Anyós látogatóban

A bárban nyitást követően mindig csak páran lézengtek, az élet sokkal később indult be. Ilyenkor Joelnek még volt ideje veszekedni az apjával.

- Apa, az orvos azt mondta, pihenned kell! Mi a fenéért te pakolod a söröshordókat?

- Mert nem vagyok tehetetlen öregember, azért!

Christian, aki éppen a könyvelést nézte át, kidugta a fejét az irodából.

- Apus, Joelnek igaza van! Ülj fel a székedre, és kérj Saschától egy sört! Mindjárt kezdődik a meccs, azt akartad nézni, nem?

- Nem nézhetem tétlenül, hogy ez a szerencsétlen gyerek megszakad...

A szerencsétlen gyerek valójában Saschát jelentette, akinek amúgy Harvey segített behordani az árut. Mindketten bűntudatosan pislogtak, amikor a főnök szemrehányóan végigmérte őket.

- Kértelek benneteket…. – kezdte, de Harvey mély hangján azonnal közbeszólt.

- Kértük, hogy ne csinálja, de ránk nem hallgat. Felváltva szedtük ki a kezéből. Sajnálom.

- Legközelebb oda kell kötözni az egyik székre – morogta Joel és hátratúrta hosszú haját.

- Hallom ám!

- Halld is! – üvöltötte vissza Joel, és puffogva elkezdte az üvegeket rendezgetni a polcon.

Harvey és Sascha visszatért a raktárba. A hátsó ajtó tárva-nyitva állt, a beszállító az utolsó raklapot tette le az ajtó elé. Christian már átnézte a szállítólevelét, így kezet fogott velük és már hajtott is el.

- Ezt vidd, ez könnyebb! – Harvey az egyik kisebb hordót adta Sascha kezébe.

- Nem vagyok nebáncsvirág!

- Tudom, de nem kell gerincsérvet kapnod, ha nem muszáj. Azért vagyok itt, hogy a nehéz árut bepakoljam. Épp elég, hogy Mattre oda kell figyelni, ne csináld te is!

Sascha kelletlenül bámult rá, a nyelvpiercingjével játszott közben. Végül nem mondott semmit, csak sarkon fordult és bement. Harvey a homlokát ráncolta. Amióta Joelnél dolgozott, megváltozott az élete, no, meg a világhoz való hozzáállása is. Elfogadóbb lett, megértőbb és sokkal jobban odafigyelt az emberekre maga körül.

Mostanában Sascha például elég jól lekötötte a figyelmét. A fiú szerelmes lett olyan hat-nyolc hónapja. Egészen kinyílt, néha még az is előfordult, hogy leültek együtt meginni egy sört és beszélgettek valami filmről vagy egy meccsről. Nem is tudta addig, hogy Sascha nagy némafilmrajongó, imádja viszont a rockzenét, és a baseball helyett hokicsapatnak drukkol. David, a párja is egészen jó fej volt, gyakran eljött a bárba, bár az utóbbi időben nem sokat látta. Ezzel egyidőben Sascha is komorabb lett, sokszor elgondolkodva bámult el a vendégek feje felett. Joelékkel együtt úgy sejtette, hogy valami gond van a kapcsolatával.

Elfáradtak mindketten, mire bepakolták az összes hordót, rekeszt, dobozt. Joelnek Christian segített eközben, míg az új pincérnő, Vivienne az asztalok között szlalomozott. Matt a kedvenc helyén ült a bárpultnál, ami megkönnyebbüléssel töltötte el mindkettejüket.

- Minden rendben? – Harvey a fiút bámulta, aki reménykedve körbenézett, majd csalódott arcot vágott. Valószínűleg Davidet várta, aki nem érkezett meg.

Sascha bólintott, majd elindult, hogy kézügybe rendezze a hordókat. A vendégek egyik kedvence a pultnál már előző este kifogyóban volt, és tudta, ha beindul az este, gyorsan cserélnie kell. Harvey tétovázott kicsit, majd utánament. Szótlanul segített neki. Az egyiknél, ami után ketten nyúltak, elkapta a fiú csuklóját.

- Daviddel van valami gond? – A meglepett tekintetre zavartan vállat vont. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mostanában olyan furcsa vagy. Aggódunk miattad. Joelék is – tette hozzá, nem mintha Sascha nem tudta volna, kikre céloz. – Összevesztetek?

Sascha felsóhajtott és lehuppant az egyik dobozra.

- Pár hete ideköltözött az anyja.

- Ez gond? Nem kedveled?

