Dallamok hangján mondom...

            A tenger hullámai hangosan csapódtak neki a szikláknak, melyeket évezredek alatt koptattak fényesre és simára. A hold sarlójának sárgás fénye visszaverődött a víz felszínéről. Csend volt, csak a tenger zúgása hallatszott. A sziklák szélén egyensúlyozó fiú alakját megnyújtotta a sejtelmes éjjeli homály.

- Ugye, nem akarsz öngyilkos lenni? – A halk kérdés megtörte a némaságot.

A fiú megperdült. Rémülten kereste tekintetével a hang gazdáját. A férfi a magasba törő sziklafalnak dőlt, arcát elfedte az éjszaka.

- Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni, de… egy pillanatra úgy tűnt, a vízbe akarod vetni magad – mondta, és ellökte magát a kövektől. Zsebre dugott kézzel indult meg feléje, könnyedén lépkedve a csúszós köveken. Sötét ruhájában, sápadt bőrével olyan volt, mint a mesebeli történetek vámpírja. A hangja a tenger zúgásába olvadt, egyszerre volt veszélyes, szomorú és kedves. Ahogy megállt mellette, elmosolyodott. Csendes, zárkózott mosoly volt, de megpendített valamit a fiú lelkében.

- Sajnálom, ha megzavartalak…

A fiú nemet intett.

- Mit csinálsz itt ilyen későn?

A férfi összevonta a szemöldökét, ahogy meglátta, hogy a fiú keserűen elfintorodik, majd felemelt kézzel mutogatni kezd. Egy pillanatra nem értette a dolgot, aztán felsóhajtott.

- Ez jelelés, igaz? Sajnos, nem értem, mit mutatsz – mondta őszintén sajnálkozva.

A fiú most először elmosolyodott. A férfi hangja zene volt füleinek. Kellemes, mély bariton, amelybe keveredett némi furcsa felhang. Izgalmas és varázslatos hang volt, különösen olyan valaki számára, aki soha nem hallhatta a saját hangját.

- Még fiatalabb koromban gyakran jártam erre… - folytatta a férfi, és vágyódás érződött ki ebből a mondatából. A tengert bámulta. Az arca nyugodt volt, haját kócolta a gyengén fújó szél. A fiúra nézett. – Egyedül vagy? – A bólintásra megcsóválta a fejét. – Nagyon fiatalnak látszol, biztos vannak barátaid. Nem kellene egyedül sétálgatnod. Ezt a tevékenységet meg kellene hagynod a magamfajta magányos vénembereknek.

A fiú szélesen elmosolyodott. A férfi nem tűnt harmincnál többnek, de jó érzés volt, hogy őt ennyire fiatalnak nézi. Elkapták egymás pillantását, és hirtelen már nem hallatszott olyan hangosnak a tenger, s nem látszott olyan sötétnek az éjszaka. A fiú ajkáról lassan eltűnt a mosoly.

- Az ilyen csinos fiúknak inkább otthon kellene maradnia… - mondta a férfi halkan. 

A fiú szeme tágra nyílt. Félrenézett. Sokáig álltak néma csendben, és csak a tenger zúgott mellettük. A szikláknak csapódó hullámok vizet fröcsköltek a ruhájukra, de ez egyiküket sem zavarta.

- A nevem Nishimura Kuroe.

A fiú meghajolt, mutatni akart valamit, de megingott. A lába megcsúszott a kövön, amin állt. A férfi elkapta a karját, és magához húzta.

- Óvatosan! – suttogta a fülébe. A teste kellemes meleget árasztott, illata pedig egybeolvadt a víz sós frissességével. Ahogy végigsimított a fiú hátán, forróság és feszültség telepedett az egész testére. Izmai mélyén, agya örvénylésében, ágyéka lüktetésében lassan szárnyakat kezdett bontogatni a vágy.

- Nem is ismerjük egymást… - lehelte Kuroe a hajába. – Te is olyan egyedül vagy, mint én?

A fiú szemébe könnyek szöktek. Felemelte a kezét, és átölelte a férfit. A némaság magánya egész életében ott sötétlett felette, és nem volt menekülés előle. Egyedül volt, senki nem állt közel hozzá. Ha Kuroe most nem jön, talán valóban belevetette volna magát a tengerbe…

- Elég hűvös van. Még megfázol. Gyere, hazakísérlek! – húzta a sziklák felé, de a fiú a fejét rázta. Magával vonta a parton, lépéseik igazodtak a másikéhoz. Egy kőbe vésett lépcsőre mutatott, amit a férfi nem vett volna észre, ha a fiú nem hívja fel rá a figyelmét.

