A vádat apám képviselte...

Köszönettel Melinek, aki fáradhatatlanul gépeli a történeteimet, és még aggódik is értem…

 

            A vágy különösen veszélyes fegyver. A leggyakoribb indíték, ha gyilkosságról van szó. S a legfájdalmasabb érzelem, amikor arról van szó, hogy kívánsz valakit. Ahogy én is. Be nem ismerve. Tudatom legsötétebb mélyére száműzve a sóvárgást, amely lassan átveszi felettem az irányítást.

Ez a sóvárgás az alapja minden harcnak kettőnk között. Közötte és közöttem. A vágy, hogy csókoljam, magamra húzva összefonódjak vele, s halljam elfulladó nyögését a végső pillanatban. Ez a vágy azonban egy még hatalmasabb vágyat táplál, amelyet bármennyire is akarok, egyben félek is tőle. A szerelem vágyát. Azt akarom, sóvárgom, bárcsak szeretne. Engem, csakis engem.

Reménytelen érzés, ám mindannyian tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. S ez a remény őrzi bennem a tüzet, amelytől gyorsabban ver a szívem, ha csak meglátom, vagy hallom a hangját, de azt a tüzet is, amelytől dacosan és büszkén ellent mondok neki és csak azért is másképp élem az életem, mint ő akarja. Tudom, hogy az aggodalom hajtja, de a bennem sodródó érzések semmivé foszlatják az együttérzést és a megérzést. S csak az a sötét vágy marad, amely eltéphetetlenül hozzá köt…

Azt hiszem, kedves Olvasó, ha voltál valaha is igazán szerelmes, akkor pontosan tudod, miről beszélek. S ha még nem, akkor talán a történet végére megérted, mire gondolok. Ám hadd kezdjem az elején. A nevem Joh Elliott, védőügyvéd vagyok. Legközelebbi hozzátartozóm a nevelőapám, Reed Carpenter, pár éve meghalt anyám második férje, aki jelenleg ügyészként tevékenykedik. Fogalmazhatunk úgy, hogy egyáltalán nem örül annak, amivé lettem. Szerinte soha nem leszek igazán jó ügyvéd, ám én elég makacs ember vagyok, így… csak azért is keményen dolgozom. Hogy megmutassam neki, téved, és talán bebizonyítsam azt is, hogy méltó vagyok a fiának lenni. Mert csak erre van lehetőségem: a fiának lenni. Semmi több. Tudom, hogy így van ez jól, de akkor is fáj. Ezt a fájdalmat, sem más érzelmet azonban soha nem mutathatom, mert nem illene a kőkemény ügyvédhez, akivé lettem miatta, általa. Szerinted bolond vagyok? Hm, lehet. Ám az is lehet, hogy egyszer… elnyerem reményem jutalmát…

 

1.

 

            Ezúttal is veszekszünk. Mint mindig. A dolgozószobában, ahol általában az idődet töltöd. Minden hangos szó visszaverődik a falakról, bennem lüktetve visszhangzik a hangod. Az íróasztal mögött ülve, szikrázó szemmel nézel rám, a kezed ökölbe szorul. Az ajtónak vetem a hátam, és figyelem, ahogy a fejed rázod, ahogy a hajadba túrsz. A vágy úgy támad rám, hogy eláll a lélegzetem. A tekintetünk találkozik, elakad a hangod. Elválasztanak minket méterek, de most ez olyan lényegtelen.

Minden semmiségnek tűnik, amikor elindulok feléd. Megteszem a lépéseket, amiket te sohasem fogsz. S kinyújtom feléd a kezem, amit te soha nem fogsz megtenni. Az arcodat érintve lehunyod egy pillanatra a szemed, de későn. Jól látom, ahogy elsötétül a pillantásod. Miattam. A vágytól, amelyet benned keltek.

Oh, Istenem, bárcsak… bárcsak…!

Ujjam hegyével követem arcod vonalát, állad határozottságát, szemöldököd ívét, orrod erőteljességét, ajkad vékonyságát. A karfára támaszkodom a másik kezemmel, hogy közelebb legyek hozzád. Hogy a leheleted keveredhessen az enyémmel, s végre érezzem nyelvemen az ízedet. Hajszálvékony határ, amit átlépni szándékozom, de ez most nem számít. Csak sötétzöld tekinteted, és ajkad érintése a fontos, ahogy végre összeér a szánk. Bombaként robban bennem a vágy, hogy mindent elvegyek. Mindent, amit most felkínálsz nekem.

