Bal Sagoth

Az író megjegyzése: A Bal Sagoth kifejezés Robert E. Howard (1906-1936; amerikai sci-fi író, Conan és Kull király megalkotója) egyik novellájából lehet ismerős (The Gods of Bal-Sagoth, magyarul Árnykirályok címmel jelent meg). Hangzása ihlette Byron Roberts-t, hogy 1989-ben megalapítsa a Bal-Sagoth elnevezésű szimfonikus black metal bandát.

Évekkel ezelőtt került a kezembe a fentebb említett kötet, ekkor ragadott meg a név, s nem ment ki a fejemből. Saját világot építettem köré, s így lettek a képzeletbeli jelen mágusai a Bal Sagoth-ok…

 

            Képzelj el egy mágiával teli, politikai feszültségekkel, háborúkkal terhelt XXI. századot, ahol a modern élet tökéletesen megfér a varázslattal, s a mágusok olyan befolyással bírnak, amilyet egyszerű emberek elképzelni sem tudnak.

A Bal Sagoth-ok Rendje szűk körű, csak a legtehetségesebbek kerülhetnek be. Három rang elérése lehetséges számukra: a legalsó szint a kezdők világa, ahol minden a tanulásról, mesterről és tanítványról szól. A középső szint a tanítás lépcsőfoka, amikor a diák mesterré válik, s maga is tanítványt vesz maga mellé, vagy a Rend különböző feladatait teljesíti. S a harmadik, legfelső szint azon kevesek számára létezik, akiknek képességei túllépik a természetfeletti normális kereteit, a Rendet irányító Tanács vagy a biztonságért felelős Erők tagjai legyenek, netán Nagymesterré váljanak. Becs- és igazságvágytól fűtötten elég merészek ahhoz, hogy belharcok, féltékenykedések, hatalmi viszályok közepette megpróbálják fenntartani a rendet egy élhetőbb, jobb világért… bármi áron.

 

 

A múlt

 

Egy titkos és tiltott szertartáson valahol Amerikában

 

            A férfi megfogadta, hogy nem fog kiabálni. Feküdt a hideg kövön, verejtékcseppek gyöngyöztek a testén. Tudatában volt saját gyengeségeinek, éppen ezért félt. Egy jó harcos tiszteli a félelmet, mert a félelem teremti meg benne a bátorságot.

Köpenyes, csuklyás alak térdelt mellé. Maszkjának mintái bonyolultak voltak, érzéketlennek, távolinak tűnt. Szemében nem látszottak érzelmek.

- Készen állsz?

Mély levegőt vett. A tetoválások, amelyek eddig láthatatlanok voltak a bőrén, most feketén izzottak. Lehunyta a szemét, a homlokán életre kelt az apró, festett ezüstkígyó.

- Igen.

- Jól meggondoltad? A jövőd megismerése nem jelenti azt, hogy el fogod tudni kerülni a végzeted.

- Tudom.

- Mégis akarod?

- Igen. – Egy pillanatra elmerengett. – Félek.

- A félelem megerősít.

A férfi kilépett a mágikus körből, amelynek határai ezüst fénnyel ragyogtak. A kígyó felsziszegett. Vér csorgott végig a kövön, az áldozat fuldokló hangja semmivel el nem téveszthető volt. A vérpatak elérte a karját, s a varázslat életre kelt. Meglátta végzetét aranybarna szemű, szőke hajú fiatal férfi képében, aki mosolyogva nézte vergődését. Megszegte önmagának tett ígéretét – üvöltött – mert a fájdalom és a halálfélelem elviselhetetlen volt… 

 

A támadás

 

            A ház előtt megállt egy autó. Zachary kipillantott az ablakon, és elmosolyodott, amikor az anyja felbukkant két nagy táskával a bejárati ajtóhoz vezető macskaköveken. Felnézett, és amikor észrevette, megtorpant.

- Igazán jöhetnél, és segíthetnél! – kiáltott fel. – Ne! Mit csinálsz?

Zachary ügyesen kibújt az ablakon, lemászott az előszoba feletti tetőtérre és merészen lehuppant a fűre. Eszébe sem jutott, hogy megsérülhet.

- Semmi bajom, anya!

- Eshetett volna! Soha többé ne csinálj ilyet! – Az asszony falfehéren csóválta a fejét.

Zachary bocsánatkérő puszit nyomott az arcára, és elvette tőle a szatyrokat.

- Apa?

- Telefonál. Susie ma a barátnőjénél alszik, Ronnie pedig készül a vizsgákra. Ma kénytelen leszel velünk beérni – mondta az asszony, miközben a konyhában pakolásztak.

Zach nem bánta a dolgot. Hátrarázta hosszú, szőke haját, és a hűtőbe tette a tejet. Anyja beletúrt az aranyszőke fürtökbe.

- Levágathatnád végre – feddte meg. Ez volt az egyetlen, amin valaha is vitatkoztak.

- Még nem.

Az asszony elhúzta a száját, de ekkor lépett be a férje, és ez elvágta a további vitát.

- Mi lesz ma a vacsora?

- Te mindig csak a hasadra gondolsz!

A férfi elvigyorodott, és gyengéd mozdulattal megsimogatta felesége haját, közben rákacsintott a fiára.

- Ma kivételesen megengedem, hogy elmenj moziba, vagy a barátaidhoz, ha akarsz.

- Kösz, apa, de még tanulnom kell. Hétfőn témazárót írunk történelemből. Ha nem kell segíteni, akkor visszamegyek tanulni.

- Menj csak!

Zach egy almával a kezében felkocogott a szobájába. Lehuppant az asztalához, de képtelen volt a kérdésekre koncentrálni. A fotót bámulta, amelyen az egész családja rajta volt. Élete első családi fényképe. Iszonyúan szerencsésnek érezte magát.

Mindössze négyéves volt, amikor egy balesetben meghalt az édesanyja, apja pedig az italba menekült. Még ötéves sem volt, amikor árvaházba került. Bár barátságos, könnyen kezelhető fiú volt, senki nem akarta örökbe fogadni. A nevelőszülők többségét zavarta, hogy Zach jobban szereti a könyvek társaságát, mint az övékét, így rendre visszakerült az intézetbe. Nem bánta, mert ott biztonságban érezte magát.

Tizenegy évét töltötte be, amikor a Jade házaspár megjelent az életében. Örökbe szerettek volna fogadni egy fiút tízéves lányuk mellé. Az aranyszín szemű, szőke Zachary felkeltette a figyelmüket, pedig nem is különbözhetett volna jobban tőlük. Robert Jade nagyon magas férfi volt, atlétatermettel, széles vállakkal, rövidre vágott hollófekete hajjal és égszínkék szemmel. Felesége, Erna alig fél fejjel volt alacsonyabb nála, sötétbarna haját tarkóig érőre vágatta, így keretet adott mindig mosolygó arcának, meleg barna szemének. Már volt három gyermekük, de a legidősebbel nem tartották a kapcsolatot, ezért szerettek volna örökbe fogadni. Középső fiuk, Ronald orvosnak készült, zseninek tartották az iskolában, míg a kis Suzanne-t akkoriban a balett érdekelte a legjobban.

Zachary eleinte tartott attól, hogy nem tud beilleszkedni, de ahogy elmúltak a hónapok, mind jobban érezte magát a házban. Életében először otthon érezte, szeretve. Csupán egy valami zavarta. A legidősebb Jade testvér, Cornelius nevének említése tabu volt mindegyikük számára. Annyit sikerült megtudnia, hogy a férfi Bal Sagoth lett, de hogy mi volt az oka a család és közte feszülő ellentéteknek, nem is sejtette.

- Fiam, ráérsz?

Megfordult az apja hangjára.

- Igen.

- Az iskolában hagytam a szemüvegemet, visszaugranál érte?

Zachary felvonta a szemöldökét, míg apja nyugtalan arcát szemlélte.

- Lent van a nappali kisasztalán – válaszolta.

- Oh, tényleg?

Zach elnyomta feltörő mosolyát.

- Mennyi idő múlva jöjjek haza?

Robert elvörösödött. Halk sóhajjal pénzt szedett elő a zsebéből.

- Két óra?

Zach átlátott a mesterkedésén. Romantikázni akarnak az anyjával, ezért akarja eltávolítani otthonról. Gyorsan összeszedte a cuccait, és beledobálta a hátizsákjába, hogy befejezze a tanulást a parkban. Az órájára pillantott.

- Este nyolcra itthon vagyok, mert korán akarok lefeküdni. – Elvette a pénzt, és a tárcájába tette. – Megfelel?

- Tökéletes. Köszönöm.

- Remélem, számíthatok hasonlóra, ha én akarok kettesben maradni egy csajjal – vigyorgott a fiú, majd választ sem várva, kiviharzott a házból.

A délutánt a közeli parkban töltötte, kiterítette a könyveit az egyik asztalra, és elmerült a jegyzeteiben. Feltámadt a szél, így átköltözött Mrs. Moran kávézójába, ahol evett két szendvicset. Már jócskán elmúlt nyolc óra, amikor kilépett az utcára, és elindult a biciklijéhez. Nyugtalan érzés suhant át rajta. Tarkóján felborzolódtak a finom pihék. Megállt, körbenézett, de semmi veszélyes nem keltette fel a figyelmét. Vállat vonva folytatta az útját. A bicikli zárja beszorult már megint, és amíg azzal vacakolt, nem tűnt fel neki a férfi, aki megállt mögötte.

- Segíthetek?

- Ki maga? – riadt meg Zach.

- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni, csak láttam, hogy nem boldogulsz.

- Megy egyedül is, kösz. – Óvatosan araszolva megpróbált átkerülni a bicikli túlfelére. Valamiért minden érzéke veszélyt sikoltott, és önkéntelenül is engedelmeskedett a tudatalatti sürgetésnek.

- Engedd meg, hogy segítsek! – A férfi a kezét nyújtotta. Kesztyűt viselt. Arcát félig elfedte a csuklyás kabát, amit mélyen a szemébe húzott.

- Köszönöm, de nem kell.

- Oh. – A férfi megdermedt. – Tudod, ki vagyok?

- Nem. Nem ismerem magát.

- Még nem, de nekem volt veled egy álmom…

- Igazán? Ez kedves, de nekem most mennem kell. A szüleim nem szeretik, ha sokáig kimaradok.

- Azt hittem, árva vagy!

Zachary zavartan ráncolta a homlokát az éles mondatra.

- Apám még él, de engem már évekkel korábban örökbe fogadtak. Ki maga? Mit akar tőlem?

- Tudod, még azt sem tudom, mi is a neved… - sóhajtotta a férfi.

- Ha még ennyit sem tud rólam, akkor hogyan talált rám?

- A mágia sok mindenre használható – felelte rejtélyesen a férfi.

- Szerintem téved, nem rólam álmodott! – Zach szívdobogva rángatta a bicikli zárját. Nagy nehezen sikerült kikapcsolnia. A hátára kapta a táskáját, de elindulni már nem tudott. A férfi ujjai a csuklójára fonódtak, másik kezével pedig megfogta a bicikli kormányát.

- Állj!

- Engedjen el! – nyögte. – Mit akar tőlem?

A férfi keserű mosolyra húzta a száját.

- Álmodtam rólad… Nem is kérdezed, mit?

Zach testének legmélyén egyre nőtt a feszültség.

- Mit?

- Azt, hogy te fogsz megölni…

- Nem is ismerem magát!

- Még nem…

- Menjen a fenébe! – Zach kitépte magát a szorításból, és hátrálni kezdett. – Mit akar tőlem?

- A halálodat! Ha én öllek meg téged, akkor élhetek… akármeddig.

Zachary nem is gondolkodott, elengedte a biciklit. Sarkon perdült, és rohanni kezdett. A táskájában levő könyvek húzták a vállát, de nem volt ideje levenni és eldobni. Csak az járt a fejében, hogy elmeneküljön. A félelemtől kiszáradt a szája, zakatolt a mellkasa. Felkiáltott, amikor a férfi hirtelen megragadta, és visszarántotta. A szeme elkerekedett, mert az ismeretlen jelekkel borított tenyerén mágikus tűz égett, amit egyenesen a szíve felé lökött. A karját kapta maga elé, érezte, ahogy a forróság elborítja. Fájdalom hatolt az agyába, majd a testének minden szegletébe, s aztán már csak a sötétség maradt.

- Kicsikém… - Anyja aggódva ült az ágya mellett.

- Hol vagyok? – motyogta kótyagos fejjel.

- A kórházban. Annyira aggódtunk! – Az asszony szipogott.

Köréjük gyűlt a család. Apja sápadt volt, szeme véreres. Ron komoran ölelte a húgát, aki sírva borult a mellére.

- Azt hittük, meg fogsz halni!

- Semmi baj… - Zach megpróbált emlékezni. – Az a férfi…

- Nem tudták elkapni. Mrs. Moran épp zárta a kávézót, amikor észrevette, hogy odalép hozzád. Látta az egészet, hívta a rendőrséget, de majdnem későn értek oda. Nem tudják, ki lehetett. Az őrmester majd szeretne beszélni vele, ha tudsz személyleírást adni róla, körözést adnak ki ellene.

- Egy Bal Sagoth volt…

A szó bombaként hatott.

- Biztos vagy benne? – nyelt nagyot az anyja.

- Mágus volt, a jelek elborították a kezét, miközben felém lökte a tűzlabdát. Miért nem haltam meg? Egyenesen a szívemre célzott, éreztem, amikor eltalált.   

Ron válaszolt, mert látta, hogy a szülei képtelenek rá.

- A tested aktivizálta magát.

- Ezt, hogy érted?

- Mágikus védelmet hozott létre, és automatikusan visszafordította a támadóra a varázslatot.

Zach feje nagyon fájt, ahogy gondolkozni próbált.

- De én… nem vagyok mágus. Nincs semmi képességem!

- Eddig nem volt, de mostantól… - Ron nem fejezte be a mondatot, csak vállat vont.

- Én ezt nem értem… - ingatta a fejét a fiú, bár ettől még jobban szédült.

- Miért akart bántani az a férfi, drágám? – szorította meg a kezét az anyja.

- Mert… én fogom megölni őt…

Döbbent csend borult a kórteremre.

- Ismerted azt a férfit? – tette fel az óvatos kérdést az apja.

