Eladó test

Az ajtó halkan kattant mögötte, ahogy belökte maga után. Sikerült megelőznie az anyját, aki tizenkét órás műszakja után kimerülten érkezett haza, alig negyedórával később.

- Szia, kicsim! – ölelte meg a fiát.

- Szia, anya! Megmelegítettem a vacsorát. – Nabuo gyengéden lesegítette az anyja kabátját, papucsba bújtatta a lábát, és gyorsan megterített.

- Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled, fiam. – Yamada-san megdörzsölte a halántékát.

- Megint fáj a fejed?

- Csak egy kicsit. Holnap nem kell megvárnod, muszáj lesz túlóráznom, ha ki akarjuk fizetni az e havi lakbért.

Nabuo az ajkába harapott, és tétován vállat vont.

- Ebben a hónapban én is kerestem valamennyit…

- Az a te pénzed. Tedd félre, kicsim!

- Segíteni akarok. Kérlek, anya!

Az asszony csak turkálta maga előtt a rizst.

- Rendben, de ne add oda az összest, maradjon nálad is. Nincs szükséged valamire?

- Nincs, tudod jól, hogy mindenem megvan – mosolygott az anyjára. – Majd én elmosogatok.

Amíg az asszony lefürdött, beletette a pénzt az erre a célra rendszeresített dobozba.

- Jó, hogy sikerült találnod egy jól fizető részmunkaidős állást – sóhajtotta az anyja, amikor bement hozzá. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled – ölelte meg.

- Szeretlek, anya!

- Én is, kicsim! – Az anyja ajka megremegett, majd kiment a szobából. A pénzzel teli dobozt bevitte magával a hálószobába, a kezében forgatta, és rossz érzés kerítette hatalmába. Ahhoz, hogy itt éljenek, szüksége volt rá, de annyira kellemetlen volt, hogy nem tud jobb életet biztosítani a fiának. Felemelte a férje fényképét az éjjeliszekrényről.

- Olyan nehéz nélküled… - a szájára szorította a tenyerét, és megpróbálta elfojtani a sírását. Óvatosan visszaállította a képet a helyére, és megszámolta a pénzt. Komoran összegezte az eredményt: még marad is valamennyi, ha kifizeti a lakbért.

Vajon miért hazudik neki Nabuo? Nem dolgozik annyit egy hónapban az iskola mellett, hogy ennyi pénzt kapjon. Ha pedig mégis, akkor hol teszi? Mit tesz azért, hogy az apja halála után is abban a lakásban maradhassanak, ahol mindig is éltek?

 

            Az összes lány felszisszent, amikor végigment a folyosón. Minden második fiú feléje fordult, hogy láthassa. Yamada Nabuo híres és hírhedt volt egyszerre: egyesek imádták, mások gyűlölték. Abban viszont mind megegyeztek, hogy mindenüket odaadták volna egy vele töltött órácskáért. Ezek az alkalmak azonban igazán sokba kerültek. Nabuo a testét kínálta, a szívét azonban hét lakat alatt tartotta. Még senkinek sem sikerült igazán közel kerülnie hozzá. Nem voltak barátai, csak kuncsaftjai.

- Annyira hideg… - suttogta az egyik lány, ahogy elsuhant mellette.

Barátnője csak bólintani tudott. Nabuo hideg szépsége láttán még az iskola leggyönyörűbb lánya is háttérbe szorult. Mitakoshi Yumi nem is vette jó néven, és egyre gyakrabban sikerült tönkretennie az egyik szertárban tartott találkáit, amikor értesítette a tanárokat. Nagyon úgy nézett ki, hogy Nabuo és Yumi hadba lépett egymás ellen.

- Yamada Nabuo! – A diákelnök helyettese Nabuo útját állta, amikor be akart menni az osztályterembe. – Fujita-senpai látni akar.

- Órám lesz.

- A sensei tud róla, hogy távol maradsz.

Nabuo tiltakozni akart, de az ellenmondást nem tűrő arcra pillantva, kelletlenül bólintott.

- Rendben.

- Kérlek, gyere velem!

Nabuo a helyettes hátát nézte egész úton. Takada Kou egyike volt a legjobb tanulóknak. Majdnem egy évig együtt járt Mitakoshita Yumi-val, majd ismeretlen okokból szakított vele, és azóta senki nem tudta, van-e valakije. Takada-senpai viszont feleannyira sem volt érdekes, mint az, akinek a helyettese volt.

- Mit akar tőlem Fujita-senpai?

- Sajnálom, de nem osztotta meg velem a gondolatait.

Fujita Itoh viszonylag gazdag családból származott. Az iskola legjobb tanulója címet viselte, irodalmi és harcművészeti versenyekre is járt. Igazi tehetség volt, és már két éve töltötte be a diákelnöki tisztet. Igazán közel azonban senkihez sem állt, hűvös és számító személyisége gátat szabott a barátkozásnak. Azt viszont nem volt szabad elfelejteni róla, hogy jelenleg egy párnak számítottak Takada-senpai exkedvesével, aki mostanában annyi bosszúságot okozott Nabuónak. Biztosra vette, hogy megint Yumi tervelt ki ellene valamit, amihez felhasználja minden kapcsolatát és lehetőségét.

- Senpai… - Takada-senpai meghajolt Fujita előtt.

- Elmehetsz, köszönöm.

- Igenis.

Nabuo rosszkedvűen vette szemügyre senpaiát. Ő ugyanolyan kihívóan méregette. Érzéketlenül rámeredő fekete szemében nem látszott semmi más, csak Nabuo tükörképe. Minden szál sötét haja a helyén volt, iskolai egyenruháján egyetlen gyűrődés sem látszott, pedig ugyanúgy órákra járt délelőtt, mint kouhaia. Vele ellentétben Nabuo ruhája rendetlen volt a nemrég lezajlott találka sietősségétől. Haja az arcába áramlott, a szeme dacosan meredt a diákelnökre.

- Szóval te lennél Yamada Nabuo… - Fujita hátradőlt a székében.

- Igen, senpai. Takada-senpai azt mondta, beszélni kívánsz velem.

- Igen. Fülembe jutott pár kósza hír.

Nabuo ajka megfeszült. Szüksége volt a pénzre, amit keresett, hogy segíthessen az anyjának. Nem engedheti, hogy Yumi győzzön ellene.

- Nem tudom, miről beszélsz, senpai.

- Dehogynem. – Fujita hűvösen mosolygott. – A titkos találkákról, amiket a legfelső szint egyik üres szertárában folytatsz le.

- Valami tévedés…

- Láttalak! – Fujita úgy ejtette ki a szót, mintha kéjes örömmel töltené el az elsápadó fiú arca.

- Senpai, kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam!

- Ezért kérettelek. Pénzt fogadsz el a diáktársaidtól, ami ellenkezik a tanrenddel, arról nem is beszélve, hogy mindezt iskolaidőben folytatod. A szexuális… kilengéseidről pedig még szót sem ejtettem.

Nabuo keze ökölbe szorult.

- Az apám halála óta anyám nagyon keményen dolgozik, hogy mindent megadjon nekem. A lakásunk bérleti díja azonban jelentősen megnövekedett, és nem elég rá a keresete. Próbáltam tisztességes részmunkaidős állást szerezni, de sehol sem alkalmaztak. Szükségem van a pénzre, hogy segíthessek az anyámnak.

- Miért nem költöztök másik, olcsóbb lakásba?

Nabuo tekintete kigyúlt haragjában.

- A szüleim az esküvőjük után költöztek oda, én is ott nőttem fel, és… ott halt meg az apám… - halkult el a hangja. – Az a lakás… az otthonunk.

Fujita arcáról semmi sem volt leolvasható.

- Mindez nagyon becsületre méltó, Yamada, de akkor sem így kellett volna megoldanod…

- Mit tudhatsz te arról, milyen az, amikor nincs pénzed ételre és az anyád sírását kell hallanod éjjelente… - Nabuóból kitörtek a szavak, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond. – Te gazdag családba születtél, Fujita-senpai, de ez nem adatott meg mindenkinek, nekem sem. Azt teszem, amit kell, hogy támogassam az anyámat.

- Képes vagy lefeküdni bárkivel, hogy pénzt szerezz?

- Igen. – Nabuo egyenesen Fujita szemébe nézett. – Lényegtelen, hogy nő vagy férfi, megdugom vagy megdug, amíg megkapom érte a fizetségem. – Kicsit megbotránkoztatni akarta, de a senpainak a szeme sem rebbent.

- A múltkor Miyawa-sannal voltál… - Miyawa Takashi Fujita osztálytársa volt.

- Igen. Titkolja, de a fiúkat szereti.

Fujita ajkán mintha mosoly futott volna végig.

- Ki gondolta volna…

Nabuo megkeményítette magát.

- Mitakoshita Yumi beszélt rólam? Ezért hívattál?

Fujita láthatóan mérlegelte, mit mondhat és mit nem.

- Említett téged, valóban – ismerte el.   

- És mit határoztál felőlem?

Fujita elgondolkodva bámulta.

- Érdekes fiú vagy. Vonzó is, a magad módján. Őszinte, ami ma már elég ritkaság főleg, ha valaki nem más, mint egy kis kurva.

Nabuo nagyot nyelt, és az ajkába harapott, nehogy valami csúnyát válaszoljon.

- Mi lesz most?

- Milyen megdugni a lányokat? – A hangsúlytalan kérdés ott lebegett közöttük.

- Az csak munka.

- Milyen érzés utána?

