Emlékek nélkül

            Ogava Souyát üresség vette körül. Fájó csend. A tudat, hogy valami nagyon, de nagyon fontosat elfelejtett. Felnyögött, ahogy kínzó fájdalom hasított a halántékába az erőlködéstől.

- Fiam, ne erőltesd! – Az anyja aggódva érintette meg a karját. – Csak tegnap hoztunk haza a kórházból…

- Nem emlékszem az elmúlt évekre, anya! – nézett fel az asszonyra a fotelból. – Nem emlékszem a munkámra, a kollégáimra, a barátaim többségére, akik azt a sok virágot küldték. Minden… kiesett.

- Előbb-utóbb eszedbe fog jutni minden, és rájössz, hogy nem vesztettél semmit.

- Hogy mondhatsz ilyet? – pattant fel. – Lehet, hogy szerinted lényegtelen, de nekem… az életem, anya!

- Ne kiabálj az édesanyáddal! – Az apja szigorú arccal jelent meg az ajtóban. – Menj fel a szobádba!

Eltátotta a száját. Hitetlenkedve ingatta a fejét.

- Úgy kezeltek, mintha még mindig egy nyavalyás kamasz lennék… - suttogta, és kiviharzott a nappaliból. A szobája ajtaját úgy csapta be, ahogy akkoriban. Az ágyra vetette magát. Ugyanott tartanak, ahol eddig. Semmi sem változott. Ha pedig mégis… arra nem emlékszik.

Több mint két héttel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett, amikor hétvégére látogatóba érkezett a szüleihez. Harminckettedik születésnapján tért magához, de közel kilenc év kiesett a memóriájából. Az orvosoknak fogalmuk sem volt, miért pont az az időszak. Ő se talált rá választ, vagyis talált volna, ha emlékezik. A szemére szorította a tenyerét. Valami fontos van, amire emlékeznie kell! De mi az? Faggatta a szüleit, de ők kitértek a válasz elől. Elmesélték, hogy jó munkája van egy utazási ügynökségnél, a barátnőjével nem rég szakítottak, gyakran hazajárt. Ez viszont semmi volt az évekhez képest. Ők nem tudták, hol, merre járt a városban, kik voltak a barátai. A legmeglepőbb az, hogy senki nem kereste. Apja állítólag telefonált be a munkahelyére, ahol jobbulást kívántak, küldtek virágot, és ennyi. A barátai sem látogatták, pedig érkezett pár csokor a kórtermébe. Vannak egyáltalán, vagy a szülei találták ki az egészet? Hány barátot, ismerőst felejtett el? Hány szép emlék törlődött a fejéből? Haza kellene mennie, de egyelőre nem utazhat, és a szülei sem engedik. Olyan, mintha titkolnának valamit. Ma egyfolytában csengett a telefon, de az apja kihúzta. Miért? Amíg ezen gondolkodott, lassan álomba szenderült.

            Nevetés hallatszott a háta mögül.

- Sou, kiabáltam utánad!

- Ne haragudj! – Megfordult. A férfi arca homályos volt, nem tudta rendesen kivenni, pedig érezte a testének a melegét, ahogy átölelte, érezte forró leheletét az ajkán, amikor megcsókolta. – Milyen napod volt?

- Fárasztó. Neked?

- A főnök megint minket szekált, de amúgy nem volt semmi komoly. Mit együnk vacsorára?

- Egymást.

Melegség vette körbe, ahogy a karcsú alak hozzásimult, és mohón az ajkára tapadt.

            Souya felült. Hasogatott a feje, és zihált. Nem félelemből, hanem mert sajgott a teste az után a férfi után. Férfi… Álmok lennének, vagy emlékek? Nem hagyták nyugodni, mióta magához tért. Nem merte mondani a szüleinek, mert ők mélyen vallásosként biztos kitértek volna a hitükből. Márpedig a férfi rendszeres szereplője lett az álmainak. Együtt ettek, nézték a tévét, takarítottak, aludtak… szeretkeztek. A tenyerébe temette az arcát. Ki az a férfi? Miért kísérti? Ki ő valójában? És ki is saját maga? Miért nem egy nővel álmodik? Az állítólagos barátnőjével például. A mobilja összetörött a balesetben, pedig biztos voltak benne képek, nevek, amikről eszébe juthatott volna valami. Bármi. Akármi.

