Az Imegawa-ház kísértete

Lillának

 

Bevezetés

 

            A fák között megbújó hatalmas ház csendesen tűrte a szél lökéseit. Sóhajtozott, nyöszörgött, de kitartott. Régi idők nagyságát hirdette, amelyet mostanra megkoptatott az idő. Az Imegawák építették hajdanán, amikor még az övék volt az addig elnyúló földterület, ameddig ellátott a szem. A hatalmuk viszont múló álom volt, és lassan az idők homályába veszett a nagyságuk.

A XX. század hajnalán az akkori birtokos eladogatta a felszabdalt földet, és egy kisebb falu épült a ház köré. Facsemetékkel telepítette be a környéket, hogy az elválassza a néptől, és felújította a házat is, amely egyre több európai jegyet viselt magán, de ez sem csorbította a szépségét.

Teltek az évek, gyermek-kacagás töltötte be a szobákat, amelyek aztán egy baleset miatt gyászba borultak. Számtalanszor cserélt helyet az ősz a téllel, mire újra gyermek nevetését lehetett hallani a házból. S körülbelül ettől az időtől azt suttogták a faluban, hogy az Imegawa házban kísértet járja a folyosókat, és hűs érintésével mosolyt csal a gyermekek arcára…

 

1. Egy szerelem elmúlása

 

            Szél söpört végig a fák között, magával ragadta a lehullott faleveleket, hogy aztán pár méterrel arrébb letegye őket, és továbbiakat kapjon fel a földről. Az ősz már érezte, hogy nemsokára át kell adnia uralmát a télnek, így utolsó erejével még megtáncoltatta a színes leveleket a levegőben.

Imegawa Ichio rosszkedvűen bámult ki az ablakon. Érezte a csontjaiban a hideg közeledtét, és már előre gyűlölte a hó gondolatát is. Hűs levegő érintette az arcát, mire felsóhajtott.

- Drágám, kész az ebéd! – A felesége, Matsume az ajtóban állt, és aggodalmasan ráncolta a homlokát. Ötven is elmúlt már, de megőrizte fiatalos szépségét. Kedves mosolya láttán mindenki azonnal a szívébe zárta. Ichio elszomorodott. Mindenki, csak ő nem. Csupán szeretetet tudott érezni iránta, hiába szült neki az asszony négy gyermeket is.

- Köszönöm. Saijonyi?

- Már szóltam neki. – Az asszony könnyed léptekkel elsuhant.

Nem telt el egy perc sem, valaki végigfutott a folyosón, mire Ichio kilépett a szobából.

- Megkértelek már, hogy ne rohangássz – pillantott a fiára, aki egy hatéves minden lelkesedésével mosolygott vissza rá.

- Igenis, apa.

Ichio visszavigyorgott rá. Öregségének ajándéka volt ez a csöpp gyermek, aki szeretetével enyhíteni tudta lelkének fájdalmát. Lehajolt, és felkapta.

- Beszéltem a testvéreiddel, pénteken délután érkeznek.

- Mindannyian? – kiáltott fel a fiú boldogan.

- Igen.

Ichio hatvanadik születésnapja közeledett, amire hazajöttek a világba szétszéledt gyerekei is. Mind a három dolgozott, illetve tanult már, amikor Saijonyi született. A fiú amolyan kései ajándék volt a szüleinek, és azóta is bearanyozta a napjaikat.

- Sajnálom, kicsim, hogy nem volt időm ma játszani veled – simogatta meg a fia haját az asszony, amikor már leültek az asztalhoz.

- Semmi baj, anya. Nii-san mesét olvasott nekem.

Mintha jeges szél osont volna a szobába a fiú szavaira. Matsume elsápadt, és riadtan a férjére pillantott, aki elkomorodott.

- Fiam, megbeszéltük már, hogy a te nii-sanod nem létezik.

Saijonyi, aki anyja szépségét és apja szürke szemét örökölte, makacsul szegte fel kis állát.

- De létezik. Mondhatsz akármit, én tudom, hogy nem a képzeletem szüleménye, ahogy te nevezed, apa.

- Fiam…

- Mesélt rólad is… - csillant jókedv a fiú arcán. – Tényleg eldugtad nagyapa cipőjét, amikor ő nem engedett ki játszani, mert büntetésben voltál?

Az apja olyan fehér lett, mint a fal. Remegő kézzel csapott az asztalra, mire Saijonyi rémülten megdermedt.

- Elég volt! Azt mondtam, hogy nem létezik! Nem akarok többet hallani róla!

- De ő igenis… - Saijonyi már sírt, ám nem hajtott fejet az apja előtt, aki mostanra bíborvörösen bámult rá. Maga elé kapta vékony kis karját, amikor az apja a felesége sikolyával mit sem törődve, felemelte a kezét.

A szél a semmiből kerekedett. Ott termett, és mintha sziklafal lett volna, Ichio útját állta. Hűs lökés érte a mellkasát, amitől úgy érezte, megfagy a szíve, és hátratántorodott. Zihálva, falfehéren nézte a szájából kiáramló párát, és képtelen volt megmoccanni. A hűs levegő, amely a szobában kavargott, beszélt helyette is. Lesodorta az asztalról a poharakat és tányérokat, majd vadul nekicsapdosta a falnak az épen maradtakat. Aztán csend lett. Csak hármuk ziháló lélegzetvétele hallatszott…

 

            Ichio nekidőlt az ablakkeretnek, és komoran bámult kifelé. Hűs levegő érte az arcát, simogatta-cirógatta, mintha bocsánatáért esedezett volna. Az ablakban jól látta saját magát, fekete haját, sötétszürke tekintetét, a keserű vonásokat a szája és a szeme körül. Pár nap és betölti a hatvanat, milyen rég is volt, amikor eldugta az apja cipőjét… Egy másik életben. Szomorú mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Drágám…

- Matsume… - Megfordult.

A felesége aggódva méregette, majd odament hozzá, és megállt mellette.

- Elaludt. Nem kellett volna kiabálnod vele…

- Tudom. Sajnálom. Egyszerűen… elvesztettem az önuralmam.

Az asszony megérintette a karját.

- Ichio, te is tudod, hogy a testvérei is látták ezt a nii-sant, ahogy ők nevezik. Mindig csak mosolyogtál a meséiken. Most miért lettél mérges?

A férfi a levegőben kavargó leveleket figyelte.

- Mesélt neki a gyerekkoromról – mondta végül halkan. – A többieknek soha, de Saijonyinak igen. Miért?

- Nem tudom – rázta a fejét Matsume. – Különben is… ő már akkor itt volt, amikor én idekerültem a feleségedként… Neked kellene ismerned.

Ichio válla megfeszült.

- Sajnálom.

- Mit?

- Hogy… nem voltam jobb férjed, és egy kísértetjárta házba hoztalak lakni.

Az asszony ekkor felkacagott, és megölelte.

- Bolond vagy, Ichio – mondta kedvesen. – Habár nem szerettünk egymásba, én nem bánom, hogy összekötöttem veled az életemet. Van négy csodaszép gyermekem, és jobb férj jutott nekem, mint egyes nőknek.

Ichio erre csak szorosan magához ölelte.

- Holnap be kell mennem a városba – sóhajtotta Matsume. – Velem jössz?

- Igen. El kell intéznem néhány ügyet.

- Megint az ügyvédhez mész?

- Igen. Szeretném, ha minden el lenne rendezve, ha velem történne valami.

- Ne butáskodj! Semmi bajod nincs, és ha vigyázol magadra, nem is lesz.

Ichio bólintott.

- Ez igaz. Ettől függetlenül nyugodtabb lennék. Megérted?

- Igen. – Matsume hosszan vizsgálata férje feszült vonásait. Tudta, hogy a tél közeledtével mindig sokkal ingerültebb és nyugtalanabb lesz, így nem nyaggatta, hanem megpróbálta elterelni a figyelmét. – Bevásárolok hétvégére. Van valami különleges kívánságod?

- Itt lesznek a gyerekek, az bőven elég lesz – mosolyodott el a férfi. – Tatsumi hozza Hideo-sant is, és elvileg az ikreknek is lesz kísérőjük.

- Értem. Előkészítem a szobákat. Most viszont még egyszer megnézem Sait.

- Rendben. Nemsokára megyek én is.

Az asszony bólintott, és nesztelenül kiment a szobából. Ichio visszafordult az ablak felé, nézte, ahogy megnyúlnak az árnyékok, és a nappalt felváltja az éjszaka. Menetrendszerűen megérkezett a hűs szellő, és körbevonta, mintha átölelte volna…        

 

            Kellemes, bár borús idő lett péntek délutánra. Ichio érezte, hogy nemsokára leesik az első hó. Saijonyi természetesen lelkesen várta, hogy végre hóembert építhessen és szánkózhasson, de a szülők már nem várták annyira a téli csapadékot.

Ichio és Matsume egymásba karolva álltak a ház előtti lépcsőn, és döbbenten figyelték, ahogy nagylányuk a vőlegénye mellett állva éppen kiszedeti vele a csomagjaikat.

- Tatsumi, ez mind a tiéd? – jött meg az apja hangja, mire a lány feléjük fordult.

- Persze, apa.

- Hány napra jöttetek, ha nem vagyok indiszkrét?

Tatsumi vörösre rúzsozott ajka lebiggyedt. Elegáns kosztümöt viselt, és a hidegre fittyet hányva, magassarkú szandált. A haját levágatta, és göndörre szárította. A szülei el voltak hűlve, amikor meglátták. Ez a lány ugyanis nem az a lány volt, akit elengedtek dolgozni a városba. Affektálás érződött a hangjából, és úgy utasítgatta a jegyesét, mintha csak egy szolga lett volna.

- Elhoztam azokat a ruhákat, amiket meg kellene varrni, vagy át kellene alakítani. Anya, megcsinálod, ugye? A városban annyira drága egy szabó…

- Kicsim… - Az anyja tétovázott.

- Tatsumi, nagyon jól tudod, hogy édesanyád látása sokat romlott az utóbbi időben.

- Apaaaa…

- Tatsumi!

Matsume gyorsan közbevetette magát, mielőtt apa és lánya között kirobbant volna a veszekedés.

- Majd olyankor varrok, amikor világos van. Nem lesz semmi baj, drágám.

Ichio kedvetlenül bólintott. Tudta, hogy hiába vitatkozik a feleségével, nem ő kerül ki belőle győztesen.

- Beviszem a csomagokat – szólt közbe Tatsumi vőlegénye. Isaoka Hideo öt évvel volt idősebb a lánynál, csendes és nyugodt szemléletű férfi volt, aki egészen eddig alig szólt pár mondatnál többet. Keskeny, csontos arcát élénk, gesztenyebarna szeme uralta. Rövidre vágott haját gondosan hátrafésülte. Meleg kabátot viselt, amely tovább nyújtotta amúgy is magas, vékony alakját. 

- Azokat a varrószobába – mutatta Tatsumi. – Anya, odavezeted Hideót?

- Természetesen.

Hideo megállt a lány mellett.

- Saijonyi-kun ajándékát a hátsó ülésen hagytam. Kérlek, vidd be!

- Az öcsém majd kijön érte – vont vállat Tatsumi, aztán látva apja pillantását, gyorsan bólintott. – Beviszem neki. Hol van most?

- Elaludt a tévé előtt.

Tatsumi bebillegett tűsarkain a házba, míg Hideo Matsume után indult a ház körül húzódó verendán. Beszívta a hűs levegőt, és elmosolyodott. Eddig egyszer volt az Imegawa házban és azonnal beleszeretett. Megérintette a lelkét a csend, a nyugalom, a fák alkotta biztonság. Pillantása mégis visszatért az előtte haladó asszonyra. Fiatalos kecsességgel lépkedett, hosszú haja lágyan omlott a hátára. Aprónak és törékenynek látszott, de Hideo sejtette, hogy mindez csupán a látszat.

- Az édesapja hogy van, Hideo-san? – Matsume, mintha csak megérezte volna, hogy a férfi rá gondol, visszanézett a válla felett.

- Az utóbbi időben sokat betegeskedik – sóhajtotta Hideo szomorúan. – Sajnos, elég kevés időt tudok vele tölteni, így nagyon aggódom érte.

Matsume lépései lelassultak.

- A lányom azt mondta, azért nem tudtok gyakrabban jönni, mert az édesapját kell meglátogatniuk.

Hideo erre nem tudott mit felelni. Nem akart hazudni még a menyasszonya kedvéért sem, így inkább hallgatott, azonban ez ékesebbül szólt, mint bármely szó. Matsume elszomorodott. Fájó szívvel lépett be az üveggel borított kis melegházba, amit évekkel ezelőtt még Ichio álmodott meg és készített el neki. Ez volt az ő kis kuckója, ahová visszahúzódott, ha egyedül akart lenni.

- Oda tegye le, kérlek!

- Rendben. – Hideo felegyenesedve körbenézett. – Nagyon szép.

- Ez az én birodalmam – mosolyodott el az asszony. – Ichiótól kaptam a negyvenedik születésnapomra. Elküldött egy fürdőbe, és amikor hazaértem, már elkészülve várt. – Körbefordult a virágokkal teli helyiségben. Az asztalon ott várakoztak a varrásra szánt ruhák, és könyvek borították a kis polcot, amelyet utólag faragott meg neki a férje, amikor rájött, hogy a könyveket nem tudja hová tenni.

- Ez igazán nagyon kedves volt tőle. – Hideo már az asszonyt nézte. – Biztos nem jelent gondot, hogy önnek kell megvarrnia Tatsumi ruháit?

- Ő a lányom, hogyan jelentene gondot?

Hideo nézte a finom vonásokat, a kedves mosolyt, és elszorult a torka.

- Bárcsak…

- Igen?

