Az élet ára

            Az ablakon beáradó fényben Robert James elgondolkodva bámulta az asztalon kiterített számlákat. A homlokán egyre jobban elmélyültek a ráncok.

- Apa! – Kislánya hangjára felrezzent, egy kupacba söpörte a papírokat, majd beleejtette őket a fiókba.

- Megyek! – Négyéves kislánya éppen azon ügyködött, hogy átbújtassa a fejét fehér pólójának nyakkivágásán, csak éppen a keze útban volt. Robert felkuncogott. – Először húzd ki a kezed – térdelt le elé. – A bátyáid készen vannak már?

- Nem tudom. – Annie széttárt karral kihúzta magát. – Így jó leszek?

- Nagyon szép vagy, kicsim. – Robert mellkasát majd szétvetette a büszkeség, ha a kislányára nézett.

- Mint anyu?

- Még nála is szebb – simogatta meg a kicsi fejét, és magához húzta. Feje búbjára támasztott fejjel keserűen gondolt arra, hogy felesége az elmúlt három évben kétszer kereste őket, akkor sem a gyerekei, hanem a férjétől lehúzható pénz érdekelte. Hát, ő nem látja, mit mulaszt?!

- Mikor indulunk? – Adam, a három gyerek között a legidősebb, bukkant fel a küszöbön.

- Készen vagytok?

- Igen. – Arden, a középső fiú gyűrött pólóban bukkant fel a bátyja mögött.

- Miért nem azt a pólót vetted fel, amit odakészítettem?

- Tudod, hogy azt nem szeretem.

- Tudom, de a mama vette, és szerintem örülne, ha felvennéd. Rendben?

Arden egy nyolcéves dacosságával nézett vissza rá, de végül sarkon fordult, és visszament bátyjával közös szobájába, hogy átvegye a felsőt. Robert felsóhajtott.

- Minden rendben, apa? – Adam figyelmesen nézett rá.

- Persze, csak hiányozni fogtok.

- Két napig leszünk a mamánál.

- Tudom, de azért még hiányozhattok, nem?

Adam láthatóan nehezen hitte, hogy ez a gond.

- Az a baj, hogy megyünk kirándulni? Itthon maradhatok, ha nincs pénzünk rá.

Robert torka elszorult.

- Hétvégére bevállalok egy kis túlórát, de mivel olyankor úgyis a mamáéknál vagytok, ez nem lesz gond. Úgyhogy nyugodtan elmehetsz kirándulni.

- Biztos?

- Igen, biztos.

Adam végre elmosolyodott, és a nyakába ugrott.

- Te vagy a világ legjobb apukája – súgta a fülébe.

- Akinek ilyen klassz gyerekei vannak, annak nincs nehéz dolga – ölelte meg.

- Kész vagyok! – Arden felvonta a szemöldökét. – Valami baj van?

- Nem. Mehetünk?

- Igen! – A három gyerek kórusban válaszolt.

Elég hűvös volt odakint, úgyhogy mindegyik gyerekre feladta a kabátot. Nem kellett ruhát készítenie a számukra, mert anyósáéknál mindenük megvolt. A hétvégét ott töltötték, hogy ő olyankor is dolgozni tudjon. Sejtette, hogy amikor a gyerekek elrohannak kezet mosni a vacsorához, Marion megint nyaggatni fogja, hogy költözzenek oda a srácok.

Odakint már erősen sötétedett, amikor elindultak. Buszra szálltak, Annie imádott az ölében ülve kibámulni az utcákra. Adam és Arden valami játékon vitatkoztak, oda sem figyeltek, merre járnak. Csak akkor néztek fel, amikor le kellett szállniuk. Szerencsére busszal mindössze tíz perc alatt odaértek, mert így is késésben voltak, és apósa a világ legpontosabb embereként utálta a későket. Most is a homlokát ráncolta, ahogy ajtót nyitott nekik.

- Késtetek.

- Sajnálom. Jó estét!

- Sziasztok, drágáim! – Marion lelkes nagymamaként száguldott keresztül az előszobán, hogy keblére ölelje az unokáit. – Gyere be, Robert! Velünk vacsorázol?

- Nem, köszönöm. Otthon még vár némi házimunka. Kapok egy ölelést? – Nyúlt a gyerekek felé, akik már rá is vetették magukat. – Adam, figyelj a kicsikre! Arden, fogadj szót a papának! Annie, segíts a mamának!

- Igenis.

- Szeretlek titeket!

- Én is, én is! – Annie ragyogó mosollyal csimpaszkodott a nyakába.

- Jól van. Most pedig irány kezet mosni!

A gyerekek elrohantak. Robert arca elkomorult.

- Vigyázzatok rájuk!

- Mindig azt tesszük. – Apósa visszament a nappaliba, Marion kísérte az ajtóig.

- Tudom, hogy sokat nyaggatlak vele, de szerintem a gyerekeknek is jobb lenne…

- A gyerekek mellettem vannak a legjobb helyen, Marion! – Robert kicsit élesebben válaszolt, mint szerette volna. Felsóhajtott. – Sajnálom, csak fáradt vagyok. Nézd, tudom, hogy ti csak jót akartok a srácoknak, de én vagyok az apjuk. Szeretem őket, és nem akarom, hogy azt higgyék, az anyjuk után én is eldobtam őket.

Marion mosolya megfagyott.

- A lányom csak megpróbálja megtalálni önmagát…

Robert szomorúan elmosolyodott.

- És te még elhiszed ezt? Köszönöm, hogy vigyáztok a gyerekekre, de a válaszom még mindig nem. A gyerekek velem maradnak.

- Akkor legalább engedd, hogy fizessük a gyerekek…

- Nem!

- Nem állsz jól anyagilag. Adam hogyan megy kirándulni, ha ennyire önfejű vagy?

- Majd többet dolgozom. – Robert igyekezett nem gondolni a fiókban levő levelekre. – Ez az én dolgom. Szép estét! – Megfordult, és a lifthez indult.  

Lágy, de hűvös szellő simogatta meg az arcát, amikor leért az utcára. Úgy döntött, gyalogol. Igaz, általában gyalog ment haza, hogy ki tudja szellőztetni a fejét. Átment a túloldalra, mert akkor később a folyóparton sétálhatott végig, és ilyenkor szerette bámulni a vizet.

Harminchét éves volt. Tizenegy éve vette feleségül a lányt, akibe első pillantásra beleszeretett. Shirley módos családból származott, amolyan elkényeztetett kislány volt, de jól megvoltak. Keményen dolgozott, hogy mindent megadjon neki, és amikor Adam megszületett, világgá szerette volna üvölteni a boldogságát. Shirley azonban nem volt jó anya, és egyre inkább rá hárultak a gyerek körüli teendők. Két évvel később megszületett Arden, de Shirley akkorra a fejébe vette, hogy ő egy édes kislányt akar. Több mint három évig próbálkoztak, mire újra teherbe esett. Annie koraszülöttként jött a világra, és anyja szerint közel sem volt olyan édes, mint szerette volna. Egy nap arra ment haza, hogy a gyerekek sírnak, a felesége pedig csomagol.

- Elegem van belőlük! – esett neki tíz körömmel. – Egyfolytában csak sírnak, vagy bámulnak rám némán! Nem tudom, mit gondolnak, mit akarnak! Én ezt nem bírom idegekkel!

- Shirley, ők még kicsik…

Hiába kérlelte, sőt, a végén fenyegette az asszonyt, Shirley összeszedte a cuccát, és elment, hogy felfedezze önmagát. Egy évvel később statisztának állt valami kis tévésorozatnál, bár az a hír járta, hogy inkább a producer alatt statisztáskodik. Újabb egy évvel később lepukkant motorosokkal mulatta az időt, és Roberthez járt pénzt kérni, hogy legyen mit ennie. A gyerekekről egyszer sem kérdezett. Tavaly egy üzletben dolgozott, de összejött valami pasival, aki lenyúlta a pénzét, így újra felbukkant, hogy kölcsönkérjen.

Gyűrött cigisdobozt húzott elő a zsebéből. Ritkán gyújtott rá, de most úgy érezte, szüksége van valamire, ami levezeti az idegességét. Megállt a járdán, a vizet bámulta, amely lassan hömpölygött, visszaverődtek rajta a város fényei.

Egy hete levelet kapott a háztulajdonostól, hogy emelni fogja a bérleti díjat. Ráadásul elkeveredett egy villanyszámla a postán, amit két napja kapott csak meg. El is felejtett a múlt hónapban utánakérdezni, merre lehet, és most kéthavit kellett egyszerre kifizetnie. Ehhez hozzájött a gyerekeknek az iskolába és óvodába fizetendő pénz. Tegnap pedig Adam szólt, hogy kirándulni mennek, és amikor meghallotta, mennyit kellene beadnia, majdnem leájult a székről. A kétnapos kirándulás ugyanis egy vagyonba került. És akkor még az a mai levél is. Shirley igazán messzire ment. Pénzt vett le a számlájáról, amit végszükség esetére hagyott rajta. Biztos volt benne, hogy hamisított papírral ejtette át a bank alkalmazottját, amitől iszonyúan mérges lett. Hétfőn be kell mennie a bankba, de azt a pénzt már nem fogja viszontlátni.

Imádkozott, nehogy valamelyik gyerek beteg legyen, mert az orvost és a gyógyszereket tényleg nem tudta volna kifizetni. Azt sem tudta, hogy ha mindent kifizet, ennivalóra marad-e. Így is több munkát vállalt, mint kellett volna. A hétvégi melót még megértette a főnöke, de hogy akkor is túlórázzon, azt nem fogja megengedni. Nem azért, mintha keményszívű lett volna, csak éppen gépekkel dolgoztak, és elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, hogy tragédiába torkolljon a dolog. Márpedig, ha valaki kimerült, akkor ennek megvolt minden esélye. Talán még soha nem érezte magát ennyire fáradtnak…

Megdörzsölte a szemét. A cigi megkeseredett a szájában. Eltaposta, és a közeli kukába dobta a csikket. Visszasétált a korláthoz, rátámaszkodott. Fejben próbálta kiszámítani, mennyi az a minimális összeg, ami elég lehet nekik erre a hónapra. A gyerekek ettek a suliban és az óvodában, hétvégén pedig Marionéknál. Viszont otthon reggeliztek, és vacsorára főzni kell nekik. Ő szerencsére jól elvan pár szendviccsel, meg a maradékkal. Felsóhajtott.

- Jó estét! – Az ismeretlen hangra megfordult.

Egy férfi állt alig két lépésre tőle. Elegáns hosszúkabátot viselt, amit nem gombolt be. Háromrészes öltöny volt rajta, amitől Robertnek az apósa jutott az eszébe.

- Van tüze? – emelte fel a kezét. – Elhagytam valahol az öngyújtóm.

Robert bólintott. A férfi közelebb lépett. Szőkésbarna haja volt, erős arccsontja, nyílt mosolya. A szeme sötétnek tűnt a lámpák fényében.

- Köszönöm. – Hajolt Robert keze fölé, finoman meg is érintette. Robertet megcsapta az illata, biztos volt benne, hogy valami drága kölnit érez. Majdnem felnevetett. A sors milyen tréfát űz vele! Míg ő azon gondolkodik, miből teremt elő pénzt kajára, ez a férfi láthatóan semmiben sem szenved hiányt.

- Szívesen. – Azt hitte, a férfi ott is hagyja, de láthatóan nem sietett sehová. – Igen? – vonta fel a szemöldökét, amikor már idegesítő lett a bámulása.

- Azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e kedve meginni nálam valamit?

Robert szája tátva maradt.

- Elnézést, de…

A férfi jól szórakozott az értetlenségén. Háttal a korlátnak dőlt, és a forgalmat nézte.

- Ott lakom a harmadikon – mutatott a szemben levő házra, amit Robert mindig vágyakozva nézegetett. – Szoktam látni magát, minden péntek este megáll itt, elszív egy cigit, bámulja a vizet, és úgy negyedóra múlva továbbindul.

- Mit akar tőlem? – Robert hangja éles lett.

A férfi ránézett.

- Le akarok feküdni magával. És szívesen megfizetem az idejét… - közölte komolyan.

Robert nem akart hinni a fülének.

- Maga megőrült!

- Lehet. Már egy ideje figyelem magát, és egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy le akarok feküdni magával. Megtetszett, ahogy a korlátra támaszkodott. Nem szoktam utcán felcsípni vadidegeneket, mielőtt rosszat gondolna.

- Rosszat gondolnék?! Menjen a francba! Én nem vagyok meleg, sem egy kurva, akit meg lehet venni!

- Pedig mindenkinek megvan az ára… - A férfi egyenesen a szemébe nézett, majd váratlanul kezet nyújtott. – Henry Randall.

Robert habozott.

- Nem akarom, hogy közöm legyen magához.

- Csak meleg vagyok, nem emberevő szörnyeteg.

Robert még mindig tétovázott.

- Figyeljen…

- Nincs szükségem arra, hogy kurvákat vigyek haza, Mr. Ismeretlen – vágott a szavába a férfi. – Azt kapom meg, akit akarok.

- Engem nem fog. Nincs az a pénz…

- Biztos? – Randall végigmérte régi kabátjától kopott cipőjéig. Nem kerülte el a figyelmét a karikagyűrű. – Nős?

- Igen.

- Mégsem boldog.

- Honnan veszi ezt?

Randall nagyot szívott a cigijén.

- Mindig úgy bámulja a folyót, mint akinek mázsás súly van a vállán.

Robert félrenézett. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy gondjai vannak? Ez olyan szánalmas. Rettentően szerencsétlennek érezte magát.

- Ez nem a maga dolga.

- Valószínűleg nem. De nem az a fajta vagyok, akit csak egy test érdekel. Ha le akarok feküdni valakivel, akkor érdekel ő maga is. A gondolatai. A lelke.

- Nem akarok lefeküdni magával, Mr. Randall.

A férfi elsétált a kukáig, elnyomta az oldalán a cigijét, és kidobta a csikket. Zsebre dugott kézzel sétált vissza.

- Mennyi az ára?

- Mint mondtam…

- Mennyi oldaná meg időlegesen a problémáját?

- Azt hiszem, Mr. Randall, nem ismeri a nem szó jelentését. – Robert sarkon fordult, és már indult volna, hogy faképnél hagyja a férfit, amikor az megszólalt.

- Nem szoktam pénzt kínálni senkinek, hogy feküdjön le velem. De úgy tűnt, hogy rászorul. Sajnálom, ha tévedtem. Ettől függetlenül szívesen látom egy italra.

Robert megtorpant. A férfi folytatta.

- Mert rászorul, igaz? – Pontosan tudta, mi miatt állt meg. – Kimerültnek tűnik. Olyannak, aki az egész hetet végigdolgozta. Mikor volt utoljára szabadnapja?

- Nem engedhetem meg magamnak, hogy otthon maradjak. – Robert keze ökölbe szorult. – Egyedül nevelem a gyerekeimet, és minden centre szükségem van.

- A felesége?

- Elhagyott. Azt mondta, meg akarja találni önmagát. – Robert képtelen volt kiszűrni a hangjából a keserűséget. Nem fordult a férfi felé. Nem akarta látni a szemében a sajnálatot.

- Ezer dollár.

- Tessék? – Robert megfordult.

- Ennyit adok magának reggel, ha lefekszik velem.

- De ez… rengeteg…

- Nekem nem. – Randall tétovázott. – De magának az – tette hozzá csendesen.

- Komolyan azt hiszi, hogy…

- Nem hiszem, hanem tudom, hogy velem fog jönni.

- Hogy maga milyen beképzelt! Azt hiszi, hogy azért, mert pénze van, bármit megvehet?!

- A magam kárán tanultam meg az élet ezen törvényét, Mr. Ismeretlen! – keményedett meg a férfi tekintete. – Azt hiszi, hogy én mindig jómódú voltam?

Robert a vizet nézte, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie. Randall újra odatámaszkodott a korlátnak.

- Hány gyereke van?

- Három. Két fiú és egy kislány.

- Szerencsés ember.

- Magának…

- Meleg vagyok. Nem vonzanak a nők, sem az, hogy valamelyikkel családot alapítsak.

- Soha nem tudtam elképzelni, hogy egy férfi hogyan vonzódhat egy másikhoz.

Randall vállat vont.

- Én pedig azt nem, hogy mit esznek azokon a nagy melleken.

Robert majdnem felnevetett. Randall ajkán hamiskás mosoly játszott. Ő is a folyó felé fordult. Nem mozdultak, egyikük sem szólalt meg. Randall valószínűleg sejtette, hogy milyen gondolatok futnak át a fején, és nem akarta megzavarni.

Robert szorosan fogta a korlátot. Ezer dollár. Abból Adam elmehetne kirándulni, még költőpénzt is vihetne magával. Annie-nek megvehetné azt a kardigánt, amit látott múltkor a kirakatban. Ardennek pedig vehetne egy új tornacipőt. És lenne pénze kajára, ha jól beosztja. De hogy lefeküdjön egy férfival… Nem volt hülye, tudta, hogy hogyan megy ez két férfi között, de soha nem tudta elképzelni, hogy ő és egy másik férfi… Képtelen lenne rá. Ám ott volt az a de. De ha lenne pénze, akkor nem kellene aggódnia a gyerekek miatt. És Mariontól sem kellene elfogadnia egy centet sem. Adja el magát? Megdörzsölte az arcát. A büszkesége is visszatartotta. Hogyan nézne utána a tükörbe? Ám ha lenne pénze, a gyerekeknek örömet tudna szerezni. Mély levegőt vett. A gyerekei fontosabbak, mint a büszkesége, az előítélete, az undora. És Randall nem tűnt olyannak, aki nem figyel oda a partnerére. Tétovázva a férfi felé fordult.

- Honnan tudjam, hogy megbízhatok magában?

- Ha gondolja, előre odaadom a pénzt.

- Én még… soha…

- Vigyázok magára. – Randall komolyan nézett a szemébe. – És egészséges is vagyok, mielőtt elkezdene aggódni.

Robert izzadó tenyerét a farmerjébe törölte, mielőtt kezet nyújtott volna.

- Robert James.

- Helló, Robert. Szólíts Henry-nek!

Robert követte a férfit a szemközti házhoz.

- Nagyon szép ez az épület – mondta, hogy megtörje a számára kínos csendet.

- Valóban. – Henry beütötte a kódot, és kitárta előtte az ajtót. – Szép a kilátás is.

Lifttel mentek fel a harmadikra. Henry előszedte a kulcsát, amikor felértek.

- Két éve vettem meg ezt a lakást. Ráment pár évi keresetem, de megérte. – Beengedte maga előtt Robertet, majd beakasztotta a biztonsági láncot, mielőtt kulcsra zárta volna az ajtót. – A cipődet nyugodtan dobd le. A kabátod ide akaszthatod.

- Honnan veszed, hogy nem foglak kirabolni reggelre? – Robert nem értette, hogy a férfi hogyan bízhat ennyire egy vadidegenben.

Henry ekkor felnevetett. Tényleg szőkésbarna haja volt, a szeme pedig sötétzöld. A bőre napbarnított, az arca enyhén borostás. A kabátját felakasztotta a fogasra, a cipőjét gondosan a helyére tette.

- Megtennéd?

- Nem szoktam lopni.

- Sejtettem. Túl jófiús kinézeted van. Meg különben is, három gyereket nevelsz, és nem hiszem, hogy el akarnád veszíteni őket. Márpedig ez bekövetkezne, ha feljelentenélek.

Robert végre megmozdult. Levette a kabátját, a telefonját magához vette, és lerúgta a cipőjét. Követte a férfit a lakás belsejébe. Elakadt a lélegzete. Ilyen otthonról álmodozott. Tágas, egybefüggő tér. Világos, meleg színek.

- Helyezd magad kényelembe! Egy pillanat és itt vagyok.

Robert szinte lebegve bámult körbe. A nappalit egy pult választotta el a konyhától. A fekete márvány nagyszerű hatást keltett a mahagóni színű konyhabútorral. Sötét volt, de ezt ellensúlyozta a csempe törtfehér színe. A pulton gyümölcstál és egy vázában virág volt. Elszakította magát a konyhától. A nappalit színek uralták, legfőképp a zöld. Biztosra vette, hogy ez a férfi kedvence. A függönyök hófehérek és selymesek voltak, annyira mások, mint az ő egyszerű darabjai, és ahogy elhúzta az egyiket, a sötét folyóra láthatott. Tényleg szép volt a kilátás.

- Hogy tetszik?

- Gyönyörű.

- Ennek örülök. Nem vagy éhes véletlenül?

Robertnek eszébe ötlött, miért is van itt. Zavartan fordult meg.

- Én azt hittem, hogy…

- Hogy mindjárt hanyatt döntelek? – Henry szemöldöke a magasba ívelt. Láthatóan jól szórakozott. Levette az öltönyt és a mellényt. Éppen feltűrte az inget, miközben a konyha felé tartott. Erős testalkatú férfi volt, de kecsesen mozgott. Robert biztosra vette, hogy sportol valamit. – A pénzedet az előszoba asztalán hagytam egy borítékban.

- Ennyire biztos vagy benne, hogy nem foglak itt hagyni?