- Fiam, ébren vagy?

Összerezzent.

- Igen, anya. Gyere be!

Az anyja megállt a küszöbön, nem lépett beljebb, míg meg nem bizonyosodott arról, hogy fel van öltözve.

- Nem kérsz semmit?

- Nem, köszönöm. Fáradt vagyok, fáj a fejem.

Az asszony bólintott.

- Akkor pihenj csak. – Tétován megérintette az arcát, majd kifelé indult. Az ajtónál járt, amikor Souya utána szólt.

- Anya, ki vagyok? – A kérdés öntudatlanul bukott ki belőle.

- Ogava Souya. A fiam. Ki más? – csodálkozott az asszony.

Souya visszazuhant a párnákra, és eltakarta a karjával a szemét.

- Ki más? – kérdezte keserűen. Hányingere volt a fejfájástól, így hagyta, hogy az álom újra keblére ölelje.

            A férfi csókjai feltüzelték benne a vágyat. Ívbe hajlott a teste, ahogy felé törleszkedett.

- Kérlek! Ne kínozz tovább! – markolt a lepedőbe.

Rekedt, halk hangon érkezett a válasz.

- Ennyire akarsz?

- Te is tudod, hogy igen!

- És az a lány, akivel beszélgettél ma délután?

- Ő… - próbálta összeszedni a gondolatait. – Ő a kollégám húga. Néha be szokott ugrani az irodába… Nem jelent számomra semmit. – Megvonaglott, ahogy a férfi ajkai körbefonták.

- Semmit? És én? – A hang incselkedett vele, a korlátokat feszegette.

Türelmetlenségében a férfi fölébe kerekedett, és a lepedőre döntötte.

- Te jelented a mindent! – vallotta, és magába fogadta. Ujjaik összefonódtak a párnán, testük együtt mozdult. – Szeretlek!

            Souya felriadt. A szó ott visszhangzott az ajkáról. Mély levegőt vett, majd még egyet. Hosszú percek teltek el, mire fel tudott ülni. Kimászott az ágyból, és leballagott a konyhába. Készített magának egy csésze teát.

- Miért nem szóltál? – Az anyja szemrehányó hangjára majdnem elejtette.

- Anya! Miért nem alszol?

- Ezt inkább én kérdezhetném. Rosszat álmodtál?

- Úgy is mondhatjuk – vont vállat. Leült az asztalhoz. – Apa?

- Alszik. Nem akarod elmesélni? – Az anyja lassan leereszkedett vele szemben.

- Inkább nem, ha nem baj.

- Emlékszel valamire?

Óvatosan megrázta a fejét.

- Nem. Sajnálom.

- Semmi baj.

Souya a tea felszínén tükröződő tükörképét nézte.

- Vissza kellene mennem dolgozni.

- Pihenned kell, és nem is emlékszel semmire a munkádról.

Ez igaz volt, de mégis úgy érezte, hogy megőrül ebben a tétlenségben. Nem akarta anyját megbántani, így csak bólintott, és ültek ott némán.

Napok teltek el így. Souyát tovább gyötörték az álmok. Nem hagyták nyugodni a kérdések, amelyekre senki nem adhatott feleletet, csak ő maga. Néha olyan erősen fájt a feje, hogy összerogyott. Képek villóztak a szeme előtt. Egy hang susogott az agya mélyén. Nem felejthetsz el! Sou, kérlek… Szeretlek! Gyere vissza hozzám! De ez lehetetlen volt, pont ő maga állt önmaga útjában.

- Nézd, drágám, mit vettem a virágárusnál – jelent meg az anyja a nappali ajtajában. Nagy csokor hófehér rózsát tartott a kezében. – Ez a kedvenc virágod – mosolyogva tette az ölébe.

