Az otthon melege

            Nem tartozik ide, ez jutott eszébe, amikor behajtott a városba. Igaz volt, már rég nem ezt a helyet tekintette otthonának. Imádta a tetőtéri panellakását messze innen, ahol azt az életet élte, amit mindig is szeretett volna. S nem olyat, amilyet elvártak tőle itt, ebben a poros kisvárosban, ahol született.

Hatalmas földek mellett hajtott el idefelé. Ezen a vidéken nem volt más, amiből megélhettek volna az emberek. Mezőgazdasági munkás lett mindenkiből, aki végzett a középiskolában, és nem volt elég pénze, hogy elhagyja ezt a helyet. Neki szerencséje volt. Apja halála után a biztosítási összeg elég nagy volt, hogy hátra sem nézve menjen el innen. Nem bánta meg.

Befordult az utcájukba. Minden ház egyforma, mindegyik kertben ugyanazok a növények zöldelltek, mintha nem is ismertek volna másmilyent a lakók. Elhúzta a száját, ez gyerekkorában is így volt, és csak kamaszként figyelt fel rá, hogy ez mennyire szomorú. Megállt a házuk előtt. Itt nőtt fel, kisgyerekként imádta ezt a kis házat az apró tornáccal, a tölgyfával a hátsó udvarban. Az apja halála után azonban már soha nem tudott olyan boldogan hazajönni, mint annak előtte.

Kiszállt, egy pillanatra a kocsi tetejére támaszkodott, úgy bámulta a nyitott ablakokban lengedező hófehér függönyöket. Nagyon meleg volt, a hőmérő harmincat mutatott árnyékban. Folyt róla a veríték, legszívesebben beállt volna a zuhany alá, és estig, míg lehűl egy kicsit a levegő, ki sem szállt volna alóla. Tudta azonban, hogy addig még néhány kínos találkozáson túl kell esnie.

Kiszedte a bőröndjeit, a hátizsákját, és elindult befelé. Nem törődött azzal, hogy a szomszédok az ablakból bámulják. Már megszokta, mindig ez történt, ha nagy néha hazalátogatott. Általában pár napnál tovább nem bírta, most viszont kénytelen lesz. Az anyja infarktusa elég súlyos volt ahhoz, hogy akár hónapokig gondozásra szoruljon, ezért kénytelen volt hosszabb időre hazaköltözni. Nem tudta, hogyan fogja kibírni.

- A tékozló fiú hazatért! – Az ajtóban a szomszédasszony, anyja nagy barátnője, Mrs. Andrews állt. Nem tetsző arccal mérte végig, pedig igyekezett semlegesen öltözni, nehogy belekössenek a ruhájába.

- Jó napot, Anne néni! Csodálatosan néz ki.

- Ez édes jó anyádról nem mondható el, Noah fiam! – húzta el a száját az asszony. – No, kerülj beljebb, ölts valami kevésbé feltűnő ruhát, és menj be hozzá. Már nagyon vár téged szegény asszony.

Noah érezte, ahogy ráng egy ideg az arcán.

- Ez a legkevésbé feltűnő ruhám, Anne néni. Mit kifogásol rajta?

- Annyira rád tapad, hogy szörnyű nézni. De hát mit is vár egy ilyentől az ember…

Noah lassan letette a cuccát, majd szembefordult vele.

- A milyentől? – kérdezte szándékos nyugalommal.

- Jaj, hát, tudod, fiam. A homokosoktól, amilyen te is vagy – halkította le Mrs. Andrews a hangját. – Nem gyógyultál még meg, fiam? Anyád szegény nagyon szeretne unokákat, már csak ennek a reménye élteti. Hidd el, kevésbé lenne beteg, nem hagyná el magát, ha hazaköltöznél véglegesen, elvennél valami helyre kis leányt, és születne pár gyereked.

Noah mély levegőt vett.

- Anyám szívbeteg, és kevésbé lenne beteg, ha beszedné a gyógyszereit, és jobban hallgatna az orvosokra, Anne néni. Ami pedig a betegségemet illeti, sajnos, ebből nem tudok kigyógyulni, sőt, nem is akarok. Ilyennek születtem, és szeretek ilyen lenni. És ha most megbocsát…

- Hogy’ beszélhetsz így! Nem vágysz gyerekekre, családra?

- Nem. – Noah éles válasza elvágta a mindeddig kínos beszélgetést.

Mrs. Andrews legyintett, majd dohogva felkapta a táskáját, és elment. Az ajtót azért halkan tette be maga után, nem akarván megijeszteni a barátnőjét. Noah felsóhajtott. Arra gondolt, hány ilyen beszélgetésen kell még túlesnie, amíg itthon lesz?!

- Fiam, te vagy az? – Az anyja halk hangjára elindult a hálószoba felé. Megállt a küszöbön, és rámosolygott.

- Szia!

- Noah! – Felicity Mitchell fiatalkorában olyan szépség volt, hogy arról még most is legendákat meséltek a városban. Törékenysége nem változott semmit, az arcán azonban látszott, hogy megviselte a férje elvesztése, majd a betegség. Az ágyon ült, a háta mögött párnákkal, és éppen olvasott. – Anne elment?

- Igen. – Noah nem ment beljebb, nekidőlt az ajtófélfának, onnan nézte az édesanyját, akinek őszülő haján megcsillant a beszűrődő napfény, és mintha glóriát vont volna az aprócska alak köré.

- Megint kioktatott?

- Hamarabb kidobtam.

Felicitiy felkuncogott.

- Lehetnél több tisztelettel iránta. Az infarktusom óta szinte el sem mozdult mellőlem.

- Csoda, hogy nem őrültél meg mellette. Még mindig a bankár fia a kedvenc témája?

- Büszke rá, nézd el neki.

Noah összefonta a mellkasán a karját.

- Rólam ez nem mondható el.

- Micsoda?

- Hogy büszke lehetnél rám.

Az anyja lassan becsukta a könyvet, és az éjjeliszekrényre tette. Finoman megpaskolta maga mellett a takarót.

- Gyere ide! Már meg sem öleled az édesanyádat?

Noah engedelmeskedett, beszívta az anyu-illatot, ahogy kiskorában hívta. Parfüm, hajlakk, kávé, semmit sem változott, csak most adódott hozzá egy kesernyés mellékillat, a gyógyszereké.

- Hiányoztál, anyu!

- Te is nekem! Jöhetnél gyakrabban!

Noah végre elmosolyodott.

- Most itt leszek pár hónapig, száz százalék, hogy egymás agyára fogunk menni.

Felicity nevetett, és a mellkasára szorította a kezét.

- Bolond gyerek, ne nevettess!

- Jól vagy? – Noah odadőlt mellé, és megfogta a kezét.

- Lehetnék jobban is, de ne aggódj, még egy darabig itt leszek a nyakadon.

- Beugrottam a kórházba, és beszéltem az orvosoddal.

- Ah, ne butáskodj, kedvesem!

- Nem butáskodom, anya! Ez nem játék! El kellett volna menned a felülvizsgálatra, és a gyógyszereket is rendesen szedned kellett volna! Attól, hogy a homokba dugod a fejed, nem fogsz meggyógyulni!

Az anyja kinézett az ablakon.

- Jól vagyok.

- Persze…

- És büszke vagyok rád, akkor is, ha Anne szerint inkább szégyellnem kellene téged. – Noah keze megrándult, amit megérzett az asszony is, mert gyengén megszorította a fia ujjait. – Szeretlek, és látom, hogy boldog vagy. Az az élet tesz boldoggá, amit kiharcoltál magadnak, és ez már önmagában is tiszteletre méltó. Anne fia megörökölte a bankot az apjától, nem kellett semmit tennie érte. Na, jó, nem ártott, hogy jó tanuló az iskolában, de az akkor sem ugyanaz, mint a te esetedben. Neked mindenért kétszer olyan keményen kellett küzdened, és nagyon jól helyt álltál a konzervatív vénségekkel szemben. – Noah ajkán megrebbent egy mosoly. – Anne meg menjen a fenébe! Én igenis büszke vagyok rád, fiam! És apád is az lenne, ha élne.

Noah szorosan megölelte, és a vállára hajtotta a fejét.

- Nagyon hiányzik.

- Tudom, kicsim, nekem is.

- Sajnálom, hogy nem tudlak unokákkal megajándékozni.

- Túl fogom élni nélkülük is. Legyünk őszinték, szerinted van nekem erőm pici babák után rohangászni a kertben?

Noah végre felnevetett, ahogy elképzelte a jelenetet.

- Kikészülnél.

- Bizony. Bőven elég, hogy az unokatestvéreid minden évben meglátogatnak és elhozzák a szörnyeteg kis kölykeiket is.

- Anya!

Felicitiy legyintett.

- Öregasszony vagyok, állítólag két centivel a halál szélén, ennyit kimondhatok, nem? Rajtad kívül úgy sem vesz senki komolyan, csak vénasszonyos locsogásnak tekintik.

- Szörnyű vagy, anya!

- Apád is mindig ezt mondta – derült fel az asszony arca. – De azért szeretett…

- Én is szeretlek! – Noah puszit nyomott a kézfejére.

- No, elég az érzelgősségből, még a végén zavarba hozol! Menj kipakolni, és hagyd, hogy befejezzem a könyvemet.

- Igenis. Szükséged van valamire?

- Semmire, drágám! Már itt vagy.

Noah mosolyogva kiballagott, egy pillanatra visszanézett, az anyja lágy mosollyal tekintett ki az ablakon. Az apjára gondolt, akkor volt ilyen ragyogó a tekintete…

 

            Gyorsan kialakították a napi rutint. Együtt reggeliztek, Noah segített felöltözni az anyjának, átkísérte a nappaliba, hogy nézze kicsit a tévét. Ebédfőzés közben beszélgettek, Noah nem talált semmit, aztán kiderült, hogy az anyja sem. Mrs. Andrews az alatt az egy hét alatt szó szerint birtokba vette a házat, és átpakolta a konyhát. Noah begurult, és egyik délután, amíg az anyja aludt, mindent a helyére tett. Meg kellett állapítania, hogy kénytelen lesz másnap elmenni vásárolni, habár úgy kívánt egy látogatást a belvárosban, mint a fogorvost.

A halk kopogtatásra felkapta a fejét. Remélte, hogy nem Mrs. Andrews jött át, mert akkor bizony lesz hozzá néhány keresetlen szava, kinek a konyhájában rendezkedjen. Kipillantott, neki háttal egy fiú állt a lépcsőnél, nézelődött.

- Igen? – Kinyitotta az ajtót, és kijjebb lépett, nehogy az anyja felébredjen a hangokra.

- Helló! – A fiú megfordult, és Noah meglepve ismerte fel, hogy lánnyal van dolga. Nem is akárkivel.

- Beth?

- Szia, Noah! Hallottam, hogy hazajöttél, és gondoltam, beköszönök.

Noah nem akart hinni a szemének. Beth-szel a legjobb barátok voltak a középiskolában, és sokáig levelezgettek, miután ő elment. Aztán valahogy a kapcsolatuk megszakadt, már évek óta nem találkoztak. Beth megváltozott, régen hosszú volt a haja, most fiúsan rövidre vágatta. Akkoriban mindig szoknyában mászkált, most viszont póló, kopott farmer és tornacipő volt rajta. Nem csoda, hogy hátulról fiúnak gondolta, Beth karja vastagabb volt, mint az ő combja.

- Hű, megváltoztál! – nyögte ki nagy sokára, mire a lány felkacagott, és megölelte.

- Isten hozott!

- Bejössz? – Noah örült volna, ha végre beszélhetnek egymással, de Beth nemet intett.

- Dolgoznom kell, de holnap nem érsz rá? Beülhetnénk Mr. Burnetthez egy szendvicsre.

- Holnap úgyis be kell mennem vásárolni.

Beth arca felragyogott.

- Jó, akkor délelőtt, délután? Szabadnapos vagyok, bármikor jó.

- Megbeszélem Mrs. Andrews-zal, hogy jöjjön át anyuhoz, és felhívlak. Megadod a számod?

Telefonszámot cseréltek, aztán Beth a furgonjához szaladt, és integetve elhajtott.

- Ki volt az? – Az anyja hangjára Noah megfordult.

- Azt hittem, alszol.

- Ki kellett mennem a mosdóba.

- Beth Lee-re emlékszel?

- Persze.

- Mi lett vele? Régen nem hallottam felőle.

- A szülei nagy bánatára szerelő lett az öreg Woodnál.

- Szerelő?

- Bizony. Egy időben azt beszélték, hogy ő is a saját neméhez vonzódik, de aztán összejött azzal a barom Ned Burnettel, és a viszonyuk minden kis titka napvilágot látott. Nagyon sajnáltam szegény lányt, Ned megszégyenítette, amikor elmesélte a haverjainak, milyen az ágyban Beth-szel. Én John Lee helyében megfojtottam volna azt a pernahajdert!

Noah követte az anyját a hálószobába.

- Hogyan lett belőle autószerelő?

- Jó kérdés. Mindig szeretett az apjának segíteni állítólag, és Woodnak kellett még egy kéz Tyler mellé. Biztos emlékszel Tyler Kerrichre, feletted járt.  

Noah emlékezett. Vörösesszőke haj, szeplők, komoly sötétkék szempár. Ő azon kevesek egyike volt, akik nem piszkálták, amikor kiderült, hogy meleg.

- Tyler is autószerelő lett? Azt hittem, elmegy innen.

- Az apja lebénult egy balesetben, pár éve meg is halt, és nem akarta itt hagyni az anyját meg a húgait.