A hajamba fúrod az ujjaid, és az öledbe húzol. S miközben csókolsz-csókollak, az inged alá bújik a kezem, hogy érezzem bőröd forróságát, és te lemásolod mozdulataimat, s látom az élvezetet a szemedben, amikor felnyögök. A hangom olyan, mintha felszabadítana minket egy ki nem mondott tiltás alól. Vadul csókoljuk egymást. Egymás után szabadulunk meg a ruháinktól, hogy végül macskaként törleszkedve ereszkedjek az ágyékodra. Ívbe hajol gerincem a karjaidban, vonaglok fölötted, a gyönyör reszketegen ölel minket. Csak te és én vagyunk vágyaink közepette, s amikor felkiáltok, a te neved szakad fel az ajkamról…

- Reed! – Zihálva ülök fel az ágyban. A tenyerembe temetem az arcom, és nagyot nyögve visszazuhanok a párnára. – A fenébe! – mormogom szinte még félálomban. Az órára pillantok, digitális kijelzője alapján még félóra van vissza az ébresztőig. Az utóbbi időben, hála a stresszes és feszített munkatempómnak eléggé megszaporodtak az ilyen és ehhez hasonló álmaim, amik – hm, valljuk be – elég valóságosnak tűnnek. Szexmániás kamasznak érzem magam tőlük, de sajnos, az álmaim az egyetlenek, amiket nem uralhatok.

A kéj még ott remeg a testemben, amikor felkelek. Hosszan állok a zuhany alatt, és igyekszem kiverni a fejemből az álom keltette gondolatokat. Megborotválkozom, köntösbe bújva megfőzöm a kávét, és végül a bögrével odaállok az ablak elé. Nézem, ahogy lassan felkel a Nap, és emberek jelennek meg az utcán. Nemsokára én is csatlakozom hozzájuk, hogy belvárosi irodámban elkezdjem a mai munkanapot. Legjobb barátommal nyitottam négy éve, és a kemény munkánknak köszönhetően elég ismertek lettünk. Ma négy tárgyalásom is lesz, valamint várok még két lehetséges ügyfelet, akik mára kaptak időpontot. Megszokott nap, elvileg semmi nem jöhet közbe, bár ehhez még a nevelőapámnak is lesz egy-két szava.

Reed Carpenter az apám halála utáni második évben bukkant fel az anyám és az én életemben, és nem tellett bele egy év, hogy a mostohaapám legyen. Az esküvőjüket stílusosan a tizennegyedik születésnapomon tartották, csak éppen azt felejtették el megkérdezni, én mit szólok hozzá. Reed különben tökéletes ellentéte az apámnak, aki eléggé hektikus, türelmetlen és harsogó ember volt. Reed mindig nyugodt, komoly, türelmes. Anyám imádta, hogy soha nem felejti el az évfordulókat, születésnapokat, és hogy nem egyszer rózsával állított haza, ha úgy gondolta, hogy későn végzett. Hétvégén otthon dolgozott, de meghatározott időkeretek között. Nem hagyta, hogy ügyvédi, majd később ügyészi munkája fontosabb legyen nálunk.

Én eleinte tartózkodó voltam vele szemben, rettenetesen megviselt apám elvesztése. Bosszantott, hogy anyám csak úgy félredobja apám emlékét egy ismeretlenért. Anyám nem egyszer veszekedett velem emiatt, de én úgy tettem, mintha meg sem hallanám. Be kellett érnie annyival, hogy udvarias közhelyekbe bocsátkoztam udvarlójával, és hajlandó voltam egy asztalhoz ülni vele. Közben messziről figyeltem Reedet, ha hozzánk jött. Néha elkaptam a pillantását, ahogy a szeme sarkából engem méreget. Bosszankodás helyett megértést láttam a tekintetében, s ez a megértés türelemmel párosulva végül elérte a kívánt hatást. Egyre inkább kíváncsi lettem rá.