Az illatot érezve megfájdult a feje. Habozva érintette meg a szirmokat.

- Fehér rózsa?

- Igen. Nem emlékszel?

- Nem – válaszolta tompán.

            A párnán egy szál fehér rózsa hevert, amikor felébredt. Elmosolyodott. Belefészkelte magát az erős karok közé.

- Miért kapom?

- Mert szeretlek.

            Eltakarta a szemét, zihált, lesöpörte az öléből a virágokat.

- Fiam! Jól vagy?    

- Nem akarom látni őket – nyögte. Felugrott, de megszédült. Tántorogva indult kifelé a szobából, maga sem tudta, mi elől menekül. A szobájába érve lerogyott az ágyra. – Ki vagy? Ki vagy? – görnyedt össze.

Odalent csengettek. Szóváltást hallott. Felemelte a fejét. Meg akarta nézni, ki az, de döbbenten kellett ráébrednie, hogy az ajtó zárva.

- Sajnálom, fiam!

- Anya? Mi folyik itt? Anya! – Az anyja viszont nem válaszolt.

A bejárati ajtó felől az apja hangja hallatszott. Dühösen rácsapott a fakeretre, és lassan térdre csúszott. Hazudnak neki. Most már biztos volt benne. De miért? Miért? Jó egy óra is eltelt, mire az anyja beóvatoskodott hozzá.

- Kicsim, jól vagy?

- Nem, és most, kérlek, menj ki! – Összekuporodva feküdt az ágyon, és azon morfondírozott, hogyan tudna megszökni. Hová is menne? Nem tudta. De azt igen, hogy valaki vár rá. Nő vagy férfi? Furcsa módon utóbbi nem keltett benne ellenérzést. Sajgás támadt a gondolat nyomán, amely csak még tovább szította elhatározását.

            Karok ölelték körbe.

- Szeretlek!

- Én is – nevette el magát. – De hagyj mosogatni, ha csak nem akarsz segíteni.

- Muszáj elmenned anyádékhoz?

Megdermedt.

- Ezt már ezerszer megbeszéltük.

- Tudom, de rossz érzéseim vannak. Mi lesz, ha bemutatnak egy csinos lánynak, én meg hoppon maradok?

Elmosolyodott, és megfordult. Átkarolta a férfi nyakát.

- Nem fogsz. Visszajövök hozzád!

- Ígéred?

- Ígérem.

A gesztenyebarna szempár felcsillant.

- Mi lenne, ha ezt megpecsételnénk?

- Bolond, épp mosogatok – próbálta eltolni magától.

- A tányérok megvárnak, de én nem biztos – vigyorodott el a férfi. Olyan szorosan ölelte, hogy lehetetlenség volt kibontakozni a karjaiból, de igazából nem is akart. Itt volt a legjobb helyen…

            Souya zihálva támaszkodott meg a konyhapulton.

- Fiam?

- Jól vagyok, anya.

- Menj, feküdj le, ha nem érzed jól magad! – szólt rá az apja.

Nem válaszolt, hanem tovább folytatta a mosogatást. A szomorúságtól elszorult a torka.

- Fiam, miért sírsz? Ne is figyelj apádra, csak jót akar… - érintette meg a könyökét aggodalmasan az anyja.

Döbbenten érintette meg az arcát. Valóban sírt. A veszteség könnyei voltak ezek. A vízbe ejtette a poharat, és szótlanul kiment a konyhából. A szobája magányában megint ott kuporgott a takarón, és ezúttal nem csak a feje, de a mellkasa is égett.

            A lány, aki vele volt, izgatottan nézelődött.

- Még soha nem voltam ilyen helyen!

- Nem értem, miért ide jöttünk – nézett rá komoran a kollégájára, aki barátnőjét átkarolva kíváncsian bámult körbe. Egy meleg bárban voltak, barátja itt akarta megünnepelni az eljegyzését. Elég hülye ötlet volt, legalábbis szerinte. – Menjünk máshová – mondta.