- Ő nem kedvel. David előtt mindig ölelget és drágámnak szólít, de amikor ő nincs ott, akkor elmondja, hogy nem illek a fiához és… - Sascha a kezét nézte, a kobrafejes gyűrűjét forgatta az ujján. A szája késpengévé szűkült, keskeny arcán megfeszült a bőr, ahogy összeszorította a fogait. – És még sok minden mást is – fejezte be végül nagyon halkan.

Harvey odahúzott egy ládát és leült mellé.

- Davidnek elmondtad?

- Próbáltam, de az anyja… - A fiú megrázta a fejét és nagyon szomorúnak tűnt.

- Meddig marad?

- Volt egy enyhe infarktusa és most David gondoskodik róla. Szerintem nincs szüksége semmilyen segítségre, de David aggódik miatta. Gondolom, ilyen, ha szüleid vannak. Vagy legalábbis anyád. Az enyém kiskoromban meghalt, nem tudom, milyen érzés. – Sascha máris többet beszélt, mint amennyit egy héten keresztül szokott.

- Sajnálom.

- Megszoktam, nincs gond. Csak furcsa nekem ez a kötelék, ami kettejük között van.

- David nem látja, hogy nem érzed jól magad vele?

- Elég távolságtartó, amióta az anyja velünk van. – Sascha lesütötte a szemét, elpirult. Nem is kellett folytatnia, Harvey értette.

Vagyis nem, nem értette. A fiú aranyos volt és helyes, a maga zárkózott módján csendes és kedves. David pontosan tudta, hogy a zord külső milyen érzékeny belsőt takar, amikor összejött vele. Most meg úgy tett, mintha nem venné észre, hogy baj van a kapcsolatukkal. Tényleg nem látja? Netán nem akarja látni?

- Nem veled van a baj. – Kicsit közelebb húzódott, összeért a térdük, de a fiú nem húzódott el, pedig alapvetően nem viselte jól, ha bárki hozzáért.

- Valahol tudom, hogy az anyjának igaza van. Nem én vagyok a legmegfelelőbb társ a fiának, elég csak rám nézni.

- David tudta, mit vállal, amikor összejöttetek. Ő ebbe szeretett bele, ahogy kinézel.

- Talán változnom kellene, kiszedni pár fémet vagy nem tudom.

Harvey elképzelni sem tudta Saschát nélkülük. Mérges lett, elkapta és megszorította a kezét.

- Soha ne más miatt akarj változtatni, hanem önmagad miatt! Ez vagy te? Akkor állj ki magadért! S ha David nem áll ki érted meg a kapcsolatotokért, akkor talán nem is ő az igazi!

Sascha szeme kerekre tágult. Egymást nézték. A fiú annyira bizonytalan és elesett volt, hogy képtelen volt elengedni a kezét, levenni róla a tekintetét.

- Mindig csúfoltak, mert hiába voltam már kiskoromban nagyobb, mint a velem korúak, valójában lassú és buta voltam. Kevesen szántak arra időt, hogy megismerjenek és elfogadjanak. Tele voltam haraggal. Mindenkit gyűlöltem, az egész világot, mire felnőttem és bizony, nem egyszer csináltam hatalmas baromságot. Az egyik ilyen volt, amikor Joelre támadtam, holott… fegyvertelen volt és nem érdemelte meg, hogy rajta töltsem ki a dühöm. – A mai napig nehéz volt erről beszélnie. – Nem az zavart, hogy homokos, hanem az, hogy… hogy boldog volt. – Ezt még sohasem mondta így ki. – Akármilyen gondjai is voltak, egyensúlyban volt önmagával, tudta, mit akar az élettől, önmagától és az emberektől. Irigyeltem, mert én erre nem igazán vagyok képes.

- Én sem. – Sascha bizonytalanul elmosolyodott.

Harvey nem gondolta végig, mit csinál, amikor odahajolt hozzá és megcsókolta. Puha csók volt, Sascha ajkában a piercing meleg volt a férfi testhőjétől és sokkal izgalmasabb érzetet keltett, mint azt valaha gondolta volna. Zavartan húzódott el.

- Sajnálom, ezt nem kellett volna! – nyögte. – Mármint nem azért, mert… hanem, mert… tudod…

Sascha csak nézett rá azzal a hatalmas szempárral. Először arra gondolt, uh, most biztos meg fogja ütni vagy valami, de a fiú helyette inkább megölelte. Tényleg megölelte. Ült döbbenten, legszívesebben megcsipkedte volna magát, hogy nem álmodik.

- Köszönöm.