- Bárcsak Tatsumi is olyan lenne, mint ön! – tört ki a férfiból, majd lehunyta a szemét. – Bocsásson meg! Ezt nem kellett volna mondanom.

- Hideo-san…

- Ön olyan… kedves és segítőkész. Tatsumi pedig… annyit változott, hogy lassan rá sem ismerek. – A férfi a hajába túrt. – Fontosabb neki egy kollégákkal elköltött vacsora mint az, hogy velem töltse az estét. Odahaza nem hallok tőle mást, csak hogy ki mit viselt, mennyibe került. Ha rákérdezek az esküvőre, mindig csak legyint, mert nincs ideje vagy éppen pénze. Jól tudja, Matsume-san, hogy jó családból származom, és mindent hajlandó vagyok állni, de… - Tehetetlenül rázta a fejét.

- Üljön le! – Matsume lenyomta az egyik párnára, és melléült. – Tatsumi esküvőjére a férjem félretett egy nagyobb összeget, tehát a lányomnak nem kellene ilyesmi miatt aggódnia. Megmondtuk neki, hogy a fizetéséből nem kell félretennie a szertartásra, inkább szálljon be a lakás bérébe.

Hideo kifelé bámult.

- Nem panaszkodni akarok, főleg nem önnek, Matsume-san, de… Belefáradtam, hogy elveri a pénzét, mert menőzni akar a kollégái előtt, és nekem kell kölcsönadnom a hónap végén. Nem sajnálom tőle, de ez nem helyes.

- Beszélt vele erről?

- Azonnal sírva fakad, ha szóba hozom a dolgot. Nem akartam önre zúdítani a problémáinkat, de az apámmal nem beszélhetem meg, mert nem kedveli Tatsumit, és nem volt senki, akivel…

Matsume megérintette a kezét.

- Semmi baj. – Szomorúan felsóhajtott. – A lányom nagyon sokat változott. Egy anya észreveszi az ilyesmit, de arra gondoltam, hogy ha tőlünk el is távolodott, az önnel való kapcsolatával minden rendben.

Hideo az asszony profilját bámulta. Egy bánatos anya arcát látta, akinek szépségén még az eltelt évtizedek sem tudtak csorbítani. Önkéntelenül fordította meg a kezét, és fonta bele az ujjait az ujjaiba. Soha nem érezte még, hogy egy nővel ennyire egy hullámhosszon lenne, és megérintené egymást a lelkük. Tatsumi iránt érzett szerelme az elmúlt hónapok viharai során megkopott, vagy talán… soha nem is létezett. Matsume viszont… Akárhányszor látta újra, mindig örült a mosolyának, ami beragyogta az arcát, és felmelegítette a szívét a nevetése, amely csilingelő csengő volt, lágy és dallamos.

- Hideo-san! Nézze, esik a hó! – Matsume arca kigyúlt örömében.

A férfi követte a pillantását. Apró pelyhekben lassan szállingózott az idei első hó.

- Menjünk ki! – állt talpra, és felsegítette az asszonyt is.

Egymás kezét fogva bámulták a hóesést.

- A fiam nagyon fog örülni – mosolyodott el Matsume. – Elmehetek vele szánkózni, és építhetünk hóembert. Talán Ichio is velünk tart… - A mosoly megfakult az ajkán. – Nem szereti a telet.

- Talán a korával jár, nem mintha olyan idős lenne…

- A korának ehhez semmi köze – mondta Matsume komoran. Fázósan megborzongott. – Volt egy öccse, alig egy évvel fiatalabb nála. Nagyon közel álltak egymáshoz. A testvére imádott lovagolni, és egy ehhez hasonló napon balesetet szenvedett. Már mindent belepett a hó, mire Ichio rátalált. A karjaiban halt meg, és azóta… Ichio gyűlöli a telet, a havat, a hideget, mindent, ami az öccse halálára emlékezteti.

- Sajnálom, ezt nem tudtam.

- Ichio nem szeret erről beszélni, én is az édesanyjától tudok a testvéréről.

- Hogyan ismerkedtek össze?

Matsume elmosolyodott.

- Érdekházasság a miénk, Hideo-san. A szüleim gazdagok voltak, de nem volt rangunk. Hideo családja viszont rangos volt, ám időközben elszegényedtek. Kétszer találkoztunk, mielőtt beleegyeztünk volna a házasságba, és… nem bántuk meg.

- Ennyire… boldogok együtt?

Matsume a férfi felé fordult, talán észre sem vette, hogy még mindig fogják egymás kezét.

- Nem vagyunk szerelmesek egymásba a férjemmel, de egymáshoz tartozunk. Összeköt minket négy gyönyörű gyermek és hosszú évtizedek, amit együtt töltöttünk békében, bizalomban, szeretetben és barátságban. A szerelemnél több kell a boldogsághoz, Hideo-san. Megértés, bizalom, barátság, szeretet – minden, amit a másik nyújtani képes. S ha ezek megvannak… akkor talán a szerelem is érni fog valamit.

Hideo teljesen bénultan állt. Matsume szavai az elevenébe vágtak. Az asszony még egyszer megborzongott.

- Menjünk vissza! Biztosan éhesek vagytok.

Hideo engedelmesen az asszony után lépkedett. Elgondolkodva söprögette le a hajáról a hópelyheket, és a maga számára is meglepetés volt, hogy visszavágyódik jövendőbeli anyósa melegházába, hogy akár napokig hallgassa lágy hangját…

 

            Ichio a lányát nézte, aki percekig igazgatta a haját a tükörben.

- Nem fogok várni rád a teával. Hidegen kell meginnod.

- Jövök.

Egymással szemben ültek le. Ichio nézte a lányát, aki a felesége szépségét örökölte, és elszorult a torka. Hol volt már az ő kicsi lánya, aki mindig csínyeken törte a fejét, amikkel az öccseit tudta megtréfálni?!

- Milyen a munkád?

- Nagyon jól megy – lelkesedett Tatsumi. – Múlt héten Tokióban voltunk egy megbeszélésen. Limuzinnal vittek minket a szállodába, hihetetlen élmény volt. A záróestén aranyozott pezsgőt ittunk.

- Elég komoly megbeszélés lehetett…

- Igen, ez volt az éves találkozó. Jól teljesítettem, ezért előléptettek csoportvezető helyettesnek, és ha sikerül teljesítenem az ez évi kvótát december végéig, akkor saját csoportot kapok.

- Ez nagyszerű! Gratulálok!

Tatsumi arca elkomorodott.

- Viszont a csoportvezetőnek elengedhetetlenül szüksége van egy autóra. Hideónak van, és arra gondoltam…

- Hideo-san vidéken dolgozik, természetes, hogy szüksége van kocsira.

- Tudom, nem is azt mondtam, hogy nem kell neki hanem, hogy nekem is kell vennem egyet, ha feljebb akarok kerülni a cégnél. Viszont te is tudod, milyen drágák a városban az albérletek, és mivel a pénzem nagy része elmegy arra, hogy fedezzem a költségek felét, nem tudok félretenni annyit, hogy vegyek egy kocsit. Arra gondoltam, hogy esetleg… tudnál-e kölcsönadni annyit, hogy… - Tatsumi hangja elhalkult, ahogy az apja erőteljes mozdulattal letette a csészéjét.

- Nem.

- Miért? Apa…

Ichio a fejét rázta.

- Tudom, hogy milyen árak vannak a városban, és azt is tudom, mennyibe került a kosztüm, amit viselsz… - Egyenesen a lánya szemébe nézett. – Azt hiszed, nem tudom, mire költöd a fizetésedet? Nekem mersz hazudni? – A hangja megemelkedett, a szürke szemek villámokat szórtak. – Nekem, a tulajdon apádnak?

- Én nem hazudtam neked! Hideo mondott neked valamit?

- Az a fiú akkor sem mondana rosszat rólad, ha levágnák a kezét! Örülhetnél, hogy ilyen férfit sikerült találnod, de te többre becsülöd az aranyozott pezsgőt és a műkörmöket, mint a családot. Szégyellem magam helyetted is!

Tatsumi szemébe könnyek gyűltek.

- Nem beszélhetsz így velem!

- Az apád vagyok! Én vagyok az egyetlen, aki megteheti!

- Elmegyünk! Nem maradunk itt tovább…

- Ülj vissza! – Ichio éles hangjára hűs szellő remegtette meg a lány haját. – Itt maradtok a hétvégén. Vasárnap ebéd után még beszélgetünk arról a kocsiról.

- Komolyan? – Tatsumi könnyei azonnal felszáradtak.

- Feltételei vannak, amiknek nem fogsz örülni. Valamit valamiért, kislányom.

Ichio teát töltött magának, és a levegőbe bámult, amikor a lánya után bezáródott az ajtó. Hűs szellő simított végig az arcán, mire kipillantott az ablakon. Amikor meglátta a hópelyheket, mintha kést forgattak volna a mellkasában.

 

            Tatsumi morogva csapkodott Hideóval közös szobájában.

- Apa csak feltételekkel ad kölcsön kocsira, anya húzza a száját a ruháim miatt, és az öcsém megbolondult. Komolyan, a városban kellett volna maradnunk.

- Apádnak igaza van. Édesanyádnak meg tényleg romlott a látása. Az öcséd pedig… hm, amikor megismerkedtünk, te is említetted, hogy gyerekkorodban egy szellemalak ücsörgött az ágyad mellett.

A lány csípőre vágta a kezét.

- Biztos csak képzelődtem, ahogy Sai is. Nem értem, apáék miért nem viszik el az orvoshoz. Ha én lennék az anyja…

- Még saját magadért sem tudsz felelősséget vállalni, nemhogy egy gyerekért. – Hideo bosszúsan megállt az ablak előtt. Mostanában nem csináltak mást, ha együtt voltak, mint veszekedtek. – Ha már itt leszünk két napig, jó lenne, ha a saját dolgainkat is megbeszélnénk, nem csak a kocsit.

- Az fontos.

- Mert a kapcsolatunk nem az? – Hideo türelmét vesztve fordult meg. – Elegem van! Mindennek van határa, Tatsumi. Feleségül kértelek, mert szerettelek, és úgy éreztem, összeillünk. Te viszont… megváltoztál. Szégyellsz talán, hogy nem akarsz hozzám jönni? Nem illek már bele kétkezi munkásként az aranyozott pezsgő és a limuzin világába?

Tatsumi elfehéredett.

- Ez nem így van.

- Nem? Szerintem meg igen. Belefáradtam, hogy egyedül térek aludni, mert te egy megbeszéléssel egybekötött bulin vagy. Nekem egy feleség kell, aki otthon van, amikor hazaérek, és együtt tölti velem az estét.

- Túl maradi vagy! Ma már a nők is dolgoznak, és nekik is jár annyi szórakozás, mint a férfiaknak!

Hideo megrázta a fejét.

- Ezt nem vitatom. Csak úgy érzem, hogy te egy kicsit túlzásokba estél.

- Hogy merészeled?

Hideo megállt a lánnyal szemben.

- Fogalmam sincs, hol van az a kedves, melegszívű nő, akibe beleszerettem. Ki tudja, lehet, hogy mindig is benned volt ez a hideg számítás és hatalomra éhség. Én viszont ebbe az új Tatsumiba… már nem vagyok szerelmes…

Tatsumit ajka elnyílt döbbenetében, de a férfi ügyet sem vetett rá, és halkan elhagyta a szobát. Egy hosszú pillanatra nekidőlt a falnak. Lehunyta a szemét. Hűs kéz érintését érezte az arcán. Amikor felnézett, fiatal férfi nézett vissza rá. Hosszú haj keretezte keskeny vonásait, hosszú szempillák sötétszürke tekintetét. Döbbenten hátrahőkölt, a férfi viszont ugyanolyan meglepettnek látszott. Megbotlott, mire az ismeretlen utána kapott. Hűs érzés suhant át a testén, jeges ujjak érintették. Önkéntelen mozdulatot tett, s mindketten meglepődtek, amikor sikerült eltaszítania magától a férfit.

- Ki vagy? – Rekedt nyöszörgésként buktak ki a száján a szavak.

Saijonyi kiáltása érte el őket.

- Nii-san! Láttad? Esik a hó!

A férfi ekkor elmosolyodott. A kezével búcsút intett, és Hideo előtt vált hűs széllé, amely körülfogta. Végigsimított a bőrén, megérintette a haját, olyan volt, mintha ismerkedni akart volna vele, majd lágy suhanással a semmibe veszett.

Hideo a falnak támaszkodott, majd lassan lecsúszott a földre. Soha nem hitt a szellemekben, megmosolyogta Tatsumi, majd Saijonyi meséjét is a kísértetről, ám… az előbb a saját szemével látta. De miért mutatta meg neki magát? Ő miért láthatta, amikor még Matsume-sanék előtt sem mutatkozott? Vagy… ő hogyan láthatta, ha a gyerekeken kívül más nem? És az első alkalommal miért nem látta? Igaz, akkor nem töltöttek itt sok időt, meg soha nem volt egyedül… Bár, ahogy visszaemlékezett, végig úgy érezte, mintha valaki figyelné, és néha a szeme sarkából mozgást látott, de mire odakapta a fejét, nem állt ott senki. Nekiszorította a fejét a falnak, és szorosan lehunyta a szemét. Olyan érzése volt, hogy ez a mostani látogatása valamiért meg fogja változtatni az egész további életét…

 

2. Örökkön örökké

 

            Hópelyheket sodort a szél, már tíz centissé nőtt meg a hó magassága, amióta esett. Matsume aggodalmasan lesett ki az ablakon. 

- Remélem, a fiúkkal minden rendben – mondta.

- Nariakinak már itt kellene lennie – nézett az órára Ichio. – Azt mondta, vacsora előtt ideérnek.

Tatsumi, aki egy magazint olvasgatott, felpillantott.

- Nem tudjátok, ki a barátnője?