- Üres.

- Milyen érzés, amikor megdugnak? – Fujita hangjában volt valami, amitől Nabuónak a hideg futkosott a hátán.

- Semmilyen.

- Élvezed?

- Nem.

Fujita a mutatóujját az ajkához szorítva szemlélte tovább.

- Élvezted valaha bármelyiket?

Nabuo valamiért érezte, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, és őszinte választ illik adni rá.

- Még az elején… aztán egy idő után, már ment minden rutinból, és csak egy munka lett, amit el kell végezni.

- Mennyit keresel havonta?

- Megvan belőle az albérletünk ára. – Nabuo megmondta, mennyi jen.

- Az nem kevés összeg.

- Nem.

- Az iskolán kívül is dolgozol?

- Ha akad, aki elhív, igen. – Képtelen volt tovább visszafojtani a kíváncsiságát. – Mire valók ezek a kérdések? Miért nem mondod meg egyenesen, mit akarsz tőlem?

- Épp most döntök a sorsod felől… - Fujita hátrébb lökte magát a székkel, és kinyújtóztatta hosszú lábait. – Ha sikerül elérned, hogy elélvezzek, esetleg beszélhetünk… egy sokkal kedvezőbb lehetőségről…

Nabuo rábámult, alig akart hinni a fülének.

- Azt hittem, Yumi-channal jársz!

- Együtt járunk, de az mit változtat ezen? – Fujita előbb magára, majd rá mutatott. – Igen vagy sem? Jössz vagy szóljak Takadának, hogy sajnos, holnaptól eggyel kevesebb diák jár ide?

Nabuo remegett a dühtől és a megaláztatástól.

- Rohadt szemétláda! – sziszegte, de engedelmesen elindult a senpai felé…

Fujita úgy szemlélte, mintha csak egy bogár tévedt volna elébe. Nem szólt, nem rezzent, amikor Nabuo égő arccal kikapcsolta az övet, kigombolta a nadrágját, s a kezével, majd a szájával izgatni kezdte. Már kőkemény volt, de még akkor sem vette gyorsabban a levegőt.

- Ez minden, amit tudsz? – kérdezte kicsit gúnyosan.

- Fogd be! Nem tudom, mit akarsz tőlem, amikor egy olyan lány a barátnőd, mint Yumi-chan! Vagy ő talán nem ugrál kedvedre és nem szop le?

Fujita ajkán most félreérthetetlenül egy mosoly suhant át.

- Tudsz csókolózni?

- Igen.

- Akkor rajta!

Nabuo már csak becsületből is bevetette minden tudását, de hamar rá kellett jönnie, hogy Fujita sokkal tapasztaltabb nála. Még soha senkivel nem csókolózott ilyen… intenzíven. Őszintén szólva, nem is igazán szerette ezt csinálni, mert… ez túl személyes volt, s valahogy nem is érzett rá az ízére. Most viszont kicsit más volt. Fujita merész csókjaitól és könnyű, enyhén fűszeres illatától hamar az egekbe szökött a vérnyomása.

- Meg akarlak dugni! – Fujita hangja egész enyhén rekedt volt.

- Nincs nálam óvszer.

- Szerencsére én mindenre gondoltam. Vetkőzz!

Nabuo vetkőzött. Fujita utasításának megfelelően mindent ledobált magáról. A fiú előtt állva kellett izgatnia magát. Most először zavartan elfordította a fejét. Szégyellte, hogy izgalomba jött a fiú pillantásától, pedig ez csak üzlet volt kettejük között…

- Nézz rám! Látni akarom az arcodat!

- Ne parancsolgass!

Fujita az asztalon heverő óvszerre bökött.

- Húzd fel nekem!

Nabuo megtette. Lassú várakozás vibrált a sejtjeiben. Tudni akarta, milyen érzés a fiúval. Fujita idősebb és tapasztaltabb volt nála annak ellenére, hogy Nabuónak hány emberrel volt viszonya.

- Gyere!

Nabuo az ölébe mászott. Fujita illata körbefonta, ahogy magába fogadta.

- Mit érzel?

- Semmit.

- Fáj?

- Kicsit.

- Kibírod?

- Ha azt válaszolnám, hogy nem, akkor… abbahagynád? – Nabuo a fiú vállára támaszkodott, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen. Testének mélyén ott lüktetett a vágya, kitöltötte, betöltötte.

- Nem. – Fujita mély hangja közvetlenül a fülében szólt, lehelete meglibbentette a hajszálait.

- Mekkora egy bunkó… vagy!

Fujita most először megrezzent. Nabuo azt hitte, megsértette, de tévedett, a senpai a visszafojtott nevetéstől rázkódott össze. Kicsit hátrébb hajolt, hogy a szemébe nézhessen. A lélegzete elakadt. A merev arcvonások mellől parázsló fekete szempár meredt rá. Még többet akart látni, tudni akarta, milyen az arca, amikor elélvez. Mozdult. Előrehajolt, vagy Fujita húzta közelebb? A leheletük keveredett. A nyelvük felfedezte a másik szájának minden kis zugát. Fujita ujjai Nabuo csípőjébe mélyedtek, ahogy tövig hatolt a fiúba. Nabuo belefonta az ujjait a selymes fekete fürtökbe, és hagyta, hogy az érzékei szárnyaljanak. Hátrafeszült a teste, amikor darabokra hullott körülötte a világ, és a távolból, vagy talán egész közelről egy mély hang a nevét nyögte…

Zihálva, Fujita vállára borulva próbált magához térni.

- Sajnálom, összemocskoltam… az ingedet – nyögte ki.

Fujita lehunyt szemmel, valamivel gyorsabban szedve a levegőt, mint korábban, vállat vont.

- Van nálam tartalék, majd átöltözöm. – Merev vonásai valamelyest felengedtek, a hangja is barátságosabb volt.

- Leszállhatok?

- Hová sietsz? – Fujita szemhéja felpattant. – Még dolgunk van egymással.

- Tudom. – Nabuo feszülten igyekezett eltakarni magát.

- Van egy ajánlatom a számodra.

Felkapta a fejét. Ezek szerint mégse lesz kirúgva az iskolából? Fujita elégedett vele?

- Igazából… nem nagyon van választási lehetőséged, hogy elfogadod-e vagy sem, de azért meghagylak ebben a hitben.

Nabuo érezte, ahogy a pihék felborzolódnak a tarkóján a fiú negédes hangja hallatán. Az előbbi kellemes légkör szertefoszlott.

- Mit akarsz?

- Legyél a szeretőm!

- Mi? – Nabuo álla leesett.

- Csak az enyém! Nincsenek lányok, se srácok. Nincs utcai strichelés, se iskolai.

- Megmondtam, hogy…

- Hallgass, és engedd, hogy befejezzem! – Fujita egész közel hajolt hozzá. – Kifizetem minden hónapban a lakbéretek, sőt, még költőpénzt is kapsz, és azt veszek neked, amit csak akarsz, ha… csak hozzám tartozol!

- Te… nem vagy normális! Neked ott van Yumi-chan!

- Nem a barátom leszel, hanem a titkos szeretőm, akihez akkor megyek, amikor akarok, és akkor dugom, amikor akarom. Azt teszi, amit mondok, és engedelmes szolgám lesz.

- Felejtsd el, hogy én ebbe belemegyek! – Nabuo szinte lezuhant a padlóra, olyan sebesen mászott le a fiú öléből. Elkezdte magára rángatni a ruháit, miközben Fujita még arra sem vette a fáradtságot, hogy eldobja az óvszert és begombolja a nadrágját.

- Azt mondtad, hogy a kefélést csak a pénz miatt csinálod. Én egy jobb kereseti lehetőséget kínálok, mint amilyet most folytatsz. Egyetlen ember, aki megad neked… és az anyádnak… mindent.

Nabuo megdermedt két mozdulat között. Szüksége van a pénzre. Az anyja bele fog betegedni, ha el kell hagyniuk a lakást, és egy állandó jövedelem talán segítene, hogy ne kelljen minden nap tizenkét órát dolgoznia. Fujita jelenleg tényleg a jobb megoldás volt a sok rossz közül.

- Mi a biztosíték, hogy megtartod a szavad?

- Semmi. – Fujita a fiókba nyúlt, és egy borítékot vett elő, amit az asztalra hajított. – Ez az előleg.

- Tényleg olyan gazdag vagy, hogy megteheted, hogy eltarts egy szeretőt?

Fujita kuncogott, és végre lustán elkezdte rendbe szedni a ruházatát.

- Igen vagy nem? – állt fel. Most látszott csak, hogy fél fejjel magasabb Nabuónál, és sokkal arisztokratikusabb a megjelenése, mint bárkinek az iskolában. Mellette még Nabuo is csak szürke kisegérnek tűnt.

- Mit fog szólni ehhez Yumi-chan? Ha túl sokat forgolódsz körülöttem…

- Yumi az én gondom. Szóval?

Nabuo gombolgatni kezdte az ingét.

- Rendben. A szeretőd leszek.

Fujita elégedetten elmosolyodott.

- Holnap kettőkor itt várlak!

- Ne parancsolgass! – sziszegett rá Nabuo mérgesen.

Fujita feléje nyújtotta a borítékot.

- Most már az enyém vagy, és azt teszek veled, amit akarok, ezt ne felejtsd el!

Nabuo kikapta a kezéből a pénzt, és a táskáját felmarkolva szinte kimenekült az irodából. Fujita hangja egy pillanatra megállította a küszöbön.