- Értem.

- Beth eleinte csak a papírmunkát csinálta, felvette a telefont, meg ilyesmi, de hamar kiderült, hogy ért a szereléshez, és Tyler az öreg Wood ellenkezésével mit sem törődve, odavette maga mellé segítőnek.

- Wood még bírja az iramot?

Az anyja legyintett, és betakarózott, Noah segített neki elrendezni a plédet.

- Dehogy. Ha Tyler és Beth nem lenne, akkor becsukhatta volna már a boltot. Jackson csak arra vár, meg akarja venni a helyet. Wood műhelye jó helyen van, míg ő kiszorult a város szélére.

- Jackson? Emily Jackson apja?

- Igen. Emilyvel együtt jártál iskolába, ugye?

Noah remélte, hogy semmi érzelem nem látszik az arcán. Emily undorodott tőle, ott alázta meg a suliban, ahol csak tudta. Nem voltak róla szép emlékei.

- Igen. Wood fia merre van? – kérdezte, és leült az ágy szélére.

- Katonának állt. Most Irakban, vagy hol szolgál. Nem hiszem, hogy valaha is visszajön ide.

- Mi lesz a műhellyel, ha az öreg meghal?

Az anyja felsóhajtott.

- Azt hallottam, hogy a fia el akarja adni. Tyler megvenné, de neki meg nincs elég pénze. Attól félek, végül Jacksoné lesz, és akkor Tyler meg Beth az utcára kerül.

Noah hagyta aludni az anyját, visszament rendet rakni a konyhába. Egy csomó minden járt a fejében, aztán eszébe jutott, hogy még nem hívta fel Mrs. Andrews-t. Addig hízelgett az asszonynak, míg az mártírsóhajjal beleegyezett, hogy átmegy az anyjához, amíg ő elmegy vásárolni másnap.

 

            A felhők mögül néha kibukkanó Nap elég meleget adott ahhoz, hogy Noah rövidnadrágot és pólót vegyen. Mit sem törődött azzal, hogy látszik a lábszárán felfelé kanyargó tetoválás virágmintája. Mrs. Andrews úgy megbámulta, hogy majd’ kiesett a szeme, amin képtelen volt nem nevetni, miután kilépett a házból.

Akárhogy is, jól esett végre kimozdulni otthonról. Odahaza a munkája miatt állandó mozgásban volt, és most ez határozottan hiányzott neki. A bevásárlóközpontnál kiszállt a kocsiból, ott hagyta a parkolóban, amíg bement vásárolni. Anyjától egy hosszú listát kapott, mit szeretne enni, és mit hol szokott beszerezni, így úgy nézett ki, be kell járnia az egész várost. Visszafelé a csomagtartóban hagyta a cuccot, és a kosárral elindult Burnették falatozója felé. Érezte, hogy mindenhonnan tekintetek tapadnak rá. Már rég elmúlt az az idő, amikor ez zavarta.

Beth Burnették előtt állt, és csípőre tett kézzel vitatkozott valakivel. Noah, bár évek óta nem látta, azonnal felismerte Ned Burnettet. Mindig is egy nagy bunkó volt, de amióta az anyja elmesélte, mit tett Beth-szel, csak még jobban megutálta.

- Ide figyelj, te kis ringyó! – Erre a szavakra ért oda, és gyorsan el is pattant nála a cérna.

- Valami gondod van? – Beth elé állt, felszegte az állát.

- Noah! – A lány megpróbálta elhúzni onnan. – Semmi gond, csak Ned szemétkedik.

- Szerintem a szemétkedés nem fedi jól azt, amit művel! Kérj tőle bocsánatot! – fordult a férfi felé.

- Miért kellene nekem bocsánatot kérnem? Megvesztél, haver? – Ned jobban szemügyre vette, és lassan elvigyorodott. – Nocsak. Noah Mitchell, ha nem tévedek. Beszélték, hogy visszajöttél az anyukád miatt.

- Kérj bocsánatot Beth-től!

Ned arca elsötétült, közelebb lépett.

- Csak nem egy kis buzi mondja meg nekem, hogy bánjak egy hülye kis libával?

- Ez a kis buzi tudja, hogyan kell egy igazi férfinak bánnia egy nővel, nem úgy, mint te.

Ned megmarkolta a pólóját, de megszólalni nem tudott. A következő pillanatban nekipenderült a falatozó falának, ott rázta értetlenül a fejét. Noah felvonta a szemöldökét az olajos, nagydarab férfi láttán. Nem pontosan így emlékezett Tyler Kerrich-re, de a kék szemek tévedhetetlenül hozzá tartoztak.

- Tyler, ne csináld te is! – Beth elébük állt. – Nem történt semmi, menjünk innen!

Végül az autószerelő műhelyben kötöttek ki, hátul, az irodarészben. Noah leült egy székre, amit Tyler lökött oda neki, mielőtt elment volna megmosakodni. Beth idegesen toporgott.

- Sajnálom, Noah, azt hittem, Ned kint van a földeken, és nem fogunk vele találkozni.

- Semmi sem történt. Veled minden rendben?

Beth elhúzta a száját, és felült az asztal sarkára. Az iroda kicsi volt, egy ember még éppen elfért benne rajtuk kívül. Wood mormogása a műhelyből szűrődött át hozzájuk, valami autót bütykölt.

- Túlélem. Veled is megtörtént már, hogy azt kívántad, bárcsak ne jöttél volna össze egy illetővel?

Noah testéből eltűnt a feszültség, felnevetett.

- Oh, ha te azt tudnád, hányszor!

- És mit tettél utána?

- Továbbléptem.

- Csak így? – Beth csettintett egyet.

Noah elkomorodott.

- Volt pár rossz döntésem a partnereimet illetően. Néha hónapokig nyalogattam a sebeimet, de nem bántam meg semmit. Mindenből lehet tanulni valamit, és én igyekeztem ezt tenni.

- Most van valakid?

Noah a fejét rázta.

- Volt egy srác, egész jól megvoltunk, de aztán újra összefutott az exével, és végül elhagyott.

- Sajnálom.

- Túléltem. Te és Tyler együtt vagytok?

Beth felvonta a szemöldökét, majd az éppen belépő Tylerhez fordult.

- Noah azt kérdezi, járunk-e?

A férfi a kávéért nyúlt, a mozdulata megakadt. Először Noahra nézett, majd Beth-re, végül vissza Noahra.

- Mármint én és Beth?

Noah kezdett zavarba jönni.

- Aha. Anyám állandóan együtt emlegetett titeket, és mivel úgy nekidöngölted Nedet Beth miatt a falnak, gondoltam, hogy ti talán…

Tyler végül kitöltötte magának a kávét, őket is kínálta, de nem kértek. Leült Noahval szemben, most, hogy megmosakodott, látszottak a szeplők az arcán.

- Nem Beth-t védtem, hanem téged – mondta nyugodtan, és belekortyolt a kávéba.

Noah tátogott, nem igazán értette a dolgot.

- Engem?

Tyler elnevette magát.

- Ismerem Beth-t, és hidd el, ha akarta volna, úgy ellátja Ned baját, hogy a mentő viszi el.

Noah a lányra nézett, aki erre felhúzta a karjáról a pólót, és megmutatta az izmait.

- Most sikerült meglepnetek – jelentette ki erre, mert más nem jutott az eszébe.

Felnevettek. Tyler kezet nyújtott.

- Gondolom, suliból emlékszel rám, de azért bemutatkozom. Tyler Kerrich.

- Emlékszem, eggyel jártál felettem.

- Igen.

Wood kiáltott valamit, mire Tyler és Beth egyszerre mozdultak.

- Maradj csak Noahval, úgyis hozzád jött – mondta a férfi, és már indult volna ki, de aztán Wood még egyszer elkiáltotta magát, ezúttal határozottak Beth nevét ordította.

- Bocsánat. – A lány kuncogott Tyler morcos arca láttán. – Sietek. – Kirobogott a műhelybe, és már el is tűnt a kocsi alatt, amit Wood éppen szerelt. 

- Wood már a jobbkezének tekinti. – Tyleren nem látszott, hogy ez rosszul érintené.

- Sajnálom, hogy azt feltételeztem, ti ketten együtt vagytok.

- Nem történt semmi. Egyikünket sem zavarja, és amíg mások is ezt hiszik, kevésbé mernek kötekedni Beth-szel.

- Anya elmesélte, Ned milyen szemét volt vele.

Tyler arca elsötétedett.

- Ha valamelyik húgommal művelte volna ezt, kitapostam volna a belét, de Beth apja nem akarta összeakasztani a bajszát a Burnettekkel.

Noah a karkötőjét forgatta.

- Néha utálom ezt a várost.

- Ezért mentél el, igaz? – Tyler nekidőlt az asztalnak, most sokkal közelebb volt hozzá, mint az előbb.

- Más életet akartam, mint ami itt várt rám.

- És? Megtaláltad?

- Igen.

- Mit dolgozol?

- Reklámszakember vagyok egy cégnél.

- Boldog vagy?

Noah elmosolyodott.

- Igen.  

- Az jó.

Noah bólintott, és felnézett a férfira. Elpirult, mert Tyler őt bámulta, és valahogy nem undorodva vagy kíváncsian, inkább érdeklődve. Férfiként érdeklődve.

- És te? – kérdezte halkan. – Te boldog vagy itt?

Tyler vállat vont, és borúsan felnevetett.

- Néha utálom ezt a várost.

Ebben maradtak. Beth ugyanis bezúdult az ajtón, és körbevonszolta kis birodalmukon Noaht. A férfi rég nevetett ennyit, mint most a lánynak. Wood nemsokára újra magához rendelte Beth-t, így Tyler vállalta, hogy visszakíséri a férfit a kocsihoz.

- Nem kell.

- De igen. Ned a bosszúálló típusba tartozik, és mivel velem, meg Beth-szel nem mer kikezdeni, te maradsz.

- Jól van, ha annyira ragaszkodsz hozzá. Viszont még be kell ugranom pár helyre, anyának akarok venni néhány dolgot.

- Rendben. Beth elvan az öreggel, úgyhogy ráérek.

- Nem zavar, hogy Beth-nek szabadnapja van? – Noah nem állta meg, hogy meg ne kérdezze.

Tyler elvigyorodott.

- Isten hozott nálunk!

Egész úton beszélgettek. Tyler mesélt a régi iskolatársakról, a családjáról és a munkájáról is. Faggatta Noaht, milyen a távoli nagyvárosban, és a délután valahogy elszaladt, mire Noah észbekapott. Megálltak a kocsija mellett.

- Szép darab. – Tyler körbejárta, finoman megérintette.

Noahnak az járt a fejében, hogy vajon a szeretőivel is ilyen finomsággal bánik-e? Találkozott a tekintetük az autó felett. Noah megnyalta az ajkát, letette a kosarat maga mellé, és a kocsira fektetett karjára ejtette az állát.

- Egy csapatban játszunk, igaz? – kérdezte. Mindenki más sportra gondolt volna, de Tyler tekintete lassan elkomorodott. A kocsira könyökölt, nekidöntötte a fejét a karjának, úgy nézte Noaht.

- Miből jöttél rá?

- Meleg vagyok, nem hülye. Egy hetero nem fikszírozza a bokámat és a fenekemet.

Tyler nevetett.

- Lebuktam?

- Le. Senki nem tudja, ugye?

- Nem. Szerintem Beth sejti, de erről soha nem beszéltünk.

- Ezért nem bánod, ha azt hiszik a városban, hogy együtt vagytok.

- Néha lelépek a városból, mindenki azt gondolja, van valahol egy dögös nőm, de az igazságot még csak nem is sejtik. 

- Soha nem akartad felvállalni?

Tyler felsóhajtott.

- Nagyon tiszteltelek, amiért te elég bátor voltál hozzá. A szüleid kevésbé konzervatívak, mint az enyémek, és attól féltem, hogy kitagadnak, már csak a húgaim miatt is. Aztán apa megsérült, és akkor már… úgy éreztem, nem volna fair vele szemben, ha megtudná, hogy az egyetlen fia egy kis buzi. – A keserű hang hallatán Noahnak könnyek gyűltek a szemébe.

- Sajnálom.

- Én is.

Csak nézték egymást szótlanul. Teltek a percek. A parkolóban már nem volt rajtuk kívül senki, a Nap lebukóban volt, vörösre festette a felhőket, az ég alját, a másik tekintetét.

- Soha nem jártam senkivel sem, mármint férfival. Egyéjszakás kalandok sora van mögöttem, kicsit mindig szégyelltem magam miattuk. – Tyler hangja szomorkás volt, elfújta a könnyű szellő, mely az arcukat simogatta. – És most itt vagy te. Annyira más vagy, mint én. Talán ezért tetszel annyira.

Noah felegyenesedett, lassú léptekkel megkerülte az autót, és megállt a férfi előtt.

- Köszönöm.

- Mit? Nem mondtam semmilyen bókot. – Tyler zavartan zsebre dugta a kezét. – Nem mondtam, hogy milyen jól áll a lábadon az a tetoválás, és milyen szép a mosolyod. A francba! Még azt sem tudom, hogy hogyan udvarol egy férfi egy férfinak, és hogy… hogy egyáltalán én akarom-e ezt.

Noah nézte a kínlódását, majd’ megszakadt érte a szíve.

- Ha engem akarsz, akkor velem együtt jár a nyilvánosság is, Tyler. Én nem fogok bujkálni senkiért. Nem hazudok senki kedvéért. Arra képtelen lennék.

