézen fogva Johnnal, és az apjához fordult a kérdéssel. Liz már az első pillanattól kezdve gyanakodva tekintett a férfira, és végül egyszerűen sarokba szorította az öccsét. Max kénytelen volt bevallani neki mindent. Jelenleg úgy állt a helyzet, hogy csak Max anyja nem tudott arról, milyen kapcsolat is van John és a fia között.   

- Bizonyítani akar neked? – Az apja felvonta a szemöldökét.

- Valószínűleg.

- Meddig marad itt?

- Zavar, hogy itt van? – Max keze ökölbe szorult.

Az apja sokáig nem válaszolt, aztán vállat vont.

- A fene vigye el, boldog vagy vele! – mondta keményen. – Nem zavar, amíg ez így van.

Max megkönnyebbült.

- Kösz, apa!

- Anyádnak mikor akarod végre elmondani? Már Sy is tudja, sőt, biztosra veszem, hogy a fél város sejti, nem csak a haverod, hanem a partnered is. Kivéve anyádat.

- Anyu szerintem sejti, csak úgy gondolja, ha nem vesz róla tudomást, akkor az meg sem történik. Vagy tévedek?

Az apja megdörzsölte borostás arcát.

- Attól félek, hogy nem. Kedveli Johnt, de ő akkor is elsősorban édesanya, aki egy lányt képzelt el a fia mellé. Unokákat szeretne.

- Liz fél év múlva megszüli az elsőt.

- Tőled, te tökfej! – Az apja szeretettel a mellkasába bokszolt.

Max elszomorodott.

- Apa, én így vagyok boldog.

- Tudom, fiam! – Az apja átkarolta a vállát. – Most menj, mentsd meg azt a szegény fiút, mert már nem bírom nézni a szenvedését!

Max felnevetett, és lekocogott a lépcsőn. Az apja hátranézett a válla felett, és felvonta a szemöldökét a felesége láttán, aki a szúnyogháló mögül figyelte őket. Nem mondott semmit, mit mondhatott volna?! Az asszony elgondolkodó arccal visszament a konyhába, míg ő autót hallva előreballagott. Az ismeretlen, drága kocsi láttán valamiért görcsbe rándult a gyomra.

- Segíthetek? – kérdezte a kiszálló férfitól.

- John Crew-t keresem. Azt mondták a városban, hogy vasárnap lévén itt találom.

- Most éppen lovagol. Szólok neki.

- Lovagol? – A férfi döbbenten bámult rá. – Ezt látnom kell! – döntötte el, és a férfi nemtetszésére ügyet sem vetve vele tartott.

Max az öccsei mellett állt csípőre tett kézzel.

- Szállj már le!

- Minden rendben! Komolyan. – John félénken rámosolygott. – Nagyon tetszik!

- Csak ne lennél olyan magasan…

John az ajkába harapott, és reszkető sóhajt hallatott.

- Hát, az jó lenne! Nincs véletlenül pónitok?

A három férfiből egyszerre tört ki a nevetés, mire a ló ösztönösen lépett egyet hátra. John ügyesen megállította, és megpaskolta a véknyát. Max büszkén bólintott.

- Ügyes!

- Akkor folytathatom?

- Holnap! A többiek mindjárt ideérnek, addigra le is kellene zuhanyoznod. Gyere! – Max kitárta a karját, hogy kiemelje a nyeregből, de ekkor látta, hogy John duzzogós arca elfehéredik. – Mi a baj? – követte a tekintetét.

Az apja egy férfival jött feléjük. John reakciójából ítélve ismerte, mert megfeszült. A ló azonnal megérezte lovasának nyugtalanságát, és kapálni kezdett a mellső lábával. Maxnek nem volt szimpatikus a fickó, és aggódott John miatt.

- Ismered? – kérdezte halkan.

- Ő Joe. – John a kezét nyújtotta, és hagyta, hogy a férfi lesegítse a lóról. Max érezte, hogy reszket, valószínűleg azért fogadta el a segítségét, mert nem állt túl biztosan a lábán. – Mit keresel itt? Hogyan találtál rám? – John Max karjába kapaszkodva szegezte a férfinak a kérdést.

Joe mosolyra húzta a száját.

- Így kell üdvözölnöd az apádat?

- Az én apám meghalt. Mit akarsz?

Joe körbenézett.

- Szép hely. Beszélhetnénk négyszemközt?