- Számolj le az összes kuncsaftoddal, ha jót akarsz magadnak. Jól jegyezd meg, nem tűröm, ha megcsalnak! Nem akarod, hogy az ellenséged legyek…

Nabuo hátrapillantott a válla felett, Fujita fekete szeme hidegen meredt rá, a lágy tekintet a múlté volt, s el is hitte tőle, hogy bármire képes a céljaiért. Nagyot nyelt, és kirohant a folyosóra, majdnem fellökve Takada-senpait.

- Sajnálom, elnézést!

- Semmi baj. Jól vagy?

- Igen, jól.

Nabuo sietősen lépkedett vissza az osztálytermébe. A pénzzel teli boríték égette a zsebét, és gyűlölte magát, a világot, de legfőképp Fujitát. Ennek ellenére a teste jólesően megbizsergett, ha csak rá gondolt, mégha az agya tudta is, hogy az ördöggel kötött alkut…

 

* * *

  

Nabuo úgy tett, mintha aludna, amikor az anyja elment dolgozni, és előtte benézett hozzá.

- Szeretlek, kicsim! – Az anyja gyengéden megsimogatta a haját, és kiment a szobából.

Felsóhajtott, és felült. Rosszkedvűen ráncolta a homlokát, és elővette a mobilját. A Fujitától jött üzenet nem derítette jobb kedvre. A senpai képes volt akár éjnek évadján vagy hajnalban sms-ekkel bombázni, ami a következő találkozójuk időpontját és perverz ötleteit tartalmazta.

Egy hónap telt el, amióta igent mondott a fiúnak. Egy hónap megaláztatás és hideg közöny, kivételt csak az együttléteik jelentettek. A forróság és finom illat, melynek a napok, hetek múltával a rabja lett. Már attól gyorsabban vert a szíve, ha arra gondolt, másnap ismét találkozni fognak. Örömét aztán elrontotta, hogy a negyedik óra előtt összefutott Yumi-channal és kíséretével. A lány gúnyos mosollyal mérte végig.

- Csak nem szerelmes lettél, Yamada-kun? Azt beszélik, azért hagytad abba… a… tudod, mit… - Megvető hangjától Nabuónak az arcába szökött a vér.

- Úgy hallottam, hogy nem vagy elég jó Fujita-senpainak! – vágott vissza, mielőtt végiggondolhatta volna, mit mond. A lány tíz körömmel ugrott az arcának.

- Ki volt az a szemét, aki ilyet állít?! Nagyon jól megvagyunk! Imádjuk egymást! Ő csak az enyém! Aki megpróbálja elvenni, annak szétszabdalom az arcát!

Az ideges visítástól Nabuo meghátrált.

- Hülye liba! – mormolta, és félre lökve a lányt, az osztálya felé indult.

Takada-senpai csatlakozott hozzá.

- Minden rendben?

- Igen.

- Közbeléptem volna, de addigra eljöttél onnan…

- Nagyon kedves vagy, senpai, de meg tudom oldani a problémáimat.

- Yumi mindannyiunk problémája – dünnyögte Takada az orra alatt. – Ma is bejössz Fujita-senpaihoz?

- Nem. – Nabuo túl gyorsan vágta rá a választ, mert Takada kíváncsian méregette.

- Még soha senkit nem korrepetált. Eléggé meglepő, hogy téged mégis elvállalt.

- Korre… - Nabuo megtorpant, aztán rájött, hogy ezzel elárulta magát. – Öhm, igen. Nagyon kedves, hogy segít nekem. Fujita-senpai nagyszerű tanár.  

- Ezt jó hallani… - A hűvös hangtól megborzongott. Megfordult.

Fujita jeges mosollyal bámult rá, mit sem törődve Yumi-channal, aki a karjába kapaszkodva mondta a magáét.

- Ma elmarad az utolsó órám. Helyette ma is jöhetsz egy kis… korrepetálásra… Menjünk, Yumi!

Nabuo legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Takada megveregette a vállát.

- Ne is törődj vele! Mindig ilyen. Gondolom, erre már rájöttél.

Majdnem megcáfolta. Hogy ő már látta kedvesen, mosolyogva, nevetve, és teljesen a hatása alá került. Gyűlölte őt érte, és mostanra magát is. Takada éles szemmel nézett rá, olybá tűnt, mintha a lelkébe látna. 

- Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte hirtelen.

- Én?

- Ki más? Téged kérdeztelek, nem?

- Igen, bocsánat. Nem tudom. Otthon leszek.

- Nem akarsz eljönni velem egy kicsit sétálni? Esetleg beülhetünk valahová enni, beszélgetünk, ilyesmi.

Nabuo szája tátva maradt.

- Miért akarod velem tölteni a napodat?

- Amint talán te is tudod, elég kevés barátom van. Hétvégén senki nem ér rá, én pedig nem szeretek unatkozni. Eljössz?

Nabuo igent mondott. Sejtette, hogy ezzel talán lavinát indít el, de a dac győzött, hogy végre egyetlen nap csak róla szóljon. Takada mosolyogva bólintott, és elindult az órájára.

 

Az asszony összerezzent, amikor főnöke megállt az asztala mellett.

- Yamada-san, beszélhetnénk?

- Igen, természetesen. – Ijedten követte a férfit a kis irodába.

Masano Rou intett, hogy üljön le. Ő maga az asztal szélére huppant, és cigit szedett elő a zsebéből. Csak akkor szólalt meg, amikor a levegőbe fújta az első füstfelhőt.

- Az utóbbi hetekben nem végzi rendesen a munkáját. Szeretném tudni, miért. – Nem kertelt, egyenesen a szemébe mondta a problémát.

- Sajnálom. Nagyon igyekezni fogok.

- Azt kérdeztem, miért? – A férfi komoran bámult le rá.

Nem volt jóképű férfi, de a hangja mindig kellemesen simogatta az asszony érzékeit. Jó főnök volt, mindenki kedvelte, ez alól ő sem volt kivétel. Most viszont zavarba jött, elvégre nem mondhatja el neki a személyes gondjait, mégiscsak a főnöke.

- Én csupán… Azt hiszem, túl sokat vállaltam ebben a hónapban. – Összefonta az ujjait, és fülig vörösödött a száját elhagyó hazugság hallatán.

- Mi lenne, ha az igazságot mondaná, Kumiko-san? – A férfi odahúzta a másik széket, és leült vele szemben. Elnyomta a csikket, amikor látta, hogy a nőt zavarja a füst. Komoran hajolt oda hozzá. – Nem akarok rosszat. Segíteni szeretnék. Tudom, milyen keményen dolgozik, hogy megéljenek a fiával. Az utóbbi időben viszont szétszórt lett, mintha nem itt járna gondolatban. Tudni akarom az okát, és ha elfogadja, akkor felajánlom a segítségemet.

Az asszony szemébe könnyek gyűltek, hiába próbálta visszafojtani őket.

- A fiam… - szipogta.

- Nabuo, igaz? Történt vele valami?

- Nem tudom. Olyan furcsán viselkedik. Pénze van, állítólag sikerült találnia egy részmunkaidős állást, de… annyi pénz… - Kumiko a tenyerébe temette az arcát.

- Attól fél, hogy bajba keveredett?

- Igen.

- Beszélt az osztályfőnökével? Talán érdemes lenne az iskolát is megkérdeznie, hátha ők észrevettek valami változást. És utána… beszélhetne a fiával.

- Nem akarom, hogy megharagudjon rám!

A férfi gyengéden megpaskolta a kézfejét.

- Kumiko-san, maga az édesanyja, és ha a fia bajba keveredett, joga van megtudni. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg azért történt mindez, mert úgy véli, a támogatására szorul. Mennyire áll rosszul anyagilag? Tudom, hogy udvariatlan vagyok, de… bízzon bennem, kérem.

- Nabuo segítsége nélkül nem tudnám kifizetni a lakbért. Az iskola elég sokba kerül, és a megélhetésünk is. Hiába túlórázom, valahogy mindig elmegy valamire a keresetem.

- Értem. – Masano a telefonért nyúlt. – Mi lenne, ha most rögtön felhívná az iskolát?

- Most? De, hát…

- Most. – A férfi szelíd erőszakkal a kezébe nyomta a kagylót.

Kumiko végül szorongva engedelmeskedett. A beszélgetés után értetlenül rázta a fejét.

- A jegyei jók. A viselkedése is. Két hónapja a diákelnök korrepetálja, azóta sokat változott az osztályfőnöke szerint. Nincs rá panasz. Részmunkaidős állásról pedig nem tudnak. Pedig azt a pénzt szerzi valahonnan… Mit tegyek?

A férfi a helyére tette a telefont, majd kedvesen rámosolygott.

- Mi lenne, ha ma korábban elmennénk? Kocsival jöttem, így hamar odaérhetünk az iskolához. Talán érdemes lenne szemmel tartanunk, esetleg kiderül, kikkel barátkozik.

- De…

- Kumiko-san… - Masano elkomorodott. – Nincs jogom beleszólni az életébe, de úgy érzem, hogy el kell mondanom, amit gondolok. Tisztában vagyok vele, hogy a férje halála megviselte önt és a fiát, és azóta is keményen igyekszik, hogy helyt álljon, de… Nem gondolja, hogy itt lenne az ideje új életet kezdenie? Ön csinos, fiatal. A fiának pedig apára lenne szüksége.

- Jól megvagyunk ketten… - Kumiko elvörösödött. Soha életében nem érezte ennyire zavartan magát. Nem gondolta volna, hogy a főnöke ennyire szemmel tartja.

