Húsz év múlva

Baráti beszélgetésre vágyott, amikor nosztalgiával emlékezhetnek arra az időre, ami mindörökre elmúlt. Ehelyett ott állt az ajtóban, nézte a közeledő férfit, és a vágy, hogy ölelje, mindennél erősebb lett. Szorította a kilincs gombját, küzdött az érzéssel, hátha elmúlik, de ez villámcsapás volt a viharban, kiszáradt tőle a szája, szinte félve vette a levegőt, mintha az elfogyóban lett volna.

Remélte, hogy nem látszik rajta semmi. Nem akarta elrontani a barátságukat, ami most kialakulhatott volna. A felesége és a lányai tolakodtak a szeme elé, ám amikor Conrad rámosolygott, őket is elfújta a múlt szele. Fájtak az ujjai, most már sajgott a mellkasa is. A férfi mosolya lassan megfakult, elkomolyodott. Mégis mit várt? Hogy el tudja titkolni előle mindazt, ami most lejátszódik benne? Húsz évvel ezelőtt úgy ismerték egymást, ahogy senki mást. S ezen nem változtatott az egymástól külön töltött két évtized. Semmi sem tudott volna rajta változtatni.

Conrad a férfit nézte, aki lezseren nekidőlt a nyitott ajtónak. A tartásából szinte sütött a feszültség, először azt hitte, hogy a feszélyezettséget az elmúlt évek okozzák. Ám amikor közelebb ért és meglátta Matthias arcát, minden világos lett. A vágytól sötéten égett a tekintete, merevek lettek a vonásai, megfeszültek az izmai.

Lassított a léptein, és csak bámulta. Mennyi idő eltelt, hány évet kell pótolniuk. Abban reménykedett, hogy barátok maradhatnak. Hogy nem kell elveszítenie őt, ha már megtalálták egymást. Nem akart mást, csak a társaságát. Hallani újra a nevetését. Látni, hogy boldog. Elkomolyodva állt meg előtte. Milyen bolond volt…

Hogyan legyenek barátok, ha még mindig szereti? Nem múlt el a húsz évben olyan nap, amikor ne gondolt volna rá, hogy mi lett volna, ha elég bátrak és szembeszállnak a családjukkal, a világgal… A fél karját odaadta volna, ha újra érintheti, csókolhatja, ölelheti. Azt az ifjonti tüzet vágyta, ami csak kettejüké volt. Azt az érzést, amit senki nem tudott neki megadni, egyetlen nő vagy férfi sem.

Matthias a férfit nézte. A szeme és a szája körül a ráncokat, őszülő halántékát. Minden ismerős volt, és mégis más. A huszonéves fiú vonásait megkeményítette az idő. Ijesztő véznasága már a múlté volt, látszott, hogy sportol, egészségesen él. Kellemes volt az illata, nem tolakodó, inkább finom. Egyszerű fehér inget viselt, sötétkék nadrágot, könnyű bőrcipőt. A zakóját a karjára terítve hozta. Elegáns volt, és a csudába is, jóképűbb, mint húsz évvel ezelőtt.

Őfelette meg eljártak az évek, néha, ha belenézett a tükörben, sokáig kellett keresgélnie azt a fiút, aki egykoron volt. A hamiskás mosolyú Matthias Cramert, akit lányok és fiúk egyaránt imádtak. Az élet elrohant mellette, megkeserítette, és ezen a felesége meg a gyerekei sem tudtak változtatni. Mennyi csalódás, düh, elkeseredettség… Öregnek érezte magát, és egyre öregebbnek, ahogy felkelt reggelente. S most itt állt, és az ereiben száguldott a vér, és élőbbnek, szabadabbnak, fiatalabbnak érezte magát, mint évek óta bármikor.