- Itt laksz? – kérdezte, amikor felértek, és megpillantotta a kivilágított házat, ahol be voltak húzva a függönyök. Olyan volt, mintha az égből pottyant volna ide. Magazinok lapjain lehetett hasonlókat látni, csupa üveg, modern elegancia. Tökéletesen illett a sziklák közé, csiszolt üveg volt közöttük. 

A fiú kilépett a cipőjéből, és belépett. Odabenn kellemes meleg fogadta. A válla felett visszanézett, és várakozóan megállt. Kuroe lassabban követte. Megtorpant. Nem volt semmi a helyiségben csak egy zongora és egy szék hozzá. A falak fehérek és üresek voltak, a lágy fényben a zongora fájó ürességet sejtetett.

- Ez gyönyörű… - mondta, ahogy odament, és ujjai hegyét végighúzta a szélén. – Tudsz játszani rajta?

A fiú bólintott. Átment a másik szobába, amíg Kuroe elbűvölve körbejárta a zongorát. Egy kis notesszel és tollal tért vissza. A férfi felé nyújtotta, aki elmosolyodott, ahogy meglátta a fiú apró írását.

- A nevem Yoshino. Általában nálam van a füzetem, de nem gondoltam, hogy éjszaka találkozom valakivel a parton.

- Semmi baj. Örülök, hogy megismerhettelek. Egyedül élsz itt?

Yoshino bólintott, majd gyorsan írt valamit a füzetbe.

- A szüleim halála után költöztem ide.

- Nem vagy magányos?

A fiú vállat vont, és lesütötte a pillantását.

- Még segítséget sem tudsz kérni, ha baj van.

Yoshino megint odaadta neki a füzetet.

- Van telefonom, sms-t tudok írni.

Kuroe csak felsóhajtott. A tekintete megint visszatért a zongorára. A fiú megérintette a karját, és úgy tartotta a noteszt, hogy el tudja olvasni, amit beleírt.

- Akarod, hogy játsszak neked valamit?

- Megköszönném.

Yoshino letette a noteszt a zongora tetejére, megmozgatta az ujjait, és leült a székre. Először csak könnyedén végigfuttatta az ujjait a billentyűkön, aztán lágy dallamba kezdett. Kuroe nézte az átszellemült vonásokat, és a vágy szinte belehasított a testébe.

Nem ismerte a fiút, soha nem látta azelőtt. Nem volt a futó kapcsolatok híve sem. Már legalább négy éve nem volt senkije, és mostanra annyi gond nehezedett a vállára, hogy muszáj volt kicsit kijönnie a partra. Szeretett volna kikapcsolódni, semmire sem gondolni. Elfelejteni, mennyire egyedül van. Egybeolvadni a természettel, amelynek része volt.

A fiú karcsú alakja teljesen váratlanul bukkant fel előtte. Éteri és gyönyörű volt, ahogy a köveken egyensúlyozott. Rádöbbentette, mi az, ami valójában hiányzik neki. Nem az anyagi biztonság, a családja, akit elveszített, hanem egy társ, akivel mindent megoszthat és felmelegíti a hideg, reményvesztett éjszakákon… olyanokon, mint a mostani is.

Az utolsó dallamok még ott keringtek körülöttük. Yoshino mosolygott, ahogy felnézett rá. Az arcát megpillantva azonban aggodalmasan ráncolni kezdte a homlokát, és a noteszáért nyúlt. Kuroe megfogta a kezét, és odahajolt hozzá. Úgy érezte, megfullad, ha nem csókolhatja meg. A leheletük keveredett, a pillantásuk összeolvadt. Yoshino tekintetében kíváncsiság égett, aztán lassan lehunyta a szemét.

