A kétbalkezes angol

Az ijedt macskanyávogásra és a férfi zavart hangjára mindketten összerándultak.

- Elnézést kérek!

Walt és Harlan összenéztek, majd egyszerre próbáltak eltávolodni egymástól, aminek az lett a következménye, hogy mindketten hanyatt estek a szalmába.

- Mi csak játszottunk – nyögte ki Harlan és remélte, hogy a férfi nem látott semmi olyat.

Csak remélhette, mert az earl természetesen sokat látott, csak épp annyira megdöbbent a csókolózó fiatalok láttán, hogy hátralépett, egyenesen a macska farkára, tehát a bocsánatkérés igazából neki szólt és nem a fiúknak.

- Nem akartam zavarni.

- Nem zavart! – Walt leporolta magát, majd a fejébe húzta a kalapját, hogy eltakarja feldúlt vonásait.

- Szegény... - Az earl a macska után indult és halkan dünnyögött. – Nagyon sajnálom, nem akartam önre lépni!

A fiúk összenéztek, majd Harlan elkapta Walt karját és kihúzta a pajtából.

- Megölöm! – sziszegte.

- Nem látott minket!

- Szerintem meg igen! Mikor gyógyul már fel?

- A doktor szerint még legalább két hét, mire utazhat.

- Addig belefojtom a tóba – morogta Harlan sötéten.

- Valami baj van? – Quinn felvont szemöldökkel fogadta őket a verandán. Újságot olvasott, a lábát egy kisszéken pihentette.

- Meddig kell még elviselnünk az earlt? – Harlan duzzogva lehuppant mellé. – Tegnap majdnem ránk nyitott fürdéskor, még szerencse, hogy bezártam az ajtót.

Quinn felsóhajtott és elkezdte módszeresen összehajtogatni a lapot. Xavier hozta neki a városból reggel, amikor elvitte az earlt az orvoshoz. Harlanhoz hasonlóan ő is nehezen viselte a vendéget, aki lassan mindegyiküket kihozta a béketűrésből. Pedig alapvetően nem volt gond vele, hiszen William Sudworth, Ealdwine earlje csendes, szelíd, jómodorú angol úriember volt.

Elmondása szerint egy nap kényelmes karosszékében ülve elhatározta, hogy megismeri a híres Vadnyugatot. Keresztül-kasul be is járta, túlélt hajmeresztő kalandokat, ami így utólag – megismerve a férfit – elég hihetetlennek tűnt. Az earlnél kétbalkezesebb és szerencsétlenebb embert ugyanis egyikük sem ismert, pedig elég sok fura fickót eléjük sodort az élet.

- A doktor még két hétig nem ajánlja neki az utazást. – Quinn majdnem elmosolyodott, mert eszébe jutott Xavier arca, ahogy ezt bejelentette neki. A mosoly hamvába halt, hiszen eszébe jutott, hogy ő is a háta közepére kívánja a vendéget.

Másfél héttel ezelőtt Xavier kilovagolt a városba, hogy Quinnek olvasnivalót és a postát is elhozza. Sarah már türelmetlenül várta vőlegénye levelét, így elég korán elindult. A postakocsival egyidőben kellett volna odaérnie a főutcára, de a kocsi sehol nem volt. Vártak egy ideig, aztán a seriff odaoldalgott hozzá, hogy elkísérné-e, mert neki furcsa, hogy a kocsis, akiről mindenki tudta, hogy a pontosság megszállottja, ennyit késik. A postakocsit útközben megtámadták, kocsisát leütötték, az utasokat kirabolták. Az earl is eszméletlen volt, mert az egyik hölgy segítségére sietett, akit az útonállók molesztáltak.

Xaviert alapvetően nem ütötte nagyon szíven a dolog, látott ennél sokkal rosszabbakat is. De mivel ő cipelte be Sudworthot a rendelőbe, a doktor utána őt kereste meg, hogy gondjaiba venné-e. A férfinak nem volt senkije a nyugaton, aki befogadhatta volna a lábadozás idejére. A rendelőben sem maradhatott, sokkal betegebbeknek kellett a hely. Xavier és Quinn meghányta-vetette a kérdést, majd egy esőfelhőkkel tarkított délelőttön Xavier és Harlan hazakocsiztatták az angolt. Sötét nap volt, mindenféle tekintetben.