- Ebben nem adok igazat magának. – A férfi felsóhajtott. – A fia bajba keveredett nagy valószínűség szerint azért, hogy önnek segíthessen. Kumiko-san, ön a felnőtt. Magának kell a sarkára állnia, és irányítania őt, és nem fordítva. – Az órájára nézett. – Kérem, jöjjön velem! Nabuo biztos nem fog haragudni, ha megtudja, hogy ön csak aggódott érte. – A kezét nyújtotta, hogy felsegítse, és Kumiko tétován a tenyerébe ejtette a kezét. Elpirult. Ez a zavar kicsit más volt, mint az előző, de… jó érzés volt. A férfi mellett valahogy sokkal magabiztosabbnak érezte magát, mint máskor.

- Menjünk!

 

            Nabuo egy még hidegebb és kegyetlenebb Fujitát talált a diákelnöki irodában, mint eddig bármikor.

- Hallom, szombaton randira mész Takadával!

Megtorpant az asztal felé menet.

- Randira? – ismételte bután.

- Talán süket vagy?

- Semmi közöd hozzá! – Nabuo magához tért, dühösen ledobta a táskáját.

- Egyezséget kötöttünk, Yamada!

- Üzleti egyezség volt, Fujita! – vágott vissza Nabuo élesen. – Nem fekszem le mással, erről szólt, én pedig nem csináltam senkivel rajtad kívül. Te bezzeg biztos mindennap megfekteted Yumi-chant, amilyen elégedett mosollyal jön reggelente suliba!

Fujita úgy pattant talpra, hogy felborult mögötte a szék. Mielőtt a fiú megijedhetett volna, már meg is ragadta a vállát, és leteperte a szőnyegre.

- Azt teszed, amit mondok! – sziszegte sötéten.

Nabuo most először félt tőle. Kétségbeesetten igyekezett szabadulni, de Fujita jóval erősebb volt nála. Őrült módjára tépte-szaggatta a ruháját. Ezúttal nem volt gyengéd és kedves, Nabuo véresre harapta a karját fájdalmában. Elmaradt az élvezet, csak a kín volt, s Fujita illata az orrában…

- Otthon maradsz a hétvégén! – Fujita eligazította a nadrágját és az ingét fölötte állva.

- Cseszd meg! – suttogta Nabuo, miközben azon igyekezett, hogy képes legyen felöltözni. A testére hulló pénztől megdermedt.

- Íme, a fizetséged! – Fujita vette a táskáját, és az ajtó felé indult.

- Kapd be!

A senpai csak kuncogott. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor Nabuo hangja utolérte.

- Azt hittem, megismertem már az összes férget, amit csak az utamba sodorhatott az eddigi élet. Tévedtem… - fásultan beszélt, alig hallhatóan. – Egy seggfej vagy, akinek nincs szíve, és éppen ezért… soha nem lehet igazán boldog. Sajnállak érte!

Fujita megperdült. Habár az arca nem árult el semmit, a tekintete feldúlt volt.

- Sajnáld magadat! – válaszolta élesen. – Itt fekszel, kihasználva, eladva saját magadat. Velem ez soha nem fog megtörténni!

Nabuo felkönyökölt, a tekintetük egymásba fonódott.

- S mégis… kettőnk közül… ki a boldogtalanabb? Azt hiszed, nem látom, mekkora üresség tátong benned? Nem vettem észre, mennyire emberi melegség után sóvárogsz? A szüleid pénzt adnak neked ahelyett, hogy veled töltenének egy estét. Yumi-chan csak a pénzed és a rangod miatt van veled, ahogy mindenki körülötted az iskolában, talán Takada-senpait kivéve.

Én lehet, hogy eladom a testem, de a szívem még dobog, és nem adtam fel az álmaim. Van egy anyám, aki mindennél jobban szeret, s aki többre becsüli, ha velem van, mint bárki. S lehet, hogy eladom a testem, de még bele tudok nézni a tükörbe… Kettőnk közül… te vagy a sajnálatra méltóbb. 

Fujita kihátrált az ajtón, s úgy csapta be maga után, hogy Nabuo összerezzent. Fájdalmas sziszegéssel nyúlt a ruhái után, amikor Takada-senpai óvakodott be a szobába.

- Nabuo…

- Senpai! – Riadtan próbálta eltakarni magát, de a fiú szelíden félretolta a kezét.

- Segítek felöltözni.

Nabuo nagyot nyelt. Szeretett volna Takada vállára borulva sírni, de inkább az ajkába harapott. Hősiesen nyeldekelte a könnyeit, csak akkor buggyant ki egy, amikor fel kellett állnia.

- Meg tudsz állni a lábadon?

- Igen.

Takada mondani akart valamit, a szeme hidegen villogott, de a keze gyengéd volt, a hangja barátságos.

- Hazakísérlek.

- Nem kell. Nincs semmi baj.

Takada keze ökölbe szorult.

- Ha a pénz miatt csinálod – mutatott a szétszórt jenekre – akkor engedd, hogy segítsek, és kitaláljunk valami más megoldást.

- Minden rendben.

- Yamada!

- Jól vagyok! – Nabuo lehajolt, és elkezdte felszedegetni a pénzt. – Semmi olyat nem tesz velem, amit én nem akarok.

- Valóban? Most kit hitegetsz? Engem vagy magadat?

- Hagyj békén! – Nabuo ezúttal olyan erővel lökte félre Takada kezét, hogy a fiú felszisszent.

- Nem hallod, hogy mit mondott? – Fujita a nyitott ajtóban állt, az arca ugyanolyan érzelemmentes volt, mint mindig, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna. – Yamada, gyere!

Nabuo kezében összegyűrődtek a papírpénzek. Egyik fiúról a másikra nézett.

- Gyűlöllek mindkettőtöket! – közölte remegve, de aztán felkapta a táskáját, és követte Fujitát. Takadára rá sem pillantott.

Fujita gyors léptekkel haladt a folyosón. Nabuo a zsebébe gyűrte a pénzt, és igyekezett vele lépést tartani. Nem értette, a senpai miért jött vissza érte. Csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez, és most mégis itt van. Miért?

- Miért jöttél vissza? – tört ki belőle a lépcsőn lefelé menet.

- Nem tudom. – Fujita megállt, de nem fordult feléje. – Ha akarsz, elmehetsz Takadával a hétvégén.

- Biztos?

- Igen. Amíg nem fekszel le vele, addig találkozhattok.

- Takada-senpai nem olyannak tűnik, aki a fiúkat szereti.

Fujita felhorkant, és végre feléje fordult.

- Te még nem ismered őt. Nem örülök annak, ha találkozgatsz vele, de őt még ismerem és kordában tudom tartani. Jobb, mint valami jöttment.

- Bunkó vagy!

Fujita leejtette a táskáját a lépcsőre, és mielőtt Nabuo felfoghatta volna, mit akar, már a falnak szorítva csókolta.

- Ne! Bárki… - Nem juthatott szóhoz. Fujita a nadrágját gombolta, és Nabuo felnyögött, amikor rájött, mit akar. A vállába kapaszkodott, miközben a fiú simogatta. A lába megroggyant. – Nem akarom, kérlek…

- Most csak élvezd! – Fujita hangja rekedt volt, ahogy mindig, ha felizgult. Ajka bejárta Nabuo nyakát, finoman szopogatta a fülét, és közben kényeztette gyengéden-erősen. Nabuo legszívesebben hangosan nyögdécselt volna az élvezettől. Ahogy felnézett, Takada-sannal találkozott a pillantása. A fiú ott állt felettük, és a falnak dőlve méregette őket. A szája sarkában gúnyos mosoly játszott, és mintha egy teljesen más ember lett volna, mint eddig. Aztán ugyanolyan nesztelenül, ahogy érkezett, eltűnt.

- Yamada… - Fujita a válla felett hátrapillantott. – Takada volt az?

- Igen. Ő…

- Ne törődj vele! – Fujita szája az ajkára tapadt. Illata újra mézként vonta be Nabuót, és habár az esze tudta, hogy gyűlölnie kellene, még közelebb törleszkedett hozzá, és a gyönyör tetőpontján az ő nevét suttogta.  

Fujitát egy kocsi várta sofőrrel az iskola előtt. Hazavitte, de nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Egészen a lakásukig kísérte.

- Mennem kell. Rendben leszel? – kérdezte mereven.

- Igen. – Nabuo bólintott, és nem nézett rá. – Köszönöm, hogy hazahoztál.

Fujita mondani akart valamit, de aztán sarkon fordult, és elment. Nabuo a fürdőbe botorkált, és azon gondolkodott, hogy mit is akar tőle a fiú.

 

            Kumiko értetlenül nézte a drága kocsit, amibe beszállt a fia.

- Kié lehet?

- Fogalmam sincs. Viszont az a fiú nem tűnt rosszfiúnak, akivel volt.

- Nem tudom, kicsoda. Talán a diákelnök, aki korrepetálja Nabu-t? Ennyire jóban vannak?

Masano a fejét rázta, és indexelt. Két kocsi távolságból követte a másik autót.

- Én sem tudom. Esetleg meg lehetne kérdezni az iskolát, hogy ma milyen órái voltak?

- Mit fognak szólni, ha ennyit kérdezősködöm? – tétovázott az asszony.

A férfi felsóhajtott.

- Ez igaz. Ne aggódjon, kitalálok valamit.