Finom, könnyed csókokkal ismerkedtek egymással. A fiú karja Kuroe nyaka köré fonódott. Lecsúsztak a hűs deszkapadlóra. Egymáshoz simulva érintették a másikat. A ruháik kis kupacban hevertek mellettük. Yoshino megvonaglott minden csókra, minden érintésre. Nem volt hangja, amellyel elmondhatta volna, mennyire jólesik neki mindez, így csak a testével fejezhette ki, amit érzett; a vágyat, amely benne lüktetett. A fejét hátrafeszítve, gyönyörűen és csábítóan hevert a férfi előtt, és Kuroe úgy nyúlt utána, ahogy fuldokló a segítséget nyújtó kötélért. Úgy érintette, ahogy talán még soha senkit: tele vággyal és reménnyel. S amikor a fiú a karját feléje nyújtotta, szinte könyörgően, hagyta, hogy szenvedélye sodró lendülete magával ragadja… és már egyikük sem volt egyedül… s nem fázott…

            Hajnalodott, amikor Kuroe felriadt. Felköltöztek a hálószobába, így most Yoshino kényelmesen fészkelődött a karjaiban.

- Valami baj van? – kérdezte halkan, és megsimogatta a haját.

A fiú nemet intett, és felkelt. Kuroe nyugtalanul nézett utána, de Yoshino a noteszával tért vissza. Visszabújt mellé, és írni kezdett. Pirulva mutatta.

- Mikor kell elmenned?

- Korán járok munkába. – Kuroe az órára pillantott. – Még egy órát tudok maradni, de utána tényleg mennem kell.

- Mivel foglalkozol?

- Egy cégnél dolgozom. Én vagyok a csoportvezető helyettes. És te?

- Zongorázom.

Kuroe elmosolyodott.

- Gondolhattam volna.

Ahogy az első napsugarak beszűrődtek a függönyön keresztül, Yoshino közelebb bújt hozzá.

- Van családod?

- A szüleim meghaltak egy balesetben négy éve. Nincs testvérem. Neked?

Yoshino megrázta a fejét.

- Barátnőd sincs? – írta.

Kuroe felnevetett, majd Yoshino durcás arcát látva, elkomolyodott.

- Nincs. Már jó ideje senkim sincs…

- Csak most én?

Kuroe a kis, agyon gyűrött noteszt nézte, majd a fiú szemébe nézett.

- Csak most te.

Yoshino némán nevetett. A szeme ragyogott, a haja kócos volt. Csintalan kölyöknek tűnt, pedig már húszas évei végén járhatott. Huncut mosollyal jelelt valamit, mire Kuroe a homlokát ráncolta.

- Nem értelek.

Yoshino a füzetet nyújtotta.

- Ha tudni akarod, gyere el hozzám máskor is…

Reménykedő mondat volt, és Kuroe torka elszorult. Bólintott.

- Ha nem zavarlak, szívesen, de figyelmeztetlek, sokat dolgozom.

Yoshino megértően megérintette a kezét, majd az éjjeliszekrényre tette a noteszt, és visszahelyezkedett Kuroe karjaiba. Úgy tűnt, nem akar többet beszélgetni, beéri a melegséggel, amit a férfi nyújtani tudott.

            Yoshino nézte, ahogy az eső végigfolyik az ajtó üvegén. Komoran nekitámasztotta a tenyerét.

- Yoshino-san, kérlek, gondold ezt át! Egy nemzetközi koncertkörút nagyot lendíthet a karriereden. – Menedzsere, Wagashi-san a kanapén ült, és a homlokát ráncolta.

Yoshino feléje fordult, és jelelni kezdett.

- Te is nagyon jól tudod, hogy nem szívesen hagyom el az országot.

- Megértelek, de a karriered…

- A karrierem szilárd lábakon áll – közölte Yoshino hűvösen. – Jövő hónapban koncertet adok Tokióban, érjék be a kritikusok azzal egy ideig.

- Ezzel nem értek egyet.

- Sajnálom, de így döntöttem, és nem áll szándékomban változtatni rajta. Egy ideig nem kívánom elhagyni Japánt, őszintén, még a házat sem szívesen.

Wagashi-san nemszeretem arcot vágott, majd felsóhajtott.

- Van ennek valami köze ahhoz a kocsihoz, amely múltkor itt állt a ház előtt?

Yoshino vállat vont, majd gyorsan jelelni kezdett.

- Mikor láttad itt a kocsit?

- Yoshino-san, én csak érted aggódom. Emlékszel, hogy a legutóbbi kapcsolatod… azzal… a… - Wagashi-san szavakat keresett, de végül csak a fejét ingatta.