- Igen. Nem tűnsz olyannak, aki megszegi az adott szavát.

- Nem adtam a szavamat.

Henry kinyitotta a hűtőszekrényt, és rávigyorgott.

- Tudod, hogyan értettem. – A szeme köré ráncok gyűltek. – Kérsz egy kis bort?

Robert a fejét rázta.

- Nem ettem semmit ma egy szendvicsen kívül, gyorsan a fejembe szállna.

- Akkor viszont kénytelen leszel velem vacsorázni. Néha főzőcskézek – magyarázta, miközben egy tálat vett elő. – Csak éppen mindig túlzásokba esek, utána meg napokig ugyanazt eszem. Tegnap tejszínes csirkét csináltam. Szerintem elég kettőnknek. Mit szólsz?

Robertnek már az étel hallatán is megindult a nyálelválasztása. Viszont nem ment ki a fejéből, hogy miért is van itt.

- Nem muszáj megetetned. Jobb lenne, ha gyorsan túlesnénk a dolgon.

Henry rápillantott.

- Te komolyan azt hiszed, hogy lerántom a nadrágod, beteszem a farkam, azt’ kész?

Robert elvörösödött.

- Én…

- Régen volt vendégem. Pár hónapja elég sokat dolgozom. Nem volt kedvem új ismeretséget kötni. Akkoriban figyeltem fel rád. Most pedig szeretném kiélvezni a társaságod, ha nem gond.

- Nem, persze, csak…

- Ne akadékoskodj! – Henry a pultra támaszkodott. Robert jól látta, ahogy az ing megfeszülnek az izmai. – Ülj le! Felejtsd el, miért vagy itt.

- Miért csinálod ezt?

- Mert olyan idegesnek tűnsz, hogy attól félek, elájulsz, mire sort kerítenénk a dologra. No, meg tényleg szeretnélek jobban megismerni.

Robert engedett a nyomásnak, és felcsúszott a pult mellett álló magas székre. Henry otthonosan mozgott a konyhában. Sütőbe tette a csirkét, hogy felmelegítse, közben felbontott egy üveg bort. Amíg azt szellőzni hagyta, tányérokat és evőeszközöket szedett elő.

- Segíthetek?

- Maradj csak! Fáradtnak látszol.

- Elég sokat dolgozom. 

- Mesélj a gyerekeidről. – Henry egy pohár narancslevet tett eléje.

Robert azon kapta magát, hogy vicces történeteket mesél a gyerekekről, bort kortyolgat, és ellazulva figyeli a férfit, ahogy megterít a pulton. Most döbbent rá, hogy eddig mennyire hiányzott ez neki. Ez a törődés. Az, hogy valaki figyel rá. Mert a férfi odafigyelt arra, hogy miket mondott. Vidámnak tűnt. Ugyanolyan ellazultnak, ahogy ő is érezte magát.

- Mi a baj? Elkomorodtál.

- Nagyon rég volt utoljára, hogy kiszolgáltak, és valakit tényleg érdekelt, hogy vagyok.

Henry-t nem érdekelte, hogy a sütő csipogni kezdett. A csípőjével a pultnak támaszkodott, és összefonta a karját a mellkasán.

- Magányosnak láttalak.

- Vannak barátaim, de mindegyiknek megvan a maga családja, a maga baja. És nem szoktam hozzá, hogy a magánügyeimről beszélgessek velük.

Henry a sütőhöz indult.

- Úgy vettem észre, hogy magadba zárkóztál. Kudarcként élted meg, amiért elhagyott a feleséged, és félsz újra szeretni.

Robert döbbenten bámulta a férfit, aki éppen azon volt, hogy eléjük helyezze a tálat.

- Én nem…

- Dehogynem. – Henry egyenesen a szemébe nézett. Nem látszott a szemében sajnálat, csak megértés. – Együnk! Biztos éhes vagy.

Robert zavartan a csirkének szentelte a figyelmét. Letaglózta, hogy ez a férfi, akit alig egy órája ismer, ennyire átlát rajta. Igaza volt. Már nem szerette Shirley-t, de arra is képtelen volt, hogy újra megbízzon valakiben. Saját, személyes kudarcaként élte meg, hogy az asszony elment. És ezért volt most itt. Nem akart a gyerekeinek csalódást okozni, ahogy az anyjuk tette.

- Nagyon finom! – Szinte felnyögött, ahogy a szájába vette az első falatot.

A férfi nevetett, de láthatóan jólesett neki a dicséret.

- Csak túl éhes vagy.

Némán ettek. Robert szerette, hogy vacsorakor a gyerekek egymás szavába vágva mesélik el a napjukat, de most jólesett ez a csend. Megnyugtatta az idegeit.

- Egy pillanat. – Henry felállt, és eltűnt a lakás mélyén. Kis idő múlva halk zene szólalt meg. – Remélem, nem bánod, hogy feltettem egy lemezt.

- Nem. Megszoktam, hogy a gyerekekkel eszem, és ők elég hangosak.

Szótlanul fejezték be a vacsorát. Robert segíteni szeretett volna elpakolni, de Henry átparancsolta a nappaliba. Robert figyelte, ahogy rendet tesz, majd a gyümölcsöstálban kezd el válogatni.

- Nincs semmi desszertem, de egy kis gyümölcs jól fog esni.

Robert a poharában maradt bort kortyolgatta. Észre sem vette, mikor dőlt hátra a kanapén. A szeme lecsukódott. Rég érezte magát ennyire jóllakottnak. Érezte, hogy a poharat kiveszik a kezéből.

- Nyisd ki a szád! – Henry illatát előbb érezte meg, mint ahogy megszólalt volna. – Nem a szemedet!

Robert engedelmeskedett. Hűs narancs ért az ajkához, a nyelvéhez. Édes volt. Megnyalta az ajkát, de Henry ujja épp ekkor simított végig rajta. Felpattant a szeme.

- Mondtam, hogy ne nyisd ki a szemed! – Henry mellette ült. Nem mosolygott. Sötét vágy tükröződött a mélyzöld szempárban. Nem jött zavarba, csupán újabb falat gyümölcsért nyúlt, ezúttal banánért.

- Nem szeretem a banánt.

- Én viszont igen. – Henry a szájába tette, és újra narancsért nyúlt. – Úgy tűnt, a narancs ízlett.

- Édes.

- Csukd be a szemed!

- Nem akarom.

Henry a szájához emelte a gerezdet, és lágyan végigsimított vele az ajkán. A fogai közé csúsztatta, és Robert észrevette, milyen mélyről veszi a levegőt. Lenyelte a falatot, de arra már nem volt ideje, hogy lenyalja az ajkáról a lét. Henry lassan közelebb hajolt. Robert mozdulatlanná merevedett. Idegessége azonnal visszatért. Henry elmosolyodott, de nem állt meg. Nyelve Robert ajkához ért. Finoman cirógatta. Óvatosan hozzásimult. A keze a derekára csúszott, de még ez is olyan lágy mozdulat volt.

- Túl gyorsan haladok? – kérdezte halkan.

Robertnek a torkában vert a szíve.

- Én azt hiszem, képtelen vagyok erre.

- Nem akarlak még jobban zavarba hozni, de úgy vettem észre, hogy nem hagytalak hidegen.

- Három éve nem voltam senkivel.

- Oh. – A csodálkozó kis hangtól Robertnek mosolyogni támadt kedve. Lassan eltolta magától a férfit, aki engedelmesen hátrébb húzódott.

- Sajnálom.

- Nincs mit sajnálnod. Én vagyok türelmetlen. – Henry egy hajtásra megitta a borát.

Robert megrázta a fejét.

- Kezdhettük volna mindjárt a hálószobában is, nem kellett volna törődnöd az érzéseimmel.

- Nem erőszakkal akarlak a magamévá tenni. Azt szeretném, ha legalább egy kicsit élveznéd.

- Túl sokat akarsz.

- Lehet. – Henry komolyan nézett a szemébe. – Megcsókolhatlak?

- Ehhez az engedélyem kell?

Henry elmosolyodott. Mielőtt Robert mozdulhatott volna, a férfi ajka már az övére simult. Erős karok ölelték át, és először ösztönösen szabadulni akart. Ám az a nyelv fürge volt és ügyes. A fogai közé hatolt, bejárta a szája minden kis zugát, és akarata ellenére felizgatta. Olyan régen csókolózott utoljára. Egyáltalán olyan régen érzett meleg testet maga mellett. Henry teste nem is meleg volt, hanem forró. A mellkasára tette a kezét, érezte, ahogy dübörög a szíve a tenyere alatt. Az illata pedig olyan jó volt. Lecsukódott a szeme. Erős ujjak túrtak a hajába. Megcirógatták a fülét, megtalálták a füle mögötti érzékeny pontot. Robert döbbenten kapkodott levegő után. Mióta érzékeny a füle mögött? Henry lassan hátradöntötte a kanapén. Nem nehezedett rá teljesen, nehogy megijessze. Sötét tekintettel fürkészte az arcát.

- Minden rendben?

- Azt hiszem.

Henry elmosolyodott.

- Szeretném, ha átmennénk a hálószobába.

Robert elvörösödött. Megint. Öreg ő már ehhez.

- Rendben.

A férfi felhúzta, és a kezét fogva ment át vele a hálószobába. A folyosón halvány fény égett, a hálóban viszont sötét volt. Henry felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát.

- Nem lehetne sötétben?

- Nem. Látni akarlak.

Robert lesütötte a tekintetét.

- Nem hiszem, hogy végig tudom csinálni.

- Bízd rám magad, rendben?

Robert tétovázva bólintott.

- Mit kell tennem?

- Szeretnélek levetkőztetni. Szabad?

Robert tudta, hogy ennek úgyis meg kell lennie, így nehezen, de bólintott. Megállta, hogy ne lökje el magától a férfit, amikor az a pólója alját megfogva a fején át lehúzta róla. Figyelte, ahogy letérdel elé, és lehúzza róla a zoknit. Amikor a nadrág gombja felé nyúlt, megdermedt. Találkozott a tekintetük. Henry kigombolta a farmert, és óvatosan lehúzta a cipzárt. Az alsóval együtt húzta le róla, és lökte félre. Robert félrenézett. Még soha életében nem érezte magát ilyen zavarban.

- Tetszel. – Henry rekedt hangjára a férfira kapta a pillantását. Ott térdelt előtte, és ahogy nézett rá. Még soha senki nem bámult rá így. Mintha a szemével falná fel.   

- Nem vagyok már fiatal, nem is értem, mit találsz vonzónak bennem. És nem a férfiakhoz vonzódom.

- Mindig szerettem a kihívásokat… - Henry felállt, és az ágyhoz húzta. Addig erősködött, míg Robert lefeküdt. Idegességében a plafont kezdte el fürkészni, mire halk nevetés volt a válasz. A férfi odafeküdt mellé, de nem vetkőzött le. – Hunyd le a szemed, és gondolj arra, hogy a világ legdögösebb nője van melletted.

- Mintha az olyan könnyű lenne…

Henry megcsókolta. Apró csókokkal borította az ajkát. Addig nyalogatta, míg Robert szája el nem nyílt. A fogai közé hatolt a nyelvével. Újra. Incselkedett vele. Felcsigázta. Robert hiába is próbált elvonatkoztatni tőle, egy nőre gondolni, ha a férfi illata az orrába férkőzött. Erős ujjak érintették a bőrét. Minden elérhető négyzetcentiméterét. A karja belső fele meglepően érzékenynek bizonyult. A könyökhajlata nemkülönben. A mellbimbóinál megfeszült a teste. Henry ujjai csak köröztek rajta, alig érintve, majd erősen dörzsölve. Észre sem vette, mikor emelte fel a karját, és karolta át a férfi nyakát.

A férfi tovább csókolta, simogatta, és döbbenten kellett felismernie, mennyire jólesik neki a férfi érintése. Az, hogy kényeztetik. Az, ahogy a férfi ajka az övére simul. Ahogy a nyelve csatát vív az övével. Ahogy a tenyere végigsimít az oldalán, a mellkasán, a hasán. Ahogy az ujjak morzsolgatják a mellbimbóját, amit ő addig nem is gondolt érzékenynek. Ahogy érzi a nadrágon keresztül nekifeszülő keménységet. Levegő után kapkodva taszította el magától a férfit, és pánikszerűen igyekezett lejutni az ágyról. Erős karok rántották vissza, nekizuhant egy széles mellkasnak.

- Semmi baj. Semmi baj. – Henry hangosan zihált.

- Én ezt… képtelen vagyok megtenni…

Henry lélegzete a fülét érte.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos. – A keze lefelé csúszott. Robert elkapta a csuklóját, de hamar kiderült, hogy a férfi erősebb nála.

- Ne! – A férfi ujjai körbefonták. Akarata ellenére lökte feljebb a csípőjét. Olyan régen volt, amikor érintette valaki. Olyan rég, hogy… Hátranyúlt, és a férfi vállába markolt. – Ne! Nem akarom… - Pedig remegett a vágytól, hogy a férfi tovább simogassa.

- Robert…

Hirtelen az ágyon találta magát, maga felett a férfival, aki vadul tapadt a szájára. Aztán lejjebb indult. Megtalálta azokat az érzékeny mellbimbókat, és végül… azt is. Robert nem akart hinni a szemének és az érzékeinek. A férfi most komolyan… Oh, de még mennyire, hogy komolyan! Lehunyta a szemét. Az, hogy egy férfi tesz vele ilyeneket, undorítónak kellene lennie. Ám évek óta nem volt senkije, és a munkája meg a gyerekek annyira kimerítették, hogy csak bezuhant az ágyba, és már aludt is. És most érezte, ahogy a feszültség tovaszáll, a teste vibrál, és amikor felkiáltva elélvezett, döbbent rá, hogy olyan, mintha eddig valamiféle tetszhalott állapotban létezett volna, és most újra élne.

- Robert… - Henry kisimított egy tincset a homlokából. – Jól vagy?

- Igen. – Nem nyitotta ki a szemét, így is érezte, hogy lángol az arca. Elélvezett attól, hogy a férfi… Jesszus! – Nem kellett volna ezt tenned… - mormolta.

- Szerintem meg igen. – Henry odadőlt melléje, még mindig nem vetkőzött le. – Nem volt jó?

- Nem elég, hogy kurvának érzem magam, most még egy pasas szájába élvezek… Mit gondolsz?!

Henry nem válaszolt, mire rápillantott. A férfi komolyan nézett rá.

- Tudod, az, hogy most lefekszel velem, nem jelenti azt, hogy kurva vagy. Az én szememben semmiképp.

- Bunkón fog hangzani, de nem a te véleményed számít.

Henry meglepett arcot vágott, majd felnevetett. A párnára ejtette a fejét, és csak percek múltán hagyta abba. Robert felkönyökölt. A teste kielégült volt, nem volt kedve megmozdulni.

- Mi vicceset mondtam? – Henry jókedvűen nézett fel rá. – Meg kellett volna sértődnöd.

- Nem vagyok sértődékeny fajta. Egy valami számít most. Jó volt?

Robert bólintott. Ezt nem tudta tagadni.

- Köszönöm. – Az arcát eltakarva visszahuppant a férfi mellé. – El sem hiszem, hogy ezt most megköszöntem. Legalább lenyelted?

Henry kuncogni kezdett, az oldalára fordult, a feje alá tette a karját.

- Baj lenne?

- Nem hiszem, hogy én képes vagyok… viszonozni. – Robert tétovázott. – Azt sem tudom, hogyan kellene most viselkednem, vagy mit kellene tennem.

- Először tisztázzuk, hogy azért, mert most lefekszel velem, még nézhetsz a tükörbe.

- Ezer dollárt fizetsz nekem ezért!

- Igen, de ettől még nem lettél kurva. Csak velem fekszel le, nem azt tervezed, hogy ezek után így szerzed meg a mellékest, nem?

- Persze, hogy nem!

- Akkor vedd úgy, hogy kölcsönösen kisegítjük egymást. Nekem van valamim, amire neked szükséged van, és fordítva. Adok-kapok.

- Ettől nem érzem magam jobban.

Henry halk sóhajjal fölébe hajolt.

- Lehet, hogy az én véleményem nem számít, Robert, de ettől függetlenül tisztellek. Pontosan tudom, hogy csak azért vagy most itt, mert jobb szülő akarsz lenni, mint a feleséged. És én ezt nagyon becsülöm benned. Ahogy azt is, hogy elmehettél volna, sőt, már legalább ötször behúzhattál volna, mégsem tetted. Nem akarod ezt az egészet, mégis maradtál. Nem, ne mondj semmit! – A szájára tette a mutatóujját. – Lehet, hogy ez sem számít, de örülök. Az előbb… bíztál bennem. Megmutattad egy részedet, kitárulkoztál előttem, ahogy már évek óta senkinek sem. Köszönöm.

Robert nagyot nyelt. Még soha nem beszélt vele így senki. Ez a nyíltság annyira ismeretlen volt a számára, hogy most nem tudott mit mondani.

- Te is lehettél volna erőszakosabb, mégsem tetted – mondta nagyon sokára. – Odafigyeltél rám, ami… még soha nem fordult elő velem.

Henry kicsit ránehezedett, nem zavaróan, csak annyira, hogy érezze a súlyát.

- Befejezzük? – A hangja egészen lágy volt.

- Igen. – Robert tudta, hogy egy képzeletbeli határvonalat lépett át. Igazából most nem létezett a borítékban levő pénz. Csupán a férfi illata, a súlya, a ruhája finomsága, ahogy a bőréhez súrlódik. No, meg a kíváncsiság. Mert tagadhatatlan tény volt, hogy Henry felkeltette a kíváncsiságát. Az érintése egész vágykeltő volt. Vajon képes ezt az érzést még fokozni? Ha pedig nem lesz jó, azt is túl fogja élni. Bizonytalanul felemelte a kezét, és a férfi vállára tette.

- Igen – mondta határozottabban.

Henry megkönnyebbülten kiengedte az eddig visszatartott levegőt.

- Segítesz levetkőzni? – térdelt fel.

Robert felült, és a férfi ingje után nyúlt. Minden gomb kifordult az ujjai közül, annyira ideges volt. Halkan szitkozódott, de Henry jól szórakozott. Végül megszánta, megfogta a kezét, és maga fejezte be. Viszont nem húzta le, arra várt, hogy a férfi tegye meg. Robert lecsúsztatta a válláról, akaratlanul is hozzáért a bőréhez.

- Mit találsz vonzónak egy férfiban? – kérdezte, hogy a zavarát leplezze. Most ugyanis a nadrág jött, és kételkedett benne, hogy képes lesz levenni a férfiról.

- Neked a mozgásod tetszett meg. Ahogy a csípőddel nekidőltél a korlátnak.

- És akkor is tetszettem, amikor szemtől szemben álltál velem? – Robert leejtette az inget az ágy mellé.

- Máskülönben nem hívtalak volna meg hozzám.

- És mi tetszik rajtam?

- A szád.

- Csak a szám? – Robert felkapta a fejét. Henry kihasználta az alkalmat, és lehajolt, hogy futó csókot nyomjon a szájára.

- Nem. Soha nem láttam még ilyen hosszú szempillákat.

Robert felvonta a szemöldökét. Az idegessége kezdett oldódni. Mély levegőt véve a nadrág után nyúlt. Kicsatolta az övet.

- Ez azért nem valami sok.

- Szép a kezed, ahogy meggyújtottad a cigimet, egészen elvarázsoltál. – Henry berekedt.

Robert tudta, hogy miatta. Ettől öntudatlanul is büszkeséget érzett. A férfi számára szép keze most remegett. Kigombolta a nadrágot, és óvatosan lehúzta a cipzárt. Nem volt könnyű dolga, mert a férfi kemény volt, kidudorodott a szövet.

- Ha nekem egy nőn csak a szája, a szempillái, és a keze tetszene, akkor nem biztos, hogy le akarnék feküdni vele.

Henry lelépett a szőnyegre, és lehúzta a nadrágját, majd az alsóját is mellé dobta. A zokniját féllábon állva húzta le. Robert nagyot nyelt. A férfi merevedését látva nem volt biztos, hogy ez az egész olyan jó ötlet.

- Mindjárt itt vagyok. – Henry eltűnt a fürdőszobában, zörgött valamivel, majd egy flakonnal és egy doboz óvszerrel tért vissza, amit letett az éjjeliszekrényre. – Mire gondolsz most? – térdelt fel az ágyra.

- Te ezt most komolyan… belém… - Robert annyira zavarban volt, hogy a szavakat is nehezen tudta megfogalmazni.

- Átlagos méretekkel rendelkezem… - Henry mosolygott. Közelebb araszolt, bár látta a férfin, hogy legszívesebben elrohant volna. – Mi lenne, ha onnan folytatnánk, ahol abbahagytuk? – lehelte Robert szájára.

- Amikor leszoptál?

Henry lélegzete elakadt, aztán elfordult. A harsány nevetést megpróbálta elfojtani, de végül kitört belőle.

- Nos, ez az, ami még tetszik benned – nézett rá derűsen. – Meg a szemed. Imádom a csokoládét, arra emlékeztet a színe. Meg az állad vonala… - Nem simult szorosan hozzá, nem akarta megijeszteni. Gyengéden simogatni kezdte a hátát, a vállát. – Nagyon merev vagy. Lazulj el, semmi olyat nem teszek, amivel bántanálak.