- Hazaviszi – mondta Kumiko, amikor befordultak az utcájukba. – Hová megy? – riadt meg, amikor Masano kiugrott a kocsiból.

- Ne mozduljon! Bízzon bennem!

Kumiko látta, ahogy a fia és a másik fiú eltűnnek a házban. Valószínűleg felkíséri. Masano közben a sofőrrel beszélt. Bólogatott, és meghajolt, majd visszarohant.

- Igaza volt. Az a fiú a diákelnök, Fujita Itoh. A sofőr nem tud semmit, most először hozták haza Nabuót.

- Értem. Nem lettünk okosabbak. – Kumiko szomorúan kibámult a szélvédőn. – Ott jön… Úgy látszik, csak felkísérte a fiamat.

- Kumiko… - A férfi megérintette a karját. – Fujita Itoh gazdag. Nem lehet, hogy… tőle kért kölcsön Nabuo?

- Kölcsön? De… Hogyan tudná megadni neki?

- Nem tudom. Talán nem ártana elbeszélgetni Fujitával. Ő biztos többet tud nálunk. Kövessük.

- Nem zaklathatjuk!

- Ha már belekezdtünk, akkor fejezzük be illően! – A férfi beindította a motort. - Nem lesz semmi baj, itt vagyok – mosolygott az asszonyra, amikor az megragadta a karját.

Kumiko megint érezte, ahogy elpirul, és lassan visszahúzta a kezét. Bólintott, és nem mert a férfira nézni. Engedelmesen követte akkor is, amikor Masano illedelmesen bekérezkedett a Fujita házba, és Itoh-val akart beszélni. Egy szobába kísérték őket, még teát is kaptak. Amikor Itoh belépett, Masano felállt, és meghajolt.

- Köszönöm, Fujita-san, hogy fogad bennünket. Masano Rou vagyok, a hölgy pedig Yamada Kumiko, Yamada Nabuo édesanyja.

- Értem. – A fiú nem látszott meglepettnek. Leült velük szemben, és keresztbe tette a lábát. Hűvös nyugalom áradt belőle, de Masano mégis érzett a tekintetében némi… feszültséget. – Miért kerestek fel?

- A fiam… - Kumiko egyenesen a szemébe nézett. – Úgy tudom, hogy korrepetálja a fiamat.

- Igen.

- Talán tisztában van vele, hogy a családi helyzetünk… nem a legideálisabb. Úgy tudom, hogy Nabuo elvállalt egy részmunkaidős állást, de erről az iskolában nem tudnak. Abban reménykedem, hogy ön talán többet tud erről.

- Miért akarja tudni?

Masano rá akart szólni az udvariatlan beszéd miatt, de a fiú pillantása láttán inkább csendben maradt.

- Mert… Nabuo az utóbbi időben több pénzzel támogat, mint amennyit a véleményem szerint kereshet egy részmunkaidős állással.

- Nabuo valóban jól keres. Keményen meg is dolgozik érte. – Itoh arcán mosolyszerűség suhant át. – Tisztességes munkája van, mielőtt kétségbe esne.

- Biztos benne?

- Teljesen. Nekem dolgozik.

Kumiko és Masano összenéztek.

- Önnek?

- Igen. Ne aggódjanak érte!

- De… - Kumiko összekulcsolta a kezét. – Megváltozott. Régebben sokkal többet mosolygott, de mostanában mindig szomorú. Éjszaka forgolódik, és hallom, hogy mászkál, mert nem tud aludni. Aggódom érte.

- Talán csak szerelmi bánata van… - Itoh hangjának változására csak Masano figyelt fel.

- Azt biztos elmondaná! - tiltakozott Kumiko.

- Ki tudja… A mai fiatalok olyan mások. És most, ha csak ennyi lett volna, remélem, megbocsátanak… - Itoh felállt, és meghajolt. – Viszontlátásra!

Kumikót és Masanót kikísérte egy szobalány. Az asszony csak akkor szólalt meg, amikor már félúton jártak.

- Igazat mondott?

- Mi oka lenne hazudni? – Masano nem említette, hogy szerinte a fiú hazudott.

- Nem tudom. Beszéljek a fiammal? Mit mondjak neki?

- Egyelőre semmit. Talán tényleg szerelmi bánata van.

- Bárcsak úgy lenne… - sóhajtotta az asszony. – Köszönöm – mosolygott a férfira. – Esetleg valamikor, hálám jeléül, meghívhatom vacsorára, Masano-san?

- A nevem Rou…

Kumiko szíve nagyot dobbant a mosolya láttán. S bár a fia iránti aggodalma nem csillapult, volt valaki, akivel megbeszélhette a gondjait, és ez… nagyszerű érzés volt.

 

* * *

 

            Takada-senpai eljött elé, és együtt mentek a parkba. Beszélgettek a suliról, a lányokról. Takada nem tette szóvá, miket hallott róla, amitől Nabuo egészen megkönnyebbült. Csak egyszer kérdezte meg, hogy van.

- Jól vagyok – válaszolta Nabuo halkan, és égő arccal elfordult.

- Biztos nem segíthetek?

- Köszönöm, de nekem megfelel ez a helyzet.

Takada bólintott, és utána már csak az ebédnél hozta fel a témát.

- Szerelmes vagy a senpaiba?

Nabuo félrenyelte a narancslevet.

- Dehogy.

- Akkor miért hagyod, hogy bábként rángasson? Ha pénzre van szükséged, megpróbálhatok neked segíteni, és nem kérek érte semmit.

Nabuo az asztallapra szegezte a tekintetét.

- Nagyon hálás vagyok, de nem fogadhatom el.

- Az ő pénzét akkor miért? – Takada értetlenül ingatta a fejét.

Nabuo felemelte a fejét, válaszolni akart, de a torkán akadt a szó. Fujita ott állt Takada háta mögött, és kíváncsian várta a választ.

- Mi a baj? – Takada megfordult. Fujita láttán elsötétült az arca. – Senpai…

- Takada… Szükségem lenne Nabuóra. – Kétség sem férhetett hozzá, miféle szükség vezette utánuk.

- Hogyan találtál ránk?

- Yumi látott titeket, és gondolta, megemlíti, amikor telefonon beszéltünk.

Nabuo gyűlölte a lányt, és utálta, hogy szépnek ígérkező estéjét durván félreszakítják. Ennek ellenére engedelmesen felállt. A szíve a torkában dobogott, amikor megérezte Fujita illatát. Bármennyire nem akarta, mégis… hatással volt rá a fiú. Takada viszont elkapta a csuklóját.

- Maradj velem! Kérlek. Elengedted mára, Fujita! – állt fel, és fenyegetően a fiú elé állt.

- Meggondoltam magam. Elkérettelek édesanyádtól – mondta Itoh Nabuónak szánva a szavait. – Velem jössz a tengerpartra!

- Micsoda?

- Édesanyád nagyon segítőkész volt, pakolt neked váltás ruhát is. Ne adj neki okot aggodalomra azzal, hogy most hazamész.

- Jöhet hozzám is!

Fujita olyan közel lépett Takadához, hogy szinte összeért az orruk.

- Azt hiszed, nem tudom, mi jár a fejedben? – kérdezte suttogva. – Magadnak akarod, hogy aztán félredobd… és elérd a célod.

- Én komolyan aggódom érte! Nem úgy, mint te! Megbántod, nem törődsz az érzelmeivel. Csak dugásra kell…

- Honnan tudod, hogy nekem mire kell? A fejembe látsz?

- Ismerlek! Ismerem a fajtád, az egész családod! Nem vagy különb, mint az apád!

Fujita megragadta Takada ingét, és még közelebb húzta magához.

- Mi lenne, ha ahelyett, hogy megpróbálod elcsábítani a szeretőmet, inkább Yumi elé állnál, és elmondanád neki, mit érzel iránta? Nekem semmi közöm hozzá, te is tudod, szóval szállj le Naburól! Ne engem és őt büntesd mások bűnéért!

Nabuo értetlenül kapkodta a fejét.

- Miről beszélsz, senpai? Takada-senpai?

Takada viszont nem válaszolt. Félrelökte Fujita kezét, és Nabuóra pillantott.

- Sajnálom – mondta, és a fejét lehajtva elsietett.

- Mi volt ez? – támadt neki Fujitának Nabuo.

- Gyere velem!

Nabuo nem tehetett mást, követte. A sofőr ugyanaz volt, aki legutóbb. Nem kérdezett semmit, csupán felhúzta az elválasztót, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Sokáig bámultak kifelé, és egyikük sem szólalt meg. Elsuhant mellettük pár motoros.

- Jó lenne egyszer kipróbálni, milyen – mondta Nabuo vágyakozva.

- Van pár barátom, akik motoroznak. Ha akarod, összeismertetlek titeket.

- Komolyan? – Nabuo fellelkesedett. A fiúra mosolygott. – Köszönöm.

Itoh nem viszonozta. Éles szemmel mérte végig.

- Édesanyádnak igaza van. Keveset mosolyogsz, sápadt vagy, fogytál is. Miattam?

Nabuo lélegzete elakadt.

- Számít is az neked, hogy mi történik velem! – tört ki belőle, és elfordult.

Újra csend borult rájuk. Amikor áthajtottak egy halászfalun, Nabuo kíváncsian az ablakhoz tapadt, így nem láthatta, ahogy megváltozik a fiú arckifejezése. Gyengéden mosolygott.

- Tetszik?

- Igen. Még soha nem jártam a városon kívül. Hová megyünk?