- Megijedtél? – hunyorgott rá Keigo vidáman.

A fejét csóválta, de engedelmesen követte a férfit és a barátnőjét. A lány elhozta az unokahúgát is, őt kísérte most Souya. Sokan voltak, szerencsére volt szabad asztal hátul. Ahogy utat törtek maguknak, véletlenül nekiment az egyik táncolónak.

- Elnézést! – kapta oda a fejét, mire visszafordult, a lány már eltűnt mellőle.

- Én nem leszek jó helyette? – suttogta egy hang a füle mellett. A férfi volt, akit meglökött az előbb. Már-már feketének tűnő gesztenyebarna szemében kihívás fénylett.

- Bocsánat, de én nem…

- Oh, csak egy tánc… Mi rossz lehet belőle? – kuncogta a férfi, és magához húzta.

- Engedjen el! – próbált kiszabadulni az ölelésből, fogalma sem volt, hogyan kellene reagálnia.

- Nem harapok!

- Elhiszem, de van barátnőm, köszönöm.

A férfi felnevetett.

- Arra a lányra gondolsz, aki veled volt? Nem illik hozzád.

- Miért? Szerinted ki illene?

- Természetesen én.

Elakadt a lélegzete.

- Köszönöm, de én nem… nem vagyok meleg – dadogta.

- Milyen kár – súgta a férfi, és hirtelen megpörgette maga körül. Ahogy visszarántotta magához, a mellkasán landolt. Zihálva nézett fel rá.

- Engedjen el!

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Igen.

A férfi keserű mosollyal elengedte, még meg is hajolt.

- Menj!

- Köszönöm. – Bizonytalanul hátrált. – Tényleg bocsánat, amiért…

- Menj már! – kiáltott rá a férfi, bár a zenétől csak ők ketten hallották. – S ha meggondolnád magad, én itt leszek… - tárta szét a karját hívogatóan.

A fejét rázva sarkon fordult, és megpróbálta megkeresni a barátait.

- Merre voltál? – vonta fel a szemöldökét Keigo.

- Bocsánat, de elszakadtam… attól a lánytól. Hogy is hívják?

- Mae. Kimentek a mosdóba. Addig rendelhetnénk valamit.

- Jól hangzik. – Mosolyogni próbált, de az ismeretlen férfi vágytól sötét tekintete nem ment ki a fejéből. Egy órával és jó pár pohár itallal később mogorván eltolta magától Mae-t, aki szinte rámászott. Keigo és Yukina csókolóztak, ügyet sem vetettek rájuk.

- Nem tetszem neked? – duzzogott Mae.

- Nem erről van szó, csak… Bocsánat, ki kell mennem… - Felállt, és megindult a táncolók között. Megszédült. Erős karok kapták el.

- Kit látnak szemeim… - kuncogott a fülébe az ismerős hang. – Csak nem engem keresel?    

            Souya gondosan megborotválkozott, majd halkan összeszedte a cuccait a fürdőszobában. El kell mennie innen. Meg kell keresnie a válaszokat és azt a férfit. Késő éjszaka volt. Ha szerencséje van, az anyja már mélyen alszik. Úgy osont ki a házból, akár egy tolvaj. Megindult az utcán, kabátja csuklyáját mélyen a szemébe húzta. Remélte, hogy sikerül találnia egy taxit, ami a vasútállomásra viszi. Elemelte az anyja vésztartalékát a konyhaszekrényből, ahová elrejtette. Majd visszaadja, ha megtalálta a választ mindenre.

            Körbeforgott.

- Hol vagy? Hová hoztál? – A szeméről végre lekerült a kendő. – Mi ez a hely?

A férfi rámosolygott.

- Ha beleegyezel, a közös otthonunk.

Elfelejtett levegőt venni.

- Komolyan gondolod? – nyögte döbbenten.

- Szeretlek, Sou! Egy kicsit félek, hogy egyszer elhagysz majd egy nőért, aki képes lesz igazi családot adni neked, de… akkor is meg akarom próbálni. Még soha senkivel nem akartam együtt élni. Mit mondasz?