Hideo felpillantott Saijonyi mellől, akivel kirakóztak.

- Ne kíváncsiskodj, kérlek!

Tatsumi duzzogva visszahúzódott a magazinja mögé. Csak akkor nézett fel, amikor az anyja lépett be a szobába.

- Hoztam teát, és mintha egy kocsit hallottam volna. Remélem, Nariakiék érkeztek meg…

- Nézzük meg! – lelkesedett Saijonyi és felpattant. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, kirohant. Nagy lendülettel sarkig tárta a bejárati ajtót, majd felkiáltott. – Nii-san!

- Kicsim, kabát nélkül ne menj ki! – kiabált utána az anyja, de a fiú már szaladt is a bátyja felé, aki ekkor szállt ki a kocsiból.

- Nii-san!

- Sai! – Imegawa Nariaki a magasba emelte az öccsét, és felnevetett.

Matsume megtorpant az ajtóban, és a szívére szorította a kezét. A házból kiömlő fényben mintha csak a férjét látta volna, amikor megismerkedtek. Ugyanaz a magas termet, izmos és karcsú alak, sötét haj, vonzó arc. Csak amíg Ichiót mindig is körülfonta valami bágyadt szomorúság, addig Nariaki általában ragyogott a jókedvtől és a boldogságtól. Ichio megállt az asszony mellett, és a fejét csóválta.

- Fogalmam sincs, honnan örökölte ez a gyerek a makacsságát… - mondta legkisebb gyerekére utalva, de mosolygott.

Hideo és Tatsumi megálltak mögöttük. A lány a nyakát nyújtogatta.

- Hol van a barátnője? – motyogta.

- Hagyd abba, Tatsumi! Ez kínos.

- Dehogy. Már éppen ideje, hogy bemutassa a családnak. Mióta is élnek együtt? Lassan egy éve, ha jól számo… - Elakadt a hangja, ahogy meglátta a vékony alakot, aki most állt meg az öccsei mellett. – Ő meg ki a fene?

Hideo nagyot nyelt, a szülei pedig megmerevedtek. Ennek ellenére egyikük sem tűnt nagyon megdöbbentnek, ami pedig elvárható lett volna, hiszen mégiscsak egy lányt vártak a fiukkal érkezni.

Saijonyi felnézett a férfira, aki meghajolt előtte.

- Sai, ő itt Tsuneo-san – mondta Nariaki, és maga elé tolta, hogy illendően üdvözölhesse a vendéget. – A barátom. Viselkedj, kérlek, rendesen.

A férfi meghajolt előtte, mintha felnőttnek tekintette volna, amivel nagyot nőtt Sai szemében.

- Szia. Nariaki-san már sokat mesélt rólad. Örülök, hogy megismerhetlek.

A kisfiú csak nézte a kócos barna fürtöket, a barátságos sötétbarna szempárt, a kedves mosolyt, aztán hirtelen kitárta felé a karját.

- Játszol velem?

Nariaki és Tsuneo is felnevetett, majd mindketten elkomorodtak, ahogy meglátták a családot az ajtóban.

- Menjünk be, Sai. Hol van a csizmád és a kabátod? Meg akarsz talán fázni? – kapta fel a gyereket Nariaki. – Anya, apa! Tatsumi, Hideo-san! Megérkeztünk. Bocsánat, hogy aggódnotok kellett… - Letette Sai-t a földre, és finoman eltolta magától. – Mi lenne, ha megvárnál minket a szobádban?

Saijonyi bólintott.

- Rendben. Addig elmesélem nii-sannak, hogy megjöttél. Örülni fog. – Elugrándozott.

A derűs hangulat azonnal odalett. Nariaki és a vele érkező férfi szorongva álltak a szülők előtt, akik most kíváncsian és egy kicsit sápadtan méregették őket. Hideo rettenetesen zavarban érezte magát. Tatsumi azonban szokás szerint nem tett lakatot a szájára.

- Nem úgy volt, hogy a barátnődet hozod magaddal? Ő kicsoda? Nem vagyunk szálloda, hogy az egyik haveroddal élősködj anyuék nyakán!

- Tatsumi! – Hideo megragadta a lány kezét, és megszorította. – Hallgass!

- Semmi baj, Hideo-san! – Nariaki gúnyosan méregette a nővére arcát. – Sejtettem, hogy Tatsumi nem fogja szó nélkül tűrni, hogy egy férfival állítok be és…

- Elég! – Ichio hangja olyan éles volt, akár a penge. – Gyertek beljebb és csukjátok be magatok mögött az ajtót! Kihűl az egész ház miattatok. Utána pedig várlak titeket a nappaliban. – Sarkon fordult, és ott hagyta őket. Felesége tétován követte.

- Most sikerült felbosszantanod apát is – morogta Tatsumi. – Boldog vagy?

- Mi lenne, ha befognád, nővérkém? – kérdezte Nariaki dühösen, majd Tsuneo felé fordult. – Jól vagy?

- Még nem. Legyünk túl rajta mihamarabb, jó?

- Jó. Gyere! – Kinyújtotta a kezét, és megölelte a férfit.

Tatsumi szája elnyílt. Egy hosszú pillanatig csak tátogott, képtelen volt megszólalni, aztán persze megtalálta a hangját.

- Ezt nem hiszem el! Ugye, nem az van, amire gondolok?! Homoszexuális vagy?

- Amint látod. – Nariaki kilépett a cipőjéből. – Mi lenne, ha békén hagynál minket?

- Hogy te mekkora egy bunkó vagy! – biggyedt le Tatsumi ajka, és fejét felszegve visszaindult a ház belseje felé.

Hideo bizonytalan bólintással utána sietett. Ahogy visszanézett, jól látta, amint hűs szellő öleli körbe a két férfit. Megtorpant. A kísértet mosolyogva vonta karjaiba Nariakit, aki mit sem sejtett arról, mi történik körülötte. A szellemalak ezután hosszan nézte Tsuneót, csak ezután simított végig gyengéden az arcán. Tsuneo elmosolyodott, és megdörzsölte az arcát. Mondott valamit Nariakinak, aki olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy még a szülei is meghallották. Hideo zavarba jött, és elfordult. Gyorsan követte Tatsumit, így nem láthatta, hogy a kísértet utána bámul.

 

            Feszült csend uralkodott a nappaliban. A szülőkkel szemben Nariaki és Tsuneo idegesen ücsörögtek.

- Magyarázatot várok! – Ichio hangján érződött, mennyire feldúlt.

- Apa, ő itt Etsuko Tsuneo-san. A párom. – Nariaki egész teste megfeszült, ahogy az apja szemébe nézett. – Szeretem őt, így arra kérlek titeket, hogy fogadjátok el őt…

- Vele élsz együtt?

- Igen.

- Miért hazudtál nekünk?

Nariaki felsóhajtott.

- Mert nem volt bátorságom elmondani az igazat. Tsuneo bemutatott a családjának, és ők örömmel fogadtak. Ekkor ráébredtem, hogy nem lehetek gyáva, és el kell hoznom őt ide.

Matsume aggodalmas pillantásokkal figyelte a férjét, akinek az ajka késpengévé szűkült.

- Homoszexuális vagy?

- Igen.

Ichio mély levegőt vett, ekkor Matsume megérezte, hogy hűs szellő érinti a haját. Riadtan kulcsolta össze a kezét, mert attól félt, hogy a férje megint kiborul, de most uralkodott magán. Igaz, továbbra sem enyhült a tekintete, de a hangjából már kevesebb feszültség áradt.

- Sejtettem, és szerintem édesanyád is…

Matsume lehajtotta a fejét. Nariaki a fia volt. Megérezte a legkisebb rezdülését is, hát, hogyne tűnt volna fel neki, hogy az iskolában nem volt barátnője, és soha nem beszélt a lányokról. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Nariaki mindig kibúvót keresett, miért nem találkozhatnak a barátnőjével. Ez volt az oka. A nő valójában egy férfi volt.

- Sajnálom, de… - Nariaki a fejét ingatta. – Próbáltam lányokkal, ám nem voltam boldog. Nem elégített ki, nem éreztem magam… egésznek. Féltem, hogy mit fogtok szólni, ha elmondom, így inkább hallgattam. Tudom, hogy rosszul tettem, de… nem akartam méltatlan lenni a családunkhoz. – Megfogta Tsuneo kezét. – Szeretem őt. Vele szeretném leélni az életemet. Kérlek titeket… adjátok rá az áldásotokat!

A szülők hallgattak. Nariaki kétségbeesetten lehunyta a szemét. Tsuneo, aki egészen eddig mélyen hallgatott, most felegyenesedett. Kölyöknek tűnt, de a szemében ott volt a felnőttes komolyság, ami azt üzente, hogy már nem gyerek. Csendesnek és kedvesnek látszott, ám a hangja határozott volt.

- A nevem Etsuko Tsuneo, Imegawa-san. Huszonhat éves vagyok, laborasszisztensként dolgozom egy kórházban. Nem keresek sokat, és tudom, hogy mivel férfi vagyok… nem engem szánna a fia párjául, de… én őszintén szeretem őt. Nagyon sokáig töprengett azon, hogyan mondja el önöknek, hogy a saját nemét szereti és velem él együtt. Tudom, hogy csak azért várt vele idáig, mert szereti önöket, és nem akart megbántani senkit. – Elhalkult a hangja. – Ha… engem nem is tudnak elfogadni, kérem, őt szeressék továbbra is ugyanúgy, ahogy eddig tették.

Matsume a férjére kapta a pillantását. Ichio Tsuneót méregette, és szokatlanul elgondolkodó volt a tekintete.

- Az eszem azt mondja, hogy most azonnal utasítsalak ki innen titeket, de a szívem… a szívem nem engedi. – Nariakira nézett. – Fiam, bánt, hogy ezt ilyen sokáig eltitkoltad előlünk, és nem voltál hozzánk őszinte. Tisztellek viszont, amiért elénk mertél állni a pároddal. – Habozott, mintha nem tudná, hogyan folytassa. – Te vagy az Imegawa-vagyon örököse. Neked kell tovább vinned a nevünket. Igazság szerint már tervbe vettem, hogy megismerem a kedvesedet, és vagy megszervezem az esküvőtöket, vagy bemutatlak egy jobb családból származó, megfelelőbb feleség-jelöltnek. Butaság volt. – Hosszú másodpercekig hallgatott. – Te vagy az elsőszülött fiam, így neked kellene folytatnod a családunk hagyományait, és az érzéseid itt vajmi kevéssé számítanak. – Nariaki már tiltakozott volna, de Tsuneo elkapta a karját. – Annak idején az én és édesanyád érzései sem sokat nyomtak a latban, de szerencsére… a legnagyszerűbb asszonyt vettem feleségül, akit csak adhatott a sors. Ám… ki tudja, hogyan alakult volna az életünk, ha… mi dönthettünk volna a párunkról. – Fájdalom csendült ki a hangjából, bár úgy látszott, neki ez fel sem tűnik. Matsume és a fia azonban felkapta a fejét. – Szeretlek, fiam, és büszke vagyok rád. Akkor is az voltam, amikor először mondtad a nevem, amikor elvégezted az iskolát, amikor magánnyomozóként kezdtél dolgozni, és megoldottad az első ügyedet. Nem számít, hogy ki a párod, mert nem az dönti el, milyen ember vagy, és mi van a szívedben. – Nariaki torka elszorult. – Én tudom, hogy az egyik legnagyszerűbb gyermek vagy, akit csak kívánhattam magamnak. Magamra emlékeztetsz: határozott és bátor vagy. Az előbb vitába szálltál volna velem, láttam rajtad. Nem szükséges, fiam. – A legmegdöbbentőbb dolgot tette, meghajolt Tsuneo felé. – Isten hozott téged az Imegawa- házban! Kérlek téged, vigyázz továbbra is a fiamra!

Tsuneo elmosolyodott, és az örömtől felragyogott az egész arca. Ichio bólintott, majd felállt, és némán kisétált a szobából. Nariaki megkönnyebbülten az asztalra borult. Matsume előrehajolt, és megsimogatta a haját.

- Túl vakmerő vagy! Rosszul is elsülhetett volna. Te is tudod, hogy leesett az első hó, és ilyenkor apád kiszámíthatatlan.

- Tudom, de meg kellett próbálnom. – Nariaki felült, és csillogó szemmel az anyjára mosolygott. – Szeretlek, anya!

Matsume szíve felmelegedett.

- Én is, kicsim. – Odalépkedett hozzá, és megölelte, majd finoman megérintette Tsuneo arcát is. – Isten hozott a családunkban!

Ekkor hűs szellő suhant át a szobán. Tsuneo felkapta a fejét.

- Ő az, igaz? A kísértet, akiről beszéltél?

Nariaki vállat vont.

- Ki tudja!

Hideo, aki ott állt a nyitott ajtóban, és éppen kopogni akart, megtorpant. Ő tudta. A szellemalak ugyanis egyenesen a szemébe nézett, miközben kíváncsian szemlélte Tsuneót. Hideo elhátrált az ajtóból, és inkább visszaindult a Tatsumival közös szobájába. Vannak dolgok, amiket jobb lenne nem látni…

 

            Hideo komoran bámult kifelé. Odakint lassan szitált a hó, fehéren világított.

- Kellene mennünk vacsorázni – nyújtózkodott Tatsumi. – Remélem, anya elkészült vele.

- Megnézem – kapott az alkalmon a férfi, és az ajtó felé indult. – Addig nyugodtan olvass tovább.

- Ennyire utálsz együtt lenni velem?

Hideo az ajtóban megállt, és visszanézett a válla felett.

- Már… nem találjuk a közös hangot, Tatsumi, és ez nagyon bánt. Sajnálom. – Halkan húzta be maga után az ajtót.

