Hócsata

Az utca háborús övezetté vált. A csata már akkora méreteket öltött, hogy a hókotró sem mert behajtani. Earl Wood kipillantott az ablakon és megigazította az olvasószemüvegét.

- Szerinted, bogaram, nem kellene nekik hideg, akarom mondani, meleg élelmet juttatni?

Élete párja elvette a távcsövet a szemétől, amivel eddig az ellenséges csapatmegmozdulásokat figyelte.

- Úgy gondolod, hogy vesztésre állnak? – kérdezte elgondolkodó ajakcsücsörítés közepette.

- Nem vagyok katona, szívecském, de a fiad helyében felkötném a gatyámat.

Az asszony, aki eddig a kanapén térdelt, visszafordult az ablakhoz.

- Még van esélyük!

- Lassan elfogy az összes töltényük és a tartalékosaik elég lassúak – hívta fel a figyelmet a szomorú tényekre a férje.

- Arra akarsz kilyukadni, hogy itt az ideje bevetni a nehéztüzérséget?

- Igen, drágaságom. – Earl a keze ügyébe tolta a telefont.

Odakint a fia a célpontot figyelte szinte lélegzetvisszafojtva, mielőtt eldobta volna a hógolyót. Nyújtotta a kezét a következőért, de hiába. Visszafordult.

- Anya!

Emberei éppen sütit majszoltak, miközben az anyja bohókás piros sapiban csokis kekszet és papírpohárban meleg teát osztogatott a szomszédasszonnyal karöltve.

- Fegyverszünet van, kicsikém! – nyomott egy poharat az ő kezébe is. – Apád szerint vesztésre álltok, így a túloldalon is sütit osztogatnak az asszonyok – súgta összeesküvő módjára. – Addig van időtök még hógolyókat gyártani.

Matt a kezét melengette a teával.

- Kösz, anya!

- Ne adjátok fel! – Az asszony puszit nyomott hóval borított hajára és továbbindult, hogy lelkes szavaival bátorságot öntsön a katonákba a következő ütközethez. Matt nagyon büszke volt rá.

Felvette a távcsövet és figyelte az ellenséges vonalak közé behatoló katonáját, aki mindeközben a hóval eggyé olvadva a zászló felé araszolt. A túloldalon viszont a fegyverszünet ellenére folyamatosan cirkáltak a katonák. Egy harapásra eltüntetett egy kekszet idegességében.

Odaát Nigel egy térkép fölé görnyedt, amit a nagyapja rajzolt hevenyészve egy kockás papírlapra.

- Itt kell behatolnotok és nyert ügyetek van!

Bram forró kávét kortyolgatott és a fejük felett pillantott a vázlatra.

- Itt jobb lenne, ha megerősítenénk a védelmet – mutatott egy pontra.

- Egy irodista mit érthet a harchoz! – Az öreg Hempsey úgy kapta fel a fejét, mint egy harci ló az ütközet megkezdését halló trombitaszóra.

- Oké – vont vállat és arrébb sétált. Jólesett megmozgatni elgémberedett végtagjait. Lehelete meglátszott a levegőben, de amúgy kellemes téli idő volt, a ragyogó napfény visszaverődött a hóbuckákról. Meg még valamiről. Gyanakodva hunyorgott. Egy mellette elsiető fiú kezébe nyomta a poharát. – Mondd meg Nigelnek, hogy megnézek valamit.

- Rendben.

Tudta, hogy másnap kifejezetten nehezen fog mozogni, mert túlzásokba esett a kúszással, görnyedéssel és miegymással, de ettől függetlenül hasra vágta magát és nekiindult, hogy kiderítse, mit látott. Ellenséget a vonalak mögött?

Enrico elakadt valamiben, ahogy átbújt egy sövény alatt. Mély levegőt vett, nehogy káromkodni kezdjen. Visszaaraszolt és újra megpróbálkozott az átjutással. Már csak méterekre van a céltól. A zászló megszerzésével legyőzik az ellenfelet és végre vége lesz a háborúnak.

- Hova, hova? – Az ellenséges katona úgy bukkant fel mellette, hogy esélye sem volt kitérni előle.

Egymást méregették.

- Megszerzem a zászlót és mi győzünk! – igazította meg a sapkáját elszántan.

- Csak rajtam keresztül!

El akart futni mellette, gyorsabb volt, mint a férfi, de elfelejtette, hogy a hótaposó csizmában már közel sem olyan ügyes. A derekát átfogó kar ellen küzdött, ahogy csak bírt, így mindketten egy méteres hóbuckában kötöttek ki. Zihálva próbált kiszabadulni, de hirtelen a férfi alatt találta magát.

- Add meg magad!

- Nem! Megszerzem a győzelmet!

- Csak a testemen át! – Bram sapkája tiszta hó volt, arcán már olvadt lé csorgott végig. Ugyanúgy levegő után kapkodott, mint ő is. Ez persze egészen más gondolatokat indított el benne, mint az ellenséges zászló megszerzése. A tekintete árulkodó volt, ahogy a férfi szájára szegezte a pillantását. – Add meg magad! – Bram olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért az orruk és keveredett a leheletük.

- Azt teszel velem, amit akarsz, de nem hódolok be!

Bram szemében jókedv csillant.

- Fogadjunk? – kérdezte az ajkára hajolva. Csókja forró volt és kávéízű…

Matt majdnem a hóba taposta a távcsövet.

