Jégvirágok az ablakban

            A hó ropogott Bram Bernfeld talpa alatt, ahogy kilépett a tetőre. Elsétált egészen a korlátig, és lenézett a városra. Minden fehérbe öltözött, a tavalyival ellentétben idén végre fehér karácsonyuk lesz. Előszedte a cigis dobozát, aztán mégsem gyújtott rá. A hideg levegő jólesően kitisztította a fejét. Zsebre dugta a kezét, és a lassú pelyhekben hulló hóesésbe bámult.

- Nem fog megfázni?

A hitetlenkedő hangra megfordult. Enrico Martenson állt mögötte, az egyik gyakornokuk. Vastag kabátban ácsorgott nem messze tőle, de így is látszott, hogy fázik.

- Nincs hideg.

- Esik a hó, Mr. Bernfeld!

Felnevetett, és visszafordult a város felé. Enrico odalépkedett hozzá, de nem ment olyan közel a korláthoz, mint ő. Kevesen mertek lenézni a tizenkettedik emelet magasából, ezt már megtanulta az eltelt évek alatt.

- Minden csak nézet kérdése, Enrico.

- Ha maga mondja… - A fiú elővette a cigarettáját. – Rágyújt?

- Nem, köszönöm!

- Nem akartam megzavarni!

- Nem zavarsz.

- Biztos nem fázik?

Csak ing és zakó volt rajta, de valóban nem érezte, hogy elviselhetetlen lenne a hideg.

- Ebédeltél már? – kérdezte ahelyett, hogy válaszolt volna.

- Nem vagyok túl éhes. – A fiú elhúzta a száját.

Hollófekete haját rövidre vágatta és felzselézte. Bram kíváncsi lett volna, hogyan állt volna neki, ha hagyja, hogy az arcába hulljon. Csinos fiú volt, keskeny arcú, finom vonású. A bőre kreol árnyalatú, mexikói származású édesanyjától örökölhette. Az ujjai hosszúak voltak, megfigyelhette már őket, ahogy szinte légies könnyedséggel ütötték a billentyűzetet.

Egyetemre járt. Utolsó évesként kötelező volt neki mindkét félévben három-három hónap gyakorlat külső cégnél. Már vagy ötödik hete volt náluk. Csendben és ügyesen dolgozott, nem volt rá panasz. Gyorsan beilleszkedett, megtalálta mindenkivel a közös hangot. Fiatal volt, gyorsan alkalmazkodott a váratlan helyzetekhez is. Néha hallotta beszélgetni, lányokról és piálásról mesélt, vagy panaszkodott a szüleire, akik mindig nyaggatták valamiért.

- Buli volt?

- Aha. A haveromnak volt a születésnapja. Kicsit beittunk. – Enrico elvigyorodott. Láthatóan büszke volt magára.

Bram úgy döntött, hogy mégis rágyújt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy mélyre szívta a füstöt.

- Elég sápadt vagy.

- Jahm, későn értem haza. Nem is aludtam.     

- Hétköznap van.

- Nem gond. Még fiatal vagyok. – Enrico rágyújtott a második cigijére is.

- A szüleid nem aggódnak?

- Dehogynem. Mindig mondják, hogy nem kellene eljárnom a haverokkal, de nem értik, hogy nekem ez így most jó.

Bram lenyelte a választ magában, helyette elnyomta a csikket a hóban, majd beledobta a kukába. Zsebre dugta a kezét, most már kezdett fázni. A hideg lassan utat tört a ruhája alá, a hirtelen jött szél szinte megdermesztette.

- Jobb lenne, ha bemenne, Mr. Bernfeld. Még a végén idefagy. – A fiú hangjában volt némi dévaj nevetés, ami azt sugallta, hogy jól szórakozott volna a látványon.

Hirtelen feléje fordult. Alaposan megnézte magának. Nézte az okos, sötétzöld szempárt, amely szinte világított a barna bőr kontrasztjaként.

- Ez így neked tényleg jó? – kérdezte halkan. – Eljárni a haverokkal és addig inni, amíg nincsenek gondolataid se, és arra se emlékszel utána, merre jártál, hol hánytad össze magad, vagy kivel keféltél…

Enrico szája tátva maradt. Döbbenten meredt rá.

- Mr. Bernfeld…

- Fiatal vagy, gondolod, és mindent megtehetsz, mert a tiéd a világ. A hülye szüleid meg csak aggódjanak, vajon épségben hazaérsz-e vagy egy rendőr csönget majd hajnalban…

- Hé, várjon!

Bram összeszorította a fogát, és elindult az ajtó felé. Pár lépés után megállt. Hangosabban kellett beszélnie, mert feltámadt a szél, és elsodorta volna a hangját.

- Annyi idős voltam, mint te. Azt hittem, hogy fiatalként igenis van jogom, hogy úgy éljem az életem, ahogy akarom. Mert én már tudom, mi a jó nekem. – A kavargó hóesésbe meredt, és nem fordult a fiú felé. – Ugyanolyan idő volt, mint most. Ittam, és a haverok közül senki sem állított meg, amikor kocsiba ültem. Karamboloztam. Csak arra emlékszem, hogy a semmiből elém került egy autó… - Nem hallotta, hogy ropog a hó, de nem lepte meg, amikor Enrico odalépett mellé. Az arca ijesztően sápadt volt. – Darabonként raktak össze az orvosok. Két évembe telt, mire újra megtanultam beszélni és járni. Rossz napokon úgy kapkodom a fájdalomcsillapítót, mint más a cukorkát.

- Sajnálom.