John kihúzta magát, és nemet intett. Max csak rá volt tekintettel, amikor nem hajította ki a férfit úgy, hogy a lába se érje a földet.

- Nincs titkolnivalóm előttük.

- Csak beszélni szeretnék veled.

A másik három férfi értetlenül ráncolta a homlokát, de érzékelték Max dühét, így felsorakoztak mellettük. Paul és a barátnője is ekkor érkezhetett meg Lizékkel együtt, mert most léptek ki a verandára az anyjukkal és Sandy Mae-vel. Közelebb jöttek, amikor látták, hogy valami nagyon nincs rendben. Paul és Liz barátja, Steve úgy álltak, hogy szükség esetén megvédhessék az asszonyokat. John mindezt az idegen szemével látta, a család nem is volt tudatában a mozdulataiknak. Elszorult a torka, és megkeményítette magát.

- Mint mondtam, nincs titkolnivalóm. Hogyan találtál meg?

Joe kelletlenül válaszolt.

- Megadtad, hová küldjék tovább a leveleidet, és nem volt nehéz kideríteni a címedet.

- Mit akarsz tőlem? Azt hittem, anya halála után…

- Látni sem akarlak? – Joe a szavába vágott elég élesen, majd kis hallgatás után enyhültebben folytatta. – Az anyádra emlékeztetsz. Nehéz megbocsátanom, ami történt.

- Nincs szükségem a bocsánatodra! – John szeme villámokat szórt. – Anya nem miattam halt meg! Ha ott vagyok mellette, akkor sem engedték volna a transzplantációt elvégezni, mert haldoklott! – A hangja elcsuklott. – Tudom, hogy nehéz ezt elismerni, de akkor is ez az igazság!

- Ha már akkor, amikor először szóba került a műtét, a kés alá feküdtél volna, anyád még mindig élne!

- Mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz! – Meglepő módon Liz szólalt meg. Mindannyian csodálkozva néztek rá, de ő felszegett fejjel közelebb lépett. – Steve orvos. Átnézte a felesége leleteit. Már akkor is csak tíz százalék esélye volt a túlélésre, amikor először merült fel a transzplantáció lehetősége.

Max meglepődve közelebb húzta magához Johnt. A férfi utalt rá, hogy szeretné megnézetni Steve-vel a zárójelentéseket, de nem említette, hogy meg is tette.

- Tegnap vittem be hozzá… - John az ő füleinek szánta a mondatot, mert annyira halk volt. Az arca törődött volt, és szomorú.

- Semmi baj! – Max megsimogatta a hátát.

Joe a hallottakat próbálta feldolgozni.

- Te idegeneknek mutogatod anyád leleteit? – hitetlenkedett.

- Mi nem vagyunk idegenek! – Sandy Mae felháborodott. Az anyja rápisszegett, de a lány odarobogott a férfi elé. – Mégis mit képzel magáról? John már a családunk tagja!

- Ő az én fiam! – Joe rákiabált a lányra.

- Maga csak a mostohaapja! Nem is szereti őt!

- Na, ide figyelj! – Joe fenyegetően a lányra mutatott, mire Max apja elhúzta onnan Sandy Mae-t, és maga állt eléje.

- Nem! Maga figyeljen! A fia testileg és lelkileg is megtörve érkezett ide hozzánk. Az anyja halála teljesen összetörte, a feleségem örült, ha két kanál levest bele tudott erőszakolni! Már attól elfáradt, ha a fiammal elsétált az istállóig! Nem beszélt egy szót sem arról, ami történt vele, soha egy szóval nem panaszkodott! Hetek teltek el, mire végre összeszedte magát, erre maga idejön, és vádaskodni kezd! Ha a fiának tekinti, és legalább egy kis szeretet van magában iránta, akkor most azonnal sarkon fordul, és visszamegy oda, ahonnan jött!

John akkor sem tudott volna megszólalni, ha fegyvert szorítanak a fejéhez. A Carlsonok egy emberként álltak ki érte, és most döbbent rá, mit is jelent családba tartozni. Felpillantott Maxre, aki szintén nagyokat nyelt. Találkozott a tekintetük, Max lassan elmosolyodott, mintha csak tudta volna, mi jár a fejében.

- A fiamért jöttem, és nélküle nem megyek sehová!

John halottsápadt lett, Max arca pedig elborult.

