A velencei karnevál álarcosa

1.

A lakásban tökéletes csend uralkodott, miután Vincenziónak sikerült két óra után finoman kitessékelni az anyját. Még ki sem fújta magát, amikor már megint csengettek. Felnyögött és sarkig tárta az ajtót.

- Anya…

Az előtte álló Giuliana felvonta a szemöldökét.

- Még visszavan pontosan hat hetem és két napom, míg így szólíthatsz.

- Bocsánat! Azt hittem, anya az. Most ment el, de tudod, milyen.

- Összefutottam vele a ház előtt. Maddalena néni nem változik. – Giuliana beoldalazott, nagy hasával szinte súrolta gyerekkori legjobb barátját. – Továbbra is javaslom, hogy költözz egy nagyobb lakásba – morogta, miközben megpróbálta levenni a kabátját anélkül, hogy beverte volna valamijét az apró előszobában.

- Továbbra is ugyanaz a válaszom: adsz rá pénzt?

- Ha biztos lennék benne, hogy nem az álmaidra szórod el, akkor még adnék is.

- Az nem pénzszórás. – Vincenzio követte a picike kis nappaliba, ahová még éppen be tudta zsúfolni a kanapé mellé az íróasztalt. Neki egymagának elég volt ennyi hely, cserébe Róma egyik legrégibb bérházában lakhatott szinte fillérekért.

Giuliana lerogyott a kanapéra és kinyújtotta a lábát.

- Segíts lehúzni a csizmám. Már nem tudok lehajolni odáig.

- Biztos, hogy nem ikreid lesznek?

- Az orvos szerint csak egy fiú, de néha úgy érzem, hogy egy egész focicsapat… - Az asszony felsóhajtott, amikor Vincenzio a lába alá tolta a kis puffot. – Kérek egy teát is, nagyon hideg van odakint. Nem tudom, mit akar az időjárás, tegnap pólóban kávéztam a teraszon, ma meg…

- Anya hozott sütit, kérsz?

- Oh, csodásan hangzik, de Pietro szerint fel kellene hagynom azzal, hogy két ember helyett eszem.

- Még így is nádszálkarcsú vagy. – Vincenzio a konyhában bekapcsolta a vízforralót és kistányért szedett elő a sütinek. Elmosolyodott, mert Giuliana nőhöz nem méltóan felhorkantott.

- Kihíztam már két nadrágomat és nem tudom begombolni a kedvenc kabátomat. Egy nagy lufi vagyok.

- Ha meglesz a kisfiad, majd be fog érni, ne aggódj!

- Pietro tegnap azt mondta, akar egy kislányt is. Én ezt nem bírom! – Giuliana hirtelen szipogni kezdett. Ez gyakori volt, mióta terhes lett, ezért Vincenzio már pattant is elé a papírzsebkendővel.

- Ezt majd megbeszélitek azután, hogy megszületett a fiatok.

- Tudom, de még az se biztos, hogy jó anya leszek!

- Oh, te… - Megölelte és egészen addig simogatta a hátát, míg el nem csitult a sírása.

Giulianával együtt jártak iskolába, de miután a szülei váratlanul meghaltak egy balesetben, nevelőszülőkhöz adták. Egy évvel később a nevelőapja meghalt, a nevelőanyja pedig elköltözött le délre és őt nem vitte magával. Giuliana árvaházba került és hosszú évekre elvesztették egymást szem elől. Már középiskolás volt, amikor összetalálkoztak, s azóta elválaszthatatlanok voltak. Vincenzio szülei sokáig azt hitték, elveszi feleségül, mert akkoriban még nem tudták, hogy a fiuk meleg.

- Na, hol az a süti? – Giuliana kifújta az orrát.

- Azt mondtad, nem kérsz, mert így is bálna vagy.

- Lufit mondtam!

- Majdnem ugyanaz.

- Hogyan lenne ugyanaz? Egy bálna sokkal nagyobb, mint egy lufi. Add azt a sütit!

Vincenzio nevetve kiment érte a konyhába és elkészítette a teát is.

- Anyud mondta, hogy aggódik érted – terelte vissza a szót az anyjára Giuliana, amikor végre kézbe kaparintotta a kistányért.

Lehuppant mellé és felsóhajtott.

- Amióta Lucia húgom férjhez ment és elköltözött a városból, a fejébe vette, hogy az összes energiáját rám pazarolja.

- Nem pazarlás az. Mekkora rend lett. – Giuliana látványosan körbenézett.

- A munka mellett nincs időm takarítani, te is tudod. No, meg egyedül élek, anyámon és rajtad kívül úgyse jön ide senki.