- Ezt kétlem…

Henry ajka ekkor simult az övére. Lágyan, pillekönnyűen. Aztán birtokba vette, és szorosabban ölelte. Ezúttal nem tartott távolságot, és Robert igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy egy férfi teste feszül hozzá izgatottan. Bizonytalanul átkarolta a férfit, nem tudta, mit tegyen. Nem akart bábuként feküdni a férfi alatt, de olyan furcsa volt megérinteni. A csókolózásra próbált koncentrálni, közben észre sem vette, hogy lemásolja Henry mozdulatait. Végigcsúsztatta a kezét a férfi tarkójától egészen a derekáig. Aztán vissza, és sort kerített a vállára, és újra le, végig az oldalán. Henry bőre forró volt, sima, száraz. Az izmai feszesek, a mellkasa széles, a csípője keskenyebb.

Henry ujjai a hajába túrtak, kicsit belemarkoltak, és úgy fordították a fejét, hogy mélyebben csókolhassa. Ez egész jó volt. Sőt, nagyon jó. Már korábban is felcsigázta a férfi nyelve, most sem lehetett oka panaszra. Megmerevedett, amikor a férfi tenyere a fenekére simult.

- Sssh… Semmi baj.

- Végig azt vártam, hogy megtedd.

- Tényleg? – Henry elégedetten vigyorgott.

Robert vállat vont.

- Szerinted mennyire hiszem el, hogy csak a csípőmet bámultad az ablakból?!

Henry bűntudatosan pislogott.

- Semennyire?

- Semennyire. Biztosra vettem, hogy legalább egyszer végigstírölted a seggemet is.

- Sokszor. – Henry a sarkára ült. – Néha álmodtam veled. Megpróbáltam elképzelni a hangod, a mozdulataid.

- Hogy milyen lefeküdni velem…

- Igen, azt is. – Henry megdörzsölte az arcát. – Igazából a kanosabb típusba tartozom, és amióta megláttalak, nem voltam senkivel. És most nem kérek elnézést, amiért letapogattam a seggedet, mert még mást is akarok vele művelni.

Robertet teljesen ledöbbentette ez a nagy őszinteség.  

- Te mindig ilyen nyílt vagy?

- Igen. El lehet kerülni a félreértéseket. Nem gondolod?

- De. – Robert végigfeküdt a takarón. – Most mi következik?

- Szeretnélek tetőtől talpig végigcsókolni. Szabad?

- Úgy emlékszem, fizetsz nekem azért, hogy ebben a kiváltságban részesülhess. Miért kérsz engedélyt? – Robert akkor ébredt rá, hogy tulajdonképpen évődik a férfival, amikor félig lehunyt szempillái alól felpillantott rá, és meglátta vágytól elsötétülő arcát.

- Örülök, hogy felengedtél kicsit. – Henry fölébe hajolt. Kétlélegzetnyi szünet után megcsókolta. Addig csókolóztak, míg bírták szusszal. A férfi ajka átvándorolt az arcára, apró csókokkal borította a szemhéját, az állát. Belenyalt a fülébe, forró lehelete a nyakát érte. És közben simogatta megállás nélkül. A kezét felváltotta a szája, és a lábujjáig minden egyes négyzetcentimétert sorra vett. Robert már, ha akarta volna, akkor sem tudta volna figyelmen kívül hagyni a csókjait, az érintését. Életében először kényeztette így valaki, és kénytelen volt bevallani magának, hogy nem is olyan rossz érzés.

Henry melléje húzódott. Maga felé húzta, így az oldalára fordult. Bár megmerevedett, de nem tiltakozott, amikor a lábát felemelte, és a derekára vonta. Elmerült a férfi szájában, a nyelve finoman megpendített néhány eltemetett húrt a testében. Henry tenyere ekkor simult megint a hátsó felére. Először csak simogatta, aztán ahogy egyre mohóbban csókolóztak, már keményebben bele-belemarkolt. Szégyentelenül hozzálökte az ágyékát, és ez valahogy kezdte felizgatni Robertet is. Az ujjai az apró rés környékén kalandoztak, de ezt sem tolakodóan tette, így Robert csak kapaszkodott a vállába, és egyre mélyebben szedte a levegőt.

- Egy pillanat… - Henry elengedte, és elfordult, hogy felvegye a flakont.

- Felbontsam a gumit? – Robert úgy gondolta, teljesen felesleges szégyenlősködnie, ha úgyis megtörténik a dolog. 

Henry tétovázott, de végül a kezébe nyomta. Miközben Robert a dobozzal küzdött, a síkosító illata betöltötte a szobát. Egy zavaró gondolat jutott az eszébe.

- Nem kellett volna lefürödnöm, mielőtt… tudod?! – pillantott tanácstalanul a férfira. – Mármint fürödtem, de nem tudom, hogy ez hogyan megy, és te nem mondtad, és… - Elakadt a hangja, mert Henry odahajolt hozzá.

- Fogd be! – A férfi sötétzöld szeme most egészen feketének tűnt a halvány fényben.

- Ez nem túl kedves tőled…

- Majd felrobbanok, szóval nem igazán megy, hogy most udvariaskodjak veled. Sajnálom.

- Tessék. – Robert elvörösödve vett ki egy óvszert a dobozból.

- Most megijesztettelek?

- Nem, csak… - Robert nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit most érez. – Eddig sokkal jobb érzés, mint vártam, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok ideges.

- Gyere ide! – Henry nem is várta meg, amíg megmozdul, maga húzta oda. Megcsókolta. Robert sejtette, hogy rájött, ezzel eltereli a figyelmét, amíg máshol jár a keze, mint azt ő megszokta. Hallotta, hogy zörög az óvszer csomagolása, mire összerezzent.

- Sssh… Még semmi nem fog történni. – Henry kuncogott, bár szinte hullámzott a mellkasa.

- Talán jobb lenne gyorsan túlesni rajta. Most már tudom, hogyan érzi magát egy szűz lány.

Henry a nyakába vigyorgott.

- Tudhatnád, hogy a szűz lányokat is fel kell készíteni…

Visszahelyezkedtek abba a pózba, amiben voltak. Robert vette magának a bátorságot, és ezúttal ő hajolt oda a férfihoz, hogy kezdeményezze a csókot. Jó volt vele csókolózni. Most csak finoman megrezzent a teste, ahogy a férfi keze masszírozni kezdte a fenekét. Észre sem vette, hogy egyre jobban hozzátapad. A férfi síkos ujja csak körözött az apró lyuknál. Nem hatolt belé, de simogatta megállás nélkül.

- Te szoktál alul lenni? – kérdezte két csók között.

Henry belefúrta a nyakába az arcát. Láthatóan egyre nehezebben tudott uralkodni magán, de hősiesen kitartott.

- Nem igazán tudok kitágulni.

- Mi lesz, ha én… - Robert szeme lassan tágra nyílt, miközben Henry közvetlen közelről nézett a szemébe. Az ujja lassan, de határozottan csúszott a testébe.

- Minden rendben? Nem fáj?

- Furcsa. Mit kellene éreznem?

Henry elfulladva kuncogott, és visszahajolt a szájára. Robert félretette az önérzetét, a büszkeségét és minden más zavaró érzetét, és csak a csókjára figyelt. Aztán ahogy egyre mélyebbre hatolt az az ujj, már azt sem tudta nem észrevenni. Mert az az ujj újra és újra beléhatolt, masszírozta, cirógatta, simogatta, ledöntött minden tabut, amit valaha öntudatlanul is felállított magában. És bármennyire félt is ettől, Henry türelmes volt. Igaz, a bőrére finom csillogást vont az izzadtság, de nem lett durva, nem siettette. Csak csókolta mohón, és az, ahogy felfalta a szájával, hűen tükrözte a benne tomboló vágyat. Amikor ő maga mozdult akaratlanul a férfi felé, Henry hanyatt döntötte.

- Felhúznád a lábad?

- Miért?

- Mert szépen kérem… - Henry sötét hangja nem hasonlított a kedves kérlelésre, mégis engedelmeskedett neki.

- Nem vagyok már fiatal, hogy ilyen akrobata tevékenységre kérj – dünnyögte, hogy leplezze zavarát, és felhevültségét.

- De olyan öreg sem… - Henry újabb adag síkosítót öntött a tenyerébe, két kezét összedörzsölve melegítette fel. Puha csókot nyomott a combja belső felére, és visszatért a cirógatáshoz. Amíg el nem lazult, gyengéd volt, de utána már két ujjal próbálkozott. – Semmi baj…

- Aha…

- Ne állj ellen! – Henry szinte ráfeküdt, az ujjai erőteljesen és mégis finoman masszírozták, az ajka mohó volt, szinte magába szippantotta. A harmadik ujjnál Robert a lepedőbe markolt, de csak addig, míg hozzá nem szokott az érzéshez. Henry zihálása, a sötét tekintet, az, hogy ennyire kívánja, valami ismeretlen érzést ébresztettek fel benne. A szeme tágra nyílt, homorított, és felnyögött. Henry elvigyorodott. Megint visszatért ahhoz a ponthoz a teste mélyén, míg Robert az arcát eltakarva igyekezett uralkodni magán.

- Hagyd abba! – nyöszörögte.

- Élvezed…

- Mi a fenét művelsz?

- Éppen megtaláltam az érzékeny pontodat…

- Hagyd abba! – Robert próbált józanul gondolkodni. Az egy dolog, hogy lefekszik a férfival, és a szájába élvez, elvégre régen volt nővel, de ez… Ez a helyzet most teljesen idegen volt a számára, éppen ezért pánikba esett. Soha nem gondolta volna, hogy élvezni fogja, ha egy férfi ilyesmit tesz vele.

- Robert… - Henry az ajkába harapott, hogy magára vonja a figyelmét. – Nem bírok tovább várni…

- Nem hiszem, hogy én akarom ezt…

Újabb sötét nevetés volt a válasz. Henry az óvszerért nyúlt, és feltérdelt, hogy felhúzza magára. A csuklójánál fogva odahúzta az ő kezét is, és némi síkosítót nyomott rá.

- Kérlek…

Robert még soha nem érintette meg más férfi nemi szervét. Még gumin keresztül is emlékezetes pillanat volt, mert Henry lélegzete jól hallhatóan elakadt, ahogy körbefonta az ujjaival.

- Fordulj meg! – Robert először nem értette, mit akar a férfi, de aztán hátat fordítva neki letérdelt. A homlokát a takaróhoz szorította, és az ajkába harapott, ahogy Henry hozzásimult.

- Henry…

- Most először szólítottál a nevemen… - A férfi a fülébe mormolta a szavakat, a nyelvével megnyalta a fülcimpáját. Az ujjai tovább cirógatták, simogatták, míg merev nem lett, és meg nem feszült a vágytól. – Sssh… - Csókokkal borította a hátát, ahogy lassan a testébe hatolt.

- Henry…

- Sssh… Semmi baj. Ne feszülj meg!

- Te könnyen beszélsz! – Robert gerincén áram futott végig a férfi izgatott hangjától. Próbált egyenletesen lélegezni, nem tudomást venni a fájdalomról. Henry nem mozdult, a teste feszült volt és merev. – Henry?

- Nagyon szűk vagy…

- Én… - Robert megmozdult, mire erős ujjak mélyedtek a csípőjébe. Henry mély, elfulladó nyögése újabb húrt pendített meg benne.

- Ne mozogj! Kérlek, ne mozogj!

- De…

- Nem hiszem, hogy gyengéd tudok lenni, ha… ingerelsz…

Robert mozdulatlanná dermedt. Henry visszasimult a hátához. Apró csókokkal borította a bőrét, és nagyon lágyan ringatta magát, közben simogatta szünet nélkül. A mellkasát, a hasát, az ágyékát. A fájdalom lassan lüktetéssé szelídült.

- Jól vagy? – Henry verítékes homlokát a lapockájához dörzsölte.

- Igen.

- Nagyon fáj?

- Túlélem.

- Szeretném látni az arcod.

Robert testében nagyot dobbant valami.

- Mi az akadálya?

- Lehet, hogy úgy jobban fog fájni.

Robert még soha nem érezte ennyire közel magát senkihez. Ez annyival másabb volt, mint egy nővel lenni. Ezúttal ő volt az, akibe beléhatoltak. Ám ez az intim helyzet valami sokkal bensőségesebb érzést eredményezett, mint amire számított. Igen, fájt, de Henry kedves volt és türelmes, és ez ellensúlyozta a kellemetlenségeket. A férfi figyelme, törődése ebben a pillanatban sokkal több volt, mint amiben valaha része volt a szexuális együttléteket tekintve.

- Azért megpróbálhatjuk… - mondta kicsit bizonytalanul. El sem hitte, hogy ezt ő mondta.

Henry mély levegőt vett.

- Biztos?

- Azt hiszem.

A férfi rekedt nevetése valahogy olyan bizsergető érzést szabadítottak fel benne. Ahogy hanyatt feküdt, és Henry – a férfi, akit alig pár órája ismert és pénzt fizetett neki ezért – elhelyezkedett felette, megfordult a fejében, hogy ellöki magától. És valamiért mégis képtelen volt megtenni. S ahogy Henry feketébe hajló sötétzöld szemmel, megfeszülő vonásokkal és izmokkal újra beléhatolt, rájött, hogy azért nem, mert tudni akarja. Tudni akarja, milyen, amikor a férfi elélvez. Még soha nem volt ennyire kíváncsi semmire.

- Felhúznád a lábad? – Henry a válla felé vonta a lábát, ami nem a legkényelmesebb póz volt, de nem is olyan kényelmetlen, mint gondolta. – Jól vagy?

- Igen.

- Nem fáj?

- Kicsit. – Valójában eléggé, de Robertnek azért volt még némi büszkesége. Henry mintha csak tudta volna ezt, elmosolyodott. Odahajolt hozzá, így viszont úgy mélyedt el benne, hogy kénytelen volt felnyögni. Maga is meglepődött a hangtól, ami felszakadt a torkából.

- Ezt ne csináld! – Henry szeme összeszűkült.

- Mit? – A takaróba markolt. Maga számára is furcsa volt a hangja.

Henry némán, felzaklatott arccal meredt rá. Zihálva kapkodta a levegőt, ujjai a combját markolták.

- Karold át a nyakam! – kérte, és ráfeküdt.

- Nem vagyok akrobata, mintha már mondtam volna! – Robertnek égett az arca, még a füle is. Az új póz kevésbé volt fájdalmas, vagy talán kezdett hozzászokni, nem tudta.

- Csak tedd, amit mondtam! – Bármilyen durvák voltak Henry szavai, még mindig odafigyelt arra, nehogy a kelleténél nagyobb fájdalmat okozzon. Robert engedelmeskedett. A lüktetés nem csitult, és egy teljesen új élményt eredményezett. Henry csókjára először bizonytalanul reagált, aztán felnyögött, mert Henry mozogni kezdett. És darabokra hullott a világ…

Minden, amit eddig gondolt magáról, a homoszexualitásról, tabukról és a férfiakról, minden megváltozott. Beletúrt a férfi hajába, ahogy az erősszálú tincsek kifolytak az ujjai közül, szinte erotikus élményt jelentett. És ahogy belemarkolt a vállába, az izmok megfeszülésére muszáj volt felnyögnie. A férfi illata körbeölelte, ég és föld volt a különbség ez és a felesége édes parfümje között.

- Fáj? – Henry remegett, ahogy megpróbálta visszafogni magát.

- Nem.

- Nem baj, ha… - Henry nem tudta végigmondani, mert Robert egy ismeretlen késztetésnek engedelmeskedve szájon csókolta. S abban a pillanatban érezte, ahogy a férfi teste összerándul, és az önuralom vékony kis cérnaszála elpattan. Felkiáltott, mert a férfi a hajába tépett, leszorította, és olyan erővel mozgott benne, amitől még gondolkozni is képtelen volt. Nem fájt, de nem is volt jó érzés. Mégis… felszabadított benne valamit, amitől ívbe feszült a háta, és borzongás futott át a bőrén. Kellemes melegség áradt szét a vénáiban, és ez olyan jó volt, olyan jó, hogy képtelen volt visszafojtani egy újabb nyögést. Henry ekkor vesztette el a fejét, a fogai felsértették az ajkát, és már fájdalmasan ölelte, lökte magát egyre mélyebbre, hogy aztán egy hangos kiáltással megmerevedjen felette.

Zihálva nehezedett rá, úgy tűnt, nem igazán van magánál. Robert alig kapott levegőt, de nem kérte, hogy szálljon le róla. Ahhoz túlságosan elzsongította a melege és a kielégültség. Mert még soha nem érezte magát ilyenformán kielégültnek, mégis tudta, hogy az.

- Jól vagy? – Csak másodikra értette meg a motyogást, amit Henry produkált. Elmosolyodott.

- Igen.

- Nagyon fájt?

- Túlélem.

Henry végre összeszedte magát, és felemelte a fejét.

- Milyen volt?

- Furcsa.

Henry lassan elmosolyodott.

- Akkor jó.

- Neked is jó volt? – Robert bizonytalan volt. Hirtelen visszatért az idegessége.

- Ha most azt mondom, hogy rég nem élveztem ennyire a szeretkezést, elhiszed?

Robertnek rettentően jólesett, hogy nem szexet vagy dugást mondott, hanem szeretkezést. Bólintott. Henry halk, elégedett sóhajjal visszaejtette a fejét.

- Mindjárt leszállok ám rólad… - mormolta.

- Jól vagyok, csak fáj a lábam.

Henry felkapta a fejét.

- Ne haragudj! – Óvatosan leszállt róla, majd eltűnt a fürdőben. Amikor visszajött, Robert éppen azon volt, hogy eltakarja magát. Jobban mondva, próbálta megtenni, csak az izmai nem engedelmeskedtek. – Sajnálom. Gyere, kikísérlek a fürdőbe, hogy le tudj zuhanyozni!

Robert először el akarta lökni a kezét, aztán rájött, hogy egymaga tényleg képtelen lesz felkelni. Lemondóan a férfiba kapaszkodva kivonszolta magát a fürdőbe. Henry tapintatosan magára hagyta, amit nagyra értékelt. Lezuhanyozott, a tusfürdőt sokáig szaglászta, mert olyan jó illata volt. Amikor észrevette, mit művel, bosszúsan magára tekert egy törölközőt, és visszament a hálószobába. Henry felvett egy nadrágot, az ágy háttámlájának támaszkodva várt rá.

- Hogyan érzed magad?

- Voltam már rosszabbul is.

- Igazán? – Henry arrébb húzódott, és megpaskolta a takarót. – Gyere, pihenj egy kicsit!

- Haza kellene mennem.

- Jobban örülnék, ha ledőlnél egy kicsit. Utána hazaviszlek. Rendben?

Robert álmos volt, de nem akart itt maradni. Szeretett volna egymaga lenni, hogy letisztázza magában az előbb történteket.

- Nem tudom, mennyire jó ötlet…

- Gyere! – Henry olyan határozottan nézett rá, hogy végül lefeküdt mellé. Az oldalára fordult, a feje alá tette a karját, és lehunyta a szemét. Henry megsimogatta a haját.

- Te mindenkivel ilyen kedves vagy?

- Nem. Csak azzal, aki megérdemli.

- Ezek szerint én megérdemlem?

- Simán a vízbe lökhettél volna, amikor bunkó gazdagként pénzt ajánlottam neked, és mégis itt vagy velem.

- Nem vagy bunkó, csak magányos. – Robert ezt már félálomban motyogta. A kellemes meleg, a kielégültség, a haját cirógató kéz álomba ringatták.

- Akkor azt hiszem, lelki társra leltem… - lehelte Henry a fülébe, ahogy puszit nyomott az arcára, de ezt már nem hallotta, mélyen aludt.

 

2.

 

            A gyerekek lelkesen körbeugrálták vasárnap, amikor a nagyapjuk hazavitte őket.

- Hiányoztunk? – kérdezte Annie, amikor megölelte.

- Természetesen. Üres nélkületek a lakás. – Robert elindult, hogy kikísérje az apósát, aki egy borítékot nyújtott feléje, amikor utolérte. Értetlenül meredt rá. – Mi ez?

- Adam kirándulására.

Robert arca megkeményedett.

- Nincs szüksége rá.

- Tudom, hogy nem állsz úgy anyagilag, hogy…

- Van annyim, hogy elmenjen, köszönöm. – Robert szájában megkeseredett a nyál.

- Nem kell ennyire büszkének lenned, fiam.

- Nem vagyok az, csupán szeretném a magam erejéből felnevelni a srácokat.

- És mi lesz velük, ha agyondolgozod magad? – Az apósa éles szemmel nézett rá.

- Nem lesz gond.

Az idős férfi felsóhajtott. Kinyitotta a borítékot, kivett belőle valamennyit, zsebre tette, majd újra odanyújtotta.

- Költőpénznek. Remélem, az nem baj, ha a nagyszülei adnak neki némi pénzt fagyira.

Robert kierőltetett magából egy mosolyt.

- Az nem. Köszönjük.

- Szívesen. Robert? – Robert már majdnem betette az ajtót, de megmerevedett. – Ha fiam született volna, szerettem volna, ha rád hasonlít.