- Tudom, hogy Daichi csak a pénzem miatt volt velem – jelelte Yoshino, és leült a fotelba. – Kuroe viszont más. Nem tudja, ki vagyok.

- Ezt nem tudhatod.

- De igen. Még egyszer sem akart pénzt kérni tőlem, sőt, kerüli az anyagiak témáját.

- Engedd meg nekem, hogy utánanézzek.

- Nem. Inkább beszéljünk a koncertről. Szeretném, ha az új darabok is belekerülnének az előadás programjába.

- Yoshino-san, te is tudod, hogy már nyomdába adtuk a programfüzeteket. Mi lenne, ha bejönnél Tokióba, és felvennénk az új számokat egy cd-re?

Yoshino felsóhajtott, és nemet intett. Elgondolkodva bámult ki az ablakon. Mivel nem válaszolt Wagashi-san további kérdéseire, a férfi kénytelen volt távozni. Rosszkedvűen nézett vissza a házra, majd elővette a telefonját.

- Mit tudtál meg? – mordult, amikor felvették a másik oldalon.

- A neve Nishimura Kuroe. Harminckét éves. Egy cégnél áll alkalmazásban, csoportvezető helyettes. Nincs családja, a szülei meghaltak négy évvel ezelőtt.

- Ezek szerint semmi érdemleges.

- Ezt nem mondanám. Az apja után nagy adósságot örökölt.

- Milyen nagyot?

- Amekkorát egy életen át fizethet.

- Értem. Küldd át nekem sms-ben a címét. A pénzedet átutalom még ma. – Wagashi-san beült a kocsijába, és beindította a motort. Yoshino a szülei halála óta rá támaszkodott. Nem fogja hagyni, hogy egy jöttment keresztbe tegyen neki.

            Yoshino ujjai repültek a billentyűk felett. Szárnyalt a lelke, minden érzése ott lüktetett a dalban, amely legújabb szerzeménye volt. Kuroét várta, de a férfi késett. A telefon csörgésére ügyet sem vetett, így amikor bekapcsolt az üzenetrögzítő, és meghallotta Kuroe hangját, félreütött egy hangot.

- Szia! – A férfi hangja szokatlanul… szomorú volt. – Sajnálom, de nem tudok ma elmenni hozzád. – Habozott. – Igazság szerint, az lenne a legjobb, ha soha többé nem találkoznánk. Nem is értem, miért nem jöttem rá előbb, hogy te vagy Sawada Yoshino, a neves zongoraművész. Talán azért, mert ritkán hallgatok komolyzenét… - Újabb habozás. – Nem illünk össze, te gazdag és sikeres vagy, míg én… - Kis csend után folytatta, a mondatot nem fejezte be. – Nem akarom, hogy miattam valami problémád legyen. Sajnálom, őszintén… mert az eltelt hetekben… nagyon megkedveltelek… Kívánom, hogy találd meg a boldogságod… Szia.

Yoshino olyan hirtelen ugrott fel, hogy felborult mögötte a szék. Előbbi szárnyalása már a múlté volt, megtört szárnyú madárként hullott a földre. S ha lehetett némán sikoltani, hát, ő megtette…

A zenébe menekült. A csalódás fájdalmától égett a mellkasa. Hogyan is remélhette, hogy a férfi beleszeretett? Miért gondolta, hogy a férfi viszonozza érzelmeit? Talán azért, mert majdnem két hónapig voltak együtt, és olyanok lettek egymásnak, mint a levegő? Vagy csak… reménykedett, és az egész… az ő vágyálmaiban létezett?

Wagashi-san vigasztalta. Tokióba hívta, hogy ott gyakorolhasson a koncertre, és Yoshino ezúttal hajlandó volt elutazni. Amikor nem gyakorolt, a zsúfolt utcák forgatagába vetette magát. Próbált nem gondolni a férfira, de Kuroe álmaiban is ölelte, ahogy első alkalommal, és ott volt vele, akárhová is ment…

- Yoshi? – Valaki megragadta a vállát. – Tényleg te vagy az!

Régi középiskolai osztálytársa vigyorgott rá örömmel.

- Saki! – jelelte. – Te?

- Épp munkakeresésben vagyok – mosolygott a férfi. – Gyere, üljünk le valahová, és beszélgessünk. Vagy sietsz?

Yoshino nemet intett, és örült, hogy találkoztak. Saki azon kevés barátai közé tartozott, aki megtanulta a jelelés alapjait, így tudtak beszélgetni egymással.