- Elég baj az. Mikor szedsz már fel valakit?

- Ne kezdd!

- Most miért? Nem csak munka van a világon. Egyedül akarsz megöregedni?

- Giuliana, harminckét éves vagyok. Még messze van az öregkor.

- Az idő gyorsan elrepül. Nemrég még kis pisisek voltunk, most meg nézd meg! Én férjhez mentem és egy focicsapatot hordok a szívem alatt. Nem leszünk már fiatalabbak.

- Találkozgattam pár sráccal, de egyik sem az, akire vágyok.

- Párral? – Giuliana felvonta a szemöldökét. – Én csak a konditerem edzőjéről tudok. Vele mi bajod volt? Magazinba illő a kinézete, fogadjunk, fincsi kockahasa van. Olyan táblacsoki kockás.

Vincenzio felnevetett.

- Micsoda hasonlataid vannak!

- Van neki vagy nincs?

- Van. Oh, de még milyen! – Marco minden szempontból jól nézett ki. Igazi félisten volt, bárkit megkaphatott, akit csak akart. Kétszer találkoztak, másodikra kikötöttek az ágyban és bár jó volt vele, valami hiányzott, amiért igent mondott volna egy következő randira is.

- Ez nem ér! Az ilyeneket igazán lefotózhatnád nekem is.

- Férjed van, édesem! Meg terhes vagy!

- Na és? Vak még nem vagyok.

- Szörnyű vagy!

- Persze, de ezért szeretsz. – Giuliana huncutul mosolygott. – Szóval? Milyen volt?

- Mi?

- Ki?! Az edző!

- Elmegy.

- Csak ennyi?

- Igen.

- Csalódott vagyok. – Az asszony a sütibe fojtotta bánatát. – Mi a helyzet azzal a cukisággal, aki majdnem elütött a múltkor?

- Kiderült, hogy házas. – Luigi telefonált vezetés közben és kis híján elütötte egyik este, így ismerkedtek meg. Helyes volt, kedves és piszok jól csókolt. Aztán kiderült, hogy felesége és két kislánya van.

- Mekkora seggfej! Hihetetlen, milyen emberek vannak. Hm, és az a futár? Azt mondtad, jó pasi. Nem mozdultál rá?

- Nem hiszem, hogy minden jó pasira rá kellene mozdulnom.

- Dehogynem, mert ki tudja?! Lehet, hogy ő lesz az IGAZI. Csupa nagybetűvel.

Vincenzio maga alá húzta a lábát és a teával melengette az ujjait.

- Ezt hittem Renatóról is, aztán mi lett belőle? Megcsalt. – Renatóval tíz hónapig éltek együtt, mire rájött, hogy a férfi megcsalja. Kidobta, habár a férfi szerint csak egyszeri alkalom volt. Utólag kellett rájönnie, hogy nem is szerette igazán, ezért mostanra már a telefont sem vette fel neki.

- Én mondtam, hogy ne bútorozz össze vele! Olyan sunyi képe volt.

- Igen, mondtad, de én szeretek a saját hibámból tanulni.

- Tiszta hülye vagy. Van még süti?

- Idd meg a teád!

Giuliana ráfintorgott, de engedelmesen elvette a bögrét, amit a kezébe nyomott.

- A kollégád nem hívott el azóta inni?

- Giovanni? Nem. Azt mondta, hívjam fel, ha kedvem lenne kimozdulni valamerre, de a munkatársam. Az ilyesmiből nem sok jó szokott kisülni. – Tapasztalatból beszélt.

Rövid ideig együtt dolgozott a cég firenzei megbízottjával. Gianluca vonzó volt és nagyon gyorsan egy hullámhosszra kerültek. Minden tekintetben. Viszont Gianluca féltékeny típus volt, megkeserítette az életét még a szakítás után is hetekig. Giovanni a tökéletes ellentétje volt, a kenyérre lehetett kenni, amitől a falra mászott.

- Azt mondtad, aranyos.

- Persze. Aranyos, de ennyi. Olyan kisfiús, semmit nem mozgat meg bennem.

- Az egyik túl férfias, az a baj. A másik meg nem és az a baj. Nem vagy te válogatós?!

- Most mit mondjak? Ez van.

Giuliana nem adta fel.

- És az öreggel mi van?

- Azon kívül, hogy öreg? – Pierfrancóval egy bárban ismerkedett meg. A férfi meghívta egy italra, elbeszélgettek, végül együtt is vacsoráztak. Azt viszont, hogy nemet mondott egy randevúra, Pierfranco következetesen nem hallotta meg és azóta rendszeresen meghívásokkal bombázta.