- Sajnálod? – Egyenesen a fiú szemébe bámult. – Semmi közöm ahhoz, hogyan éled az életed. A te életed, a te döntéseid. De biztos, hogy ezt akarod? A haverok közül, akikkel piálsz, hány állna ott melletted, ha ugyanez történne veled? Eláruljam? Egy sem.

- Ez nem igaz!

- Én is ezt hittem! Aztán megtanultam, hogy van nagyobb pofon az életben, mint az, hogy minden porcikád úgy fáj, hogy üvölteni tudnál… Az egyik ilyen, hogy azok, akiket barátoknak véltem, nem is voltak azok. Még csak a szemembe sem tudtak nézni utána.

- Az enyémek nem tennének ilyet!

- Akkor szerencsés vagy. – Bram felsóhajtott, a jéghideg levegő végigmarta a légcsövét. – Tudod, az emberek mind bolondok. Élik az életüket, piálnak, dugnak bárkivel, háborúznak és eladják a lelküket az ördögnek is egy kis pénzért… Ez viszont nem élet. Élhetnének másképp.

- Hogyan? – Enrico végig sem gondolta, már feltette a kérdést. Eddig nem sokat gondolt a férfiról. Nem hitte, hogy valaha is érdekelni fogja a véleménye, a gondolatai. Idősebb volt nála, a munkán kívül nem is beszéltek soha.

- Tartalmasan. Az élet rövid, kölyök! Ne fecséreld el!

- Nem vagyok kölyök!

Bram lassan elmosolyodott.

- Ennyit hallottál meg az egészből?

Enrico nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de bennakadt a lélegzet. A férfi ugyanis megérintette az arcát. Az ujjai olyan hidegek voltak, mint a jégcsapok.

- A szüleid szeretnek, és azért aggodalmaskodnak annyit miattad. Belegondoltál, hogy talán egész éjszaka nem alszanak, mert félnek, hogy bajod esik? A haverok pedig, ha tényleg a barátaid, akkor megérthetnék, hogy te dolgozol és átrakják a szülinapi bulit hétvégére. – Finoman megbökte a fiú orrát. – Te meg például megtanulhatnál mértéket tartani. A boldogság nem azon múlik, hogy mennyire iszod le magad, hanem azon, hogy minőségi időt tölts el a számodra kedves emberekkel.

- Maga is ezt teszi?

- Élek, Enrico. Nekem minden perc ajándék, amit megbecsülök. Máskülönben értelmetlen lenne az a sok szenvedés, amin keresztülmentem. – Közelebb hajolt a fiúhoz, a lehelete forró volt a hidegben. – Fiatal vagy, előtted az élet. Nem kell megfogadnod egy bolond öregember szavait, de gondolkozz el rajtuk! Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint én. – Hirtelen hátralépett, és elvigyorodott. – Menjünk be, mielőtt lefúj minket a szél!

- Én még maradok egy kicsit! – Enrico fejében sok minden kavargott.

- Rendben. – Bram megint elindult a lejárat felé, már az ajtót nyitotta, amikor meghallotta a fiú kiáltását. – Mr. Bernfeld!

- Igen?

Enrico utánafutott, amikor rájött, hogy nem hallja, amit kérdezni akar.

- A másik kocsi… - kezdte, de nem bírta folytatni. Megragadta az ajtó szélét, mintha attól tartott volna, hogy a férfi válasz nélkül hagyja faképnél.

- Egy terhes asszony vezette. A kórházba tartott, mert attól félt, ha leesik a hó, és megindul a szülés, nem érnek ki hozzá időben a mentők.

Bram jól látta, Enrico milyen erővel szorítja az ajtót.

- Meghalt?

- Egy karcolás sem esett rajta. – Mosolyogni próbált. – A közeli kamerán az látszott, hogy az utolsó pillanatban félrekapom a kormányt, és egyenesen belerohanok egy álló teherautóba. Amikor felébredtem, és elmondták, mi történt, azt akartam megtudni elsőként, hogy mi lett a másik sofőrrel… - Megveregette a fiú karját. – Azóta a nap óta hiszek Istenben.

Enrico ezúttal hagyta, hogy belépjen a lépcsőházba és becsukódjon mögötte az ajtó.  

 

            Mindenki hangos volt, így is majd’ szétrobbant Enrico feje. Annak ellenére jött el, hogy az anyja szinte könyörgött, maradjon otthon. Kipillantott az ablakon. A hóviharban egy méterre se látott volna el, ha kilép a házból.

- Mi a baj, haver? – Matt átkarolta a vállát. Látszott, hogy már totál részeg. – Gina azt mondta, hogy benne lenne egy menetben kettőnkkel. Mit szólsz?

Kételkedett benne, hogy ez tényleg így lenne, de engedelmesen mosolygott.

- Jól hangzik.

- Na, benne vagy? Szuper! Várj, mindjárt megkeresem!

Enrico utánapillantott. Úgy sejtette, hogy mire elér a lányig, el is felejti, miről beszéltek. Letette a sörét az ablakpárkányra, és előszedte a mobilját, miután rájött, hogy már egy ideje rezeg. A hívó láttán kikerekedett a szeme.

- Mr. Bernfeld? – vette fel hitetlenkedve.

- Elnézést a zavarásért! Nem tudod véletlenül, hova tettem a munkanaplót? Sehol sem találom.

Enrico maga sem tudta, miért érez csalódottságot. Mi másért is keresné a férfi, mint munkaügyben? Aztán kapcsolt.

- Maga még benn van az irodában?

- Igen. Miért?

- Tizenegy óra van.

- Valóban. – A férfi hangja nyugodt volt. – Hóvégi zárás van, holnap reggelre le kell adnom a jelentéseket.

- Rico! – Matt valahonnan a nappali túlfeléből kiabálni kezdett. – Gyere dugni!