- A szomszédos város tengerparti része igazi üdülőparadicsom. Apámnak van ott egy szállodája. Lefoglaltam az elnöki lakosztályt.

- De… Mit fog szólni hozzá édesapád?

- Azt teszi, amit mondok neki – felelte jegesen Itoh, és ezúttal ő fordult el.

Nabuo értetlenül pislogott. Nem merte firtatni a kérdést, így ő is szótlanságba burkolózott. Itoh a szeme sarkából figyelte, és tovább komorodott.

- Sajnálom.

- Nem, semmi baj. Nem akartam kíváncsiskodni.

- Le szeretnél menni a partra? – kérdezte a fiú megenyhülten.

- Szabad?

- Persze. Sagawa-san… - A sofőr egyetlen szó nélkül lefordult a következő lejárónál a part felé. Segített mindkettejüknek kiszállni, utána pedig megállt az autó mellett, és elmeredt a távolba.

- Gyere! – Itoh lesétált a homokra, és elmosolyodott. – Szeretek itt lenni.

Nabuo megtorpant. A fiú arca valóban sokkal kevésbé volt feszült. Talán ezért csúszott ki a száján a kérdés.

- Mit akarsz tőlem?

Itoh meglepetten pislogott.

- Téged – felelte nyugodtan.

- Neked ott van Yumi-chan.

- Hagyd ezt abba! Utálom azt a hülye libát! – Itoh a szemére szorította az ujjait.

- Ő a barátnőd. Ha utálod, miért jársz vele?

Itoh a tenger felé fordult. Egész tartása feszültséget sugárzott.

- Esküdj meg, hogy senkinek sem fogod elmondani…

Nabuo elvörösödött.

- Én… Igazán nem tartozik rám, szóval nem kell elmondanod, ha nem akarod.

- De pontosan, hogy akarom! – Itoh feléje fordult. A haját összeborzolta a szél, a tekintete lágy volt, az arca viszont kimerültséget tükrözött. – Amióta beszéltem édesanyáddal, és elmondta, mennyire aggódik érted, rájöttem, mennyire… kegyetlenül bántam veled. Bocsáss meg nekem! – Meghajolt, Nabuo nem akart hinni a szemének és a fülének.

- Mikor beszéltél az anyámmal?

- Még korábban. Aggódott érted, ezért felkeresett. Azóta sok mindenen gondolkodtam. Igazságtalanul bántam veled.

Nabuo-ban gyanú ébredt.

- Ezt most Takada-senpai miatt mondod? Nem akarod, hogy vele legyek, ugye? Nem kell ilyesmiket mondanod…

Itoh szemében harag villant.

- Ha arra kérnélek, hogy soha többé ne beszélj vele, megtennéd?

Nabuo habozott.

- A senpai nagyon kedves velem…

- Én pedig nem, igaz? – Itoh keserűen felnevetett, és visszafordult a víz felé. – Csak önös érdekek vezérlik. Szerelmes Yumiba, de ő mást szeret, és levegőnek nézi. Abban reménykedik, ha téged behálóz, és sikerül… neked fájdalmat okoznia, akkor visszahódíthatja őt. Yumi féltékeny rád, mert sokkal sikeresebb vagy az iskolában, mint ő.

- Ez nem igaz!

- Nincs miért hazudnom. Csak a szeretőm vagy, nem fűződik érdekem ahhoz, hogy ne beszélj vele, hiszen bármikor találok helyetted mást.

Nabuo szívébe mintha kést döftek volna. A szemébe könnyek gyűltek.

- Akkor keress valaki mást, engem pedig hagyj végre békén! – tört ki belőle. – Elegem van abból, hogy nem tudom, mi jár a fejedben, és nem bírom tovább, hogy ide-oda rángatsz, mint egy marionettbábut! Nem kell a pénzed! Találok mást megoldást, hogy segítsek az anyámnak!

- Nabu…

- Ne becézgess! – Nabuo félrelökte a fiú kezét, és nekilódult a partnak.

Pár lépés után Itoh utolérte, és magához szorította.

- Sajnálom! Nem akartalak megbántani!

- Hát, nem veszed észre, hogy amióta csak veled vagyok, folyamatosan csak bántasz? – Nabuo gyűlölte az arcán lecsorgó könnyeket. – Gyűlöllek! – zokogta. – Gyűlölöm, hogy ilyen hatással vagy rám!

Itoh maga felé fordította, és két tenyere közé fogta az arcát.

- Bocsáss meg! Nem akartam neked fájdalmat okozni! Annyira szerettem volna, ha… - Kétségbeesett arccal Nabuo homlokához szorította a homlokát. – Sajnálom. Bármennyire szerettem volna, minden rosszul sült el, mert… annyira béna vagyok!

Nabuo szeme kikerekedett.

- Még soha nem próbáltam udvarolni senkinek! – hadarta Itoh zavartan hebegve. – Minden lány a lábaim elé omlott, de igazából nem érdekelt egyik sem. Aztán megláttalak téged. Fiú vagy, de akkor is… annyira csábítottál… Figyeltelek, és… annyira szerettelek volna… Akartalak úgy, ahogy még soha semmit! De… a családomban nem szokás kimutatni az érzelmeket… Én sem tudom, hogyan kell. Tudom, hogy elszúrtam mindent.

- Senpai…

- Nabu… - Itoh közvetlen közelről nézett a szemébe. – Szeretlek! Sokáig nem tudtam, mi ez az érzés, de most már… Nagyon szeretlek!

Nabuo szipogott.

- És Yumi-chan?

Itoh kedvetlenül felsóhajtott.

- Ő az apám szeretője.

- Tessék? – Nabuo akkor sem lepődött volna meg jobban, ha azt mondja, hogy ufó.

- Takada a legjobb barátom. Egyik alkalommal elhívtam egy hétvégére hozzánk. Elhozta Yumit is, és az apám… elcsábította. – Itoh mély levegőt vett, megsimogatta a fiú haját. – Megszédítette az ígéreteivel, a pénzével. Yumi szegény, és könnyen engedett a csábításnak. Szakított Takadával, és azóta az apám titkos szeretője.

- De akkor miért mondja azt mindenkinek, hogy veled jár?

- Ez az apám kérése volt. Úgy gondolta, anyámnak nem tűnik fel annyira, ha Yumi többet van nálunk.

Nabuo alig kapott levegőt ekkora pofátlanság hallatán.

- Hogy mehettél bele ilyesmibe?!

Itoh vállat vont, lesütötte a szemét.

- Szeretem az apámat, de ő… levegőnek néz. Csak azzal tudom felhívni magamra a figyelmét, ha elég kemény és határozott vagyok. Ahogy ő fogalmaz, elég kegyetlen, amilyen az élet is. Így belementem. Anyám… nem szereti az apámat, és nem tudom, hogy érdekelné-e egyáltalán, hogy az öregnek szeretője van, de… nem akartam kockáztatni. Anyám nagyon… zárkózott, és… nem is tudom. Olyan távoli, hogy néha úgy érzem, teljesen mindegy neki, élek-e… Ennek ellenére meg akarom óvni apám… botlásaitól. Sajnálom, hogy közben téged is megsebeztelek. Nem állt szándékomban.

Nabuo elszégyellte magát. Jól látta, hogy Itoh magányos, de ennek megvolt az oka. Ő pedig még bele is gázolt a lelkébe.

- Bocsáss meg, amiért olyan csúnyákat mondtam neked.

- Megérdemeltem. Még soha nem beszélt így velem senki – Itoh elmosolyodott, és Nabuo félrekapta a tekintetét. Itoh óvatosan megérintette a hüvelykujjával a fiú ajkát. – Jól esett. Életemben először leszidott valaki, és iszonyúan boldog voltam, mert… úgy éreztem, hogy törődsz velem. Sajnálom, ami akkor történt… Ne haragudj!

Nabuo elpirult, és bólintott.

- Semmi baj.

- Nabu…

- Igen? – Felnézett. Bizsergett az ajka, ahol a fiú ujja simogatta.

- Nem tudom, hogyan kellene kérdeznem, de… járnál velem?

Nabuo fejében sok minden átfutott. Tétován megrázta a fejét.

- Nem. Sajnálom. – Riadtan a fiú keze után kapott, amikor Itoh arca megmerevedett. – Nem úgy értettem! Én… Vissza akarom fizetni a pénzedet, így keresnem kell egy rendes részmunkaidős állást. Beszélek anyámmal, és keresünk egy kisebb lakást, amit meg tudunk fizetni. Nem áll szándékomban… - Mélyet lélegzett. – Nem a szeretőd akarok lenni, akit néha megdugsz, hanem… olyasvalaki, akit fel tudsz vállalni mások előtt. Persze, tudom, hogy te módos családból és nem is biztos, hogy kiállnál velem a nyilvánosság elé, de… - Döbbenten felnyögött, mert Itoh egy halk kiáltással magához rántotta, és megölelte.

- Nem kell a pénzed, Nabu – suttogta a fiú a fülébe. – Épp elég, hogy velem akarsz lenni.

Nabuo beszívta Itoh illatát. Lassan elmosolyodott.

- Szeretlek.

Itoh erre úgy csókolta, hogy nem kapott levegőt. A fiú vállába kapaszkodott, és elégedetten hagyta, hogy a forróság lassan burokba vonja. Zihálva váltak szét, Itoh az autó felé pislogott, ahol Sagawa-san nekik háttal állva bámészkodott.

- Bocsáss meg. Nem akartalak letámadni.

