Ami a legfontosabb...

            A lakásban csend volt, a folyosón viszont égett a villany, ami azt jelentette, hogy valaki már otthon van. Kilépett a cipőjéből és felakasztotta a felöltőjét.

- Megjöttem! – kiabálta, de senki nem válaszolt.

Hiróra a dolgozószobában talált rá. Az asztalra borulva mélyen aludt. Nem akarta felébreszteni, viszont egy plédet a vállára terített, mert hűvös volt. Hiro mormogott valamit és a keze után tapogatózott. Odahúzott egy széket és hagyta, hogy a férfi helyet változtatva a vállára boruljon.

- Az ágyban kényelmesebb lenne – simogatta meg a haját.

- Nagyon fáradt vagyok – sóhajtotta a férfi még félálomban.

- Látom. Segítek lefürödni és lefekszel szépen.

- Sinji?

- Még nem ért haza. Írt egy üzenetet, hogy bejött egy nagyobb rendelés és azon dolgozik.

- Túl sokat dolgozik.

Kazu felnevetett.

- Ezt úgy mondod, mintha mi nem azt tennénk.

- Ez igaz. – Hiro nagyot ásított, majd összeszedte magát és nyújtózva felegyenesedett. – Hétvégén itthon maradhatnánk pihenni.

- Sinjinek programja van szombaton – mutatott Kazu a naptár felé.

Innen is látta Hiro kusza betűit, a saját szép vonalait és Sinji színváltós tollának a lenyomatát. Hiro szintén a naptárt nézte, amit év elején függesztettek ki, s azóta minden hét gyorsan megtelt. Túlórák, rendezvények, meghívások, szülinapok, névnapok. S ezek mögött valahol elvesztek a hétköznapok együtt töltött órái.

- Több időt kellene együtt töltenünk. – Hiro hátradőlt a székén és kidörzsölte az álom maradékát is a szeméből.

- Mi vállaltuk, hogy Sinji üzletének fellendítése érdekében többet dolgozunk – emlékeztette Kazu és elkezdte módszeresen összehajtogatni a férfi válláról lecsúszott plédet.

- Tudom. – Hiro felsóhajtott. Nem bánta, hogy többet kell dolgoznia, szerette a munkáját, ahogy Kazu is az övét. Viszont valahogy most jutott el odáig, hogy holtfáradtan bebotorkált a lakásba és szinte arcul vágta az üressége.

Kazu megértően nézett rá.

- Nem a több munka a gond, hanem ez, hogy keveset látjuk egymást, nem igaz? – igazította meg a szemüvegét. – Alig vagyunk együtt. Hazazuhanunk valamikor késő este, sokszor nem is együtt vacsorázunk és sokszor nem is reggelizünk együtt. A programjaink többsége olyasmi, amin egyedül veszünk részt és soha nincs olyan, hogy mindhárman ráérnénk.

- Pontosan. – Hiro elvigyorodott. – Jobb volt, amikor suliba jártunk.

- Persze, mert akkor többet kamatyolhattál… – Kazu azért bökött rajta egyet, bár nem gondolta komolyan. Ő is hiányolta az intimitást, ami régebben a mindennapok része volt.

- Ezt úgy mondod, mintha fából lennél. – Hiro kinyúlt és magához rántotta.

Összeért az orruk, aztán valami tétova kíváncsisággal az ajkuk is. A csók puha volt, kicsit bizonytalan, de jó ideje valahogy ez is megszokottá vált, nem volt benne semmi vágy, csak a szeretet. Kazu arra jutott, hogy ideje ezen változtatni. Látta a férfin, mennyire kimerült, a tompa fényt a szemében, márpedig ő nem ebbe a férfiba szeretett bele. A nevetését, a mosolyát, a határozottságát akarta. A szenvedélyét. Két tenyere közé fogta az arcát és elmerült a szájában. A nyelvével tapogatta belső zugait, kelt birokra a nyelvével, s volt egy pont, amikor még a levegőjük is közös volt. S jaj, de jó volt!

- Oh, zavarok? – Sinji zavartan megtorpant a küszöbön. Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy nem is hallották, amikor megjött. Egy papírtáskát tartott a kezében és ugyanolyan fáradtnak látszott, mint ők maguk is.

- Gyere! Épp arról beszélgettünk, hogy a hétvégét együtt kellene töltenünk. – Kazu felült az asztal szélére és kinyújtotta a kezét.

Sinji megkönnyebbülten fújt egyet és elmosolyodott.

- Ugyanarra gondoltunk. – Puszit nyomott Kazu, majd Hiro arcára.

- Újabb süti? – Hiro nagyon büszke volt a férfira, s mivel mindig kapott valami édességet, máris meg akarta kaparintani a táskát.

- Nem! – Sinji elhúzta előle. – Ez mindkettőtöké. Vagyis inkább hármunké.

A két férfi összenézett.

- Lássuk!

- Nem fogtok haragudni? – A férfi a szája szélét harapdálta.

- Mi az? – Hiro volt mindig a türelmetlenebb, most is ő kapta ki a kezéből a táskát. Összeütötte a fejét Kazuéval, ahogy belelesett. – Játékmackó? – ráncolta a homlokát.

Kazu elszedte tőle és kivette a plüsst. A kezében forgatta, majd a hátán lehúzta az eldugott kis cipzárt és beletúrt. Az ujjai egy papírcetlibe ütköztek. Kihúzta, majd elrántotta Hiro elől. Szétnyitotta. Elolvasta, aztán szótlanul átnyújtotta a férfinak. Sinji felvont szemöldökkel, izgatottan várakozott.

- Vidámpark? – szemlélte meg Hiro az üzenetet.

- Az egyik ügyfelemnek készítettem egy tortát a vidámpark megnyitójára. Cserébe kértem tőle három jegyet. Mi lenne, ha elmennénk a hétvégén? Rettenetesen hiányoztok!

- Azt hittük, dolgozol!

- Egész héten túlóráztam, hogy mindennel készen legyek és el tudjunk menni. Minden a hűtőben és a fagyasztóban pihen.

- Nagyon ügyes vagy! – Kazu megsimogatta az arcát.

- Akkor elmegyünk?

Hiro a férfit nézte. Szégyellte magát. Ő itt panaszkodik, hogy de jó lenne több időt együtt tölteni, de Sinji tett is azért, hogy ez sikerüljön. Felállt és gyengéden megcsókolta.

- Nagyon szeretlek! Köszönöm! – ölelte meg.

Sinji meglepetten bámult Kazura, de a férfi csak szélesen mosolygott, és puszit nyomott az ajkára.

- Szeretünk!

- Én is titeket!

Hiro Kazut is belevonta az ölelésbe, amiből persze egy idő után valami sokkal több lett. Nem, mintha bármelyikük is bánta volna. Ez az idő, amit itt és most együtt töltöttek, valójában a legfontosabb volt minden közül, amire szükségük volt.

- Tetszik ez a vidámpark ötlet. – Hiro ezt éppen Sinji nyakára csókolta rá. – Remélhetőleg vannak kis eldugott zugok is, ahol a gonosz kis szörnyecskék elcsábíthatják a szegény, védtelen kisfiúkat…

- Nem hiszem el, hogy ezen jár az eszed, miközben… - Sinji felháborodása kéjes nyögésbe fulladt.

Kazu elégedetten megigazította félrebillent szemüvegét. Ezt hiányolta a legjobban…

Vége