- Láttam a plakátokat – mondta Saki, amikor végre helyet kaptak egy kávézóban. – Gondolom, készülsz a koncertre. Amúgy hogy vagy? Barát? Mesélj! Hé, mi a baj?

Yoshino maga sem értette, miért hullanak a könnyei. Zavartan letörölte őket.

- Nagyon rég volt, amikor valakit tényleg érdekelt, hogy vagyok.

- Mi történt? – Saki elkomolyodott.

Yoshino felsóhajtott.

- Hosszú lesz.

- Nem baj. Tengernyi időm van.

Yoshino mesélni kezdett, és Saki egyre inkább elkomorult. A végére már az asztalon kopogott a mutatóujjával idegességében.

- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy Nishimura-san kedvelt téged. Nem olyan embernek tűnik így, első hallásra, aki csak úgy dob téged.

- Nem tudom, mit gondoljak.

- Szereted?

Yoshinónak a fejében a dal járt, amit a férfinak szerzett. Elmosolyodott.

- Igen – jelelte.

- Akkor tegyél egy próbát. Hívd meg a koncertre! Vagy engedd meg, hogy elmenjek érte, mint a… sofőröd például. Azt mondtad, írtál neki egy dalt. Játszd el!

- Nem lehet. A program…

- Yoshi! Mi van, ha csak félreértett valamit? Lehet, hogy arra vár, hogy te lépjél!

Yoshino tétovázott, majd bólintott.

- Segítesz?

- Szívesen. Mint mondtam, most úgy sincs munkám.

Összemosolyogtak.

            Kuroe nem akart eljönni a koncertre. A legelső sorba ültette az a férfi, aki érte jött, és ragaszkodott a jelenlétéhez. Yoshinóval egyidősnek tűnt, de sokkal határozottabb fellépésű volt, mint a fiú. Most pedig várta, hogy mindenki elfoglalja a helyét, és a zongorista megjelenjen a színpadon. Úgy érezte, mintha kést forgattak volna a mellkasában. Sóvárgott Yoshino után, de annak a férfinak igaza volt. Mindenki azt gondolná, hogy a fiú pénze kell neki, és azt nem akarta. A programfüzetet forgatta az ujjai között, és legszívesebben felpattant volna, hogy elmenjen, jobban mondva, elmeneküljön innen.

- Nemsokára kezdünk – hajolt hozzá a férfi, aki a sofőrje volt az idevezető úton, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. Rámosolygott, és már ott sem volt. Sietős léptekkel a színpad mögött termett, és jelzett a világosítóknak, hogy borítsák homályba a zongorát és környékét. A várakozó kellékesek azonnal munkához láttak. Továbbsietett. Bekopogott Yoshinóhoz.

- Jöhetek?

A fiú ajtót nyitott, és aggódva ráncolta a homlokát.

- Ne aggódj, eddig minden simán megy. Wagashi-sant viszont kénytelen voltam bezárni az egyik hátsó szobába.

Yoshino szeme riadtan tágra nyílt.

- Muszáj volt? – jelelte.

- Bízz bennem! Ilyen előadást még nem látott a város. – Saki jókedvűen kuncogott, és elsietett.

Yoshino nekidőlt az ajtónak, és felsóhajtott. Végigpillantott a ruhán, amit Saki erőltetett rá, és elfintorodott. Ennyit a szmokingról, amit Wagashi-san készítetett a számára. Viszont, akárhonnan is nézte, a fehér ruha nagyszerűen kiemelte a karcsúságát. A színpadon szinte világítani fog a zongorával együtt.

A táskájához lépett, hogy elővegye a kottafüzetét. Minden dalt tudott fejből, de szerette volna, ha ott vannak vele… amolyan érzelmi támaszként. Nem találta sehol. Riadtan állt, amikor Saki berobogott hozzá. Kezében hozta a keresett füzetet.

- Tessék, ezt elhagytad – nyomta a kezébe. – Most pedig menjünk. Felkészültél?