- Én viszont nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy felvállaljam, ki is vagyok. Elveszíthetek mindent, amiért annyit küzdöttem! Ha te elmész, én maradok… és mindketten tudjuk, milyen ez a város.

Noah befelé nyelte a könnyeit.

- Sajnálom.

- Én is.

- Mennem kell…

- Üdvözlöm anyukádat!

Noah bólintott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve puszit nyomott a férfi arcára.

- Jó munkát! – Visszament a vezetőülés felőli oldalra, betette a kosarat, és beült. Már beindította a motort, és bekapcsolta a biztonsági övet, amikor Tyler behajolt hozzá.

- Noah…

- Igen? – A csók teljesen váratlanul érte, Tyler ajkának még kávé íze volt. A férfi keze a tarkóját tartotta szorosan, hogy ne tudjon elhúzódni, nem mintha ez megfordult volna a fejében. Attól függetlenül, hogy Tylernek még soha nem volt normális kapcsolata, egész jól csókolt. Sőt! Noah ujjai a férfi vékonyszálú hajába fúródtak, a tincsek selymesek voltak, kifolytak az ujjai közül. 

- Nem kérek bocsánatot – mormolta a férfi az ajkaira. Sokkal gyorsabban szedte a levegőt, a szeplős arcon vihar dúlt. – Már akkor tetszettél. A suliban. Néha álmodoztam rólad. Tudtam, hogy te Louisért vagy oda, nem is mertem próbálkozni. Nem is mertem remélni, hogy te és én… valaha. A pokolba veled, miért jöttél vissza?! – Nagyot ütött a kormányra, aztán már ott sem volt. Zsebre dugott kézzel, gyors léptekkel haladt át a parkolón. A haját kócolta a szél, egy pillanatra odatartotta neki felhevült arcát, Noah pedig érezte, hogy milyen hevesen ver a szíve.

Mit ért volna vele, ha elmondja, hogy a mai napig nem felejtette el a kék szemű fiút, aki mindig kedves volt vele, és rámosolygott, ha összefutottak a folyosón? A kormányra hajolt, és legszívesebben sírva fakadt volna. Tényleg, mi a francot keres itthon, kérdezte magától, miközben kikanyarodott a bevásárlóközpont elől. 

- Valami baj van? – Az anyja éppen Mrs. Andrews-zal kártyázott, amikor hazaért.

- Nem, semmi. Fáj egy kicsit a fejem.

- Mindent meg tudtál venni?

- Igen.

- Találkoztál Beth-szel is?

- Igen, bár Wood miatt nem tudtunk sokat beszélni. Tyler üdvözöl.

- Oh, vele is összefutottál?

- Igen.

- Az a Tyler rendes gyerek – szólalt meg Mrs. Andrews. – Eltartja a családját, és nélküle Wood csődbe ment volna. Bár nem ártana neki végre egy feleség. Azt hallottam, hogy van neki valami nője, de házas, meg gyerekei vannak. Szerintem hitegeti szegény Tylert. Jobb lenne, ha elvenné Beth-t, és lenne saját családja.

Noah ott állt megfagyottan a küszöbön, az ajka még bizsergett Tyler csókjától. Lassan kifordult a szobából, a konyhában elkezdte kipakolni az élelmiszert, aztán azt vette észre, hogy ott ül az egyik széken, és hisztérikusan nevet.

 

            Beth-szel elmentek ebédelni egyik nap. Noah kínosan kerülte, hogy Tyler szóba kerüljön, ami egy idő után a lánynak is feltűnt.

- Tetszik neked? – kérdezte hirtelen, már búcsúzkodáskor.

- Kicsoda?

- Tyler.

- Ezt meg honnan veszed?

- Hát, mert akárhányszor elkezdtem beszélni róla, elpirultál, és másra terelted a szót.

- Ez bonyolult.

- Eléggé. Ő hetero, Noah, semmi esélyed. – Beth ezt olyan furcsa hangsúllyal mondta, hogy Noah gyanakodva bámult rá.

- Nem akarsz elmondani nekem valamit?

- Nem tudom, mire gondolsz. Most mennem kell! Majd még beszélünk! Szia!

- Beth… - Noah rosszkedvűen nézett a lány után. A hajába túrt, és elindult a kocsija felé. Ned Burnett teljesen váratlanul került elébe.

- Helló, kis buzi!

- Helló, te seggfej! – Noah keze ökölbe szorult, és megfeszültek az izmai.

Ned elvigyorodott.

- Nem vagy anyámasszony katonája, mi?

- Nálad szemetebbektől is meg kellett már védenem magam. Hozzájuk képest te csak egy kis gennygóc vagy!

- Na, ide figyelj! – Ned meglökte, Noah egyet lépett hátra, majd nekilendült, és olyan erővel lökte vissza a férfit, hogy az hátratántorodott.

- A nevem Noah Mitchell, nem na, ide figyelj! Ezt jobb, ha megjegyzed! És ha most megbocsátasz, haza kell mennem!

- Elfutsz, mi?

Noah szánakozva mérte végig.

- Az ilyenekkel, mint te, nem állok le! – El akart menni a férfi mellett, de Ned elkapta a karját, és nekitaszította a falnak. Többen látták, mi történik, de segítség helyett inkább szemlesütve továbbmentek. Noahnak hányingere volt ettől a várostól. – Engedj el!

- Mert különben mi lesz?

Noah szeme elé vörös köd borult. Elege volt mindenkiből, a városból, a lakókból, abból, hogy itt a megbecsült reklámszakember, a szomszéd fia, egy férfi nem volt több az utca piszkánál. Csak azért, mert a saját nemét szerette.

Meglepően gyorsan mozdult, Nedben igazából fel sem merült, hogy a vékony alak nekitámad. Az pedig pláne, hogy az ökle elég kemény ahhoz, hogy őt a földre küldje. Döbbenten nézett fel a férfira, Noah megállt felette.

- Szállj le rólam és Beth-ről is, megértetted?! – Noah keserűt érzett a nyelvén, a dühtől még mindig alig látott. Felszegett fejjel ment a kocsijához, be akart szállni, de erős karok ragadták meg. Már majdnem ütött, de Tyler hangja megállította.

- Ne, én vagyok! Nem esett bajod?

Noah ellökte magától.

- Ez nem rajtad, meg másokon múlt, nem igaz?! – tört ki belőle a kiáltás. – Utálom ezt a nyomorult várost! Undorodom tőled, meg mindenkitől! Nincs más itt, mint képmutatás, szemellenzőség és önzőség! Anne nénivel egyetemben mindenki Istenről és megbocsátásról papol, de ott hagynak egy szemét kénye-kedvének kiszolgáltatva csak azért, mert más vagyok!

- Noah…

Noah nem tudta megállítani a szeméből kiáramló könnyeket.

- Komolyan azt hittem, hogy annyi év után talán megváltozott valami. Hogy talán elfogadnak, hiszen modern korban, a 21. században élünk. De semmi sem változott… Semmi!

- Várj!

Noah azonban kitépte magát a karjaiból, és beszállt a kocsiba. Anélkül hajtott el, hogy visszanézett volna. Otthon bemasírozott a fürdőszobába, és az arcába lötykölte a vizet.

- Noah, jól vagy? Anyád aggódik. – Mrs. Andrews kopogott be hozzá.

- Csak a szemembe ment valami, mindjárt megyek. – Belenézett a tükörbe. A szeme vörös volt, és tudta, hogy ha Anne nénit sikerül is, az anyját nem tudja megtéveszteni. Átment hozzájuk, megpróbált mosolyogni. – Bocsánat, ég a szemem, belement valami.

Felicity éles tekintettel méregette.

- Gyere ide, megnézem!

- Már nem érzem, biztos kipislogtam. Anne néni, marad vacsorára?

- Maradnék, de a fiamék már meghívtak.

- Értem, akkor majd legközelebb. Megyek főzni.

A konyhában nekiállt előkészíteni a levest, amikor megszólalt a mobilja. Beth neve láttán felsóhajtott, és kiment a teraszra.

- Szia!

- Minden rendben? – A lány hangja aggódó volt.

- Jah.

- Noah!

- Jól vagyok. Komolyan.

- Akkor Tyler miért verte rommá Nedet?

- Mi? Mit csinált?

- Nedet most vitte el a mentő! – Beth kiabált. – Tylert meg a rendőrfőnök. Elmondanád, mi történt?

- Oh, a francba! – Noah már meg is fordult, és felkapta a slusszkulcsot. – Anya, el kell mennem! – robbant be a hálószobába. – Anne néni, tudna még maradni egy kicsit?

- Mi történt, fiam?

- Tyler megverte Nedet, és Beth kiborult. El kell mennem!

A két asszony összenézett, de hogy mit mondanak, azt Noah már nem várta meg, majdnem átesett a küszöbön, úgy rohant az autóhoz.

- Hol vagy most? – kérdezte a lánytól, aki még mindig vonalban volt.

- Épp most megyek Tylerért! Ki kell hozni onnan, csak előbb tudni szeretném, hogy mi történt!

- Ned belém kötött, én pedig behúztam neki egyet. – Noah tudta, hogy gyorsan vezet, próbált lenyugodni. – Tyler akkor érkezett oda, én pedig ki voltam borulva, és rajta vezettem le az egészet, utána hazajöttem. Gondolom, utána kapta el Nedet.

- Hogy én mennyire utálom a férfiakat! – mordult fel Beth, és kinyomta a telefont.

Noah azt hitte, sose ér a rendőrőrs elé. Beth furgonja már ott állt, leparkolt mellé, utána pedig rohant be.

- Beth!

- Noah, végre!

- Tyler?

- Épp kihallgatják. – A lány iszonyúan mérges volt. – Nem vagytok normálisak! Miért nem tudjátok Nedet levegőnek nézni?

Noah érezte, ahogy a düh megint a torkát kaparja.

- Te hogy’ vagy rá képes?

Beth vállat vont.

- Nem érdekel az a szemét! Leszámoltam vele.

- Ő viszont nem számolt le veled, Beth! Ahogy Tyler mondta, bosszúálló, és mivel téged nem kaphatott el, elkapott helyette engem. Pontosan tudta, hogy értem a kutya sem fogja mozdítani még a kisujját sem!

- Jaj, sajnálom, Noah!

- Sajnálattal itt már nem érünk semmit – jelentette ki Noah hidegen. – Tyler miattam került ilyen helyzetbe, úgyhogy úgy fair, hogy kihozom innen.

Három és fél órába telt, mire sikerült mindent tisztázni. Noah vallomása új megvilágításba helyezte a történteket. Közben Nedet is kihallgatták, aki a fájdalomcsillapítóktól elég kába volt, hogy őszinte legyen, így gyorsan kiderült, hogy ő kezdte az egészet. Noah távozása után valakin ki kellett töltenie a haragját, és mivel csak Tyler volt kéznél, sikerült felbosszantania.

- Mi a fenét mondott neked, amitől kiakadtál? – Beth keresztbe font karral, számonkérően állt a furgonja mellett.

Tyler a fejét ingatta.

- Haza akarok menni, Beth! Majd holnap megbeszéljük.

- Francokat! Most beszéljük meg!

Noah felsóhajtott. Finoman megérintette Tyler könyökét.

- Gyere, hazaviszlek!

- Képesek lennétek itt hagyni?

Noah morcosan végigmérte.

- Ahhoz képest, hogy nem látszik rajtad, néha igenis sikerül hisztis libaként viselkedned.

Beth száját tátva bámult utánuk, Tyler percekig nevetgélt rajta. Hátradöntötte a fejét, és lehunyta a szemét.

- El tudnál vinni először a műhelyhez? Ott maradtak a cuccaim.

- Persze.

Sötét volt már a műhelynél, úgy látszott, Wood aznap korán becsukta a boltot.

- Miattam – mondta Tyler leverten, és elkezdte összeszedni a cuccait az irodában. Felvette a mobilját, a tárcáját. – Valahova ide tettem a laptopom – ráncolta a homlokát. – Otthon még át kell néznem, amit a könyvelő átküldött.

Noah részvéttel nézte.

- Már teljes egészében te viszed a boltot, igaz?

Tyler fáradtan nekidőlt az asztalnak. Sebes kézfejét bámulta.

- Wood már öreg, néha azt sem tudja, milyen nap van. Állandó felügyeletre szorul, ezért Beth vagy én mindig itt vagyunk.

- Meg akarod venni?

- Jól megy az üzlet, és amennyit ér, na, annyi pénzem sose lesz.

- Hitelen nem gondolkodtál?

- Láttam, ahogy becsődölt üzleteket vitt a bank, és nem maradt utánuk semmi. Én nem akarom ezt végigcsinálni.

- Beth-szel együtt sem? Jók vagytok együtt.

- Most te is azzal jössz, hogy feleségül kellene vennem?

- Nem. Én azt mondom, hogy vegyétek meg közösen.

- Nem hiszem, hogy…

- Segítek nektek, ha kell. Nem értek a szereléshez, de a reklámokhoz igen. Pontosan tudom, milyen reklámra van szüksége egy cégnek, hogy sikeres legyen. Ki tudja, meddig leszek ideláncolva, legalább hasznosan töltöm az időmet.

- Hasznos vagy, anyukád mihez kezdene nélküled?

- Te is tudod, hogy nem erre gondoltam. Hiányzik a munkám.

- Nem tudom, hogy működne-e a dolog. Ezen még gondolkoznom kell.

- Nem akarok semmit erőltetni.

- Tudom, és kösz.

Noah bólintott. Egy ideje már ő is Tyler sebes kezét nézte.

- Mit mondott neked?

Tyler habozott.

- Téged szidott.