Amikor odaköltözött hozzánk, és hétvégente a dolgozószobában dolgozott, beosontam, és leültem a fotelba. Úgy tettem, mint aki olvas, ő pedig úgy tett, mintha észre sem venne. Aztán egy idő után félretettem az alibi könyvet, és inkább hallgattam, ahogy fennhangon a vádbeszédeit csiszolja. Aztán mire észbe kaptam, már mellette ültem az asztalnál, és államat a karomra fektetve kérdezgettem. Azt hiszem, azokban az időkben szerettem bele, de persze akkor még nem is sejtettem, mi az az érzés, ami hozzá köt, amiért rajongva hallgatom, amiért körbeugrálom, amikor hazaér.

Anyám örült, hogy végre megkedveltük egymást. Igyekezett közös programokat szervezni nekünk, amiknek emlékét a mai napig a szívemben őrzöm. Önkéntelenül is a falat borító könyvespolcra pillantok, ahol számos közös fotó kapott helyet. Fájdalmasan megsajdul bennem a magány, így inkább félredobom az emlékezést, és elindulok felöltözni. Az ajtó halkan kattan mögöttem, amikor negyedórával később elhagyom a lakást. 

 

A biztonsági őr rám mosolyog, amikor belépek az épületbe, ahol az irodám kapott helyet.

- Jó reggelt, Joh!

- Jó reggelt, Mike! Hogy sikerült a tegnapi randi a vöröskével? – könyökölök a pultra.

Mike, aki valamivel fiatalabb, mint én, hálásan rám vigyorog. Talán én vagyok az egyetlen, aki „lealacsonyodik” hozzá, és elbeszélget vele.

- Annie-nek hívják. Szombaton eljön velem vacsorázni.

- Ennek örülök! – nevetek fel. Átnyúlok a pult felett, és vállon bokszolom. – Gratulálok!

- Még nem merek inni előre a medve bőrére – mentegetőzik, de látszik rajta, hogy elégedett és boldog. Irigylem kissé.

- Csak hajrá! – indulok a lépcső felé. Utálom a liftet, így inkább gyalogolok a másodikra.

Négy évvel ezelőtt jó vétel volt a belvárosi ötemeletes épület második szintje, ahol berendeztük az irodánkat Garry Bernfeld-el. Garry-vel együtt végeztük a jogi egyetemet, és jó párost alkottunk, ami mostanra egy igen gyümölcsöző üzlettársi kapcsolattá alakult.

- Jó reggelt, Caroline! – Caroline Morgenstern a titkárnőnk. Mindkettőnknél idősebb, elvált asszony, aki egyedül neveli két fiát. Katonás fegyelmet tart, és határozott, kedves nő.

- Jó reggelt! Garry jelezte, hogy késni fog.

- Rendben. Van valami üzenetem?

- Mindent feljegyeztem, és odatettem az asztalodra.

- Köszönöm. – Az irodámban kínos rend, ahogy szeretem. Felakasztom a fogasra a kabátom, leteszem a táskám, előszedem a laptopom. Átfutom az üzeneteket, de egyik sem sürgős, így kérek Caroline-től egy kávét, és nekiállok átolvasni az e-mailjeimet. Hallom, hogy odakint csörög a telefon, ám ügyet sem vetek rá. Caroline a kávéval a kezében megáll az asztalom előtt.

- Mr. Carpenter szeretne önnel ebédelni.

- Talán inkább akar – horkanok fel, és a csészéért nyúlok. – Nem érek rá. Egykor tárgyalásom van, és még előtte át akarom nézni a jegyzeteimet.

- Mondta, hogy ezt fogja válaszolni.

Felsóhajtok. A sóvárgás, hogy lássam őt, egyre erősebb. Már két hete sikerült kitérnem előle, és valószínűleg ez eredményezte azt a túlfűtött álmot hajnalban.

- Fél tizenkettőkor várom a vendéglőben.

- Igenis. – Caroline elfojtott mosollyal távozik, mintha többet tudna, mint kellene.

Rosszkedvűen kortyolom a kávét, de a szívem hevesen ver. Láthatom, beszélhetek vele. Csak a kemény önfegyelem, amivel kordában tartom az érzéseimet, képes arra, hogy inkább a tárgyalásra koncentráljak, amin háromnegyed óra múlva meg kell jelenjek.