Matthias kopaszodott, Conrad ezt állapította meg magában elsőként, amikor összefutottak két nappal ezelőtt. A szeme körül élesen kirajzolódtak a vonalak, a szája sarkába keserűség maródott. Nyoma sem volt a huncut mosolynak, amivel mindig megdobogtatta a szívét. Enyhén görnyedten járt, és nem nézett az emberek szemébe. Bő ruhákban járt, amikben elveszett az alakja. Bezzeg a felesége a legújabb divat szerint öltözött…

A tekintetét kereste, az éjkék szempárt, amit anno mindig rászegezett. A pillantása nem változott semmit, a sóvárgás, a benne égő sistergő vágy ugyanaz volt, mint hajdanán. Oh, mennyire ismerős volt! Szinte nem kapott levegőt tőle, és a késztetés, hogy megcsókolja, hirtelen felülírt minden letett esküt, hűséget és érzést. Érte nyúlt, a tarkójára tett kézzel húzta magához. Mielőtt összeért volna az ajkuk, megtorpant egy lélegzetvételnyi pillanatra, érezte, ahogy Matthias ujjai a vállába marnak, aztán már nem érdekelte semmi csak, hogy végre érezze az ízét.

Matthias önmaga előtt is kénytelen volt bevallani, hogy megkönnyebbült. Azt hitte, hogy Conrad nem fogja vonzónak találni. Amikor azonban feléje nyúlt, és magához rántotta, hogy megcsókolja, egy kő gördült le a szívéről. Ugyanolyan jól csókolt, mint régen, ám most még mohóbb volt. Felfalta, magába itta, közben befelé irányította a bungalóba. Tompán hallotta az ajtó kattanását, a zakó puha hangját, ahogy földet ér, de egyszerűen képtelen volt másra koncentrálni, mint a férfira. Valami falhoz ért a háta, hűvös volt, de Conrad teste forró. Ujjaival bejárta a férfi felsőtestét, a vállát, a hátát, a mellkasát, a nyakát. Zihálva meredt rá, amikor Conrad felnyögve elszakadt tőle.

Nekitámaszkodott a falnak Matthias feje mellett, mert szüksége volt valami támaszra. Kellett neki pár perc, amíg összeszedi magát, és lenyugszik. Ám a férfit nézve rádöbbent, hogy ez lehetetlen. Már az első pillanatban az volt, amikor meglátták egymást azon a partin. Húsz évig élt maszkban, elfojtva önmagát, a vágyait, és most kiengedte a szellemet a palackból azzal, hogy megcsókolta. Magát áltatta, hogy barátok lehetnek, miközben pontosan tudta, hogy le akar feküdni vele, érezni akarja, elűzni a két évtized magányát.

- Rettenetesen hiányoztál… - érintette meg gyengéden az arcát.

- Te is. – Matthias legszívesebben elsírta volna magát. Kettejük közül mindig ő volt a gyengébb, érzékenyebb, és ez mostanra sem változott. A férfi kézfejére csúsztatta a tenyerét, élvezte melegségét, magát az érzést, hogy megérintheti.

Nézték egymást. Azzal kellett volna folytatniuk, hogy ez a csók nem jelentett semmit, de azt egyikük se tudta kimondani. Hazudni. Hiába sugallta ezt a józan ész. A grillpartin, amikor felismerték egymást, hasonló futott át mindkettejük fején. Meg az, hogy ez a találkozás mennyire fogja felborítani az életüket, amiben egészen eddig boldognak hitték magukat.

Barátok akartak lenni, emlékül a nagy szerelemnek, ami huszonéves korukban összekötötte őket, és amit eldobtak maguktól mindketten, mert a családjuk ezt akarta. A társadalom sem fogadta volna be őket, és ők féltek, mert az egy más világ volt. Megnősültek, családjuk lett, a tudatuk mélyére száműzték a fiút, akit egykoron szerettek. S most itt álltak egymáshoz simulva, szembesülve a múlttal, a hibákkal, a következményekkel és nem vágytak másra, minthogy, ha csak egy rövid időre is, de az övék legyen a régi pillanat.