- Vajon miért nem lepődöm meg?

- Noah…

- Semmi baj – felelte gyorsan Noah, és igaz is volt. Ned véleménye jelenleg nem érdekelte. –Nem fáj? – bökött a férfi kezére.

- De.

- Nem kellene bekötözni?

- Vállalkozol e nemes feladatra?

- Ha megmondod, hol találom az elsősegélydobozt, akkor igen.

Tyler felült az asztalra, hogy Noahnak ne kelljen elébe guggolnia. Néha megrándult az arca, a fertőtlenítőnél különösen, de végig csendben volt. Noah bekötözte a kezét, meg sem próbálkozott a sebtapasszal, úgyis lejött volna, ahogy mozgatja az ujjait.

- A te kezed nem fáj?

- Csak ha ökölbe szorítom.

- Keményebb fából faragtak, mint gondoltam volna.

- Ugye? Soha ne becsülj le egy meleget! – Noah nevetve kinyújtotta a nyelvét, aztán zavartan elfordult, és pakolászni kezdett vissza a dobozba.

- Noah.

- Igen? – Felnézett. Tyler sötétkék tekintete mágnesként vonzotta magához. Visszafojtott lélegzettel állt, bénán, nyitotta volna az ajkát, hogy azt mondja, mennünk kellene, de a férfi két tenyere az arcára simult. Érezte a kötés durvaságát, az ujjak bőrkeményedéseit, a motorolaj szagát, a férfi citromos illatát, az ajkát cirógató ajkak simaságát, a forró leheletet.

Lassan lehunyta a szemét, közelebb lépett, a férfihoz simult. A kezét a mellkasára simította, a tenyere alatt vadul vert Tyler szíve. Újra és újra összesimult az ajkuk, Noah lassan feljebb csúsztatta a kezét, beletúrt a vörösesszőke selyembe, a gyönyör úgy hasított a testébe, hogy felnyögött. Tyler nyelve a szájába siklott, ott csúszkált a nyelvén, felfedezte szájának zugait, fogai szabálytalanságait. S ő reszketve tapadt hozzá, hogy érezze minden négyzetcentiméterét, nekifeszülő vágyát.

Tyler keze lassan lefelé haladt a testén, miközben csókolta, a nyakát simogatta, a mellkasát, a másik keze a hátán siklott végig, aztán a fenekére simult, hogy még közelebb húzza magához. Olyan érzés volt, mintha mindenhol ott lett volna, és Noah kamasznak érezte magát, lehunyt szemhéja alatt gyönyörű festményt látott, s reszketett, ha a férfi nem tartja meg, talán összecsuklik. Ám ez a reszketés is olyan finom érzés volt. Finom, a testét borzongató gyönyör.

- Most kellene abbahagynunk… - Tyler zihálva kapkodott levegő után, a szeme sötét volt, a haja kócos.

- Igen. Mennünk kellene. Anne néni a fiához hivatalos vacsorára…

Összesimulva álltak, nézték egymást, megfeszülő izmokkal, sóváran, ám lassan kijózanodó tekintettel.

- Tyler, ti vagytok itt? – Beth hangjára szétrebbentek. A lány akkor kapcsolgatta fel a műhelyben a lámpákat.

Noah, hogy ne kelljen felnéznie, folytatta az elsősegélydoboz pakolását.

- Igen, mi. Noah bekötötte a kezem. Nem tudod, hová tettem a laptopot?

- Ott van a munkanapló alatt.

- Oh, kösz!   

- Minden rendben? – Beth gyanakodva nézett egyikükről a másikra.

- Aha. Mi mentünk is. Te maradsz?

- Igen, megnézem, mit csinált ma Wood.

- Oké, holnap korán bejövök, ráérsz aludni.

- Biztos? – A férfi bólintására a lány vállat vont. – Rendben. Jó éjt!

Egész úton hallgattak, Tyler csak azért szólalt meg, hogy útbaigazítsa Noaht. A házuk előtt Noah tétovázva pillantott rá. 

- Reggel eljöjjek érted? A kocsid a műhelynél maradt.

- Nem kell, majd anya kocsijával bemegyek.

- Jól van. Akkor viszont szép álmokat!

- Neked is. – Tyler gyengéden végigsimított a karján, majd kikászálódott a kocsiból. – Bejössz valamikor a műhelybe?

- Valószínűleg.

Tyler erre elmosolyodott, a kék szemek felcsillantak. Noah megvárta, míg beér a házba, csak utána hajtott el. Valamiért úgy érezte, mintha randin lettek volna, és ettől egész úton vigyoroghatnékja volt.

- Végre, fiam! El fogok késni a fiaméktól! – Mrs. Andrews tipródott, láthatóan odáig volt a legújabb pletykákért, de nem akart elkésni sem a vacsoráról.

- Holnap mindent elmesélek! – ígérte Noah, mire megkönnyebbülten búcsút intett, és elviharzott.

Felicity felvonta a szemöldökét.

- Nekem is holnapig kell várnom?

- Sajnálom, anya! A vacsoráról teljesen megfeledkeztem!

- Anne megcsinálta, már ettem is, ne aggódj! Szóval? – Az anyja kíváncsian ült az ágyban, már alváshoz volt öltözve. Noah nem bírt magával, odadőlt melléje, és hozzá bújt. Ahogy a meleg karok átfonták, rájött, hogy ezért jött haza. Ezek a karok jelentették neki az otthont.  

- A rövidebb vagy a hosszabb változatot akarod hallani?

- Fiam…

- A cenzúrázottat vagy a cenzúrázatlant?

Az anyja meghúzta a haját.

- Mesélj már!

- Nem fogsz haragudni?

- Ezt hogyan ígérjem meg, ha azt sem tudom, mi történt? – Felicity szeme összeszűkült. – Miért gondolom azt, hogy Tylerrel függ össze a dolog?

- Honnan veszed?

- Mert nem hiszem, hogy Beth csókolta pirosra a szád, kisfiam!

Noah a szája elé kapta a kezét, aztán kitört belőle a nevetés.

 

            Lassan teltek a napok, egybefolyó órákkal, napsütéssel. Noah reggel korán bement a városba, bevásárolt, keresett ürügyet, hogy benézzen a műhelybe, és ha sikerült rászánnia magát időben a távozásra, akkor még dél előtt volt ebéd. Délután, amíg az anyja aludt, lefoglalta a munka, a telefonon és neten lógott, projekteket nézett át, javaslatokat tett, tervezett, ugráltatta a beosztottjait, és rájött, hogy nem is hiányzik neki annyira a nagyváros, így is elboldogult.

A barátai sokszor hívták, néhányan nem tudták, hogy nincs otthon, buliba akarták ráncigálni, srácokkal összeismertetni. Noah azonban egyelőre jól érezte magát így, itt. Saját magát is meglepte ez, miközben ott ült kint a tornácon, és bort kortyolgatott, hallgatta a csendet, valami békességféle töltötte el, ami még soha. Megszólalt a mobilja, Tyler száma láttán elmosolyodott.

- Szia.

- Szia. Nem ébresztettelek fel?

- Nem, ilyenkor még nem alszom.

- Beszéltem Beth-szel.

- Tényleg? Mit mondott?

- Benne van. Azt mondta, van egy kevés megtakarított pénze, és ha összeadjuk az enyémmel, akkor sem lesz sok, de több, mint a semmi. Felhívtam Wood fiát délután, éppen itthon van eltávon. Holnap beugrik a műhelybe. Nincs ellenére, hogy megvegyük a helyet, de az még kérdés, hogy mennyiért. Rendes srác, de a pénzre neki is szüksége van, meg hát, a szentamentalitás… az örege a műhelynek szentelte az életét, érted.

- Igen. Segíthetek valamiben?

- Éppenséggel arra gondoltam, hogy te talán tapasztaltabb vagy a bankok terén. Tudod, bemehetnék Andrews-hoz, de akkor hamarabb megtudná mindenki, mint az anyám.

Noah halkan nevetett.

- Joe ugyanolyan pletykás, mint az anyja.

- Pontosan. Segítesz?

- Persze. Kihozom a laptopom, addig mesélj, milyen napod volt. – Noah elindult befelé, benézett az anyjához, de az asszony mélyen aludt. Felvette a gépét, és visszament a teraszra. Tyler közben arról beszélt, hogy Wood elrontott valami izét az egyik kocsiban, és még jó, hogy Beth leellenőrizte a munkáját.

- Egyre nehezebb vele.

- Mennyire érzékeli, hogy baj van vele?

- Azt hiszem, vannak világos pillanatai, de az nem elég, Noah.

- Tudom. – Noah ujjai száguldottak a billentyűkön. – Milyen hitelre gondoltál? Hosszú vagy rövid futamidejű?

- Fogalmam sincs. Mondj több lehetőséget, és holnap reggel átrágjuk magunkat rajta Beth-szel.

- Rendben. Átküldöm őket e-mailben.

- Köszönöm. Holnap bejössz?

- Ha annyi dolgod van, akkor nem akarlak zavarni.

- Te nem zavarsz.

Noah hátradőlt, a monitor felett a sötétségbe bámult.

- Előbb-utóbb mindenkinek fel fog tűnni, mennyit járok oda.

- Azt hiszik, Beth-hez jársz.

- Ne áltasd magad.

A vonal másik végén csend támadt. Noah hallotta Tyler sóhaját.

- Nem áltatom, ez a legrosszabb az egészben.

- Sajnálom.

- Én is.

Újabb csend, hallgatták a másik lélegzetvételét.

- Holnap találkozunk.

- Mit csinálsz vasárnap?

- Vasárnap? Amit mindennap.

- Nem akarsz eljönni velem kirándulni?

- Tyler…

- Tudom, csak… szeretnék veled beszélgetni. Mindenféléről, úgy, hogy nincs a nyakunkon senki.

- Mi lesz, ha valaki meglát minket együtt?

Tyler habozott.

- Ezen ráérünk akkor aggódni.

Noah aggodalmasan ráncolta a homlokát, hiába kezdett vad dörömbölésbe a szíve az örömtől, hogy együtt töltik a vasárnapot.

- Biztos?

- Igen.

- Jól meggondoltad?

- Noah, minden rendben.

Noah a száját harapdálta.

- Jól van. Beszélek Anne nénivel, és ha ráér, akkor elmegyek veled.

- Köszönöm. – Noah biztosra vette, hogy a férfi vigyorog.

- Vigyek valamit?

- Magadat.

- Ezek szerint az áfonyás lepényt itthon kell hagynom?

Tylerből kitört a nevetés.

- Na, jó, az jöhet!

- Jó éjszakát!

- Neked is. Szép álmokat!

Noah mosolyogva nyomta ki a telefont, majd kis ideig csak ült, és bármennyire próbálta, nem tudta levakarni az arcáról a boldog vigyort.

Másnap reggel győzött felkelni. Hajnalig keresgélt a hitelek között, átnézett egy csomó ajánlatot, amiket aztán az ígéretének megfelelően elküldött a férfinak. Pár óra alvás után felkelt, hosszan állt a zuhany alatt, hogy magához térjen. Megborotválkozott, és éppen végzett, amikor meghallotta, hogy az anyja őt hívja.

- Jó reggelt, anyu!

- Szia, kicsim. Hoznál nekem egy pohár vizet?

- Persze.

- Köszönöm. Ma is bemész Tylerhez?

- Igen. – Noah visszaért a vízzel, leült az ágy szélére. – Úgy néz ki, hogy meg akarják venni Beth-szel Wood műhelyét.

- Ez nagyszerű! Lesz rá pénzük?

- Vennének fel hitelt.

- Jó ötlet ez?

- Remélem. Wood már nem bírja a munkát, és Tyleréknek ez a műhely az életük.

Az anyja felsóhajtott.

- Én drukkolok nekik, kicsim!

- Köszi. – Noah puszit nyomott az asszony arcára, és segített neki felkelni. Mire Mrs. Andrews megérkezett, már készen volt a reggeli, és az anyja felpolcolt háttal ült az ágyban.

- Elmentem!

- Vigyázz magadra!

- Rendben. – Noah elköszönt Anne néniről is, aki már valami pletykával traktálta az anyját, és kirobogott a kocsihoz.

A műhelynél csend fogadta, úgy nézett ki, senki nincs ott, pedig Beth és Tyler furgonja is ott állt. Lassan beljebb óvakodott.

- Helló!

- Noah? – Beth kinézett az irodából. – Gyere, itt vagyunk!

- Nem akarok zavarni.

- Gyere, éppen a hitellehetőségeket nézzük át. Kösz, hogy ennyit segítesz!

- Szívesen teszem. Szia, Tyler.

A férfi felnézett a monitorból, rámosolygott.

- Jó reggelt! Anyukád hogy van?

- Köszönöm, egész jól. Mire jutottatok? – Noah lehuppant a férfi mellé, majd egyórás vitákkal teli megbeszélés következett. Mire megjött Ralf Wood, már kész terveik voltak. – Én mentem, nem lesz ebédem, és még a céget is fel kell hívnom. – Megérintette Tyler karját, amíg Beth Ralf-fal beszélgetett. – Hívj, ha van valami.

- Rendben. Szép napot!

- Nektek is. Sok szerencsét!

Tyler bólintott, és csak akkor szólt utána, amikor már majdnem kilépett az utcára.

- Noah!

- Igen?

- Köszönöm.

Noah akarata ellenére elpirult a férfi tekintete láttán.

- Szívesen.