- A francba! – Enrico a foga között morzsolta a káromkodást, és igyekezett eljutni a konyháig, hogy nyugodtan tudjon beszélni Bernfelddel.

- A Rico te vagy?

- Igen.

- Azt hittem, hogy a csajokra buksz…

Tisztán kivehető volt a férfi hangjában, hogy mosolyog.

- Félreérti! Azokra, csak Matt haverom hülyéskedik. Elnézést!

- Nem otthon vagy ezek szerint.

- Nem. Matt összerántott egy bulit. – Nem merte hozzátenni, hogy azért, mert most kapta vissza a jogosítványát. Hirtelen Bernfeld arcát látta maga előtt. – Nem mer elindulni haza ilyen időben, igaz?

Csend volt a vonal túlfelén. Már azt hitte, hogy baromságot csinált, de a férfi végül mégis felelt.

- Igen. Hiszek Istenben, de attól még gyáva vagyok.

- Elmenjek magáért?

- Megőrültél? Eszedbe se jusson! Maradj csak a barátaiddal!

- Biztos?

- Köszönöm.

- Az asztala jobb sarkán van, a költségvetési táblázatok alatt.

- Mi?

- A munkanapló.

- Oh, tényleg! Ezt is köszönöm! Itt volt az orrom előtt…

- Szívesen! Jó munkát!

- Jó bulizást!

- Viszlát holnap, Mr. Bernfeld!

- Bramnek hívnak. Szép estét, Enrico!

- Neked is, Bram! – Furcsa volt a keresztnevén szólítani a férfit, de jólesett neki, hogy megteheti.

- Na, jössz? – Matt a semmiből tűnt elő, és hátba verte.

- Nem. Hazamegyek. Majd beszélünk!

- Mi? Megőrültél?

Csak intett egyet a feje felett, és felkapta a kabátját. Kislisszolt az ajtón, mielőtt valaki megállíthatta volna, aztán megtorpant erre a gondolatra. Hirtelen rádöbbent, hogy valószínűleg Matten kívül senki sem vette észre, hogy eljött.

Megküzdött a széllel és az arcába csapódó hóval, amíg elért a kocsijáig. Áldotta az apját, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az ő négykerékmeghajtású terepjáróját hozza el a sajátja helyett. Azonnal bekapcsolta a fűtést, amint behuppant a kormány mögé. Egy ideig elgondolkodva ücsörgött, aztán bekötötte a biztonsági övet, és indított.

Lépésben tudott csak haladni, de addig legalább gondolkodott. Az volt az igazság, hogy amióta Bernfeld mesélt neki a balesetéről, egyfolytában járatta az agyát. Kérdezősködött róla a cégnél is. Szorgalmas és jó csoportvezetőnek tartották. Barátságos volt és kedves. Értette a dolgát. Többen mesélték, hogy sokat önkénteskedik, erről ugyanis szívesen mesélt. Nem azért, hogy dicsekedjen, egyszerű tényállást közölt mindig. Neki ez az élete része volt, mint másnak például a reggeli futás vagy a kertészkedés. Már azt is tudta róla, hogy meleg, viszont a cégnél soha nem kezdett ki senkivel, habár állítólag lett volna rá jelentkező.

A cég előtt nem parkolt senki. Felnézett, jól látta, hogy a tizediken, ahol az irodájuk volt, égnek a lámpák. Az éjszakai portás nagyot nézett, amikor felmutatta az igazolványát – még jó, hogy a tárcájába tette – és elindult fel. A tizediken csend volt, halk zenét hallott, ahogy közeledett a csoportvezető irodája felé. Megállt a nyitott ajtóban.

Bernfeld hátradőlve ült a székében, lehunyt szemmel. Nem tudta elsőre, hogy alszik, vagy csak a szemét pihenteti. Ingujjra volt vetkőzve, most kifejezetten fáradtnak tűnt. Eddig meg sem nézte nagyon, hogy milyen izmos volt vállban, ráfeszült az ing, karcsú volt a dereka, és kifejezetten vonzó volt szabályos vonásaival. Előtte az asztalon nagy halmokban álltak a papírok.

- Reggelre nem fogsz végezni, ha alszol – szólította meg.

A férfi szeme felpattant. Rámeredt.

- Enrico?

- Gondoltam, bejövök segíteni, hogy tudj valamennyit aludni is.

- Nem kellett volna… - Az ablak felé kapta a fejét, az időjárás láttán elkomorult. – Mondtam, hogy ne indulj el!  

- Nem volt semmi gond. Apám kocsija van nálam, nem a sajátom. Ezt még egy hurrikán se tudná felkapni az útról.

- Mit dolgozik az apád?

- Tűzoltóparancsnok.

- Tényleg?

- Igen.

- Martenson… Ah, persze! – Bram megdörzsölte a szemét. – John Martenson tűzoltóparancsnok az apád?

- Igen. Ismered?

- A tévében szoktam látni.

- Igen. Szereti a médiát.

- Valóban?

- Fenéket! Ki nem állhatja a hiénákat!

Bram elnevette magát.

- Ülj le, kölyök!

- Jobban szeretem, ha Enricónak hívsz. – Levette a kabátját, és leült a férfival szemben.

- Az élet néha igazságtalan.

- Vettem észre.

- Sörszagod van – szimatolt Bram a levegőbe.  

- Matt rám löttyintette a sörét, amikor odaértem. Én alkoholmenteset ittam, abból is csak pár kortyot.

- Leszokóban vagy?

Enrico a férfi világosbarna szemét nézte.

- Valami olyasmi. Mit hallgatsz?

- Nem ismered Andrea Bocellit?

- Nem. Olasz?

- Igen.

- Jó hangja van.

