A Valentin nap margójára...

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyi időre eltűntem. Még a magam számára is megdöbbentő, hogy eltelt egy év, mióta utoljára jelentkeztem. :(

Így utólag végiggondolva, nem is tudnám röviden megfogalmazni, mennyi minden történt velem 12 hónap alatt. Senkinek sem könnyű az élete, tudjátok, hogy nekem aztán pláne eddig sem volt az. Tavaly jutottam el odáig, hogy valahogy kezdett egyensúlyba kerülni a magánéletem, a hobbim és a munkám. Aztán persze jön az élet és jól behúz egyet. :D

A munkámról nem is ejtek szót, a szokásos, még mindig nem sikerül(t) elengednem és kevesebbet dolgoznom. Miután szeretem csinálni, és tele vagyok tervekkel ezt illetően, talán nem is akkora probléma. Kivéve, ha a magánéleteddel kell összeegyeztetni, mert olyankor az ember lánya rádöbben, hogy valójában mennyire elfoglalt. Azt, hogy ennyi program van az életemben, azt magam választottam, de néhány alkalomtól eltekintve, szeretek részt venni mindenféle könyvbemutatón, előadáson, kiállításon és egyéb rendezvényeken. Miután anyukám és a nevelőapám betegsége miatt évekig nem járhattam ilyesmire, most próbálom mindezeket bepótolni. Ám, ha olyan pasival ismerkedünk meg, akit hat lóval sem lehet ilyenre elvonszolni, sőt, nem is érti, miért kell ez az ember életébe, akkor már sokkal nagyobb a probléma. Majd egyszer talán sikerül egyensúlyba hoznom minden mással.

Tavaly tavasszal két "majdnem kapcsolatom" is elmúlt. Az egyiknek én vetettem véget, mert úgy éreztem, már nem egy irányba haladunk, míg a másik szépen véget ért. A barátságok megmaradtak, azt hiszem, mindenki boldog és ez egy nagyon jó érzés. Aztán a nyár elején jött A SZERELEM. Tudjátok, amiben már nem is hiszel, hogy igaz lehet, tehát rágod a körmöd és rettegsz, hogy tuti, hogy itt valami nem stimmel, mert VELED ILYEN AZTÁN NEM TÖRTÉNHET! De megtörténik. És gyönyörű, mert végre elhiszed, hogy boldog lehetsz, hogy szép vagy, hogy értékes vagy, még akkor is, ha tudtad te azt, de azért ott volt a kétely. Ám persze, semmi sem egyszerű, mert A SZERELEM nős, hosszú házasság után a neje kidobta az utcára, tehát még lelki sérült is. Amint már biztos tudjátok, az anyatípusba tartozom, lételemem, hogy megmentsek mindenkit (méhecskét, macskát, galambot, sérült lelkű férfit), így igazából ez már csak a megszokott plusz. Viszont ilyenkor jön az, hogy miután saját magamból indulok ki, fel sem merül bennem, hogy A SZERELEM féltékeny is lehet. Pedig féltékeny és úgy ki is hajított ősz elején, hogy a lábam sem érte a földet. Igazságtalanul. Körülbelül olyan érzés volt, mint amikor gyomron ütnek. Nem, inkább szíven. Ököllel. Keményen, hogy nem kapsz levegőt. Sírnál, de nem megy. Csak a düh van, no, de az van annyi, hogy egy atomreaktort is tudnál működtetni. Fene gondolta, hogy tudok ennyire dühös lenni. A düh maradt sokáig, miközben A SZERELEM rájött, hogy szeret, így aztán visszafogadtam. Egyelőre nem tudom, jól tettem-e. A hangulata ingadozó, lassan az enyém is. Romantikus érzéseim valahol mélyen legbelül még reménykednek, de az, hogy mit hoz a jövő, nem tudom.

Ősszel volt egy klassz online konferencia. Pár napos volt, sok okosságot hallottam, rengeteg mindenen elgondolkodtam. Például azon is, hogy akkor és ott be kellett ismernem, hogy besokalltam, kiégtem. Minden téren. Minden csak nyűg és teher, s nem éreztem mást, csak végtelen kimerültséget és/vagy ingerültséget. Voltak olyan időszakaim már korábban is, amikor felkelni sem akartam, a mosolygás pedig távol állt tőlem, tehát pontosan érzékeltem, hogy ez, amit most érzek, valami ahhoz hasonló, de talán annál is rosszabb. Nem volt kedvem írni sem, pedig tudom, hogy ha kiírom magamból az érzéseim, utána mennyivel jobban érzem magam. Ám az sem ment. Javítottam a történeteket, de azokat is félre kellett tennem. Megrekedtem egy szinten, ahonnan nem tudtam kitörni és nem tudtam, mit kellene tennem.

December végén otthon voltam pár hétig. Nem csináltam mást, csak aludtam, öleltem a macskát, rajzoltam, kicsit olvasgattam, bámultam ki a fejemből, teáztam, nem gondolkodtam. Aztán január elején elkezdtem módszeresen átgondolni, mit is szeretnék. Szabályokat és rendszerességet kezdtem el tervezni, félretettem mindent, ami felesleges és keményen dolgozom azon, hogy újra összeszedjem magam. Újrarendezem a szobám, átgondoltan, de kidobok mindent, ami már nem boldogít. Újra leültem írni és javítani, és bár nem vagyok elégedett A velencei karnevál álarcosával, máris sokkal több, mint amit az elmúlt egy évben összesen írtam. A Két életet javítom tovább, de tervezek vele valami mást is, Erikának ugyanis nagyszerű ötlete támadt, én pedig már kutakodom, hogyan tudnám megvalósítani. Minden máson is dolgozom, jelentkezem velük, amint lesz értelme.

Most éppen süt a nap, valamelyik nap a csontjaimban éreztem a tavaszt. Nagyon szeretném, ha vége lenne a hidegnek és végre nyílna az ibolya és a cseresznyevirág, de egyelőre be kell érnem a hóvirággal. Nem baj, azt is szeretem. :) Köszönöm ezt a maratoni türelmet, amit tanúsítottatok, Eszternek pedig, hogy tartotta a frontot. Mindenkinek szép hétvégét és jó olvasást ehhez az utó-Valentin napi frisshez!

Ai

Ui.: Köszönöm mindenkinek a Vendégkönyvbe írt sorait! Sajnálom, hogy aggódnotok kellett! :( Tudom, hogy vannak, akiknek sokkal rosszabb az életük, mint az enyém és jólesik kicsit elmenekülni a valóság elől. Nem áll szándékomban megszüntetni az oldalt, és nagyon nem akarom abbahagyni az írást sem. Van még történet, amit a Két életen kívül kijavítottam, átfutom őket és visszateszem, hogy legyen mit olvasnotok. :) Nagy ölelés mindenkinek! <3