- Erre csak egy válasz van: igen. Igen! – nevetve ugrott a férfi nyakába.

            Az állomáson, leszállva a vonatról, tétován állt. Először fogalma sem volt, merre menjen, aztán nekiindult az utcáknak. Ismerős helyet keresett. Nézelődött. A kirakatokat bámulva rájött, hogy Valentin napja van. Meg kellett támaszkodnia az üvegben, mert a szeme mögött ismerős fájdalom szúrt bele.

            A férfi vigyorogva nyújtotta a kulcsot.

- Biztos, hogy nem fogsz eltévedni hazafelé menet?

- Persze, hogy nem.

- Honnan tudod ezt olyan biztosan? Még csak most költöztünk ide.

- Mert a szerelmed hazavezet…

            Souya rohant. Nem törődött azzal, hogy az emberek megbámulják. Ismerte ezt az utat. Alig kapott levegőt, mire befordult az ismerős utcába. Nekidőlt egy kerítésnek, és nézte a házat, amelynek legfelső emeletén ott volt az otthona. Kis lakás volt, mindössze másfél szoba, konyha, nappali, kis előtér, de nekik maga volt a mennyország. A ház előtt ott parkolt a férfi kocsija, a megszokott helyen. Odafent viszont nem égett a villany. Nagyot dobbant a szíve, amikor a férfi felbukkant a kapualjban. Komor arca sápadt volt, ajka egy keserű vonal csupán, és fekete ruhát viselt, mintha gyászolt volna. Csak bámulta, nem tudta, mit tegyen. Ott volt a válasz minden kérdésére…

A férfi ránézett. A szeme lassan elkerekedett, amikor felismerte. Ajka némán a nevét formálta, aztán felragyogott az arca. Elindult feléje, és most már ő is képtelen volt mozdulatlanul állni. Az úttest közepén találkoztak. Megtorpantak, mindössze pár milliméter választotta el őket egymástól.

- Sou… - A férfi kinyújtotta a kezét, megérintette az arcát, végighúzta hüvelykujját az alsó ajkán. Szeme mohón itta be a látványát. Aztán már ölelte is, vadul a karjaiba kapta, és körbeforgott vele. – Visszajöttél, visszajöttél, visszajöttél… - hajtogatta, és Sou érezte, milyen hevesen ver a szíve.

- Megígértem – válaszolta. Két tenyere közé fogta a férfi arcát. Nem hagyott időt gondolkozásra, megcsókolta. Könnyek peregtek az arcán, fájt a feje, de nem érdekelte. Az emlékek körbevették, nevetések, viták, együtt töltött éjszakák, döntések, következmények. S lassan a homályból kibontakozott a férfi neve is. Ryu… Sugimura Ryuhei.

- Hazajöttem – kapaszkodott a férfiba, és csak dőlt belőle a szó. – Ne haragudj, hogy csak most jöttem, de egyszerűen nem emlékeztem semmire a baleset után, és anyámék nem mondtak semmit, és…

Ryu nevetve fogta be a száját.

- Várj, várj! Először menjünk fel! Szörnyen sápadt vagy.

Egymás derekát átkarolva mentek vissza a házba. Sou elmosolyodott, amikor lerúgta a cipőjét, és belépett a nappaliba. Hazaérkezett. Ez az otthona, nem a szülői ház. Itt önmaga lehet. Ryu nekidőlt az ajtófélfának.

- Anyádék azt mondták, hogy a baleset hatására újragondoltad az életedet, és nem akarsz többé találkozni velem. Nem hittem nekik, és sikerült megtudnom a kórházban, hogy amnéziád van. Sejtettem, hogy előbb-utóbb visszatér az emlékezeted, és visszajössz, de nagyon nehéz volt türelmesnek lennem. Kicsit féltem, hogy mégis visszatérsz a normális életedhez, de tudtam, hogy szó nélkül akkor sem fogsz elhagyni.

- Múltkor te jártál nálunk?