Matthias lassan előrehajolt. Bizonytalan volt, nem tudta, hogy Conrad hogyan fog reagálni. Felesége van, gyerekei, ahogy neki is. Mégis mit művelnek? Ám amikor a férfi beledőlt a csókba, és elmerült a szájában, akkor hirtelen a helyére zökkent a világ. Szorosabban ölelte, hagyta, hogy a vágy lassan betöltse az érzékeit. Elmosolyodott, amikor Conrad az arcát kezdte el csókolgatni és határozottan a bungaló belseje felé húzta.

- Nem hiszem el, hogy nincs itt egy ágy – hallotta két csók között a mormogást.

Felnevetett. Nekiütközött a férfinak, mert Conrad megtorpant, és rámeredt.

- Valami baj van? – dermedt meg.

- A nevetésed nem változott semmit.

- Ezt kétlem. Lassan el is felejtem, hogyan kell.

Conrad nézte az elkomorodó férfit, és rádöbbent, hogy kettejük közül Matthias volt az, akit jobban megsebzett a külön töltött idő. Mindig is érzékeny volt, mindent a lelkére vett, a szakításuk előtt hosszú órákat sírt a vállára borulva. Mennyire féltette, mennyire aggódott érte! Felsóhajtva magához ölelte, és csak szorította magához. Észre sem vette, hogy gyengéden ringatja, mint régen, mert az egykori mozdulatok és érzések visszatértek, valójában nem változtak semmit.

Megtalálták a hálószobát. Szorosan összebújtak a fehér takarón. Nem beszélgettek, csak megérintették egymást. Ismerkedtek a másik új arcával, miközben ujjaikkal követték a tekintetük útját. A másik arcán, kezén, vállán, csípőjén simítottak végig. Matthias még mindig csiklandós volt, ezen hosszan kuncogtak. Gyerekmód, ahogy egykoron. Aztán az ajkuk is összetalálkozott két nevetés között, a mohó vágy mostanra elcsitult, hogy most még vadabbul éledjen újjá.

Csókolózva, nevetgélve, ide-oda gördülve az ágyon vetkőztették le egymást. Matthias szégyellte a hasára rakódott zsírréteget, most sajnálta igazán, hogy nem adott kicsit jobban magára. Ám Conradot mindez nem érdekelte. Még mindig tudta, hol érintse, csókolja a férfit, hogy nyöszörögve markoljon bele a lepedőbe. Conrad mellkasán ősz volt minden szőrszál, és volt egy heg az oldalán egy baleset miatt. Matthiast viszont lenyűgözte sportos alakja, izgatottan simogatta végig.

Egyikük sem úgy készült, hogy lefekszenek egymással. Ha meg is fordult a fejükben, el is hessegették maguktól a gondolatot. Egészen addig, míg ott nem álltak egymással szemben, olyan könnyű volt józan döntéseket hozni. Conrad most feltúrta a fürdőszobát, és hálát adott az égnek, hogy a drága bungaló, amit erre az estére béreltek – szigorúan csak egy vacsora és beszélgetés céljára – mindennel fel van szerelve.

- A vacsora? – kérdezte, amikor visszatérve Matthiashoz, odatérdelt mellé az ágyra.

- Hm? – A férfi álmodozóan bámult rá. Láthatóan a kérdés sem jutott el az agyáig. Most sokkal fiatalabbnak tűnt, mint korábban.

Conrad odahajolt hozzá.

- Mikor hozzák a vacsorát? – kérdezte, és apró csókokat lehelt az ajkára.

- Ott van az ebédlőben. Ha kihűlne, csak meg kell melegíteni. Van mikro a konyhában. Éhes vagy?

Conrad felvonta a szemöldökét.

- Úgy nézek ki, mint aki éhes?

Matthias felbámult a férfira, aki a feje mellett támaszkodott, a merevedése kőkeményen ágaskodott, és olyan éhséggel méregette, mintha fel akarná falni.