- Nem nyűgöz le, ugye?

Enrico nemet intett.

- Nem igazán. Sajnálom.

- Valószínűleg engem sem nyűgözne le, amit te hallgatsz. Hát, igen, a korkülönbség…

- Hány éves is vagy?

- Harmincöt leszek.

- Azt hittem, öregebb vagy.

- Te… - Bram majdnem megsértődött, aztán rájött, hogy a fiú csak ugratja. Fáradtságát mintha elfújták volna, amióta Enrico leült vele szemben. – Tényleg dolgozni akarsz?

- Te is dolgozol.

- Jó értékelést akarsz a gyakorlatodra, mi?

Enrico szája sarkában mosoly játszott, ahogy megszólalt.

- Enélkül is jó értékelést kapnék, nem igaz?

Bram az asztalra könyökölt, úgy bámult rá.

- De igen.

- Akkor jó.

- Akkor jó? – Bram azon kapta magát, hogy nem tudja levenni a szemét róla. Saját szabályával viaskodott, amikor flörtölni kezdett vele. – Beviszed ezeket az adatokat nekem? – nyújtott egy stóc papírt.

- Persze. – Enrico elkövette azt a hibát, hogy miközben megfogta a papírokat, belenézett a férfi szemébe.

Mindketten elkomolyodtak.

- Miért jöttél ide? – Bram halk hangja hallatán borsózni kezdett a bőre.

- Egyetemista vagyok, végzős, maholnap dolgozni kezdek, mégis mindenki gyerekként kezel. Még itt a cégnél is. Én vagyok a cuki gyakornok srác, akit lehet ugratni. Otthon a szüleim úgy beszélnek velem, mintha ovis lennék, mintha… észre sem vették volna, hogy már felnőttem. Nem vagyok bulizós típus, inni sem szeretek, csak… valahová tartozni akartam. Barátokat akartam Matten, a legjobb barátomon kívül, akikkel együtt lóghatok és számukra nem csak egy hülye kölyök vagyok. – Olyan erővel szorította a papírokat, hogy összegyűrte őket. – A múltkor… Te voltál az első, aki meg merte mondani… A szemembe merte mondani azt, amit gondol rólam.

- Rossz pillanatban jöttél fel akkor. – Bram képtelen volt elengedni a papírokat, amiknek a másik felét a fiú már olvashatatlanná gyűrte. – A hóesés általában ingerültté tesz. Képtelen vagyok elnyomni az emlékeket, hiába békéltem meg velük. Nem szabadott volna lehordanom téged.

- Igazad volt.

- Akkor sem. Nem rád voltam mérges, hanem magamra.

- Miért? – Enrico a homlokát ráncolta. – Azt hittem, elégedett vagy az életeddel.

Bram kis ideig hallgatott, majd felnevetett. Végre elengedte a papírokat, majd felállt. Átsétált az asztal túlfelére és leült a másik székre Enrico mellé.

- Sokáig ágyhoz voltam kötve, és volt időm gondolkozni. Bakancslistát írtam, miket tennék meg, ha újra járhatnék… - Odanyúlt, és lassan kihajtogatta a fiú ujjait, hogy el tudja venni tőle a papírokat.

- Megtetted őket?

- Még nem mindent. Még van, ami a megfelelő pillanatra vár.

- Azt mondták, hogy önkénteskedsz.

- Igen. Adni jó, és nem csak karácsonykor. Szombatonként vagy az állatmenhelyen vagyok, vagy egy idősotthonban. Vasárnaponként ételt osztok egy hajléktalanszállón. De akadt olyan is, hogy a kórház gyerekosztályán voltam bohóc.

- Komolyan?

- Igen.   

- Szereted csinálni?

- Igen. Segíthetek másoknak, néha csak egy kedves szóval ugyan, de van, akinek ez többet ér, mintha pénzt adnék.

- A családod mit szól hozzá?

- A szüleim és a testvéreim támogatnak.

- És… a párod?

Bram az ajkába harapott.

- Elmondták a többiek?

- Igen. Kérdeztem, hogy nős vagy-e, és akkor mondták.

- Kérdezősködtél rólam?

- Kicsit.

- Kicsit?

- Aha. – Enrico érezte, hogy égni kezd az arca. – Igazat mondtak?

- Igen. Meleg vagyok. Most éppen nincs senkim. Pár hónapja ért véget egy féléves kapcsolatom.

- Miért?

- Nem értettünk egyet néhány dologban.

- Szeretted?

- Talán nem eléggé. – Bram elmerengett. – Őszerinte az önkénteskedés ciki az én státuszomban.

- Szerintem nem. Tök jó, hogy csinálod!

- Komolyan?

- Persze. – Enrico elvigyorodott. – Bár a bohócorrodat megnézném…

- Képes szemtelenkedni a felettesével… - Bram összekócolta a fiú gondosan felzselézett haját.

- Ne! Tudod, mennyi idő, amíg beállítottam?  

- Nekem jobban tetszik így.

- És én még bejöttem neked segíteni… - Enrico azon volt, hogy megpróbálja visszaállítani a haját, amikor rájött, hogy a férfi arca hirtelen közel került hozzá. Nagyon közel. Érezte Bram leheletét az arcán. – Bram? – Tudta, hogy ez lesz. Mármint az, hogy megcsókolja. A száján érezte az ajkát.

- Jobb lesz, ha hazamész – suttogta a férfi. A szeme ezúttal sötét volt, a hangja pedig sokkal mélyebb, mint eddig bármikor.  

- Azt mondták, hogy soha nem randizol a cégen belül…

- Egyszer megtettem, és rosszul végződött. Azóta kerülöm a kollégákat.

- Nem volt senki, aki tetszett volna? – Enrico érezte, hogy bizsereg a szája.