Nabuo piros arccal rázta a fejét. Itoh kézen fogta, és magával húzta sétálni.

- Tényleg sajnálom, hogy olyan utálatos voltam veled – mondta komolyan. – Mentségemre szól, hogy nem sok tapasztalatom van az érzéseim kimutatásáról. Nálunk otthon nem divat az ölelés, a mosoly. A szüleim annak idején érdekházasságot kötöttek, és azt hiszem, hogy máig nem szerették meg egymást. – Itoh szomorúan elnézett a távolba.

- Sajnálom.

- Ne tedd! Semmi baj. Viszont… apám nem fog örülni, ha kiderül, hogy együtt vagyok veled.

Nabuo majdnem orra bukott ijedtében.

- Azt nem akarom!

- Mit?

- Hogy… valami nézeteltérésed legyen az apáddal miattam.

- Apámmal nincs másom, csak nézeteltérésem – jegyezte meg keserűen a fiú. – Elég sokat vitatkozunk. Nekem nem tetszik Yumival való kapcsolata, neki meg az, hogy nem azt teszem, amit szeretne.

- Mi lesz, ha esetleg kitagad? – fordult meg Nabuo fejében az ijesztő gondolat.

Itoh szemében veszélyes fény villant.

- Tegye meg! Sok mindenre megtanított az üzletről, és a nagyszüleim után maradt némi pénzem is, amit befektettem pár helyre. Megállok a magam lábán, ha úgy adódik.

Nabuo csak nézte a fiút, és megdöbbent, mennyire más. Ilyen volt minden együttlétükkor, kedves, nyugodt, derűs. Ez volt, ami hiányzott belőle akkor, amikor olyan hideg és megközelíthetetlen volt. De most már értette, miért. Senki nem tanította meg szeretni…

- Akkor igyekezni fogok, hogy méltó legyek hozzád – mondta, önmagát is meglepve.

Itoh elmosolyodott, majd felnevetett. Kézen fogva, vidáman ballagtak vissza a kocsihoz. Sagawa-san feléjük fordult.

- Uram, az édesanyja telefonált. Yumi-san érkezett látogatóba önhöz. A szállodában várja.

Itoh arca elsötétedett. Megszorította Nabuo kezét.

- Menjünk!

- Igenis.

Nabuo csak akkor mert megszólalni, amikor feltűnt a szálloda impozáns épülete.

- Mit keres itt Yumi-chan? Itt van édesapád is?

- Igen, és úgy tűnik, az anyám is. Ne haragudj, de úgy tűnik, hogy ez a hétvégi kiruccanás nem lesz olyan bonyodalommentes, mint szerettem volna.

Nabuót most kifejezetten megnyugtatta a fiú hideg határozottsága.

- Nem lesz semmi baj – mondta optimistán.

Itoh meglepetten pislogott rá.

- Úgy gondolod?

- Igen. Bízom benned.

- Bárcsak ne lennének itt Yumiék… - A fiú tekintete Nabuo ajkára szegeződött, majd halk, lemondó sóhajjal nyugtázta, hogy megérkeztek.

Nabuót teljesen lenyűgözte a szálloda. A recepción szinte zavarba jött attól a nagy udvariasságtól, amivel körbevették őket. Látszott, hogy mennyire tisztelik a fiatalabb Fujitát.

- Tisztelt szülei a legfelső emeleten tartózkodnak – mondta a hölgy, aki fogadta őket.

- Az elnöki lakosztályba vigyék a csomagjainkat.

- Igenis. Valami kívánsága, Fujita-sama?

- Köszönöm, semmi. Menjünk! – Itoh a liftben Nabuóhoz fordult. – A szüleim a legfelső szintet maguknak alakították ki. Anyám ritkán tartózkodik itt, de apám ide jár Yumival, amikor csak teheti.

- Értem.

- Nem értem, mit keres itt Yumi. Nem kedveli anyámat, és kerüli, ha csak lehetséges.

Nabuo erre nem tudott, mit mondani, csak megfogta a kezét, és megszorította.

A legfelső szint fényűzése láttán szívesen elmenekült volna. Dermedten követte Itoht, aki lerúgta a cipőjét, és belépett a nappalinak használt helyiségbe.

- Megjöttem. Anyám, apám… - Meghajolt. Arca és hangja rideg volt, vonásai nem tükröztek semmi érzelmet. Yumira pillantott. – Yumi…

- Végre! – Itoh apja bosszúsan nézett. – Már rég meg kellett volna érkezned.

- Megálltunk a tengerparton egy kis sétára. Nabuo-kun még soha nem látta a tengert.

- Értem. Yumi-chan már alig várta, hogy megérkezz. Érdekes dolgokat mesélt nekünk. – Az idősebb Fujita pillantása Nabuóra szegeződött. – Bemutatod… a barátodat?

- Ő itt Yamada Nabuo. Nabuo, a szüleim. Yumit pedig ismered. Mit is meséltél apáméknak, Yumi? – Itoh nem mozdult a sápadt Nabuo mellől. – Nekem is hallanom kellene?

- Azt mondta, hogy van egy szeretőd. Ha jól értettem, a fiú nevét mondta, akit idehoztál az otthonomba! Egy buzit nem tűrök meg itt!

Itoh már éppen visszavágott volna, amikor megcsörrent a telefon. Édesanyja ült legközelebb hozzá, így felvette. A fiára pillantott.

- Takada-kun van itt. Veled kíván beszélni. Feljöhet?

Itoh ajka mosolyra húzódott.

- Jöjjön. Öntsünk végre tiszta vizet abba az átkozott pohárba! – villogott a tekintete.

Néma, feszült csendben teltek a percek. Nabuo kerülte Yumi elégedett mosolyát, viszont megbűvölve nézte Itoh édesanyjának finom, éteri szépségét. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a fia tőle örökölte jóképű vonásait. Itoh érzelemmentes tekintete viszont már tagadhatatlanul az apjáé voltak. Megborzongott a fenyegetéstől, amit kiolvasott belőle. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Takada megérkezett. Láthatóan nagyon sietett, kócos és izzadt volt.

- Senpai…

- Nabuo-kun, jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Szeret – mosolygott rá a fiú tétován.

Takada Itohra szegezte a tekintetét, de amikor ott csak határozottságot látott, bólintott, és megérintette Nabuo arcát.

- Örülök, hogy legalább te boldog vagy.

- Vedd le róla a kezed!

- Elég! – Fujita-san cigire gyújtott, és a füstön keresztül bámult rájuk. – Igaz, hogy ezt a fiút dugod, fiam?

- Szeretem őt, apám.

- Bah, szerelem! Mi anyáddal szerelem nélkül házasodtunk, és még mindig együtt vagyunk. A szerelem csak arra jó, hogy megzavarja a fejed. Pár hét, vagy hónap múlva a semmibe vész, és akkor mi lesz?

- Ezt hadd döntsem el én!

- Az én fiam vagy! Az örökösöm! Meg kell nősülnöd, gyermeket kell nemzened.

- Az örökös neked kell, nem nekem.

- Semmibe veszed a családodat? Erre tanítottalak?! – Fujita-san feje vöröslött.

Itoh felszegte az állát.

- Elmondjam, mire tanítottál, apám? Üzletre. Mindenre, ami ahhoz kell, hogy a pénzedből még több pénzt csináljak. Amit aztán a kis kurvádra költhetsz…

Dermedt csend lett. Nabuo és Takada lélegzete jól hallhatóan elakadt. Itoh édesanyjának arca megkövült. Egészen eddig szemlesütve ült a férje mellett, most azonban lassan felemelte a fejét. Yumi viszont ökölbe szorította a kezét, és láthatóan csak nagyon kevésen múlt, hogy uralkodni tudott magán.

- Mondjam még, mire tanítottál, apám? – Itoh gúnyos és megvető hangja belehasított a csendbe. – Hogyan éljek érzelemmentes életet. Hogyan legyek hideg és céltudatos. Mire költsem a pénzem, és hogyan gyakoroljam a hatalmamat, ami azzal jár, hogy a te fiad vagyok. Hogyan éljek hazugságban. Hogyan csaljam meg a feleségem, mindenki háta mögött. Hogyan zsaroljam meg a fiamat, hogy hallgasson minderről…

- Elég! – Fujita-san felugrott. Nabuo felkiáltott, amikor meglendült a keze. Takada viszont gyorsabb volt. Ő kapta a pofont, amit a férfi a fiának szánt. Felesége felsikoltott.

- Ne!

Itoh átkarolta barátja vállát, és magához húzta.

- Bolond! Mit csinálsz?

Takada az arcára szorította a tenyerét.

- Ez a bocsánatkérésem. Sajnálok mindent.

- Tűnj a házamból! – Fujita-san üvöltött.

- Nem! – Felesége halk hangjában annyi erő volt, hogy mindenki rámeredt. Az asszony felállt, és odasétált a fiához. Megfogta Takada kezét, és aggódva szemlélte az arcát. – Jól vagy?

- Igen, Fujita-san. – Takada elpirult.

- Ne babusgasd ezt a kölyköt, asszony! – Fujita-san el akarta tolni onnan a feleségét, de a nő keze meglendült. Ezúttal a férfi arcán csattant a pofon.

Senki nem mert mozdulni. Yumi volt az első, aki reagált. Halk kiáltással a férfira vetette magát.

- Jól vagy? Hogy merészelted, te boszorka?!

- Hallgass, te kurva! – Itoh szeme kikerekedett. Az anyját még nem látta… ilyen dühösnek. Még káromkodni se hallotta soha! – Kifelé az otthonomból! És te is! – szegezte a mutatóujját a férjére.