Dudorászva járta végig a boltokat, jókedve többeknek feltűnt. Néhányan beszédbe elegyedtek vele, még a polgármesterrel is összefutott, aki meghívta a három hét múlva esedékes városi ünnepségre. Noahnak voltak fenntartásai a dolog miatt, de sejtette, hogy az anyja szeretne már végre kimozdulni otthonról, ezért igent mondott. Nem tévedett, az anyját felvillanyozta, hogy egy délutánt nem kell a négy fal között töltenie. Igaz, hogy Noahval a meleg csitultával mindig kiment a kertbe, de azért az mégis más volt, mint egy városi rendezvény, ahol újra láthatja a régi ismerősöket.

- Voltál Tylernél? – kérdezte az asszony, miután barátnője elment.

- Igen. Eljöttem, amikor Ralf megérkezett. Remélem, sikerül nekik.

- Minden rendben, fiam?

Noah felsóhajtott, és abbahagyta az anyja ruháinak pakolgatását.

- Elhívott vasárnap kirándulni.

- Oh! – Az anyja arca felragyogott. – Ez csodálatos!

- Nem annyira, anya! Mi lesz, ha valaki meglát minket?

Felicity elkomorodott, majd maga mellé húzta a fiát.

- Nem gondolod, hogy ez miatt Tylernek kellene aggódnia?

- Amíg én fel nem bukkantam az életében, boldog volt a maga módján. Elvolt az egyéjszakás kalandokkal, szerintem még az is megfordult a fejében, hogy megnősüljön. Most viszont tele van kételyekkel, bizonytalansággal. Már maga sem tudja, hogy mit akar.

Az anyja sokáig hallgatott, és simogatta a haját.

- Milyen boldogság az, amikor titkolnod kell még önmagad elől is, ki vagy? – kérdezte végül csendesen. – Te boldog voltál, kicsim, amíg el nem mondtad nekünk?

- Nem. Rettegtem, hogy úgy bántok majd velem, mint a srácok a suliban.

- Jaj, édesem! Soha nem jutott volna eszünkbe ilyesmi! Az, hogy kit szeretsz, nem te választottad, nem a te hibád, és nem is a miénk. Ez volt Isten akarata, és biztos szándéka is volt vele, én így gondolom.

- Félek, anyu! Nem akarok Tylernek fájdalmat okozni, de mi lesz, ha felvállalja a másságát, én viszont elmegyek innen, és akkor egyedül marad… és te is tudod, milyen ez a város.

- Tyler már nem kisgyerek, hanem felnőtt férfi. Meg tudja védeni magát, és azt hiszem, ezzel már ő is tisztában van, máskülönben nem hívott volna el kirándulni.

- Anya, neki még soha nem volt normális kapcsolata még nővel sem, nemhogy egy férfival! Mi lesz, ha rájön, hogy tévedett? Mi lesz, ha normális életre vágyik majd?

Felicity megcsókolta a homlokát.

- Akkor, kicsim, erős leszel, és továbblépsz.

Noah átkarolta az anyját, és csak ölelte szorosan, és azt kívánta, bárcsak örökre így maradnának. Nem tartott sokáig, mert megcsörrent a mobilja. Azt hitte, hogy Tyler az, ezért az anyja nevetésétől kísérve már rohant is felvenni. Nagy csalódására a cégtől hívták, a hír, amit kapott, azonnal törölte a fejéből az aggodalmait. Bevágtatott a szobájába, felnyitotta a laptopját, és két perc múlva az anyja már csak a káromkodását hallotta. Mosolyogva a könyvéért nyúlt, és elmerült benne.

Noah ritkán jött ki ennyire a béketűrésből, mint most. Az egyik új projektet, amíg nem volt ott, a társa egy újoncra bízta, aki aztán szépen befürdött vele. Úgy nézett ki, hogy egymilliót fognak bukni a lány kétbalkezességének köszönhetően, ami az egyik legnagyobb bevételük lett volna az évben. Fél óra múlva még mindig azon volt, hogy megoldást találjon, a csengőt csak másodjára hallotta meg. Az ajtót nagy lendülettel nyitotta ki, Tyler és a kezében tartott virágcsokor láttán elakadt a lélegzete, aztán újra levegőhöz jutván, kinyúlt, berántotta a férfit a házba, az anyja szobája felé mutatott, ő maga pedig köszönés nélkül visszarobogott a laptop elé.

Tyler zavartan beóvakodott Felicityhez.

- Elnézést, Mrs. Mitchell!

- Oh, Tyler, igaz?! – Az asszony félretette a könyvét. – Gyere csak! A fiam éppen nem rá.

- Hallom… - Tyler döbbenten hallgatta a férfit, aki éppen azt üvöltötte a telefonba, hogy kirúgja az egész bagázst, miest visszamegy. – Egyszer már láttam mérgesnek, de nem gondoltam, hogy ilyen is tud lenni. A munkahelyével beszél?

- Igen. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy buktak egy projektet.

- Oh.

- A fiam sokat dolgozik, mindene a cége, és nehezen viseli, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné.

- A cége? Azt mondta, hogy reklámszakember egy cégnél, de nem mondta, hogy az övé lenne…

Felicity kuncogott, majd megpaskolta a takarót maga mellett. Elvette, megköszönte a virágokat, és csak akkor szólalt meg, miután kinevetgélte magát.

- A fiam túl szerény. Társtulajdonos már két éve.

Tyler döbbenten leült, és a hajába túrt.

- Most meglepődtem.

- Sejtem. Semmi baj. Ettől a fiam még rendes gyerek.

Tyler végre elnevette magát.

- Igen, ezt tudom.

- Mi a szándékod őt illetően?

Tyler megdermedt.

- Én nem tudom, mire gondol… - motyogta.

- Fiam, szívbeteg vagyok, nem vak. A virágokat is neki hoztad, nem igaz? Csak Noah udvariatlanul betuszkolt hozzám, és nem akartál megbántani.

- Én…

- Ne aggódj! Nem mondok senkinek semmit. Szóval?

Tyler a fejét ingatta.

- Nem tudom, én…

- Csak úszol az árral? – segítette ki az asszony.

- Azt hiszem. Sajnálom, egyelőre még minden olyan bizonytalan. Nagyon kedvelem őt, és ő az első, aki komolyan is érdekel, nem csak… kalandnak akarom. A magam számára is furcsa, hogy néha szeretném csak úgy megérinteni, meg ilyesmi. – Tyler elvörösödött.

- Anyáddal beszéltél erről?

- Nem.

- Tudja egyáltalán valaki a családodból vagy a barátaid közül?

- Nem.

Felicity felsóhajtott.

- A fiam nagyon kedvel téged.

- Mégis fél velem kapcsolatot kezdeni…

- Milyen kapcsolat az, Tyler, amelyet titkolni kell? – keményedett meg az asszony arca. – A fiam ennél sokkal többet érdemel. Nagyszerű gyerek, és tudod, mit? Fél attól, hogy egyszer majd ráébredsz, nem ezt az éles kövekkel kirakott utat akarod követni, de jobban fél attól, hogy mi lesz, ha nem működik, ő visszamegy a nagyvárosba, és te itt maradsz egyedül. Téged félt, és azt hiszem, ez mindent elmond róla. Nem gondolod?

Tyler képtelen volt megszólalni. Noah bukkant fel az ajtóban, még mindig szikrákat hányt a tekintete.

- Elnézést, de ez még eltart egy darabig. Amíg Lisa kirúgja azt a lüke tyúkot, mesélj, mi történt?

Tyler végre elvigyorodott.

- Sikerült!

Noah lélegzete elakadt.

- Eladja nektek?

- Igen. Jóval áron alul, cserébe engedjük bütykölgetni Woodot, amíg csak akarja. Ez nem akadály, úgyhogy már voltunk a bankban is. Kemény meló lesz fizetni a részleteket, meg hasznot is húzni a dologból, de ez nem újdonság.

Noah felnevetett, aztán a nyakába omlott.

- Annyira örülök! Gratulálok!

- Köszönöm. Nélküled valószínűleg nem próbáltuk volna meg. – Tyler átkarolta, belefúrta az arcát a hajába.

- Dehogynem! – Noah még mindig nevetett, és felegyenesedett. Csillogott a szeme. – Megígértem, hogy csinálok nektek egy kis reklámot, úgyhogy, ha megoldom ezt a kis munkahelyi problémát, akkor neki is állok.

- Tudod, hogy nem tudunk érte fizetni.

Noah vállat vont.

- Nem baj. Mire valók a barátok, ha nem erre? Igaz, anya? – nézett az anyjára, aki rájuk mosolygott.

- Igaz, kicsim. Nagyon is igaz.

Tyler most látta csak, hogy anya és fia mennyire hasonlítanak. Most már kezdte érteni, kitől örökölte Noah a szépségét és a mosolyát.

- Nem akarok zavarni, csak ezt akartam elmondani. Mennem kell, még anyuékkal is beszélnem kell.

- Kikísérlek!

- Viszlát, Tyler!

- Viszlát, Mrs. Mitchell!

- Felicity – javította ki az asszony, mire Tyler óvatosan a tenyerébe fogta az apró kezet, és puha csókot lehelt rá.

- Köszönöm. Jó egészséget!

- Üdvözlöm anyukádat!

- Átadom.

Noah még egyszer megölelte, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Tyler visszafordult a lépcsőtől.

- Áll még a vasárnap?

- Igen.

Tyler elvigyorodott, majd a kocsijához kocogott. Noah egészen addig nézett utána, míg a furgon el nem tűnt a sarkon. Visszasétált az anyjához, és csípőre tett kézzel megállt az ágy mellett.

- Miről beszélgettetek?

- Rólad. Mi másról?

- És?

Felicity visszabújt a könyvébe, elfojtott mosoly vibrált az ajkán.

- Azt hiszem, komolyan gondolja veled.

- Anyu! – Noah minden erőfeszítése ellenére sem sikerült többet kiszednie az anyjából. Végül visszament dolgozni, aztán csak ült az íróasztalánál, és nevetett. Az anyja mosolyogva hallgatta, és olvasott tovább.

 

            A vasárnap távolinak tűnt, amikor Tyler elhívta kirándulni, de a napok gyorsan elteltek, és hirtelen Noah ott állt áfonyás lepénnyel, rövidnadrágban és fehér pólóban, és várta, hogy a férfi felhívja, hol találkozzanak.

- Kivel találkozol? – Mrs. Andrews a szemét összehúzva bámult rá.

- Csak elmegyek egyet kirándulni.

Az asszony erre aztán csak felvonta a szemöldökét, és a barátnőjéhez fordult.

- Te tudod, kivel találkozgat a fiad?

- Igen, Anne.

- És engeded?

- Igen, Anne.

- Legalább azt mondd meg, szegény fiú szülei tudnak-e róla, milyen veszély fenyegeti azt a gyereket.

- Az a szegény fiú már felnőtt férfi, és megvan a magához való esze, Anne.

- De, Felicity!

Noah kuncogva visszament a konyhába, aztán kipislogott a ház elé. Mintha Tyler furgonját hallotta volna. Nem tévedett, a férfi éppen a ház felé tartott.

- Te mit keresel itt? – nyitott ajtót.

- Szia. Érted jöttem.

- Megbeszéltük, hogy valahol máshol találkozunk.

- Felesleges lenne két kocsival menni. Időt és pénzt spórolunk, nem gondolod?

- És lebuktatjuk magunkat – súgta Noah figyelmeztetően. – Mrs. Andrews már itt van anyámnál.

- Akkor nem köszönök be.

- Megfojtalak! – válaszolta Noah, és a kezébe nyomta a lepényt. – Elmentem, anya! Viszlát, Anne néni!

- Vigyázz magadra, fiam!

- Igenis. Menjünk!

Tyler még akkor is mosolygott, amikor már kiértek a városból.

- Ez nem vicces! Neked akarok jót!

- Köszönöm, de meg tudom védeni magam. – Tyler komoly pillantást vetett rá. – Igen, tartok a reakcióktól, de már nem vagyok a középiskolás kölyök, aki félt felvállalni önmagát.

- Nem is olyan rég még nem ezt mondtad – emlékeztette Noah élesen. 

- Tudom, de azóta eltelt pár hét, és nagyon sok minden megváltozott. Te, én, minden.

- Én nem változtam semmit.

- Már nem hajtogatod, hogy mennyire utálod ezt a várost.

- Tényleg? – Noah kibámult az ablakon, a mellettük elsuhanó tájat figyelte. – Fel sem tűnt.

- Gondoltam.

- Hová megyünk?

- Egy csendes helyre, ahol remélhetőleg senki nem fog megzavarni minket.

Noah kíváncsian várta, hol fognak kilyukadni, közben emlékek sora idéződött fel benne. Beszívta a földek, a végeláthatatlan búzamezők illatát, minden ragyogó volt és napsütötte. Elmosolyodott, rájött, hová mennek.

- A tóhoz viszel.

Mesterséges tó feküdt a várostól nem messze, körülölelték a földek, a magas fű, amelyet soha nem kaszáltak. Noah sokat járt errefelé kölyökkorában, néha csak feküdt az árnyékban, és bámulta az égen tovasuhanó bárányfelhőket.

- Néha láttalak errefelé akkoriban.

- Szerettem itt lenni. Csend volt és béke.

- Ez most sem változott.

Tyler leállította a motort, a hátralevő utat gyalog tették meg. Noah a férfi kezébe nyomta a lepényt, mit sem törődve vele, hogy mindent ő cipel, és rohanni kezdett. Kacagva robbant bele a fűbe, a karját kitárva rohant, és újra gyereknek érezte magát. Megtorpant, amikor meglátta a víztükör ragyogását, nevetve a férfi felé fordult, aki lassú léptekkel követte.