- Mennyi is? Ötven?

- Ötvennyolc.

- Nem néz ki annyinak. Jól tartja magát és még pénze is van. Nem értem, mi a bajod. Azt mondtad, jó pasi.

- Persze, de…

- De?

- Elárulta, hogy nem megy neki a szex, már a gyógyszer sem mindig használ.

- Kicsinyes vagy. Dugni te is meg tudod, nem?

- Giuliana!

- Most komolyan! Ne legyél ennyire szemérmes! Hé, én vagyok az, Giuliana, a legjobb barátod, akinek anno még azt is elmondtad, hogy kiverted a takaró alatt!

Vincenzio eltakarta az arcát.

- Lehet azt elfelejteni?! Soha többet nem piálok veled.

 - Édesem, lehet, hogy fiatal vagy, de a szex egy dolog. A lélek meg egy másik.

- Te most épp rá akarsz beszélni egy pasira, aki az apám lehetne?

- Nem, csak azt akarom, hogy több szempontból vizsgáld meg a dolgot és ne légy előítéletes. Te is szoktál felül lenni és ha ennek a Pierfrancónak tényleg tetszel, nem hiszem, hogy tiltakozik majd az ellen, hogy te legyél a férfi a kapcsolatotokban.

- Ezt olyan szépen mondtad…

Giuliana érezte az iróniát és fejbe verte.

- S mi van azzal a kisfiúval?

- Ajh, ne már! Frederico még kölyök.

- Nem egyetemre jár?

- Majdnem tíz év van közöttünk.

- De őneki legalább biztos feláll.

- Oh, hogy utállak!

Giuliana elégedetten mosolygott.

- Mész idén a karneválra? – Megkezdődött a farsangi szezon és Velence már most vonzotta a turistákat a karnevállal.

- Minden évben megyek. – Vincenzio megkönnyebbült a témaváltástól.

Gyerekkora óta imádta Velencét és még jobban a karnevált. Nem az iskolai kínos farsangot, hanem ezt a színkavalkáddal teli, élettel nyüzsgő karnevált, amelyre egyszer a nagymamája vitte el. Vittoria nagyi nem volt az a tipikus olasz nagymama, utált főzni és imádott mindent, ami más volt. S a velencei karnevál teljesen más volt, mint az otthonuk, egy csendes kisváros szinte unalmas idillje. Az asszony mindig arról beszélt, hogy egyszer Rómába költözik és végre úgy él, ahogy mindig szeretett volna, de ezt végül Vincenzio valósította meg helyette. A fővárosban élt és rendszeres résztvevője volt évek óta a karneválnak.

Január végén vagy február elején általában egy hetet töltött a városban ismerősöknél, olyankor bejárta az utcákat, a legapróbb kis tavernákat és a szigeteket. Évközben is gyakori vendég volt arra, néha ki sem mozdult a házból, csak beült az ablakba és bámulta a várost.

- Megvan már a jelmezed?

- Minden évben ugyanabban megyek – emlékeztette az asszonyt.

- Oh, tényleg, hogyan is felejthettem el azt a förmedvényt…

- Szerintem szép. Különlegesnek érzem magam benne.

- Összeszedhetnél akár ott is valakit.

- Nem tudom, mennyi meleg facér pasi sétálgat a Szent Márk téren…

- Meleg, facér, és hadd folytassam – Giuliana elvigyorodott. – Nem túl fiatal és nem túl öreg, nem féltékeny és nem megcsalós típus, nem csúnya, de nem is túl jóképű…

- Ne is folytasd!

- Hogyan folytatnám? Így is tudom, hogy akit te akarsz, az nem létezik.

- Ha nem lennél bálna a baba miatt, most jól megráználak!

- Lufi. Csak egy lufi vagyok. – Giuliana a kistányért nyújtotta. – Kérek még sütit!

Vincenzio felnevetett, de nem vette komolyan. Évek óta egyszer sem sikerült bepasiznia Velencében, miért most sikerülne?

Velence a karnevál idején nyüzsgő méhkasra hasonlított. Minden kavargó színekből, pompázatos ruhakölteményekből és vad tobzódásból állt. Vincenzio imádta ilyenkor a várost. Reggel óta járta a teret, már kora délutánra járt az idő. A mai nap volt az utolsó, amit itt töltött, így igyekezett magába szívni a hangulatot, a látványt.

- Elnézést! – Két fiatal lány állt meg előtte, egyetemistáknak tűntek. – Csinálhatunk veled egy fotót?

- Megtiszteltek! – Kifinomult mozdulattal meghajolt, a lányok elbűvölve bámulták.

- Gyönyörű a ruhád!