Az egész délelőtt csigalassúsággal telik. A tárgyaláson kifogom az egyik legmakacsabb és legpedánsabb bírót, így csak valamivel dél előtt sikerül elszabadulnom a bíróságról. Betelefonálok az irodába, de senki sem keresett. Reed ismer annyira, hogy tudja, a késésemnek megvan az oka. Mindig ugyanott ebédelünk, egy eldugott kis vendéglőben, ahol külön boxunk van, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. A pincérnő a helyünkre kísér, ahol Reed gyümölcslevest kanalaz, egyik kedvencét.

- Azt hittem, megvársz – huppanok le vele szemben, mire összevonja a szemöldökét.

- Azt hittem, nem jössz. Clevely megizzasztott?

- Enyhén szólva – vonok vállat, majd a pincérnőhöz fordulok. – Ugyanazt, köszönöm.

Reed engem néz. A tekintete mohazöld, a haja gesztenyebarna, az ajka keskeny. Magas, karcsú, sportos alkat. Rendkívül jóképű férfi, aki nemsokára betölti az ötvenet.

- Eléggé elfoglalt lettél az utóbbi időben – közli nyugodtan, mintha nem is érdekelné a dolog.

- Mára például négy tárgyalásom van előjegyezve. Nem nagyon érek rá.

- Ezért nem nézel megint a szemembe?

A szemébe nézek, a keserű düh marja a torkom, az öröm pedig, hogy végre láthatom, majd szétfeszíti a mellkasom.

- Tényleg sok a dolgom.

- Mindig mondtam, hogy a családot nem helyettesítheti a munka, Joh.

- De azt is mondtad, hogy fiatalon kell megalapozni a hírnevünket.

Eltolja maga elől a csészét, és az asztalra könyököl. Megvárja, amíg az érkező pincérnő leteszi elém a levest, és ásványvizet tölt a poharamba, majd hideg hangon felel.

- Valóban, de mintha a lelkedre kötöttem volna, hogy ne legyél ügyvéd.

- Nem vagy az apám.

Hátradől, mintha megütöttem volna. Talán azt is tettem. Nem csak ököllel vághatsz valakit arcul, hanem szavakkal is.

- Ez igaz – feleli fáradtan. Most látom csak, hogy mennyire kimerült. Pár napja olvastam az újságban, hogy véget ért egy ügy, ahol ő képviselte a vádat. Az aggodalom összeszorítja a torkomat. Legszívesebben bocsánatot kérnék, de Reed még nem fejezte be. – Viszont azt hittem, hogy barátok vagyunk.

- Sajnálom. Nem úgy gondoltam.

- Akkor hogyan? Bármit kérek is, mindig az ellenkezőjét cselekszed, mintha direkt csinálnád, és én ebbe kezdek belefáradni. Tettem valamit, ami miatt mérges vagy rám?

Újra kamasznak érzem magam, zöld szeme talán belelát a lelkembe is…

- Ne haragudj, csak az utóbbi időben túl sokat aggódsz miattam, amit feleslegesnek tartok. Nem vagyok már gyerek.

A szeme összeszűkül.

- Esküt tettem anyádnak, hogy vigyázok rád.

- De anya már halott.

- Azt hiszed, én nem tudom? – csattan fel.

S ahogy összetalálkozik a pillantásunk, feltámad bennem a múlt. Félrenézünk. Felállok.

- Jobb lesz, ha most megyek.

- Várj! – A kezem után kap, de felborítja a poharamat, és víz loccsan a nadrágomra. – Jaj, ne haragudj!

- Nem, semmi gond. Mindjárt jövök. – A mosdó felé indulok. Kivételesen örülök, hogy kicsit magam lehetek. Már majdnem teljesen sikerül megszárítanom a ruhámat, amikor belép. 

- Sajnálom – mondja, miközben nekidől a mosdópultnak. Ez annyira… vonzó mozdulat, hogy lesütöm a pillantásom. – Nincs jogom beleavatkozni az életedbe.

- Tudom, hogy aggódsz értem, de boldogulok. Komolyan.

Komoran bámul rám.