- De. Például te. Már a legelső pillanattól kezdve…

A fiú lélegzete elakadt.

- Néha olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne.

- Én voltam. Sokkal többet néztelek, mint kellett volna. Mérges voltam, hogy elfecsérled az életed eszement piálásokra és érzelmek nélküli dugásokra, amikor az élet ennél sokkal-sokkal több.

- Például?

- Például? – Bram gondolt egyet, letette a papírokat a kezéből és felállt. Odament a villanykapcsolóhoz és lenyomta. A folyosón csak a biztonsági fény égett, így az irodát a kintről beszűrődő fények és a hó vakító fehérsége világították meg. – Gyere! – Megfogta a kezét, és az ablakhoz húzta.

Enrico először azt hitte, hogy mutatni akar neki valamit, talán a kavargó hóesést, amely fehérbe borította a világot. Aztán rájött, hogy nem. Táncolni akart vele. Az ablak előtt, a hótenger alá temetett város felett.

- Engedd el magad!

- Nem vagyok valami jó táncos…

- Nem kell táncosnak lenned, mert most csak én vagyok itt veled. Csak rám figyelj!

Furcsa érzés volt. Nehezen ment elengednie magát, hagyni, hogy a férfi vezesse. Lassan szivárgott a tudatába a halk zene és a hang, amelyhez Bram igazította a lépteiket. Lehunyta a szemét. Eddig soha nem táncolt férfival. Lányokkal sem nagyon, de ebben a pillanatban az összes eddigi barátnője beleolvadt a múlt ködébe.

A férfi végigsimított a hátán, talán, hogy megnyugtassa, de ettől csak még feszültebb lett. Ösztönösen lépkedett, hogy kiegészítse a másik lépteit. Hirtelen, a semmiből érkezett a vágy, hogy szorosabban ölelje a férfit. Bram vékony ingén keresztül érezte annak minden izmát. Az orrában az illatát. A leheletét a fülénél. A szíve vad kalapálását. Az ágyékát. Megtorpant.

- Enrico?

A férfi bizonytalan hangjára kinyitotta a szemét. Nagyot nyelt, és végignyalta kiszáradt száját.

- Ezt ne csináld! – mormolta a férfi.

Nem csinálta, helyette az összes bátorságát összeszedve Bram ajkára szorította a száját. A férfi teste megfeszült, aztán magához szorította, és visszacsókolt. Ugyanolyan lágyan, mint ahogy táncolt vele. Ízlelgette az ajkát, a nyelvét, majd végigcsókolta az arcát és a nyakát. Beletemette az arcát, és csak ölelte szorosan. Odakint a szél kezdett elcsitulni, ahogy a vérük vad áramlása is csendessé szelídült.

- Hazaviszel?

Enrico azt hitte, hogy rosszul hall.

- Én?

- Tőled kérdeztem, nem? – Bram felemelte a fejét. Rámosolygott. – Most már úgyis képtelenek lennénk dolgozni.

- Csak a magad nevében beszélj! Én még fiatal…

- Tudom! – A férfi nevetve elengedte, és felemelte a kezét jelezve, hogy megadja magát. – Fiatal vagy, és bírod.

- Pontosan.

- A munkát én is bírnám, de ezek után felejtsd el, hogy kettesben maradok veled itt.

- Miattam nem tudnál koncentrálni? – Enrico élvezte, hogy ugrathatja.

- Ne bízd el magad! – Bram puszit nyomott az arcára. – Ha nagyon akarnám, te se tudnál odafigyelni a munkára.

- Kötve hiszem!

- Vedd a kabátod, ne vitatkozz!

Nevetgélve ballagtak a lifthez, miután a férfi kikapcsolta a gépet. A földszinten az éjszakai portás nyitott szájjal hortyogott, így lábujjhegyen elosontak előtte.

- Az épület előtt parkoltam – jegyezte meg Enrico suttogva, mielőtt kiléptek volna az ajtón.  

- Mondhattad volna, hogy ki is kell ásnunk a kocsid.

- Mindjárt itt hagylak! – fenyegette a férfit kilépve a járdára.

Bram elkapta a karját, mielőtt elcsúszott volna.

- Lehet, hogy jobb lenne…

- Nem bízol bennem?

- Az a szerencséd, hogy az apádban megbízok – vigyorgott Bram, amikor elérték a terepjárót.

Egész úton viccelődtek, és ugratták egymást. Enrico nem is emlékezett, mikor nevetett ennyit.

- Vigyázz magadra! – kérte a férfi elkomolyodva, amikor megállt a lakása előtt.

- Megcsörgetlek, ha hazaértem.

- Rendben. Köszönöm a mai estét!

- Én is. Jó éjt!

- Jó éjt!

Enrico bekapcsolta a rádiót hazafelé tartva, és szerelmes számokat dudorászott. Otthon még égtek a lámpák, a szülei ébren voltak, pedig késő volt. A ház előtt parkolt, majd a teraszon letopogta magáról a havat.

- Megjöttem!

- Szia, kicsim! – Az anyja már köntösben volt, úgy jött elé. – Nem volt semmi baj?

- Nem. Tiszták az utak.

- Matt?

- Nem tudom, korán eljöttem. – Remélte, hogy semleges a hangja.

- Eljöttél?

- Bementem a céghez segíteni Mr. Bernfeldnek.

Az anyja hitetlenkedve bámult rá.

- Mit kellett ilyen későn segíteni?

- Hóvégi zárás van ma, anyu! Egy csomó papírmunkája van. – Remélte, hogy az anyjának nem tűnik fel, hogy ég a füle.

- Oh, értem! Kérsz vacsorát?