- Köszönöm! Turisták vagytok?

- Igen. Torinóból jöttünk.

- Oh, évek óta el akarok jutni oda, a Királyi Palotát szívesen megnézném.

A lányok fellelkesültek. Beszélgetés közben a karját nyújtotta nekik és körbejárta velük a teret. Egy hófehér ruhás hölgynél a lányok megálltak fotózkodni, ő meg továbbsétált.

- Fáj a lábam – karolt bele hirtelen valaki.

Paoletta, akivel évek óta együtt karneváloztak, rátámaszkodott.

- Miért nem ülsz le?

- Elfelejtetted, hogy fűzőben vagyok? Így legalább kapok levegőt.

- A szépségért mindent?

- Természetesen. – A maszk alatt Paoletta felkacagott. Álarca fehér volt, ajka és a szeme körül viszont lilára festették. Gyönyörű fehér-lila ruhát viselt, légiesen karcsú volt, magas alakját csak tovább nyújtották a maszkját díszítő mélylila tollak.

- Nem fázol? Kezd lehűlni az idő.

- Vastag a ruha, a hátamon folyik a víz. Nem látod azt a vörös bohócot? – Ezalatt a férjét értette, aki elszakadt tőle a tömegben.

- A Tavaszkirálynővel beszélget. – Tavaszkirálynő is rendszeres résztvevője volt a karneválnak, mindig virágok tucatjai borították a ruháját.

- Kiherélem. Egy pillanatra sem bír magával. – Paoletta nyújtotta a nyakát, hogy lássa őket.

Erre nem igazán tudott mit mondani, az asszony féltékeny típus volt, a férje pedig nagy nőcsábász. Soha nem állt egyikük mellé sem, talán emiatt tartott évek óta a barátságuk. Egy egyenruhás férfi vágott át a téren, magas, vállas alakja szexi volt még távolabbról is, elterelte a figyelmét.

- Hm, azt hiszem, akadt egy hódolód… - Paoletta körmei belemélyedtek a karjába.

- Tessék?

- Valaki nagyon bámul…

- Sokan megbámulnak – vont vállat.

- Őt már láttam ma, akkor is körülötted tollászkodott.

Vincenzio végre elszakadt az egyenruhástól és az asszonyra meredt.

- Hol?

- Csak óvatosan – figyelmeztette Paoletta, majd oldalra fordult és mivel még mindig beléje kapaszkodott, neki is vele kellett mozdulnia. – Most a hátam mögött kell lennie. Magas, fekete-ezüst ruhát visel. A maszk csak félig takarja az arcát.

Körbefuttatta a tekintetét a tömegen, az álarc takarásában ezt könnyedén megtehette. Elsőre észrevette a férfit. Már korábban is felfigyelt rá, de aztán az alakját eltakarták előle a karneválozók. Egyenesen rá bámult, fekete maszkja az arca felső felét teljesen eltakarta, az ezüstszínű ráfestésen megcsillantak a fények. Fekete ruhát viselt, amit ezüstszínű varrások, rátétek, csipkék tettek feltűnőbbé. A fekete köpeny szegélyét is azzal díszítették.

- Ijesztő figura.

- Nagyon titokzatos – kuncogott Paoletta.

- Kicsoda? – Carlo toppant melléjük és átkarolta a felesége derekát.

- A Tavaszkirálynő elengedett? – kérdezte éles hangon az asszony. 

- Ne veszekedjetek! – szólt rájuk Vincenzio, mielőtt egymás torkának estek volna. – Carlo, ismered azt a fickót? Csak óvatosan, nehogy észrevegye, hogy figyeljük. – Leírta, hogyan néz ki, hogy tudja, kit keressen.

- Nem ismerem. Nem tudom, ki lehet. Valami gond van vele? 

- Vincenzio rajongója – árulta el Paoletta.

Carlo hümmögött.

- Csak vigyázz vele!

Vincenzio agyán átfutott, hogy talán itt lenne az ideje valami őrültséget művelnie. Talán pont ezzel a sötét ruhás ismeretlennel…

A délutáni séta alatt, amíg Paolettával és Carlóval körbesétálták a teret, többször is egymásba botlottak. Mindannyiszor tudatában volt az őt méregető sötét tekintetnek, s ahogy teltek az órák, már ő maga kereste a tömegben. A lassan leszálló estében az idegen által viselt ruha feketéje tovább nyújtotta az amúgy is magas alakot, valami sötét és szenvedélyes aurát vonva köré.