- A múltkor is zaklatott az a fickó…

- Az már egy éve volt, és megoldottam volna egyedül is.

- Meg rád szállt az a nő…

- Félreértett, és…

- Francokat! – morran fel. – Joh, figyelj…

- Nem, te figyelj! – szegem fel az állam. – Mi lenne, ha végre felfognád, hogy nem vagyok már gyerek, hanem felnőtt férfi, aki maga oldja meg a problémáit?! Nem állhatsz mindig a hátam mögött!

- A családod vagyok!

Mintha tőrt szúrt volna a mellkasomba. Igen, a családom. A nevelőapám, akibe szerelmes vagyok anélkül, hogy ő bármit is sejtene. Most szívesen elbőgném magam, de végül csak egy szomorú válaszra futja.

- Nem, csupán anyám második férje vagy…

Átfut valami az arcán, de nem törődöm vele, nem engedem, hogy bűntudatom legyen, így inkább csendben magára hagyom. Felkapom a táskám, és fizetek. Odaintek a pincérnőnek, majd kilépek az utcára, ahol beleolvadok az embertömegbe, akik között egymagam lehetek a fájdalmammal.

 

Az egyórás tárgyalást végül elhalasztották, így az irodám magányából bámulok ki az utcára. Meghagytam Caroline-nak, hogy senki ne zavarjon, és most az önsajnálatban hentergek. Emlékek között ácsorgok, amelyektől sajog a mellkasom, ha rájuk gondolok. 

Tizenöt körül lehettem, amikor ráébredtem, hogy valami nem stimmel nálam. A velem egykorú srácok, még a legjobb barátom is a lányokat hajkurászta. Kivéve engem. Nem érdekeltek a vihogó, magamutogató, vagy éppen kedves, szerény leányzók, akik a suliba jártak. Természetesen néha elhívtam egyik-másikat moziba vagy kirándulni, de amikor csókolózásra került a sor, valahogy elvesztettem a lelkesedésemet. Viszont a tesitanárunk olyan helyes és szexi volt. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg meleg vagyok. Titokban elkezdtem könyveket olvasni és összeszedtem mindent a netről. Senkinek nem mertem beszélni róla, még Reednek sem, pedig vele akkorra már mindent megosztottam. Nem akartam, hogy elítéljen.

Egyik este a szokásos vacsorára készültünk. Amíg anyám főzött, mi Reeddel megterítettünk. Reed mondott valamit, mire anyám felnevetett, és megcsókolta. És a féltékenység olyan erővel támadt le, hogy megdermedtem. Kimentettem magam, és feltántorogtam a szobámba. Próbáltam felfogni, mi is történt. De persze nem kellett nagy ész hozzá. Féltékeny voltam a tulajdon anyámra, mert szerelmes voltam a nevelőapámba. Aznap este sírva aludtam el. Pontosan tudtam, mennyire reménytelenek az érzéseim. Sőt, mennyire elítélendőek. Undorítónak éreztem magam, és még az sem enyhítette ezt az érzést, hogy álmomban Reed ült az ágyam szélén, és szomorú mosollyal az arcán a hajamat simogatta.

Kínzó lassúsággal teltek az évek. Megtanultam színlelni, még barátnőm is lett, aki miatt nagyon szégyelltem magam. Igyekeztem mindenben megfelelni anyám, de legfőképpen Reed elvárásainak. Akkor kerültünk először szembe, amikor közöltem, hogy ügyvéd akarok lenni. Hetekig tartó vita lett belőle, de végül én győztem. Új korszak kezdődött az életemben. Megismertem Garry-t, aki legbizalmasabb barátom lett, minden titkom tudója. Mivel ritkán láttam Reedet, az érzéseim csitultak iránta, nagy naivul azt hittem, kiszerettem belőle. Összejöttem egy sráccal, Chris lett az első szeretőm, majd az első exem, amikor szakítottunk. Férfiak jöttek-mentek az életemben, teljes titokban. Belehaltam volna, ha Reed megtudja, és csalódik bennem.