- Ez az én lakásom is!

Az asszony feléje fordult. Hideg volt, akár a márvány. Valószínűleg dühében fel sem tűnt neki, hogy még mindig nem engedte el Takada kezét.

- Megcsaltál ezzel a kis cafkával! Tőlem pedig elvártad, hogy hűséges feleséged legyek! Hazudtál nekem, és kényszerítetted a fiamat, hogy hazudjon ő is! Milyen szánalmas férfi vagy te, Fujita! Szégyellem, hogy ugyanazt a nevet birtoklom, amit te.

- Mégis mit vártál?! Egy ilyen hideg nőszemély mellé senki nem bújna be éjszakára! – ordította a férje.

- Ez a hideg nőszemély el akar válni – közölte az asszony keményen. – És remélem, tisztában vagy vele, hogy búcsút mondhatsz a vagyonodnak. Elperlem tőled minden centedet, erre megesküszöm. Egy Tachibanát nem lehet büntetlenül megcsalni…

- Te hülye liba! – Fujita-san az asszony felé mozdult, mire Takada és Itoh is az útját állta. – Hát, így állunk! – csikorgatta a fogát.

- Igen, apám. Így.

- Fujita-san… - Yumi sírásra görbült ajkakkal állt. A férfi azonban kikerülte őt és a többieket is, majd kiviharzott. A lány utána rohant. Csend lett. Itoh Nabuo felé pillantott, de a fiú biztatóan rámosolygott.

- Jól vagyok. Ne velem törődj!

- Anyám… - Itoh lesütötte a szemét. – Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért hallgattam. Azt hittem, jót cselekszem.

Az asszony bólintott.

- Tudom. Semmi baj. Nem a te hibád.

Itoh habozott.

- Szeretlek, anya!

Az asszony ajka elnyílt. Kinyúlt, és gyengéden megsimogatta a fia arcát.

- Én is nagyon szeretlek! Bocsáss meg, amiért nem voltam jobb anyád, de… az érzelmek nem igazán az én asztalom.

- Pedig igazán jól ment az előbb – vigyorodott el Takada, majd felszisszent.

Az asszony azonnal odahajolt hozzá.

- Gyere, ülj le! Hozatok fel jeget, különben meg fog dagadni.

- Köszönöm, Kou! – Itoh megveregette barátja vállát. – Én is sajnálom, amiért…

- Minden rendben. Komolyan. Szereted Nabuo-kunt?

- Igen.

- Akkor soha többé ne bántsd! Rossz volt sírni látni.

- Igenis. – Itoh nagyon mélyre hajolt.

Az anyja telefonált egyet, aztán Nabuót mérte végig.

- Szereted a fiamat?

- Igen.

- A pénze kell?

- Anya!

- Támogat anyagilag. – Nabuo az igazat mondta, mert úgy érezte, őszintének kell lennie. – Anyukám nagyon keményen dolgozik, hogy megéljünk, és szüksége van segítségre.

- Mit adsz a fiamnak cserébe?

Nabuo kihúzta magát.

- A testemet. Nincs semmi másom, amit adhatnék.

Az asszony a fiára pillantott.

- Te is megérdemelnél egy pofont – közölte villámló szemekkel.

- Tudom. Ígérem, hogy ezentúl úgy fogok bánni vele, ahogy megérdemli.

- Ajánlom is! Nabuo-kun, mutasd meg a fiamnak, milyen szeretni. Én képtelen voltam rá… de neked sikerülni fog, úgy hiszem. Ne becsüld alá magadat azzal, hogy a testedet árunak tekinted. Több vagy ennél, különben a fiam nem szeretett volna beléd.

Nabuo szemébe könnyek gyűltek. Ő is meghajolt, mint Itoh.

- Most pedig menjetek! Takada-sant bízzátok rám.

- Igenis.

Takada utánuk bámult.

- Tényleg szereti…

- S az baj?

A fiú a fejét rázta.

- Nem, csak irigylem. – Hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Szerelmes voltam Yumiba. Bármit megtettem volna érte. Amikor elhagyott, Itoht hibáztattam. Szégyellem magam ezért.

- Nem csak te. Vak voltam, hogy nem vettem észre semmit. Utólag belegondolva már látom, hogy mi történt a hátam mögött, de ez akkor is késő. Mindannyian megsebeződtetek. Te, a fiam, Nabuo-kun, még Yumi-chan is…

Kou kinyitotta a szemét.

- És ön…

- Én nem számítok.

Kou megrázta a fejét.

- Ez butaság! Maga nagyszerű asszony. Erős, gyönyörű. Nem hiszem, hogy nincsenek érzései.

- Valaha… nagyon régen, szerettem egy férfit, de Itoh apjához kellett férjhez mennem. Az a férfi… öngyilkos lett. Akkor megfogadtam, hogy kiírtom magamból az érzelmeket, mert azok… túl fájdalmasak.

Kou most örült, hogy az asszony nem engedte el a kezét. Összefonta vele az ujjait.

- Lehet, de érzelmek nélkül csupán üres bábuk vagyunk. És ön nem az. – Közelebb hajolt. Észrevette a nő szemében rezegő könnyeket. – Ismerem önt kiskorom óta. Amikor Itoh először vitt haza magukhoz. Emlékszem rá, hogy kergetőzött velünk a kertben, s akkor… maga volt a leggyönyörűbb… és legboldogabb nő. Voltak érzései. S tudom, hogy a szomorúság fájdalmas, de utána… jobb lesz.

- Nem sírhatok egy gyerek előtt! – Az asszony hangja megbicsaklott.

Kou ekkor összeszedte minden bátorságát, és magához ölelte.

- Semmi baj… - suttogta.

Az asszony ekkor felsikoltott. Minden fájdalma ott volt ebben a sikolyban, amely gyötrő zokogásba fulladt. Kou viszont ott volt, átkarolta, megtartotta, és melegével vigasztalta…

 

Nabuo aggódva bújt Itohhoz, amikor végül egyedül maradtak az elnöki lakosztályban. A berendezésre ügyet sem vetett, fontosabb volt a fiú.

- Anyukáddal minden rendben lesz, ugye?

- Erős nő.

- És… apukád?

Itoh felsóhajtott.

- Fogalmam sincs. Várok pár napot, amíg megnyugszik, utána megpróbálok beszélni vele. Te jól vagy?

- Igen. Csak eléggé megviselt ez az egész.

- Megértem. Oh, a csudába! – Itoh a telefonnál termett. – Megígértem anyukádnak, hogy felhívom, ha megérkeztünk. Már biztosan aggódik.

- Én is elfelejtettem. Remélem, nem lesz mérges.

Itoh átkarolta és magához húzta Nabuót, amíg arra várt, hogy felvegyék. Mindketten meglepődtek, amikor egy mély férfihang szólt bele.

- Ki maga, és hol van az anyukám? – rémült meg Nabuo.

- Masano Rou vagyok, anyukád főnöke. A fürdőszobában van, én pedig udvariatlan módon felvettem a telefont. Bocsáss meg!

Nabuo ismerte látásból a férfit, és az anyja is csak jókat mesélt róla, így megnyugodott.

- Értem. Megmondaná neki, kérem, hogy később még újrahívom, de addig is, ne aggódjon, épségben megérkeztünk.

- Természetesen. Jó szórakozást! Fujita-sant üdvözlöm.  

Nabuo csípőre tette a kezét, amikor Itoh letette a kagylót.

- Anyám bepasizott?

- Amikor nálam járt, akkor is Masano-sannal érkezett.

- Valóban? – Nabuo szeme összeszűkült. – Erről el kell vele beszélgetnem, ha hazaértünk.

Itoh – a fiú legnagyobb meglepetésére – felnevetett.

- Nabu, ő az anyukád, és felnőtt nő. Inkább neki lenne joga rá, hogy kivallasson, nem fordítva.

Nabuo vállat vont.

- Tudom, de akkor is olyan furcsa…

- Mi lenne, ha elterelnénk a figyelmed? – Itoh szemtelenül végigmérte.

Nabuo arca lángvörösre gyúlt.

- Nem is olyan régen érkeztünk…

- Pontosan azért hoztalak ide, hogy zavartalanul együtt lehessünk. Szeretlek!

Nabuo belesimult a karjaiba.

- Én is szeretlek…

 

            Hétfő reggel Nabuo az órák után rohant a diákelnök irodájába. Legnagyobb csalódására Takada-senpait találta ott.

- Mindjárt jön – szedte össze a mappákat a fiú. Arcán még látszott a pofon nyoma.

- Jól vagy?

- Igen. Te?

- Én is. – Nabuo akarata ellenére elpirult, ha eszébe jutott, miket műveltek a hétvégén.

Takada elvigyorodott.

- Ne részletezd! Fujitának is ilyen idióta arckifejezése volt, amikor a hogyléte felől érdeklődtem. No, én mentem! Jó szórakozást!

Nabuo szíve nagyot dobbant, amikor Itoh megérkezett. Rámosolygott.

- Jó napot, senpai! Korrepetálásra jöttem…

Itoh szemében sötét vágy lobbant. Hideg arckifejezése már nem riasztotta a fiút. Pontosan tudta, hogy mindez csupán látszat a külvilág számára.

- Vetkőzz! – Itoh mély hangja mézként vonta körbe, és ő engedelmeskedett. Fizetsége a fiú szerelme volt, és ő ezzel boldogan beérte.

 

Vége