- Igen. Hallottál?

- Anya bezárt a szobámba, mint egy kisgyereket – húzta el a száját Sou. –A munkahelyemen minden rendben van? Nem beszéltél Keigóval?

- A szüleid őt sem engedték be hozzád, pedig reménykedtünk, hogy akkor tudok vele üzenni.

- Valamikor be kell mennem oda is… - Sou elkomorodott. – Vannak dolgok, amikre még mindig nem emlékszem, de majd minden az eszembe jut. Végig tudtam, hogy van egy nagyon fontos dolog, amire emlékeznem kell.

Ryu rávigyorgott szokásos könnyed mosolyával. Ledobta a kabátját a kanapéra.

- Tényleg? 

- Igen. Álmodtam veled. Anyámék azt mondták, hogy volt egy barátnőm, akivel szakítottam, így eleinte nem értettem, hogy akkor miért álmodom egy férfival…

- Velem.

Souya bólintott.

- Végig ott voltál a fejemben. Bocsáss meg, amiért nem jöttem korábban.

Ryu a fejét ingatta.

- Tudtam, hogy visszajössz. Bíztam benned. Szeretlek! – döntötte a homlokát a homlokának.

- Én is téged! Annyira szeretlek! – sírta el magát. A férfi magához húzta, gyengéden ringatta.

- Sssh… Már nincs semmi baj. Itthon vagy.

- Anyámat fel kell hívnom, biztosan aggódik – szipogta Souya.

- Aggódjon még egy ideig – mondta keményen Ryu. – Én is aggódtam épp eleget. Először azért, nehogy meghalj, utána meg, hogy el ne hagyj. Van valamim a számodra! – jutott hirtelen az eszébe. Kiviharzott a szobából.

Souya letette a táskáját a fotelba, és nagyot nyújtózott. Most jött rá, milyen fáradt. Mosolyogva fordult a férfi felé.

- Arra gondoltam, ha kipihentem magam, elmehetnénk valahová kettesben. Megérdemeljük.

- Jól hangzik. Tessék, ez a tiéd – Ryu egy kis csomagot nyújtott oda neki.

- Mi ez?

- Bontsd ki! – Leült a kanapéra, és óvatosan kibontogatta. A dobozba lesett. Felnevetett. Szív alakú csokoládé hevert ezüstszínű párnácskán. Valószínűleg egy vagyonba kerülhetett. – Boldog szerelmesek napját! – Ryu letérdelt elé.

- Neked is. Sajnálom, hogy én nem hoztam semmit…

- Dehogynem. – Ryu elkomolyodott, megfogta a kezét, gyengéd csókot lehelt az ujjaira. – Magadat, és hidd el, hogy ez a legszebb ajándék, amit csak kaphattam…

Souya előredőlt, és megcsókolta.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – suttogta. – Emlékek nélkül szörnyű volt, de itt… mélyen legbelül tudtam, hogy vársz rám. Lehet, hogy nem emlékeztem rád úgy, ahogy kellett volna, de… nem felejtettelek el. Velem voltál végig… és ezen nem fog változtatni semmi. Szeretlek.

- Én is szeretlek, de ha kérhetem… - Ryu mellé ült, és maga felé fordította. – Többé ne felejts el, jó?!

Nevetve ölelték meg egymást, majd Souya odabújt a férfihoz. Nagyot ásított. A hosszú utazás és az idegeskedés kifárasztotta.

- Boldog Valentin napot… - motyogta, mielőtt elaludt volna.

Ryu kisimított egy tincset a homlokából, és megcsókolta.

- Neked is… drága Sou-m… - Kényelmesebben elhelyezkedett, és csak nézte a mellkasán alvó férfit. Képtelen volt levenni róla a szemét, most, hogy végre visszakapta. Mosolyogva érintette meg, felkuncogott, ahogy az orrát ráncolta. Teljesen bizonyos, hogy imái meghallgatásra találtak, és ezentúl a Valentin nap lesz elkövetkező éveik legfontosabb ünnepe…

Vége