Utolsó éves voltam az egyetemen, amikor anyámat baleset érte hazafelé menet. Reeddel ott ültünk a kórház folyosóján, és imádkoztunk. Aztán egymást támogattuk hazafelé, amikor az orvos közölte, hogy anyám meghalt. Én nem mentem suliba, ő dolgozni. Együtt igyekeztünk átvészelni a gyász első napjait, a veszteséget. A bűntudattól nem tudtam aludni éjszaka, mert a szívem mélyén egy kicsit örültem, hogy Reed végre csak az enyém. Hallottam, hogy járkál a hálószobában minden hajnalban, s a bűntudat csak még nagyobb lett. Megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek. Garry beszélt le róla végül, de a lelkiismeretfurdalás a mai napig nem enyhült. Főleg azok után, ami a temetés napján történt.

Ott álltunk a sír mellett. Egyikünk sem sírt. Reed nem volt az a fajta, aki kimutatja a fájdalmát, én pedig úgy éreztem, elsírtam minden könnyemet. Anyámat sokan szerették, így vagy egy órát álltunk a temetőben a részvétnyilvánítások miatt. Odahaza a barátok, ismerősök, szomszédok vártak minket, és késő este lett, mire mindenki távozott. A konyhában halmokban állt a temérdek ennivaló, mintha mindenki azt hitte volna, hogy anyám halála után éhen fogunk halni. Dühömben legszívesebben mindent kiborítottam volna.

- Majd holnap eltakarítok mindent – állt meg az ajtóban Reed, szokás szerint kitalálva a gondolataimat. – Most csak csináljunk egy kis rendet.

Bólintottam, és ami befért, bepakoltam a hűtőbe. Reed meg csak állt az ajtóban sápadtan, némán. Csak akkor vettem észre, hogy részeg, amikor elindult a hátsó ajtó felé. Az útjába álltam.

- Te ittál?

- Egy keveset. Talán nem szabad?

- Nem bírod az alkoholt – emlékeztettem.

- Tudom. Kiengednél?

- Jobb lenne, ha inkább lefeküdnél.

- Te csak ne akard megmondani nekem, mit tegyek!

- Akkor menj csak! Mire vársz? – kiáltottam rá, és felviharzottam a szobámba. A párnába fúrtam az arcomat, és próbáltam nem sírni. Amikor leült mellém, és megsimogatta a hajam, nem mozdultam.

- Sajnálom – motyogta.

- Kérlek, feküdj le! – néztem fel rá. – Azzal nem lesz könnyebb, ha leiszod magad. Ezt anya sem akarná…

Keserűen felnevetett, arcán soha nem látott, elnyomott harag.

- Nem, biztosan nem… - Sokáig hallgatott, mire kibökte. – Nem akarok egyedül maradni.

Némán arrébb húzódtam az ágyon. Mellém dőlt. Ugyanazon a párnánk osztoztunk. Úgy aludtunk el, hogy végig egymást néztük. Hajnalban arra ébredtem fel, hogy a hátamhoz simult, lehelete a tarkómat érte, és a karját átvetette a derekamon. A vágy elemi erővel tört fel belőlem. Hozzásimulva élveztem el, egy hang nélkül, s bármennyire is eltöltött az eufória, a mellkasomra a szégyen súlya nehezedett. Felkeltem, megcsináltam a reggelit, és egész reggel nem váltottunk két szónál többet. Amikor elment otthonról, összedobáltam a cuccaimat, és visszamentem az egyetemre. Soha nem beszéltünk arról az éjszakáról, de onnantól kezdve minden elromlott kettőnk között, és nem úgy tűnik, hogy valaha is rendeződik a viszonyunk. Talán jobb is így…

Keserű mosollyal elfordulok az ablaktól, amikor Caroline benyit.

- Ne haragudjon, de van itt egy hölgy.

- Igen?

- Mrs. Dawson. Beszélni szeretne veled.

- Garry még nem jött vissza?

- Nem. Fogadja?

Bármi jobb, mint elmerülni az emlékekben, ezért bólintok. Idősebb hölgy lép be az ajtón, hellyel kínálom, amit elfogad, de a teát és a kávét is visszautasítja. A szeme vörös, láthatóan az utóbbi napokban sokat sírt. Leülök az asztalom mögé, és rámosolygok.

- Parancsoljon velem, asszonyom.