Robert szólni képtelenül bólintott. Tudta, hogy a férfi ezzel elismerte őt, és ez nagyon sokat jelentett neki. Vajon akkor is ez lenne a véleménye, ha tudná, hogy pénzért lefeküdt egy férfival? – töprengett, miközben a konyhába indult vacsorát készíteni.

- Apu! – Annie hangos sikollyal jelent meg az ajtóban, és a rózsaszín kardigánt szorongatva odarohant hozzá. – Ez az enyém? – kérdezte, és reménykedve ölelte magához a számára csodaszép holmit.

- Tudod, én kaptam, de nekem, sajnos, nem áll jól ez a szín – vigyorodott el az apja.

- Apu! – Ezúttal Arden volt a kiabáló. A vadonatúj tornacipőt tartotta a kezében. – Köszönöm! – ugrott az apja karjába.

Adam csendes mosollyal állt meg a küszöbön. A testvérei csodálkozva bámultak rá.

- Te nem kaptál semmit?

- De igen. Egy borítékot.

- Egy borítékot? – Mindkét kisebb gyerek a homlokát ráncolta.

- Aha. Mehetek kirándulni! – tört ki végre Adamből, és nevetve odarohant hozzájuk.

Robert magához ölelte mindhármójukat, és mérhetetlen elégedettséget érzett. Ezért a pillanatért megérte minden kényelmetlenség, zavar és fájdalom, amiben része volt péntek este.

- Összepakoltátok a táskátokat holnapra?

- Még nem.

- Akkor sipirc!

A gyerekek egymás szavába vágva vágtáztak ki a konyhából. Robert elővette a serpenyőt, majd megállt a mozdulat közben. Henry jutott az eszébe. Egész hétvégén sikerült kivernie a fejéből. Szombat hajnalban ébredt fel a férfi karjaiban, és Henry ragaszkodott hozzá, hogy kocsival hazahozza. Kedves volt, és búcsúzóul belecsókolt a tenyerébe. Robert a pultra támaszkodott. Lehet, hogy csak a pénz miatt feküdt le a férfival, de most nem érzett megbánást. A teste hosszú idő óta először bizsergett, élt, lüktetett. És ez nagyon jó érzés volt. Elmosolyodott. Megrázta a fejét, és folytatta a főzést.

- Min mosolyogsz? – Robert összerezzent. Adam állt mellette, észre sem vette, hogy a fia belépett a konyhába.

- Semmi, csak eszembe jutott valami.

- Mit csináltál, amíg mi a mamáéknál voltunk?

- Dolgoztam, tegnap elég sok munka volt, tízig túlóráztunk. Itthon bezuhantam az ágyba, és reggel még bementem délelőttre. Franky lebetegedett, úgyhogy tovább kellett bent maradnom, előttetek értem haza.

- Mikor vetted a ruhát és a cipőt?

- Tegnap reggel. Miért?

- Amikor elmentünk itthonról, még nem volt pénzed.

Robert megmerevedett.

- Ezt honnan veszed?

- Belenéztem a fiókba, amíg te a fürdőben voltál. – Adam nagyon komoly volt.

Robert megtörölte a kezét a konyharuhában, és lehuppant egy székre.

- Találkoztam valakivel, akinek szüksége volt a munkámra. Pár óra, de jól megfizetett érte.

- Nem kerülsz érte börtönbe, ugye? – Adam most már rémültnek tűnt.

Robert elnevette magát. Odahúzta magához, és összekócolta a haját.

- Biztosra veheted. Soha nem kockáztatnám, hogy elvegyenek titeket tőlem. Érted?

Adam bizonytalanul bólintott.

- Akkor most biztos, hogy elmehetek kirándulni?

- Igen. Holnap még kifizetem a számlákat, a maradék pénzt pedig beosztottam a hónapra, úgyhogy nem lesz gond. Nagyapád adott költőpénzt, tessék, amíg el nem felejtem – adta oda a fiúnak a borítékot.

- Nem kell neked?

Robert meghatódott.

- Nem. Költsd magadra! Oké?

- Oké. – Adam végre megkönnyebbülten elmosolyodott. – Mindenkinek hozok ajándékot.

- A tesóid örülni fognak. Rám ne költs, elég, ha épségben hazajössz. Most viszont menj pakolni, mert nem leszek kész a vacsorával.

Adam vidáman elszaladt. Robert mély levegőt vett, hogy eltűntesse a torkában levő gombócot, majd felállt, és folytatta, ahol abbahagyta. A gondolatai megint elkalandoztak, és később, vacsorakor a gyerekek figyelmét sem kerülte el, hogy az apjuk néha maga elé mosolyog…

A hétfővel az élet visszazökkent a régi kerékvágásba. Robert kora reggel elvitte a gyerekeket, iskolába, óvodába, majd egész nap keményen dolgozott, utána pedig rohant, hogy időben odaérjen a srácokért. Kicsit nyugodtabb volt, hogy nem kell aggódnia, miből vesz kaját az asztalra, így többet is mosolygott. A kollégái persze ugratták, hogy összejött valakivel. Csak rázta a fejét, de tény, hogy többet gondolt Henry-re, mint kellett volna. Képtelen volt kiverni a fejéből. Ahogy közeledett a péntek, egyre izgatottabb lett. Anyósának is szemet szúrt, hogy mehetnékje van, így nem tartóztatta. Két szál cigit is elszívott, míg elért a férfi házáig. Megállt szemben, a szokott helyén. A harmadik emeleten sötétségbe borultak az ablakok, amitől csalódottságot érzett. Végül egy óra múlva indult csak haza, és rávetette magát az ágyra.

Akármennyire nem akarta, most bosszús volt. A férfi hónapokig álmodozott róla, és amikor megkapta, akkor már el is felejtette. Valahogy nem tudta elképzelni ezt a férfiról. És egyáltalán miben is reménykedett? Nem akar tőle semmit, nem igaz? Vagy mégis? Egész éjszaka álmatlanul bámulta a plafont, és a kérdésre kereste a választ, de csak zavaros érzései vertek visszhangot benne…

A következő hét csigalassúsággal telt. Robert már nem mosolygott, többször úgy tűnt a gyerekeknek, hogy szomorú. Adamet ez különösen rosszul érintette, így, ha otthon volt, egy pillanatra se hagyta magára. Pénteken szinte el sem akarta engedni.

- Nem lesz semmi baj – borzolta össze a haját az apja.

Adam némán nézett fel rá. Marion aggódva ráncolta a homlokát.

- Nagyon sápadt vagy. Jól érzed magad?

- Igen, csak fáradt vagyok.

- Túl sokat dolgozol.

- Holnapra csak fél műszakot vállaltam, vasárnap meg otthon maradok.

Marion megkönnyebbülten bólintott.

- Ez jól hangzik.

Robert bólintott, és elköszönt. Szinte vonszolta magát. A férfi háza előtt nem állt meg, hiába égtek a lámpák nála, kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Semmit sem jelentett az az éjszaka, bizonygatta magának, mire a kétely kinevette. Dühében fél éjszaka takarított, és alig dőlt le aludni, csörögni kezdett a telefonja. Felpattant.

- Igen?

- Fiam, ide tudnál jönni?

- Mi történt? – Robert szíve hevesen kezdett el verni. Már rángatta is magára a ruháit.

- Adam belázasodott.

- Rohanok. – Robert már ki is nyomta a mobilt, és felkapta a tárcáját. Megtorpant. Ha a fiát be kell vinni a kórházba, akkor pénzre van szüksége. A fiókból elővette a kajára félretett pár száz dollárját, és elrakta. Nem akart arra gondolni, mi lesz, ha szüksége lesz rá, és utána miből főz a gyerekeknek. Ilyen késő éjszaka nem jártak a buszok, így rohant egész végig. Kifulladva ért oda. Az apósa nyitott neki ajtót.

- Marion szerint jobb lenne, ha bevinnénk a kórházba – mondta.

Robert ettől félt. Lerúgta a cipőjét, és a gyerekek szobájába indult. Marion azonnal odaengedte a helyére. Adam arca piros volt a láztól, és gyöngyözött a homloka. Az apja hangjára kinyitotta a szemét.

- Nem akartam beteg lenni – motyogta.

- Tudom, hogy nem. – Robert gyengéden megsimogatta a szeretett kis arcot. – A mami szerint be kell mennünk a kórházba.

- De az sokba kerül…

Robert torkát elszorította a kétségbeesés. Sikerült kipréselnie egy mosolyt.

- Ne aggódj! Az a lényeg, hogy meggyógyulj! Hogyan mész különben kirándulni?

Adam lehunyta a szemét. Robert felpillantott az anyósára.

- Elvihetem a kocsit?

- Persze. Veletek megyek, apa itthon marad a kicsikkel. Ők alszanak, nem tudják, hogy Adam beteg.

Robert még benézett Ardenhez és Annie-hez, majd felnyalábolta a fiát. Marion közben magára kapott egy kabátot, és együtt mentek le a mélygarázsba. Az asszony hátra ült a gyerekkel, Robert pedig a kormány mögé vágódott. Óvatosan vezetett, a város ilyenkor, négy is elmúlt, kicsit megpihent, mert kevés autóval találkoztak. A sürgősségin azonnal fogadták őket, amikor kiderült, hogy kisgyerek beteg. Robert megkönnyebbülten hunyta le a szemét, mert az orvos szerint csak egy könnyű megfázásról volt szó, amit pár napon belül kihever a fia. Viszont felírt egy halom gyógyszert, vitaminokat és lázra valót. Maradt valamennyije, miután kiváltotta őket, de ez nem volt elég a hó végéig. Marion szerencsére azt hitte, hogy Adam miatt olyan gondterhelt.

- Nyugodtan hagyd itt! Gondoskodom róla – paskolta meg a kezét.

Robert az arcát dörzsölte. Most még inkább szüksége volt a munkára, mint egyébként, így azonban nem maradhatott otthon Adammel. Nehezen, de beleegyezett. Már hét óra is elmúlt, amikor hazafelé indult. Csak annyi ideje volt, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, és rohanhatott dolgozni. Nem igazán tudott odafigyelni, ezért a főnöke nem is erőltette, hogy maradjon még délutánra is Franky helyett, aki még mindig a betegágyat nyomta. Otthonról azonnal Adamhez indult, és egészen estig ott maradt az anyósáéknál. A gyerekek örültek neki, és Adam is jobban érezte magát.

- Nagyon sokba kerültek a gyógyszerek? – kérdezte kicserepesedett szájjal.

- Ez miatt ne aggódj!

- Apu…

- Sssh… Minden rendben van! – Robert homlokon puszilta, és rámosolygott. – Bízz bennem!

Adam bólintott.

- Én bízok benned, apu.

Amikor elaludt, Robert kiosont a szobából, és megölelgette a kicsiket is.

- Biztos nem akarsz itt vacsorázni? – Marion a konyhában ügyködött.

- Nem, köszönöm.

Odalent csepergett az eső, ettől még rosszabb kedve lett. Lassan ballagott, a cigije kétszer is kialudt. Henry házával szemben, a megszokott kukába dobta a csikket, és újra rágyújtott. A férfinál csak a nappaliban égett a lámpa. Talán férfi van nála, lehet, hogy összeszedett még egy olyan szerencsétlen pasast, mint amilyen ő is. Keserűen elmosolyodott. Már indult volna tovább, amikor ismerős hang kiáltotta a nevét. Henry integetett neki a túloldalról, hogy várja meg.

- Szia! – állt meg előtte kicsit kifulladva, egy szál ingben, ami máris kezdett átnedvesedni. – Azt hittem, elmész, mire leérek. Telefonszámot kellene cserélnünk.

- Miért? – Robert hidegen vágta oda a szót.

Henry megdermedt.

- Minden rendben? – kérdezte óvatosan. 

- Nem tartozik rád! – Robert tudta, hogy csak torol a férfin, amiért olyan tehetetlennek érzi magát, de képtelen volt visszafogni magát. Sarkon fordult, hogy otthagyja, de Henry visszarántotta.

- Beszéljük meg!

- Nincs mit megbeszélni! Szar kedvem van, oké?!

- Nem akarod elmesélni? – Henry továbbra is szelíd maradt.

- Adam, a fiam beteg, és egy vagyont fizettem ki a gyógyszereire, és nem fogok kijönni a fizetésemig. – Robert hangja elfulladt. Könnyek gyűltek a szemébe, oh, hogy utálta a gyengeségét! Bármennyire küzdött, Henry megölelte, és vigasztalóan simogatta a hátát.

- Gyere fel!

- Nem. Nem akarom.

- Miért?

- Mert nem vagyok kurva, azért!

- Ezt már egyszer megbeszéltük.

- De akkor csak egy éjszakáról volt szó!

- Most is csak egy éjszakáról van szó… - Henry komolyan nézett rá. – Utolsó szemétnek érzem magam, de örülök, hogy kihasználhatom a gyengeséged…

Robert tudta, hogy nemet kellene mondania. De a szája nem formálta a szót. Szüksége volt a férfira, és arra, amit nyújtani tudott. A gondtalanságra, a nevetésre, a csendre, a figyelemre, az őszinteségre, a vágyra az arcán, az élvezetre, amiben részesítette. S a pénzre is. Henry láthatta a szemében az elhatározást, mert ugyanabban a pillanatban hajolt oda hozzá, amikor ő a vállát markolva magához húzta, és csókolta mohón, kétségbeesetten…

 

            Már nyolc órára járt, amikor Robert felébredt. Megmoccant, majd elfojtotta a fájdalmas nyögést. Henry sokkal durvább volt, nem, inkább türelmetlenebb, mint az első alkalommal, ennek köszönhetően most sajgott minden porcikája.

- Jó reggelt! – Henry csókot nyomott a vállára, és az éjjeliszekrényről elvett egy bögrét, aminek bizony fenséges kávéillata volt. – Segítsek felülni? – kérdezte aggódva.

- Megvagyok, kösz. – A kávét kortyolgatva kuporgott a férfi mellett, és nem tudta, mit kellene mondania.

- Meddig akarsz maradni?

- Haza kellene mennem. Aggódom Adam miatt.

- Szerintem az anyósod már hívott volna, ha gond lenne.

- Tudom, csak… - Vállat vont.

- Csak aggódsz. Semmi baj, nem kell magyarázkodnod.

- Kösz.

Henry megpaskolta a lábát, és kicsúszott a takaró alól. Úgy tűnt, meztelenül is jól érzi magát, mert nem erőltette, hogy felöltözzön. Robert lesütötte a pillantását. Zavarba jött, amikor eszébe jutott, hogy önként levetkőzött a férfinak, és habozás nélkül engedte, hogy furcsa dolgokat műveljen vele.

- Mit szeretnél reggelizni?

- Mindegy. Nem vagyok válogatós.

- Mit szeretnél reggelizni? – Henry elővett egy melegítőnadrágot, és miközben felhúzta, szigorúan bámult rá.

Robert mindig csak a gyerekek müzlijét ette meg, amit meghagytak. Ha most arra gondolt, hogy akármit kérhet, összefutott a nyál a szájában.

- Bármit, csak ne müzlit – kérte.

Henry felnevetett, és magára hagyta. Félórával később már az ágyban ettek, és Robert talán még soha nem érezte magát ennyire elkényeztetve.

- Nem elég, hogy fizetsz nekem, még etetsz is…

- Ez valójában önzőség. Ha éhes vagy, nem igazán bírod velem az iramot.

Henry huncut mosolyától ellágyult.

- Köszönöm.

- Nincs mit megköszönnöd. Valójában kihasznállak, tehát inkább meg kellene vetned.

Robert jóllakva eltolta maga elől a tálcát.

- Ahhoz túlzottan kedvellek.

- Valóban? – Henry arca felragyogott.

- Megyek, lezuhanyozok. – Robert kikászálódott az ágyból, és felkapkodta a ruháit. Henry nevetése elkísérte egészen a zuhanyig.

- Este feljössz? – Már indulni készült, a kabátját vette fel, amibe a borítékot tette, amikor a férfi megállt mellette.

- Nem tudom.

- Megadod a számod? Már ha nem baj, ha néha megkérdezem, hogy vagy, hogy vannak a gyerekek, és mikor láthatlak?

- Figyelj…

Henry nagyon komoly volt.

- Tudom, hogy nem állsz jól anyagilag. Én viszont igen, és nincs senkim, akire költhetném. Nem akarom, hogy ez miatt rosszul érezd magad, de ha néha feljössz… azért hálás lennék. Vedd úgy, hogy támogatni akarlak. Pár alkalom, és esetleg tudsz félretenni is valamennyit…

Robert hosszan bámult rá.

- Seggfej! – mondta végül nagyon halkan.

Henry zsebre dugta a kezét. Csupasz mellkasa széles volt, és ismerős.

- Ezek szerint eljössz? – kérdezte reménykedve.

Robert kinyitotta az ajtót, és mielőtt betette volna maga mögött, még visszaszólt.

- A számomat az éjjeliszekrényen hagytam.

Henry elégedett vigyora egész nap elkísérte. Sőt, egész héten. Adam a hét első felében a nagyanyjáéknál maradt, de csütörtökön már mehetett iskolába. Robert megkönnyebbült, hogy jól van.

- Minden rendben volt ma? – ölelte magához otthon.

- Igen. A srácok felírták a leckét, amit pótolnom kell.

- Akkor irány tanulni!

Annie a mobilját szorongatva futott hozzá.

- Apu, szólt a telefonod!

Sms-t kapott, és önkéntelenül is elmosolyodott. Henry naponta írt neki este pár sort. Elmondta, hogy nehéz napja volt, és érdeklődött, hogy van. A tegnap estit azonban kitörölte, mert attól félt, hogy a gyerekek valamelyike elolvassa. Henry ugyanis „kanos” volt, és egy sms-ben ecsetelte, mit is csinál éppen rá gondolva. Zavarba jött, és nem írt vissza.

- Ki keresett? – Annie nagyon kíváncsi volt.

- Egy barátom.

- Mi is ismerjük?

- Nem, kicsim.

- Kedves?

- Fogjuk rá. – Robert elvigyorodott. Amikor a kislánya visszament a tévé elé, visszapötyögte: Holnap átmehetek? Rekordgyorsasággal érkezett a válasz, szinte látta maga előtt a férfi mosolyát, és ettől rettentő jókedve lett.

Pénteken elvitte a gyerekeket az anyósáékhoz, és visszafelé becsöngetett a férfihoz. Henry láthatóan már nagyon várta, mert a liftből kiszállva szinte belebotlott. Mielőtt kérdezhetett volna bármit, a férfi berángatta a lakásba, és mohó csókok közepette lerángatta róla a ruhát. Robert nem tiltakozott, bár tudta, hogy megint nem lesz fájdalommentes az együttlétük. Ettől függetlenül engedelmesen végigfeküdt az ágyon, és hagyta, hogy a férfi a kedvét töltse rajta. A kellemes borzongás, amely átmelegítette, sem késett sokat, és ahogy elakadt a lélegzete, meg kellett állapítania, hogy annyira nem is bánja ezt a fajta fájdalmat…

Henry ágyba vitte neki a vacsorát. Beszélgettek, és a férfi rábeszélte, hogy aludjon ott. Másnap csak délutánra ment dolgozni, így beleegyezett. Hajnalban, amikor felébredt, egy pillanatig próbált rájönni, hol is van. Egy férfi karjaiban, ez száz százalék volt. Henry a hátához simult, átkarolta, a lehelete a tarkóját érte.

- Mi a baj? – A férfi azonnal felébredt, miest ő megmoccant.

- Ezt inkább én kérdezhetném…

Henry álomittas nevetésétől gyorsabban vert a szíve.

- Ez mióta baj? – Robert nem válaszolt. – Fordulj meg!

- Mit…?

- Csitt! Csak fordulj meg! – Robert engedelmeskedett, és amikor a férfi álmos csókját érezte a száján, közelebb húzódott. Henry még közelebb húzta magához, és lenyúlt kettejük közé. Addig simogatta, izgatta, míg szabályos légzése zihálássá nem változott. – Érints meg!

Robert tétován lenyúlt, és először csak végigsimított a férfi merevedésén, aztán marokra fogta. Elég nehezen tudott koncentrálni, mert Henry ujjai olyan ügyesen simogatták.

- Úgy csináld, mintha magadnak tennéd…

Robert majdnem felmorrant, hogy könnyű azt mondani, amikor képtelen gondolkodni. A férfi viszont újra csókolni kezdte, és a teste átvette az irányítást. Nyögve törleszkedett még közelebb a férfihoz, a nyelvük csatát vívott. És elmondhatatlanul jó volt, amikor összerándult a teste, s hallotta Henry elfojtott nyögését. A legelégedettebb mégis akkor volt, amikor Henry visszahúzta a karjaiba, és ölelte egészen reggelig…

 

            Robert világa pár hónap alatt a feje tetejére fordult. Nehezen tudta volna bárkinek elmagyarázni, mit is érez. Henry-vel való érdekkapcsolata egyre inkább részt kért az életéből. Maga sem tudta eldönteni, hogy a pénz vagy valami érzelem húzza a férfihoz. Mert ez az érzés, amitől szárnyalni támadt kedve, ismeretlen volt a számára. Ahogy ismeretlen volt a számára Henry figyelme, aggódása, kedvessége, szenvedélye is. Annyira más volt, mint a feleségével. Összezavarodott.