- Igen, de nem a vacsorára. – Hosszú idő után most először tudta elengedni magát szex közben. Elvigyorodott. – Pedig a kedvencedet rendeltem…

Conrad elgondolkodó arcot vágott.

- Lehet, hogy mégis ennünk kellene… - Még be sem tudta fejezni, Matthias magára rántotta és átfordult vele. Föléje hajolt, leszorította a csuklóit az ágyra, és a combjára ült.

- Én még nem vagyok éhes… - sóhajtotta a férfi ajkára, mielőtt megcsókolta volna. Borzongás futott végig rajta, ahogy összesimult meztelen testük. Olyan régen volt, hogy utoljára így lehetett vele. Kicsit olyan érzés volt, mintha kiszabadult volna valami ketrecből. Szabad volt. Conraddal mindig szabad volt. Egymást szabadították fel.

Conrad kiszabadította a kezét, igazából nem volt nehéz dolga Matthias fölé kerekedni. A nyakától a lábujjáig simogatta és csókolgatta végig. Nem felejtkezett el egyetlen érzékeny pontjáról sem. A teste mélyére hatolt az ujjaival, a nyelvével izgatta a farka hegyét. Matthias még mindig nem tudott halk lenni, édesen nyögött fel minden csóknál, nyelvcsapásnál.

Elérte, hogy az oldalára forduljon, a hátához simulva harapott finoman a tarkójába. Régen ez volt a kedvenc pozíciója, amikor beléhatolt, hangos kiabálással élvezett el, és most annyira akarta hallani a hangját, hogy az már fájt. Az óvszer után tapogatózott, végül Matthias adta a kezébe, mert túl távolra tette. Cserébe odaadta neki a testápolót, amit a fürdőben talált. Nem is ment olyan könnyen a gumi felhúzása, mert fél szemmel, kiszáradt szájjal a férfit nézte, aki krémes ujjakkal mélyedt el magában.

Odahajolt hozzá, mohón megcsókolta, érezte, hogyan remeg a tenyere alatt a férfi teste. Olyan közel volt az elélvezéshez, mint ő is. Lefogta a kezét, a lepedőre szorította, miközben beléhatolt. A hátához simult, átkarolta a mellkasát, Matthias megfordította az egyik kezét, összefonták az ujjaikat. Puhán ajkai közé fogta a fölcimpáját, a halk nyöszörgés hallatán győzedelmesen elvigyorodott. Matthias semmit sem változott, még mindig ugyanott volt érzékeny, ugyanaz a testhelyzet volt a kedvence. Lassan mélyebbre hatolt, beszívta a férfi illatát. Küzdött önmagával, hogy ne kezdjen vad vágtába, hagyni akarta, hogy Matthias hozzászokjon újra az érzéshez.

Matthias úgy érezte, mintha hosszú évek után végre megint élne. A szíve vadul dübörgött, kavargott körülötte a világ, alig kapott levegőt, sajgott-lüktetett az egész teste. Volt egy időszak, amikor felmerült benne, hogy megcsalja a feleségét, de soha nem volt hozzá bátorsága. Conraddal azonban bármit képes volt megtenni, és még csak bűntudata sem volt. Csak az járt a fejében, hogy még és még, és nem érdekelte, ha utána lábra állni sem tud majd. A fejét hátrafeszítve ajka a férfiét kereste, a hajába markolt, a tekintetük találkozott. Felkiáltott, amikor Conrad egy erős lökéssel mélyebbre hatolt.

Oh, te jó ég! Nem tudta, hogy ezt mondta-e, vagy csak gondolta, de hagyta, hogy a férfi újra és újra elmerüljön benne. A fülében hallotta a zihálását, a napbarnította ujjak a mellkasán kalandoztak, körbefogták a farkát, űzték-hajszolták a kéj felé. Olyan volt, mintha húsz éve nem ivott volna egy korty vizet sem, olyan érzés volt most Conradot magában éreznie. A lábujjában is érezte, hogyan önti el a forróság, kiabálva adta a férfi tudtára, milyen érzés a tökéletes gyönyör, amely most átjárta minden porcikáját.