- Nem. Barna volt a haja, és hideg kék a szeme… - Zach már lehunyt szemmel suttogta. – A harmadik szeme egyenesen a lelkembe nézett…

 

            Hosszú napokba telt, mire kiheverte a vele történteket. Egy mágikus támadásból való felgyógyulás hosszabb ideig tartott, mert a szellemet merítette ki, és általában nem a testben okozott károkat. Szülei szokatlanul csendesek voltak, Ron készült a vizsgáira, Susie a balettel volt elfoglalva, így ritkán látta őket. Osztálytársai is meglátogatták, felvidították.

- Most mi lesz? – kérdezte Tony az ágya végében ülve.

- Hogy érted?

- Mágus lettél, haver! – ütötte vállon Ray.

- Fenéket! Szerintem véletlenül történt, biztos, az a férfi szúrt el valamit… Azóta például képtelen vagyok megismételni, ami ott történt, szóval nem vagyok mágus.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – morgott Dan.

Zach vállat vont. Nem kívánt mágus lenni, és remélte, hogy az ügy mihamarabb lezárul. Az a férfi talán soha többé nem bukkan fel, lehet, hogy őrült volt. Ma már annyi minden előfordulhat…

Egy hét elteltével hazamehetett. Az őrmester előtte nap biztosította, hogy nyomoznak, és kiadták a körözést az országban a férfi után, és rendszeresen ellenőrzik majd a házukat a járőrök. Ez megnyugtatta, de látta a szülein, hogy ők közel sem olyan nyugodtak. Azon a hétvégén Ron és Susie is otthon maradt, hogy együtt legyen a család. Szombaton aztán leültették a gyerekeket a nappaliban.

- Szeretnénk mondani valamit – mondta Robert.

- Mi a baj, apa?

- Ez… az egész. Az én hibám, ami történt. Ha nem küldelek el…

- Akkor elkapott volna máskor, apa. – Zach rámosolygott a férfira. – Nem a te hibád, hanem azé a férfié.

- Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot. A rendőrség tehetetlen, és ha tényleg egy Bal Sagoth támadt rád, akkor meg kell védeni téged.

Ron felmorrant.

- Azt ne mondjátok, hogy szóltatok neki!

Az anyja a kezét tördelte.

- Megkértük, hogy küldjön egy megbízható embert, aki ki tudja deríteni, mi történt, és képes megvédeni Zach-et.

- Miről beszéltek? – Susie ugyanolyan tanácstalan volt, mint Zachary.

- A bátyátokról. Beszéltem ma délelőtt Corneliusszal, aki Bal Sagoth-ként elég nagy befolyással bír. Ő a Mágikus Rendfenntartó Erők feje, így van embere, aki majd megvédi Zach-et.

- El tudom képzelni, milyen nagy kedvvel teszi – mormolta Ron.

- Ő a családunk tagja, ennyit megtehet értünk.

Ron szikrázó szemmel ugrott fel a kanapéról.

- Kitagadtátok, és még van képetek így beszélni róla? – Dühösen kiviharzott a szobából.

Susie és Zach rémülten meredt egymásra.

- Ne is figyeljetek rá! Most az a fontos, hogy Zach biztonságban legyen… - nyugtatta őket Erna, de a szemében aggodalom égett.

Zachary nyugtalanul aludt. Mire hajnalodott, végtelenül fáradtnak érezte magát. Nem ment ki a fejéből, hogy a szülei Cornelius segítségét kérték, amikor még a nevét is képtelenek kiejteni. Ezt érte tették, mégse érezte magát megtisztelve. Vajon kit fog küldeni a férfi? Annyira fáradt volt, hogy akkor aludt el, amikor a család többi tagja éppen felkelt. Erna gondosan betakargatta, és nem ébresztette fel. A hangos kopogásra Robert nyitott ajtót.

- Igen?

- Apám…

 

 

Cornelius Jade

 

            Zachary hűvös kéz érintéséről álmodta, amely lángba borította a testét. A támadás óta voltak érdekes álmai, de ez volt eddig a legfurcsább. Fölé hajoló férfit látott, hosszú, hollófekete haja az arcához ér, de csak a sötét éjkék szempárt látja, mert fekete maszk borítja a keskeny arcvonásokat, ám ő átlát rajta. Idegen, hideg vonások, amelyek nem ismernek kegyelmet. A férfi magára hagyja, és ő követi annak ellenére, hogy tudja, menekülnie kellene. Maszkos idegenek között kering, a férfit keresi, egyre jobban kétségbeesik.

Köpenyek súrlódnak hozzá, vad tekintetek méregetik. Ismerős hideg szempár simítja végig, sarkon fordulva próbál eltávolodni tőle. Hirtelen átkarolja egy alak, melegség árad belőle. Hátához simul, maszkját kezében tartva csókol a nyakába, a mély hang táncra kéri, sürgeti, csábítja.

Táncolnak, a kezdeti merevség tovaszáll, a férfi már mosolyog, a szemében vágy van, és amikor felnevet, az maga a mennyország. Csuklyás, maszkos alakok veszik körbe őket, irigyen, de nem érhetik el őket. A hideg szemű alak is köztük van, többé nem fél tőle. Már biztonságban van a férfi karjaiban.

 

            Mosolyogva ébredt fel. Először nem is tudta, miért, amíg meg nem érezte, hogy nincs egyedül a szobában. Azt hitte, hogy Robert az, de tévedett. Egy sötét alak állt az ablaknál, most feléje fordult. Magas, karcsú, fekete köpenyes, harmincas évei közepén járó férfi. Hosszú, egyenes szálú, hollófekete haja a vállára omlott, hideg vonásaiban nem volt élet, az éjkék szempárban csak halált látott. Akkorát dobbant a szíve, mint még soha.

- Te vagy… - suttogta.

- A nevem Cornelius Jade. – Az érzéketlen hangban nem érződött kedvesség, Zachary mégis rámosolygott.

- Most álmodtam rólad…

- Valóban? – Cornelius arcán nem látszott meglepetés, tudomásul vette az elhangzott mondatot, mintha sejtette volna, hogy ilyesmivel szembesül, ha idejön. – Elmeséled?

Zach lassan felült, nekidőlt az ágy háttámlájának, és elkomolyodott.

- A nevem Zachary. Az után fogadtak örökbe, hogy te… elmentél.

- Tudom.

- És… nem bánt? Nem haragszol rám?

- Nem.

- Miért nem? Egyáltalán miért mentél el? Anyáék miért nem beszélnek rólad?

- Nem azért vagyok itt, hogy ezeket megvitassam veled. Ha ők nem mondták el, akkor én sem fogom. Meséld el, mi történt veled a parkban. Mondj el mindent, ami eszedbe jut, még akkor is, ha úgy véled, jelentéktelen dolog. Utána pedig beszélj arról, mit álmodtál.

Zachary felsóhajtott. Jobban szemügyre vette a férfit, de annak a hidegség nem enyhült a szemében, merev tartása sem változott. A mágusok fekete egyenruháját viselte a köpeny alatt: állógallérú fekete pamutinget finom bőrdíszítéssel, fekete nadrágot, hosszúszárú csizmát.

- Miért te jöttél? Simán küldhettél volna valakit magad helyett.

- Zavar, hogy én jöttem? – Cornelius hangjában nem volt kíváncsiság.

- Te vagy a családban az egyetlen, akit nem ismertem eddig. – Zach pillantása az íróasztalon levő fényképre esett. – Sajnálom, hogy iderángattak anyáék az akaratod ellenére. Nem muszáj maradnod, nyugodtan elmehetsz. Nem hiszem, hogy magas rangú Bal Sagoth-ként az minden vágyad, hogy egy kölyköt istápolj. Nem tudom, miket mondtak neked, amiért úgy láttad jónak, hogy eljöjj, de tévedtek.

- Ezt hadd döntsem el én. – Cornelius arcán most először fáradtság suhant át, de továbbra sem tűnt úgy, hogy le akar ülni.

- Ott a székem, ülj le! Úgy kell felbámulnom rád, így nem tudok gondolkodni.

A férfi ajka megrándult, de gyorsan uralkodott a vonásain. Engedelmeskedett, keresztbe tette a lábát, a combján összefonta az ujjait.

- Figyelek.

Zachary elmesélte a vele történteket. Néha szünetet tartott, nehogy kihagyjon valamit. Soha nem látott mostohabátyja szótlanul, teljes figyelemmel hallgatta, egyszer sem szólt közbe.

- Anyáék és többen is úgy gondolják, hogy mágus vagyok, vagy legalábbis valami képességem felébredt, és ezért nem történt nagyobb bajom. Nem akarom, hogy így legyen – tette hozzá tétován.

- Nem akarsz Bal Sagoth lenni?

- Nem. Mindig is átlagos életet éltem, és ezen nem akarok változtatni. Egyetemre szeretnék menni érettségi után, de ha tényleg van valami képességem, akkor esélyem sem lesz rá.

- Értem. – Cornelius pár percig gondolkodott, majd felállt, és odasétált az ágyhoz. – Szeretnélek megérinteni.

- Akkor tudni fogod, hogy mágus lettem-e?

- Talán igen, talán nem – felelte rejtélyesen a férfi.

- Nem fogod tudni teljes bizonyossággal?

- Nem. Bal Sagoth-nak születni kiváltság, generációról generációra öröklődik. A szüleid gondosan utánanéztek a felmenőidnek, mielőtt örökbe fogadtak volna, nehogy mágus legyél.

Zachary úgy érezte, mintha egy pohár hideg vizet löttyintettek volna az arcába.

- Nem akarták, hogy Bal Sagoth legyek?

- Egy családba épp elég egy.

- Azt mondtad, Bal Sagoth-nak lenni kiváltság! Rád mégse büszkék, sőt… elküldtek a háztól. Ha kiderül, hogy olyan vagyok, mint te… engem sem fognak többé szeretni?

Cornelius elsápadt.

- Ne hasonlítsd magad hozzám! – csattant fel. – Képesek voltak a kedvedért idehívni engem, aki számukra egyenlő a Sátánnal, így kétlem, hogy megszűnne irántad a szeretetük, akármi derüljön is ki rólad.

Zachary maga alá húzta a lábát, és feltérdelt. Egy szál alsónadrágban a kezét nyújtotta a férfinak. Remegett, de nem húzódott el.

- Tudni akarom. Csináld, amit kell!

A mágus habozott.

- Tudnod kell, hogy egy mágus képessége sokféleképpen megnyilvánulhat. Van, akinél már egész gyermekkorban megmutatkozik. Lehetséges, hogy tinédzserkorban jelentkezik, de az is előfordult már, hogy egy sokkhatás hozta elő felnőtt korban. Az erő szintén változó. Mi, Bal Sagoth-ok természetfeletti erőknek parancsolunk, mindegyikünknek van egy különleges képessége, de akad olyan is köztünk, akinek ereje halovány utánzata a miénknek. Érted, mit akarok mondani?

- Mi van, ha gyenge vagyok?

- Akkor nem érdemes foglalkozni veled. Visszatérsz az iskolába, élheted az életed, természetesen csak az után, ha elkaptuk azt a férfit.

- És ha… az ellenkezője áll fenn?

- Akkor kénytelen leszek magammal vinni téged az Akadémiára. Meg kell tanulnod uralnod a képességedet, nagyon sok tudást kell elsajátítanod a saját és mások érdekében is. – Cornelius tekintetében együttérzés villant. – Utána soha nem lehetsz az, aki akartál…

Zachary ökölbe szorította a kezét, de nem húzta el a férfi elől.

- Úgy véltem, hogy az a mágus rontott el valamit, amikor megtámadott, de most már kezdek kételkedni benne. Képtelen vagyok ugyan varázsolni, vagy újra megismételni, amit akkor tettem – szinte nem is emlékszem rá – és mégis… érzem, hogy valami… megváltozott. Bennem. Itt. – A másik kezével a mellkasára bökött.

- Add ide mindkét kezed… - Cornelius hangja most szinte szelíd volt. Feléje nyújtotta mindkét kezét, és ő óvatosan belecsúsztatta az ujjait a tenyerébe. – Ne félj! Nem bántalak!

- Tudom. – Zachary nem félt. Az eset óta pontosan meg tudta mondani, kitől kell tartania, ami elég rémítő érzés volt, de már kezdett hozzászokni.

- Mi a fene folyik itt? – Robert és Erna az ajtóban álltak, az apjuk már el is indult feléjük nagy léptekkel.

- Állj! – Cornelius hangja megint hideg volt és távoli.

- Nekem a saját házamban ne merészeld ezt mondani! – üvöltött rá az apja, és megragadta Zachary vállát, hogy elhúzza onnan. – Engedd el, de azonnal!

- Apa, ne! Ez fáj! – Zachary megrémült. Nem volt már kisgyerek, de életében most először félt az apjától. El akart húzódni tőle, de az ujjak szorosan markolták. Ugyanakkor Cornelius szorosan fogta a kezét.

- Elég! – A férfi kezén lassan fekete jelek kezdtek el örvényleni. – Fájdalmat okozol neki, amikor éppen neked kellene megvédened, apám! – Az utolsó szó kissé gúnyosan hangzott a szájából. – Szükséges megérintenem, mert különben nem tudom, milyen képességek rejtőznek benne.

- Oldd meg másképp! Elég nagy Bal Sagoth vagy, hogy találj erre egy másik megoldást!

- Nem vagyok mindenható! Most pedig engedd el őt, mert az ujjaid nyoma meg fog látszani a bőrén…

Zachary a Cornelius bőrén lassan alakot öltött fekete mintákat bámulta. Hallott arról, hogy a legerősebb mágusok a bőrükön viselik a megkülönböztető jelüket. Minél bonyolultabb egy minta, annál erősebb a tulajdonosa… és ez elég bonyolultnak tűnt.  

- Apa, ez fáj! – ismételte meg. – Anya, kérlek!

Erna összeszedte magát, és finoman elhúzta onnan a férjét.

- Itt maradunk – közölte sokatmondóan.

Zach értetlenül ráncolta a homlokát. Mégis miért féltik annyira a férfitól? Hirtelen muszáj volt Corneliusra figyelnie, mert érezte, ahogy a teste melegebb lesz. Az arcára lassan felkúsztak a fekete indák, arcának jobb felét már teljesen elborították. Haja finoman hullámzott, ahogy energia kezdett el örvényleni körülötte. Találkozott a tekintetük.

- Fájni fog?

- Kellemetlen lehet.

- Rendben. Essünk túl rajta!

Cornelius figyelmeztető pillantást küldött a szüleik felé.

- Ha bármi módon közbeléptek, Zachary meg fog sérülni, és az ellen semmit sem tehetek. Megértettétek?

Az apja hangja csikorgott, ahogy válaszolt.