- Nem hiszem, hogy magával akarna menni! – szólalt meg dühösen. Az apja félrelépett, átkarolta a feleségét. Max John elé állt, és szorosan fogta a kezét. – Miért akarja, hogy magával menjen? Hogy legyen kit kínoznia? Hogy az orra alá dörgölje minden egyes nap, miatta halt meg az anyja?

- Ezt majd vele beszélem meg! John, gyere! Anyád nem örülne, ha…

- Mit tudsz te arról, anya minek örülne! – John kiborult. – Ha ő kérné, akkor sem mennék veled sehová! Mondd meg, mit akarsz tőlem, aztán menj innen! – Még be sem fejezte a mondatot, és már rá is döbbent, miért jött ide a férfi. Keserűen felnevetett. – Már értem… Elfelejtettem, hogy csak akkor lakhatsz a régi házban, ha én is odaköltözöm. Anya abban reménykedett, ott leszünk egymásnak, ha vele valami történik. Szegény, mindig vak volt, ha rólad volt szó…

Joe arca elsötétedett.

- Itt akarsz maradni? A lovagod nagyon jó lehet az ágyban! – pillantott Maxre, és úgy mérte végig, hogy annak arcába szökött a vér.

- A mi kapcsolatunk nem csak erről szól!

- Akkor mégis miről? Talán a pénzről? Merthogy John gazdag kölyök, soha nem lesznek anyagi gondjai, ha sikerül rávennie, hogy magára írasson mindent. Márpedig úgy tudom, a pénz nem veti fel!

- Maga rohadt szemétláda!

- Ne! – John kétségbeesetten kapaszkodott Maxbe, hogy visszatartsa, mielőtt nekiugrik a férfinak. – Ezt akarja elérni! Kérlek!

- Elég legyen! – Max anyjának hangja halk volt, de tiszteletet parancsoló. Eltolta magától a férjét, majd Joe és a fia közé állt. Egész testében remegett a felháborodástól, a hangját azonban nem emelte fel. – Hát, most jól figyeljen, kedves Joe! A felesége most biztos nagyon szomorú odafönn az égben, amiért csalódott magában. Mert így van, nem igaz?! – kérdezte felvont szemöldökkel. – Elvesztette őt, igen. Olyankor, amikor a szívünknek kedves embert veszítünk el, akkor hajlamosak vagyunk keresni valakit, akit hibáztathatunk. Maga megtalálta ezt a személyt, holott az ő fájdalma még nagyobb, mint a magáé. Eléggé hibáztatta önmagát, nem kellett neki még a maga vádaskodása is! Hogyan lehet ilyen szívtelen?!

- Nem tud semmit…

- Valóban, de van szemem! A férjem minden szava igaz volt az előbb. John az idegösszeomlás szélén állt, amikor idejött a fiamhoz, és ezt magának köszönheti. A felesége halála után mellé kellett volna állnia, össze kellett volna tartaniuk. Erre való a család!

- Ő csak… Ő nem is az én fiam! – tört ki végre Joe-ból.

John összerándult, és görcsösen ölelte Maxet. Már régebben számított hasonlóra, nem kellett volna szíven ütnie a dolognak.

- Hány éves is volt John, amikor maga elvette az anyját? Ha nem koloncként, nyűgként tekintett volna rá, akkor nem itt lennének most. Lenne egy nagyszerű fia, Joe.

- Ő csak egy buzi! Ne mondja nekem, hogy boldog attól, hogy a fiával kefél!

A pofon akkorát csattant a döbbent csendben, hogy pár kismadár felriadt, és tovaröppent a bokrokról.

- Beszéljen tisztességgel a fiamról! – Az asszonyt még soha senki nem látta ilyen dühösnek. – Mégis, hogyan képzeli?! Max nagyszerű fiú! Talpraesett, önzetlen, okos, bátor, és gyengéd, akárcsak az apja. Akárcsak mindegyik gyermekem! Nem töltött el örömmel, amikor rádöbbentem, hogy milyen érzelmeket táplál John iránt, és igen, először becsuktam a szemem, de ő ettől még a fiam! Szeretem őt, és a szeretetemet nem befolyásolja, kibe szeretett bele! John kedves, segítőkész, és Maxért bármire hajlandó, még repülni is, pedig retteg a magasban. Látom, hogy mennyire szeretik egymást, maga pedig idejön, és lealacsonyítja a gyűlöletes szavaival az érzelmeiket! – Az asszony egészen közel lépett, bár alacsony volt, szinte Joe fölé magasodott. – Hallotta Johnt! Nem megy magával sehová! Kap két percet, hogy elhagyja a birtokot, különben szólok a férjemnek, hogy hozza ki a puskámat!