Conrad leszorította az ágyra, miközben egyre vadabbul lökte magát mélyebbre. Már rég túljutott azon, hogy nem akar fájdalmat okozni a férfinak. Matthias úgy vonaglott a karjában, ahogy régen, és ő pontosan tudta, meddig mehet el, hogy pont jó legyen neki. Nem kellett gondolkoznia, hol érintse, milyen mélyre hatoljon.

A feleségével hosszú évek óta voltak házasok, mégsem volt soha ennyire összhangban vele. Valami mindig hiányzott, amit persze csak ő érzett, de elnyomta magában jó mélyre. Matthiasszal azonban más volt, és a hangját hallva döbbent rá, mit hiányolt. A felesége soha nem lehetett Matthias Cramer, aki most éppen hangosan kiabálva élvezett el úgy szorítva őt, hogy attól fogcsikorgatva lökte magát mélyebbre. Lehunyt szemmel, a férfit magához szorítva robbant fel körülötte a világ, s húsz éve nem érezte olyan egésznek magát, mint ebben a pillanatban.

Sokáig képtelenek voltak megmozdulni. Conrad tett néhány tétova mozdulatot, de Matthias csak mormogott valamit, és meg sem moccant. Conrad belecsókolt a nyakába, kiment a fürdőbe kidobni a gumit. Visszafelé megnézte a vacsorát. Matthias tényleg a kedvencét kérte, és az illatokat érezve rájött, hogy farkaséhes. Megpakolt egy tálcát, és becipelte a hálószobába. Matthias még mindig ugyanabban a pózban feküdt, mint amikor otthagyta. Az éjjeliszekrényre tette a tálcát, és odabújt hozzá.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Öreg vagyok – hallatszott a morc válasz. – Sajog mindenem.

Conrad a vállára fektette az állát, igyekezett nem vigyorogni.

- Eljöhetsz velem edzeni, hogy formába lendülj.

- Tudod, hogy mindig utáltam sportolni.

- Tudom.

Matthias lassan a hátára fordult, így odakönyökölt mellé.

- Mit fogunk most csinálni?

- Megvacsorázunk.

- Nem erre gondoltam.

- Tudom. – Conrad odatette maguk közé a tálcát, és vágott egy darab marhahúst. Odatartotta a férfi szájához, és elégedetten bólintott, amikor Matthias megette. Magának is vágott egy darabot, és hümmögve rágni kezdte. – Finom.

- Mindkettőnknek családja van, Conrad – szólalt meg Matthias, miután lenyelte a falatot.

- Tudom – ismételte a férfi két falat hússal később, és halk csörrenéssel a tányérra ejtette a kést, villát. – Azt hiszed, nem tudom? Mit mondjak? Legyünk barátok és jaj, de jó, hogy összefutottunk?! – Észrevétlenül megemelte a hangját. – A pokolba, még mindig szeretlek! A francba! – Megragadta a tálcát, visszatette a szekrényre, majd kiült az ágy szélére. A térdére könyökölt, lehajtotta a fejét. – Fogalmam sincs, mit kellene tennünk. Szeretem a feleségem, még ha ez hihetetlenül is hangzik. Nem szerelemmel, azt soha nem éreztem iránta, ezzel ő is tisztában van, de szeretem és tisztelem. Szült nekem két csodálatos gyereket, és őket nem akarom elveszíteni.

Matthias odabújt a hátához, átkarolta.