Visszaölelte és megdöbbentette, a fiú milyen vékony valójában, mennyire csontos és mégis mennyire odavaló a karjába. Megsajdult valami a mellkasában.

- Ne add fel önmagad David miatt, mert nem leszel boldog – mormolta.

- Tudom.

- Sascha, kellene egy kis segítség! – Joel hangjára kicsit zavartan kibontakoztak egymás karjaiból.

- Megyek!

- Jah, én is!

Aztán csak álltak és nézték egymást. Joel bedugta a fejét az ajtón.

- Valami gond van?

- Nem! – Egyszerre válaszoltak és sietve mentek a dolgukra.

Joel utánuk bámult. Odasétált Christianhoz, aki az egyik lefoglalt asztalt készítette elő.

- Mi a baj? – Christiannak elég volt csak felnéznie, hogy lássa, valami nyomasztja.

- Ezt én is szeretném tudni.

Harvey mielőtt kiment volna a bejárathoz, Sascha felé pillantott. A fiú már belevetette magát a pult mögötti munkába, de sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint jó ideje bármikor. A csókra gondolva szinte becsapta maga mögött az ajtót és előszedte a cigijét. A lányokat szereti, nem az ilyen vékony, piercinges, tetovált, szótlan srácokat.

A lelkében élő, sokkal bátrabb és őszintébb Harvey viszont szembenézett vele és azt kérdezte, hogy biztos? Akkor miért csókoltad meg? Miért figyeled már jó ideje? Miért álmodtál a múltkor is vele? Mert hiába tagadod, akarsz tőle valamit. Ledobta a csikket és erőteljesen eltiporta. Nem valamit akart tőle. Őt akarta. Ez volt a baj és nem tudta, mit is kezdhetne ezzel az érzéssel. Mármint azon kívül, hogy hazamegy és addig püföli a bokszzsákot, míg eldől a kimerültségtől és nem gondol rá.

Másnap Sascha iszonyatosan sápadtan ment dolgozni, de nem volt alkalma beszélni vele. Mire észrevette, hogy pakol össze, addigra Joel szólt, hogy hívjon taxit az egyik törzsvendégnek és Sascha anélkül ment el, hogy rákérdezhetett volna, mi történt. Gondolkodott, hogy ráír, de ahhoz nem volt bátorsága. Otthon dühösen belerúgott az egyik földön heverő párnába és nagyot fújt. A kis lakás a bárral szemközt volt, egy szoba, konyha, előtér, fürdőszoba, de neki tökéletesen megfelelt. Itt érezte először, hogy otthon van.

A kopogásra felvonta a szemöldökét. A haverjai nem szoktak hívatlanul beállítani. Kilesett, majd rávetette magát a kulcsra és sarkig tárta az ajtót.

- Sascha? Mi történt? Hé! – A fiú egy hátizsákkal a kezében állt előtte, a szeméből patakzottak a könnyek, és amikor feléje nyúlt, egyszerűen belesétált a karjaiba. Magához ölelte, ösztönösen körbetapogatta, megsérült-e, de aztán rájött, hogy belső sebeket kell keresnie. – Nincs semmi baj, sssh… - Beljebb húzta, belökte az ajtót. Kifeszegette az ujjai közül a táskát, és ledobta a földre. Közben meg csak dünnyögött, hogy nincs semmi baj, nem lesz semmi baj.

- Sajnálom! Nem kellett volna idejönnöm! – Saschának sok időbe telt, mire képes volt értelmesen beszélni. – Csak muszáj volt eljönnöm onnan, beszélnem kell valakivel…

- Aggódtam. – Képtelen volt elengedni, pedig így a fiúnak a nyakához kellett beszélnie, mert annyival magasabb volt nála.

- Tényleg? – Sascha mintha meglepődött volna, aztán talán megérthette, mert felsóhajtott. – Nem volt hová mennem, Joeléket pedig nem akartam zavarni. Csak te voltál…

Szorosabban ölelte, majd rávette magát, hogy elengedje. Felkapta a táskát és egyik lábáról a másikra állt.

- Kicsi a lakás és szűkösen leszünk, de örülnék, ha maradnál. – A kezét nyújtotta. – Maradsz?

Sascha a kezét nézte, amely az előbb aggódva és féltve ölelte. Még soha nem érezte magát ilyen biztonságban sehol. Belenézett a sötét szempárba, amely ugyanolyan bizonytalanul nézett rá, mint ahogy ő érezte magát.

- Igen.

Kinyújtotta a kezét és a férfi tenyerébe csúsztatta…

Vége