- Igen.

Cornelius figyelme újra a fiú felé koncentrálódott. Éjkék szeme már fekete volt, de Zach nem félt tőle. Fogalma sem volt, honnan kellene tudnia, hogy nem fogja bántani. A szülei féltek tőle, óvták tőle őt magát is, ő mégis érezte… hogy a férfitól nem kell félnie. Tekintete nem engedte Corneliusét.

Hagyta, hogy a kellemetlen, tapogatózó energia az ujjain keresztül a testébe áramoljon, a vénáin át eljusson a szívébe, a tüdejébe, minden szervébe, majd lassan az agyába. Levegő után kapkodott, a feje megfájdult, hányingere támadt. Előrefelé dőlt, egyenesen a férfi karjaiba. Amikor az apja felkiáltott és feléjük lépett Erna minden tiltakozása ellenére, a mágia úgy robbant szét minden sejtjében, hogy felsikoltott tőle.

- Lépj hátra! – Cornelius hűvös hangjára Robert nem reagált.

- Engedd el! Fájdalmat okozol neki!

- Ne! – Cornelius magához rántotta Zacharyt, és úgy fordította, nehogy Robert hozzáérjen. Ennek ellenére már késő volt. A fiú érezte, ahogy a forró energia pajzsot emel az apja elé, aki rémülten hátrálni kezdett.

- Zachary, elég! – Cornelius maga felé fordította, egyenesen a szemébe nézett. – Nem akar bántani, csak téged félt. – Korántsem volt olyan hűvös a hangja, mint eddig. Összekapcsolódott a fiúval, és Zach azelőtt kezdte el használni a mágiát, hogy elvált volna tőle. A forró lávaszerű erő egymásnak ütközött az ő hűs, hideg energiájával, és mind a ketten megrendültek tőle. – Nincs miért félned tőle, nincs semmi baj! – mondta nyugalmat erőltetve magára.

- Én nem akarom bántani! – ordított fel Robert sértetten.

- Ne kiabálj! Megijeszted Zachary-t, édesem! – rémült meg most már Erna is.

A fiú zihálva kapaszkodott Cornelius karjába. Az arca olyan fehér volt, akár a fal, de a szeme sötéten parázslott. Most nem ájult el, mint az első alkalommal, de továbbra sem tudta uralni az erejét.

- Menjetek ki! – Cornelius jegesen pillantott a szüleire. – Ha tényleg jót akartok neki, akkor most azonnal menjetek ki!

Robert a fogait csikorgatta, de amikor a felesége kihúzta a szobából, nem állt ellen.

- Mégis… Bal Sagoth vagyok… - Zach lehunyt szemmel remegett.

- Nyugodj meg!

- Azt hittem, bántani fog…

Érezhető volt, ahogy Cornelius karcsú teste megmerevedik.

- Azért ijedtél meg, mert azt hitted, hogy apám bántani fog? Engem akartál megvédeni?

- Igen. Nem is gondolkodtam…

A férfi felsóhajtott, és óvatosan az ágyra ültette a fiút. Energiája lassan elcsitult, és ez hatással volt Zachary-ére is. Visszatért a szín az arcába, ahogy az ereje visszavonult.

- Mi történik? – motyogta, és nem engedte el a mostohabátyja kezét, bármennyire is igyekezett kihúzni az ujjai közül.

- Még soha nem láttam a tiédhez fogható erőt. Amolyan védelmi energia. Csak akkor lép működésbe, ha veszélyt érzékel. Jobban mondva, ha te úgy érzed, hogy veszélyben vagy és védelemre van szükséged. Valószínűleg ezért sikerült megúsznod a támadást is. Az erőd működésbe lépett anélkül, hogy irányítottad volna.

- Képtelen voltam leállítani… - Zachary lassan magához tért, látszott, hogy jobban van.

- Egyelőre az erőd irányít téged, és nem fordítva.

- Nem akarok Bal Sagoth lenni…

- Tudom. Ettől függetlenül valószínűleg szükséges lesz némi időt eltöltened az Akadémián. Meg kell tanulnod kezelni a képességedet, nehogy véletlenül bánts valakit.

- Soha nem tennék olyat! – háborodott fel a fiú.

- Valóban? – Cornelius megemelte az egyik szemöldökét. A minták lassan beleolvadtak sápadt bőrébe, már alig látszottak. – Akkor az előbbi mi volt?

Mostohatestvére elvörösödött.

- Most mi lesz?

- Elmondom a szüleidnek, amit megtudtam. Velük együtt kell eldöntened, mi legyen a továbbiakban, de ahhoz ragaszkodom, hogy pár hónapot az Akadémián tölts, hogy megtanuld az alapokat, amik az erőd irányításához szükségesek.

- Mi lesz azzal a férfival?

- Itt maradok egy ideig. Elmegyek a parkba, megpróbálok mágikus lenyomatot venni.

- Az mit jelent?

- Minden mágus egyéni képességgel rendelkezik, ami a használatkor nanoméretű szemcséket hagy hátra. Ez alapján később fel tudom ismerni.

- Értem. – Zach mély levegőt vett. – Hogyan lehetek Bal Sagoth, ha eddig a családomból senki nem volt az?

- Nem lehet teljes egészében, hibátlanul és hiánytalanul felállítani egy családfát, Zachary. Lehetséges az is, hogy a családodban megvolt a Bal Sagoth-ok képessége, de nem mutatkozott meg. Előfordult már a történelem folyamán.

A fiú felnézett. A férfi komor arcát szemlélte.

- Anyáék most már engem sem fognak szeretni?

Cornelius egyenesen a szemébe nézett.

- Engem nem azért nem szeretnek, mert Bal Sagoth vagyok.

- Akkor miért?

- Erre nem felelhetek. – A férfi felállt, és az ajtó felé indult. – Mágikus védelmet állítok a biztonság kedvéért, amíg elmegyek a parkba. Te pihenj csak!

- Elmondod anyáéknak?

Cornelius bólintott, majd kisurrant a szobából. Zachary utána bámult, míg le nem csukódott a szeme. Így viszont legalább nem hallotta apja szitkozódását, anyja sírását, és Cornelius hideg hangját.

 

 

Az igazság

 

            Susie ült az ágya szélén, amikor felébredt.

- Szia, hugi, te mit keresel itt?

- Anya azt mondta, hogy amíg a bátyus itthon van, melletted mindig kell lennie valakinek. Nem tudom, miért – tette hozzá a lány.

- Hol van Cornelius?

- A kertben. Ronnal beszélgetnek, bár apa ennek nem örül.

Zach-nek eszébe jutott Ron kiakadása. Mogorván felkelt.

- Éhes vagyok.

- Hozok valamit enni – pattant fel Susie segítőkészen.

Bátyja az órára pillantott.

- Mindjárt vacsorázunk, nem? Lemegyek, csak előtte lezuhanyozok.

Susie az ajkát harapdálta.

- Anya szerint jobb lenne ágyban maradnod.

- Jól vagyok. Le akarok menni.

A lány kirohant az ajtón, hogy elmondja az anyjának, akivel Zach már a lépcsőn lefelé menet futott össze.

- Fiam, menj, feküdj vissza!

- Szeretnék veletek vacsorázni, anya! Uncsi odafenn lenni.

- Susie veled marad.

- Anya, miért féltesz annyira Corneliustól?

- Hát, ez… ez nem tartozik rád.

- Igazán? – Zachary kihúzta magát. – Ti hívtátok ide! Akkor pedig el kell viseljétek, hogy együtt vagyok vele. – Elsétált az anyja mellett, és leballagott a földszintre.

- Ne merészelj még egyszer ilyen hangon beszélni az anyáddal! – Robert szigorú arccal várta a lépcső aljában.

Zachary iszonyúan dühös lett. Még nedves hajába túrt.

- Tudjátok, milyen érzés, hogy engem jobban szerettek, mint a tulajdon fiatokat? – vágta az apja szemébe. – Engem csak örökbe fogadtatok, őt meg semmibe veszitek! Lehet, hogy semmi közöm hozzá, de akkor is én érzem magam rosszul miatta. Úgy védtek tőle, mintha meg akarna gyilkolni, pedig jelenleg ő az egyetlen ebben a házban, aki meg fog tudni védeni, ha az a férfi visszajön. Nincs bennetek még ennyi hála se? – kiáltott fel mérgesen.

- Zachary! – Cornelius Ronnal érkezett odakintről, valószínűleg meghallották a kiabálását. – Elég legyen!

Zach a fejét ingatta, és lassan hátrálni kezdett.

- Nekem ez… túl sok.

- Fiam! – Robert utána nyúlt, de gyorsabb volt, és kiperdült az ajtón, mielőtt elkaphatta volna. Úgy rohant, mintha az élete múlt volna rajta. Tudta, hogy nem rohanhat el a gondjai elől, de egy kis időre egyedül akart maradni, hogy számot vessen az eddigiekkel, és döntsön, mi legyen a továbbiakban. Lassított, mire beért a belvárosba. Fejét lehajtva haladt az utcán, nem nézett senkire. A parkban körbenézett. Még világos volt, egy szerelmespár andalgott nem is messze tőle, egy anya épp akkor távozott a kisfiával, amúgy egyedül volt. Felült egy pad háttámlájára, és a térdére könyökölve lelógatta a kezét.

- Zach?

Osztálytársnője hangjára felpillantott.

- Helló, Erica!

A lány mosolyogva közelebb jött hozzá.

- Azt hittem, rosszul látok az előbb. Kiengedtek a kórházból?

- Igen. Mi újság a suliban?

- Semmi különös. Mrs. Chapman megint röpdogát íratott olyan anyagból, amit nem is vettünk. Pete felment az igazgatóhoz, aki semmisnek tekinti a jegyeket. Mikor jössz vissza?

- Elvileg a jövő héten… - Zachary ekkor vette észre Corneliust, aki őt bámulta a park bejáratánál állva. – Vagyis… nem tudom, ez most… bonyolult.

- Hallottam, hogy meg akartak ölni. Ez annyira szörnyű! – Erica közelebb húzódott hozzá. – Azóta több járőr van az utcán, és szórólapokat osztottak ki, hogy senki ne mászkáljon egyedül a városban.

- Te egyedül jöttél?

- Jah, nem! Mike-ot várom. Nézd, ott jön… - Erica hangja elhalkult, amikor felfigyelt a lassan feléjük induló Corneliusra. – Az a férfi ott… olyan a ruhája, mint egy Bal Sagoth-nak. Még soha nem láttam, de… ismerős az arca.

- Kinek? – Erica barátja cuppanós csókot nyomott a lány ajkára, majd kezet fogott Zach-kel. – Helló, Jade, hallom, mi történt veled. Hogy vagy?

- Már jól.

- Felénk tart – suttogta izgatottan Erica, és lopva Cornelius felé intett a fejével.

- Nem ismerem – komorodott el Mike. – Hívjam a rendőrséget?

- Ne! – Zach a fejét rázta.

- Ismered?

A fiú vállat vont.

- Ő a mostohabátyám.

Mike és Erica szeme kikerekedett.

- Cornelius Jade? – visszhangozták.

- Igen. Hazajött… egy időre.

- Hallotta, hogy mi történt veled? – Erica elmosolyodott. – Ez tök rendi tőle.

Mike viszont elhúzta a száját.

- És ha ő támadta meg Zach-et?

- Nem ő volt. Láttam annak a férfinak az arcát.

- Látod, és különben is… miért tette volna? – Erica toppantott.

- Miért, miért? Tudod jó, hogy Cornelius Jade neve tabu, amióta… megtörtént az az eset… - halkult el Mike hangja.

- Milyen eset?

- Te nem tudsz róla? – Barátai értetlenül bámultak rá.

- Hát, nem… azt hiszem, még az örökbefogadásom előtt történt. Szóval?

Mike hallgatott, de Erica a válla fölött hátrapillantva suttogta.

- Gyilkos. A középiskolában megölt egy tanárt, valami Simon Barlay-t…

- Mi?

Erica közelebb hajolt.

- Azt beszélték, hogy szeretők voltak, de Barlay szakítani akart vele…

Zachary felpillantott. Cornelius ott állt tőlük alig három méterre, és elég volt a szemébe nézni, tudta, hogy hallott minden szót.

- Szia, Cornelius! – Mosolyogni próbált. – Ők itt az osztálytársaim. Mike Brett és Erica James. Srácok, ő a bátyám, Cornelius Jade.

- Üdvözöljük! – Erica sápadtan belekarolt Mike-ba. – Nekünk most mennünk kell. Vigyázz magadra!

Cornelius egészen addig nem szólalt meg, míg hallótávolságon kívülre nem értek.

- Felelőtlenség volt így elrohanni otthonról.

- Tudom, sajnálom. Csak… egy kis egyedüllétre vágytam.

Bámultak egymásra. Cornelius vonásai merevek voltak, hidegek, mintha kőből faragták volna őket.

- Kérdezz!

- Én… - Zachary nagyot nyelt. – Igaz, amit Erica mondott? Megöltél egy embert?

- Igen. – Habozás és szégyenkezés nélkül érkezett a válasz.

- Azért, mert szakítani akart veled?

- Nem.

- Szeretők voltatok?

- Nem.

- Akkor… miért?

- Már régen történt. Nem emlékszem. Menjünk vissza!

- Cornelius! – Zachary elkapta a csuklóját. – Hogy bízzak benned, ha nem mondod el, mi történt?

- Nem kértem, hogy bízz bennem!

- De igen. Bizalom kell ahhoz, hogy rád bízzam az életemet. Én pedig megtettem. Még anyáékkal szemben is megvédtelek!

- Nem kértem egyiket sem!

- Én viszont megtettem mindkettőt!

Akaratuk és minden önfegyelmük ellenére hűs és forró energia feszült egymásnak, ahogy ott méregették egymást.

- Nem is ismersz! Ne légy naiv, és ne osztogasd a bizalmadat senkinek, főleg olyanoknak ne, akik nem érdemlik meg…

- Tudom, hogy te megérdemled, és ne kérdezd honnan, de tudom! Ahogy azt is, hogy nem fogsz bántani.

- Ebből látszik, hogy kölyök vagy még…

- Lehet, hogy kölyök vagyok a szemedben, de ez nem jelenti azt, hogy naiv kis hülye is! Tudni akarom, mi történt évekkel korábban! Rám is tartozik, én is a családba tartozom!

- Te szegény…

Zachary olyan erővel rántotta vissza, hogy a férfi megingott.