- Ezt nem teheti!  

- Jogom van megvédeni a családomat az olyan szemetektől, mint amilyen maga is! Will!

- Igen, drágám! – Max apja engedelmesen a puskáért indult. Alig tett egy lépést, Joe szinte félrelökve elrobogott mellette.

Senki nem szólt egy szót sem, míg a távolban el nem halt Joe kocsijának a hangja. Max nem tudta, mit kellene mondania. Egyszer sem volt ilyen büszke a családjára, mint most. Johnnak igaza volt, ő egy piszok nagy mázlista.

- Anya… - Tétován megérintette az anyja vállát.

- Mérges vagyok rád! – Az asszony csípőre tett kézzel fordult feléjük. – Mindannyiótokra! Egyikőtök sem mondta el, hogy Max és John együtt vannak. Hallgattatok! – Maxre és Johnra pillantott. – Milyen szívtelen anyának gondoltatok, fiam?

- Sajnálom, anya! El kellett volna mondanom…

- Igen, el! – Az asszony felsóhajtott. – Kicsit az én hibám is. Láttam, hogyan néztek egymásra, de inkább elfordítottam a fejem. Nem könnyű egy anyának beismerni, hogy a fia a saját nemét szereti.

- Mrs. Carlson, én…

- Egy szót se, John! Nem a te hibád. Egyikőtöké sem. – A férje odalépett mellé, átkarolta a derekát. – A fiam szeret téged, nekem pedig mindig is a gyerekeim boldogsága lesz a legfontosabb. Max választott, és azt hiszem, választhatott volna rosszabbul is.

- Például a kicsi Mabelt… - kuncogott fel Herb, mire az anyja felhorkant.

- Azt a ribancot?! Megőrültél, fiam?!

Mindenkiből kitört a nevetés. John remélte, hogy később Max elmondja neki, ki is az a Mabel, akiről ilyen véleménnyel van az anyja.

- Köszönöm – szólalt meg. – Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Miről beszélsz? – Max apja rámosolygott. – Te soha nem jelentesz gondot, amíg boldoggá teszed a fiamat!

- Már a családunkhoz tartozol! – veregette vállon George.

- Lett még egy bátyám! – kuncogott Sandy Mae. – Ha én ezt a suliban elmesélem! Nicole-nak el kell mondanom!

- Eszedbe se jusson! – A szülei egyszerre szóltak rá, de a lány már ott sem volt, rohant befelé, hogy felmarkolhassa a telefont.

- Szólj rá!

- Miért én? Te vagy az anyja!

- A kanapén alszol ma este!

- De, drágám…

Liz és Steve, Paul és a barátnője, aki egészen eddig csak kapkodta a fejét, Herb és George elindultak befelé. Max puszit nyomott John arcára, és utánuk kiabált.

- Szeretlek titeket!

A szülei a verandáról mosolyogtak rá, a testvérei meg vigyorogtak.

- Ez most azt jelenti, hogy áldásukat adták ránk? – John félve tette fel a kérdést.

Max odafordult hozzá, és átölelte.

- Szerinted? – Letörölte az utolsó könnycseppet is, és gyengéden megcsókolta. – Isten hozott a Carlson családban!

- Biztos ezt akarod? A szüleid elfogadtak, de a város…

- Mindent szép sorjában, rendben?! Majd alakulnak a dolgok.

John lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy kiálltál értem.

- Nem sok mindent tettem – húzta el a száját Max. – Próbáltam visszafogni magam, hogy ne ugorjak neki.

- Igen, észrevettem.

- Igazából buta kérdés, de nem akartál volna vele menni?

- Jól érzem itt magam. Boldog vagyok.

- Nem hiányzik a város?

- Meglepő, de egyáltalán nem. Szeretem ezt a csendet, ami körülvesz. A kék eget, a napsütést, a hegyeket, az erdőket. A kisvárost, ahol mindenki ismer mindenkit, és tudnak egymásról mindent. – John elmosolyodott. – A családodat. A házadat. – Elkomolyodott. – Téged.

Max megkönnyebbülten fújt egyet. Szorosabbra fonta az ölelést, összesimultak.

- Ez a mai nap legcsodálatosabb híre! – vigyorodott el.