Először csak néha pillantott rá, de aztán ahogy hosszabbodtak az árnyékok, egyre gyakrabban forgolódott, hogy lássa. Volt benne valami, amitől nehezebben vette a levegőt és az összes idegszálában érezte a vonzást, ami feléje húzta. Akarta ezt a férfit. Akár csak egy éjszakára. Itt és most. Tudni akarta, milyen az illata, milyen a hangja és milyen az érintése. Képtelen volt másra koncentrálni, így amikor Paoletta vacsorázni hívta, kimentette magát. A férfit akarta, nem baráti beszélgetést. Még soha nem érezte ezt. A tudatalattijában ott volt a figyelmeztetés, hogy veszélyes, de az ösztönei elnyomták a józan ész hangját.

Kíváncsi is lett mostanra – az egész délutános „tánc” után –, hogy kicsoda és miért szentel neki akkora figyelmet. Az árkád alá érve elbújt egy oszlop mögött és kilesett a másik oldalán. A férfi követte, s amikor elvesztette szem elől, megtorpant. Egy nő a kislányával megállt mellette, a telefonját mutatta, valószínűleg fotót akart készíteni. A férfi megsimogatta a kislány haját, mosolyogva mondott neki valamit, a választól mindhárman elnevették magukat. Az, ahogy az anyukával és a kislánnyal bánt, azt sugallta, hogy kedves és barátságos. Szép volt a mosolya is, mintha már látta volna korábban.

Elfordult tőle, nekidöntötte a hátát az oszlopnak. Hevesen dobogott a szíve, rá kellett szorítania a tenyerét, mert attól félt, kiugrik a helyéről. Pedig ez csak egy mosoly volt. Giulianának igaza volt, a szex az szex. Be kellene már végre pasiznia, ha egy vadidegen ilyen hatással van rá.

- Rosszul vagy? – Finoman megérintette valaki a könyökét.

Felpillantott. A férfi magasabb volt, mint ő, a szeme az álarc árnyékában éjfeketének látszott. A hangja kellemes volt, mélyebb, mint számított rá. Az arcbőrét vastag smink borította, ügyesen megváltoztatva vele az eredeti vonásokat. Majdnem biztosra vette, hogy smink nélkül elmenne mellette az utcán.

- Nem, jól vagyok. Csak kezdek fázni.

- Nem akarsz beülni valahová?

- A kávézók drágák, a turistákra van szabva.

- Te is az vagy.

- Honnan tudod, hogy nem velencei vagyok?  

- Megérzés, de…

- Csinálhatunk egy közös képet? – Egy kisebb külföldi csapat vette körbe őket, nagyon nem is volt lehetőségük bármit is mondani, mert tört angolsággal beszéltek. Mire észbe kaptak, már el is választották őket egymástól, aztán elsodorta őket egy újabb csoport, amelyik éppen akkor özönlött ki az egyik étteremből.

Vincenzióval nem először történt ilyesmi, megszokta már, hogy feltűnő kinézete miatt a kíváncsi szemek elől nem tud elbújni. Odahaza, egy átlagos napon pánikrohamot kapott volna egy hasonló helyzetben, de itt egész egyszerűen csak mosolygott és hagyta, hogy újabb és újabb fényképek készüljenek róla.

Sokáig nem volt magányos, alighogy az őt fotózó lánycsapatot elnyelte egy üzlet, valaki a háta mögé lépett és megfogta a kezét. A kesztyűn keresztül is sütött a férfiból áradó forróság. Eszébe sem jutott tiltakozni, amikor magával húzta a sötét Velence mélyére, ahol még sohasem járt.

Egy keskeny kis átjárón kijutottak az egyik utcácskába, átmentek egy hídon, majd még egyen, és egy idő után teljesen elvesztette az irányérzékét. Volt, ahol alig derengett a fény, az ismeretlen azonban szorosan fogta a kezét. Az egyik csatornán egy gondola várta őket, az elejében apró lámpa világított. Egy sötét ruhás férfi, akinek nem tudta kivenni az arcvonásait, segített nekik beszállni, majd ellökte járművét a faltól. Összesimulva ültek, az ismeretlen átkarolta Vincenzio vállát. Illata ugyanolyan finoman ölelte körbe, ahogy suttogó hangja.

- Tudod, merre járunk?

- Nem igazán. Ennyire soha nem merészkedtem be a városba.

- Soha nem gondoláztál még?

- Nem vagyok jó úszó, így inkább a nagyobb hajókat részesítem előnyben.

- Ennek örülök.

- Örülsz?

- Igen, mert így erről majd mindig én jutok az eszedbe.

Vincenzio megborzongott, a férfi elértette és közelebb vonta magához. Jóleső melegség vette körbe, amely kellemes, könnyed illattal párosult. Érezte, hogyan emelkedik és süllyed az ismeretlen mellkasa, s a vágy, hogy ennél is közelebb érezze magához, csak még erősebb lett.