- Mi a baj? – Henry leült mellé a kanapéra. Éppen vacsorát főzött. Fáradtnak látszott, egész héten túlórázott, hogy pénteken korábban tudjon hazajönni.

Robert a karikagyűrűjét forgatta.

- Furcsa ez az egész.

- Micsoda?

- Mi. Te és én. Az egy dolog, hogy pénzt fizetsz minden alkalommal, de…

- De?

- Hülyén hangzik, ha azt mondom, hogy szeretek itt lenni? – Felmorrant, mert Henry már nyitotta a száját. – Nem, ne mondj semmit! Tudom, hogy én csak a fizetett szeretőd vagyok, szóval nem kell válaszolnod.

A férfi szeme összeszűkült.

- Tudod, mi jár a fejemben?

- Mi?

- Hogy akkor is eljönnél-e, ha nem fizetnék egy centet sem? 

Robert lesütötte a szemét.

- Nem mondom, hogy minden percét élvezem az estéknek, de… összességében jó veled lenni.

- Nem a kérdésemre válaszoltál.

Robert maga sem tudta, mit szeretne. Ha arra gondolt, hogy ezentúl nem jöhet a férfihoz, fájdalmas üresség töltötte el. Henry-vel már lassan négy hónapja találkozgatnak. Olyan természetes lett a számára, mint a levegő. A barátja volt, aki meghallgatta, megnevettette, elterelte a figyelmét a gondjairól. A szeretője, aki lassan leomlasztott minden falat, amit vágyai köré emelt.

- Szeretnéd, ha eljönnék?

- Én kérdeztem előbb.

Robert mély levegőt vett.

- Igen.

Henry sokáig nézett rá szótlanul, hogy egészen ideges lett tőle.

- Segítesz főzni? – A férfi halk kérdése ráébresztette, hogy a kapcsolatuk ezennel új szintre lépett. Nem bánta, hogy ezentúl nem kell pénzt elfogadnia. Jó, lett némi félretett pénze a férfinak köszönhetően, de azért megkönnyebbült, hogy vége a dolognak. S ez annyira felszabadította, hogy felnevetett, és megölelte a férfit. Ennek persze az lett a következménye, hogy a férfi ott a kanapén döntötte hanyatt, vetkőztette le, és csókolta addig, míg hangosan fel nem kiáltott…

Vasárnap épp azelőtt ért haza, hogy a gyerekek megérkeztek volna. Apjuk jókedvétől ők is felderültek. Kivételesen Marion hozta haza őket, aki most a homlokát ráncolva nézett rá.

- Van valakid? – A nyílt kérdéstől Robert elvörösödött.

- Ne várd, hogy hűséges legyek a lányodhoz – mondta csendesen.

- Azt szeretném, ha az unokáim boldogok lennének…

Robert elsápadt. Ekkor döbbent rá, hogy neki és Henry-nek soha nem lehet közös jövője. Marionék vallásosak voltak, a homoszexualitás számukra elfogadhatatlan volt. Soha nem engedték volna, hogy az unokáik két férfival éljenek együtt. De min is gondolkodik?! Hiszen Henry-vel csak a szex fűzi össze, nem? Maga sem tudta, bárcsak tudta volna!

- Én is – válaszolta keserűen.

Marion megveregette a karját, és halkan betette maga mögött az ajtót. Robert jókedve elszállt, mintha soha nem is lett volna.

- Mint mondott a mama?

- Miért?

- Mert azóta nem mosolyogsz. – Szokás szerint Adam volt a sasszemű.

- Semmi baj, ne aggódj! – Robert puszit nyomott a fia feje búbjára, majd elindult vacsorát főzni. Henry-n járt az agya akkor is, amikor megszólalt a csengő. Rosszkedvűen nyitott ajtót, de a vendég láttán úgy érezte, ráomlott egy egész hegy.

- Shirley…

- Szia, drágám! – A felesége két bőrönddel állt előtte, és úgy mosolygott rá, mintha nem telt volna el három év, mióta elhagyta. – Hazajöttem!

Robert mély levegőt vett.

- Jobban örülnék, ha a szüleidhez mennél.

- Anya! – Annie sikolyától Robert megdermedt. Shirley győzedelmes mosolya pedig azt jelentette, hogy pontosan tudja, a férje a gyerekek miatt nem fogja elküldeni.

Robert felkapta a két bőröndöt, és a nappaliba vitte. Annie és Arden az anyjukon lógtak, csak Adam bámulta az asszonyt merev arccal. Meg sem kellett szólalnia, hogy az apja tudja, mekkora vihar dúl benne.

- Befejezem a vacsorát – mondta halkan. – Adam, segítesz?

- Igen, apa. – A fiú követte a konyhába. – Miért jött vissza?

- Nem tudom. Talán újra akarja kezdeni. A lelke mélyén szeret titeket.

- Te még szereted őt? – Adam komolyan pillantott fel rá.

Robert nagyot nyelt, képtelen volt hazudni annak a sötét szempárnak.

- Nem, már nem.

- Van valaki más, ugye?

Robert nekikészült, hogy megpárolja a zöldségeket.

- Magam sem tudom, mit érzek iránta – vallotta be.

- Olyan boldognak tűntél az utóbbi hónapokban.

Robert mozdulata félbeszakadt. Tényleg boldog lett volna? Igen, az volt. Halk, lemondó sóhajjal magához ölelte a fiát, és kétségbeesetten törte a fejét, mit is kellene tennie ebben a helyzetben?!

Shirley nem csak éjszakára, de úgy látszott, örökre bekvártélyozta magát az otthonukba. A holmijai alig egy nap alatt birtokba vettek minden szabad felületet. A parfümje édes illata egy hét alatt újra betöltötte a szobákat. Annie és Arden ragyogó arccal követték mindenhová, csak Adam tartott tőle két lépés távolságot.

- Mi baja velem? – kérdezte Shirley értetlenül egyik este, amikor a srácok már lefeküdtek.

- Talán az, hogy elhagytad – vágta oda élesen Robert. Másnap péntek volt, és Shirley miatt nem tudta, mennyire jó ötlet találkozni Henry-vel. Feszült és ingerült volt.

- Már mondtam, hogy sajnálom.

- Shirley, én elhiszem, csak… már bízni nem tudok benned.

- Drágám! – Shirley már lezuhanyozott, a haja a nyakába göndörödött, az illata ismerős volt és mégis idegen. – Bocsáss meg! – Az arca komoly volt, és Robert nem tudta megállni, hogy ne érintse meg. A puha bőr régi vágyakat ébresztett fel benne, de amikor odahajolt hozzá, és megérezte édes illatát, úgy hőkölt hátra, mintha pofon ütötték volna.

- Mi a baj?

Robert megrázta a fejét, és elhátrált az asszonytól.

- Sajnálom. Megyek aludni! Jó éjt! – Az ágyon fekve összekuporodott. Az arcát a párnába fúrta. Nem Shirley-t akarta, hanem Henry-t. A férfi melegét, illatát, nevetését. A mobilja után nyúlt. Remélte, hogy a férfi még nem alszik.

- Szia! – Henry élénk hangjától megnyugodott. – Valami baj van?

- Csak hallani akartam a hangod.

Döbbent csend volt a válasz, majd Henry óvatosan megkérdezte:

- Ittál?

Ettől felnevetett.

- Majd holnap elmesélem.

- Az jó lesz. Várlak.

- Sietni fogok.

- Ajánlom is. – Henry mély hangja nem hagyott kétséget afelől, miért sietteti annyira. De ez most nem riasztotta, ő is érezni akarta a férfit.

- Hiányzol – mondta ki, mielőtt átgondolhatta volna, mennyire jó ötlet.

- Te is – Henry hangja ellágyult. – Szép álmokat!

- Neked is. Szia! – Robert magához szorította a telefont. Valóban hiányzott neki a férfi, bár tudta, hogy ez csak újabb bonyodalmakat fog szülni. Mi jelent ő a férfinak? Magzatpózba gömbölyödött. Nem tudta, de hiányzott neki a férfi. Az a szeretet hiányzott, amivel elhalmozta, és amit évekig nélkülözni kényszerült. Az, amit a feleségétől nem kapott meg. A melegség hiányzott, a vágy, amitől egyre jobban felhevült a teste.

- Apa? – Adam hangjára felült.

- Miért nem alszol?

- Nem tudok.

- Főzzek kakaót?

- Szeretnék veled aludni.

Robert nem szokta engedni, hogy vele aludjanak, de Adam sírós hangjától gombóc gyűlt a torkába.

- Gyere! – Szorosan magához ölelte a fiát, és addig ringatta, míg el nem aludt. Az ő szemére azonban még sokáig nem jött álom.  

Másnap alig várta, hogy véget érjen a munkaidő, már öltözött is át, és rohant a buszra. Alig várta, hogy a férfinál legyen. Úgy tervezte, hogy otthon lezuhanyozik, és ezúttal fel is akarta készíteni magát. A férfit akarta magában érezni, hogy lehűtse a vágyait, és ne létezzen más, csak ők ketten. Shirley vitte haza a gyerekeket, ezért egyenesen hazament. Az ajtón belépve azonnal tudta, hogy valami nincs rendben.

- Srácok!

Adam feldúlt, kipirult arccal jelent meg. Annie hüppögve sírt, és Arden szemében is könnyek csillogtak.

- Hé, mi történt?! – Annie-t felkapva indult a lakás belseje felé. Felesége hangja a hálószobából jött. Ez még nem is lett volna baj, de a bevásárlótáskák láttán égnek állt minden hajszála.

- Megtalálta a félretett pénzedet! – szűrte a fogai között Adam.

Robert körül megfordult a világ.

- Mondtuk, hogy nem költheti el, és hagyja ott, de nem törődött velünk – mondta Arden nagyokat nyelve.

- Szép ruhákat vett – sírta Annie.

- Magának – tette hozzá Adam sötéten. – Apa, most mit fogunk enni?

Robert igyekezett megnyugodni, de nem ment. Letette Annie-t, és Adam vállára tette a kezét.

- Menjetek a szobádba!

- De…

- Kérlek! – Adam bólintott, és kézen fogva a testvéreit, a szobájába húzta őket. Robert nagy léptekkel indult a háló felé. A harag, és minden sötét indulat, amit eddig eltemetett magában jó mélyre, most kitöréssel fenyegetett. Megállt a küszöbön. Shirley épp telefonált, észre sem vette.

- Le volt értékelve, nagyon jó vásárt csináltam!

- Tedd le!

Shirley megperdült. Robertet szíven ütötte a szépsége, ahogy ott állt a káosz közepén. És mégis, soha nem vetett még meg ennyire senkit, mint most a feleségét.

- Későbbre vártalak.

- Igen, sejtem! Mennyit költöttél el?

- Ne haragudj, de azokban a régi göncökben igazán nem mászkálhattam. Majd beszélek anyával, és megadja, ha annyira szükséged van arra a pár ezerre.

Robert keze ökölbe szorult.

- Nem kell az anyád pénze, Shirley. Az a pénz kell, amiért keményen megdolgoztam.

- Ne csináld, drágám! – Shirley békítő mosollyal próbálkozott, régen ez bevált, de ezúttal Robert dühe erősebb volt.

- Tudod, te, mit áldoztam fel azért a pénzért? – suttogta.

- Robert, komolyan…

- Feladtam a tisztességemet, a becsületemet, hogy a gyerekeknek tudjak miből ételt tenni az asztalra. És most… semmim nincs… - Robert erős késztetést érzett, hogy megüsse az asszonyt. Remegő kézzel lehajolt, és elkezdte összeszedni a ruhákat.

- Mit csinálsz?

- Segítek összecsomagolni.

- Itt lakom.

- Laktál. Hétfőn beadom a válókeresetet. – Robert belegyömöszölt egy táskába mindent, ami a keze ügyébe került, majd megragadta az asszony karját. – Kifelé!

- Ezt nem teheted!

- De igen. – Robert addig löködte, míg a nő ajtón kívülre került. Utána dobta a táskát is. – Az ügyvédem majd megkeres – közölte hidegen.

- Nem is tudod miből kifizetni! – üvöltötte az asszony kivörösödve.

- Meg fogom oldani, ahogy eddig is. – Robert becsapta az orra előtt az ajtót. – Srácok!

A gyerekek útra készen álltak meg előtte.

- Megyünk a mamához? – Annie belecsimpaszkodott, így felvette. Az anyjuk viselkedése teljesen kiborította nem csak őt, de két bátyját is. Robert Adam miatt aggódott a leginkább, mert a testvéreivel ellentétben ő mindent magába fojtott.

- Nem. Egy barátomhoz megyünk. – Attól félt, hogy Shirley bosszúból elviheti a gyerekeket Marionéktól. Úgy sejtette, Shirley a szüleit hívja majd segítségül, akik meg fognak jelenni nála, ezért nem akart otthon sem maradni. – Vegyetek cipőt! – kérte, és elrohant, hogy bepakoljon nekik pár dolgot. Nem tudta, hogy Henry mit fog szólni, ha beállít a három gyerekkel, de senki más nem volt, akihez menni tudott volna.

Most csak félútig mentek a busszal, nem messze Henry lakásától leszálltak. A gyerekek fáradtak és szomorúak voltak, szótlanul ballagtak mellette. Henry várt rá, mert azonnal nyitotta neki a kaput. A harmadikon még oda sem értek az ajtó elé, amikor az kinyílt. A férfi értetlenül meredt rájuk.

- Mi történt? – kérdezte aggódva. Félreállt, hogy be tudjanak menni.

- Szia! Ne haragudj, hogy rád török a gyerekekkel, de itt maradhatnánk ma este? 

- Persze – Henry habozás nélkül bólintott. Lemosolygott a gyerekekre. – Sziasztok! Henry vagyok, apátok barátja. Már sokat mesélt rólatok. – Adam éles pillantást vetett az apjára, majd megszólalt.

- Te vagy a barátja, aki miatt mindig mosolyog?

Henry és Robert lélegzete elakadt. Egyiküknek ezért, másikuknak azért.

- Lehet. – Henry ragyogó mosollyal válaszolt. – Te vagy Adam, ha nem tévedek. Te Arden, és te pedig a gyönyörű Annabelle.

- Annie-nek hívnak – jelentette ki öntudatosan a kislány.

Robert megpöckölte a fülét.

- Viselkedj, kislányom!

Henry megérintette a karját.

- Semmi baj. Gyertek beljebb!

Robert levette a gyerekekről a kabátot és a cipőt, és akkor jött rá, hogy ő maga át sem öltözött. Henry felvette a táskát, amiben a gyerekeknek hozott váltás ruhát.

- Szerencse, hogy három hálószoba van – jegyezte meg könnyedén. – Körbenézhettek, ha gondoljátok! – A férfi mosolyogva figyelte a gyerekeket, akiknek ugyanúgy tátva maradt a szájuk, mint az apjuknak az első alkalommal. – Tetszik?

Adam bólintott, és követte a férfit a hálószobák felé. Kis tétovázás után Arden és Annie is utánuk szaladt. Robert odalépett az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Csak akkor fordult meg, amikor Henry a három gyerek kíséretében megjelent a nappaliban.

- Szeretnétek nézni valamit? – kérdezte, és a nagyképernyős tévére mutatott. Azonnal lelkes bólogatás volt a válasz. – Adam, keresel valami mesét?

- Igen. – A fiú láthatóan nagyon büszke volt, hogy a férfi az ő kezébe adta a bonyolultnak látszó távirányítót.

- Beszélek apukátokkal, addig nézzétek a tévét!

- Jók legyetek! – kérte Robert.

A hálószobában Henry felvont szemöldökkel fordult feléje.

- Mi történt?

- A feleségem felbukkant a hét elején.

- Csak így hirtelen?

- Igen.

- Miért nem mondtad?

- Azt hittem, most sem marad sokáig.

- Értem. – Henry ajka késpengévé szűkült.

Robert vállat vont.

- Megtalálta a félretett pénzemet, és el is költötte. Erre mentem ma haza.

Henry lehunyta a szemét. Pontosan tudta, mit adott fel a férfi azért a pénzért.

- Sajnálom – érintette meg finoman az arcát.

- Kidobtam. Mivel most biztos az anyósomékkal akar majd meggyőzni, hogy bocsássak meg neki, nem akartam otthon maradni, és a gyerekeket sem akartam elvinni Marionékhoz. Nem volt senki más, akihez mehettem volna.

- Addig maradtok, amíg szükséges. Elfértek, és engem nem zavartok. – Henry megölelte. – Örülök, hogy hozzám jöttél – mondta halkan.

- Apa! – Adam kiáltására szétrebbentek.

- Később beszélünk – szorította meg Robert kezét a férfi, és visszasietett a nappaliba.

Robert lassabban követte, és kicsit könnyebben lélegzett, most, hogy Henry vele volt. Elmosolyodott, mert a férfi éppen Adamnek magyarázott valamit. A két kisebb tátott szájjal hallgatta őket. A könnyeik lassan felszáradtak.

- Mit szeretnétek vacsorázni? – Henry ugyanazzal a könnyedséggel varázsolta el a srácokat, mint négy hónappal ezelőtt őt is.

- Pizzát! – vágta rá Arden.

Annie felsikkantott.

- Kukoricásat!

- Sajtosat – torkollta le Adam.

- Pepperónisat – rázta a fejét Arden.

Robert halkan kuncogott Henry tanácstalan arcán.

- Egyszerűbb, ha kész tények elé állítod őket, mert így olyan kívánságokat sorolnak fel, hogy soha nem teljesíted egyiket sem.

- Oh, nem, semmi gond. A pepperónis kivételével mindegyiket meg tudom csinálni.

- Nem rendelünk? – kerekedett el Arden szeme.

- Nem. Tudok főzni.

- Pizzát is? – Adam hatalmas tisztelettel nézett fel rá. – Azt még apa sem tud.

- Igen, pedig ő mindent meg tud csinálni – bólogatott Annie. Sötétbarna fürtjei az arca körül repkedtek.

- Szükségem is lesz a segítségére – vigyorgott Henry. – Ritkán főzök ilyen sok emberre.

Robert boldogan csatlakozott hozzá. A gyerekek gyümölcslét kaptak, de szinte oda sem figyeltek rá, teljesen lekötötte a figyelmüket az animációs film, amit Adam fedezett fel. Henry oldalba bökte, és rákacsintott, mire halkan felnevetett. A feszültség lassan kiszállt belőle, ahogy Henry keze alá dolgozott. Mire a sütőbe került a tészta, fáradtnak, de elégedettnek érezte magát.

- Köszönöm.

Henry a pult takarásában megfogta a kezét.

- Szívesen. – Kicsit habozott, majd nagyon halkan hozzátette. – Adok pénzt később.

- Mi?! Nem, ezt…

- Robert! – Elhallgatott. – Ezúttal, mint barát akarok neked segíteni. Nem várok érte semmit, rendben?

Robert torkát elszorította a meghatottság. Bólintott. A gyerekek felnevettek valamin, mire mély levegőt vett, és összeszedte magát, hogy újra mosolyogni tudjon. A vacsora vidáman telt. Henry szóval tartotta a kicsiket, sokat nevettek. Adam csendes volt, mint az apja, de láthatóan nem érezte magát rosszul a férfinál. Míg Henry rendbe rakta a konyhát, addig Robert lefürdette a gyerekeket, és ágyba dugta őket. Mivel ismeretlen helyen voltak, kivételesen egy ágyban aludhattak. Annie szinte ki sem látszott két bátyja közül.

- Holnap itt maradunk? – kérdezte Arden.

- Szeretnéd?

- Én igen. Henry kedves.

- Én is kedvelem – mosolygott Annie.

- És te, Adam?

Legidősebb fia hosszan töprengett, mielőtt válaszolt volna. 

- Maradhatunk. Egész jó fej.

Robert résnyire nyitva hagyta az ajtót, amikor visszaindult a nappaliba. Henry már a kanapén ült, és egy pohár bort kortyolgatott. Neki is odakészítette, így leült mellé, és felvette.

- Kedvelnek téged.

- Tényleg? – Henry elmosolyodott. – Aranyos srácok.

- Kösz. – Robert hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Amikor hazaértem, Annie sírt, és Arden is ki volt borulva. Adamet még soha nem láttam ilyen dühösnek. A kicsikkel ellentétben ő korántsem ölelte a keblére az anyját, és neki volt igaza. Annyira… tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudtam megvédeni őket egy újabb csalódástól.

- Nem a te hibád.

- Nem kellett volna megengednem, hogy Shirley visszaköltözzön.

- Normális esetben a gyerekeknek szükségük van az anyjukra.

Robert keserűen felnevetett. Ivott egy korty bort, de végül inkább visszatette az asztalra.