- Válaszolj! Anyáék nem azért küldtek el, mert Bal Sagoth vagy, hanem azért, mert megölted azt a tanárt?

- Igen. Számukra bűnt követtem el, és szégyenkeznek miatta.

- Mennyi idős voltál?

- Utolsó éves voltam a középiskolában.

- Miért tetted? Erica szerint szeretők voltatok, de ha nem ez a helyzet, akkor mi?

Cornelius őt nézte, éjkék szeme sötét volt, ajka késpengévé szűkült.

- Kedveltem őt, sokat voltam nála, miközben ő dolgozatokat javított. Felnéztem rá. A középiskolából az Akadémiára készültem, mert már kiskoromban nyilvánvaló volt, hogy Bal Sagoth vagyok, ahogy a nagyapám. Simon sokat segített nekem a felkészülésben. Aztán egy nap, amikor már csak mi voltunk az iskolában, azt mondta, hogy szeret. – Érzelmek nélküli hangon mondta ezt, Zachary mégis kiérezte belőle a fájdalmat. – Meg akart csókolni, de ellöktem magamtól, és az ajtó felé futottam. Utolért, és fejbe vert. Elájultam. Amikor magamhoz tértem, már rajtam feküdt…

Zach mély levegőt vett, és hátrálni akart, de képtelen volt megmoccanni.

- Megerőszakolt. Azt mondta, hogy szeret, mégis azt tette velem. Bemocskolt… - Cornelius nem nézett félre, nem próbálta meg finomítani a történteket. – Életemben először féltem, aztán dühös lettem… Nem gondolkodtam, és nem mérlegeltem, mit teszek. Megöltem. Rajtam feküdt, és végignéztem, ahogy meghal.

- Az erődet használtad, igaz?

- Igen. És nem bántam meg.

- Mi történt utána?

- Önvédelemnek minősítették a történteket, és apám nyomására eltusolták, amit csak lehetett, de persze… a pletykákat nem lehetett megállítani.

- És a szüleid?

- Szégyelltek. Simon nem csak engem mocskolt be, hanem őket is. Velük ellentétben én képes voltam továbblépni. – A férfi szemében most először jelent meg némi keserűség. – Nekem kellene haragosnak lennem, mégis ők voltak azok, akik elküldtek az Akadémiára, és még arra is képtelenek voltak, hogy kiejtsék a nevem… Eltiltották tőlem Ront és Susie-t, majd örökbe fogadtak téged. Felejteni akartak, pedig én vagyok az, aki képtelen rá. Képtelenek továbblépni, pedig engem becstelenítettek meg… és az én testemet mocskolta be az az ember, akiben megbíztam.

- Nem hitték el, hogy mi történt?

- Bennük van a kétely, hogy talán… én csábítottam el Simont, és azért öltem meg, mert nem akart a kedvemre tenni.

- Miért hitték ezt?

Cornelius ajkán szomorú mosoly jelent meg.

- Mert homoszexuális vagyok.  

Zachary lélegzete elakadt.

- Ezért nem akarnak veled kettesben hagyni…

- Pontosan. Attól félnek, hogy megrontalak.

- Értem. – Zach az ajkába harapott. – Van valakid?

- A középiskola első éveiben derült ki, hogy más vagyok. Anyámék pszichológushoz járattak miatta, de ettől nem lettem az, akivé formálni akartak. Összejöttem egy fiúval, jártunk, aztán elhagyott, amikor az a dolog történt Simonnal.

- Azt kérdeztem, most van-e valakid?

- Mi közöd van hozzá?

- Az öcséd vagyok.

- A mostohaöcsém – javította ki Cornelius. – Nem tartozik rád a magánéletem. Segítek, amiben tudok, aztán visszatérek a saját életemhez, és elfelejtjük egymást.

- Miért baj, hogy meg akarlak ismerni?

A férfi szemében fájdalom jelent meg.

- Mert te nem vagy a vér szerinti családom, mégis jobban megbízol bennem és jobban féltesz, mint ők valaha is.

- Baj, hogy a barátod akarok lenni?

- Nekem nincsenek barátaim. Társaim vannak a Rendben, vagy feletteseim.

- Ezek szerint nincs senkid.

Cornelius keze lassan ökölbe szorult.

- Nem számít – mondta, és elfordult.

- Szerintem meg igen. – Zachary-ben egy zavaró gondolat vert gyökeret. – Volt egyáltalán valakid… azóta?

- Nem tartozik rád. Menjünk vissza! Elegem van a kíváncsiskodásodból!

- Ezek szerint nem. Miért?

Cornelius a válla felett pillantott hátra.

- Mert így döntöttem.

Végszónak hangzott, így Zachary kénytelen volt követni.

- Találtál valamit, ami alapján azonosítani tudod azt a férfit? – kérdezte, amikor elhaladtak a támadás helyszíne mellett.

- Furcsa módon ismerős mágiát tapasztaltam, de nem tudom, kié. Viszont fel fogom ismerni, ha használja.

Otthon csend és feszült pillantások fogadták. Cornelius visszaöltötte érzéketlen arcát, de az öccse tisztában volt vele, hogy korántsem olyan hideg, mint amilyennek mutatja magát. Hosszúnak tűnő, idegesítő napok teltek el. A támadó nem bukkant fel újra, és Zach-nek iskolába kellett volna mennie másnap. Késő estére járt, amikor rábukkant a holdat bámuló Corneliusra a hátsó kertben.

- Veled megyek az Akadémiára.

- Miért?

- Sokat gondolkodtam. Nem lehetsz mindig velem, hogy megvédj. Ám ha elmész, és az a férfi visszatér, akkor anyáék megsérülhetnek. Nem kockáztathatom az életüket. Tényleg meg tudnak tanítani, hogyan védjem meg magam?

Cornelius arca sötétbe burkolózott.

- Igen.

- Te fogsz tanítani?

- Nem.

- Értem. Azért… látlak majd?

- Nem hiszem. Már nem járok be az Akadémiára.

Zachary egyik lábáról a másikra állt.

- Nem is fogsz meglátogatni?

- Nem.

- Én sem mehetek majd el hozzád?

- Nem.

- Miért?

- Mert anyádék nem örülnének neki.

- Ők a te szüleid is…

- Ők löktek el maguktól pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.

Zach erre nem tudott, mit mondani.

- Sajnálom – nyögte ki végül.

- Nincs szükségem a sajnálatodra! – Cornelius elindult befelé a házba, de a fiú az útját állta, és mielőtt tiltakozni tudott volna, átölelte.

- Nem sajnállak. Tisztellek. Én nem tudom, mit tettem volna. Te viszont képes voltál… talpon maradni. – Érezte, hogy a férfi teste merev, de a szavait hallva lassan remegni kezd.

- Engedj el!

- Nem bántalak!

- Anyádék mérgesek lesznek. Engedj el!

- Egy ölelés néha nem árthat. Még neked sem.

- Zachary! – Cornelius a fogát csikorgatta, és amikor felemelte a fejét, találkozott a pillantásuk. – A tűzzel játszol…

- Lehet, de valami azt súgja, hogy nem fog megégetni… - suttogta Zach gyengéden.

- Nem tudhatod… A tűz mindig is kiszámíthatatlan volt.

- És ha én vállalom a veszélyt?

- És ha én nem? – tört ki Corneliusból fojtottan a harag. – Ne játssz velem! Ne hidd, hogy ismersz! Elég! Engedj el! Miért csinálod ezt velem?

- Amióta csak idekerültem, egyfolytában az járt a fejemben, hogy miért nem beszélnek rólad. Susie és Ron is csak suttogva mertek beszélni a bátyjukról, amikor anyáék nem voltak itthon. Befészkelted magad a gondolataimba. Nem ismertelek, és együtt éreztem veled. Tudni akartam, miért távolodtál el a családodtól, akik olyan kedvesek és szeretetreméltóak… És most ki kellett derülnie, hogy álszentek és képmutatóak… - Zachary bátran szembenézett a férfival. – Lehet, hogy csak egy kamasz vagyok a szemedben, de ez a kamasz szeretne jobban megismerni, és a barátod lenni.

- Miért?

- Mert én is voltam magányos, és tudom, milyen.

- Szeretem a magányt.

- Miért hazudsz még magadnak is?

- Zachary, hol vagy? – Erna aggódó hangja megtörte a varázst, amely összesimulva tartotta őket.

- Itt vagyok, anya!

Cornelius beleolvadt a sötét árnyak közé, és Zachary felsóhajtott. A férfi úgy vonzotta, akár a mágnes, és nem tehetett ellene semmit.

- Kicsim, mit csinálsz idekint? – Az anyja odalépett mellé, és megsimogatta a haját. 

- Gondolkodtam. Anya, elmegyek az Akadémiára.

- Mi? Ezt… nem teheted!

- De igen. Meg kell tanulnom sok mindent, hogy megvédjem magam, és ez itt nem lehetséges.

- Cornelius tömte tele a fejed ezzel a butasággal, ugye?

- Mi lenne, ha egyszer az életben, nem őt hibáztatnád azért, mert kudarcot vallottál?

A pofonnak az arcán kellett volna csattannia, de a sötétből előlépő Cornelius időben elkapta az anyja kezét.

- Elég! Ha rám vagy mérges, engem üss meg, ne őt bántsd!

Zachary figyelte, ahogy az apja kiront a teraszra, és a fiának ront, hogy megvédje a feleségét.

- Veszed le róla a kezed!

- Fejezzétek be! – A hangjában lehetett valami, mert mind a hárman megdermedtek. – Annyira örültem, amikor örökbe fogadtatok… - nézett a szüleire. – Szeretlek titeket, de… rá kellett jönnöm, hogy közel sem vagytok olyan jó emberek, mint amilyennek tartjátok magatokat.

- Zach, hagyd abba! – Cornelius feszült hangjára ügyet sem vetve, folytatta.

- Nem. Nem hagyom abba! Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk abba az átkozott pohárba!

Ron és Susie aggodalmas arccal jelent meg a teraszon. Nem szóltak semmit, csak átkarolták egymást.

- Képmutatóak vagytok! Megbocsátásról papoltok és isteni jóságról, miközben a tulajdon fiatokkal bűnözőként bántok! Én szégyellem magam miattatok! Én, aki nem is vagyok a vér szerinti gyereketek!

- Hogy mondhatsz ilyet? – Az anyja a férjébe kapaszkodott.

- Tudom, mi történt évekkel ezelőtt Corneliusszal…

Csend lett. Mintha még az éjszakai állatok is elhallgattak volna.

- Megerőszakolta a tanára, ő pedig önvédelemből meggyilkolta. Ti pedig… ahelyett, hogy melléje álltatok volna, ellöktétek magatoktól. A kudarcra emlékeztetett titeket, hogy képtelen voltatok megvédeni a fiatok. Nem voltatok jó szülők. Aztán ott volt a kétely, hogy talán… Cornelius csábította el a tanárt, és minden az ő hibája… hiszen homoszexuális, és azokból minden kitelik, nem igaz?! És szégyelltétek, hogy egy gyilkossal kell egy fedél alatt élnetek… Szánandóak vagytok! Életre szóló sebet kapott azon a délutánon, ti pedig… összetörtétek az emberekbe, a családba, a szeretetbe és a bizalomba vetett hitét! Még a saját testvéreitől is eltiltottátok, pedig Ron és Susie is szereti őt! Nem törődtetek azzal, hogy ők mit gondolnak, önzően csak magatoknak akartatok jót!

- Hogyan mondhatod ezt, miután kihoztunk az árvaházból? – kiáltott fel Robert mérgesen.

- Nem kértelek rá titeket. Hálás vagyok érte, szeretlek benneteket, de… már nem ugyanúgy, mint előtte.

- Zach!

- Sajnálom, anya, de mégis hogyan bízzak meg bennetek ezek után? Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, akkor engem is félredobnátok, ahogy őt tettétek?

- Nem!

- Szerintem pedig igen… - felelte Zachary csendesen. – Elmegyek Corneliusszal az Akadémiára. Ez a végleges döntésem. És nem azért, mert csalódtam bennetek, hanem azért, mert ha az a férfi visszajön, és Cornelius nincs itt, nem foglak tudni megvédeni titeket, ahogy magamat sem. – Nem nézett egyikükre sem, ahogy elindult be a házba.     

 

 

Új élet

 

            Egy hétbe telt, mire Cornelius elintézte a szükséges papírokat, és magával vihette Zachary-t. A támadó egyszer sem bukkant fel közben. Segített neki összecsomagolni, bepakolni a kocsiba. Keveset beszéltek egymással, csak a legszükségesebbekről váltottak szót. Susie sírva kapaszkodott a kezébe.

- Kérlek, ne menj el!

- Visszajövök, ígérem – ölelte meg a kislányt, aki szülei tiltakozására ügyet sem vetve, most Cornelius derekát karolta át.

- Te is gyere! – kérte.

A férfi arca megenyhült. Megsimogatta a húga haját, és szorosan megölelte. Zachary úgy érezte, meghasad a szíve, ahogy látta a fájdalmas éjkék pillantást.

- Meglátogatlak majd.

Ron jól megszorította Zach kezét, majd a bátyjára nézett.

- Lehet, hogy apáék nem, de én hiszek neked, és büszke vagyok rád – mondta, ahogy kinyújtotta a kezét.

Cornelius mély levegőt vett, majd félreütötte. Zach megrémült, de aztán megkönnyebbülten elernyedt, mert a férfi Ronhoz lépett, és megölelte.

- Köszönöm. Vigyázz Susie-ra!

Ron rávigyorgott.

- Úgy lesz. Te pedig Zachary-re.

A szülők nem mozdultak az ajtóból, így csak Ron és Susie integetett utánuk, míg be nem fordultak a sarkon.

- Hiányozni fognak – sóhajtotta Zachary, ahogy elhagyták a város végét jelző táblát.

- Tudom.

- Neked is, igaz?

Cornelius ügyesen vezetett, nyugodtan és takarékos mozdulatokkal.

- Susie nagyon aranyos kislány. Ron pedig nagyszerű orvos lesz.

- Lefordítom a magam nyelvére: igen, hiányozni fognak neked is.

A férfi fél szemmel rápillantott.

- Meg fogod bánni.

- Lehet.

- Biztos.

Zach megérintette a férfi kormányon fekvő kezét.

- A saját döntésem volt, hogy eljövök onnan, és ha megbánom, akkor csak magamat hibáztathatom.

- Naiv kölyök vagy. Még mindig nem értem, miért tetted. Mindened megvolt, amire más csak vágyik, és te… önként eldobtad magadtól.