- Hideo-san, minden rendben? – Tsuneo, aki éppen ekkor akarta betenni a szobájuk ajtaját, aggódva kilépett a folyosóra. – Jól vagy?

- Igen, persze. Éppen Matsume-sanhoz igyekszem. Talán elkél neki némi segítség a konyhában.

- A nővérkém mit csinál? A körmét lakkozza? – dőlt neki Nariaki az ajtófélfának.

- Elfáradt, pihen. Nem akarom zavarni.

- Legalább nekem ne hazudj, Hideo – mondta a férfi. – Ismerem őt, mint a tenyeremet.

Hideo csupán a fejét ingatta, így Nariaki annyiban hagyta a dolgot.

- Tsuneo, menjünk, segítsünk anyának! – fogta kézen a férfit. Beszélgetve sétáltak át a ház másik felébe. A konyhában Matsume tüsténkedett, és Sait tanítgatta a rizsgolyó megformálására.

- Még nincs kész a vacsora, bocsássatok meg! – hajolt meg, amikor beléptek.

- Segíteni jöttünk! – mosolyodott el Hideo. Az asszony társaságában mindig jókedve lett.

- Akkor nagyon gyorsan el fogok készülni – nevetett fel Matsume, és elpirult.

Jó hangulatban telt a következő óra. Sai kacagása az egész házban visszhangzott. Nariaki és Tsuneo elbohóckodtak, és láthatóan nagyon jól szórakoztak.

- Az étel nem arra való, hogy játsszatok vele! – szólt rájuk Matsume, de aztán ő se állta meg nevetés nélkül, mert Nariaki arcát egy lisztes tenyérlenyomat borította. – Kár, hogy Naosuke még nincs itt.

- Akkor minden csupa liszt lenne, nem csak én – vigyorgott Nariaki.

Matsume a fejét ingatta. Jókedvűen megtörölgette a kezét.

- Szóljon valaki Tatsuminak és apátoknak.

- Majd én szólok a nővéremnek! – Sai élvezte, hogy körberohanhatott a házon, így meg sem próbálták megállítani.

- Én pedig Ichio-sannak – mondta Hideo, és a férfi keresésére indult. Nariaki néhány szóban elmesélte, hogyan zajlott a nagy beszélgetés, ezért kicsit aggódott Ichio-sanért. Meg sem lepődött, amikor az ablak előtt találta. Kifelé bámult. Odakint szinte nappali világosság honolt, a hó továbbra is sűrű pelyhekben hullott. Megállt az ajtóban, és nem szívesen zavarta volna meg. A szellemalak ugyanis ott állt mellette, átkarolta, a vállára hajtotta a fejét. A kísértet valójában Ichio-sanhoz tartozott? Ahogy nézte a kettősüket, arra gondolt, hogy igen. Nagyon közel álltak egymáshoz, ha a lélek a halála után is a férfi mellett maradt. Hideónak a szívébe hasított egy érzés. Visszalépett, és a folyosón nekidőlt a falnak. Fogalma sem volt, mit tegyen.

- Nariaki?

A férfi hangjára összerezzent. Tétován belépett a szobába.

- Nem, én vagyok. Kész a vacsora.

- Rendben. Azonnal megyek.

Hideo a férfi merev hátát bámulta és a kísértetet, amely nem mozdult mellőle.

- Ki önnek a szellem?

- Szellemek nem léteznek.

Hideo közelebb lépkedett.

- De hiszen… most is átkarolja önt… - A szavak önkéntelenül buktak ki belőle.

Ichio megperdült.

- Te látod őt? – Döbbenet volt az arcán.

- Én… igen… Egész végig önt ölelte… és most is… ott áll a bal oldalán.

Ichio egész arckifejezése megváltozott. Végtelen gyengédség és szeretet tükröződött rajta.

- Mindig velem van. Ezért nem hagytam el soha ezt a házat, pedig megtehettem volna, hogy elköltözöm innen.

- Kicsoda ő?

- Valaki… akit mindennél jobban szerettem, és… - Ichio hangja elhalkult. – mindig szeretni fogok.

- Az öccse?

Ichio mintha nem is hallotta volna a kérdést. Elmerült a gondolataiban, de a kísértet elmosolyodott. Közelebb ment Hideóhoz, és megsimogatta az arcát. Hűs ujjak érintették a bőrét, mire elrántotta a fejét. Ő azonban nem adta fel, sóvárgás jelent meg áttetsző arcán.

- Kérlek… - suttogta lágyan, ahogy a szellő suhan keresztül a fák között. – Senki nem érez, csak Saijonyi, de ő gyermek. Kérlek… Engedd, hogy megérintselek!

Hideo maga sem tudta, mi történik vele. Kinyújtotta a kezét, mire a kísértet megkönnyebbülten hozzáérintette az ujjait az övéhez. Hűs elektromosság olvadt a bőrébe, és mielőtt megakadályozhatta volna, a szellemalak már magához is vonta. Felnyögött, a lábai megroggyantak, ahogy a testét egy olyan hatalom parancsolta térdre, amelyeket eddig elutasított. Zihálva támaszkodott meg a földön.

- Hideo! – Ichio rémülten térdelt le mellé, és átkarolta a vállát.

Hideo érezte, hogy nem ura önmagának. Így érezheti magát egy skrizofén: egyik énje értetlenül figyeli a másikat, amely a valós énjétől oly eltérően viselkedik. A teste ugyanis akarata ellenére mozdult, ölelte át a férfi nyakát.

- Hideo? Mi…?

- Ichio… - A szavak töredezetten buktak ki a száján. Hideo el akarta taszítani magától a férfit, ám az a másik pont az ellenkezőjét szerette volna. Tudata mélyén emlékek suhantak át, homályos ködön át látta őket, nem is értette, mi történik vele. Az ajka a férfiéhoz ért, hűvös csók volt ez, hideg, mint a jég, és mégis… olyan forró, hogy Hideo testén borzongás futott végig.

- Ichio… Ichio… - A lázas suttogás a kísértet ajkáról szólt, de Hideo szája formálta meg a szavakat.

- Amane… - A név úgy szakadt fel az idős férfi torkából, mintha sok-sok év óta nem mondta volna ki. Rekedt hitetlenkedés volt a hangjában, fájdalmas öröm és kínzó vágy. Hideo tudta, hogy nem őt látja, amikor megérintette az arcát, végigsimít az ajkán, hanem a kísértetet, és akarata ellenére könnyek maszatolták el előtte a férfi arcát. Olyan mértékű szeretet volt ebben az egy szóban, hogy fájt tőle a mellkasa.

- Sajnálom… Hosszú évek óta csak a gyerekek hallották a szavaim, hozzád nem értem el, de nekik nem mondhattam… Hideo-san talán megértő lesz velem…

- Amane…

- Szeretlek! Szeretlek!

Ichio lehunyta a szemét, két könnycsepp futott végig az arcán. Olyan erővel ölelte a férfit, hogy az alig kapott levegőt. A kísértetnek viszont nem volt szüksége levegőre.

- Ichio… Szeretlek… - Lágy szavak hagyták el Hideo ajkát.

- Én is szeretlek! – Ichio hűs ajkak érintését érezte az arcán, Hideo úgy mosolygott rá, hogy attól nagyot dobbant a szíve, aztán a férfi egy halk sóhajjal ájultan omlott a karjaiba.

 

            Nariaki ledobta magát Tsuneo mellé az ágyra.

- Fogalmam sincs, hogy Hideo miért ájult el.

- Lehet, hogy Tatsumi-san miatt?

- Csak nem szereti annyira az én lüke nővérkémet…

- Ne mondj ilyet! – Tsuneo szemrehányóan meglökte, mire a férfi végignyúlt mellette.

- De ha egyszer igaz! – Nariaki jobban szemügyre vette Tsuneót, és elvigyorodott. – Nagyon jól áll ez a póló.

- Ne nézz így rám! Itt szó sem lehet lepedőakrobatikáról. Arról nem is beszélve, hogy még nem bocsátottam meg.

Nariaki azonnal elkomorodott, és felült.

- Nem feküdtem le azzal a sráccal! Hányszor kell még elmondanom? Azért hoztalak el ide, hogy végre megértsd, komolyan gondolom a kapcsolatunkat, és eszem ágában sincs más ágyába mászni.

- Ettől függetlenül beszélned kellett volna róla. – Tsuneo a mellkasához húzta a lábait, és átkarolta őket. – Szeretlek, de ez nem jelenti azt, hogy mindent félvállról vehetsz! Legközelebb ne hozz kínos helyzetbe!

- Bocsáss meg! – Nariaki feltérdelt hozzá, és megölelte. – Ígérem, hogy többé nem fog előfordulni.

- A srácot meg ne fenyegesd! Még a végén feljelent, és elveszik az engedélyedet.

- Azt hazudta neked, hogy lefeküdtem vele! Naná, hogy megfenyegetem! Ez a legkevesebb a két pofon után, amit kiosztok neki! – Nariaki dühösen a hajába túrt. Tsuneo elég morcosan nézett rá, így maga elé emelte a kezét. – Rendben, értettem! Békén hagyom.

- A közelébe se menj!

Nariaki a sarkára ült, majd nagyon lassan elvigyorodott.

- Féltékeny vagy?

- Most mondtad, hogy semmi okom rá. Akkor miért lennék az? – vonta fel a szemöldökét Tsuneo durcásan. A szavai és a viselkedése ellenére viszont elpirult, így Nariaki arcáról nem tűnt el a mosoly. Közelebb araszolt.

- Tényleg, miért is?

- Maradj ott! Ez mégiscsak a szüleid háza!

- Nálatok is csináltuk.

- Ne is emlékeztess rá! – Tsuneo most már határozottan pipacspiros volt. – Itt nem fogsz behúzni a csőbe!

- Én? Meg sem fordult a fejemben… - Nariaki lehelete már a férfi ajkát érte. – Csak egy csókot kérek… Egyetlenegyet…

- Nem… - A férfi hátrébb húzta a fejét.

- Kérlek… - Nariaki finoman beletúrt Tsuneo hajába. – Tudod, ez a szoba eddig a gyerekkorom emlékeivel volt tele, de… most, hogy itt vagy, már azt jelzi, hogy felnőttem, és azzal a férfival vagyok itt, aki életem értelme. Sráckoromban ezen az ágyon álmodoztam arról, hogy egyszer… itt leszek együtt azzal a fiúval, akit szeretek. És most itt vagy… Nagyon boldog vagyok.

Tsuneo meghatódva elmosolyodott.

- Már megint sikerült.

- Micsoda?

- Behúznod a csőbe.

- Pedig most az igazat mondtam.

- Tudom. Éppen ezért… - Tsuneo átkarolta a férfi nyakát. – nagyon halknak kell lennünk. Hogy kerülök másképp a szüleid szeme elé?

Nariaki elmosolyodott. Az ágyra döntötte a férfit, és hozzásimult. Incselkedve csókolóztak, míg bírták türelemmel. Némán ölelték egymást, aztán lerángatták a ruháikat, hogy a másik bőréhez férjenek. Nariaki a pisztolyát a párna alá csúsztatta, majd magához vonta a férfit, és mohón csókolta végig az egész testét. Tsuneo a szájára szorította a tenyerét, hogy elfojtsa halk nyögéseit. S amikor végre összeolvadtak, és a gyönyör vert tanyát az ágyékuk mélyén, egymás ajka fojtotta el élvezettel teli kiáltásaikat…

 

3. Életre szóló döntés

 

            Hideo hunyorogva pillantott ki a vakító hóra, ami a kertet borította.

- Végre! Már kezdtem aggódni…

Ichio hangjára visszafordította a fejét a szoba belseje felé. A férfi ott térdelt mellette, és aggódva hajolt fölé.

- Ichio-san… Mi…?

- Mire emlékszel?

Ichio feszült arcát nézve, Hideónak eszébe jutott az este történtek minden másodperce. Elvörösödött, és félrekapta a pillantását.

- Kérem, bocsásson meg! Nem voltam ura magamnak…

- Nem, semmi baj! – Ichio megérintette a vállát. – Nem csináltál semmi rosszat. Én kérek elnézést, amiért… Amane téged használt, hogy elmondhassa… amit el akart… - Fájdalom suhant át a szemén, amitől Hideo felsóhajtott.

- Nagyon szerette őt, igaz?

- Mindennél jobban.

- Sajnálom.

- Igen, én is… - Ichio válla megroggyant. Ebben a pillanatban sokkal idősebbnek látszott a valódi koránál. – Kérlek, ne mondd el senkinek, mi történt!

- Nem hiszem, hogy bárki is hinne nekem – mosolyodott el keserűen Hideo. Megpróbált felülni, végül Ichio segített neki.

- Matsuméval egész éjszaka felváltva őrködtünk melletted. Örülök, hogy jobban vagy.

- Matsume-san is itt volt?

- Igen. Nem tudtam elküldeni pihenni.

Hideo lehajtotta a fejét, hogy ne látsszon, mennyire örül ennek. Aztán eszébe jutott Tatsumi, és azonnal elmúlt a jókedve.

- És… Tatsumi?

- Ő… fáradt volt. – Ichio felsóhajtott. – Sajnálom. A lányom eléggé elítélendő módon cselekedett, de minden akaratom ellenére nem volt hajlandó itt maradni.

- Az utóbbi időben… nem jövünk ki túl jól.

- Sejtettem. Utánanézettem az ügyvédemmel a viselt dolgainak. Túl jószívű ember vagy.

Hideóból kétségbeesetten tört ki a vallomás.

- Ichio-san, én már nem szeretem őt! – Szégyenében lehajtotta a fejét, de a férfi ekkor megsimogatta a haját.

- Tudom.

- Ennyire átlátszó lennék?