Ealdwine earljének elbűvölő modora teljesen ellentétes volt a sajátjukkal, viszont Mrs. Barnard és a gyerekek le voltak tőle nyűgözve. Mesélni is úgy tudott, hogy Sarah még levegőt is alig vett, úgy itta a szavait, a kisebbekről nem is beszélve. Quinn és Xavier örült, hogy volt kivel elbeszélgetni esténként a világ dolgait illetően. Érdekelte őket az angolszász sziget is, ahonnét a férfi jött. Harlan és Walt is csatlakozott ilyenkor hozzájuk, ahogy Quinn fogalmazott, a tanulás rájuk fért. Ebből a szempontból tehát minden a legnagyobb rendben volt. Ám ott volt az a DE…

Az earl kíváncsi volt, minden érdekelte. A lovak, a bogarak, a szerszámok, az ételek, a gyerekek, a gyereknevelés, Xavier és Quinn régi élete, amiről eléggé szűkszavúan nyilatkoztak és persze Harlanék barátsága is. Mindezekről természetesen véleménye is volt. Egy hét alig telt el és ő lett a mumus.

Sérülése ellenére mindig jött-ment. Egyszer átesett a kutyán, akit Walt vitt haza. Walt lelkibeteg volt napokig, mert azt hitte, agyonütik miatta azt a kis állatot. Sudworth utána belecsúszott a tóba, mert egészen a széléig óvakodott és Harlan teljesen kikészült, mert az ő dolga lett volna, hogy feltöltse azt a részt földdel, de mindig halogatta. Mrs. Barnardnál pedig csak addig volt jó sora a férfinak, amíg ki nem oktatta a konyhát, majd a gyereknevelést érintő kérdésekben.

S ezekkel még nem is lett volna baj, ám Xaviert is sikerült felbosszantania. Az earl ugyanis hihetetlen érzékkel választotta ki a legalkalmatlanabb időpontot arra, hogy bekopogjon hozzájuk. Quinn az elején még jókat kuncogott, de aztán volt egy pont, egy nagyon intim pillanat, amikor a férfi úgy gyalogolt bele a jelenetbe, hogy valószínűleg nem is volt tudatában, rosszkor van rossz helyen.

Azon a késő délutánon Quinn elterült a hintaszékben. Fáradt volt, kora reggeltől a lovakkal foglalkozott. Még nem is evett, csak lefürdött és amolyan bóbiskolásban leledzett. Kivételesen csend volt, a gyerekek kint voltak még vagy az anyjukkal a konyhában. Xavier is lábujjhegyen osont be, lámpát gyújtott, majd odahúzott egy széket mellé. Hosszan bámulta, mielőtt finoman végigsimított volna a száján.

- Folyik a nyálad – mentegetőzött halkan nevetve, amikor bosszúsan rápislogott.

- Nem is – tiltakozott, de ahhoz lusta volt, hogy leellenőrizze.

Xavier érzékelte ezt, s mivel betette maga mögött az ajtót, nem látta akadályát, hogy odahajoljon hozzá. Gyengéden megcsókolta. Csak picit kellett oldalra billentenie a fejét, hogy elmélyülhessen a csók és nem látta akadályát, miért ne tegye. Xavier ujjai végigfutottak az arcán, a nyakán, beincselkedtek az ing alá a gombok mellett. Elérte, hogy egyre mélyebbről szedje a levegőt ebben az álmos pillanatban. Elakadt a lélegzete, amikor Xavier tenyere az ágyékára tapadt. Megmarkolta a karját és megfeszült.

- Sssh…

- Bárki bejöhet…

- Nincs a közelben senki, körülnéztem.

- Fényes nappal van.

- Amíg aludtál, besötétedett. – Xavier ezt úgy mondta, hogy közben a pajkos nevetés ott rezgett a hangjában.