- Nem tudom, hogy mit érzek Naomi iránt. Valahogy minden megtörtént, mielőtt feleszméltem volna. Megismerkedtünk, jó volt vele, jobb, mint a legtöbb lánnyal. Terhes lett, így összeházasodtunk. Az ikrek születése után még többet dolgoztam, mint korábban, és valahogy… Nem tudom. Eltávolodtunk egymástól. Nem mintha előtte olyan közel álltunk volna egymáshoz. Neki én anyagi biztonságot jelentettem, és azt hiszem, hogy most is ezért van mellettem. Tudom, hogy szeretője van, de mivel ott vannak a gyerekek, inkább nem teszek semmit. Én sem akarom őket elveszíteni. – Kis ideig hallgatott, és Conrad sem mondott semmit. – Azért dolgoztam, hogy neki és a gyerekeknek mindene meglegyen, és ne kelljen azon gondolkodnom, mennyire elszúrtam az életem. Nem bánom, hogy ott vannak a srácok, de… de soha nem ment ki a fejemből, hogy milyen életem lett volna, ha együtt maradunk.  

Conrad lehunyta a szemét.

- Azt hiszed, hogy én nem gondolkodtam ezen? – kérdezte csendesen. – De akkor minden más volt. Mi is. Fejet hajtottunk a családunk akarata előtt, mert úgy éreztük, az a helyes, mert… azt tanultuk, hogy az a helyes. – Felsóhajtott. – Már késő azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha kiállunk magunkért.

Sokáig egyikük sem szólalt meg.

- Most is késő? – Matthias úgy érezte, mintha ez a jelenet már egyszer lejátszódott volna. Egyszer régen. Húsz évvel ezelőtt. Csak akkor még nem tudták, hogy mi lesz húsz év múlva. – Vagy várnunk kell még húsz évet?

Conrad lassan megfordult, nagyon sápadt volt. Finoman megérintette az arcát, hüvelykujjával simított végig az ajkán. Mielőtt megcsókolta volna, a lehelete forrón érte a bőrét.

- Te kibírnád addig?

Matthias nem tudott válaszolni, a férfi szenvedélyesen birtokba vette a száját. Hagyta, hogy visszadöntse az ágyra még akkor is, ha tudta, hogy semmit sem oldottak meg és valószínűleg reggel moccanni sem tud majd. Igazából addig, amíg egymást ölelhetik, mindegy volt, mi lesz a holnappal. Az elmúlt húsz év megtanította arra, hogy a jelen számít. Az adott pillanat, amit azzal tölthet, akit szeret. S ez olyan ritka ajándék volt, hogy meg kellett becsülni minden másodpercét.

Húsz hónappal később…

Matthias a lányait nézte, akik a kertben napoztak. Maholnap egyetemre mennek, kirepülnek otthonról. Rettenetesen büszke volt rájuk. Gyönyörűek voltak és okosak.

- Nem tudod, hová tettem a lakáskulcsot, drágám? – A felesége fel-alá futkározott, a táskájába dobálta a cuccait. Elutazott hétvégére a szeretőjéhez, és ilyenkor tiszta zizi volt, ahogy Dora lányuk fogalmazott.

- A hallban van a kisasztalon.

- Köszönöm. – Az asszony cuppanós puszit nyomott az arcára. – Chloe pasija hajlamos a rózsalugason közlekedni, majd ne lepődj meg, ha felbukkan. Doránál meg kapcsold le a villanyt, ha elalszik a könyve felett, rendben?

- Igen, drágám. Vigyázz magadra!

Naomi egy pillanatra zavartan pislogott, aztán elmosolyodott. Férje új kinézetét és viselkedését még szoknia kellett. Matthias az eltelt egy évben gyökeres változáson ment át. Nekiállt futni reggelente, amivel úgy meglepte, hogy először azt hitte, hogy viccel. Lecserélte a ruhatárát, most is egy vékony, barna nadrágban és fehér ingben ácsorgott. Hosszabbra növesztett haját levágatta, sőt, még manikűröshöz is járt. Korábbi hallgatag énje eltűnt, mindig mosolygott, sokkal könnyebben barátkozott, mint régen. Már gyanakodott, hogy szeretője van, amikor a férje végre rászánta magát a nagy beszélgetésre. A nagymellű szőke lányra tippelt volna Matthias cégénél, így eléggé meglepődött, amikor kiderült, hogy a férfi gyerekkori barátjáról van szó, aki egy ideje gyakori vendég náluk.