- Nem vagyok éhes. Lefekszem inkább. Reggel korán be akarok menni.

- Rendben. Jó éjt, kicsim!

- Jó éjt, anya! – Puszit nyomott az anyja homlokára, amit az apjától lesett el még kicsi korában, mert az asszony mindkettejükhöz képest nagyon alacsony volt, majd felszaladt a lépcsőn. Közben már csörgette is a férfit, hogy hazaért.

Az édesanyja besétált a férjéhez a dolgozószobába. A férfi könyvet olvasott, de felnézett, amikor belépett.

- Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

- Megpuszilt!

- Ki?

- A fiad!

- Oh. – A férje ugyanolyan döbbent arcot vágott, mint ő.

A fiuk ugyanis, amióta egyetemista lett, igyekezett egyre jobban eltávolodni tőlük bizonyítva, hogy már felnőtt. A puszik ideje is elmúlt, s most lám, valami mégis megváltozott.  

- Mi történhetett? – Az asszony a férje ölébe fészkelte magát.

- Ez jó kérdés. Mattéknél volt?

- Azt mondta, hogy bent a cégnél. Mr. Bernfeldnek segített megcsinálni a havi zárást.

- Bernfeld… - John Martenson elgondolkodva simogatta a felesége combját. – Múltkor megkérdezte, hogy bárki önkénteskedhet-e? Csodálkoztam is, hogy honnan szedte a dolgot, de dünnyögött valamit arról, hogy Mr. Bernfeld önkénteskedik.

- Ez a Mr. Bernfeld nagy hatással van rá.

- Ha azt mondom, hogy örülök, elhiszed?

Az asszony elmosolyodott.

- Elhiszem. Megyünk aludni?

- Csak aludni akarsz? – A férje keze becsúszott a köntös alá.

- Khm…

Egyszerre kapták az ajtó felé a fejüket. Enrico zavartan bámulta a küszöböt.

- Bocsánat! Nem tudtam, hogy… - Nyelt egyet.

- Azt hittem, alszol, kicsim!

- Csak azt akartam kérdezni, hogy apa elviszi-e reggel a kocsit?

- Nem. Jobban örülnék, ha te járnál vele, amíg ilyen rossz az idő. Miért?

- Én vittem haza Bramet, vagyis Mr. Bernfeldet, és akkor reggel is elmennék érte.

- Mr. Bernfeldnek nincs kocsija?

- De van, de nem szeret hóesésben vezetni.

- Miért?

- Volt egy balesete egyetemista korában.

- Oh, szegény! Reggel készítek ebédet neki is, meg teszek sütit, nemrég lettem kész vele. – Ezt már az anyja mondta, aki azonnal, így ismeretlenül is azonnal anyai szárnya alá vette a férfit.

- Köszi, anya! Most már tényleg lefekszem!

A szülei összenéztek, amikor feldübörgött az emeletre.

- Én is kapok sütit? – Martenson felvonta a szemöldökét, a hangjában játékosság volt.

Az asszony felkuncogott, és válasz helyett megcsókolta a férfit.

 

            Enricónak a következő egy hétben szokása lett, hogy fuvarozza Bramet. Reggel érte ment, délután pedig megvárta, amíg végez, és hazavitte. Útközben beszélgettek. Hazafelé menet mindig megálltak sétálni vagy kávézni, de péntek este moziba is beültek. A filmre egyikük sem emlékezett, mert az egyik hátsó sorban ültek le és végigcsókolózták a másfél órát.

A hétvégét külön töltötték, mert Enrico szülei ragaszkodtak hozzá, hogy velük menjen végiglátogatni a rokonokat. A rokonokat a háta közepére kívánta, a telefonon lógott, és ha nem Andrea Bocellit hallgatta, akkor a férfival beszélgetett. Bram szombaton az állatmenhelyen volt, ahol asszisztált egy kiskutya megszületésénél. A kiskutyus, minő meglepetés, a Rico nevet kapta. A férfi küldött képet is, úgyhogy onnantól kezdve végigvigyorogta a napot. Vasárnap keveset beszéltek, mert Bram nem sokat ért rá.

- Kivel beszélgetsz? – Az anyja odahajolt hozzá a kocsiban már hazafelé tartva.

- Brammel. Mivel apa holnap elviszi a kocsit, reggel beugrik értem.

- Azt hittem, hogy nem szeret vezetni, ha hó van.

- A hóesésben, apa!

- Bocsánat!

- Semmi gond. Hurrá, hazaértünk! – Enrico már ugrott is ki, amint az apja beállt a felhajtóra.

- Mintha megint kamasz lenne…

- Csak szerelmes – válaszolta Mrs. Martenson oda sem figyelve, aztán megdermedt.

Egymásra meredtek a férjével.

- Vajon ő már rájött? – sóhajtott fel az asszony.

A férje a homlokát ráncolta.

- Kétlem. Erre kíváncsi leszek – tette hozzá, mielőtt kiszállt volna.

Enrico odafent a szobájában az ágyra vetette magát, és a férfit hívta.

- Értem jössz reggel? – kérdezte, amint Bram felvette a telefont.

- Ha nem esik.

- És ha igen?

- Akkor taxizunk.

- El fogunk késni…

- Múltkor túlóráztunk.

A fiú erre annyira nevetett, hogy amikor az anyja benézett hozzá, hogy éhes-e, képtelen volt válaszolni.

 

            A házban csend volt, pedig Bram már kétszer is csengetett. Hideg volt az idő, de nem esett a hó. A kesztyűjét a felöltője zsebébe dugta, és még egyszer megnyomta a csengőt. Most már tényleg el fognak késni.

- Bram? – Enrico álmosan, kócos hajjal, egy szál alsóban nyitott ajtót. – Elaludtam. – Nagyot ásított.