- Köszönöm.

- Szívesen. Most pedig fordulj a víz felé, és nem nézhetsz ide, amíg nem szólok!

- Tyler!

- Gyerünk!

Noah mosolyogva engedelmeskedett, beitta a víz, a felette remegő levegő, a szárnyaló színes szitakötők látványát, és csak akkor fordult vissza, amikor Tyler megengedte. A kockás pléden szépen elrendezett tányérok láttán lassan elkomolyodott. A férfi behűtött pár üveg sört, mellettük a poharak áttetszően csillogtak a napsütésben. Mellé Burnették hamburgere járt sült krumplival és az ő áfonyás lepénye. Nem volt nagy szám, ahogy Noah gyerekkorában mondta volna, és mégis. Tyler emlékezett rá, hogy mindig hamburgert evett sült krumplival, és hogy hová járt kamaszként kikapcsolódni.

- Nem tetszik? – A férfi bizonytalanul a nadrágjába törölte a kezét, látszott, hogy ideges.

- De igen, nagyon.

- Gondoltam rá, hogy elhívlak valami flancos helyre, ahol a kutya sem tudja, kik vagyunk, de az nekem idegen, és nem tudtam, hogy örülnél-e neki.

- Ennek jobban örülök. Rég törődtek velem ennyit. Köszönöm.

Tyler megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Eszünk? Éhen halok!

Miután mindent megettek, ami ehető volt, és Tyler gondosan elpakolt mindent, nehogy a bogarak megtalálják őket, egymás mellé dőltek. Csak a válluk ért össze, de ez most elég is volt.

- Miért nem mondtad el, hogy társtulajdonos vagy a cégnél, ahol dolgozol?

- Anyu kotyogta el?

- Aha.

- Anne néni mindig büszkélkedik a bankár fiával, de én csak egy meleg srác vagyok, tudod.

- Szerintem anyukád nem így gondolja.

- Szerencsés vagyok.  

- Ebben egyetértünk.

- Gondolkodtál azon, hogy elmondod a családodnak?

- Igen.

- És?

- Néha ott ülök, és hallgatom, ahogy arról beszél, hogy amikor megnősülök, amikor majd gyerekeim lesznek… és olyankor elkap a kényszer, hogy azt mondjam, ez soha nem fog megtörténni. Aztán soha nincs elég bátorságom hozzá. Gyáva vagyok, igaz?

- Érthető, hogy tétovázol. Én is féltem, mit fognak szólni a szüleim, és egy alkalommal kitört belőlem, anya éppen szeletelte a paradicsomot, apa újságot olvasott, én meg ott álltam a nappali közepén, és azt mondtam, nem bírom tovább. Meleg vagyok.

- Mit szóltak?

- Anya elvágta az ujját, apa köhögőrohamot kapott, de ezen kívül nem történt semmi. Leültünk, és kiderült, hogy egy ideje már sejtették. Nem érdeklődtem a lányok után, és hallották az iskolatársaim szüleitől is a pletykát. Szerencsés voltam, mert egész jól fogadták.

- A húgaimat valószínűleg nem érdekelné különösebben a bejelentés, de anyu… Ő már más eset. Apu betegsége, majd a halála eléggé megviselte. Nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy a Kerrich nevet már senki nem fogja továbbvinni a családban.

- Bárcsak segíthetnék…

- Bárcsak más lenne minden. – Tyler hangja keserű volt. Kis hallgatás után az oldalára fordult, hogy rálásson Noahra. – Mindig meg akartam kérdezni, hogy Louis-zal jártatok?

- Nem, dehogy. Sokat lógtunk együtt, de amikor kiderült, hogy meleg vagyok, ráadásul, bejön nekem, akkor többé nem állt velem szóba. Azóta nem beszéltem vele.

- Azt hallottam, kiment Mexikóba, és van öt gyereke meg egy felesége, aki mindig veri.

Noah nevetett.

- Megérdemli. Én soha nem vertem volna meg.

- Nem is tudom, Ned után kételkedek benne.

Noah a férfi felé fordult, a karját a feje alá tette, úgy nézett rá.

- Tényleg soha nem jártál senkivel?

- Voltak lányok, akikkel próbálkoztam, de nem működött a dolog. Te elmentél, és más srác meg annyira nem érdekelt, szégyelltem is meg minden. Aztán jóval érettségi után összeszedtem a bátorságom, és elautókáztam jó messze. Járni kezdtem a várost, magam sem tudtam, mit keresek, vagyis… dehogynem tudtam, csak annyira szégyelltem még magam előtt is beismerni. – Tyler szomorúan mosolygott. – A srác, akivel megismerkedtem, rendes volt, nála töltöttem két éjszakát, anyuék halálra aggódták magukat, mire hazakeveredtem. Azt hazudtam, hogy megismerkedtem egy lánnyal, vele voltam. Nem is sejtették, hogy közben meg mi az igazság.  

- A fősulin volt egy srác, egész helyes volt, udvarolni kezdett. Bennek hívták, ő volt az első barátom. Nem akarta elhinni, hogy még szűz vagyok, utána sokáig ezzel cukkolt, de te is tudod, hogy itt aztán esélyem se lett volna összejönni bárkivel is. Aztán valahogy elhidegültünk egymástól, lett más, mindig lett más…

- Még nem kérdeztem, de most van valakid?

Noah szemében huncut csillogás jelent meg.

- Oh, igen, alakul valami. Még nem tudom, mi lesz belőle, de ki tudja. Lehet, hogy ő lesz életem társa.

Tyler elnevette magát.

- Komolyan kérdeztem.

- Mégis milyen pasasnak nézel? Ha lenne, nem kezdek veled, vagy korrektül közlöm, mielőtt idáig eljutunk.

- Idáig?

- Idáig.

Tyler közelebb húzódott, és cirógatni kezdte a kezét, ami a pléden feküdt.

- Nagyon szeretnék lefeküdni veled.

Noah tudta, hogy most elpirult.

- Nem jó ötlet.

- Tudom.

- Nem akarok beléd szeretni.

- Ha lefekszel velem, akkor esetleg belém szeretsz?

- Esetleg.

Tyler még közelebb csúszott, szinte összeért a testük.

- Bolondság, tudom, de hogy szereted csinálni? Felül vagy alul szeretsz lenni?

Noahból kitört a nevetés. A hátára fordult, és úgy kacagott, hogy még a könnyei is hullottak. Tyler felkönyökölt, sértődötten bámult le rá.

- Komolyan kérdeztem. 

- Olyan aranyos vagy!

- Hülyeség! Száznyolcvan centi és majd’ kilencven kiló vagyok, hogyan lehetnék aranyos?!  

Noah próbált elkomolyodni. A Nap a szemébe sütött, Tyler pedig még soha nem volt ilyen vonzó, mint most, kócosan, a zavartól pipacspirosan, a szeplői szinte égtek az orrán.

- Voltál már alul?

- Próbálkoztam egy sráccal, de nem igazán jött be. – Tyler a plédet piszkálta a körmével, nem nézett rá, nagyon ideges volt. Noah megérintette az ujját, mire végre rápillantott.

- Alul akarok lenni – jelentette ki, aztán egy váratlan mozdulattal hanyatt döntötte a férfit, és végigfeküdt rajta. – Maradjunk így egy kicsit! – kérte arcát Tyler nyakába fúrva.

- Kínozni akarsz?

Noah pontosan érezte, hogy a férfi merevedése nekifeszül, hogy milyen feszesek az izmai, hogy milyen vadul ver a szíve, és milyen gyorsan veszi a levegőt. Felemelte a fejét, közvetlen közelről nézte a kék szempárt, ami most szinte elnyelte.

- Nem jó ötlet…

- Nem.

- Nem kellene megtennünk…

- Nem.

- Mondd, hogy van nálad óvszer…

Tyler eddig bírta önuralommal, Noah tarkójára csúsztatta a kezét, és megcsókolta. Mennyire különbözött ez a csók minden eddigitől. Most szinte magába szippantotta, a nyelve türelmetlenül indult felfedezőútra a szájában. A keze a hajába túrt, a másikkal a fenekét markolta meg, keményen magához szorítva, amitől Noah fejéből kihullott a maradék kétely is.

A férfi vállát markolva felnyomta magát, lerángatta a pólóját, és hagyta, hogy alulra kerüljön.

Tyler mohón ismerkedett a testével, csupaszra vetkőztette, a lábszárán levő tetoválásnál hosszan időzött, míg Noah végül halk kis kiáltással magára nem rántotta. Az ajkuk újra egymásra talált, simogatták egymást, a Nap forrón tűzött, a bőrük kipirult, egyre forróbb lett.

Tyler kis kutakodás után meglelte az óvszert, Noah addig küzdött vele, míg ő húzhatta fel a férfinak. A síkosító láttán felkuncogott, aztán a nevetés nyöszörgésbe fulladt, és végül elakadó lélegzettel fogadta magába a férfit, reszketett a karjai között, és átkarolta a hátát, tenyere alatt a bőr forró volt, égetett, a gyönyör legalább ugyanolyan parázsló volt, ám nem bánta, hangos kiáltással hullott a karjai közé.

- Jól vagy? – Az öntudata valahol messze járt, ezért kellett pár perc, mire felfogta a kérdést, és bólintani tudott. Lassan annak is a tudatára ébredt, hogy a férfi még mindig kőkemény, ott érezte egészen mélyen magában. Felpillantott, a levegővétellel még akadtak gondjai.

- Te még nem…

- Azt akartam, hogy neked jó legyen.

- Hülye! – Noah megmozdította a csípőjét, és feljebb húzta a lábát. A teste megrezzent, de igyekezett figyelmen kívül hagyni. – Nekem akkor jó, ha neked is.

Tyler halántékán veríték gyöngyözött, látszott, hogy mennyire fékezi magát. Noah lehúzta magához a fejét, és megcsókolta. Nem hagyta, hogy elhúzódjon, a lábát köréje fonta, a testét feléje lökte, izmaival szorította vágyát. A férfi torkából feltörő nyögés, majd a mozdulat, ahogy a mélyére lökte magát, kiáltást csalt fel az ő torkából is. Közvetlen közelről itta be a férfi gyönyörét, s a Nap még soha nem ragyogott ilyen gyönyörűen…

 

            Teltek a napok, Noah szárnyalt a boldogságtól. Voltak ellenőrzésen a kórházban az anyjával, az orvos mindent rendben talált, és ettől mindketten megnyugodtak kicsit. Visszafelé Felicity rámosolygott.

- Nem mennénk be Tylerékhez?

- Ebédidő van, anyu.

- Tudom, de szeretnék venni nekik valamit a műhelybe, megérdemlik.

- Anya! – Noah hangja korholó volt, de valójában nagyon büszke volt az anyjára.

- Állj meg a boltnál, kérlek!

Végül Felicity egy kosarat csomagoltatott össze, volt benne édesség és kávé, Noah emlékezett rá, melyik a férfi kedvence.

- Beth kaphatott volna virágot – mondta már a kocsiban, éppen leparkolt a műhely előtt, amikor eszébe jutott.

- Most már mindegy, fiam. Majd legközelebb. Oh, hát ez?! – Az anyja mosolyogva figyelte, ahogy éppen új cégért szerelnek fel a bejárat felé. – Mi folyik itt?

Noah nevetett. Elégedetten nézte a munkáját.

- Ez az én ajándékom.

- Ezt te csináltad?

- Megterveztem, és megbíztam egy céget, hogy csinálják meg.

- Ez csodálatos, kicsim! – Felicity kiszállt, hogy közelebbről is megcsodálja a megújult műhelyt. A bejáratnál már modern táblákat fedezett fel, mindenen rajta volt Tyler és Beth neve, egységes logó hirdette a vállalkozást.

- Elvileg már a városba bevezető utakon is tettek ki hirdetőtáblákat, sőt, betettem pár hirdetést az újságba, és a szomszéd városokban is kiplakátoltattam. Remélem, lesz eredménye.

- Biztosan, fiam.

- Noah? – Beth éppen telefonon vitatkozott valakivel. – Végre! Azt mondják, te küldted őket. Ez most komoly?

- Amint látod.

- Figyelj, nem tudjuk kifizetni, nem értem, hogy miért csináltad!

Noah arca elkomorult, és Felicity mosolya is megfakult a lány támadó hangsúlya hallatán.

- Nem értem, mi a baj, Beth. Nem kell kifizetnetek, ajándéknak szántam. Tyler itt van?

Beth belemorgott valamit a telefonba, és zsebre vágta.

- Mostanában mindig csak Tylerrel beszélsz. Tudnom kellene valamit?

Noah tekintete jegessé vált.

- Ha tudni akarsz valamit, akkor miért nem kérdezed meg?

- Noah, Felicity! – Tyler hangjára mindhárman megfordultak. A férfi feléjük tartott, akkor szaladt át az úton. Amikor melléjük ért, megragadta Noah karját. – Ezt te csináltad? – mutatott körbe, Noah úgy sejtette, látta a városban kihelyezett plakátokat.

- Igen. Meglepetésnek szántam.

- Sikerült. – Tyler arca ragyogott. – Fantasztikus munkát végeztél!

Noah elmosolyodott, a férfi boldogsága láttán örült, hogy megcsinálta.

- Ezek szerint tetszik?

- Igen, nagyon.

- Nem akarom elrontani az örömöd, Tyler, de ugye tudod, hogy ezt ki kell fizetnünk?

Tyler azon nyomban elkomorodott. Noah legszívesebben megtépte volna a lányt.

- Mondtam, hogy nem kell. Ajándék.