- Nem tudok boldog lenni egy olyan házban, ahol képmutatás folyik. Szeretem őket, és örökké hálás leszek nekik, de… ez nem jelenti azt, hogy egyet is értek velük. Milyen homoszexuálisnak lenni?

Cornelius összerezzent.

- Hogy jön ez ide?

- Csak kíváncsi vagyok.

- Miért nem az iskoláról kérdezel?

- Mert azt majd akkor és ott, úgyis megtudom, te viszont… lehet, hogy eltűnsz a szemem elől.

- Téged ismerve, úgyis megtalálsz. – Megcsörrent a telefonja. Lehúzódott a leállósávba, és felvette. Halkan beszélt valakivel, de egyáltalán nem volt boldog a hangja. – Van egy kis gondunk – fordult a fiúhoz, miután a mobilját visszadobta a helyére. – Az Akadémia év közben lévén, nem tud téged elhelyezni.

- Ez azt jelenti, hogy nem lesz szállásom?

- Igen.

- Mi lesz így?

Cornelius az ajkába harapott.

- Anyádék nem fognak örülni…

- Hozzád költözhetek? – csillant fel Zach szeme.

- Egy időre, amíg nem találok neked jobb szállást. Ne vigyorogj ilyen elégedetten!

Zachary azonban csak nevetett. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi arca korántsem olyan komor, mint korábban. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és a mellette elsuhanó tájat nézte.

           

            Zachary nagyon jól érezte magát új otthonában. A lakás férfias egyszerűsége megmutatta, hogy Cornelius akármilyen hideg is, valójában szereti a szépet, és van stílusérzéke. A hálószobája például meleg színeivel egészen megnyerte a tetszését.

- A másik szoba a tiéd – jegyezte meg Cornelius figyelmeztetően.

- Jó, vettem.

Lassan berendezkedett. A férfinak munkába kellett mennie, és volt, hogy egész nap nem látta. Négy nappal később bekísérte az Akadémiára, és az egyik mesterrel körbevezette. Zachary elbűvölten forgott körbe.

- Te is itt végeztél?

- Oh, igen – nevetett a mester, aki őket kísérte. – Cornelius a legkiválóbb tanítványok egyike volt.

- Te is az voltál, Andy.

A mester mosolygott.

- Tudod, Zachary, együtt jártunk az Akadémiára Corneliusszal. Mindig ő volt a legjobb. Született tehetség, nem hiába ő most a Rend biztonsági erőinek parancsnoka. Bár úgy hallottam, hogy bevesznek a Tanácsba.

- Valóban. Tegnap közölte velem a Nagymester.

- Úgy érted, hogy abba a Tanácsba kerülsz be, amelyik a Rendet irányítja? – hitetlenkedett Zach.

- Igen. A Nagymesterrel együtt mindig heten vezetik a Tanácsot. Az egyik tanácstag meghalt egy hónapja, és most engem neveztek ki a helyére. Hétvégén lesz a beiktatási ceremónia.

- Én is mehetek? – lelkesedett a fiú.

Corneliuson látszott, hogy nemet akar mondani, de Andy megelőzte.

- Az Akadémiára kerülő diákoknak először találkozniuk kell a Nagymesterrel, és a beiktatási ünnepség után hajlandó fogadni téged.

- Komolyan? – Zach megértően hunyorgott. – Azért, mert én is Jade vagyok, igaz?

- Igen.

- És mikortól járhatok ide?

- Jövő héten kezdhetsz, ha minden rendben lesz.

Zach felnevetett, és megfogta Cornelius kezét.

- Hallod? Megünnepelhetnénk ezt egy fagyival.

- Mielőtt idejöttünk, akkor ettél három gombócot – emlékeztette a férfi.

- Cornelius, ne légy ilyen merev! – Andy vállon veregette.

- Cornelius nem merev, csak még sokat kell tanulnia a bizalomról, a szeretetről, meg az érzelem kimutatásáról – felelte komolyan Zach, nem törődve mostohabátyja szúrós pillantásával.  

Andyből kitört a nevetés.

- Azt hiszem, jó tanárt választott.

Cornelius csak a fejét ingatta.

 

            Odahaza a férfi kerülte a társaságát. Visszavonult a könyvtárba, amit dolgozószobának is használt, és belemerült a jelentésekbe, amik felhalmozódtak, mióta nem volt idehaza. Zach tévét nézett, mielőtt nekiállt volna vacsorát csinálni, és halkan dudorászott közben. Felpillantott, amikor észrevette, hogy a férfi az ajtóból figyeli.

- Kérsz valamit? Mindjárt készen vagyok, és ehetünk.

- Nem muszáj főznöd. Elmehettünk volna egy étterembe, vagy összeüthettem volna én magam valamit.

- Nem baj. Úgy láttam, nem érsz rá, nem akartalak zavarni. Épp elég dolgod van, nem kell még engem is kiszolgálnod.

- Szívesen teszem.

- Aha. – Zachary elvigyorodott. – Ezt próbáld úgy mondani, hogy közben a szemembe nézel. Ha mindenáron segíteni akarsz, teríts meg – intett a kikészített evőeszközök felé.

Cornelius szó nélkül engedelmeskedett. Zach legnagyobb meglepetésére régi gyertyatartót varázsolt elő, és két gyertyát is meggyújtott.

- Ezt miért?

- Baj?

- Nem. Zavar, hogy itt vagyok, ugye?

A férfi a füle mögé tűrte a haját.

- Az Akadémián megszoktam, hogy nem vagyok egyedül, így eleinte furcsa volt, hogy saját lakásom van, amit nem kell megosztanom mással.

- Ezzel most arra akarsz utalni, hogy örülsz nekem?

- Nem éppen.

- Szerintem meg igen – derült fel a fiú arca, és mosolyogva ült asztalhoz.

Csendben vacsoráztak, mégsem volt kellemetlen a hallgatás. Valahogy nyugalom és béke vette körbe őket, és Cornelius arca megenyhült, szeme csillogott, ha összeakadt a pillantásuk. A meghitt hangulatot éles telefoncsörgés szakította félbe. Cornelius felsóhajtott.

- Maradj csak! Biztosan engem keresnek. – Igaza volt. Már kapta is a köpenyét, és a kulcsait a kisasztalról. – El kell mennem, nem tudom, mikor jövök. Zárd be az ajtót mögöttem, és senkinek ne nyisd ki. Megértetted?

- Igen. – Zach utána szólt. – Cornelius!

A férfi kérdő arccal visszanézett a válla felett.

- Vigyázz magadra!

Meglepetés, majd tétova mosoly volt a válasz, és a férfi már ki is lépett az ajtón. Úgy tett, ahogy a mostohabátyja kérte, majd rendbe szedte az ebédlőt és a konyhát. Úgy döntött, hogy megvárja a férfit, de aztán a nappali kanapéján elnyomta az álom egy film közben. Cornelius hajnalban ért haza, fáradtan és kedvetlenül. Megtorpant, amikor meglátta a fiút. Sokáig állt ott, míg Zach mocorogni nem kezdett.

- Szia! Jól vagy? – pislogott fel rá félálomban.

- Igen. Miért itt alszol?

- Meg akartalak várni, de elaludtam. Mennyi az idő?

- Még nagyon korán van. Menj, feküdj le!

Zach motyogott valamit, nem értette, mit, és tovább aludt. Végül hozott neki egy plédet, és gondosan betakarta, de közben egy sóvárgó vágy vert gondolatot benne, hogy az ágyába vigye, és addig szeresse, míg magasan nem jár a Nap. Nagy léptekkel elvonult a fürdőszobába, és hosszú percekig engedte magára a jéghideg vizet, ám amikor bebújt az ágyába, sem csitult a vágya. Úgy aludt el, hogy a fiú törékeny teste járt a fejében…

 

 

Végzet

 

            Zachary izgatottan toporgott, míg Cornelius ráigazította a kezdő mágusok egyenruháját. Megmutatta, hogyan viselje a köpenyt, és tanácsokat adott neki az etikettet tekintve. Ő maga már felöltötte megszokott fekete viseletét, de a köpenyét ezúttal egy díszesebbre cserélte, és az övébe egy drágakövekkel kirakott tőrt tűzött. Az asztalon egy fekete, dísztelen maszk hevert.

- Mire szolgál? – bökött rá kíváncsian Zach.

- Névtelenséget biztosít. Ezzel mutatjuk ki, hogy nem számít, kik vagyunk, mik voltunk, és mik leszünk, hűen szolgáljuk a Rendet és a Nagymestert. Csak a mesterek viselhetik, így neked egyelőre nem lesz ilyened.

- Hogyan ismeritek meg egymást?

- A köpenyre a viselője mágikus jeleit hímezték. Nincs szükségünk arra, hogy lássuk a másik arcát, megismerjük anélkül is.

Zachary a homlokát ráncolta.

- Mit jelent, ha valaki leveszi a maszkot?

- A ceremónia alatt a maszk levétele hitszegésnek, árulásnak minősül.

A fiún hideg borzongás futott végig.

- Emlékszel, amikor veled álmodtam?

- Igen.

- Nem meséltem el, mert elfelejtettem… Mágusok vettek körbe mindkettőnket, mindenki maszkot viselt. Elszakadtunk egymástól, és megláttam azt a férfit, menekültem előle. Beléd ütköztem, de rajtad nem volt álarc. A kezedben tartottad, de nem volt az arcodon. Mit jelenthet? Van egyáltalán valami jelentése, vagy csak véletlen egybeesés?

Cornelius a maszkot nézte, és elkomorodott.

- Van egy sejtésem, ami, ha igaznak bizonyul… mindent megváltoztat. Talán erre utal az álmod.

- Akarsz beszélni róla?

- Nem. A ceremónia alatt, kérlek, maradj Andy mellett, és bármi is történik, ne mozdulj mellőle.

- Mi a baj?

A férfi a fejét rázta.

- Talán csak képzelődöm. – Könnyed mozdulattal felhelyezte a maszkot, és mélyen a szemébe húzta a csuklyát. – Induljunk.

Zach egész úton izgatott volt, és aggódott is. Végül nem bírta tovább, és a Rend épületének lépcsőjén megfogta a férfi kezét.

- Rossz érzéseim vannak – mondta halkan, ahogy újságírók és riporterek fotózták őket. – Ez mindig ilyen nagy esemény?

- Nem, de most új tanácstagot neveznek ki, így nagyobb szabású az egész esemény.

- Vagyis téged. Még meg sem kérdeztem, hogy örülsz-e neki?

A férfi lenézett rá, a szeme most feketének tűnt.

- Ahogy neked, nekem is rossz érzéseim vannak, és ez kissé beárnyékolja a megtiszteltetés fölötti örömömet.

- Ez elég… diplomatikus válasz volt.

Zach valamiért úgy érezte, hogy a férfi elmosolyodik az álarc alatt. Annyiban hagyta a dolgot, mert közben beléptek az épületbe.  

- Végre! – Andy tartott feléjük, és vállon veregette Corneliust. – Gratulálok, barátom!

- Köszönöm, Andy! Mehetünk a Nagyterembe?

- Persze. – Andy Zachary-re pillantott. – Le kell majd venned a köpenyed, és a hátsó sorban maradsz velem. Én leszek a mestered, így nekem kell bevezetnem téged a Rendbe. Cornelius, mint a bátyád, természetesen végig veled maradhat majd.

- Hogyan fog zajlani a beavatási ceremónia?

- Mindenki elfoglalja a helyét a Nagyteremben. A Tanács tagjai felsorakoznak, majd a Nagymester érkezése után bejelentik, hogy új tagot vesznek maguk mellé Cornelius személyében.

- Értem.

Zachary végig kíváncsian nézelődött. Amikor beléptek a hatalmas, díszes terembe, megtorpant. Maszkos, köpenyes alakok vették körül, és ettől hevesen kezdett el verni a szíve. Cornelius gyengéden megérintette a karját.

- Andy itt lesz veled, ne aggódj!

- Rendben. – Követte Andy-t, aki segített levenni a köpenyét, és megálltak leghátul, a fal mellett, ahonnét tökéletes rálátás nyílt a Nagymester székére.

Mestere végig magyarázott neki, de ő oda sem figyelt. Igyekezett nem szem elől téveszteni Corneliust, aki üdvözölte az ismerősöket, és mélyen meghajolt a tanácstagok előtt. A Nagymesterre még várni kellett, de mire bezárultak az ajtók, ő is megjelent. Fekete köpenyt viselt, egyszerűt, dísztelent, maszkja eltakarta a vonásait, kezében pedig ott tartotta a Rend legfőbb jelképét, a Hatalom pálcáját. A széke elé lépdelt, de nem ült le. Körbenézett az előtte állókon, tekintete hosszan elidőzött Cornelius magas alakján. Zach-et rossz érzés borította el.

- Valami baj van? – hajolt hozzá Andy aggodalmasan.

Nemet intett. Fázott. Átkarolta magát, és kiszáradt szájjal nézte, ahogy a Nagymester felemelt kézzel csendet int.

- Testvéreim! Ma egy különleges esemény kedvéért gyűltünk össze…

Zachary szédült. A hang úgy vette körbe, akár a méz.

- A Tanács új tagot üdvözöl körében. Cornelius Jade parancsnok, kérlek, lépj közelebb!

Zachary levegő után kapkodott.

- Ne! – nyögött fel, amikor Cornelius már alig kétlépésnyire volt a Nagymestertől. Mágikus energiája úgy áramlott keresztül a termen, hogy többen összerezzentek. Mostohabátyja megtorpant. Egy pillanatra feléje fordult, de aztán úgy lépett, hogy a Nagymester és Zachary között álljon.

- Zach, mit csinálsz? – szisszent fel Andy. – A ceremónián nem használhatsz mágiát!

- Nem tudom irányítani… - suttogta a fiú remegve.

Andy megragadta a könyökét, de aztán döbbenten hőkölt hátra. Zachary vállig érő, szőke haja hullámzott a belőle áradó energiától. Aranyszínű szeme homályos volt, mintha nem is lenne tudatában annak, mi történik körülötte.

- Mi folyik itt? – A Nagymester kihúzta magát, és rájuk bámult, ahogy mindenki a teremben, kivéve Corneliust, aki pontosan tudta, miért lépett működésbe öccse mágikus védelme.

- Te voltál… - Zachary a férfi szemébe nézett. – Te akartál megölni!