A távolból hallatszott a nyüzsgés hangja, egy-egy utcácskából feléjük áramlott a zene, az ablakokból tompa fény szűrődött ki. A velenceiek élték megszokott estéjüket, s ahogy egyre beljebb hatolt a gondola a város szívébe, úgy lett egyre nagyobb a csend.

Vincenzio még soha nem járt erre, nem mert volna bemerészkedni ennyire az egymást keresztező csatornák bonyolultnak tűnő hálózatába. A szűk csatornák sötét árnyaitól most mégsem félt, a mellette ülő férfi olyan biztonságot árasztott, akár egy kőszikla.

- Megérkeztünk. – A gondola lágyan ringatózott a vízen, ahogy megálltak egy ház előtt.

- Köszönjük! – Az álarcos felállt, könnyedén kilépett a bejárati ajtó előtti szegélyre. Miközben kinyitotta az ajtót, visszafordulva a kezét nyújtotta Vincenziónak. Segített neki bejutni az előtérbe, majd visszalépett. Váltott pár szót a gondolással, aztán már újra ott volt a sötétben, ahol Vincenzio körbeforogva próbált tájékozódni.

- Gyere! – Megfogta a kezét és magával húzta egy lépcső felé, aminek márványfokairól visszaverődött a beszűrődő tompa fény.

A jelenet őrült mivolta egy filmbe jobban illett volna, mint Vincenzio nyugodt életébe. Egy visszhangzó, félhomályos lépcsőházban követett egy férfit, akinek nemhogy a nevét nem tudta, de még az arcát sem látta. Mégsem húzta ki a kezét a szoros ujjak közül és nem rohant el, pedig a józan esze ezt diktálta volna. Utóbbi viszont azóta nem tett tiszteletét, mióta összeakadt az ismeretlennel a téren.

- Vigyázz! – A férfi könnyedén elkapta és megtartotta, amikor megbotlott az egyik lépcsőfokban. Mély hangja alig volt hangosabb a lépteiknél. Nem bánta, szép ívű, keskeny ajka kifejezetten csábító volt és örült, hogy nem a szokásos, egész arcot borító maszkot viseli. – Még pár lépés és ott vagyunk.

- Olyan kihaltnak tűnik itt minden. – Önkéntelenül lehalkította a hangját.

- Három család él a házban, nem vagyunk egyedül. – A férfi kulcsot vett elő, halkan kinyitotta az ajtót és betolta a sötét lakásba. Belépett mögötte, felkapcsolta a villanyt és beakasztotta a biztonsági láncot.

Vincenzio körbenézett. Az előszoba kicsi volt, de otthonos. A szobákba vezető ajtók tárva-nyitva álltak, kellemes meleg volt és férfiparfümöt érzett a levegőben. A mögötte álló férfiét, eltéveszthetetlen volt a könnyű illat. Nézelődött volna tovább, de a férfi a hátára tette a kezét. Két ujjával követte a gerince vonalát és ezzel máris elterelte a figyelmét az apró virágos tapétáról a falon és a törékeny, régi bútorokról, amiket az egyik belső szobában látott. A válla felett a férfira nézett, aki éppen odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Fél arcát eltakaró álarcának ezüst-feketéje mögül szinte égetett a fekete tekintet…

- Találkoztunk már? – A kérdés önkéntelenül bukott ki belőle.

- Délután a téren, nem emlékszel?

- Máshol, máskor…

A férfi mosolya láttán nagyot dobbant a szíve.

- Én emlékszem rád.

- Nekem viszont rossz az arcmemóriám.

- Nem kell emlékezned az arcomra. – A férfi még közelebb hajolt, a lehelete az arcát érte. – Emlékezz minden másra…

- Mire?

- A hangomra. – A fülébe sóhajtotta, amitől megborzongott.

- Csak a hangodra? – A vér most már a fülében dobolt, alig hallotta tőle a saját hangját.

- Az illatomra. – Gyengéden megérintette az arcát, az orrán simított végig.

- Olyan halvány, hogy alig érzem.

- A bőrödbe ivódik reggelig.

- Nem vagy te egy kicsit beképzelt? – vonta fel a szemöldökét.