- Elég drága ajándék, nem gondolod?!

- Kaptam egy kis jutalékot a legutóbbi munkám után, és abból telt rá. Mindenem megvan, és szerettem volna segíteni nektek. A barátaim vagytok.

Beth összefonta a karját a melle alatt.

- Boldogulunk, Noah.

- Beth, mi ütött beléd? – Tyler dühösen beljebb intett mindenkit. Az irodában kihúzott egy széket Felicitynek, majd nekidőlt az asztalnak, ahogy szokott. – Én is tudom, hogy ez rengetegbe kerülhetett Noahnak, de azt hiszem, felnőtt ember, aki tudja, mire akarja elkölteni a pénzét. – A férfira nézett. – Ettől függetlenül Beth-nek van némi igaza, ez túl sokba került, hogy csak úgy elfogadjuk. Engedd, hogy jövő hónapban törlesszünk belőle valamennyit.

Noah a fejét rázta.

- Nem kell. Ezt a pénzt nektek szántam. Cserébe max ingyen bütykölitek a kocsimat, ha elromlik, jó?

- Mégis mivel érdemeltük ki?

- Kell ehhez ok?

Beth morcosan ácsorgott, végül morgott valamit az orra alatt, és kirohant.

- Mi baja van? – Noah Tylerhez fordult, de a férfi tanácstalanul vonta meg a vállát.

- Nem lehet, hogy gyanakszik? – Felicity rájuk mosolygott. – Egy nőnek jó érzéke van a titkokhoz, és szerintem bántja, hogy nem mondtok el neki valamit.

Tyler megdörzsölte az arcát.

- Még anyu se tudja, akkor majd pont neki mondom el!

- Beth a barátotok, nem? Miért nem bíztok benne jobban? – A kérdés a levegőben lógott, aztán az asszony megkérte Noaht, hogy hozza be az ajándékát.

- Beth? – Noah kint találta a kocsija mellett a lányt. Komoran bámulta az új cégért.

- Egész jó – mondta halkan.

Noah megállt mellette.

- Köszönöm.

- Nem akarom, hogy úgy érezd, szükségünk van a könyöradományodra. Nélküled is megvoltunk eddig.

- Ez nem könyöradomány! Ajándék két barátnak. Lehet, hogy pár év múlva majd arra sem lesz pénzem, hogy szervízbe vigyem a kocsimat, és akkor jól jön majd a segítségetek.

- Aha, szóval befektetésnek szántad.

- Mondhatjuk így is. – Noah nekidőlt a kocsijának, és süttette magát a Nappal. – Nem akartalak megbántani.

- Tudom, és bocs, hogy ennyire kibuktam, csak… Tudod, apa nem volt elragadtatva attól, hogy nyugdíjas koromig tartó adósságba vertem magam, és ezt minden nap elmondja. Elég frusztráló tud lenni.

- Sajnálom.

- Tyler családja sem túl boldog a helyzettől, és így most mindketten feszültebbek vagyunk a kelleténél. Bár úgy látom, hogy ha téged lát, akkor mindig felvidul – vetett éles pillantást Noahra a lány.

- Kedvelem őt.

- Mennyire?

- Tessék?

Beth szembe fordult vele, és összehúzott szemmel nézett rá.

- Ne nézzetek hülyének, jó?! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy milyen pillantásokat vettek egymásra? Múlt vasárnap este összefutottam Tylerrel, és teljesen el volt varázsolva. Hétfőn te is bután vigyorogtál, amikor bejöttél, aztán hallottam, hogy Mrs. Andrews szerint randid volt valami komoly pasassal. Összeadtam a kettőt meg a kettőt, és találd ki, milyen eredményt kaptam. Szóval?

Noah felsóhajtott.

- Senki nem tudja anyán kívül.

Beth lassan elmosolyodott.

- Tehát együtt vagytok?

- Ez elég bonyolult. Tyler nem vállalta még fel, hogy meleg, és így… - Noah átkarolta magát, és hirtelen elszomorodott. – Megkedveltem őt, Beth, talán bele is szerettem, már magam sem tudom – nevetett fel keserűen. – Boldogan itt maradnék vele, holott eddig a hátam közepére sem kívántam, hogy ebben a városban éljem le az életem. És ez megriaszt. De tudod, attól jobban félek, hogy egy nap majd rájön, nem ezt az életet akarja élni… nem velem. Fogalmam sincs, mit tegyek.

- Sajnálom.

Noah csak szomorkásan rámosolygott.

- Anya vett nektek ajándékot, vigyük be, mielőtt elkezdenek aggódni, hogy egymás torkának ugrottunk.

- Rendben. Noah?

- Igen?

- Köszönöm, hogy elmondtad.

- A barátunk vagy.

Beth belekarolt, úgy sétáltak vissza a műhelybe. Viccelődtek, láthatóan a lány megbékélt. Felicity meghívta őket vacsorára, Noah odadőlt Tyler mellé, összeért a karjuk, a munkások odakint lassan végeztek a cégér felszerelésével. A Nap vakítóan ragyogott.

 

A vacsora nagyszerűen sikerült, rengeteget nevettek. Felicity újra vidám volt, eljátszotta a háziasszonyt, csak Beth távozása után jelentette be, hogy elfáradt, és elment aludni. Noah és Tyler kiültek a hátsó teraszra, már besötétedett, de nem gyújtottak lámpát. Narancslét kortyolgattak, Tyler nem akart alkoholt inni. Kis hallgatás után bevallotta, hogy az apja részeg volt, amikor a balesete történt. Azóta nem iszik, ha sötétben kell vezetnie, nem mintha előtte annyira alkoholizált volna. Noah emlékezett rá, hogy vasárnap is csak fél üveg sört ivott, és becsülte a férfit érte.

Összebújtak, Noah Tyler vállára hajtotta a fejét, hallgatták az éjszakát, nézték a csillagokat.

- Jöttök a városi ünnepségre?

- Aha. Anya már nagyon készül rá.

- Anyu is. Be akar nevezni a pitesütő versenyre. Te nem akarod megpróbálni?

- Ne viccelj! Szerinted le tudnám győzni Mrs. Andrewsékat?

Halkan nevettek. Tyler finoman morzsolgatta a férfi ujjait.

- Már akartam kérdezni, hogy mikor akarsz elmenni?

Noah habozott.

- Nem tudom. Anyu jól van, de Lisa boldogul egyedül, nincs miért sietnem.

- A múltkoriakat tekintve én kételkednék, de azért örülök, hogy még maradsz.

- Hiányoznék? – Noah próbált nevetni, de nem sikerült.

- Te is tudod, hogy igen. Jó veled.

- Veled is.

- El tudom képzelni. Biztos nem egy olyan pasas álmaid férfija, aki még ahhoz is gyáva, hogy felvállalja a másságát.

- Nem vagy gyáva. Megértem a félelmeid, és tisztellek, amiért mégis itt vagy most velem.

Tyler erősebben szorította az ujjait.

- El akarom mondani anyáéknak.

- Biztos vagy benne?

- Igen. Elég sokáig halogattam. Most már nem is csak magam miatt, hanem miattad is.

- Ne miattam…

- Sssh, hadd fejezzem be! – Tyler odahajolt hozzá, összeért a homlokuk. – Nem akartál megváltoztatni, elfogadtad, amit adni tudok. Még soha senkit nem tiszteltem ennyire, mint most ezért téged. S pont ez a tisztelet az, amit meg akarok adni neked.

- Nem várom el…

- Tudom, de nagyszerű ember vagy, és megérdemled, hogy felvállaljalak.

- Mi lesz, ha nem fogadnak el így? – Noah meg volt hatódva, szipogott.

Tyler magához húzta, és megcsókolta az arcát.

- Mindent túl lehet élni, nem? – kérdezte elcsukló hangon.

- Tyler, én… Én nem maradhatok itt veled örökre! – tört ki Noahból. – Engem a nagyvárosba köt a munkám, a barátaim, az életem.

A férfi sokáig hallgatott, érezte, hogy remegnek az izmai a tenyere alatt, ahogy átkarolta.

- Akkor maradj velem, amíg teheted. Elfogadom, amennyit adni tudsz, nem vagyok nagyravágyó. Beérem kevéssel is, igaz, nem tudom, hogyan, de ha… ha gondolod, akkor én itt leszek.

- Bolond vagy! – Noah elsírta magát. – Miért éred be ennyivel? Miért nem vagy egy kicsit önzőbb? Így soha nem leszel boldog…

- Soha nem voltam olyan boldog, mint az elmúlt hetekben veled. Jobban mondva, már hónapok teltek el, kettő is, ha jól számolom. És boldog vagyok. Eddig azt hittem, szép az élet így, persze, néha utáltam az egészet, de most döbbentem rá, mit mulasztottam eddig. Ez a boldogság. Most, itt, veled.

Noah ajka a férfiét kereste, a könnyeitől sós volt a csókja, de Tyler nem bánta. Az ölébe húzta, simogatta, a csókjuk lassan elmélyült, a lélegzetük elnehezült. Noah a férfihoz feszítette magát, halkan feljajdult, amikor Tyler a nadrágon keresztül simogatni kezdte.

- Benned akarok lenni… - mormolta a férfi az ajkára.

- Anyu odabent alszik, és ha most bemegyek óvszerért, lehet, hogy felébresztem.

- A tárcámban van, de a furgonban hagytam. Kezdem érteni, a kamaszok miért kocsiban és a tónál szeretkeznek.

Noah kuncogott, bár többször elfulladt a hangja.

- Próbálj csendben maradni! – kérte, és lecsúszott a férfi öléből. Tyler már tiltakozott volna, aztán rájött, hogy mit szándékozik csinálni, és mély levegőt vett.

- Te most…

- Sssh… - Noah letérdelt elé. A hold és a csillagok elég fényt adtak, hogy kigombolhassa a férfi nadrágját. Marokra fogta a merevedését, először gyengéden, aztán erősebben simogatta. Tyler ujjai a hajába fúródtak, amikor megcsókolta vágya hegyét. Izgatottan nyalta végig, borzongás futott át a gerincén, ahogy Tyler teste megrándult. Úgy vette a szájába, akár egy különleges kincset, olyan élvezetet akart okozni a férfinak, amit soha nem felejt el.

Percek teltek el, vagy órák, egyikük sem tudta. Tyler ziháló lélegzete hallatszott csak, Noah érezte combizmai reszketését, az ujjai szinte tépték a haját, de mégsem könyörült meg rajta. Csak csókolta, a szájába vette, a nyelvével játszott vele, a golyóit masszírozta, a hasát és a combját simogatta. Tyler felnyögött, fojtottan, remegve, de ennél édesebb hangot Noah még soha nem hallott.

- Noah…

- Sssh…

- Kérlek…

Noah teste lángolt, a férfit akarta magában érezni. Élvezni akarta keménységét, türelmetlen éhségét, vad vágyát. Lejjebb tolta a nadrágját, magát is simogatni kezdte, aztán feljajdult, mert Tyler a vállánál fogva rántotta fel, és olyan mohón csókolta, hogy attól el tudott volna élvezni.

Vágyott már férfira, nem egyre s nem kettőre. Ez a birtokolni vágyás és örömet okozás viszont ismeretlen volt a számára. Tylert akarta, így vagy úgy, de magának akarta. Magában akarta tudni, hallani az édes, fojtott nyögést a torka mélyéről felszakadni, s közben tudni, hogy eddig még senkivel sem ment el ilyen messzire. Senki nem volt olyan fontos neki, mint most ő.

A férfi ujjai hosszúak voltak és érdesek, ahogy elmélyedtek benne. A teste ívbe hajolt a gyönyörtől, reszketve kapott levegőért, a nyárízű forró levegőért, mely még soha nem volt ilyen csodálatos. A férfi nevét formálták az ajkai, hang nélkül, pedig kiáltani akart, tudtára adni a világnak, milyen gyönyör Tylerrel lenni.

A férfi ölében találta magát. A merevedésük összesimult, Tyler nagy keze körbefogta őket, bőrkeményedéses tenyere erős volt, kínt és kéjt okozott egyszerre. A szája az övére tapadt, ujjai ki-be csúszkáltak benne, és ő képtelen volt megállítani teste remegését. Ott vonaglott az erős karok között, a szíve vadul zakatolt, az éjszaka forró volt, és minden… minden mozdulat, hang, illat tovább növelte a gyönyörét.

Ezúttal minden olyan volt, mint egy tökéletesre komponált dallam. Az összesimuló ajkuk és testük, csatát vívó nyelvük, el-elakadó lélegzetük, izmaik remegése, vágyuk hegyéről legördülő nedvük mind a gyönyörüket táplálta. Ezt a titkos kéjt, amelyet itt találtak meg egymásban.

- Noah… - Tyler fojtott suttogása a nyakát érte, a férfi teste feszes volt, bőre verítéktől síkos.

Noah átölelte a nyakát, hátradöntötte a testét, a forró lehelet a nyakát cirógatta, lassan, de biztosan elvette az eszét. Nem bánta, csak ölelte a férfit, a szemhéja mögött Napnál ragyogóbban világítottak a csillagok, s Tyler gyönyöre eggyé forrt az övével. Amikor kinyitotta a szemét, hallgatta Tyler lihegését, érezte remegését, és biztosan tudta, hogy beleszeretett.

 

            A városi ünnepségen Noah a barátnőivel hagyta az anyját, és körbejárt. Beth lelkesen belekarolt, amikor összefutottak.

- Mi a helyzet?

- Mire gondolsz?

- Tudod… - Beth a szemével Tyler felé intett, aki a húgaival és azok barátnőivel beszélgetett.