- Még soha nem voltam ilyen dühös rá. Amikor elhagyott, találtam neki mentségeket. Megbocsátottam neki, pedig ahogy te is mondtad, kudarcként éltem meg, hogy elhagyott. Nem akartam ugyanolyan rossz apa lenni, mint férj. Pedig nem voltam az, csak szerettem őt annyira, hogy magamat hibáztassam, és ne őt. És most, miközben ott állt a drága ruhák között… legszívesebben megütöttem volna, amiért ennyire önző és kicsinyes. A gyerekek megmondták neki, hogy az a pénz kajára és vészhelyzetre van félretéve, mégis elköltötte! – Robert nagyot nyelt, hogy visszafogja a hangját. Nem akarta, hogy a gyerekek meghallják. – Adam, Arden és Annie az ő gyereke is… és nem törődött azzal, hogy esetleg majd nem lesz pénz ételre, ruhára nekik. Nem érdekelte, hogy én mit tettem azért a pénzért… - csuklott el a hangja. – Hogyan szerethettem egy ilyen nőt?

- Robert… - Henry átkarolta. Robert a nyakába fúrta az arcát, és az ingébe markolva egyre mélyebbről kapkodta a levegőt, hogy visszafojtsa a sírást.

- Olyan szerencsétlennek érzem magam. Tehetetlennek. Szerinted rossz ember vagyok?

- Nem. – Henry az álla alá nyúlt, hogy a szemébe tudjon nézni. – Szerintem nagyszerű ember vagy. Önfeláldozó apa, szeretetreméltó férfi, aki sokkal többet érdemel, mint azt a nőt. – Kibontakozott a karjaiból, és a kezébe vette karikagyűrűs kezét. – Irigy vagyok a feleségedre, mert mindezek ellenére, a gyerekek miatt, örök kötelék köti hozzád.

- Be akarom adni a válókeresetet.

- Beajánllak egy barátomhoz.

- Te is tudod, hogy nincs pénzem.

- Nekem van elég.

- Nem fogadhatom el.

Henry megfogta a gyűrűsujját.

- Lehúzhatom?

Robert a szemébe nézett. A sötétzöld szempár soha nem nézett rá ilyen figyelmesen, megértően, kedvesen és vággyal telin, mint most.

- Igen.

Henry óvatosan levette a gyűrűt, majd letette az asztalra. Finoman megdörzsölte az ujját. Úgy bánt vele, mint egy értékes babával, és Robert ezúttal hagyta, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcán.

- Gyere ide! – Henry magához húzta, és gyengéden simogatta a hátát, míg elcsukló hangon sírt. Bár nem tűnt fel nekik, de a gyerekek ekkor osontak vissza a szobájukba. Adam betette az ajtót, nehogy meghallják őket, és leült az ágyra. Arden és Annie szótlanul mellé kuporodott.

- Még soha nem láttam apát sírni – mondta végül Arden.

- Én sem – húzta fel az álláig a térdét a húga.

- Mert nem szokott. – Adam elhúzta a száját. – Anya borította ki.

- Anyu nem szeret minket? – Annie még szorosabban fogta át a lábát.

Adam megölelte.

- A maga módján biztosan…

- Mi lesz most?

Adam az öccsére pillantott.

- Hallottad apát. Elválnak, és mi apuval maradunk. Minden olyan lesz, mint régen.

Annie megrázta a fejét.

- Szerintem nem, hiszen itt van Henry is. Most már ő apu legjobb barátja. Biztos itt is tölthetjük a hétvégéket.

- Jó lenne, eszméletlen az a nagy tévé – sóhajtott fel Arden.

- Van delfin a fürdőben a csempén – kuncogott Annie. – És még a mama sem tud pizzát főzni.

- Azt sütik – javította ki a bátyja, mire a kislány duzzogva kiöltötte rá a nyelvét.

Adam felsóhajtott, és a testvérei azonnal ránéztek.

- Megkérdeztem aput, hogy van-e valakije, és szereti-e. Azt mondta, nem tudja.

- Ki az a valaki? Lesz új anyukánk? – kapta fel a fejét a húga.

Adam az ajkába harapott.

- Szerintem Henry-re gondolt.

- Ezt nem értem – ráncolta a homlokát a kislány.

Arden szeme viszont kerekre tágult.

- Azt mondod, hogy…

- Semmit sem mondok! – mondta keményen Adam. – De apu szereti őt. Máskülönben soha nem engedte volna neki, hogy levegye a gyűrűjét.

Annie durcásan pislogott.

- Én nem értem. Miért baj, ha apu szereti Henry-t? Henry kedves.

- Kedvesebb, mint anyu – bólintott Arden.

Adam erre nem tudott, mint mondani, mert akárhogyan is nézte, a testvéreinek maximálisan igaza volt. S amíg az apja boldog volt, nem is érdekelte, kit szeret.

- Feküdjünk le! – indítványozta, és példamutatóan ő bújt először a takaró alá. Mire Robert negyedóra múlva benézett hozzájuk, már mindhárman mélyen aludtak.

- Alszanak. – Robert megkönnyebbülten tért vissza a nappaliba.

Henry fájdalmas arcot vágott.

- Én nem fogok. Egy fal fog elválasztani tőled, és nem lehetek veled.

- Túl fogod élni.

- Nehezen.

Robert elmosolyodott. Merész ötlet villant át a fején.

- Milyen halk tudsz lenni?

- Akár egy kisegér. – Henry ajkán lassú mosoly jelent meg.

- És milyen gyorsan tudsz lezavarni egy menetet?

- Ha felkészíted magad, akkor is kell félóra.

- Megbolondultál – vágta rá Robert, de izgatott vágy kezdett el lüktetni a testében.

- Lehet. Te bolondítasz meg.

- Elmegyek zuhanyozni. Ne zárd be az ajtód!

- Nem fogom…

Robert hosszan állt a zuhany alatt. El sem akarta hinni, hogy képes átosonni a férfihoz, miközben a gyerekei a másik szobában alszanak. De szüksége volt a férfira. Nem egy gondokkal teli családapának érezte magát, ahogy a karjaiban feküdt, hanem vonzó, élettel teli férfinak. Henry életre keltette. Elmosolyodott. Az életnek ára volt, ezt már megtapasztalta, amikor először feküdt le vele, de rá kellett jönnie, hogy ez az ár nem is olyan sok, mint gondolta. Addig nem, amíg Henry mosolygott rá…

A torkában dobogott a szíve, ahogy benyitott Henry szobájába. Az éjjeliszekrényen levő lámpa halovány fénye világította meg a szobát. A férfi az ágyon feküdt, az ágyékát takarta csak a vékony lepedő. A szeme sötét volt, és egyre sötétebb lett, miközben feléje lépkedett. Levette a köntöst, és feltérdelt az ágyra. Henry feléje nyújtotta a síkosítót.

- Nem bírok várni – mondta halkan.

Robert lesütötte a tekintetét. Zavarban volt, hogy a férfi előtt kell magához nyúlnia, de fel is izgatta a sötét pillantás.

- Gyere közelebb! – Henry nyers szavai hűen tükrözték a benne tomboló vágyakat.

A combjára ült, és összesimította a merevedésüket. Közben döbbenten figyelte saját magát, aki fojtottan lihegve simogatta magát. Előrehajolt. Apró csókokat váltottak, aztán Henry nyelve befurakodott a szájába, és képtelen volt visszafojtani a kis nyögést, ami feltört belőle. És a tűz, amit eddig a zavar mindig elfojtott, most lángra lobbant. A férfi hajába túrt, és vadul csókolta. Megvonaglott a férfi minden érintésére, a hátán, a vállán, az oldalán, a fenekén végigsikló tenyér melegségére. Összerándult, amikor Henry fogai lágyan nyaka puha bőrébe mélyedtek, és az ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel. A férfi ujjai a testébe csúsztak, egy, kettő, három. Masszírozták, sekélyen-mélyen hatoltak belé. Elérték, hogy szégyentelenül kitárulkozzon a férfinak. Elérték, hogy ő nyúljon türelmetlenül az óvszer után.

Henry felült, a mellbimbóit nyalogatta, szopogatta. Jól hallhatóan elakadt a lélegzete, ahogy Robert felhúzta neki a gumit.

- Finomabban – kérte rekedten, de remegett minden izma a vágytól.

Robert homorított, lehunyt szemmel koncentrált. Az ajka elnyílt, ahogy magába fogadta a férfit. Henry a nevét mondta, mire ránézett. A sötétzöld tekintet elnyelte, és ebben a pillanatban a teste mélyén soha nem érzett forróság izzott fel. Átkarolta a férfi nyakát, és hagyta, hogy a vágyai ezúttal egy új világot mutassanak neki.

Ez a világ sajgó fájdalom helyett ezúttal színtiszta kéjjel ölelte magához. Olyan gyönyörben részesítette, amiben még soha nem volt része. Henry illata, a nyögései, az érintése, a keménysége mind-mind a bőrébe ivódtak, megsokszorozták a vágyát. Már nem számított, hogy mennyire kell halknak lenniük. Nem számított a külvilág, csak kettejük vonagló, összefonódó teste a hófehér lepedőn és a végső, közös gyönyör pillanata…

- Jól vagy? – Henry alig kapott levegőt.

Robertet elégedett boldogság járta át. Elmosolyodott.

- Igen. Most más volt…

- Igen, észrevettem. – Henry lusta mosolyra húzta a száját, és gyengéden megcsókolta. – Reménykedtem, hogy előbb-utóbb elengeded magad, és élvezni fogod.

- Nem gondoltam, hogy ilyen is lehet…

- Még ennél is lehet jobb…

Robert gyengéden megérintette a férfi arcát.

- Tényleg?

- Bizony. – Henry felkönyökölt, és puszit nyomott az orrára. – Egész éjszaka szeretni akarlak… – mondta nagyon komolyan.

- A gyerekek…

- … alszanak.

Robert lélegzete akadozott. Henry teste nem hagyott kétséget afelől, hogy még mindig kívánja. Az arcáról lassan a vállára csúsztatta a kezét, és feljebb húzta a lábát. A szíve vadul dübörgött, ahogy a férfi csípője köré fonta. Nem mondott semmit, Henry pedig nem is várta. Pillekönnyű csókokkal és érintésekkel izgatta fel újra, a teste lágyan ringatózott fölötte-benne.

Robert tehetetlenül vonaglott alatta, a forróság kínozta és kényeztette egyszerre. Nyögéseit a férfi ajka itta fel, rekedt hangon suttogott szavai a bőrükbe ivódtak. Egybefonódó ujjaik jelképe volt mindazon vágynak, ami bennük égett. Verítéktől síkos testük összesimult, zavartalan nyíltsággal mozdultak és érintették egymást. Robert nem tudta, meddig tartott az önkívület, nem is érdekelte. Csak ez a kínzó sóvárgás számított, amitől eszét vesztve vonaglott, hajlott ívbe a háta, nyöszörgött, kérlelt és behódolt. A pillanat számított, amikor elakadt a lélegzetük, a tekintetük találkozott, és nem létezett más a számukra a világegyetemben, csak egymás…

- Henry…

- Aludj… - A férfi kiment a fürdőszobába, és visszatérve szorosan melléje feküdt.

- Vissza kell mennem a szobámba – motyogta Robert kábán és álmosan. Soha nem érzett kielégültség és reményteli boldogság lüktetett az ereiben.

- Most csak aludj… - Henry a mellkasára vonta a fejét, és addig cirógatta a haját, míg Robert ellazultan közelebb nem törleszkedett. Pár perc múlva már egyenletesen lélegezve, mélyen aludt.

 

3.  

 

Nyolc óra is elmúlt, amikor Adam felébredt. A lakásban csend honolt. Óvatosan leszedte magáról a rá csimpaszkodó Annie karjait, és felkelt. Lábujjhegyen osont ki a szobából, és a nyelvét kidugva betette az ajtót. Benézett a szomszéd szobába, de meglepetésére az apja nem volt ott. Úgy tűnt, hogy nem is aludt ott. Vagy korán felkelt volna? Körbejárta a lakást, de se a konyhában, se a nappaliban, se a fürdőszobában nem találta.

Megtorpant Henry hálószobája előtt. Nagy levegőt vett, bátorságot gyűjtött, és benyitott. Bedugta a fejét, és körbenézett. Nem akart hinni a szemének. Beljebb ment, úgy siklott be a keskeny résen. Megállt az ágy mellett, és zavartan ráncolta a homlokát. Az apja ugyanis Henry mellkasán elterülve mélyen aludt. Nyugodtnak és sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint az este. És meztelen volt, mindketten azok voltak, mert igaz, hogy betakaróztak, de Adam nem volt hülye.

Soha nem gondolta volna, hogy az apja szereti a férfiakat. Az iskolában volt egy lány, akit egy meleg pár nevelt, egész rendes volt. Meg az utcán is látott fiúkat kézen fogva vagy csókolózva. De az apjáról nehezen tudta elképzelni, hogy egy férfit szeressen. Vajon szereti őt? Henry kedves volt, és az apja is boldognak tűnt mellette. Boldogabbnak, mint az anyjával volt. De nem akarta, hogy Henry is megbántsa az apját, mint az anyjuk. Ezt jobb lesz, ha letisztázza a férfival. Meg fogja védeni az apukáját, ahogy ő is megtette ugyanezt.

Finoman megbökte Henry vállát. A férfi megmoccant, szinte azonnal felébredt. Megdermedt a fiút látva, de Adam a szájára tette a mutatóujját, és az ajtó felé intett. Henry bólintott. Adam nem akarta zavarba hozni, ezért kiment a nappaliba, és leült. Henry melegítőnadrágban és pólóban követte, a haja kócos volt.

- Gyere át a konyhába! – kérte csendesen.

Adam felhúzta magát a magas székre, és a pultra könyökölt.

- Nem baj, ha felteszek egy kávét?

- Nem.

- Kérsz valamit inni?

- Van még narancslé?

- Persze. – Henry térült-fordult, és mire a kávé elkezdett lefőni, Adam előtt narancslé és müzli állt. – Apukád azt mondta, hogy müzlit szoktatok reggelizni.

- Igen, bár az nem ilyen finom – mormogta Adam tele szájjal.

Henry elmosolyodott. Odahúzott egy széket vele szemben, töltött magának kávét, és leült.

- Beszélni akartál velem, ugye?

- Igen. – Adamnek elment az étvágya. Lesütötte a tekintetét, az ujjával egy pulton heverő müzlidarabkát piszkált. – Apu nagyon szomorú volt, amikor anyu elment. Sokat dolgozott, hogy tudjon nekünk ruhát venni, meg fizesse a sulit. A mamáéktól nem akart pénzt elfogadni. A barátaival is egyre ritkábban találkozott, és… már nem volt boldog.

- Azt hiszem, apukátok jó szülő akart lenni, és elfelejtette, hogyan kell boldognak lenni.

- Anyu miatt, ugye? Mert szerette őt, és anyu mégis elment.

- Igen.

Adam bólintott.

- Sejtettem. Amikor anyu megjelent nálunk, apu nem örült. De Annie és Arden annyira boldog volt, hogy anyu hazajött…

- Ez teljesen érthető. Szeretik az anyukájukat. Te is örültél, nem?

- Féltem, hogy megint elmegy.

Henry felsóhajtott.

- Nem kell szégyellned, hogy szereted őt. Az anyukád.

- Miért nem olyan, mint más anyukák?

- Nem tudom, Adam.

A fiú elhúzta a száját.

- Hiányzik.

- Tudom.

- De nem akarom, hogy visszajöjjön, mert apu már nem boldog vele.

- Csak ezért?

- Sokkal jobban hiányzik, ha visszajön, és utána elmegy.

- Sajnálom.

Adam felvette a kanalát, és beletúrt a müzlibe.

- Te és apu szeretitek egymást?

Henry épp belekortyolt a kávéjába, most küszködve próbált nem megfulladni tőle. Hosszan köszörülte a torkát.

- Nem tudom, hogy…

- Nem vagyok már kisgyerek. Tudom, hogy két fiú is szeretheti egymást. Meg két lány is. Néha látok ilyet az utcán, meg a tévében. Még régen megkérdeztem aput, azt mondta, hogy a szív nem válogat.

Henry elmosolyodott.

- Igaza volt.

- Te szereted aput?

A nyílt kérdéstől Henry zavarba jött. Két tenyere közé vette a bögrét, és komolyan nézett a fiúra.

- Igen.

- Ő is szeret téged?

- Nem tudom. Ő nem olyan, mint én. Tudod, ő… - Henry a szavakat keresgélte.

- Nem csak a fiúkat szereti? – Adam esze éles volt, mint a borotva. 

- Igen. Nem biztos, hogy mellettem boldog lenne, és rátok is gondolnia kell. A nagyszüleitek és anyátok nem örülnének, ha velem maradna.

- Miért nem, ha veled boldog? – Adam végre felemelte a tekintetét.

Henry elszomorodott.

- Az emberek néha nem értik meg mások érzéseit.

Adam letette a kanalát, és lecsúszott a székről. Megkerülte a pultot, hogy a férfi elé állhasson.

- Nem akarom, hogy bántsd aput!

- Soha nem bántanám.

- De el fogod hagyni, mint anyu.

- Ez nem ilyen egyszerű, Adam…

- El fogod hagyni?

Henry torka elszorult.

- Nem akarom elhagyni őt, de meg kell tennem, ha ő úgy akarja.

- De nem akarja! Anyu már régen elment, de még viselte a gyűrűt, és tegnap este engedte, hogy levedd. Szeret téged.

Henry lélegzete elakadt. Letette a bögrét, majd leguggolt a fiú elé. Meghatódva megfogta a kezét.

- Te mit gondolsz? Jobban mondva, te és a testvéreid. Lehetnénk egy család?

- Jó fej vagy, és amíg nem bántod az apukánkat, addig nem gond, hogy velünk maradj.

Henry bólintott.

- Köszönöm.

Adam szigorúan összevonta a szemöldökét.

- De ne bántsd őt, mert akkor megharagszom!

Henry felnevetett, és megölelte.

- Nagyszerű kölyök vagy!

- Mi történt? – Annie a szemét dörzsölve ásítozott.

- Hol van apu? – Arden bukkant fel mögötte.

- Még alszik. – Henry felállt. – Éhesek vagytok?

- Igen! – A két kisebb gyerek egyszerre kiáltott fel.

Henry készített nekik is müzlit, Robertnek viszont sütött tojást, szalonnát és pirítóst. Kávét töltött egy bögrébe, narancslevet egy pohárba. Tálcára pakolt, és rászólt Ardenre, aki épp a müzlivel bohóckodott.

- Az nem játék!

- Bocsánat. 

Henry megsimogatta a haját.

- Semmi baj. Beviszem apátoknak a reggelit, addig egyetek. – Robert még aludt, elfoglalta az egész ágyat. Henry kuncogott, letette a tálcát az éjjeliszekrényre, és leült mellé. Puha csókot nyomott a vállára. – Jó reggelt, álomszuszék!

Robert morgott, mélyebbre fúrta a fejét a párnába. Henry az ajtó felé pillantott, de mivel nem látta ott a gyerekeket, beleharapott a fülébe.

- Ébresztő!

- Henry? – Robert végre felnézett. Álmosan pislogott, aztán olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem lefejelte a férfit. – A gyerekek!

- Nyugodj meg! Reggeliznek. – Henry nevetett. A kezébe nyomta a kávét. Gyorsan szájon csókolta, és rákacsintott. – Jól vagy?

- Igen, de nem maradhatok itt. Jesszus!

- Nyugi!

- Te könnyen beszélsz!

- Könnyen, mert nem te ébredtél a szeretőd kisfiának szigorú tekintetére!

Robert felhörrent.

- Adam?!

- Bizony.

- Beszélnem kell vele! – Már mászott is ki az ágyból, de Henry visszatartotta.

- Megbeszéltük, nincs gond.

- De van!

Henry elvette tőle a bögrét, és két tenyere közé fogta az arcát.

- Tudják.

Robert lehunyta a szemét.

- Jaj!

- És amíg nem bántalak meg, addig nem zavarja őket.

- Mi? – Robert szeme kerekre tágult. – De…

- Adam okos fiú, és mivel te egyszer régen azt mondtad neki a melegekről, hogy azért szereti egymást két férfi, mert a szív nem válogat, elfogadta a dolgot. Csak azt kérte, hogy ne bántsalak meg, mint az anyukája.

Robert meghatódott.

- Komolyan ezt mondta?

- Igen.

Robert mosolya felragyogott, mire Henry puszit nyomott az orra hegyére.

- Felhívhatom az ügyvéd barátomat?

- Köszönöm.

- Szívesen. Most viszont egyél… - Henry a tálcáért nyúlt. Robert megfogta a karját. – Igen?

- Mi van most köztünk?

- Ezt, hogy érted?

- Tudni akarom, hogy mit jelentek neked? – Robert szokatlanul komoly volt. – Mennyire komoly köztünk ez a dolog? Megéri-e, hogy megharcoljak miattad a feleségemmel és az anyósomékkal?

Henry döbbenten meredt rá.

- Robert…

- Azt hiszem, beléd szerettem, és… hülyén érezném magam, ha… ez egyoldalú lenne, és megint… - Elakadt, majd nagyot nyelve folytatta. – Megint csalódnom kellene.

Henry magához rántotta, hogy alig kapott levegőt.

- Nagyon szeretlek!

Robert a nyaka köré fonta a karját.

- Biztos?

- Igen. Száz százalék. – Henry nevetett. – Szeretlek, és addig nem foglak elhagyni, amíg te nem kérsz rá.