Yoshino magához szorította a füzetet, amibe lejegyezte a gondolatait és a dalait, majd bólintott. Csak halvány fények égtek, amikor a színpadra lépett. Mindent beborítottak a rózsák, illatuk az egész teremben érződött. Elmosolyodott. Saki tudta, hogy imádja a rózsákat. Mély levegőt vett, és leült. Csak azért sem nézett a nézőtér felé. Lehunyta a szemét, és várt Saki jelére. Ő maga is összerezzent, amikor a férfi felbukkant a zongora mellett. Sötét ruhát viselt, és beleolvadt az árnyékokba. Távolról talán nem is lehetett látni, csak hallani.

- Üdvözlöm Önöket Sawada Yoshino-san nevében! Hadd legyek erre a rövidke időre a hangja, amivel tolmácsolom a szavait. – Saki hangjára rá sem lehetett ismerni. Rekedtes szenvedély sugárzott belőle, amit felerősített a mikrofon. – Elnézést szeretnék kérni, de a mai programban némi változás történt. Nyugodtan tegyék félre a bejáratnál kapott füzetet, mert ma… egy igazán különleges előadásban lesz részük. – Saki megkerülte a zongorát, kivett egy szál rózsát az egyik vázából. – A mai esti koncert fő témája a szerelem. Az első megismerkedéstől az első veszekedésig. Az első csóktól az első együttlétig. A vágyról beszél ma a zongora. A szerelemről, amely gyötrelem és gyönyörűség, fájdalom és boldogság. S az, hogy halálig tart-e… az kiderül majd az este végén…

Kuroe döbbenten hallgatta a férfit. Ez az egész… csak nem miatta történik?

- Az első dal felidézi a találkozásunkat… - Saki közelebb lépett, megérintette a rózsával a zongorát. Biztató mosolya láttán a fiú önkéntelenül a billentyűk után nyúlt. Tudta, hogy Saki ellopta a füzetét, és kimásolta belőle a gondolatait, amiket lejegyzett Kuroéval kapcsolatban. Összeszorította valami a torkát, és nem tudott haragudni. – Csak árnyékok voltunk egymásnak, te egy hang nekem… a tenger zúgása közepette. Magányos alakok voltunk a csúszós köveken, kik ismeretlenek egymásnak. Aztán, amikor megbotlottam, elkaptál… Olyan volt, mintha hirtelen szárnyakat kaptam volna… A gyomromban remegés kezdődött, a hangod és a karod körbeölelt… s már nem voltam egyedül…

Yoshino érezte, ahogy életre kel körülötte a zene. Hagyta, hogy betöltse őt Saki hangja, az érzések, amelyeket Kuroe iránt érzett. Hagyta, hogy Saki hangjától kísérve a dalok meséljék el, mit jelent neki a férfi. Könnyek csorogtak az arcán, és Saki hangja is fátyolosabb lett. S a dal ott szárnyalt körülöttük. Behatolt minden szívbe, s nem hagyott érintetlenül egyet sem.

- Nem tudom… - Saki meg volt hatódva, ez jól hallatszott a hangján, amely most elcsuklott. – Nem tudom szavakba önteni, hiszen… nincs hangom, amellyel elmondhatnám, mit is jelentesz nekem. Nem vagyok költő, hogy verset írjak arról, milyen érzés, amikor hallom a nevetésedet. Nem vagyok író, hogy leírjam, milyen gyönyörűnek látlak. Csupán egy eszközöm van, amellyel vallomást tehetek: ez a zongora. Így hát… dallamok hangján mondom el, mennyire szeretlek… milyen üresek a nappalaim, magányosak az éjszakáim, ha nem vagy velem. Nem jöttem rá, míg el nem mentél, hogy az érzés, amely betöltötte a szívem, szerelem. Nem tudom, nem késő-e… most vallomást tenni, de… egyetlen próbát megér, hogy többé ne legyek egyedül… Hiányzol. Hiányzik a nevetésed, a mosolyod, a melegséged, a hallgatásod. Te jelented nekem a hangot, amelyet én nem ejthetek ki a számon, és te vagy a dallam, amely most itt kering körülöttünk… Ez a dallam a szívem hangja… - Saki hangja elhalkult, mögötte Yoshino soha nem érzett szenvedéllyel játszott-élt a zenével. – Szeretlek. Nem érdekel a külvilág, senki véleménye! Gondoljanak, amit akarnak! Nem érdekelnek az anyagi javak, hiszek benne, hogy engem szeretsz! Nem kell a siker, mert mit sem ér, ha nélküled kell élnem! S tudod, mit? – Saki karját kitárva kiáltott fel. – Nem kell a levegő sem… mert nekem te vagy az… Te éltetsz…

Kuroe észre sem vette, hogy felállt. A mellette ülőket annyira lekötötte az előadás, hogy észre sem vették. Most döbbent rá, milyen bolond volt. Milyen átkozott bolond! Felnyögött, ahogy felismerte a dallamot. Yoshino rengeteget játszotta, azt mondta, ez az egyik kedvenc új szerzeménye, és olyankor… mindig titokzatos mosoly ült az ajkán. Lehunyta a szemét.