- Rövid leszek, Mr. Elliott. A lányomat négy napja letartóztatták azzal a váddal, hogy megölte a férjét, Duncan Shiroh-t. Kihelyeztek mellé hivatalból egy ügyvédet, de szeretném, ha valaki olyan védené, aki ért is az ilyen ügyekhez. Az Elliott & Bernfeld-nek jó híre van, én pedig bármennyit hajlandó vagyok kifizetni annak érdekében, hogy a lányomat ne ítéljék el. Szerette a férjét, most várják az első gyermeküket, a lányomnak nem volt oka meggyilkolni Duncant, és egész egyszerűen képtelenségnek vélem a vádakat.

- Elmondaná, hogy a rendőrség miért véli úgy, hogy a lánya ölte meg Mr. Shiroh-t?

- Melissa, a lányom elég nyughatatlan, a baba miatt pedig még kevesebbet pihen, mint egyébként. Péntek délután elment otthonról, sétált a városban, és elég későn ért haza. Otthon holtan találta a vejemet, és természetesen azonnal értesítette a rendőrséget. Ám a nyomozók véleménye szerint Melissa a tettes.

- Értem. – Minden ügy személyes döntés, ami befolyásolja egy ügyvéd életét. Reedtől tanultam majdnem mindent, de egyet soha nem tudott megtanítani: melyik ügyet vállaljam el. Egyszer nevetve azt mondta, a saját megérzésemtől függ, s igazából ez dönti el, mennyire vagyok jó ügyvéd. Ez az ügy valamiért felkelti a kíváncsiságom, de nem ugrok óvatlanul fejest semmibe. – Beszélni szeretnék a lányával, mielőtt vállalom az ügyet.

- Ez csak természetes.

Még hosszan beszélgetek az asszonnyal, tisztázok vele pár dolgot. Aztán vele együtt indulok meglátogatni Melissa Shiroh-t. Igazából szeretném látni a nyomozati anyagot is, de addig arra nincs lehetőségem, amíg ténylegesen nem leszek a nő védője. Felhívom a hivatalból kirendelt ügyvédet. Max-et ismerem, eléggé el van havazva, így kifejezetten megörül, amikor elmondom neki, miért keresem. Megígéri, hogy átfaxolja nekem az összes anyagot, amit hálásan megköszönök.  

Melissa Shiroh első pillantásra elbűvöl. Vékony teremtés, sápadt arcát hatalmas kék szempár uralja. Kezét az egész beszélgetés alatt a hasán nyugtatja. Csak akkor mosolyodik el, amikor a babáról kérdezem.

- Ma nagyon nyugtalan. Igazából az apja halála óta… - Elakad, és mély levegőt vesz. Igyekszik nem sírni, erősnek mutatni magát, de látom, hogy ez mennyire nehezére esik.

Hosszú másodpercekig méregetem, várom, mit súg az ösztönöm. Ez a nő titkokat rejteget, látom megrebbenő pilláin, de nem hiszem, hogy megérdemel egy életfogytiglant a börtönben. Ez pedig azt jelenti, hogy van egy új ügyfelem. Felállok, és mellésétálok. Csak egy pillanatra, de rebbenő félelmet látok átsuhanni az arcán. Egy gyanú fészkelődik bennem, egyelőre félreteszem, előbb-utóbb úgyis megtudom, amit akarok. Leguggolok elé, úgy kérdezem.

- Szabad?

Megdöbbenve bólint, amikor rájön, mit szeretnék. A hasára teszem a kezem, megrezzen, a keze ökölbe szorul, ahogy hozzáérek. Igyekszem természetesen viselkedni. Önkéntelenül is elmosolyodom, amikor rúgás éri a tenyeremet.

- Szia, kisöreg! A nevem Joh, és én fogom védeni az anyukádat. Viselkedj jól, rendben? Anyukádnak szüksége van a pihenésre.

Melissa oldalra billenti a fejét, majd hitetlenkedve rám pislog. A rugdosás kicsit szünetel.

- Azt hiszem, kedveli magát.

Felnevetek.

- Remélem is. Rosszul esne, ha utálna.