John csalódott volt, de azért mosolyogni próbált.

- Menjünk be! Még le kell zuhanyoznom. Max? – Ki akart bontakozni az ölelésből, Max azonban visszahúzta, és megcsókolta. Az ajka édesen ismerős volt, csábító és határozott. – Max… - Felpillantott a férfira, amikor végre levegőhöz jutott.

- Ki nem állhatom a mostohaapádat, ami azt hiszem, nem a legjobb kezdet egy kapcsolathoz. Féltékeny vagyok az öcséimre, amiért olyan jól kijössz velük, és egyfolytában azon aggódom, esetleg a húgom valamelyik barátnője lecsap a kezemről. Utálom, hogy lovagolni tanulsz, mert félek, hogy bajod esik. Bosszant, hogy rendmániás vagy, és mindig elpakolod a dolgaimat. – John döbbenten pislogott, Max viszont gyengéden hozzásimította az arcát az övéhez. – Néha az agyamra mész, amiért olyan könnyedén behódolsz nekem, és én nem tudok ellenállni, ha rólad van szó.

- Max…

- Féltem, hogy míg én teljesen beléd zúgtam, te esetleg nem érzed ugyanazt, amit én.

John szíve őrült vágtába kezdett. Az ajka mosolyra húzódott.

- Szeretlek! – súgta, és a férfi vállára hajtotta a fejét.

- Én is szeretlek! – Max olyan erővel ölelte, hogy alig kapott levegőt, de nem érdekelte. – Menjünk haza!

- Mi? – John felkapta a fejét, majdnem állon vágta a férfit.

- Szeretkezni akarok veled!

- Szó sem lehet róla! Anyád megöl minket!

- Visszajövünk vacsorára. – Max húzni kezdte a kocsi felé.

John ekkor már határozottan vigyorgott.

- Tudod, hogy abból úgy sem lesz semmi!

- Jaj, ne csináld már! – Max megfordult, felkapta, s úgy nézett fel rá. – Nem bírok várni estig!

- Szerintem muszáj lesz.

- Ne mondd, hogy te nem akarod!

John lehajolt, és megcsókolta.

- Akarom. Mindent akarok, ha rólad van szó, de… - John felnyögött, mert a férfi fellelkesülve cipelni kezdte tovább. – Max, ne csináld! Figyelsz rám?

Max szenvedő arccal megállt, és letette. Látszott, hogy töri valamiben a fejét, ezért John meg sem lepődött, amikor húzni kezdte a melléképületek felé. Remélte, hogy a család nem az ablakban lóg. Igaz, ha jól sejtette, mit akar tőle Max, akkor nem is akart a szemük elé kerülni a következő két évtizedben.

- Nem vagyok hajlandó lefeküdni veled a szüleidnél! – suttogta, amikor Max berántotta valami szerszámtárolóba. A falnak szorult, a férfi a feje mellé támaszkodott.

- Biztos?

- Igen.

- Most először mondasz nemet.

- Most először akarod itt csinálni!

- Akartam a múltkor is, de aztán inkább hazamentünk.

John elvörösödött.

- Muszáj volt eszembe juttatnod?

Max ellágyult arccal bámult rá.

- Gyönyörű vagy dühösen!

John a szemét forgatta.

- Nem tudsz meghatni!

Max nem várta meg a folytatást, hozzásimult, és megint megcsókolta. Ezúttal nem hagyta abba, míg John kábultan, levegő után kapkodva nem kapaszkodott a vállába. Utána a derekánál fogva felültette az asztalra, és a combjai közé helyezkedett. Visszahajolt az ajkára, és John ezúttal nem tiltakozott. A nyakát átkarolva húzta még közelebb, és felnyögött, amikor megérezte hozzásimulni a merevedését.

- Nincs nálunk óvszer – mormolta.

- Nálam van.

- Sejthettem volna…

- Síkosító viszont nincs. – Max ajka lejjebb vándorolt a nyakáról. Felhúzta a pólóját, és a nyelvével cirógatta a mellbimbóit. John teste megfeszült.

- Soha többé nem leszek képes… a szüleid szemébe nézni…

- Ne viccelj! Nem érdekli őket, mit művelünk az ágyban.

- De most nem az ágyban vagyunk, hanem apád szerszámai között! – húzta meg a haját John.

Max megnyalta az ajkát, és rávigyorgott.