- Ez jól hangzik…

Henry a homlokához döntötte a homlokát.

- Be kell vallanom, hogy lehet, hogy akkor sem foglak tudni elengedni…

Robert elmosolyodott.

- Bolond vagy.

- Jobb, mintha seggfej lennék, nem?

Robert felkacagott, és átölelte.

- Igen, sokkal jobb – suttogta boldogan.

- Ti mit csináltok? – Annie az ajtóban állt, és a homlokát ráncolta. Adam tűnt fel mögötte, a derekánál fogva felkapta, és a kislány tiltakozásával mit sem törődve kicipelte a szobából.

- Bocs, egy pillanatra nem figyeltem! – szólt vissza, és becsapta az ajtót.

A két férfi összenézett, és kitört belőlük a nevetés. 

- Nem a pénzed miatt akarok veled maradni – mondta kicsivel később Robert.

- Tudom.

- Akkor jó. – A férfi félénken mosolygott, és ezúttal ő nyúlt a férfi keze után.

Halk kopogtatás után Adam dugta be a fejét. Úgy tűnt, kinevezte magát apja őrangyalának, mert a válla felett rászólt a húgára.

- Nem jöhettek be! Bújócskázhatunk? – kérdezte az apjától.

- Ha Henry megengedi, igen.  

- Csak nyugodtan, de ne törjetek össze semmit, rendben?!

- Oké! – Adam behúzta maga mögött az ajtót.

- Boldog vagyok – sóhajtotta Robert és a férfinak dőlt.

Henry válaszul gyengéden megcsókolta, és rámosolygott.

A nap gyorsan eltelt. Robert rég nevetett ennyit. Henryvel nekiálltak az ebédnek, de Annie játszani hívta őket. Gondolták, nem lehet baj, ha bújócskáznak egy félórát, és csak másfél órával később kapott Henry a fejéhez, hogy így nem lesz kaja. A gyerekek is segíteni akartak és hamarosan csatatérré változtatták a konyhát. Robert nem győzött mentegetőzni, de Henry csak vigyorgott.

- Soha nem gondoltam, hogy a gyereknevelés szórakoztató is lehet – vont vállat könnyedén.

- Nem mindig az – rázta a fejét Robert.

- Pedig te is élvezed.

Robert elgondolkodott.

- Imádom a srácokat, és életem értelme, hogy felnevelhetem őket, de amikor a megélhetésünkről kell gondoskodni, akkor a legnagyobb teher is. Felelősséggel tartozom értük, és ez azt jelenti, hogy napi huszonnégy órában szülő vagyok. És csak utána vagyok szerelmes férfi.

Henry a fejét ingatta.

- Én nem bánom, hogy így van. Tisztellek, amiért ők állnak az első helyen. Soha nem jöttél volna fel hozzám, ha ők nem lennének. S tudom, önző vagyok, de… örülök a terheidnek, mert most itt vagy velem. Jaj, az ügyvéd! – kiáltott fel hirtelen, és elrohant megkeresni a mobilját. – Megígértem, hogy felhívom.

- Hétvége van, ráér hétfőig.

- Fenéket! – Henry határozott arccal eltűnt a hálószobában. Tíz perc múlva visszatért, és megállt mellette. – Hétfőn hányra mész dolgozni?

- Nyolcra.

- Akkor előtte elvisszük a gyerekeket az iskolába, utána elmegyünk az ügyvédhez. Lehet, hogy kicsit késni fogsz a munkából. Nem gond?

- Azt hiszem, nem. A főnök már mondta, hogy ideje lenne elválnom… Arden! – Robertnek hatodik érzéke volt a gyerekekhez, mert a szeme sarkából érzékelte csak, hogy középső gyermeke éppen Henry dvd lejátszóját igyekszik nagyon közelről szemrevételezni.

- Nem nyúlok hozzá.

- Ajánlom is. Adam és Annie hol vannak?

- Annie a fürdőben. Imádja a delfint a csempén. Adamet nem tudom.

Összenéztek.

- Megnézem Annie-t.

- Kösz. – Robert Adam keresésére indult. A gyerekek szobájában talált rá, kifelé bámult az ablakon. – Adam, jól vagy?

A fia megfordult. Bólintott.

- Igen. Nézd! – mutatott ki. Robert mögéje lépett, és kilesett. A belső udvaron gyerekek játszottak, olyan Adam korabeli fiúk. A fia vállára tette a kezét. – Le akarsz menni?

- Szabad? – Adamnek nem igazán voltak barátai, nehezen barátkozott. Most viszont vágyakozva bámulta a fiúkat, akik labdáztak.

- Megkérdezzük Henryt, oké?

- Aha.

Végül Henry mindhárom gyereket levitte az udvarra, Robert magára vállalta a rendrakást. Volt hinta és csúszda, így a kisebbek lekötötték magukat, amíg Adam bizonytalanul ugyan, de közelebb merészkedett a fiúkhoz. Az egyik rápillantott, majd hirtelen odarúgta neki a labdát. Adam reflexei jónak bizonyultak, és sikerült visszapasszolnia.

- Új vagy itt? – A fiúnak világoskék szeme volt, és vékonyszálú, szőke haja.

- Az apukám az ő barátja – mutatott Adam Henryre, aki éppen Annie-t lökte a magasba.

- Ő buzi, nem? – kérdezte hirtelen egy másik fiú.

Adam szeme összeszűkült.

- Meleg – javította ki halkan.

- Apád is az? – vigyorodott el a harmadik fiú.

- Szereti Henryt – vágta oda dacosan Adam.

A negyedik fiú nem mondott semmit, csak a kék szemű fiúnak rúgta a labdát. Adam reménykedett, hogy megint odapasszolja neki, de csalódnia kellett. Elszomorodott, és kigyúlt az arca haragjában. Ott akarta hagyni őket, de a második fiú rávigyorgott.

- Akkor az apád is buzi, és te is az leszel, ha felnősz, nem?!

Adam nem gondolta végig, hogy mit tesz. Nekirontott a fiúnak, és minden dühét, csalódottságát beleadta abba az ütésbe, ami a fiú ellenszenves arcán csattant. Távolról hallotta Henry kiáltását, aki megállította a hintát, mielőtt elkezdett feléjük rohanni. A fiú éppen ekkor ütött volna vissza, de a kék szemű fiú elkapta a karját, és hanyatt lökte.

- Elég! – kiáltott rá.

- Mit műveltek?! Adam! – Henry rémülten állt meg mellettük.

Adam lehajtotta a fejét, hangosan zihált, a keze ökölbe szorult. A szemébe könnyek gyűltek. Még soha senkit nem ütött meg.

- Sajnálom.

- Mi történt? – Henry letérdelt elé.

Adam nem válaszolt, összeszorította a száját. A fiút a többiek felsegítették a földről. Morcos tekintettel simogatta az arcát. A kék szemű fiú viszont Adam felé fordult.

- Sajnálom. Gary néha nem tudja, mit beszél.

Adam remegő vállal bólintott. Henry sejteni kezdte, hogy miatta történt a baj, és elsápadt.

- Akármit is gondoltok rólam, az nem Adamre tartozik.

- Azt mondta, hogy az apja szereti magát – mondta a megütött fiú. – Apukám azt mondta, hogy a buzik gyerekeket molesztálnak, és meg kellene ölni az összest.

Henry elsápadt.

- Henry soha nem tenne olyat! – tört ki Adamből. A sírás szélén állt. Testvérei odaálltak mellé, és Annie megfogta a kezét.

- Henry kedves! – szipogta a kislány. Nem értette a molesztálás szót, de a többit igen, és az rendesen felkavarta.

Henry nagyot nyelt, majd szándékos nyugalommal vállon veregette a gyerekeket.

- Semmi baj. Mindenkinek van véleménye. Menjünk haza, jó?

- Hülye buzi! – morogta a Gary-nek nevezett fiú, de ezúttal a kék szemű fiú nézett rá csúnyán.

- Fejezd be!

Henry felsóhajtott.

- Hagyjátok abba! – A hangja fáradt volt és szomorú. Átkarolta a gyerekeket, magához húzta őket. – Üzenem apádnak, fiam, hogy a meleg nem egyenlő a pedofillal. Soha nem tudnék bántani egy gyereket. Azért, mert egy férfit szeretek, még ember vagyok. Nem tökéletes, de ember. – Megkeményedett a tekintete. – Ő viszont ítélkezik olyanok felett, akiket nem is ismer. Ő mivel jobb nálam?

- Ne sértegesse az apámat!

- Igaza van – szólalt meg a kék szemű fiú nagyon halkan. – A nagynénim egy nénivel él együtt, és nagyon boldog. És soha nem bántana engem.

Gary elbizonytalanodott. Úgy tűnt, hogy a kék szemű fiúnak tekintélye van előtte.

- Menjünk! – Henry el akarta húzni onnan a gyerekeket, de a kék szemű fiú Adam után nyúlt. Megragadta a kezét, és a szemébe nézett.

- A nevem Stefan. A másodikon lakom a 201-es lakásban. Ha unatkozol, gyere át.

Adam meglepődve pislogott, de aztán tétován elmosolyodott.

- Rendben.

Henry hálásan biccentett a fiúnak, és Annie-t kézen fogva hazaindultak. Robert csak kapkodta a fejét, ahogy egymás szavába vágva mindent elmeséltek.

- Jól vagy, fiam? – térdelt le Adam elé, ahogy nem sokkal előtte Henry tette.

- Igen. Sajnálom, hogy verekedtem.

- Semmi baj. Nagyon büszke vagyok rád, amiért megvédtél engem és Henryt.

Adam az apjához bújt. Soha nem érzett büszkeség feszítette a mellkasát. Eszébe jutott Stefan. Vajon miért mondta, hogy menjen át? Vannak barátai, ő meg unalmas könyvmoly, ahogy az iskolában csúfolták. De annyira szeretett volna barátot, hogy arra gondolt, talán a következő hétvégén, ha itt lesznek Henrynél, lekéretőzik a fiúhoz.

- Nem akartok mesét nézni? – Henry a távirányítóval jelent meg. Adam sejtette, hogy az apjával akar nyugodtan beszélni, amíg ők a tévé előtt ülnek, így a kapcsolóért nyúlt.

- Köszönjük!

Robert majd’ felrobbant dühében. Henry átölelte, és körkörös mozdulatokkal simogatta a hátát.

- Hogy’ taníthatja valaki ilyesmire a gyerekét?! – háborgott.

- Ilyenek az emberek.

Robert csak rázta a fejét, és még félórával később is morgott. Henry felsóhajtott.

- Még mindig velem akarsz maradni? Mert számítanod kell ilyen helyzetekre, és sajnos, a gyerekek is.

Robert lehunyta a szemét.

- Sajnálom. Neked még rosszabb lehet, mint nekem.

- Az volt a rossz, hogy Adamet is bántották, nem csak engem.

Megszólalt a csengő. Henry indult ajtót nyitni. Az ismeretlen férfi láttán felvonta a szemöldökét.

- Igen?

- Maga az a buzi, aki zaklatta a fiamat?!

Henry mély levegőt vett. Más sem hiányzott neki, mint egy homofób apa.

- Nem zaklattam. Összeverekedett a barátom kisfiával.

- Na, ide figyeljen! Ha még egyszer… - A férfi nem tudta befejezni, mert Henry kijjebb lépett a lakásból, és úgy taszította a szemközti falnak, hogy csak úgy csattant. Még levegőt sem tudott venni, mert az alkarját a torkának szorítva nekidőlt, és a jeges sötétzöld szempár a szemébe mélyedt.

- Maga figyeljen! Nem „az a buzi” vagyok, hanem van nevem is. Henry Randall, ha éppen tudni akarja. És kifejezetten rossz néven veszem, ha az otthonomban zaklatnak. Nem tudom, hogyan áll anyagilag, de a gatyáját is leperlem magáról, ha sokat ugrál. Most pedig tisztázzuk: semmit nem tud rólam! Az égvilágon semmit! Én nem akarok leöldösni másokat csak azért, mert mások. Magával ellentétben. – Henry erősebben dőlt a férfinak, akinek az ujjai a karjába mélyedtek, mert nem kapott levegőt. – Ilyen példát akar mutatni a fiának? És még maga a normális… - lökte el magát tőle. A férfi lihegve, a nyakát markolászva összegörnyedt. – Tartsa magát távol tőlem, a páromtól és a gyerekeimtől, világos?!

- Feljelentem… - hörögte a férfi.

Henry lenézően végigmérte.

- Magát az ügyvédem reggelire fogyasztja el, úgyhogy azt tanácsolom, gondolja meg. – Visszasétált a lakásba, és betette az ajtót. Robert a gyerekekkel volt, felpillantott.

- Ki volt az? – Éles tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy sejti, valami nem stimmelt a látogatóval.

- Senki. – Henry le akart ülni Arden mellé, amikor újra megszólalt a csengő. Sötét arccal nyitott ajtót. A kék szemű fiú láttán megenyhült a tekintete. – Szia.

- Jó napot!

- Adamhez jöttél?

A fiú bólintott.

- Gyere be!

- Nem jöhetne át hozzám? Van egy új játékom.

Henry összehúzott szemmel nézte a fiút.

- Ha megbántod, akkor mérges leszek – mondta figyelmeztetően.

A fiú bólintott.

- Igenis.

- Jól van. Adam! Stefan van itt!

Robert kicsit habozott, hogy elengedje-e a fiát, de végül Adam reménykedő tekintete láttán felsóhajtott.

- Rendben.

Így esett, hogy Adam nyolc után ért haza, és be nem állt a szája a vacsoránál. Robert még soha nem látta ilyen lelkesnek. Később, amikor már összebújva feküdtek az ágyban Henryvel, a férfi megsimogatta a haját.

- Kár, hogy holnap haza kell mennetek.

- Szívesen maradnék.

- A gyerekek is.

Robert nevetett.

- Igen. Elkényezteted őket.

Henry vigyorgott.

- Nem baj. – Hirtelen hanyatt döntötte a férfit, és ráfeküdt. – Ha kimondták a válást, nem akartok ideköltözni?

- Ideköltözni? – csodálkozott Robert.

- Aha. Pénzt spórolnál, és tudnék segíteni a srácoknál. Mit szólsz?

- Nem baj, ha ezen még gondolkodom?

Henry gyengéden megcsókolta.

- Nem. Szeretlek!

Robert szíve nagyot dobbant.

- Én is szeretlek – súgta. És komolyan gondolta. Életében másodszorra esett szerelembe, de most először érezte azt, hogy a másik a lelke másik fele. És ettől boldogságában vigyorogni támadt kedve.

- De jókedve van valakinek… - mormolta Henry a szájára.

- Mint neked… - lehelte Robert, és lejjebb csúsztatta a kezét a férfi válláról. Amikor meghallotta Henry nyögését, a vágy fellobbant benne, és hagyta, hogy lobogjon kedvére…

 

            Hazafelé menet bevásároltak. Henry vett Annie-nek egy plüss delfint, amit onnantól erőszakkal se lehetett elvenni a kislánytól. Arden egy versenyautóval szemezett, ezért Henry megszánta. Adam lemaradt a könyveknél, és amikor visszaértek megpakolt kocsival, egy bolygókról szóló könyvet lapozgatott. Henry elvette tőle, és beleejtette a kocsiba, hiába tiltakozott Robert és Adam is. Mire Roberték lakótömbje elé értek, a gyerekek elkomorodtak.

- Anyu visszajön? – kérdezte Annie, ahogy a járdán várta, amíg az apja és Henry kipakolnak a kocsiból.

- A francba! Elfelejtettem, hogy lemerült a telefonom – mordult fel Robert. Ebben a két napban elnyomta magában a rossz emlékeket, de tovább nem halogathatta, hogy szembenézzen a feleségével és a családjával. – Nem hiszem, kicsim – mondta gyengéden a lányának.

- Az ott nem a papa kocsija? – kérdezte hirtelen Arden.

Robert mély levegőt vett, mert a kapualjban ebben a pillanatban bukkant fel a felesége a szüleivel.

- Hol a fenében voltatok?! – támadt neki az asszony. – Tudod, mennyit aggódtunk?!

- A szüleid talán aggódtak, de te kétlem – vágott vissza Robert élesen. – Megmondtam, hogy nem akarlak látni!

- Nem tilthatsz el a gyerekektől, ők az enyémek is!

- Három évig nem érdekelt, hogy élnek vagy halnak!

- Robert, a lányom átgondolta a dolgot, és haza akar jönni. A gyerekeknek szükségük van az anyjukra. – Marion kérlelő hangjától Robert még idegesebb lett.

- Sajnálom, Marion, de pénteken bizonyságát adta, hogy milyen anya is valójában!

- Megmondtam akkor is, hogy szükségem volt új ruhákra! – csattant fel Shirley. – Nem volt időm elmenni anyuékhoz, hogy kérjek tőlük.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy tisztességesen megdolgozz a pénzért?! – Robert szeme szikrákat hányt. – Az eszedbe se jut, hogy a szüleid egész életükben keményen dolgoztak azért, hogy neked mindened meglegyen, te pedig kihasználod a szeretetüket?! Ahogy kihasználtál engem is… Megdolgoztam azért a pénzért, amit te elköltöttél! Még egy csokit se vettél a gyerekeknek belőle, csak magadra gondoltál! Önző nő vagy, aki nem érdemli meg, hogy ilyen klassz gyerekei legyenek!

- Én szültem őket, és nem adom oda őket csak úgy neked!

Robert keze ökölbe szorult. A gyerekekre nézett, akik most Henryhez húzódva figyelték őket. Annie felkéretőzött Henry karjaiba, és most a delfint ölelve bújt a férfihoz. A feleségére pillantott, és elszomorodott.

- Három évvel ezelőtt hátra sem nézve hagytad itt őket – mondta keserűen. – És nem csak őket, de engem is. Csak akkor jutottam eszedbe, amikor pénzre volt szükséged. Egyszer nem kérdeztél felőlük. Most miért akarod őket olyan nagyon? A gyerektartásért, ha jól sejtem. S te nevelnéd őket? Felkelnél hajnalban, hogy reggelit készíts nekik? Főznél nekik vacsorát? Tanulnál velük esténként? Mosnál, főznél, takarítanál rájuk? Ébren őrködnél felettük, ha betegek? Szeretnéd őket úgy, ahogy én? Ha tudnám, hogy erre mind igen a válasz, akkor beleegyeznék, hogy veled maradjanak, de… - Megrázta a fejét. – nem tudok bízni benned.

- Fiam… - Shirley apja szólalt meg. – Mindenkinek jár még egy esély.

Robertnek eszébe jutott a gyerekek könnyes arca péntekről. A ruhák látványa, a felesége elégedett mosolya. Eszébe jutott, mit adott fel azért, hogy mindent megadhasson a gyerekeinek. Eszébe jutott az első éjszaka Henryvel. A fájdalom, a büszkeségén esett csorba.

- Sajnálom, de azt pénteken eljátszotta.

- Én megmondtam! – Shirley toppantott. Robert arra gondolt, mit szeretett ebben a nőben?!

- Holnap beadom a válókeresetet. Shirley láthatja a gyerekeket, de nem engedem, hogy nála maradjanak.

- Apa ügyvédje nagyon jó – szűkült össze Shirley szeme.

Henry most először szólalt meg.

- Az enyém még jobb.

Hirtelen minden figyelem rá terelődött.

- Maga kicsoda? – támadt neki Shirley.

- Robert barátja vagyok.

Shirley végigmérte.

- Neki nincsenek olyan barátai, mint maga – jelentette ki. A kocsira pillantott, aminek még mindig nyitva volt a csomagtartója. – Neki csak csóró haverjai vannak, maga viszont gazdag.

Henry megigazította a karján Annie-t, és vállat vont.

- Az anyagi hátterem csak rám tartozik.

Shirley megvetően végigmérte.

- Menjünk! – szólt hátra a szüleinek, és királynői tartással elvonult a kocsijuk felé. Még a gyerekeknek sem köszönt.

- Sajnálom, fiam. – Marion követte a lányát, miután gyors puszit nyomott mindegyik gyerek arcára.

Shirley apja viszont megállt Robert előtt, és felsóhajtott.

- Kezdek rájönni, hogy a lányomnak egyetlen jó döntése volt egész életében.

- Mi volt az?

- Hogy hozzád ment feleségül. – Megborzolta a fiúk haját, és elsétált.

Robert megölelte a gyerekeket, és hagyta, hogy Henry megszorítsa a kezét. Szüksége volt a támogatására, mert úgy érezte, széthasad a mellkasa…

 

            Hétfőn reggel Henry korán jött értük. Elvitték a gyerekeket a suliba és az oviba. Az ügyvéd kedves volt, az irodája akkora volt, mint Robert lakása. Henry azonban megszorította a vállát, és rámosolygott, amitől megnyugodott. Soha nem fogja tudni meghálálni a férfinak ezt a rengeteg segítséget, de helyette boldoggá akarta tenni. Elhatározta, ha kimondják a válást, odaköltöznek a gyerekekkel, ám ezt nem kötötte a férfi orrára.