- Nem vagyok vak, fiam. Eleget éltem már a földön, hogy lássam az emberek igazi arcát… - Ichio kibámult a hóesésbe. – Nagyon fáj a szívem, hogy pont Tatsumi az, aki… ennyit változott. Imádnivaló kislány volt, és lehet, hogy túlontúl elkényeztettük az anyjával…

- Ez nem az önök hibája, Ichio-san. Tatsumi a saját akaratából viselkedik így.

- Igen, ez igaz… és elég szomorú.

- Hideo-san! – Matsume hangjára mindketten az ajtó felé néztek. Az asszony boldogan mosolygott, és tálcával a kezében beljebb lépett. – Annyira örülök, hogy magadhoz tértél!

Hideo elpirult.

- Igazán nagyon kedves volt öntől, Matsume-san, hogy vigyázott rám. Köszönöm.

- Ez csak természetes. Drágám, kész a reggeli – fordult a nő a férje felé, mire Ichio felállt.

- Maradj csak Hideo mellett, Tatsumi majd segít a reggelinél.

- Rendben.

- Igazán nem szükséges!

- De igen! – Ichio határozottan nézett le rá. - A családunkhoz tartozol akkor is, ha nem veszed el a lányomat, és ez azt jelenti, hogy felelősséggel tartozunk érted.

Hideo döbbenten bámult utána. Matsume megérintette a kezét.

- Mi történt, Hideo-san? Nagyon megijedtünk tegnap este, amikor Ichio kiabált, hogy rosszul lettél.

- Nem tudom – felelte Hideo szemlesütve. – Csak arra emlékszem, hogy Ichio-sannal beszélgetek, aztán itt tértem magamhoz.

- Értem. Biztos jobban megviselt a beköszönő tél, mint gondoltuk. És… a lányom miatt is sok mindent kellett elviselned. Kérlek, bocsáss meg neki!

Hideo szívét vaskapocs szorította össze. Kinyúlt, és megfogta az asszony kezét.

- Nem önnek kell bocsánatot kérnie, Matsume-san! Sajnálom, hogy gondot okozok.

- Te soha nem okozol gondot! – mosolyodott el gyengéden az asszony, és megszorította a kezét. – Nagyon aggódtam – vallotta be.

Hideo összefonódó ujjaikat bámulta, és Amane miatt felkavart lelke lassan megnyugodott.

- Köszönöm, hogy itt van velem… - suttogta, és amikor felpillantott, Matsume olyan ragyogó mosollyal válaszolt, hogy utána sokáig képtelen volt egy normális szót kinyögni. Csendben nézték a hóesést, és beérték azzal, hogy ujjaikon keresztül energia áramlik kettejük között.

 

            Nariaki nesztelenül osont az ágyhoz, és óvatosan feltérdelt rá. Nem akarta felébreszteni Tsuneót idő előtt, ám a férfi már hunyorogva ébredezett. Hóna alól kikandikált a pisztoly markolata, amit Nariaki akart magához venni.

- Jó reggelt! – csókolta meg a tarkóját. – Aludj csak!

- Már felöltöztél? – nézett rá álmosan Tsuneo.

Nariaki könnyű fekete vászonnadrágot és puha tapintású fehér inget viselt.

- Anya szerint a mai ünnepnap. Apa ma tölti be a hatvanadik születésnapját. Nem lehet csak úgy farmerban mászkálni ilyenkor a házban.

- Értem. – Tsuneo megfordult, és nagyot nyújtózott. – Hideo-san?

- Ébren van. Apa szerint jól érzi magát, valószínűleg a kimerültségtől ájult el.

- Ki volt vele éjszaka?

- Anyáék. Tatsumi nem volt rá hajlandó. – Nariaki megvetően felhorkant. Megvolt a véleménye a nővéréről. Amikor Tsuneo beteg volt, őt két ökörrel sem lehetett volna elvontatni mellőle, de persze… Tatsumi kényes a megjelenésére, és mi lesz, ha kialvatlanul jelenik meg a család előtt?!

- Az a lényeg, hogy Hideo-san jobban van. Édesapád? Ő sem nézett ki túl jól tegnap.

- Szerintem csak megijedt, amikor Hideo a karjaiba ájult. A mi családunkban nem szokás csak úgy padlót fogni – vigyorodott el Nariaki.

- Naosuke-kun?

Nariaki az órára pillantott.

- Lassan ide kell érniük. – A keze közben teljesen máshol járt.

- Hé, hová nyúlkálsz?

- Ráfeküdtél a pisztolyomra.

- Minek neked az? Legalább itt mellőzd!

- Akkor engedd, hogy elzárjam a fiókba. Nem szeretném, ha Sai megtalálná.

Tsuneo az ágyból figyelte, ahogy Nariaki a szekrénybe zárja a fegyvert, majd még egyszer nagyot nyújtózott.

- Nagyon kényelmes ágyad van – mondta.

- Örülök, hogy tetszik. Ágyba akartam hozni neked a reggelit, de ha már felébredtél, akkor akár jöhetsz az ebédlőbe is.

- Hogy te milyen kedves vagy…

Nariaki szeme nevetett, ahogy odament a férfihoz, és fölé hajolt.

- Ha nem kelsz fel, akkor nagyon el fogunk késni a reggeliről… - lehelte. – Rettentően csábító vagy az ágyamban…

- Még kicsit haragszom rád… - jegyezte meg Tsuneo.

Nariaki felegyenesedett, és elnevette magát.

- Értettem. Hozom a reggelidet. – Játékosan szalutált, és indulni akart, de a férfi elkapta a csuklóját.

- Ne! Felöltözöm, és veled megyek. Mit szólnának a szüleid, ha nem jelennék meg a reggelin?

- Hogy elfáradtál – kacsintotta Nariaki vidáman.

- Szörnyű vagy! – Tsuneo nagyot rántott rajta, és nevetett, amikor a férfi mellette landolt. Odahajolt, és megcsókolta. – Szeretlek!

- Már nem haragszol? – reménykedett Nariaki.

Tsuneo elkomolyodott.

- Nem arról van szó, hogy haragszom-e vagy sem, hanem arról, hogy megbántottál. Rettenetesen éreztem magam, amikor az a fiú azt mondta, hogy lefeküdt veled. És a szívem hiába tudta, hogy te nem tennél ilyet, bennem volt a kétség, mi van, ha mégis? Hogy már nem jelentek neked annyit, mint régen… Hogy nem tudlak kielégíteni, mint korábban… És te ahelyett, hogy elmagyaráztad volna, mi történt, csapkodtál és faképnél hagytál. Ott hagytál a kétségeimmel! – Ujjai között morzsolgatta a férfi egyik hajtincsét. – Soha ne többé ne csináld ezt, kérlek! Ha tényleg szeretsz, akkor megteszed. S ha már nem… akkor mondd meg ide, a szemembe! Rendben?

Nariaki hirtelen magára rántotta.

- Annyira sajnálom! – suttogta. – Tényleg hülyeséget csináltam, de csak azért, mert annyira mérges lettem. Nem feküdtem le vele, meg sem fordult a fejemben! Azt hittem, tudod, mennyire fontos vagy nekem, és hogy soha nem csalnálak meg. De láttam a szemedben a kételyt, és ez nagyon fájt. Rossz embernek éreztem magam tőle, pedig tudtam, hogy nem tettem semmit. Téged szeretlek, és veled akarok lenni! Veled szeretkezni… S tisztellek annyira, hogy odaálljak eléd, ha egyszer… elmúlik a szerelmem irántad. Érted?

Tsuneo bólintott, és a nyakába temette az arcát.

- Igen.

Nariaki szívéről legördült egy nagy kő.

- Köszönöm.

Végül nem mentek reggelizni, csak feküdtek az ágyon, és ölelték egymást szótlanul. Tsuneo a férfihoz fészkelte magát, és a vállára hajtotta a fejét. Csak a másik szívdobbanásaira, lélegzetvételére, illatára és testének melegére figyeltek, a külvilág megszűnt körülöttük. Odakint a hó lassan, nagy pelyhekben esett tovább…

 

            Sai volt az, aki meghallotta a ház elé gördülő autó hangját. Felkapta a fejét, és az apjára pillantott.

- Ez nem Naosuke nii-san?

- Nem tudom. Nézzük meg! – Ichio felállt a székéből, és a kezét nyújtotta.

Matsume Hideóval volt, Tatsumi még fel sem kelt, míg Nariaki nem mutatkozott azóta, hogy elment felébreszteni Tsuneót. Nem kellett nagy képzelőerő, hogy éppen mit csinálhatnak, ezért Ichio nem is küldte értük Saijonyit.

- Sai! – Naosuke úgy ugrott ki a kocsiból, hogy majdnem hasra esett. Vigyorogva rohant az öccséhez, aki ezúttal csizmát és kabátot vett, mielőtt kilépett a házból.

- Nii-san! – Sai lelkesen ugrott a nyakába, és felsikkantott, ahogy a bátyja a magasba emelte, majd feldobta a levegőbe, és elkapta.

- Azta! Mekkorát nőttél, kölyök! – Naosuke körbeperdült vele, mire Sai úgy kacagott, ahogy csak egy kisgyermek tud.

Ichio gyengéd tekintettel figyelte őket. Maga előtt is képtelen volt tagadni, hogy harmadik gyermeke a kedvence. Naosuke, Nariaki hat perccel fiatalabb öccse, anyja törékeny termetét, de apja hollófekete haját és sötétszürke szemét örökölte. A természete azonban különbözött mindkettejükétől. Akárcsak a bátyja, ő is vidám kedélyű volt, de sokkal meggondolatlanabb és bolondosabb, mint Nariaki. Most is első dolga volt, hogy az ölelgetés után belehajította Sait a legnagyobb hókupacba. Saijonyit nem zavarta a dolog, ragyogott az arca, ahogy legfiatalabb bátyjára nézett.

- Naosuke! - Matsume mosolyogva állt meg a férje mögött Hideóval.

- Már megint nem bír az energiájával – mormogta Nariaki, aki Tsuneóval támaszkodott neki az ajtófélfának.

Naosuke nevetett, haját kisimította az arcából, majd felnézett a családjára. Apját meglátva már rohant is fel a lépcsőn, ahogy nem sokkal előtte Sai szaladt elébe.

- Apa!

Ichio kitárta a karját, és hagyta, hogy a fia a nyakába ugorjon. Szorosan magához ölelte, és lehunyta a szemét.

- Agyon aggódtuk magunkat! – korholta szeretettel. – Hol voltatok ilyen sokáig?

- Te ki vagy? – Sai kérdésére mindenki figyelme visszafordult a kocsi felé. Most tűnt fel mindenkinek, hogy nem Naosuke terepjárója, hanem egy elegáns autó parkolt le Hideo és Nariaki kocsija mellé. Tulajdonosa pedig éppen lehajolt Saihoz, és könnyedén lesöpörte róla a havat.

- A nevem Ogura Eiichirou. A bátyád barátja vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, Saijonyi-kun.

- Öhm, azt hiszem, mást vártatok… - Naosuke ártatlanul pislogott, és huncutul az apjára mosolygott. – Remélem, nem haragszol!

Ichio felsóhajtott. Meg sem fordult a fejében, hogy elutasítsa a fiát.

- Legalább tisztességesen mutass be neki!

Naosuke felujjongott, és leviharzott a férfihoz, hogy felrángassa a családhoz. Hideo döbbenten ingatta a fejét. Nariaki odahajolt hozzá.

- Apa Nao tenyeréből eszik. Ha az öcsém azt mondaná, hogy nyár van és harminc fok, apa arra is rábólintana.

Hideo teljesen meg volt döbbenve. Ichiót mintha kicserélték volna. Látta, hogyan viselkedett Tsuneo láttán, de most mosolygott, és mintha nem is érdekelte volna, hogy a fia férfit hoz haza. Naosukéval különben ő még egyetlen egyszer sem találkozott, mert a férfi az ország másik felében élt. Érthetetlen volt, hogyan tudja ennyire elvarázsolni az apját. Aztán ahogy megállt izgés-mozgás nélkül a vele érkező férfi kezét fogva, végre jobban is szemügyre vehette. Elállt a lélegzete. Mintha a szellem állt volna vele szemben rövid hajjal farmerban és divatos dzsekiben…

- Apa, ő itt a párom, Ogura Eiichirou. Kérlek, fogadd el őt, és gondoskodj rólunk! – Naosuke komoly arcot próbált vágni, de felkuncogott.

A mellette álló férfi szemrehányóan megrántotta a kezét, majd meghajolt.

- Örülök, hogy megismerhetem, Imegawa-san. Ogura Eiichirou vagyok. Kérem, gondoskodjon rólam! – Kellemes mély hangja komolyan hangzott. Aranybarna szeme volt, és sötétszőke haja. Egy fejjel magasodott Naosuke fölé, karcsú, elegáns férfi volt, aki jobban nem is különbözhetett volna a fiútól.

- Én kérem, hogy viselje el a fiamat, és vigyázzon rá! – Ichio meghajolt. – Naosuke mindezidáig nem említette, hogy férfi a párja, ezért… kérem, nézze el a meglepetésünket.

Ekkor Eiichirou elmosolyodott. Ahogy ezernyi nevetőránc szaladt át az arcán, már értették, miért őt választotta párjául Naosuke. Látszott rajta, hogy szeret mosolyogni, és sokat nevet, és Naosuke egyszer azt mondta, hogy szerinte ezek elengedhetetlenek a boldogsághoz.

- Én kérek elnézést, amiért ilyen váratlanul magukra törtünk.

Matsume kilépett férje árnyékából.

- Örülünk, hogy végre itt vannak. Most már mindegyik gyermekem itthon van – nézett végig rajtuk szeretettel.

- Menjünk be! – javasolta Ichio.

Naosuke kézen fogta Eiichirout, apját meg karon ragadta, és behúzta a házba.

- Remélem, nem fázol meg! – aggodalmaskodott.