- El fogunk késni!

- Mi?

- Sipirc öltözni! – Bram betuszkolta a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. – Meg akarsz fázni?

- Nem. Mennyi az idő? – A fiú teljesen felébredt, amint megtekintette az órát. – A francba! – Káromkodva felszáguldott az emeletre. – Sietek! – kiabálta vissza.

- Nincs idő hajat zselézni, kölyök!

- Nem hívj kölyöknek, vénember!

Bram vigyorogva szemlélte meg a falakat borító számtalan bekeretezett fotót. Enrico gyerekkori fényképeit legszívesebben magával vitte volna. Igazából, amíg azon törte a fejét, hogy melyik képről kell neki másolat, addig nem kellett magával viaskodnia, hogy menjen utána és teperje le az ágyra.

- Mindjárt! – Enrico áthajolt a korláton egy pillanatra.

Csak egy törölközőt viselt, semmi mást. Egy tovatűnő látomás volt. Bram lassan elindult felfelé, a hangok felé haladt. Enrico ruhákat szórt az ágyra, és éppen egy alsót próbált magára ráncigálni. A feneke kerek volt, a gerince vonala egyenes, a bőre barna és tökéletes. Bram tudta, hogy most meg kellene állnia az ajtóban, de képtelen volt rá. Átkarolta hátulról, a nyakába temette az arcát.

- Bram? – Enrico döbbenten kereste az egyensúlyát, ha a férfi nem tartja, biztos elesett volna.

- Csak egy kicsit maradjunk így…

- Bram… - Tisztán érezte, mennyire vágyik rá. Télillata volt, keveredett a mentolos arcszeszével. A keze is hideg volt, ahogy átölelte. Megborzongott tőle, de nem fázott. Az ajkát kereste a szájával, megkönnyebbült sóhajt hallott, amikor megcsókolta.

Addig izgett-mozgott, míg meg tudott fordulni. Hozzásimult. Átkarolta a nyakát. Elmerült a szájában, aztán a férfi az övében, ahogy lassan átvette az irányítást. Bram hideg keze végigsiklott a gerincén, keményen belemarkolt a seggébe, amitől felszisszent. A csók megszakadt, egymást nézték. Zihálva. Sötét tekintettel.

Bram figyelte, ahogy a fiú lassan feléje nyúl. Az ágy felé tolta, ő pedig engedelmesen lehuppant a szélére. Kiszáradt szájjal bámulta Enrico hogyan húzza le magáról a félig felvett alsót. Rámeredt, amikor elindult feléje, és lassan a combjára telepedett. A haja még mindig kócos volt, megérintette az arcát, miközben újra összesimult az ajkuk. Lerángatta róla a felöltőt, majd a zakót is. Kigombolta az ingét, hogy összeérjen a bőrük.

Képtelen volt visszafojtani a vágyat, hogy szeresse. A száját csókolta, a kezével simogatta, ahol csak érte. Az ajkával követte az útját, a nyakán át, a mellbimbókon keresztül, egészen a hasáig. Enrico teljesen hátrahajolt, karcsú alak volt az eksztázisban vergődve. Olyan gyönyörű volt. Az ujja hegyével simított végig a farkán. Marokra fogta, nézte, hogyan vonaglik meg a fiú arca. Összekoccant a foguk, ahogy Enrico odahajolt hozzá, és megcsókolta. Először bizonytalanul, majd egyre határozottabban rángatta a férfi övét, majd a nadrágját. Segített neki, és közelebb húzta magához, hogy összefoghassa a merevedésüket.

Enrico a vállába kapaszkodott, sötétzöld szemében az ablaküvegen szikrázó jégvirágok tükröződtek, ahogy elnyílt ajkakkal kapkodott levegő után. Bram hátradőlt, a fiú a mellkasára támaszkodva nézett le rá. Amikor lehajolt hozzá egy csókra, átfordult vele, és ránehezedett. Mohó csókok közepette érintette, hajszolta a csúcs felé. A hajába fúrta az ujjait, és hagyta, hogy újra és újra összesúrlódjon a testük. A bőre már rég nem volt hideg, forró volt, szinte égetett.

- Bram… - Enrico megpróbált mondani valamit, amiből csak egy artikulálatlan kiáltás lett. Karcsú testében minden kis izom összerándult, ívbe hajlítva, a férfihoz lökve még szorosabban. Bram vele együtt élvezett el, a tekintete fekete volt, a hangja, ahogy a fiú nevét mondta, nem volt más, csak parázsló gyönyör.

- Hm? – Erre volt csupán képes pár perc múlva.

- El fogunk késni…

Bram nevetni kezdett. Felemelte a fejét.

- Már elkéstünk…  

Enrico csak bámulta a férfi mosolyát.

- Valami baj van?

- Nem.

- Olyan furcsán néztél… - Bram megsimogatta az arcát. – Nem volt kellemetlen?

- Miért?

- Mert egy pasival csináltad.

- Oh, jah, az… Most, hogy mondod…

- Te…

Enrico felkacagott, és menekülni próbált. Ebből persze az következett, hogy egy órát késtek, és hiába is próbálták volna tagadni, hogy nem egymással voltak elfoglalva ebben az időben, elég volt csak rájuk nézni.

 

            Egy évvel később…

 

            A kutya lelkesen szaladt át a hófedte udvaron. Bram az ujjait a forró bögre köré fonta, és onnan figyelte az ugrálását.

- Rico, ne menj el messzire! – kiabálta, amikor a kutya eltűnt a szeme elől a hátsó udvar bokrai között.

- Meg fogsz fázni – jegyezte meg egy ismerős hang a háta mögül.