Henry gyakori vendég lett náluk, és ők még gyakoribb vendégek lettek a férfinál. Henry néha még a gyerekekért is elment. Elvitte őket moziba, étterembe, állatkertbe. A gyerekek mindig nevettek, ha együtt voltak, mert Henry vidámsága ragadós volt. Adam összebarátkozott Stefannal, és gyakran volt nála. Robert kevesebbet dolgozott, és Henry is odafigyelt, hogy ne maradjon sokáig az irodában. Ha nem töltötték együtt az estét, órákig lógtak a telefonon. Robert még soha nem volt ilyen boldog.

Még az sem tudta kedvét lohasztani, hogy zajlott a válóper, és Shirley mindent megtett, hogy megkeserítse az életüket. Végül a bírósági tárgyalás napja is eljött. Henry felajánlotta, hogy addig a folyosón marad a gyerekekkel, amit Robert köszönettel elfogadott. Egy idős bírónő fogadta őket. Konzervatívnak és merevnek tűnt, így Robert ideges lett. Saját és Shirley ügyvédje csatát vívott, és bár Robert felé kezdett dőlni a mérleg nyelve, Shirley mégis mosolygott. Biztosra vette, hogy rejteget valamit a tarsolyában. Mikor Marion és az apósa komor arcára pillantott, azonnal tudta, hogy mit. Magához intette az ügyvédjét.

- Szerintem megtudták, hogy én és Henry együtt vagyunk – suttogta a fülébe.

A férfi a homlokát ráncolta.

- Meglátjuk, előrukkolnak-e vele – mondta.

Robert tudta, hogy Shirley most eléggé haragszik rá ahhoz, hogy kiteregesse a szennyest. Nem is késett sokáig a dolog. A felesége ügyvédje fényképeket nyújtott át a bírónőnek.

- Tudomásunkra jutott, hogy Mr. James egy férfival tart fenn intim kapcsolatot.

Robert ügyvédje azonnal felpattant, és megkérdezte, hogy mióta tartozik valaki szexuális élete a bíróságra?! Shirley ügyvédje visszavágott azzal, hogy itt gyerekek életéről döntenek, akiket károsan befolyásolhat, ha rossz példát látnak maguk előtt. Robert szeme előtt elsötétült a világ a dühtől. Arckifejezése nem kerülte el a bírónő figyelmét.

- Szeretne mondani valamit, Mr. James?

- Ha megengedi, bírónő.

- Tessék.

Robert felállt, és igyekezett tiszteletteljes, nyugodt hangon beszélni.

- A feleségem három évvel ezelőtt elhagyott engem és a gyerekeket. Többször felbukkant ez idő alatt, de egyetlen egyszer sem kérdezte, mi van velük. Különböző férfiakkal élt együtt. – A feszültségtől berekedt. – A páromat Henry Randallnak hívják. Fél éve vagyunk együtt, és soha nem mulasztotta el, hogy megkérdezze, hogy vannak a gyerekek. Alkalmazkodott az életünkhöz, hozzánk igazítja a mindennapjait, hogy tudjon segíteni a nevelésükben. – Ökölbe szorult a keze. – Az elmúlt időszakban több támogatást kaptam tőle, mint a feleségemtől valaha. A gyerekeim szeretik, és ő is szereti őket. Tisztességes munkája van, és becsületes. Hogyan lehetne rosszabb példa a feleségemnél, aki feléjük sem néz?!

- Mint tudja, Mr. James, két férfi nem a megfelelő családmodell a fejlődésben levő gyerekek számára.

- Tisztában vagyok vele, bírónő. – Robert őszintén nézett az asszonyra. – Én mégis úgy hiszem, hogy a gyerekeket megfelelően tudnánk felnevelni.

- A gyerekeknek az anyjukra van szükségük.

- Tudom, és bármikor szívesen látom a feleségemet, ha látni akarja őket, de nem tudok bízni benne annyira, hogy elhiggyem, megfelelően tudna gondoskodni róluk.

- Azért, mert az elmúlt években kicsúszott a lábam alól a talaj, még nem jelenti azt, hogy rossz anya vagyok! – pattant fel Shirley.

- Üljön le, Mrs. James! – A bírónő elgondolkodva bámult Robertre. – Itt vannak a gyerekei, Mr. James?

- Igen, bírónő. A folyosón várakoznak.

- Hívják be őket! – intett a teremszolgának, aki azonnal kiment.

Robert idegesen várakozott. Annie Henry karjában volt, amikor beléptek. Arden a férfi másik kezét fogta, Adam pedig sötét, aggódó tekintettel lépdelt az öccse mellett. Roberthez mentek, Henry kérdően felvonta a szemöldökét. Robert tehetetlenül vállat vont.

- Hogy hívják? – A bírónő végigmérte Henry-t.

- Henry Randall, bírónő.

- Ön Mr. James párja?

- Igen.

- Szeretnék beszélni a gyerekekkel. Megtenné, hogy leteszi a kislányt?

Annie szorosan markolta a delfint, és átkarolta Henry nyakát. Sírásra görbülő szájjal nézett az apjára.

- Apu!

- Semmi baj, kicsim. Engedd el Henry-t! A néni szeretne kérdezni tőled valamit.

- Utána hazamegyünk?

- Igen, haza. – Robert torka elszorult.

Annie lassan elengedte a férfit. Henry letette, és hátralépett. Adam és Arden azonnal maguk közé fogták a kislányt. Látszott, hogy a három gyerek mennyire összetart.

- Hogy hívnak, kicsim?

- Annie. Téged? – Annie bátrabb lett, miután Adam megfogta a kezét.

- Paula. – A bírónő elmosolyodott. – Oviba jársz, ugye?

- Igen.

- Korán kell kelned?

- Kicsit. Apu addig szokott csikálni, míg fel nem ébredek – árulta el, és végre elmosolyodott.

- Apukád visz az oviba?

- Igen. Vagy Henry. Neki van kocsija, és később kell kelnünk.

- Kedveled Henry-t?

Annie arcocskája felragyogott.

- Igen. Elvitt megnézni a delfineket!

- Szereted a delfineket?

- Igen. Nagyon. Te is szereted őket?

- Igen. – A bírónő megint elmosolyodott. – Anyukádtól kaptad azt a delfint? – mutatott a plüssre, amit Annie magához ölelt.

- Anyutól? – csodálkozott el a kislány. Megrázta a fejét. – Henry vette.

- Megvette a lányom szeretetét! – csattant fel Shirley éles hangon. Az ügyvédje rápisszegett.

Annie az anyja felé nézett.

- Nem akarsz odamenni az anyukádhoz, Annie?

A kislány némán rázta a fejét.

- Nem szereted őt?

Annie habozott, és felnézett Adamre. A fiú válaszolt a húga helyett.

- Szeretjük, mert az anyukánk. Apu azt mondta, hogy ő is szeret minket, csak nem tudja kimutatni, ezért hagyott el minket. A mama szerint anyu próbálja megtalálni önmagát, és ezért ment el.

- És szerintetek?

Adam lehajtotta a fejét. Ő emlékezett arra a délutánra, amikor az anyja kisétált az életükből.

- Szerintem önző volt!

Robert lélegzete elakadt.

- Adam…

- Hogy mondhatsz ilyet az anyádról?! – Shirley-t megint az ügyvédje csitította.

- Annie még nagyon kicsi volt, ő volt otthon vele. Apu keményen dolgozott, neki pedig semmi dolga nem volt. Nem csinált semmit. Amikor apu hazajött, ő mosogatott, takarított, főzött, és tanult velem. Annie-hez is ő kelt fel éjszaka. Más anyukák nem ilyenek! – Adam dacosan felpillantott a bírónőre. – Egyszerűbb volt neki nélkülünk, míg apu még hétvégén is dolgozott, hogy legyen mit ennünk. Túlórákat vállalt, hogy ki tudja fizetni a számlákat, mert nem akart a mamáéktól pénzt elfogadni.

Robert szíve majd’ meghasadt. A szájára szorította a kezét. Henry a háta mögé lépett, és megszorította a vállát.

- Haragszol anyukádra?

- Igen. Apu nagyon sokat dolgozott. Elvállalt mindent, amit csak lehetett, hogy kirándulni mehessek. Anyu pedig még csak fel sem hívott minket.

- Anyukád szeretne kapni még egy esélyt. Szerinted nem érdemelné meg?

Adam a testvéreire pillantott.

- Nem.

- Miért?

- Mert mindig csalódást okoz. A múltkor is elvette apu pénzét, amit félretett, és ruhákra költötte. Még Annie-nek se vett semmit.

- Az a pénz kajára volt – szólalt meg Arden most először.

Annie bólintott.

- És apu sírt miatta.

- Sírt? – A bírónő érdeklődve vonta össze a szemöldökét.

- Mert megbízott anyuban, és anyu megint cserbenhagyta – magyarázta Adam. – Sokat dolgozott, hogy félretegye azt a pénzt, és az a miénk volt. És bántotta, hogy anyu nem törődött velünk, hanem mindet magára költötte.

- Még bocsánatot sem kért – jegyezte meg Arden.

Robert torkába gombóc gyűlt, és csak szorította Henry kezét, aki jelenleg az egyetlen biztos pont volt a számára.

- Anyukátok visszaadta azt a pénzt?

- Nem. Henry adott apunak fizetésig.

Robert nagyot nyelt. Nem tudta, hogy a gyerekek ezt is tudják. Van egyáltalán titka előttük?

- Szerintetek Henry jó ember?

A három gyerek egyszerre mosolyodott el.

- Igen. Delfin van a fürdőszobájában – kuncogta Annie.

- És van nagy tévéje - mondta Arden.

- Engedi, hogy bújócskázzunk nála, pedig szép lakása van. És nem mérges, ha összetörünk valamit – mondta Annie komolyan.

- Múltkor mérges volt – szólt rá Arden.

- Jó, de utána már nevetett. – Annie-t nem lehetett zavarba hozni. – És tud pizzát főzni.

- Ezerszer mondtam, hogy azt sütni szokták, hugi!

Annie hátrapillantott a férfira.

- Biztos, hogy sütik? – kérdezte.

- Igen, sütik. – Henry hangja szokatlanul rekedt volt.

- Jól van, akkor tud pizzát sütni! Most boldog vagy? – duzzogta a kislány.

- Adam, te nem mondtál semmit – nézett a bátyjára Arden.

- Te mit gondolsz? – A bírónő figyelmesen nézte a fiút. – Henry kedves ember?

Adam habozott. Shirley felállt.

- Bírónő, hadd menjek oda a gyerekeimhez!

- Üljön le, Mrs. James! Kisfiam? Nem szereted őt? Nyugodtan elmondhatod.

Adam újra a testvéreire pillantott.

- Rossz gyerek vagyok, ha jobban szeretem őt, mint az anyukámat? – kérdezte halkan.

A bírónő meglepetten pislogott, de gyorsan összeszedte magát.

- Nem hiszem.

- Henry kedves ember – jelentette ki Adam. – Bevisz minket kocsival a suliba, és sokszor értünk is jön. Főz nekünk, bármit kérhetünk. Elvisz minket egy csomó helyre, ahová eddig nem tudtunk elmenni, mert nem volt annyi pénzünk. Játékokkal halmoz el minket. Tanul velünk, mert apu nem jó matekból.

- Ezért szeretted meg?

- Nem.

- Akkor miért?

Adam mély levegőt vett, mielőtt kimondta volna.

- Mert boldoggá teszi az apukámat.

Henry furcsa hangot hallatott. Robert aggódva felpillantott, a férfi eltakarta az arcát. Tudta, hogy ugyanúgy szíven ütötték Adam szavai, ahogy őt is.

- Elmagyaráznád, hogyan érted?

- Apu sokat dolgozott. Csak velünk foglalkozott, és már a barátaival sem járt el. Sokat volt szomorú, és keveset mosolygott. Mindig aggódott valami miatt. Amióta Henry-vel van, állandóan vidám, és sokat nevet. Sokkal boldogabb, mint anyuval volt.

- Értem. Nem zavar, hogy Henry is férfi, mint az apukátok?

- Apu azt mondta, nem mi döntjük el, hogy kit szeretünk, hanem a szívünk. – Adam arca a korához képest nagyon felnőttes volt. – Láttam már fiúkat az utcán, akik nyálasak voltak, de apu és Henry soha nem csinál előttünk ilyeneket.

A bírónő újfent letorkollta Shirley-t, mielőtt megszólalhatott volna, és visszafordult a fiúhoz.

- Köszönöm, Adam, az őszinteséged.

A fiú zavartan megvonta a vállát. A bírónő kicsit habozott, mielőtt feltette a kérdést:

- Ha választhatnátok, kivel akartok élni, kit mondanátok?

A három gyerek összenézett, és habozás nélkül egyszerre vágták rá.

- Apuval!

- És Henry-vel – tette hozzá Annie, és hátrafordult a férfihoz. – Henry? – Elengedte a bátyjai kezét, és odarohant hozzá. – Miért sírsz? – A szemébe máris könnyek gyűltek.

Henry leguggolt hozzá, és játékosan megpöccintette az orrát.

- Csak boldog vagyok – mondta könnyes arccal, de ragyogó mosollyal.

Annie megkönnyebbülve megölelte.

- Akkor most már hazamehetünk? – kérdezte.

A két fiú odament hozzájuk. Robert magához húzta őket.

- Nagyon büszke vagyok rátok – suttogta a fülükbe.

- Bírónő, a gyerekeim elfogultak… - kezdte Shirley újra, de a bírónő jeges hangon a szavába vágott.

- Mrs. James, a gyerekei okosak és őszinték. Büszkének kellene lennie rájuk.

- Bírónő…

- Úgy hiszem, hogy Mr. James megfelelően gondoskodik róluk, és úgy neveli őket, hogy értelmes, hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a gyerekek az apjuknál maradnak. Az ön számára, Mrs. James, havi egyszeri láthatást állapítok meg, bár meglepődnék, ha kihasználná.

- Ezt nem teheti! – Shirley felkiáltott. Még vitatkozott volna a bírónővel, de az már ügyet sem vetett rá. Összeszedte a papírjait, biccentett az ügyvédeknek, és elhagyta a termet.

Robert felállt. Összemosolyogtak a férfival. Mindkettejük mellkasáról egy hatalmas kő gördült le.

- Menjünk haza! – mondta Robert csendesen.

- Kihez haza? – kérdezett vissza Henry.

- Hozzád haza. – Robert megfogta a férfi kezét.

- A hűtőben vár ránk egy torta – válaszolta Henry. Felkapta Annie-t, és kézen fogta Ardent.

- Csokis? – csillant fel Adam szeme.

- Igen, csokis.

- És Stefan átjöhet?

- Hát, persze! – Robert végre felnevetett.

Kezet fogtak az ügyvéddel. Shirley még mindig az ügyvédjével vitatkozott, oda sem figyelt rájuk. Marionék bevárták őket. Mindketten szomorúnak tűntek.

- Sajnálom ezt az egészet – mondta az asszony.

- Nem kell.

- Shirley a lányunk, és…

- Nem kell magyarázkodnod. Nem haragszom.

A nagyszülők arcán megkönnyebbülés látszott.

- A gyerekek átjöhetnek valamikor? – kérdezte Marion reménykedve.

- Srácok?

- Szombaton Stefan nem lesz otthon, akkor ráérek – közölte Adam.

- Ki az a Stefan? – értetlenkedett Marion.

- Le vagy maradva, mama – kuncogott Arden. – Adam haverja.

- Oh, értem. – Marion elmosolyodott. – Végre összebarátkoztál valakivel.

Annie odahajolt az asszonyhoz, és megpuszilta az arcát.

- Hiányoztál, mama.

Marion úgy nézett ki, menten elsírja magát.

- Ti is hiányoztatok – mondta. – Szombaton várlak titeket.

- Ott leszünk.

Robert boldog volt. Odakint esett az eső, de ez sem tudta elrontani a jókedvét. Nevetve rohantak a kocsihoz. Bőrig áztak, de szerencsére hamar hazaértek. Robert átöltöztette a gyerekeket, és mire visszamentek a nappaliba, az asztalon egy torta állt, égett rajta egy szál gyertya. Kristálypoharak verték vissza a láng narancsszínét.

- Csak nem pezsgőzni akarsz?

- Gyerekpezsgő – válaszolta Henry, és töltött a poharakba. Az inge nedvesen tapadt a bőrére, a haja vizes volt, és mégis, Robert teljesen ellágyult, ahogy nézte.

- De szép… - suttogta Annie.

A gyerekek meghatottan ültek le a kanapéra.

- Fújjuk el egyszerre! – javasolta Henry. – Mindenki kívánjon valamit, rendben?

- Igen.

- Háromra. Egy. Kettő. Három.

Nevetve fújták el a gyertyát.

- Én azt kívántam, hogy… - kezdte Annie, de Adam időben a szájára tapasztotta el a tenyerét.

- Nem szabad elmondani, mert akkor nem teljesül!

- Tényleg? – kerekedett el Annie szeme.

- Nem emlékszel, hogy a szülinapi tortádnál se mondhattad el? – emlékeztette az apja.

- Oh!

Henry a kezükbe nyomta a poharakat. A gyerekek büszkén húzták ki magukat, amiért a férfi a drága és féltve őrzött poharait rájuk bízza.

- Rátok! – mondta Henry, és feléjük billentette a poharat.

A gyerekek kuncogtak. Robert megfogta a férfi karfán nyugvó kezét.

- Azon gondolkodtam, hogy vajon mit szólnátok ahhoz, ha összeköltöznénk?

Henry döbbenten kapta feléje a fejét.

- Úgy érted, hogy…

- Ha még szeretnéd.

Henry a szájához húzta a kezét, és megcsókolta.

- Nagyon szeretném. És ti?

Annie felsikoltott.

- Juhé! Most válik valóra a kívánságom!

Adam és Arden egymásra pislogtak, aztán hangos kacagásban törtek ki.

- Mi is ezt kívántuk – mondta Adam vigyorogva. Megszólalt a csengő, mire felpattant. – Ez Stefan lesz – rohant az ajtóhoz.

Henry tortát szeletelt, és megmelegítette az előző nap elkészített ünnepi ebédet. Stefan is náluk evett. Adammel utána elvonultak, hogy megbeszéljenek valami autós játékot. Arden és Annie leültek a tévé elé, bár Annie elaludt rajta. Henry rendet rakott, Robert szelt még egy szelet tortát, amiből Henry is evett egy-egy falatot. Késő este, amikor a gyerekek már mélyen aludtak, Henry felbontott egy üveg igazi pezsgőt, és koccintottak.

- Te mit kívántál?

- Ha elmondom, nem válik valóra – mosolygott Robert derűsen.

- Hm, ötünk közül négyen azt kívántuk, hogy lakjunk együtt. Te már tudtad, hogy ide akarsz költözni, ergo, nem kívánhattad ezt. Akkor viszont micsodát? – Henry letette a poharát, és kivette Robert kezéből is.

- Még nem ittam meg.

- Tudom. – Henry odahajolt hozzá, és belecsókolt a szája sarkába. – Azt hiszem, tudom – mondta kicsivel később, amikor szétvált az ajkuk.

- Igen?

- Igen. – Henry elmosolyodott. A sötétzöld tekintet tele volt gyengédséggel és szeretettel. – Nagyon szeretlek. Nagyon… - Puhán formálta a szót a férfi száján. – Nagyon…

- Henry! – Robert lélegzete akadozott.

Henry kuncogott.

- Szeretlek!

Robert szíve akkorát dobbant, mint még soha. Átkarolta a férfi nyakát.

- Most vált valóra a kívánságom – lehelte.

- Tudtam…

Lágyan csókolóztak. Henry felhúzta, és a hálószoba felé vonta. Robert már az ágyon feküdt, amikor eszébe jutott valami.

- Honnan tudtad, hogy megnyerjük a válópert?

- Tessék? – Henry éppen az ingét gombolgatta.

- Készültél. A tortával és a pezsgővel. Honnan tudtad?

- Piszok jó ügyvédet fogadtunk fel, nem kételkedhettem benne.

- Aha.

- Valójában nem engedtem volna, hogy elvegyék tőlünk a gyerekeket. Ha a feleségednek ítélték is volna őket, akkor sem adtam volna fel.

- Köszönöm.

- Szeretem őket, és nem csak azért, mert a te gyerekeid, hanem, mert… önmagukért.

- Henry… - Összefonták az ujjaikat. – Szeretlek.

- Tudom.

Összesimultak. Egyik érintés, egyik csók követte a másikat, míg a kint zuhogó eső hangja beburkolta őket. Vágytól ködös gondolataik között csak egy volt biztos, hogy végre összeforrjanak. Robert a férfi válláig húzta fel a lábát, magába vonta, forróságával őrjítette, nyögéseivel kergette az őrületbe. Henry a hajába fúrta az ujjait, el-elakadó lélegzettel hatolt egyre mélyebbre, olyan mélyre, ahol rajta kívül senki nem járt, abba a forróságba, ahol otthonra lelt. S ott egyensúlyozva a kéjérzet csúcspontján rekedt hangja ívbe feszítette Robert gerincét.

- Valójában egy oka volt. Nézd el nekem, de… naiv bolond vagyok… és még hiszek a boldog befejezésben…

S ennél boldogabb befejezést egyikük sem tudott elképzelni…

 

 

Vége