- Csak egy egészen kicsit. – A férfi halkan felnevetett. Láthatóan nem sértődött meg. Maga felé fordította, a mutatóujjával az arcélét kezdte el simogatni. – Sok mindent szeretnék – vallotta meg mély hangon. – Szeretném, ha emlékeznél a hangomra, az illatomra, az érintésemre. – Szorosan magához ölelte, az ajka majdnem az övéhez ért, de mielőtt rásimult volna, folytatta. – A csókjaimra… - Megcsókolta. Először csak puhán, alig érve hozzá, szinte incselkedve, csábítgatva. Aztán hevesen ostromolta a száját, a nyelve elmerült benne, csatát vívott az övével, míg a vágy hevében elfogyott levegő után kapkodva szét nem váltak.

Bámulták egymást. Ziháló lélegzetük hangja visszhangot vert az előszobában. Valahol a távolban mintha zene szólt volna, de túl távoli volt ahhoz, hogy megtörhesse a hangulatot. A férfi a derekánál fogva irányítani kezdte a lakás belseje felé. A tekintetük nem engedte el a másikét és ez egészen új, izgató felhangot adott a pillanatnak, amit Vincenzio még soha nem élt át. A térdhajlata nekiütközött valaminek, az előszobából beszűrődő fény alapján az ágynak és mivel a férfi pontosan ekkor engedte el, hanyatt zuhant.

- Maradj! – Az ismeretlen szinte szelíden kérte. Odakint az előszobában lekapcsolta a lámpát. Öngyújtó kattant, gyertya lobbant. – Remélem, nem bánod, ha lámpa helyett gyertyát gyújtok. Sokkal inkább illik a mai estéhez.

Nem bánta, otthon előszeretettel égette az illatgyertyákat. Az ide-oda lebbenő lángok táncot jártak a falakon, megnyújtották a férfi árnyékát, aki a köpenyét vetette éppen. A közeli karosszékre dobta, karcsú alakja még vékonyabbnak tűnt a félhomályban. Kigombolta az ingujját, hogy szabadabban mozoghasson, láthatóan vetkőzni még nem akart. A tekintete alapján inkább őt szerette volna megszabadítani a ruháitól.

A sötét tekintet teljesen megbabonázta, így – ahogy a téren – most sem tudott nemet mondani vagy tiltakozni. Az ismeretlen szótlanul a lába után nyúlt, levette róla a cipőt és azt is óvatosan letette a szőnyegre. Feltérdelt az ágyra, kigombolta a nadrágját, s azzal is olyan finoman bánt, mint az előző ruhadarabbal. A kezénél fogva felhúzta, a kabáttól is megszabadította. Teljes figyelmével a gombok felé fordult, hogy levehesse róla az inget. Mindezt érzéketlenül, egyetlen szó vagy hang nélkül.

Vincenzio le akarta fogni a kezét, de a férfi éppen ekkor pillantott rá. Dehogy volt érzéketlen! A pupillája hatalmasra tágulva szívta őt magába, a mellkasa nehezen emelkedett-süllyedt, az ajka késpengévé szűkült, ahogy az ő száját nézte. Nem csókolta meg, újra minden figyelmét a gomboknak szentelte. A finom selyeminget óvatosan engedte le az ágy mellett a padlóra, láthatóan pontosan tisztában volt az értékével, sérülékenységével. Vincenziónak nem volt ideje elgondolkodni ezen, mert hirtelen rádöbbent, hogy már csak az alsónadrág maradt rajta. A férfi olyan elégedett vigyorral húzta le róla, mintha valami édességet bontogatott volna.

Felmerült benne, hogy talán rendszeresen csíp fel férfiakat és neki csak játék ez az egész, de aztán gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot. Valójában izgalmas és újszerű volt ez az egész, amit most átélt, egyéjszakás kaland egy ismeretlennel. Nem ezt akarta? Valami mást, valami vad érzést akart, s ez most itt volt, ahogy a férfi melléje térdelt az ágyra és a szájára hajolt. A lehelete forró volt, az ajkának az íze emlékeztette valamire, ám aztán a férfi végigdőlt rajta és a karcsú test súlya elfeledtette vele, min is járt az esze.

A széles vállakon megfeszült az ing puha anyaga, nagyon szerette volna a bőrt érinteni alatta. Addig izgett-mozgott, míg sikerült a kezével alá férkőznie. Az idegen két csók között feltérdelt, a fején át húzta le magáról, árnyak táncoltak a mellkasán, ahogy az ágy mellé dobta. Kigombolta a nadrágját, Vincenzio odanyúlt, az ujjaik összeértek, találkozott a tekintetük. Még mindkettejükön rajta volt az álarc, csak a szemük és elnyíló ajkuk látszott.