- Szeretem. – Noah ajkán azelőtt csúszott ki a vallomás, mielőtt végiggondolhatta volna. Még az anyjának sem mondta el, de úgy gondolta, az asszony úgyis tisztában van az érzéseivel.

- Komolyan? – Beth arca felragyogott, majd nevetésben tört ki. Megragadta a férfit, és cuppanós csókot nyomott az ajkára. – Ez csodálatos!

- Mit művelsz? – Noah zavarodottan állt. – Mindenki minket néz…

- Hadd nézzenek! Úgyis tudják, hogy meleg vagy, én meg másba vagyok szerelmes.

- Tényleg?

- Igen. Bár nem érdemel meg, de azért… ki tudja.

Noahnak feltűnt Ned Burnett, aki elég csúnyán méregette. Felsóhajtott.

- Ne mondd…

Beth vállat vont.

- Rövid az élet, Noah.

- Tudom, de biztos találnál nála jobbat is.

A lány elvigyorodott.

- Te is Tylernél.

Noah hosszan nézte a lányt, majd a tekintete Tylert kereste. A férfi éppen a száját húzogatva hagyta, hogy a húgai elhúzzák az egyik ékszeres stand felé. Találkozott a pillantásuk, a férfi rámosolygott, a kék szempár felragyogott.

- Rövid az élet – válaszolta halkan.

Beth kuncogott, majd a füléhez hajolt.

- Menjetek szobára, mert a szemetekkel vetkőztetitek egymást!

- Beth!

A lány kacagott, és puszit nyomva az arcára, elsétált. Noah ott maradt a forgatag közepén egyedül. Néhány anyuka arrébb vonszolta a gyerekét, amikor meglátta, amire csak szemforgatással reagált. Már nem érdekelte, ki mit gondol róla. Egy valaki érdekelte, de ő annyira, hogy fájt tőle a mellkasa.

Figyelte, ahogy Tyler kimenti magát, és a húgai tiltakozásával mit sem törődve, elindul feléje. Este beszéltek telefonon, tudta, hogy a férfi bevallotta a családjának, hogy meleg. Állítólag az anyja Noaht hibáztatta, amiért rossz útra vitte a fiát, Tyler hiába bizonygatta, hogy már azelőtt más volt, minthogy Noahról kiderült. Az asszonynak valakit hibáztatnia kellett, és ez most nem volt könnyű időszak senkinek sem.

Meglepő módon a férfi húgai egyáltalán nem zavartatták magukat, és nem adták fel abbéli szándékukat sem, hogy valamelyik barátnőjüket összehozzák a bátyjukkal. Tyler végül elég szókimondóan közölte velük, miért nem tudna mit kezdeni egy lánnyal, s lám, tessék, a húgai mégsem adták fel. Makacsok és elszántak, mint ennek a vidéknek minden asszonya.

- Szia.

Noah bizonytalanul a férfira mosolygott.

- Szia.    

- Mi történt? Beth nagyon boldognak tűnt.

- Te tudtad, hogy újra összejött Neddel?

Tyler felnyögött.

- Ne!

- De igen.

- Nem hiszem el. Próbáltál beszélni a fejével?

- Tudod, milyen.

- Én ne tudnám…! – Tyler végre elvigyorodott. – Anyukád?

- Anne néniékkel.

- Nem indultál a pitesütő versenyen?

- Majd jövőre, ha még itt leszek.

- Szeretnél maradni?

Noah elkomolyodott, Tyler úgyszintén. Néhányan őket figyelték, egyiküknek sem tűnt fel, hogy közelebb állnak egymáshoz, mint az megszokott. Beth az ajkát harapdálta, és suttogva magyarázott valamit Nednek, aki döbbent arcot vágott. Felicity érdeklődve nézte a fiát, rettenetesen aggódott, de remélte, hogy helyesen dönt. Feltűnt neki, hogy Amanda Kerrich éppen feléje tart, mire felsóhajtott.

- Anne, drágám, szerinted a ketyegőm kibír egy kis ordítozást?

- Kivel akarsz te ordítozni? Amúgy az ott nem Noah meg Tyler Kerrich?

- De igen.

Anne Andrews összevont szemöldökkel nézte a fiatalokat, aztán neki is feltűnt a feléjük siető asszony. Megvilágosodva felderült az arca.

- Már értem.

Felicity nem mondott semmit, csak kihúzta magát.

- Jó napot, Amanda! Csodás napunk van, nemdebár?

- A fiad megrontotta a fiamat! – Amanda arca vörös volt a dühtől, a szavakat szűrte a foga között.

- Nem hiszem, hogy erőszak volt. A szerelem mindig két emberen múlik.

- Ez nem szerelem! Ez csak…

- Vágy? – Felicity végigmérte az asszonyt. – Már megbocsáss, de mit is tudsz te erről? Úgy neveltek, hogy a férfi szava a szent, hozzáerőltettek Tyler apjához, aztán meg egymás után szülted a gyerekeket. Tudod, te egyáltalán, mi is az a szerelem? Nem arról a hamis érzelemről beszélek, amit elhitettél magaddal, hogy a férjed iránt éreztél, hanem arról a gyönyörű érzelemről, amit a fiam érez a te fiad iránt!

Amanda Kerrich döbbenten tátogott, egyetlen szót sem tudott kinyögni, nem ilyen fogadtatásra számított. Felicity Noahék felé fordult, elmosolyodott.

- Az, hogy a saját nemüket szeretik, még nem a világ vége. Attól ők még ugyanúgy a gyerekeink, a fiaink, akikkel órákig vajúdtunk, akikhez felkeltünk éjjelente, akik először mondták nekünk, hogy anya. Ugyanazok a csodálatos lények, akik voltak is, vér a vérünkből, hús a húsunkból. Felnőtt emberek, akikre büszkék lehetünk. Igaz, unokákkal nem fognak megajándékozni minket, de ha jól választanak párt, akkor lesz még egy fiunk, aki a támaszunk lehet.

- Mégis…

- Egy szót se, Amanda, csak nézz rájuk! Nézd meg őket jól! Boldogok. S nem ezt kívánja minden anya a gyerekének?

Amanda Kerrich csak állt, nézte a fiát, aztán váratlanul lerogyott egy székre, és asztalra borulva zokogásban tört ki. Felicity odalépett mellé, és gyengéden simogatta a hátát. Anne kérdő tekintetére csak felsóhajtott.

Noah látta, hogy Tyler anyja sír, aggódva ráncolta a homlokát.

- Nem kellene odamenned?

- Most nem hiszem, hogy látni akar. Amúgy sem megyek el addig, amíg nem válaszoltál a kérdésemre. Szeretnél maradni?

- Magam sem tudom, mit akarok. Már rég nem itt élek, máshol van az otthonom.

- Nekem viszont mindenem itt van.

- Tudom. – Noah az ajkába harapott. – Félek.

- Mitől? A várostól? Megvédelek.

- Megvédem magam, Tyler, te is tudod.

Tyler még közelebb lépett.

- Akkor?

- Nem akarom, hogy miattam kiközösítsenek! Nem akarom, hogy ugyanazt át kelljen élned, mint nekem! Azt akarom, hogy boldog legyél…

- Akkor tegyél boldoggá! Maradj velem!

Noah lélegzete elakadt. Lassan, kínlódva törtek elő belőle a szavak.

- Attól félek, hogy egy nap majd rájössz, nem ezt az életet akarod élni. Nem velem. Gyereket akarsz majd, családot, amit én nem adhatok meg neked.

- Meleg vagyok, Noah. Amikor erre rájöttem, lemondtam a családról.

- Az anyukád…

- Oh, a francba, Noah! – Tyler megragadta a karját. – Nem az anyám szeret téged, hanem én! Én akarok veled élni, ugyanolyan boldoggá akarlak tenni, ahogy te engem! Kérlek, maradj itt!

- Nem tartozom ide… - Noah úgy érezte, megszakad a szíve. A könnyek, mint megannyi gyémánt, gördültek végig az arcán.

Tyler két tenyere közé fogta az arcát, hüvelykujjával törölgette a bőrét.

- Nem kell ide tartoznod, elég, ha hozzám tartozol.

Noah sírva állt, elmosódott előtte a férfi arca, csak rázta a fejét, nem tudott megszólalni. A férfi szitkozódott, majd hirtelen elengedte, és körbenézett. Nem törődött azzal, hogy mindenki őket bámulja döbbenten, határozott léptekkel elindult a kis színpad felé. Elragadta a mikrofont a száját tátó polgármestertől, és felsétált az emelvényre.

- Jó napot! Tyler Kerrich vagyok. Akik nem ismernének, azoknak mondom, hogy Wood szerelőműhelyében dolgozom Beth Lee-vel. – A lány a körmét rágva szorongatta Ned kezét, láthatóan nekik drukkolt. – Elnézést, hogy megszakítom a programot, de van egy problémám, amit úgy tűnik, talán egy kis nyilvánossággal megoldhatok. Ugyanis nincs más ötletem, hogyan győzhetném meg a szerelmemet arról, hogy maradjon itt velem. – Akik ismerték Tylert, barátok és ismerősök, nem akartak hinni a fülüknek. Az anyja könnyes arccal, a húgai izgatottan hallgatták. – Tudom, hogy a legtöbben gyerekkorom óta ismernek. Azt is tudom, hogy a pletykák szerint van egy dögös barátnőm valahol a nagyvárosban. Hazudtam mindenkinek. – Tyler nagyon mélyről vette a levegőt, majd az emberek feje felett Noah szemébe nézett. – Meleg vagyok, és szerelmes Noah Mitchellbe! – A felzúdulással mit sem törődve folytatta. – Jogosan fél attól, hogy ha itt marad, megbélyegeznek minket, de ez nem érdekel. Nem érdekel, ki mit gondol rólunk! Meleg vagyok és ő is, de ettől még nem változtunk meg. Ugyanazok a srácok maradtunk, akiket gyerekkoruk óta ismernek. Aki ezentúl nem akar barátkozni velünk, tegye meg, nem érdekel. Saját magáról állít majd ki bizonyítványt. – Tyler a hajába túrt. Noah a tízméteres távolságból is látta, milyen ideges. Közel húsz éve titkolta a melegségét, milyen nehéz lehetett neki most az egész közösség előtt nyíltan felvállalni… és éppen ezért… oh, hogy mennyire szerette ezt a férfit! – Noah, tudom, hogy nehéz lesz. A munkád máshová köt, de ha el is utaznod miatta, én itt leszek. Azt is tudom, hogy néhányan szemétkedni fognak, de itt leszek, hogy megvédjelek, bár mindketten tudjuk, hogy nem szorulsz rá. – Noah majdnem elnevette magát. Tyler a szavakat kereste, őt nézte kitartóan. – Mindig itt leszek, csak bízz bennem! Kérlek, maradj velem, és engedd, hogy végre azt az életet éljem, amit mindig is akartam. Szabadon, azzal, akit szeretek… - Noah lehunyta a szemét, Tyler hangja könyörgő lett. – Egyetlen esélyt kérek…

Noah az anyjára nézett, aki biztatóan megemelte a szemöldökét. Mellette Amanda Kerrich megsemmisülten kuporgott a széken, képtelen volt levenni a szemét a fiáról. Noah tudta, hogy időnek kell eltelnie, míg beletörődik a helyzetbe, de majd az anyjára bízza a megoldását, és tudta, hogy Felicity nagyszerűen teljesíteni fogja a feladatot.

Visszafordult Tyler felé, aki az emelvényről bámult rá. A csudába! Hát, nem erre vágyott mindig is? Egy férfira, aki megküzd érte akár az ördöggel is, és úgy szereti, ahogy senki más. És Tyler szerette, ehhez kétség sem férhetett. Mellette otthonra lelhet, egy melegséggel teli otthonra, ami számos csodát tartogat még a számukra. Felnézett az égre, kék volt, a Nap pedig szinte elvakította.

Tyler odasétált hozzá, megállt előtte, magába itta napbarnított bőrét, napszítta szőkésbarna haját, borostyánszínű szemét. A mosolyát. Megfogta a kezét, hozzásimult. Másik kezével lágyan végigsimított az arcán.

- Szeretlek!

Noah mosolya ragyogóvá vált, akár a Nap.

- Én is szeretlek!

Tyler odahajolt hozzá, finoman megcsókolta, mit sem törődött pár anyuka tiltakozó sikolyával. Noah kuncogott, átkarolta a férfi nyakát, és lehunyt szemmel átadta magát a csóknak. Nem tudta, hogyan fogják megoldani a közös életüket, de ez most nem is számított. Majd minden alakul, hozza az élet. Az, hogy ki mit szól hozzájuk, most már pláne nem érdekelte. Annak ellenére sem, hogy most már biztosan tudta, hazaérkezett. Most már ide tartozik. Ehhez a férfihoz.

Beth és Felicity, majd kis tétovázás után Ned és Anne néni, meg még néhányan tapsolni kezdtek, de ők meg sem hallották. Valaki magához ragadta a mikrofont, és szerelmes dalt dúdolt, a zenekar hangolás nélkül csatlakozott, néhány fiatal táncolni kezdett, a betervezett program füstbe ment, de valami okból kifolyólag senki sem reklamált.

A Nap továbbra is ragyogott, az ég kék volt, pillangók és méhek, meg virágok illata szállt a levegőben, a színek harsányak voltak, és bárki megmondhatta, hogy ez a városi ünnepség volt a legkülönösebb a város történetében, de azt is, hogy még soha nem volt olyan gyönyörű nyári nap, mint akkor…

 

 

Vége