Ichio nevetett, és megborzolta a fia haját.

- Ne butáskodj!

Éppen helyet foglaltak a nappaliban, és mindenki bemutatkozott, amikor Tatsumi jelent meg az ajtóban. Elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki, és a sminkje olyan tökéletes volt, hogy az már fájt.

- Mi ez a hangzavar? – Felfedezte Naosukét. – Végre megjöttél!

- Szia, nővérkém! Jesszus, mit csináltál a hajaddal?

Tanulmányt lehetett volna írni arról, a lány milyen arcot vágott erre a kiáltásra. A hajához kapott, és elsápadt.

- Miért? Milyen?

Naosuke gonoszul vigyorgott.

- Rövidebb, mint amikor legutóbb találkoztunk.

Tatsumi úgy tűnt, átveti magát a méteres távolságon, és nekiugrik az öccsének, de ekkor felfedezte, hogy ismeretlen személy is ül az asztalnál. Ahogy Eiichirou felállt, és udvariasan meghajolt, Tatsumi ajka elnyílt és fülig pirult. Azonnal elfelejtette, hogy mérges.

- Üdvözlöm. Imegawa Tatsumi vagyok.

- Ő a nővérem, Eiichi – kotyogott közbe Naosuke, és még gonoszabbul vigyorgott. – Nővérkém, Eiichi a szeretőm.

Tatsumit mintha pisztolylövés érte volna, hátratántorodott.

- Mi? – hebegte.

Eiichirou ajka gyanúsan megrebbent, de komoly maradt, amikor bólintott.

- Naosuke-kun élettársa vagyok.  

Hideo érdeklődve figyelte a kibontakozó családi drámát, és teljesen megdöbbent. Amikor megismerte a családot, azt gondolta, hogy egy hagyománytisztelő, csendesen éldegélő családdal van dolga. Mostanra ez a véleménye a semmibe foszlott. A családfő, Ichio-san láthatóan egy szellembe volt szerelmes, aki gyanúsan hasonlított hozzá. Matsume-san az érdekházasság híve volt. Nariaki és az öccse férfiba szerettek bele. Sai egy szellemmel társalgott egész nap. Tatsumi meg… nos, ő Tatsumi volt. És ő? Hogyan illik bele ebbe a családba? Ahogy Tatsumi feldúlt arcára pillantott, és hallotta Naosuke nevetését, majd meglátta a kísértetet a falnak támaszkodva állni és mosolyogni, rájött, hogy jobban illik ide, mint gondolta volna. Ichio-san csókjára gondolt, és elvörösödve kipillantott az ablakon.

Odakint éppen abbamaradt a hóhullás, ám a téli nap fénye ragyogóan visszatükröződött a hó fehér felszínén. A fák lassan felvették téli hótakarójukat, fehér köntösbe bújtak, és ő a vitával mit sem törődve az ablakhoz lépett, hogy kibámuljon a tájra. A kísértet odalépkedett hozzá, csak ő látta az ablak üvegéről visszaverődő képben, ahogy kecsesen keresztül suhant a szobán. Köntöse lágyan hullámzott a teste körül, s olyan fájdalmasan gyönyörű volt, mintha nem is férfi, hanem asszony lett volna.

- Ichio nagyon boldog – mondta lágyan, ahogy szellő suhan könnyedén a mező virágait meghajlítva.

Hideo válaszolni akart, de rádöbbent, hogy nem teheti. Még a végén bolondnak hiszik, hogy magában beszél. Amane ekkor felkacagott. Olyan volt a kacaja, mint a szélcsengők hangja.

- Nem kell semmit mondanod. Jólesik, hogy nem gyerekhez beszélek, hanem felnőtthöz, aki megért. Bocsáss meg, amiért a testedbe bújtam. Te vagy az első, akivel megtettem.

Háttal az ablaknak dőlt, és a családot nézte. Naosuke Eiichi válláról nyújtotta a nyelvét a nővérére, aki láthatóan szívesen megpofozta volna. Matsume a lányát csitította, Ichio szemrehányóan pillantott kedvenc fiára. Nariaki a tenyere mögött vigyorgott, Tsuneo viszont aggodalmasan járatta ide-oda a tekintetét. Csak Eiichi nem vesztette el a nyugalmát. A káosz közepén is, amikor mindenki egyszerre beszélt, némán ült, és hallgatott.

- Az ikrek nagyon jól választottak párt. Tsuneo-san és Eiichirou-san is jó ember. Ahogy te is… - Amane Hideóra pillantott. – Akármi történjék is, ezt jól jegyezd meg! Jó ember vagy.

Hideo értetlenül pislogott, de Amane csendes mosollyal hűs szellővé vált, majd újra alakot öltve, Ichio vállára támaszkodott. 

- Matsume-san, kaphatnék egy teát? – A hangja elvágott minden vitát. Néma csend lett, és mindenki úgy bámult rá, mintha egy ufó csöppent volna közéjük.

Tatsumi arca kivörösödött dühében, és kiviharzott. Naosuke felkuncogott, mire Nariaki fejbe verte, de ő is vigyorgott. Eiichirou komolyan, Tsuneo aggodalmas arccal ültek a helyükön. Sai értetlenül ücsörgött. Matsume elmosolyodott, és már fel is állt.

- Természetesen, Hideo-san. Udvariatlan voltam, bocsássatok meg!

Ichio kicsit oldalra döntötte a fejét, találkozott a tekintete Hideóéval. Azonnal tudta, hogy a kísértet ott van mellette, mert Hideo nem rá, hanem melléje nézett. A szeme elkomorodott, s ahogy egymást nézték a szobán keresztül, elcsendesedett a világ, s odakint újra szitálni kezdett a hó…

 

            Naosuke ledobta a táskáját a sarokba, és lehuppant az ágyra.

- Végre! – dőlt hátra, és elégedetten nyújtózott.

Eiichirou felvonta a szemöldökét, de egyetlen szó nélkül arrébb pakolta a férfi csomagját, és letette mellé a sajátját is. Betette az ajtót, majd körbenézett. A számos poszter és manga láttán elmosolyodott. Az asztalra tette a telefonját, majd leült Naosuke mellé, aki lehunyt szemmel szuszogott a takarón.

- Ezt inkább én mondhatnám – mondta. – Már régóta szeretném látni a gyerekkori szobádat.

- És? Mit szólsz hozzá?

A férfi halkan nevetett.

- Le sem tagadhatnád, hogy a tiéd.

Naosuke szeme felpattant.

- Miért?

- Olyan, mint te.

- És ez mit is takar pontosan? – érdeklődött kíváncsian Naosuke.

Eiichirout a megcsörrenő telefon akasztotta meg a válaszadásban. Felvette, majd felsóhajtott. Néha egy halk igennel vagy nemmel felelt, majd letette.

- Fumiko-chan volt az? – komolyodott el azonnal Naosuke, és közelebb húzódott hozzá.

- Igen. Megkérdezte, hogyan döntöttünk. Egyáltalán döntöttünk-e már…

Naosuke felült, a vállának dőlt. Már egyáltalán nem volt olyan vidám, mint ideérkezésükkor.

- Ez nem olyan könnyű! – mondta keserűen. – Ez egy életre szóló döntés. Egy kisgyermeket nem fogadunk csak úgy magunkhoz!

Eiichirou megdörzsölte az arcát.

- Nagyon szeretem a húgomat, de most kedvem lenne felpofozni. Teherbe esik, aztán amikor már nem lehet elvetetni, közli, hogy nem akarja megtartani, neki mégsem kell… - A tenyerébe temette az arcát. – A francba!

- Nagyon szeretnék egy babát! – sóhajtotta sóvárgó arccal Naosuke. – Csak kérdés, hogy készen állunk-e rá?

Eiichirou ránézett.

- Láttalak az öcséddel, és szerintem nagyon jó szülő lennél.

- Ahogy te is…

- Akkor?

- Ha esetleg mégsem a halálig szeretjük egymást, mi lesz a kicsivel?

- Nem ő lenne az egyetlen, akinek elváltak a szülei. S különben is… - Eiichirou megsimogatta Naosuke arcát, és megcsókolta. – Szeretlek. Úgy százéves koromig szeretni is foglak, előbb elhagyni téged nem akarlak. Kizárt, hogy elváljak tőled. – Felvillanó szemmel kulcsolta ujjait a férfi nyakára. – Előbb öllek meg, mintsem elhagyjalak és átengedjelek valakinek.

Naosuke arca meglágyult. Hátrahajtotta a fejét.

- Ne hidd, hogy élhetnék nélküled, szóval ne habozz!

Eiichirou inkább megcsókolta. Összesimultak, és csak sokára bontakoztak ki egymás karjaiból.

- Át kellene öltöznünk az ebédhez. Vacsorán adjuk át az ajándékokat?

- Utána. Szerintem én le is zuhanyozom. Gyere, megmutatom a fürdőt!

Útközben összefutottak Naosuke édesanyjával. Matsume éppen Tatsuminak vitt teát.

- Megmutatom a fürdőszobát Eiichinek, anya!

- Rendben. Ha valamire szükségetek van, akkor szólj!

- Köszi, anya!

Naosuke a fürdőszobában megnyitotta a zuhanyt, és megmozgatta a vállait.

- Te biztos nem akarsz zuhanyozni? – kérdezte, ahogy az ingét gombolgatta.

Eiichirou a mosdónak dőlt, és éles tekintettel méregette. Lassan mindent beborított a gőz.

- Visszamész a szobánkba? – nézett át a válla felett Naosuke, amikor a férfi elindult az ajtó felé.

Eiichirou azonban csak elfordította a kulcsot a zárban. Két lépéssel átszelte a köztük levő távolságot, és Naosuke hirtelen a forró víz alatt találta magát ruhástul.

- Te nem vagy normális! – nyögte, de engedelmesen simult a férfihoz, amikor az fölé hajolt.

- Te veszed el az eszem – mormolta a fülébe Eiichirou, és magához szorította. – Amikor kutatómunkán vagyok, majd megőrülök a hiányodtól. Nem tud pótolni az északi fény látványa sem, pedig annál csodálatosabb állítólag nem létezik a bolygónkon…

- Egyszer elmegyek veled…

- Legszívesebben magamra tetováltatnálak, hogy mindig velem legyél… Még a hó és jég birodalmában is… - Eiichirou ajka bejárta a férfi arcát, nyakát, majd lejjebb vándorolt. – Milyen giccsessé tett a szerelem…

Naosuke felnyúlt, és két tenyere közé vette a férfi arcát.

- Boldog vagyok – mondta, és meglágyuló vonásai, ragyogó tekintete mind-mind ezt támasztották alá. – Ha giccses is, kit érdekel… amíg mi boldogok vagyunk…

Eiichirou nekidöntötte a csempének, és ahogy a víz záporozott rájuk, elmosolyodott.

- Amíg veled nem találkoztam, el sem tudtam képzelni, hogy szerelmet vallok egy férfinak…

- Megbántad?

Eiichirou a férfi kihívó tekintetét nézte, és a nadrágja csatjához nyúlt.

- Ez az, amit soha nem fogok – mondta, és csillogó szemmel letérdelt a férfi elé.

A hangosan rájuk zúduló víz elnyomta Naosuke kéjes nyögéseinek hangját…      

 

4. Összetartozás

 

            Matsume vasárnap reggel korán kelt, hogy rendbe tegye a házat. Este későn feküdtek le, beszélgettek, Ichio megkapta az ajándékait és Sai rengeteget játszhatott a testvéreivel. Tatsumi szokatlanul csendes volt, így viszonylag békés volt a hangulat. Éppen reggeli teáját kortyolgatta, amikor észrevette, hogy valaki van odakint. Gyorsan felöltözött, és kilépett a teraszra. Gondos kezek már elsöpörték onnan a havat, így nem süppedt bele a hóba.

- Hideo-san?

A férfi megfordult, és elmosolyodott.

- Jó reggelt! Nem tudtam aludni, így kijöttem egyet sétálni.

- Inkább elszórni a havat! – szólt szemrehányóan az asszony, és odasétált hozzá. – Még pihenned kellene!

- Semmi bajom. Jól vagyok. De egy teának örülnék, ha bemegyünk. Az öné nagyon finom, Matsume-san.

Matsume elpirult.

- Köszönöm, de ez ugyanolyan tea, mint bárki másé…

Hideo a hóval borított kertet bámulta.

- Olyan csodálatos idő van, és a táj is gyönyörű. Szeretem a telet. Hófehér minden, a természet ilyenkor gyűjt erőt a tavaszhoz. – A házra mutatott. – Szinte betemette a hó, de még ez is olyan bájos. A benti melegség hívogat, de a kinti hideg megtisztít… - Hideo rejtélyesen mosolygott, és kinyújtotta a kezét. Kesztyűjén hópelyhek fehérlettek. – Nem csinálunk hóembert? – kérdezte hirtelen.

- Öreg vagyok én már a gyerekjátékokhoz…

- Dehogy! Hiszen Saijal is kijött tegnap hógolyózni.

- Meg is bántam! – legyintett Matsume. – Jó nagyot estem.

- Jól van?

- Igen, de ez már nem az én világom. Menjünk inkább be!

- Kérem, Matsume-san! – ragadta meg Hideo a kezét. Talán játékos mosolya volt, amiért az asszony végül rábólintott a dologra.

Egymással versengve görgették az egyre nagyobb hógolyókat. Matsume megcsúszott, Hideo elkapta, majd mindketten megcsúsztak és hanyatt vágódtak. Először csak kapkodtak levegő után, aztán egymásra néztek, és mindkettejükből kitört a nevetés. Az, hogy melyikük mozdult a másik felé, nem tudták, de azt igen, hogy minden megváltozott, amikor egymáshoz ért az ajkuk. Nézték egymást szótlanul, elkomolyodva, szomorúan.