A férfi felmorrant, érthetetlen volt, mégis feszült vágyat sugallt. Kiült az ágy szélére, lerángatta magáról a maradék ruhát, aztán már újra Vincenziót csókolta. Az ujjai a hajába túrtak, szenvedélyes csókjában feloldódott minden ellenállás vagy kétely. Összesimultak, bőrük forró volt és apró cseppekben ütött ki rajta az izzadtság. Csak a saját lélegzetük hangja, egymáshoz súrlódó bőrük és a gyertyák kanócának izzása hallatszott.

Vinenziónak innentől kezdve összemosódott az éjszaka. Csak a férfi suttogása, érintése és az illata maradt azzal az ízzel együtt, amit még mindig nem tudott beazonosítani. S a gyönyör… A narancsos fénnyel festett falakkal és lebbenő árnyakkal teli szobában összeolvadó testükben keltett édes élvezet…

            A hajnal pasztellszínekre festette a szobát, mert nem lettek behúzva a nehéz drapériák. Vincenzio még félálomban elmerült a látványban, ami a nagy erkélyes ablakokon át elé tárult. A tenger felett már ott derengett a nap, hogy lanyha meleggel áraszthassa el a téli hidegben megdermedt földet.

A szobában azonban kellemes meleg volt. Az alsóbb szintekről és a csatornák felől is felszűrődtek zajok, jelezve, hogy mindenki ébredezik. Lustán hanyatt fordult, minden porcikájában lusta elégedettséget érzett, megmozdulni sem nagyon akart. Viccelődött volna, hogy még soha nem érezte magát egyszerre ennyire fáradtnak és kielégültnek, de senki nem feküdt mellette.

Felült, az álmosságát mintha elfújták volna. Most jött rá, hogy a lakásban néma csend honol, csak egy óra kattogása hallatszott valahonnan és talán egy hűtőszekrény búgása. Az ágy mellől hiányoztak az álarcos ruhái, csak a maszkja feküdt a párnán. Csalódottság és düh árasztotta el. Félrelökte nagy lendülettel a takarót, a levegőmozgás lelökte az éjjeliszekrényen heverő kis papírkát a földre és besodorta az ágy alá, de nem vette észre, mert már a ruháit szedegette össze.

Elindult megkeresni a fürdőszobát, lezuhanyozott és felöltözött. Rend és tisztaság fogadta mindenhol, de a hűtő üres volt, amikor kíváncsiságból belenézett. A társalgóként funkcionáló helyiségben megsimogatta a száraz rózsacsokrot, amely az egyik vázában pompázott, míg így aszottan is gyönyörű volt. A hálószobában álldogált pár percet, belepirult az emlékekbe. Mielőtt kiment volna, gondolt egy merészet és visszalépve magához ragadta az idegen álarcát. Magához szorította, s kicsit tolvajnak érezve magát, kiosont az ajtón. Megállapította, hogy kívülről csak kulccsal nyílik, majd behúzta maga után.

A lépcsőházban felkapcsolt lámpák és gyerekzsivaj fogadta, az egyik család éppen indulófélben volt. Égett az arca, ahogy szembetalálta magát négy kíváncsi szempárral.

- Öhm, jó reggelt!

- Jó reggelt! – Az asszony volt a barátságosabb, a férje csak biccentett és elkezdte lefelé terelni a gyerekeket. – Maga bérli a legfelső szintet?

- Egy barátom.

- Értem. – Az asszony bezárta a lakásuk ajtaját, majd könnyedén belekarolt, mintha mindig is ismerték volna egymást. – Utálok korán kelni, de sajnos, mindenkinek be kell érnie időben az iskolába és a munkahelyre. Nem velencei, ugye?

- Nem. Római vagyok.

- Róma… - Az asszony vágyakozva felsóhajtott. – Tavaly voltunk pár napot a gyerekek nélkül, olyan volt, mint egy második nászút.

- Róma valóban gyönyörű. – Vincenzio nem igazán tudta, mi mást mondhatna.

- Velünk tart? – Meg sem várta a választ, már a férjéhez fordult, aki lent várta őket a kicsikkel. – Édesem, elvisszük a fiatalembert?

A férfi csak biccentett, és Vincenzio megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy nem egyedül kell visszajutnia Paolettáékhoz. A kis vaporettóból még visszanézett a házra, a nap ekkor ölelte körbe és önkéntelenül elmosolyodott a régi épület szépségén. A kezében tartott álarcra pillantott, a férfi igazán hagyhatott volna egy búcsúlevelet, ennyit megérdemelt volna. Bár maga sem tudta, mire számított, még egymás nevét sem tudták. De valójában így is gyönyörű emlékként őrizhette meg ezt a szenvedélyes éjszakát. S ki tudja, talán jövőre újra találkoznak vagy talán még annál is előbb…