- A katonánk lebukott – szűrte a fogai között, amikor az embere ránézett.

- Vesztettünk?

- Még nem, de van egy túszuk. – Abban reménykedett, hogy Enrico addig leköti Bram figyelmét, míg sikerül visszafordítaniuk a harc állását.

- Az ott nem anyukád? – Debra, az egyik legjobb céllövője, elmutatott az ellenséges zóna felé.

- Basszus! Anya, gyere vissza!

- Mindjárt, de még maradt nálam süti, adok Nigelnek is! – kiabálta vissza az anyja és jókedvűen dudorászva szépen besétált a Hempsey csapat térfelére.

- Van egy túszunk! – üvöltött át kisvártatva Nigel.

- Fegyverszünet van, ez nem ér! Az ételt osztogató anyám semleges! – ordított vissza.

- A sütije finom, de attól ő még egy túsz! Már rég lejárt a kajaszünet, Wood!

- A pokolba! Apa! – rohant be a házba, még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött. – Anyát elkapták!

- Hallom, fiam! – Az apja felnézett a tabletből, ahol valami cikket olvasott éppen. – Hagyd veszni!

- Apa, hogyan mondhatsz ilyet!

- Kicsim, úgyis visszaadják. – Az apja jókedvűen mosolygott és visszabújt a sorok közé.

Ebben mondjuk, igaza lehetett. Az ajkát harapdálva ment vissza a támaszpontra.

- Mi lesz? – A srácok őt nézték.

Tudta, hogy vesztettek. Példát kell mutatnia, és megmentenie az ellenség karmai közül az anyját.    

- Nem hagyhatjuk ott! – sóhajtotta. – Sajnálom!

- Nem a te hibád! Mentsd meg Mrs. Woodot! – Debra szavaira mindenki bólogatni kezdett.

- Büszke vagyok rátok!

- Mi is, hogy veled harcoltunk! – Mikey, aki még csak a tizenkettőt töltötte be a nyáron, büszkén vigyorgott.

Megsimogatta a haját és odalépett a zászlóhoz. Kihúzta a hóból, majd felszegett fejjel nekiindult a hóval borított utcának. Az ötlet, hogy hócsatát vívjanak Nigelékkel pár napja pattant ki a fejükből. Először csak ők négyen vettek részt benne, aztán egyre több utcabeli gyerek csatlakozott hozzájuk. Olyanok is, akiket eddig a szülők ökörrel sem tudtak volna elvonszolni a számítógéptől. S most egy-egy nagy csapattá váltak.

- Itt a zászló az anyámért cserébe! – dobta le Nigel elé a kék sálat, amit az anyja kötözött rá egy régi felmosónyélre.

Az anyja éppen az öreg Hempsey-vel pletyizett, őt meglátva lelkes integetésbe kezdett.

- Jól vagyok, kicsim!

- Látom, anya!

- Ne haragudj rá, eleve vesztettetek volna! – Nigel csípőre tett kézzel állt meg előtte.

- Álmodozz csak!

- Álmodozom is. – Nigel elvigyorodott, aztán lendületből olyan erővel taszította meg, hogy az egyik hókupacba zuhant. Havat köpködve kapálózott.

- Ezt most miért csináltad? – háborodott fel.

- Bocs, de muszáj volt visszaadnom. – Nigel szemérmetlenül röhögött, de aztán odahajolt és a karjánál fogva kirántotta a hóból. – Nem felejtettem ám el, hogy mindig megfürdettél sráckorunkban…

- Oh, te… - Utána nyúlt, a markában szorongatott havat a nyakába dörzsölte.

- Matt!

Nigel dühösen püfölte a mellkasát, ő meg kihasználta a helyzetet és megcsókolta. A férfi ajka hideg volt és csokis keksz ízű. Tél és otthon íze volt.  

- Ezért kúsztam-másztam a hóban? – Enrico Bram kezét fogva küzdötte át magát egy hótorlaszon. – Vesztettünk?

- Dehogy, győztünk! – Mrs. Wood kuncogott, ahogy Mattékre pillantott. Jobban szemügyre vette Enricóékat is és most már hangosabban kacagott. – Teljesen mindegy, hogy itt és most vesztettünk-e vagy nyertünk. Attól még itt vagyunk egymásnak és szeretjük a másikat. Ez a lényeg, nem? – Valami régi téli dalt dúdolva hazaindult.

A férje felpillantott, amikor belépett.

- Mondtam, szívecském, hogy visszaadnak – jegyezte meg.

- Még jó, hogy nem azt mondtad, hogy direkt mentem át Nigelékhez!

- De hiszen direkt csináltad!

- Persze, mert még a végén a fiaink megfáznak és akkor lőttek a karácsonyi vakációnak. Az anyjuk vagyok, mindenre gondolnom kell, ha már te nem teszed!

- Amíg ilyen klassz anyjuk van, én szinte felesleges vagyok.

Az asszony tudta, hogy hízeleg és azt is tudta, miért.

- Maradt még csokis keksz.

A férje felkapta a fejét.

- Azt hittem, mindet kivitted a gyerekeknek.

- Hát, ennél önzőbb vagyok. Mit kapok, ha odaadom azt a doboznyit, amit félretettem?

Earl Wood az asszonyt nézte, akibe harminchét éve volt szerelmes. Lassú mozdulattal félretette a tabletet, majd az olvasószemüveget és odaballagott hozzá.

- Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni…

Vége