- Miről beszélsz? – A Nagymester ujjai olyan erővel markolták a pálcát, hogy belefehéredtek az ujjpercei. – Cornelius, miféle árulás ez? Te hoztad őt ide, mint az öcsédet, és most ez a fiú azzal vádol, hogy meg akartam ölni! Te tervelted ki tán, hogy átvedd a hatalmat?

Cornelius mély levegőt vett, kihúzta magát.

- Nem tettem semmi ilyesmit. Az öcsém igazat beszél. Valaki megpróbálta meggyilkolni, egy Bal Sagoth, de felébredt a képessége, így meg tudta védeni magát. Lenyomatot tudtam venni a helyszínen… ismerős volt, de nem tudtam azonosítani. Volt egy sejtésem… Most már bizton tudom, hogy a tiéd volt, Mester.

- Hogy merészelsz engem vádolni ezzel a koholmánnyal?

Dermedt csend uralta a termet. A mágusok lassan hátrébb húzódtak a falhoz. A Tanács tagjai nem mozdultak a helyükről, de a Nagymesterrel szemben csak Cornelius és a háta mögött, Zachary állt. Andy tehetetlenül ellépett mellőle, bár látszott az arcán, hogy tart az előbb elmondottak következményeitől.

- Mert ez az igazság – felelte Cornelius nyugodtan. Nyugodt mozdulattal kikapcsolta a köpenye csatját, és hagyta a padlóra csúszni. A maszkhoz nyúlt, és nem habozott, amikor levette és azt is a földre ejtette. – Megvádollak, én, a Bal Sagoth Rend Biztonsági Erőinek parancsnoka, a Tanács leendő tanácsnoka, az Akadémia végzett diákja és mestere, hogy megpróbáltad hatalmad arra használni, hogy… megváltoztasd a sorsod.

- Hazudsz!

- Nem. – Cornelius bátran nézett szembe a férfival, karjára lassan fekete jelek kúsztak fel. – Bizonyítékaim vannak. Ott maradt a mágikus lenyomatod a támadás helyszínén, valamint beszéltem egykori mestereddel, aki állítja, hogy a törvénnyel mit sem törődve, elvégezted a tiltott szertartást.

Felmorajlott a terem. A tiltott szertartás megtartása évszázadok óta halálbüntetést vont maga után. A mágusok ugyanis általa képesek lettek meglátni a jövőjüket, és e tudás birtokában… nem egyszer igyekezték megváltoztatni azt.

- A helyemre pályázol, Cornelius Jade? – A Nagymester felemelte a pálcát, de Zachary ekkor megszólalt.

- Felismerlek. Ezer közül is. Azt mondtad… rólam álmodtál… Én leszek a gyilkosod… s ha te előbb ölsz meg, akkor addig élsz, ameddig akarsz.

A Nagymester kezében lesújtott volna a pálca, ha nem hagyja figyelmen kívül Corneliust. A legtöbb tanácstag eltompult az idők folyamán, és erejük meg sem közelítette a Rend legfőbb vezetőjének képességeit, de nem így Cornelius. Ő úgy élte a napjait, hogy állandó harcban állt, nap nap után az utcán csatározott az útról letért mágusok ellen, és attól függött az élete, mennyire gyors. A tőre már ott volt a kezében, és dobása is sikeres volt, megsebezte a Nagymester kezét, aki elejtette a pálcát.

- Bal Sagoth vagy! – zengte Cornelius tisztán csengő hangon. – Felesküdtél a Rendre, a becsületre, az igazságra, a testvéreidre! Elárultál minket! Cserbenhagytad azokat, akik bíztak benned! Egy Nagymester nem tesz ilyet! Nem él vissza a hatalmával, és nem lesz belőle gyilkos, hogy még nagyobb úr lehessen! – Erő gyűlt a tenyerébe, a fekete jelek elborították a nyakát, indaként kúsztak fel az arcára, körbevették a feketévé mélyülő éjkék szempárt, a keskeny vonásokat. 

- Nem tettem ilyet! – A Nagymester a pálcáért nyúlt, de ezúttal egy mágikus támadás ellen kellett kitérnie, és nem tudta felvenni. – Ne szegülj szembe velem! – sziszegte.

- Az a dolgom, hogy megtegyem. Határozzon a Tanács, kinek hisznek!

A tanácstagok egymásra néztek. Úgy tűnt, mintha szavak nélkül beszélnének, aztán a legidősebb és legtapasztaltabb előre lépett.

- Becsületesnek hiszünk téged, Cornelius Jade. Tiszta a lelked, nem látunk benne csalárd árnyakat. Hiszünk neked, és hiszünk benned. Végre tisztán látunk. Voltak jelek, amelyek bizonyították, hogy Mesterünk rossz útra tévedt, de szemet hunytunk felette. Most már ezt nem tehetjük meg, hiszen gyávaságunk majdnem egy ártatlan lélek halálát okozta. Ralf Webster nem Nagymester többé, nem tartozik a Tanácsba, rangjától ezennel megfoszttatik, és kizártatik a Rendből! – A férfi arcán kettérepedt a maszk, és a padlóra esett, ahol apró darabokra tört szét. – Cornelius Jade parancsnok, tedd, amit tenned kell!

- Nem! – Az egykori Nagymester üvöltése nem hatotta meg a Tanácsot. Hátat fordítottak neki, és így tett egymás után minden Bal Sagoth. – Ezért meghalsz! – ordított Corneliusra, és elindult feléje. Támadása gyors volt, de a férfi számított rá, és kitért előle.

A mágusok halk mormogása lassan egy üres teret hozott létre körülöttük, amely biztosította, hogy senki ne sérülhessen meg, és minden támadás a körön belül maradjon. Olyan gyorsasággal küldték egymás felé az újabb és újabb varázslatokat, hogy azokat Zachary szinte nem is látta. Nem kerülte el azonban a figyelmét, hogy az ex-Nagymester a Hatalom pálcájára feni a fogát.

A pálca egykori készítőinek jóvoltából a jogarnak kinéző tárgy felerősítette a használója képességeit, megnövelte erejét. Ha Webster megszerzi, erősebb lesz, mint bárki a teremben. Valószínűleg egy közös támadást nem tudna kivédeni, de elég sok áldozatot szedne, mielőtt sikerülne legyőzni… köztük akár Corneliust is. Elindult a kör széle mentén. Iszonyúan aggódott a férfiért, de nem tudta levenni a szemét a pálcáról.

Mostohabátyja észrevette, miben mesterkedik, és igyekezett elvonni ellenfele figyelmét. Ez viszont azzal járt, hogy nem tudott kivédeni egy erősebb támadást, és két métert repülve hátra, felkiáltva csapódott a padlónak. Hanyatt fekve kapkodta a levegőt, tekintete elhomályosult. Webster elégedetten elvigyorodott, és a pálca felé fordult. Megdermedt. Zachary ott állt vele szemben, kezében pedig ott tartotta a Hatalom jelképét.  

- Soha nem lesz a tiéd – közölte határozottan.

- Add ide azt, kölyök! Most! – üvöltött rá Webster. – Nézd meg szeretett bátyád, még ő sem képes legyőzni, hát, honnan veszed, hogy te képes leszel rá?!

- Nem az ő sorsa, hogy a gyilkosod legyen – felelte keményen Zachary, pedig belül remegett a félelemtől és az aggodalomtól Corneliusért.

- Azt hiszed, meg tudsz ölni?

Zachary érezte, ahogy a mágia életre kel benne mélyen legbelül. Félt, de lassan rájött, hogy a védelmi mágiáját megsokszorozza a pálca, amin Webster nem fog tudni áttörni. Jelek jelentek meg a bőrén, sokkal díszesebbek és gyönyörűbbek, mint bárkinek a teremben. Haja lobogott, a tekintete ragyogott.

- Nem vagyok naiv, de te se tudsz engem bántani, mert pontosan tudod, milyen képességgel rendelkezem, és ezt felerősíti a pálca.

- Akkor hogyan akarsz legyőzni? – húzódott gúnyos mosolyra Webster szája. Lassan elindult a fiú felé, és Zachary összeszorította a fogát, hogy felkészüljön a támadására.

- Ne… merészelj… hozzáérni! – Cornelius lassan feltérdelt. Haja az arcába áramlott, a jelektől szinte alig lehetett olvasni az arcvonásaiban, mégis nyilvánvaló volt, hogy dühös.

Webster rábámult. Amióta csak ismerte a férfit, egyetlen egyszer sem veszítette el az önuralmát, egészen idáig. Olyan erő kavargott körülötte, amitől ösztönösen hátralépett. Cornelius Jade eddig uralkodott magán, az indulatain, a képességén, ám most minden védőkorlát leomlott, és ott állt lemeztelenített lélekkel. Nem volt szép látvány. Arca beesett, szeme fehérje lassan sötétedni kezdett. Mostanáig egyszer sem volt szüksége arra, hogy minden erejét, utolsó erőtartalékait is mozgósítsa. Most azonban megtette. Zachary miatt.

Megremegtek a falak, ahogy energiájuk találkozott. A mágusok mormogása felerősödött, hogy megtartsák a kört, mielőtt egy erősebb támadás kárt tenne benne, bennük, a falakban. Izzott a levegő, Zachary alig tudott lélegezni. Ettől függetlenül lenyűgözte Cornelius ereje, tiszteletet parancsoló alakja, ahogy sérüléseivel mit sem törődve harcolt. Szavak gyűltek az ajkára.

- A Bal Sagoth név kötelez – mondta halkan, mégis mindenki hallotta a hangját. A fejek feléje fordultak, bár a mormolás nem csitult. – A Bal Sagoth igazságos. A Bal Sagoth becsületes. A Bal Sagoth erényes. A Bal Sagoth Rend minden tagjának erkölcsi kötelessége, hogy hűen szolgáljon az Eskünek, amelyet letett. Aki ezt megszegi, haljon ezer kínhalált, és álljon például minden árulónak és hitszegőnek, hogy jár, aki kétségbe vonja a jóba vetett hitet, az igazságba vetett bizodalmat, a szeretet mindenek feletti erejét… 

Cornelius összeszedte magát, miközben hallgatta a fiú szavait. Egymásra meredtek Websterrel. Egykoron együtt jártak az Akadémiára, de Ralf két évvel idősebb volt, így korábban végzett, és úgy alakult, hogy becsvágya, valamint kapcsolatai révén a Tanács tagja, majd Nagymester lett. Régen tisztelték egymást, ám most nem maradt más a kapcsolatukból, mint jéghideg gyűlölet és kétségbeesett düh.

- Tudod, ki ő, igaz? – kérdezte lihegve. – Megláttad a jövőt a szertartáson…

Webster vicsorgott, arcán veríték csorgott.

- Nem fogom engedni, hogy egy újjászületett pálcamester tönkretegye az álmaimat, mindent, amiért eddig küzdöttem! Ha kell, megölök minden utamba kerülőt, és lerombolok minden falat, amelyet korlátul emeltek ellenem!

Cornelius egy pillanatra lehunyta a szemét. Most végre bizonyossággá vált a sejtése. Zachary a Hatalom készítőinek leszármazottja, akik annak idején felesküdtek annak védelmére. Ezért nem találkozott még a fiú különleges képességével, hiszen az csak támadás és vész esetén aktivizálódik, hogy megvédje az Őrzőt a pálcával egyetemben.

- Ne hidd, hogy engedem! – szorult ökölbe a keze.

- Szánalmas vagy! Csatlakozz hozzám, Cornelius, és miénk lehet a világ! Dobd félre a szeretet hatalmának álszentségét, az igazságba vetett hitedet, amely nem más, mint utolsó reménysugara e hitevesztett emberiségnek!

Zachary nem mozdult a helyéről, de a szemében melegség volt, ahogy Corneliusra pillantott.

- Tévedsz, Ralf Webster! Nincs más az emberiségnek, mely nagyobb reménnyel tölthetné el, mint a szeretet. Nincs nagyobb úr, mint az. Hitünk utolsó mentsvárai az igazság, a megbocsátás, a bizalom, a hűség… Azok az erények, melyeket te félredobtál a hatalomért… S lásd meg, hová jutottál! Barátaid, akik hűek voltak hozzád, elfordultak tőled. Társaid, akik felnéztek rád, most megvetnek. Hatalmad múló láng volt csupán…     

- Miattad! – perdült feléje a férfi dühödten, de Cornelius újabb támadása miatt nem tudott hosszabb időt a fiúnak szentelni.

- Ne hidd, hogy győzhetsz! – Cornelius önmaga árnyéka volt, ahogy ellenfele is. A mágia elszívta erejüket, s minél tovább tartott a harc, ők annál jobban legyengültek. Ám a férfi mégis egyenes derékkal állt, és büszkén szegte fel az állát. – Már akkor vesztettél, amikor erre az útra léptél. Megpróbáltad megismerni a jövődet, majd a sorsot igyekezted kijátszani, de Bal Sagoth létedre… miért nem fogtad még fel, hogy a végzeted nem kerülheted el?!

- Mit is tudsz te a végzetről, Jade?! A semmiből indultam, és jutottam fel magas rangba. Ez volt az álmom, ne hidd, hogy feladom egy kölyök és egy gyilkos kedvéért!

Corneliusnak arca sem rándult. Mindenki meglepetésére elmosolyodott.

- Neked hála megértettem, az volt a sorsom, hogy erre az útra lépjek, elbukjak, majd alázatot tanúsítva felálljak, és küzdjek az álmaimért. Nem szégyellem, hogy gyilkos vagyok. Ami akkor történt, a félelmeim és a harag következménye volt, és keményen megfizettem érte. Túlléptem rajta… - Zachary-re nézett. – Megbocsátottam. Lesöpörtem a vállamról a múltat, és készen állok arra, hogy új életet kezdjek.

- Micsoda badarság! Okosabbnak hittelek, Jade. – Ralf gúnyos mosolyra húzta a száját. – A kölyök az oka, igaz? Hányszor dugtad meg a tulajdon öcsédet?

- Én nem árulom el azt, aki fontos nekem, nem úgy, mint te – merevedtek meg Cornelius vonásai. – Elárultál bennünket! Feláldoztál volna minket a hatalom oltárán, és ilyen vezetőre nincs szüksége a Rendnek!

Ralf felüvöltött, elevenébe találtak a szavak. Támadását kétségbeesés, félelem és gyűlölet szülte. Cornelius kivédte, de vagy két lépést hátrált, és kábán rázta a fejét. Ellenfele ezt akarta kihasználni, és minden erejét belesűrítette a következő varázslatba, amit feléje perdített. A kör közepén Cornelius felordított, és kitárta a karját.