Végigbeszélgették az egész éjszakát. Naomi mesélt a háborús veterán Rude-ról, akivel egy ideje viszonyt folytat, cserébe Matthias elmondta szerelme történetét. A kapcsolatuk megváltozott. A lányok nem lepődtek meg túlságosan, amikor bejelentették, hogy bár elválni egyelőre nem szeretnének, ezentúl külön utakon folytatják az életüket.

- Sziasztok! – Naomi kikiabált a lányoknak, puszit dobált nekik, aztán elszáguldott. Már az ajtóból szólt vissza. – Megjött Conrad!

Matthias elmosolyodott, és a férfi elé ballagott, akit közben beengedett a felesége.

- Szia! – Conrad papírszatyrokkal megrakodva érkezett. Éppen azokat tette le a kisasztalra.

- Szia! – Belesétált a férfi karjaiba, és mivel tudta, hogy a lányai éppen a Twitterrel vannak elfoglalva, megcsókolta. A lányok tudtak a férfiról, viszont ettől függetlenül az érzelemnyilvánítást mindig kerülték a jelenlétükben. Chloe és Dora nem is tudták, milyen szerencsések. Ők már egy olyan korba születtek, amikor kezdett természetes lenni a homoszexualitás, és nem gyűlölködtek, hogy az apjuknak férfi szeretője van.

- Naomi nagyon izgatott.

- Hosszú hétvégét tölthet Rude-dal. Én is izgatott lennék a helyében.

Conrad felvonta a szemöldökét.

- Hm, nem is tudtam, hogy tetszik neked Rude.

- Nem ezt mondtam!

- Félreérthető voltál. – Conrad elvigyorodott.

Az elmúlt hónapok alatt mindkettejük élete megváltozott. Őneki nem volt olyan könnyű, mint Matthiasnak, mert Emma, a felesége nem fogadta túl jól a vallomást, miszerint van valakije. Beletelt egy évbe is, mire sikerült rendezniük a kapcsolatukat. Nem váltak el egyelőre a gyerekek miatt, viszont Conrad a ház másik felébe költözött.

A srácai kezelték a legjobban a dolgot, mert megkedvelték Matthiast, aki nagy számítógépguru volt és különféle játékokat tervezett nekik. A kislányára meg az utóbbi időben Chloe és Dora vigyázott, és ezzel úgy látszott, Emmán kívül mindenki napirendre tért afelett, hogy Conradnak egy férfi a szeretője.

- A lányok? – kérdezte a férfi, ahogy elindultak a nappali felé.

- Napoznak. Remélem, nem nekik hoztál ajándékot. Elkényezteted őket.

- Dehogy, lefizetem őket.

- Nem hiszem, hogy az ajándékok miatt kedvelnek…

- Jobb biztosra menni. – Conrad köszönt a lányoknak, majd visszatérve lehuppant Matthias mellé a kanapéra. – Nehéz napod volt?

- Elviselhető. A gyerekek?

- Már elutaztak. Emma szülei most agyonkényeztethetik őket.

- Ritkán látják őket.

- Ha rajtam múlna, egyáltalán nem látnák őket. – Conrad rosszkedvűen elhúzta a száját. Apósával nem volt túl jóban az utóbbi időben. – Mit csinálunk a hétvégén? – terelte el a szót.

- A lányokon múlik. Úgy tudom, hogy Chloe holnap átmegy a barátjához, míg Dora a barátnőjéhez.

Conrad arca felvidult.

- Miénk lesz a ház?

- Azt hiszem, igen. – Matthias odahajolt hozzá, és megigazította a haját. – Megnézhetnénk végre azokat a filmeket, amiket már hónapok óta tervezünk.