Quinn igazából nem is akart tiltakozni, túl jó volt ahhoz, hogy eltolja magától vagy akár felálljon. A hintaszék halkan nyikorgott, miközben ösztönösen nekifeszült az őt simogató kéznek. Xavier ajka itta fel a halk nyögést, ami kiszakadt belőle. A tekintetük összeolvadt, a férfi már nem mosolygott. Egyikük sem szólalt meg, szinte lélegzetet is alig vettek ebben a meghitt, szenvedélyes pillanatban.

S ebbe a pillanatba robbant bele Ealdwine earlje…

S azóta Quinn utálta.

Persze, tudta, hogy kicsinyes, mert a férfi nem tudhatta, minő közjátékba gyalogol bele. Berohanhattak volna a gyerekek is, bár ők valami okból kifolyólag pontosan tisztában voltak, hogy ha magukra zárták az ajtót, akkor nem zavarhatják őket. Az angol pedig attól függetlenül, hogy milyen úriember volt, nem tudta, hogy zárt ajtón illik kopogni, mielőtt belép. Mindenesetre akkor Xavier lélekjelenléte mentette meg a helyzetet, aki arra hivatkozva, hogy Quinn nem érzi jól magát, egyszerűen kiparancsolta Sudworthöt a szobából. Quinnek meg azóta is égett az arca, ahogy eszébe jutott a jelenet.

- Hosszú két hét lesz ez – sóhajtotta Walt a fejét csóválva.

- Ebben egyetértünk.

- Mi történt? – Xavier megtorpant, amikor meglátta levert hármasukat.

- Az earl megzavarta Harlanékat – nézett rá Quinn sokatmondóan.

Xavier a combjának ütögette a kalapját, és a fogait csikorgatta.

- Foglalok neki egy szobát a szalonban – határozta el.

- Nem rúghatjuk ki…

- Nem kirúgjuk, csak átköltöztetjük a szalonba. Itt nálunk elég sok veszély fenyegeti, nincs időnk vele diskurálni sem, míg a városban vannak üzletek, társasági élet. – Xavier majdnem felnevetett a három elképedt arc láttán. – Megyek, beszélek vele! – fordult sarkon, mielőtt a jómodor győzedelmeskedett volna a józan ész felett.

- Hurrá! – Harlan elvigyorodott.

- Ne örülj előre! – Walt ebből a szempontból mindig óvatos volt.

Quinn csak sóhajtott egyet, és arrébb tolta a kisszéket, hogy felálljon. Mozdulata megtört, amikor Timmy rohant feléjük.

- Az earlt megrúgta a ló! Xavier már nyergeli a lovad, Harlan! Menj az orvosért!

Quinn lehunyta a szemét, a két fiú pedig egyszerre pattant fel és rohant el az istálló felé.

- Mi a baj? – Sarah lépett ki a házból.

- Az earlt megrúgta az egyik ló.

- Jaj! – Sarah azonnal visszapenderült a házba, hogy értesítse az anyját.

Quinn felállt és rávette magát, hogy kövesse a fiúkat. Xavier jött vele szemben gondterhelt arccal.

- Nagy a baj? – kérdezte, amikor félúton találkoztak.

- Fenéket! Hozzá se ért az a ló, csak feléje rúgott, de ez a szerencsétlen elesett, ahogy hátraugrott ijedtében. Szerintem kutya baja, de azt akarja, hogy a doktor vizsgálja meg.

- Ugye, tudod, hogy ha itt marad, a fiúk belefojtják a tóba?

Quinn ezen a felvetésén még fel is nevetett, valószínűleg elképzelte a jelenetet, mire a tarkójánál fogva odahúzta a fejét a válla hajlatába és puszit nyomott a hajára. Nem érdekelte, ki látja meg. Elég szörnyű volt ez a nap, szüksége volt a melegségre, amit a férfi adott. Quinn hozzásimult, ugyanígy gondolkodhatott. Felemelte a fejét, még a szeme is mosolygott. Xavier elmerült a kobaltkék tekintetben, és lassú mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Lehet, hogy még segítek is nekik…

Vége