- Mindig te fogsz az eszembe jutni, ha apa beküld ide valamiért…

John nem tudta, nevessen vagy sírjon. Max eldöntötte a dolgot, mert hevesen megcsókolta, és kikapcsolta a nadrágját. Mindkét lehetőséget elfújta a vágy szele, ahogy a férfi ujjai körbefogták a merevedését. Összeakadt a tekintetük, Max lehajolt, Johnnak még a lábujjai is behajlottak a gyönyörtől. Max ajka forró volt, a nyelve érzékien siklott végig érzékeny bőrén. A férfi hajába túrt, próbált nem hangosan felnyögni, de ez egyre kivitelezhetetlenebbnek tűnt, mert Max belemerült a kényeztetésébe, ő pedig soha nem volt képes visszafogni a hangját, ha a férfiról volt szó.

- Max… - A fojtott hang, ami feltört belőle, felkeltette a férfi figyelmét. Felegyenesedett, a nyelve a szájába hatolt. Hagyta, hogy kigombolja a farmerét, és marokra fogja. Felszisszent, aztán a vágytól ködös tekintettel csókolta, falta az ajkát.

John remegve húzta még közelebb magához, a vágyaik összesimultak. Simogatni kezdte őket, aztán Max lenyúlt közéjük, és a kezére csúsztatta a tenyerét. Nem engedte, hogy finom legyen, nem hagyta, hogy elhúzza a gyönyörüket, terelte egy vad pillanat felé mindkettejüket. Csodálatos volt, John hogyan tudott volna tiltakozni?! Már nem számított, hol vannak, ki nyithat rájuk, ki tudhatja meg, mit művelnek. Már csak kettejük gyönyöre volt a fontos, a kis helyiségben visszhangzó elakadó lélegzetük hangja, az izzadtság és nedvük illata a levegőben, a John szemében kavargó arany ragyogása, Max sötét tekintete abban az édes pillanatban…

- Azt hiszem, le kell zuhanyoznunk… - John csak sokára volt képes megszólalni.

- Én is azt hiszem… - Max a zsebkendőjével letörölgette magukat.

John őt nézve felkuncogott.

- Hihetetlen vagy!

- Nem csak én – mondta a férfi hamiskás mosollyal.

Segített neki felállni, rendbe szedni a ruháját. John viszonozta a szívességet, aztán összesimultak. Max gyengéden simogatta a hátát, szívverése erőteljes és biztos pont volt.

- Max! John! Kész az ebéd! – Sandy Mae volt a kiabáló.

- Te jó ég! Még le is kell zuhanyoznunk! – kapott észbe John. Felpillantott a férfira.

Egyikük sem mozdult, csak nézték egymást.

- Ha ettünk, menjünk haza, és fejezzük be rendesen! – Max nekidöntötte a homlokát a homlokának. – Szeretnék benned lenni – mormolta. – Összeforrni veled. Tudni, hogy az enyém vagy.

- A tiéd vagyok.

- Szeretek biztosra menni.

John maga sem szeretett volna mást, ezért bólintott. Zavartan indultak vissza a házba, de ekkor kocsi fordult be. Paul ment a látogatók elé, aztán elkiáltotta magát.

- Max, vállalsz ma repülést?

- Miért?

- Nászúton levő házaspár szeretné megtekinteni a levegőből a környéket!

Max szenvedő arcot vágott, John kis tétovázás után meglökte.

- Menj már, mire vársz?!

- De…

- Este bepótoljuk! Vigyázz magadra!

- Oh, a fenébe! – Max a fejét rázta. – Paul, mondd meg nekik, hogy ma nem érek rá!

- Nincs is semmi dolgod!

- Max… - kezdte John.

A férfi feléje fordult.

- Megegyeztünk, hogy a vasárnapot kettesben töltjük, és nincs munka. Nászúton levő házaspár ide vagy oda, de nem megyek sehová. Nem érdekel a pénz, amitől elesek. Az nem tudja pótolni az időt, amit veled és a családommal tölthetek. – Megpöckölte John orrát. – Amúgy meg azt hallottam, a partnerem egy gazdag kölyök. Talán, ha eléggé igyekszem, rám íratja a vagyonát, és akkor már nem is kell turistákat reptetnem.

Johnból kitört a nevetés. Max szájon csókolta.

- Ne mondj semmit! Tudom, hogy bolond vagyok, de mint tudjuk, egy mázlista bolond…

 

 

Vége