Conrad a férfit nézte. Az elmúlt több, mint egy évben mennyit változott. Néha el sem akarta hinni, hogy ugyanaz a férfi áll előtte, mint akit először látott a szomszédja grillpartiján. Matthias végre az az ember lett, akivé válnia kellett volna mellette már húsz évvel ezelőtt. De nem bánta, hogy így alakult, mert mindkettejüknek ott voltak a gyerekek, akik kárpótolták őket a külön töltött évekért. Egyszerűen szerencsésnek érezte magukat, hogy újra együtt lehetnek.

- Figyelsz arra, amit mondok? – Matthias látta, hogy a férfi gondolatai máshol járnak.

Conrad válaszul megcsókolta. Magához húzta, és addig incselkedett vele, míg Matthias vadul vissza nem csókolt. Teljesen elfelejtkeztek a lányokról, akik vihogva bámulták őket a teraszajtóból.

- Tűnés! – Matthias morcosan rájuk szegezte a mutatóujját, mire a lányok hangos kacagással visszavonultak a kertbe. – Hé! – Halkan felkiáltott, mert Conrad eldőlt a kanapén, és magára húzta. – Mit csinálsz?

Conrad átkarolta a derekát, hogy ne mehessen sehová.

- Mi lenne, ha nem csinálnánk mást egész hétvégén, mint csókolóznánk a kanapén, miközben mennek a régi, vacak horrorfilmek? – vetette fel csillogó szemekkel. – Pattogtathatnánk kukoricát és ihatnánk kólát vagy sört, mint régen.

Matthias kényelmesen elhelyezkedett a férfi mellkasán. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a merevedését, amit tökéletesen érzett a nadrágon keresztül.

- Nosztalgiázni akarsz?

- Valami olyasmi. Valld be, hogy imádtad, amikor elcsábítottalak közben!

- Annak már több, mint húsz éve – emlékeztette a férfit. 

- Miért, most nem szeretnéd, ha elcsábítanálak közben?

Matthias csak nézte a férfi őszülő haját, széles mosolyát, vidám, világoszöld szemét.

- De. Nagyon szeretném – sóhajtotta. Lehajolt hozzá. – Viszont, amíg a lányok itthon vannak szó sem lehet róla – tette hozzá, majd kiszabadította magát és felkelt. – Nem vagy éhes? – nézett le rá.

Conradból kitört a nevetés. Matthias próbált komoly lenni, de mivel pontosan tudta, mire gondolt a férfi, ő is elmosolyodott. A lányok bedugták a fejüket, majd értetlenül összenéztek. Végül vállat vonva visszasétáltak a napozóágyakhoz. Az apjuk a kezét nyújtotta.

- Na, gyere! Csináljunk valami vacsorát.

Kint a konyhában Conrad elkezdte előszedni a hozzávalókat, amiket Matthias sorolt neki. Egy idő után állt, és a homlokát ráncolta.

- Valami baj van?

- Az ott pattogatni való kukorica, kóla és sör? – mutatott a konyhapult egyik pontjára.

- Igen.

Conrad a férfira nézett, aki hamiskás vigyorral bámult rá.

- Túl jól ismersz, igaz? – mosolyodott el.

Matthias hozzásimult.

- Az nem olyan nagy baj, ugye?

- Egyáltalán nem. – Conrad gyengéden megcirógatta az orra hegyét. – Mikor mondtam utoljára, hogy szeretlek?

- Két hónapja, öt napja és… hm, olyan tizenkét órája.

- Nem viszem túlzásba, igaz?

- Nem kell semmit túlzásba vinned. Tudom, hogy szeretsz, mert itt vagy velem. – Matthias hagyta, hogy a férfi szorosan megölelje. – Én is nagyon szeretlek.

Conrad elmosolyodott.

- Tudom.

Ölelkezésüket a lányok szakították meg, akik betódultak a konyhába, jelezve, hogy kezdenek éhesek lenni. Miközben Conrad Chloe és Dora asszisztálásával vacsorát főzött, Matthias sört kortyolgatott a konyhapultnak dőlve. Arra gondolt, hogy akárhány évet is töltöttek külön, megérte várni ezekre a pillanatokra.

Vége