A dallamok szerelemről meséltek neki, ugyanolyanról, amely benne is égett. Nem tudta, örök-e, de akarta. Meg akarta próbálni, le akarta győzni az akadályokat, amely előttük állnak, ám ami a legfontosabb… szeretni akart. Yoshinót szeretni azzal a szerelemmel, amelyről azt hitte, csupán a mesékben létezik.

Kinyitotta a szemét. Saki a színpadról feléje nyújtotta a kezét. Olyan könnyedén rántotta fel, hogy megtántorodott, amikor a talpra állt. A férfi egy jelet mutatott neki. Kuroe tudta, mit jelent, hiszen tanulgatta a jelelést. Bólintott. Saki visszahúzódott.

Lassan elindult a zongora és Yoshino felé. Kiszáradt a szája, és úgy izgult, mintha kamasz lett volna. Majdnem elbotlott egy váza rózsában, amitől merész ötlete támadt. Szirmokat tépett le a fejekről, és megállt Yoshino mögött. Elég közel, hogy a fiú érezze a melegét, de ne érjen hozzá.

A dallam soha nem hallott magasságba ívelt, kérlelt-kérdezett. Kuroe soha nem volt színpadias, de most a magasba lökte a szirmokat, és figyelte, ahogy Yoshinóra hullanak. A fiú meglepetten bámulta őket, a dallamok megtörtek. A halovány fények is kihunytak, teljes sötétségbe borult a színpad. Yoshino meg akart fordulni, de Kuroe hátulról átölelte.

- Bolond voltam, bocsáss meg! Az a férfi, a menedzsered azt mondta, hogy tönkremegy a karriered, ha megtudják, hogy egy olyan férfival vagy együtt, mint én. Nagy adósságaim vannak. Az apám hagyta rám őket, nekem pedig… muszáj tisztára mosnom a családom nevét! Azért dolgozom, hogy visszafizessek minden centet. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy elfogadjam a pénzed, mert az én becsületem forog kockán, de mások… lehet, hogy nem így gondolnák. Neked akartam jót, mert a pletykák előbb-utóbb téged is megsebeznének. Érted?

Yoshino bólintott. Megérintette a férfi kezét. A nézőtéren mindenki – még a kritikusok is – lélegzetvisszafojtva várt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy valami történik…

- Nem hittem, hogy szerelmes leszek. Már rég lemondtam arról, hogy valaha is ilyesmit érezzek. Aztán jöttél te azon az estén… - mondta a férfi halkan. – Nem vagyok költő, hogy versben mondjam el, mit éreztem, amikor először láttalak. Nem vagyok író, hogy megírjam, milyen gyönyörű vagy. S nem vagyok tehetséges zenész sem, hogy… dallamok útján mondjam el neked… szeretlek. – Maga felé fordította a fiút, és megfogta a kezét. – Mivel te szavakba foglaltad az érzéseidet, én a fordítottját teszem. – A fiú ujjaiba fonta a sajátját, majd a szívéhez vonta, s feléje nyújtotta. Némán jelelte a szót, amelyet aztán az ajkára lehelt. S ez volt a leggyönyörűbb vallomás, a legbecsesebb ajándék, amit Yoshino valaha is kapott.

Saki felbukkant a zongora mellett. Kuroe belecsókolt Yoshino hajába.

- Odakint megvárlak.

A fiú bólintott. Kuroe a függöny mögé húzódott. A fények lassan kigyúltak, egyik a másik után. Saki mosolygott, majd ő is visszalépett az árnyékok közé. Csak Yoshino maradt a színpadon, rózsák között ülve, és mosolygott. A dallam, amelyet játszott, olyan lágy volt, akár a tenger hullámzása, mégis olyan szenvedély és öröm lüktetett benne, amely a reménnyel teli, boldog életet és az örök szerelmet hirdette…

Vége