Valaki felszisszent, Andy és a többi mágus döbbenten ébredt rá, hogy egy régi védekezést alkalmaz, elnyeli az energiát, amit aztán saját képére formálva visszalök a másik mester felé. Veszélyes művelet volt, mert előfordult már, hogy a Bal Sagoth belehalt, de Corneliusnak nem volt más választása, ha véglegesen le akarta győzni az egykori Nagymestert.

Ralf megtántorodott, amikor rájött, mit művel a férfi, és igyekezett gyorsan újabb támadást előkészíteni, de gyenge volt. Felsikoltott, amikor Cornelius tenyerén mágikus gömb jelent meg, és az arca elé kapta a kezét. Sorsát viszont nem tudta elkerülni. Csend lett, amikor holtan rogyott össze saját egykori széke előtt…

Cornelius inogva próbált egyenesen állni, de végül a lábai felmondták a szolgálatot, és térdre zuhant. Zachary éppen időben ért oda, hogy elkapja, mielőtt a feje a márványon koppant volna.

- Cornelius… - érintette meg finoman az arcát.

- Jól vagyok… csak fáradt… - A férfi kihagyó légzése, halottsápadt arca, életlen tekintete végtelen kimerültségről árulkodott.

- Zachary Jade!

Zach felpillantott. A Tanács tagjai körbeállták őket.

- Te lennél a Hatalom pálcájának Őrzője?

A fiú tétován a kezében tartott pálcára nézett.

- Azt hiszem, igen.

Az öreg tanácsnok bólintott.

- Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön majd az idő, ahogy a készítők megjósolták, és valaki gonosz célra akarja majd használni. Úgy kódolták azonban a pálcát, hogy ennek megtörténtekor ébresszen fel egy Őrzőt, aki a készítők leszármazottja. Te lennél, hát, az…

Zachary magához húzta Corneliust.

- Mi lesz most?

Az öreg mágus felvonta bozontos szemöldökét.

- Mi lenne? A te feladatod, hogy addig őrizd a Hatalom pálcáját, míg új Nagymestert nem választunk magunk közül, ami tekintve a történteket, nem egyhamar fog megtörténni.

- És az Akadémia?

- Elvégezheted, de úgy vélem, egy született Őrzőnek nem sok újat tudnak tanítani a mesterek.

Zachary gyengéden kisimított egy tincset Cornelius arcából.

- A bátyámmal mi lesz?

- Mindannyian tudjuk, hogy csak a nevetek közös, de a véretek nem.

- Ez igaz, de…

A tanácsnok közbevágott.

- Cornelius Jade parancsnokot kitüntetjük érdemeiért, a Biztonsági Erők vezetője marad, és ha továbbra is szeretné, a Tanács tagja lesz, s ki tudja… talán a következő Nagymestere a Rendnek.

Zachary megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Köszönöm.

A tanácstagok meghajoltak.

- Nem, Őrző, mi tartozunk köszönettel.

Andy megérintette a vállát.

- Corneliusnak van egy lakosztálya a házban. Odavezetlek.

- De…

Cornelius magához tért, és a karjába kapaszkodott.

- Majd én. Minden rendben, eltalálok odáig.

Végül egymásba kapaszkodva indultak meg kifelé. Minden mágus levetett maszkkal tisztelgett előttük. 

 

 

Összeolvadás

 

            Zachary most kifejezetten örült, hogy Corneliusnak saját szobája van a Rend épületében. A férfi ugyanis alig állt a lábán, s bár halkan elmormogta, merre menjenek, szinte teljes súlyával rá nehezedett, ő pedig alig bírta el. Ennek ellenére hősiesen támogatta, másik kezében meg ott szorongatta a pálcát.

- Végre, itt vagyunk – nyögte, amikor benyitottak a lakosztályba. Egy előtérbe jutottak, onnan kétfelé nyílt ajtó, mindkettő sarkig tárva. Az egyik szoba tele volt zsúfolva könyvekkel, egy íróasztalt magasra tornyozott papírok borították. A másik szoba volt a hálószoba, díszes mélykék takaróval volt borítva az ágy, ide botorkáltak be. Szinte rázuhantak az ágyra, Cornelius kimerültségében valószínűleg fel sem fogta, hol van, és mi történik vele.

Kopogtattak, így Zach kénytelen volt feltápászkodni, és ajtót nyitni. Elővigyázatosan csak résnyire nyitotta, úgy lesett ki.

- Igen?

Andy állt előtte.

- Szeretném tudni, Cornelius hogy van.

- Teljesen kimerült. Alszik.  

A mester megkönnyebbülten bólintott.

- A tanácstagok úgy döntöttek, hogy egyelőre őröket rendelnek mellé, itt lesznek az ajtóban, ha bármi baj van, vagy szükségetek lenne valamire.

- Szerinted mit fog tenni, ha felébred? – Zach kitárta az ajtót, és szemtől szembe állt a férfival.

- Mit tenne? Folytatja a munkáját, ahol abbahagyta. A Tanács beleegyezésével tette, amit tett, így akár kitüntetést is kaphat. Ő maga is tanácstag lesz, tehát akár a Nagymester címre is pályázhat.

- Nem fog.

Andy felsóhajtott.

- Ő nagyszerű ember, Zachary. Én, az emberei, és még jó páran tisztában vagyunk ezzel. Nem kívánhatnánk jobb Nagymestert a Rendnek. Érted, hogy mit akarok mondani, ugye?

- Igen, de én nem tudok hatni rá. Saját magának kell döntenie erről.

- Jobban hallgat rád, mint gondolod. Soha nem viselkedett ilyen kedvesen és oltalmazóan senkivel, amióta csak ismerem. És… az előbb a Nagyteremben megvédett. Erre csak olyasvalaki képes, aki szeret.

Zach a válla felett a hálószoba felé bámult.

- Egyelőre hadd pihenjen. Megszolgálta.

- Igen, ez így van. Ahogy te is. Milyen érzés Őrzőnek lenni?

- Furcsa. Még nem is fogtam fel igazán…

- Elegendő idő áll hozzá a rendelkezésedre. Magatokra hagylak titeket. Te is pihenj! – Andy meghajolt, majd elindult a folyosón, egyedül hagyva őt. Megállt, beszélt két egyenruhással, akik bólintottak, majd odasétáltak a fiúhoz.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy őrizzük Cornelius parancsnokot.

- Köszönöm.

A két férfi egymásra nézett, majd az egyikük tétován megkérdezte.

- Hogy van a parancsnok? Mindketten alatta szolgálunk.

- Alszik. Kimerült, de jól van.

- Köszönjük, ez igazán jó hír. – Mindkét őr elmosolyodott.

Zachary elköszönt tőlük, és visszatért a férfihoz. Lám, a bajban derül ki, hányan kedvelik, tisztelik és szeretik Corneliust, aki pedig azt gondolta, hogy nincs egy barátja sem, és egyedül van a világban. Mekkorát tévedett…

A fürdőszoba a hálóból nyílt. Megnedvesített egy törölközőt, majd visszament az ágyhoz. Levetkőztette a férfit, megtörölgette, vékony lepedőt terített rá. Ő maga gyorsan lezuhanyozott, és kis gondolkodás után bebújt mellé a takaró alá. A Hatalom jogarát a párna alá csúsztatta, s megnyugodva elhelyezkedett. Nem érzett undort, csak valami megnyugvást, hogy ott van, ahol lennie kell. Élvezte, hogy mindketten meztelenek, összesimulnak. Mosolyogva karolta át a férfit. Kis idő múlva Cornelius megmoccant, átölelte, keze lassan végigsimított a hátán. Megborzongott.

- Zachary… - Cornelius a hajába fúrta az arcát.

- Sssh… Itt vagyok! – simogatta meg gyengéden az arcát.

- Álmodom…

- Itt vagyok… - Zach megdöbbent, amikor a férfi szorosan magához ölelte.

Testük egész hosszában összesimultak, pontosan érezte, hogy milyen hatással van a férfira. Valami boldog öröm suhant át rajta. Cornelius a harc során már megmutatta, hogy mire képes érte, de az lehetett testvéri önfeláldozás és aggódás is. Most viszont megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ettől nem kell tartania. A férfi vágyik rá, ahogy ő is.

Már az első pillanatban tudta, hogy mágnes húzza hozzá, és lám… itt van a karjaiban. Ha a szülei látnák, megbotránkoznának, de nem érdekelte. Csak Cornelius volt a fontos, akit megsebeztek, megaláztak, ellöktek, és ő mégis volt sebzett lélekkel barátokat szerezni, hinni, szolgálni, de mindenek előtt talpra állni, és embernek maradni.

- Cornelius… - Két tenyere közé fogta a férfi arcát.

Most először látta nyugodtnak, békésnek. Megcsókolta. Még soha nem csókolt férfit, lányt is csak kettőt, de ez most valahogy ebben a pillanatban nem volt fontos. Mindenki más lényegtelenné vált, előre elrendelt sorsuk beteljesedettnek érződött, ahogy újra és újra az ajkára simította a száját. Semmi nem számított, csak ők ketten meztelenül a hatalmas ágyon összetapadva.

Újabb és újabb csókokkal borította az ajkat, az arcot. Örömet akart szerezni. Magának. A férfinak. Csókokat lehelt a testére, ahogy lassan lesimította róla a lepedőt. Megismerkedett a hegekkel borított bőrrel, a szikár izmokkal, az érzékeny hajlatokkal. Felizgult már attól, hogy látta maga előtt heverni megadóan. Eltelt a lelke attól, hogy élvezetet okozhat neki.

A merevedését látva nagyot nyelt. A kezébe vette, ismerkedett vele. Cornelius megvonaglott, testét finom veríték vonta be, egyre gyorsabban szedte a levegőt. Kéjes nyögése gyönyört okozott a fiúnak is, amikor gyengéden és óvatosan végignyalta. Felbátorodott, ahogy látta az arcán átsuhanó kéjes szenvedélyt, a lepedőbe markoló ujjakat.

- Zachary… - A férfi félig lehunyt szemmel figyelte őt. – Nem akarom, hogy hálából vagy sajnálatból… ezt tedd… - próbált elhúzódni tőle, de nem engedte.

- Képtelen lennék lefeküdni egy férfival sajnálatból vagy hálából – mondta Zach komolyan. – Azért teszem, mert életemben először vágyom egy férfira… Rád.

- Én… nem érdemellek meg.

Zach lassan végigfeküdt rajta, és a feje két oldalára könyökölt, úgy nézett le rá.

- Veled akarok lenni, Cornelius, és nem érdekel, hogy gyilkos vagy, vér tapad a kezedhez és bűnösnek érzed magad. Én tudom, hogy jó ember vagy. Csak egy jó ember képes szeretni akkor is, amikor mások ellökik maguktól. Önzetlennek lenni akkor, amikor más irigy. Gyengédnek lenni, ha más kegyetlen. Nemet mondani, amikor nincs más vágya, csak igent kiáltani.

- Ne csináld ezt…

Zach finoman hintáztatta a testét, újra és újra összesúrlódott a bőrük. Cornelius éjkék pillantása elmélyült, arca sebezhető volt, ahogy a lelke is, de ő nem akarta megsebezni, hanem végre behegeszteni a sebeket, elmulasztani a szeretet utáni sóvárgást.

- Vedd el, amit adni tudok, kérlek…

- Nem tehetem.

- Miért?

- Cölibátust fogadtam, mert… attól féltem, hogy ha együtt leszek valakivel… bántani fogom…

- Engem soha nem bántanál. Simont azért ölted meg, mert féltél, és ami akkor történt, nem történhet meg újra. Szeretni akarlak, és azt akarom, hogy te is szeress engem. Nem bántalak, ahogy te sem bántasz engem. Csak szeretjük egymást, az nem bűn, és nem fájdalmas… - Az utolsó szavakat a férfi ajkára súgta, mielőtt megcsókolta volna.

Majd’ megszakadt a szíve, amikor Cornelius visszacsókolt. Érezte benne a tétova bizonytalanságot, a visszautasítás félelmét, a kordában tartott vágyat. Egy férfi, akit annyira megsebeztek, hogy önmagától való félelmében szenvedésre kárhoztatta saját magát, pedig nem érdemelte meg. El akarta mulasztani a fájdalmát, szabadságot akart adni neki. Csókolta, ahogy még soha senkit, hogy megmutassa, mennyire vágyik rá.

Vezette a saját testén a kezét, és megvonaglott az érintésétől. Újra végigcsókolta a testét, most már tudva, hol vannak az érzékeny pontok. Cornelius viszonzott minden gyengédséget, amit csak kapott. Lassan eltűnt a szeméből a bizonytalanság, lázas vágy vette át a helyét. Magára húzta a fiút, olyan helyeken érintette meg, ahol még soha senki.

- Voltál már valakivel? – kérdezte két csók között.

- Nem.

- Lánnyal sem?

- Nem. És te… Simonon kívül?

- Az a fiú, akivel jártam… történt köztünk pár dolog, de nem… feküdtünk le egymással.

Zachary megmerevedett.

- Azt akarod mondani, hogy…

- Én, sajnálom, ha… - Cornelius megint el akart húzódni, de elkapta a vállát, és a lepedőre szorította.

- Nézz végig rajtam! Szerinted sajnálom, hogy mindketten a legelsők vagyunk egymásnak? – A teste kétséget sem hagyott afelől, hogy mennyire kívánja a férfit. – A tiéd akarok lenni, Cornelius!

- Fájdalmat fogok okozni.

- Lehet, de én akkor is akarlak! – Zach mohón csókolta, ebbe a csókba sűrítette minden vágyát, szenvedélyét, érzelmét. Beleharapott a férfi ajkába, ő pedig viszonozta. Ide-oda gördültek az ágyon, halk nyögések, elfojtott és elfojtatlan sóhajok töltötték be a szobát. Cornelius a fiókból előszedett egy tubus kézkrémet, azt használva simogatta, összesimultak, csókolták egymást, míg Zach türelmetlenül hanyatt nem lökte, és fölébe nem került.

- Nem bírok várni…

- Így fájni fog… - Cornelius szemében félelem volt; mennyire nem hasonlított most arra a félelmetes mágusra, aki megjelent a szobájában.

Végig a szemébe nézett, miközben összeolvadtak. Kiszáradt szájjal nézte az arcot, amely oly kedves volt a számára. Szereti. Szerelmes belé, s ha a férfi nem is szereti viszont, ő akkor sem adja fel. A bőre alá fogja bevenni magát, egyek lesznek, ahogy most is, ebben a pillanatban még akkor is, ha erre rámegy az egész élete.