- Ezt… nem szabad…

Hideo úgy érezte, megszakad a szíve az asszony fájdalmas hangjától.

- Tudom… - Matsume hajába fúrta az ujjait, és újra közelebb hajolt. Mielőtt az ajka az asszonyéhoz ért volna, megállt. Matsume szeméből patakzottak a könnyek.

- Bár sose…

- Mit?

Matsume eltolta magától, majd felállt, és a ház felé indult botorkálva. Hideo nem ment utána, csak a tenyerébe temette az arcát. Egyikük sem vette észre, hogy Ichio a nappali ablakából figyelte őket…

 

            A csengetésre Ichio sétált az ajtóhoz. Érdeklődve mérte végig a falubeli fiatalembert.

- Igen?

- Jó reggelt, Imegawa-san! Ezt hoztam – nyújtotta át a szalaggal átkötött dobozt. – Remélem, semmi bajuk nem esett.

- Kinek érkezett?

A fiú lehúzta a kesztyűjét, hogy elő tudja venni a papírjait.

- Imegawa Naosuke részére – olvasta. – Elvileg van benne kártya is.

- Köszönjük. – Ichio adott némi borravalót a fiúnak, majd betette az ajtót. Visszasétált a nappaliba. Felesége megfázásnak titulálta, hogy vörös az orra és a szeme, és Ichio nem mondott neki ellent.

- Mi ez?

- Naosukéé. Felkelt már?

- Ebéd előtt elmentek sétálni. Korán kell indulniuk, és szerettek volna járni egyet. Nariakiék velük mentek, és elvitték Sait is.

- Értem. Hideo?

- A szobájában. – A férfinak kénytelenek voltak az egyik vendégszobát előkészíteni, mert Tatsumi előző este tiltakozott az ellen, hogy a férfival töltse az éjszakát. – Tatsumi pedig a sajátjában.

- Csodálatos… - sóhajtotta Ichio, és letette a dobozt az asztalra. – Szükséged van segítségre?

Matsume a fejét rázta.

- Nem, minden rendben.

Férje éles szemmel méregette, majd váratlanul megérintette az arcát.

- Ha beszélgetni akarsz, akkor itt vagyok.

Matsume szeme kerekre tágult.

- Lehet, hogy nem vagyok a szerelmes férj megtestesítője, de… fontos vagy nekem. A magam módján szeretlek, és a barátod vagyok. Az akarom, hogy boldog legyél.

Az asszony képtelen volt válaszolni. Már nyitotta a száját, amikor hallatszott, hogy megjöttek a gyerekek. Hosszú pillanatig bámultak egymásra a férfival, és Matsume ekkor megértette, hogy a férje tudja…

- Valami baj van? – Naosuke megtorpant az ajtóban.

- Semmi, fiam, csak éppen azon tanakodtunk anyáddal, hogy ezt kitől kaphattad – mutatott a dobozra Ichio.

- Az enyém? – Naosuke azonnal ott termett.

A többiek betódultak a szobába, és köréje gyűltek.

- Kitől kaptad? Mi ez?

Naosuke lélegzete elakadt, amikor meglátta a csodaszép rózsákat.

- Oh, Istenem! – lehelte, és ujja hegyével végigsimított az egyik szirmon. – Ez gyönyörű!

- Van hozzá kártya is – mutatta Sai.

- Gyerünk már! – Nariaki vigyorogva vállon lökte az öccsét, mire az kivette a kis borítékot, és remegő kézzel előhúzta belőle a kártyát. – Mi áll benne?

Naosuke felkacagott.

- Vágjunk bele! – olvasta. Megfordult, és Eiichiroura nézett, aki az ajtóban állt, és onnan figyelte őt. – Biztosan akarod?

A férfi bólintott. Naosuke meghatottan felragadta a tucatnyi, halványrózsaszín rózsát és odasétált hozzá.

- Egy vagyonba kerülhettek.

- Ha rólad van szó, semmi sem drága. Tetszenek?

- Igen. Nagyon…

Naosukét kiskora óta nem látták sírni, de most a könnyeivel küszködve bújt a férfihoz. Eiichirou átkarolta, és az arcát a hajába temette.

- Nagyon szeretlek!

- Én is téged!

Mindenki meghatottan mosolygott. Tsuneo Nariakira pislogott, és kérdően felvonta a szemöldökét.

- Neked ilyesmi miért nem jut az eszedbe?

- Nekem más meglepetésem van – válaszolta a férfi, és nevetett.

Hideo megtorpant az ajtóban, és végigmérte őket. Naosuke és Eiichirou halkan suttogtak egymásnak, sugárzott róluk a szerelem. Nariaki és Tsuneo egymás kezét fogták, és elégedetteknek látszottak. Sai a sarokba vonult kirakózni, nem érdekelte a felnőttek nagyjelenete. Matsume kisírt szemmel nézett vissza rá, amitől a bűntudat égetni kezdte a mellkasát. Ichio láthatóan örült a fia boldogságának, de a szemét aggodalom felhőzte be. Találkozott a pillantásuk, és rádöbbent, hogy az idős férfi… tudja…

 

            Az ebéd nyugodtan telt. Naosuke kivételesen csendben volt, mindenki szerint nagyon aranyos volt, ahogy álmodozva bámult a levegőbe. Tatsumi a körmeit nézegette, és ügyet sem vetett senkire. Mindenki más az ebéddel foglalkozott, vagy éppen a gondolataikkal, jókkal és rosszakkal. Sai megérezhette a hangulatukat, mert inkább az étellel játszott, majd evés után elrohant a szobájába rajzolni. Matsume leszedte az asztalt, Tsuneo segített neki, miután Hideo segítségét visszautasította. Nariaki zavartan mocorgott.

- Nem tudom, ez-e a legmegfelelőbb pillanat, de lassan indulnunk kell… - kezdte, miután az anyja és a párja is visszaült a helyére, hogy még közösen megigyanak egy teát.

- Mondd, fiam! – biztatta az apja.

Nariaki bólintott, és egy kis dobozkát húzott elő.

- Én is készültem valamivel – fordult Tsuneo felé, aki meglepetten nézett rá. – Úgy lenne tisztességes, hogy a szüleidnél adjam át, de… beszéltem édesapáddal, és a beleegyezését adta.

- Mi ez? – nyúlt a dobozért a férfi. Mielőtt kinyithatta volna, Nariaki megfogta a kezét.

- Úgy jöttünk ide, hogy… a szakítás is megfordult a fejünkben, de be akartam bizonyítani neked, mennyire fontos vagy a számomra. Szeretlek! Mondhatnék nagy szavakat, de te is tudod, hogy az nem én lennék. Én inkább ígérek… Szeretni foglak, ameddig a halál… vagy éppen az élet el nem választ. Mindig melletted leszek, és támogatni foglak. Én leszek a másik feled, ha… ha te is szeretnéd…

Tsuneo felnyitotta a dobozt. A benne levő gyűrűk láttán halk hördülésféle hagyta el az ajkát.

- Nari… aki…

- Szeretlek!

Tsuneo előtt a könnyek elmosták a világot, csak Nariaki volt a biztos pont, aki fogta a kezét.

- Nem is értem, hogyan kételkedhettem benned… - Előrevetette magát, bele a férfi karjaiba. – Én is szeretlek! Annyira szeretlek! – zokogta.

Matsume és Naosuke sírtak. Eiichirou mosolygott. Ichio gyengéden figyelte a fiát, aki Tsuneo ujjára húzta a gyűrűt, majd Tsuneo húzta az övére a párját. A gyűrűk összetartozást jelentettek, örökre. Lepillantott a sajátjára. Amikor felnézett, feltűnt neki, hogy Hideo az ablak felé bámul. Sejtette, kit néz. Tatsumi hangjára összerezzent.

- Na, ebből elég! Hánynom kell! Lehetnétek tekintettel másokra!

- Magadra gondolsz, nővérkém? – érdeklődött gyanús szelídséggel Nariaki.

- Képzeld, igen! Buzikkal vagyok körülvéve, meg idiótákkal. El sem hiszem, hogy ez az én családom!

- Mert te tökéletes vagy, ugye? – kérdezte Naosuke, akinek elég gyorsan felszáradtak a könnyei. A szeme viszont már szikrákat hányt.

- Különb vagyok nálatok! – csapott az asztalra Tatsumi.

- Lányom, elég! – Ichio halk hangjára mindenki összehúzta magát. Tudták, hogy apjuk mindig akkor a legmérgesebb, ha csendes.

- Nem! Elegem van belőletek! Mindenki sápítozik, meg buzikkal kavar, vagy éppen szellemekkel beszélget. Nevetnem kell! Szellemek nem léteznek! És akkor jöttök ti is ezzel a szeretlek szarsággal! Ha rátok nézek, rosszul vagyok! Betegek vagytok!

- Mit tudsz te arról a szeretlek szarságról… - Hideo hangjára mindenki felkapta a fejét. A férfi egészen eddig néma csendben volt, mozdulatlanul ült a helyén. Most viszont szinte lángolt a szeme, a hangja pedig furcsán fátyolos volt. Ichio elsápadt, és megragadta az asztal szélét. Látta már ilyennek a férfit, amikor… Amane volt a testében…

- Hallgass, te szánalmas kis senki! – Tatsumi felpattant. – Soha a büdös életben nem megyek hozzád feleségül, hallod?! Egy olyan pasas, mint te, többé hozzá sem fog érni! Én többre vagyok hivatott!

- Hogy a gazdagok szajhája legyél? – bámult fel rá Hideo, az ajkát lágyan hagyta el a provokatív és sértő kérdés.

Nariaki a homlokát ráncolta. Előrehajolt, hogy jobban lássa barátja arcát, és értetlenül pislogott. Matsume döbbenten bámult a férfira. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni. Ennek ellenére úgy érezte, mintha… nem is Hideo hangját hallaná…

- Hogy merészeled?!

Hideo lassan felállt. Olyan kecses volt, hogy Matsume majdnem felkiáltott. Nariaki és Tsuneo is teljesen meg voltak döbbenve. Naosuke és Eiichirou értetlenül pislogtak. Ichio elfehéredve ült a helyén.

- A bölcsődet ringattam, kicsi lány… Nekem sírtad el a bánatodat minden este… Velem játszottál, ha a szüleid nem értek rá…

Tatsumi a torkához emelte a kezét, lassan hátrálni kezdett.

- Mi a fene… ez?

- Belelátok a szívedbe… - Hideo arca olyan fehér volt, mint a fal, ám a hangja és a szeme szinte perzselt. – Önző lény lettél, akinek csak az a fontos, hogy minden körülötte forogjon. Nem érdekel más boldogsága, csak a magadé. Úgy képzeled, hogy a pénz boldoggá tesz… - Elkacagta magát, mindenki hátán a hideg futkározott tőle. – Boldog leszel, ha limuzin hord ide-oda, pezsgőt iszol, kaviárt eszel és mindenki a lábaid előtt hever… Kicsi lány, hogyan lehetsz ennyire naiv? A világnak és a gazdagoknak csak addig kellesz, amíg fiatal és szép vagy, utána eldobnak majd, akár a szemetet. S nem lesz senki, aki befogadna, mert a szeretteidet éppen most lökted… mit lökted! taszítottad el magadtól…

- Hallgass! – Tatsumi még egyet lépett az ajtó felé.

- A szeretet erejét megveted, ahogy éppen most gázoltál bele a családod lelkébe is! Lelkifurdalás nélkül… - Hideo lassan elkezdte megkerülni az asztalt, hűs szellő ölelte körbe, bőre akár a hó, ajka jeges kék, de a szeme izzott, s a hangja viharokat kavaró energia volt. – Pénzzel nem fogod tudni megvenni majd a bizalmat, a megértést, a törődést, a szeretetet, a barátságot, a vágyat, a szerelmet… mindazokat, amiket most semmire sem becsülsz. De majd akkor… amikor egyedül állsz a világban, mert az állítólagos barátaidnak nem kellesz többé, a szépséged pedig múló emlék lesz csupán… akkor fogsz rájönni, mit vesztettél…

- Hagyd abba! Hallgass! Ez nem igaz!

- Nem? – Hideo felvonta a szemöldökét. Éppen Ichio mellé ért, aki képtelen volt felé fordulni. Nem is kellett, mert a férfi megállt mögötte, és a vállára tette a kezét. – Nem? – suttogta. – Mit tudhatsz te, milyen érzés mindent elveszíteni? Törékeny emberi lélek vagy csupán! – A kiáltásától hűs szellő borzongatta meg őket, és az asztalon megmozdultak a csészék.

- Hideo-san… - Matsume kétségbeesetten nézte a férfit.

- Ő nem Hideo, anya! – mormolta Nariaki, és gyengéden megfogta a kezét. – Ő a kísértetünk, az ő testében.

- Semmit sem tudsz, milyen érzés, amikor rádöbbensz, hogy hiába éltél és szerettél, az mit sem ér, ha meghalsz, és egyedül maradsz! – Hideo keze ökölbe szorult. – Mit tudsz te a halálról… Érezni, hogy fogy az időd, és minden egyre hidegebb lesz… és… itt kell hagynod az egyetlen lényt, akit valaha szerettél a földön…

Tatsumi tágra nyílt szemében rettegés volt.

- S milyen az… amikor ráébredsz, hogy… mit sem ér a pénzed, a hatalmad, a szépséged… ezek nem menthetnek meg a haláltól… - Hideo szeméből egyik könnycsepp csordult ki a másik után. – S aztán… rájössz, hogy ezek mind nem számítanak, csak ő a fontos, aki… egyedül marad, ha te elmész… S milyen… megjárni a poklot, hogy visszatérhess hozzá, figyelni, de soha meg nem érinteni, csak hűs szellőként ölelni… - Tett egy lépést Tatsumi felé, aki a félelemtől moccanni sem tudott. – Tudod, mire döbbentem rá, kicsi lány? Minden mulandó… Egyetlen érzés van, amely mindent felülír… a szeretet… Jártatod a szádat, megalázod azokat, akik szeretnek, összetöröd mások szívét, mert ez HATALOM, de… fogalmad sincs… az igazi hatalomról… - Hideo kétlépésnyi távolságra volt a lánytól, a hangja ijesztően elhalkult.