- Felébresztettünk?

Enrico melegítőben, sapkában bújt oda hozzá.

- Nem hiszem el, hogy nem fázol – morogta, és ügyes mozdulattal elcsente a bögrét, hogy az ő ujjait melegítse. Nagyot ásított. – Mikor értél haza?

- Tizenegy után.

- Bocsi, hogy nem vártalak meg, de kidőltem. Arra sem emlékszem, hogy átvittél a hálóba.

- Semmire sem emlékszel? – Bram csalódott arcot vágott.

- Mire kellene? – Enrico gyanakodva rábámult.

- Nem, semmire.

- Csináltuk?

- Igen, de nem arra gondoltam.

- Akkor mire? – Enrico nagyot kortyolt a kávéból, majd megszemlélte az ujján a gyűrűt. Kortyolt még egyet, aztán hirtelen teljesen felébredt. Ha Bramnek nincsenek jó reflexei, akkor a bögre a földön kötött volna ki. – Ez meg mi?

- Az! Miért? Minek látszik?

- Te jó ég! – Enrico lázasan törte a fejét, a hajába túrt. Lassan rémleni kezdett neki, hogy a férfi átölelte, és suttogott neki. Szeretkeztek, igen, ez is megvan. Elakadt a lélegzete. A csúcspont kellős közepén érezte, ahogy hideg ért az ujjához. Kinyújtotta a kezét, és jobban szemügyre vette a vékony gyűrűt. – Te megkérted a kezem? – kérdezte bizonytalanul.

- Szerinted? – Bramnek kipirult az arca.

Enrico az eltelt egy évben megismerte annyira, hogy tudja, most zavarban van. Meghatódva nézett rá. A férfi mellett lett igazán felnőtt. Mellette tanulta az életet. Minden napban volt valami új tanulnivaló, valami új csoda. Megtanulta, hogy semmi sem egyszerű, és mindenért meg kell küzdeni. Az egyetem után nem vették fel Bram cégéhez, új munkahelyet kellett keresnie, és most ingázott a szomszéd város és az otthona között.

Megtanulta, hogy néha el kell veszíteni valamit ahhoz, hogy megtaláljunk valami mást. Miután kiderült, hogy együtt van Brammel, a szülei nagyon jól fogadták, a barátai azonban egyáltalán nem. Elvileg a fiatalok elfogadóbbak, de nem az ő haveri köre. Ő lett a kis buzi egészen addig, míg Matt össze nem verekedett a fél bandával. Matt lett az ő hőse és maradt a legeslegjobb barátja. Azóta már ő is dolgozott, tűzoltó lett és az apja szerint a legjobb lesz.

Megtanulta, hogy egy mosoly többet ér, mint bármely könyöradomány. Brammel eljárt önkénteskedni, kiderült, hogy nagyszerűen ért a gyerekek nyelvén, így a szombatokat általában egy gyerekotthonban töltötte. A kicsik mellett tanulta meg, hogy a mosolynak mekkora ereje van, és hogy valójában ő milyen szerencsés…

Megtanulta, hogy becsüljön minden egyes napot, mert az élet rövid. S vannak igenis fontosabb dolgok, mint az, hogy hány sört gurít le a haverokkal és hány csajt dug meg egy kocsi hátsó ülésén. Például az, hogy Brammel összeköltöztek. Még fele cuccuk dobozban volt, de karácsonyra kicsomagolnak, és elkezdhetik a közös életüket. Magukhoz vették Ricót, aki róla kapta a nevét, s ha rá tudja beszélni Bramet, akkor lesz egy macskájuk is.  

- Igen?

- Ezt most kérdezed? – Bram felvonta a szemöldökét. Egy vékony nadrágban és hosszúujjú pólóban ácsorgott mellette, láthatóan nem fázott továbbra sem.

A hóesésbe bámult. Szerette a telet, akármennyit is panaszkodott, hogy utálja. Szerette, mert, ha akkor nem megy fel a tetőre, talán elszalasztotta volna élete legfontosabb pillanatát.

- Gyere! – Megragadta a férfi kezét, kivette belőle a bögrét, és félretette a korlátra. Magával húzta a hóesésbe, átkarolta a nyakát, és rámosolygott.

- Mi akar ez lenni? – Bram átölelte a derekát, és nem tette szóvá, hogy rajta még zokni sincs, és máris bokáig süppedtek a hóba.

- Tudod, nekem is megvan a magam bakancslistája.

- És?

- Szeretném kipipálni azt a sort, hogy hóesésben való táncolás életem szerelmével, akivel jövő karácsonykor össze fogok házasodni.

Bram most már vigyorgott.

- Igen?

- Igen.

A férfi megragadta és a magasba emelte, úgy forgott körbe vele. Felnevetett.

- Tegyél le! Nehéz vagyok!

- Éjszaka persze nem tiltakoztál…

Váratlanul Rico támadt rájuk a semmiből, azt hitte, játszanak, így meglökte őket. Egyenesen belezuhantak egy nagy hóbucka kellős közepébe. Először a sokk miatt képtelenek voltak reagálni, miközben Rico össze-visszanyalogatta őket.

- Akarok egy macskát. Mondtam már? – Enrico képtelen volt tovább elnyomni a vigyorát.

- Nem elég, hogy téli, sőt, karácsonyi esküvőt akarsz? Még macskát is? – nyögött fel mellette a férfi.

Összenéztek, aztán mindkettejükből kitört a nevetés. Egymást piszkálva tápászkodtak fel, aztán kergetőztek, végül mohón csókolózva botorkáltak be a házba. Odakint egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó, fehérbe borítva a világot, az ablakokra pedig jégvirágokat festett a tél…

 

 

Vége