Lassan megmozdult. Cornelius mozdulatlan maradt, de a teste már síkos volt a verítéktől. Finoman megemelte a testét, majd visszaereszkedett. Tényleg kellemetlen volt, de ahogy a férfi elfojtott vágytól merev vonásait figyelte, fájdalmas kéj suhant át rajta. Előrehajolt, tekintete nem engedte a férfiét, újra megismételte a mozdulatot, ajkával végigsimított Corneliusén.   

- Milyen érzés?

- Ne kínozz!

Ívbe hajló háttal mozdult újra, és most már képtelen volt elnyomni a nyögést, amely feltört belőle, és hírül adta, hogy minden fájdalom ellenére élvezi a szeretkezést. A férfi olyan hirtelen mozdult, hogy még megijedni sem volt ideje.

Átfordultak, Cornelius mélyre temetkezett belé, és ő hagyta, mert csodálatos érzés volt, ahogy egyszerre mozdultak, tökéletes harmóniában, elvesztett és félredobott önuralommal. Az ajkuk megtalálta egymást, vadul csókolóztak, ujjaik nyomot hagyott a másik bőrén, de ezt sem bánták. Hűs és forró mágia olvadt össze bennük, összekapcsolódtak, ahogy ők maguk, tovább növelve az érzést, hogy egymáshoz tartoznak, ahogy egy érem két oldala, vagy a Nap és a Hold.

- Cornelius! – Zachary egész teste belerezdült a kéj első hullámaiba.

- Zachary… - Cornelius leszorította az ágyra, nem próbálta meg visszafogni magát, képtelen lett volna rá, és közben arra is rájött, hogy felesleges is. A fiú élvezte minden mozdulatát, ott vonaglott alatta fekete mintával borított bőrrel, agyoncsókolt szájjal, kócos hajjal, gyönyörtől kábult tekintettel. Az érzés betöltötte a szívét, igába vonta minden sejtjét, és nem bánta. – Szeretlek… - suttogva mondta ki, mintha nagy titok lett volna, s talán az is volt. Kettejük titka.

Zachary rábámult, és ő akkor lökte magát belé olyan mélyre, hogy felnyögött. Végre önmaga volt, nem kellett hideg maszk mögé bújnia, hiszen a fiú átlátott rajta. Látta gyengeségeit, félelmeit, hibáit, és mégis… átadta magát neki. Vékony ujjak téptek a hajába, ahogy a fiú lehúzta magához, és mohón csókolta. Mozdulataik önálló életre keltek, nem voltak szavak, melyek elmondhatták volna gyönyörüket, érzéseiket, de nem is volt rájuk szükség. A szívükben ott volt összeolvadó testük és összefonódó mágiájuk minden ki nem mondott vallomása.

- Szeretlek! – Zachary kiáltása betöltötte a szobát a kéjérzet csúcspontján, ami végre helyére billentett egy elveszett lelket, behegesztette a sebeit, de legfőképp… visszaadta a szeretetbe vetett hitét.

 

 

Otthon

 

            Zachary Corneliust figyelte, aki a tornácon beszélgetett Susie-val és Ronnal. Tegnap érkeztek a városba, családjuk meglepetésére. Alig pár nap telt el a Nagymester halála óta, Zachary hivatalosan is Őrző lett, míg Cornelius nem fogadta el a Tanács kinevezését, és visszatért korábbi munkájához. A harc viszont olyannyira kimerítette, hogy többször is elájult. Andy javaslatára és a tanácsnokok beleegyezésével két hét kényszerpihenőre ítélték a férfit, hogy visszatérjen az ereje. A Hatalom jogarának Renden kívül kerülése már nagyobb felzúdulást eredményezett, de végül kénytelenek voltak belátni, hogy Zachary az Őrző, és azt kell tenniük, amit ő akar. És ő azt szerette volna, ha Cornelius végre a családja körében tölt egy kis időt. 

- Miért hoztad őt ide? – Apja mogorván bámulta a gyerekeit.

- Mert ez az ő otthona is – nézett Robertre szigorúan. – Miért nem fogadod el őt végre olyannak, amilyen? Ő a te véred, hús a húsodból. Keresztény vagy, és létezik megbocsátás, elfogadás.

- Isten szemében a pokolra való minden más beállítottságú ember.

- Isten megbocsátó és szeret mindenkit kivétel nélkül. Nem lehet, hogy az Ördög terjeszti ezeket a híreket?

Robert keze ökölbe szorult.

- Istenkáromlás.

- Igazság – vetette oda Zachary. – Irigy vagy Corneliusra?

- Miért lennék rá irigy? – döbbent meg az apja.

A fiú feléje fordult, és a szemébe nézett.

- Mert ő Bal Sagoth, ahogy apád is az volt, de te nem. S ő igazi Jade, elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon előítéletekkel, kételyekkel, míg te a homokba dugod a fejed, és gyáva módon másoknak akarsz megfelelni.

- Megváltoztál – mondta Robert mereven.

- Igen, ám nem bánom. – Zachary befejezettnek nyilvánította a beszélgetést, amikor újra Corneliusék felé fordult.

A férfi épp ekkor nézett fel, észrevette őt, és elmosolyodott. Kivételesen nem a Rend egyenruháját viselte, hanem fekete nadrágot és mélykék inget, ami kiemelte a szeme színét. Hosszú haját kifésülte az arcából, és csattal rögzítette a tarkóján. Még vonzóbb volt, mint eddig. Elkapta apja komor pillantását, lassan elkomolyodott.

- Mintha apámat látnám… - Robert felsóhajtott.

- Úgy mesélted, hogy idősebb Cornelius Bertram Jade az egyik legerősebb Bal Sagoth volt, és nagyszerű apa.

- Igen.

- Cornelius nem marad el mögötte. Nagymester lehetne, ha akarná, de nem vágyik hatalomra. A legnagyobb álma… a család. – Zachary apja vállára tette a kezét. – Lehet, hogy te nem vagy Bal Sagoth, de van egy csodálatos családod, azt a munkát végzed, amit szeretsz, és mindenki büszke lenne egy ilyen apára. Cornelius is… és szerintem megérdemelnétek még egy esélyt. Lehet, hogy nem lesz könnyű, de… miért ne próbálhatnátok meg? Nincs vesztenivalótok.

A vacsora szokatlan békességben telt. Cornelius csak akkor szólalt meg, ha kérdezték, de hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy nem nézték levegőnek a szülei. Az asztal alatt megfogta Zachary kezét, és hálásan rámosolygott.

- Itt a desszert. – Erna egy hatalmas, még gőzölgő pitével jelent meg az asztalnál. – Fiam, felvághatnád – pillantott bizonytalanul legidősebb gyermekére. – Ez a te kedvenced…

- Almás pite – derült fel Cornelius arca.

- Reméltem, hogy még mindig szereted – könnyebbült meg az asszony. Neki ez volt a bocsánatkérése az elmúlt évekért. – Mire vársz?

A férfi nagy lelkesen felugrott, de hirtelen megingott. Apja és Zachary egyszerre kapott utána, amikor összecsuklott. Kábán kapaszkodott a karjukba.

- Jól vagyok – motyogta. Ennek ellenére a pitét végül kénytelen az ágyában elfogyasztani. Már jobban volt, érdeklődve pislogott körbe. – Legutóbbi itt jártamkor azt hittem, hogy a szobámat raktárnak használják, azért van lezárva, és azért kaptam a vendégszobában helyet.

- Tévedtél. – Zachary az ágy szélén ült, és újabb falat pitét tartott oda neki a villán. – Anyád rendszeresen takarította, és megőrizte olyannak, amilyen volt, amikor elmentél. Még egy falatot, úgy ni!

- Nem vagyok kisgyerek.

- Nem baj. Örülök, hogy boldog vagy, és kiszolgálhatlak. Ha egészséges lennél… nem engednéd meg.

Cornelius mély levegőt vett.

- Köszönöm.

- Szívesen, bár nem tudom, mire gondolsz.

- Anyáékra. Sok éve most először… megtört a jég. Embernek tekintenek…

- Belátták a hibájukat, és mostantól kezdve talán minden jobb lesz. Te is, én is, és ők is megváltoztak.

Cornelius intett, hogy nem kér több pitét. Zachary kinyújtott lábbal mellé kuporodott. Jobb combjára szíjazva ott hordozta a pálcát, amitől nem válhatott meg, de már annyira megszokta, hogy fel sem tűnt neki. Mintha a teste része lett volna.

- Előbb-utóbb el kell mondanunk nekik… - A férfi megfogta Zach kezét, és gondterhelten ráncolta a homlokát.

- Ez aggaszt téged, igaz? – A fiú maga felé fordította az arcát, és egymásnak döntötte a homlokukat. – Attól félsz, hogy minden marad a régiben?

- Igen… - Cornelius hangja csak suttogás volt. Két tenyere közé fogta Zachary arcát. – Nagyon szeretlek, és ha csak mi leszünk egymásnak, azt is elfogadom, de… te szereted őket, és nem kérhetem, hogy szakíts velük miattam.

- Te is szereted őket.

Kis habozás után Cornelius lehunyta a szemét.

- Igen. Ez így igaz. Most végre eljutottunk odáig, hogy elfogadnak, de mi lesz… ha még túl törékeny a megbocsátásuk?

- Akkor vessenek magukra – keményedett meg Zach hangja. – Nagyszerű ember vagy, Cornelius, és bármennyire szeretnéd, nem tudsz megfelelni magadnak és másoknak is. Ha így lenne, feladnád önmagad, és akkor… már nem az a Cornelius Jade lennél, akit szeretek.

A férfi lassan elmosolyodott.

- Meglepő, hogy kölyök létedre milyen bölcs vagy.

- Én vagyok az Őrző. Elfelejtetted?

- Hogyan is tehetném? – Cornelius keze a combjára csúszott. – Jobb lenne, ha visszamennél a szobádba…

- Képtelen leszek két hétig nélküled aludni – közölte a fiú csillogó szemmel.

Cornelius ajka az övére tapadt. Remegve simultak össze. Zach kivette a férfi hajából a csatot, és élvezettel túrt bele a hajába. Felnyögött, amikor fogak karcolták meg a nyakát; mosolygott, amikor erős karok teperték a lepedőre.

- Azt hiszem, azóta szerelmes vagyok beléd, amióta először megláttam a fotódat eldugva a fiókban… - mormolta. – Azóta, hogy először hallottam a mostohabátyámról, akinek nem ejtheti ki senki a nevét ebben a házban… - Cornelius ráfeküdt, felhúzta a pólóját, és a hasát csókolta. Hozzá feszítette a testét, és lehunyt szemmel markolta meg a karját. – Vágyálom voltál… egy titkos szerelem, amelyet eltemettem mélyre a szívemben, de aztán… megjelentél… - Elcsuklott a hangja, mert a férfi a mellbimbóival játszott. – és most már tudom, hogy a végzetem vagy… - Magához húzta, leheletük összekavarodott, a tekintetük egymásba olvadt. – Szeretlek…

A férfi hangja gyengéd volt.

- A velem történtek összetörték az emberekbe vetett hitemet, s inkább éltem magányosan, mint vállaltam volna az újabb csalódás fájdalmát. Magányos voltam, míg be nem léptem a szobádba, és meg nem láttalak, ahogy alszol. Mosolyogtál álmodban, és rám is, amikor felébredtél. S már nem voltam egyedül…

Finoman összeért az ajkuk, a vágy lassan elborította őket, és már nem létezett a kis szobában más, csak ők ketten. Kint a folyosón Robert a falnak támaszkodva állt, és lassan elindult a konyhába, ahol a felesége épp rendet rakott.

- Valami baj van? – tette le a törlőruhát az asszony.

- Egymásba szerettek. – Robert lerogyott egy székre, és tehetetlenül meredt a levegőbe.

- Miről beszélsz? – fogta meg a vállát Erna értetlenül.

- Cornelius és Zach. Az előbb… hallottam őket. Szeretik egymást.

- Miért nem mondták el?

- Mert tudták, hogyan fogunk reagálni – sóhajtotta Robert, és megdörzsölte az arcát. – Kudarcot vallottam, mint apa, drágám. A fiam… magányos volt, mert én ellöktem magamtól, és szánandó gőg vezérelt. Zachary-nek igaza van, félre kell tennem a múltat, mert a fiamnak apára van szüksége. Családra, amit eddig megtagadtunk tőle.

- Oh, drágám! – Erna elsírta magát, átkarolta a férfit, aki úgy bújt hozzá, mint egy kisgyerek.

Ron elégedetten elmosolyodott kint a tornácon, és nagyot nyújtózva csendesen beosont a nappaliba, majd felment az emeletre. Susie a barátnőjével csevegett telefonon, de bátyja intésére letette.

- Mi történt?

- Sssh… Gyere! – Lábujjhegyen lopakodtak Cornelius régi szobájáig, majd Ron széles vigyorral sarkig tárta az ajtót. – Mit műveltek? – kiáltotta.

Bátyja és Zachary nagyot ugrott ijedtében. Utóbbin már póló sem volt.

- Ti ketten együtt vagytok? – döbbent meg Susie, aztán nagy lendülettel az ágyon termett, és a nyakukba omlott. – Ez olyan klassz! – lelkesedett.

- A frászt hoztad ránk! – nézett szemrehányóan Ronra Cornelius, de öccse csak vigyorgott.

- A nagy Bal Sagoth megijedt a kis orvostanhallgatótól… El kellene adnom a hírt a bulvárlapoknak. – Felkiáltott, amikor Zach elkapta a nadrágja szárát, és magukra rántotta.

Mind a négyükből kitört a nevetés. Odalent a szülők felkapták a fejüket, aztán Erna lassan elmosolyodott.

- Hiányzott Cornelius – vallotta be.

- Most már itthon van, ahová… tartozik – mondta Robert határozottan.

A szobában Zachary gyengéden szájon csókolta mostohabátyját, és elégedetten felsóhajtott. Nem tudta, hogyan fognak alakulni az elkövetkező évek, de abban biztos volt, hogy nagyszerű lesz. Úgy élik majd az életüket, ahogy kell… békében, boldogságban, néha egy kis vitával, keményen dolgozva a Rendért. Neki még fel kell nőnie, Corneliusnak meg kell tanulnia, hogyan legyen önmaga. Együtt azonban mindenre képesek, elvégre összetartoznak, a családjuk mellettük áll, és… ami a legfőbb, Bal Sagoth-ok, a jövő reménységei…

 

 

Vége