Tatsumit hideg ölelte körbe, a csészék hirtelen egymás után vágódtak a falhoz. Senkit sem sértettek meg. Matsume elcsukló hangon sírt. A fiúk várták, hogy mi lesz, Nariaki ugrásra készen, hogy baj esetén akár tulajdon testével védje a nővérét, de egyelőre nem mert közbeavatkozni.

- Az öcséd… akit az előbb lebuziztál… az életét áldozná érted… Ez az igazi hatalom, kicsi lány… A szeretet hatalma!

- Ki a fene vagy te? – sikoltott fel Tatsumi.

Hideo elmosolyodott. Mosolya még csak nem is hasonlított a sajátjára. Válasz nélkül lépett még egyet a lány felé, akit megbénított a rettegés.

- Amane… - Ichio kétségbeesett hangja megtörte a férfi lépteit. – Elég! Kérlek!

Hideo lehajtotta a fejét.

- Sajnálom, de… azt akartam, hogy tudja… mennyire önző és gonosz volt. Hogy megtanulja… tisztelni a szeretet erejét.

- Tudom… - Ichio nehézkesen talpra állt, és odalépett hozzá. – De ő… akkor is a lányom. Szeretem őt annak ellenére, hogy önző és nem gondolja végig, mit szabad mondania, hogy ne bántson másokat. Megérted ezt, Amane?

Tatsumi hátrafelé lépkedve nekiütközött a falnak, lecsúszott a padlóra, és összekuporodva sírni kezdett. 

- Talán már… elfelejtettem… milyen embernek lenni… - Hideo Ichio felé fordult. Ő is sírt. Amane könnyei folytak végig az arcán. – Bocsáss meg!

Ichio a fejét ingatta, és gyengéden megölelte. Hideo egy hosszú pillanatig még viszonozta, aztán a férfi érezte, ahogy elernyed a teste. Hűs levegő érintette, aztán az is a semmibe tűnt. Óvatosan leengedte a földre a férfit, és megérintette az arcát.

- Valaki megmagyarázná, hogy mégis mi a fene volt ez? – kérdezte Nariaki dühösen.

Ichio felnézett a fiára.

- Anyáddal vigyétek a szobájába Tatsumit. Szüksége van a pihenésre. Naosuke segít nekem, mert Hideo nincs jól. Rettentően lehűlt a teste.

- Apa!

- Amanénak hívják – csattant fel az apja élesen. – Ő… az öcsém. Az öcsém szelleme…

- A francba! – Naosuke halk hangja tökéletesen kifejezte mindannyiuk gondolatát.

 

            Hideo felsóhajtott, és a másik oldalára akart fordulni. A tekintete Ichióéval találkozott.

- Ichio-san…

- Végre! Most sikerült nagyon megijesztened minket!

Hideo a homlokát ráncolta, de felnyögött, mert megfájdult a feje.

- Nem emlékszem semmire, csak Tatsumi… Tatsumi mérges volt.

- Amane megint elfoglalta a tested.

- Ajh… - Hideo eltakarta az arcát. – Mit csináltam?

- Ráijesztettél Tatsumira, de azt hiszem… túl fogja élni. Tegnap este Nariakiék hazavitték.

- A fiúk elmentek?

- Igen. Hétfő este van. Tegnap hazautaztak. 

- Értem. Matsume-san?

- Pihen. Nem rég váltottam fel.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Az én hibám, ami történt. Rá kellett volna szólnom Tatsumira, de… Mindegy, ami történt, megtörtént.

Halk kopogás után Sai dugta be a fejét az ajtó résén.

- Apa, hol van anya?

- Lepihent, fiam. Mire van szükséged?

- Nincs a szobájában.

Ichio aggódva felállt.

- A konyhában és a fürdőben nézted?

- Igen.

- Talán kiment sétálni.

Hideóval együtt néztek ki az ablakon. A hó nappali fényt varázsolt a kertre, de odakint úgy szakadt a hó, ahogy az elmúlt napokban egyszer sem.

- Ha jobban eltávolodott a háztól, nem fog visszatalálni. – Ichio torkát a félelem szorította össze.

Hideo gondolkodás nélkül elkezdett kimászni az ágyból.

- Meg kell keresnünk!

- Még nem vagy jól!

- Nem hagyhatom, hogy baja essen! – tört ki Hideóból, aztán lehunyta a szemét. – Sajnálom, ön mégiscsak a férje, én pedig…

- Te pedig fontosabb vagy neki, mint én… - Ichio a fiához fordult. – Menj vissza a szobádba, jó? Kimegyünk, hogy megkeressük anyát. Sietünk vissza.

- Rendben. – Sai okos fiú volt, így meg sem próbált ellenkezni.

A két férfi kabátot és csizmát vett, majd együtt léptek ki a hidegre. Körbejárták a házat, hátha találnak lábnyomokat. Hideo alig kapott levegőt a rettegéstől.

- Hogyan halt meg Amane-san? – kérdezte halkan.

Ichio habozott, majd lesöpörte a hajáról a havat.

- Imádott lovagolni, még télen is kivitte a lovakat. Aznap reggel a kedvenc lovával lovagolt ki, Széllel. A hó alatt azonban Szél gödörbe lépett… Amane rosszul esett, és… mire rátaláltam, már késő volt. Azóta gyűlölöm a havat és a lovakat is. – Keserű mosoly jelent meg az ajkán. – Eladtam a lovait, mert rájuk nézni sem bírtam.

- Mi lett Széllel?

Ichio a kavargó havat nézte.

- Eltört a lába. Lelőttem. Nem éreztem semmit. Olyan volt, mintha Amane halálával én is megfagytam volna legbelül…

- És Matsume-san?

- A világ legnagyszerűbb asszonya, de… nem vagyok méltó hozzá. Soha nem szűnt meg a szerelmem Amane iránt főleg, hogy éreztem a jelenlétét a házban, így… képtelen voltam beleszeretni, és megadni neki a szerelmet.

- Amane-san a testvére volt, nem?

Ichio nehézkesen küzdötte előre magát a hóban.

- Igen.

- Akkor… hogyan?

Ichio zihálva megállt, és maga felé fordította a férfit.

- Te magad is tudod, hogy a szív nem válogat. Hát, így voltunk mi is…

- A szülei tudták, hogy önök…?

- Nem. Belehaltak volna a szégyenbe. – Ichio a távolba mutatott. – Ott vannak a régi gazdasági épületek. Ha odáig elért, akkor biztonságban van. Menj!

- Ön?

- Jobban ismerem ezt a helyet, mint te. Ne aggódj!

- De… én… Matsume-san…

Ichio megragadta Hideo kezét.

- Tudom, hogy szereted, és azt is, hogy ő is szeret téged. Nem fogok elválni tőle, de nekem… lassan lejár az időm. Ha addig hajlandó vagy várni rá, akkor… rád bízom őt.

- Ichio-san!

- Ígérd meg, Hideo!

- Én…

A férfi sürgető pillantására Hideo bólintott. Ichio megragadta a kezét.

- Köszönöm. 

Hideo nekilendült a hónak. Átküzdötte magát a buckákon, kétszer is elbotlott, mire elért az épületekig. Az egyiknél észrevette, hogy résnyire nyitva van. Bekiabált.

- Matsume-san! Itt van?

- Hideo-san?

A férfi beerőltette magát a résen, és bezuhant az asszony mellé, aki átkarolta magát, hogy ne fázzon.

- Hideo-san!

A férfi megkönnyebbülten ölelte magához.

- Ilyet többet ne csináljon! – nyögte remegve. Mielőtt Matsume tiltakozhatott volna, már az ajkára szorította a száját, és mohón csókolta.

- Ezt… nem szabad! – Az asszony el akart húzódni, de Hideo nem engedte.

- Minden rendben. Ichio-san tudja, hogy szeretem önt…

Matsume belekapaszkodott a vállába.

- Szeretsz?

- Igen.

- Én is szeretlek. Azt hittem, hogy az, amit Ichio iránt érzek, az a szerelem, de… ez nem így van. Akkor jöttem rá, amikor… beléd szerettem. Hogyan nézek ezután a szemébe?

- Semmi baj nem lesz… - Hideo magához vonta az asszonyt, és egészen addig ölelte, míg annyira le nem csillapodott a hóesés, hogy vissza tudtak indulni a házhoz.

 

            Ichio zihálva fújt egyet.

- A csudába! – morogta, és visszaindult a házhoz. A hó miatt alig látott, így megbotlott. Küszködött azzal, hogy felkeljen. Mire sikerült felállnia, a szél majdnem teljesen betemette a lábnyomaikat. Érezte, hogy egész testében remeg. Vajon ezt érezte Amane is? A fájdalom késként hasított a mellkasába. Megállt. Kitörölte a szeméből a havat, és megdermedt. Nem akart hinni a szemének. Szélörvény közeledett feléje, ló alakjában, patái felverte maga mögött a havat. Olyan gyönyörű volt, hogy elakadt a lélegzete.

- Amane… Te bolond…

A ló felfogta a szelet és a havat, amit eddig a vihar söpört az arcába. Most már könnyebben haladt. Végig tudatában volt a mellette haladó szél-lónak, és amikor végre megpillantotta a házat, megkönnyebbülten felsóhajtott. A ló felé fordult.

- Szél?

A ló a magasba emelte mellső lábait, és megrázta hó-sörényét. Aztán visszaérkezve a földre, előrehajolt, és odadugta a fejét Ichióhoz. A férfi megérintette, hűs havat érintett, telet… és természetfeletti energiát.  

- Menj! – suttogta. – Köszönöm.

A ló megfordult, és könnyű vágtában eltűnt a hófüggöny mögött. Ichio hosszan nézett utána, emlékekkel küzdött, és végül belépett a házba. A kellemes meleg helyett hűs szellő érintette, de ő ennek örült a legjobban…

 

            Egy héttel elcsitult annyira a hóesés, hogy Matsume és Saijonyi meglátogathatták Tatsumit, aki megbetegedett. Hideo szabadságot vett ki, és Ichio mellett maradt. Megengedte Amanénak, hogy napi egy órára használja a testét, így tudtak Ichióval beszélgetni. Hideo nem emlékezett mindenre, de egy idő után megszokta, hogy Amane átveszi a teste felett az irányítást.

Ichio boldognak látszott, sokat mosolygott annak ellenére, hogy odakint továbbra is hó borított mindent. Ekkor Amane felvetette, hogy mi lenne, ha… Hideo testét nem csak beszélgetésre használná.

- Nem.

- Kérlek!

- Nem. Matsume-sant szeretem, és nem vagyok meleg.

- Tudom, de… érezni akarom őt.

- Nem. Értsd meg egy kicsit az én érzéseimet is, Amane!

Amane kelletlenül bólintott, és nem hozta fel többé a témát. Matsume-san és Sai hazatértek, de Hideót szólította a kötelesség. Ekkor Ichio felvetette, hogy mi lenne, ha a közelben keresne munkát. Két hónappal később Hideo az Imegawa házba költözött. Ichio átírta a végrendeletét, és ahogy közeledett a tavasz, a feszültség eltűnt belőle, mintha soha nem lett volna ott. Hideo és Matsume egyre közelebb kerültek egymáshoz, és végül pont az asszony volt az, aki leült beszélgetni Hideóval.

- Kérlek, tudom, hogy furcsa kérés, de… tedd őt boldoggá!

Matsume és Sai újra a városba utaztak. Hideo azon az éjszakán megkereste Amanét.

- Légy velem kíméletes!

Ichio először fel sem fogta, mit akar tőle a férfi. De amikor meghallotta Amane suttogását, olyan erővel ölelte Hideót, hogy annak másnap meglátszott a nyoma. Negyven év telt el szomjúságban, amikor nem érinthették egymást. Nem számított, hogy Hideo teste nem Amanéé, mert a lélek az volt benne, és ez volt, ami igazán számított. Egy öreg test, amelyen már rajta hagyta a nyomát az idő, és egy fiatal, amelyet egy szellem irányított… olyan tökéletesen illettek egymáshoz, akár a hó és a jég, mert a lelkük összetartozott…

 

Utószó

 

            Egy évvel később Imegawa Ichio váratlanul meghalt. Az erdőbe indult sétálni, és amikor nem tért haza, Hideo indult a keresésére. Végül ott talált rá, ahol Amane is meghalt. A végrendelet értelmében Hideo vette át a gyámságot Saijonyi felett, és ő viselte gondját a birtoknak, majd a gyászidő elteltével elvette feleségül Matsume-sant. Nariaki és Tsuneo együtt éltek, míg Naosuke és Eiichirou örökbe fogadták Fumiko babáját. Tatsumi külföldre ment dolgozni, és többet nem hallatott magáról.

Amane Ichio-san halála után soha többé nem bukkant fel, pedig Hideo várta őket. Halála napjáig úgy vélte, hogy ők ketten… hosszú évtizedek után, megtalálták a boldogságot egymás mellett. Az Imegawa ház kísértetének története aztán apáról fiúra szállt a családban, hogy senki ne feledje el, a vagyon és hatalom mit sem ér a túlvilágon; az egyetlen, ami számít: az őszinte, tiszta, mindenek feletti szeretet…

 

Megjegyzés: A szél-ló ötletét ötletelőmnek, legfőbb kritikusomnak és barátnőmnek, Yukinak köszönöm, aki nélkül nem mentem volna semmire.

 

Vége