Melissa arcán végre megjelenik egy igazi mosoly, s bár halovány utánzata lehet csak az őszinte, boldog ragyogásnak, mégis azonnal a szívembe zárom. Bűnös vagy áldozat, ebben a pillanatban, amikor összefonódik a pillantásunk, vajmi keveset számít. Ahogy az új élet a hasában lelkesen újra megrúgja a kezem, egész egyszerűen elvarázsol. Homoszexuálisként soha nem lehet saját gyerekem, ezért ez a töredéknyi idő többet jelent nekem, mint bármilyen összeg a számlámon.

- Maga ölte meg? – kérdezem halkan. Megtöröm a köztünk kialakult hangulatot, de kíváncsi vagyok a reakciójára.

Hosszú percekig nem válaszol, és nem mozdul, aztán lassan a kézfejemre csúsztatja a kezét. Az arca mozdulatlan, de a szemében ott látom az igazságot, és ettől megkeseredik a szám íze. Ebben a pillanatban azon múlik a jövője, hogyan döntök. Jó, persze, vannak más ügyvédek is, de valamiért az a kis élet, amely kapcsolatot teremtett velem egy apró kis rúgással, felelősséget ébreszt bennem, és ez el is dönti a kérdést.

- Kihozom innen, rendben? Csak bízzon bennem.

- Köszönöm.

Egészen addig érzem a hátamon a tekintetét, míg be nem zárul mögöttem az ajtó. Újra felhívom Max-et, aki állítása szerint átküldte az aktát. A biztonság kedvéért rácsörgök Caroline-ra is, de feleslegesen. A titkárnők gyöngye már mindent az asztalomra tett. Kikerestetem vele a nyomozást vezető rendőr nevét, majd gyalog indulok az őrs felé. Jó idő van, és bár nagy a tömeg, jólesik sétálni.

Baker nyomozó éppen telefonál, amikor megállok az asztala mellett. A szék felé int, amin a gyanúsítottak szoktak ücsörögni. Lehuppanok rá, és keresztbe teszem a lábam. Várom, hogy befejezze a beszélgetést.

- Helló, nyomozó. Joh Elliott vagyok, Melissa Shiroh ügyvédje.

- A kislány új ügyvédet fogadott.

- Az anyja fogadott fel, hogy védjem a lányát a bíróságon.

A nyomozó fogpiszkálót dug a szájába, és hosszasan szemlél.

- Mi még nem találkoztunk személyesen – állapítja meg.

- Valóban nem.

Felhorkan, majd benyúl a feltornyozott akták közé, és kihúz egyet. Ő az a típus, aki a rendetlenségben érzi otthon magát. Képtelen lennék így dolgozni.

- Az áldozat halálát egy nagy erejű ütés okozta, amit a tarkójára mértek – mondja anélkül, hogy kinyitná a dossziét. Valószínűleg nagyon jó memóriával rendelkezik, így egyre nagyobb tisztelettel nézek rá. – Majdnem azonnal meghalt.

- Miből gondolták, hogy a feleség a tettes?

- Az áldozatot mindenki kedvelte. Akadt pár ellenlábasa a munkahelyén, de alapvetően rendes fickó volt. Napi nyolc-tíz órákat lehúzott, mert a felesége gyereket vár, és kellett a pénz. Viszont a legjobb barátjának néha panaszkodott az asszonyra.

- Pontosabban? – hajolok előre.  

- Már a terhesség előtt is gyakran kimaradozott. Órákra eltűnt úgy, hogy senkinek nem szólt, hová megy. Állítólag sétált.

- Ez még nem bizonyítja a bűnösségét.

- A férj a halála előtt nagyon maga alatt volt. Amikor a barátja kérdezte, azt felelte, hogy szerinte az asszony megcsalja.

- És?

- A nyomozás során nem bukkantunk annak nyomára, hogy viszonyt folytat valakivel, de lehet, hogy nagyon jól titkolja.

- Vagy pedig nincs neki.

Baker gúnyosan pillant rám.

- Magát is elvarázsolta?

- Úgy tudom, ilyesmit csak a tündérek és a boszorkányok szoktak. Én pedig már régóta nem hiszek a mesékben.

Baker pár másodpercig némán rágcsálja a fogpiszkálót, majd lassan elvigyorodik.

- Jó fej maga, Elliott.

- Kösz. Szóval? Mit találtak még?

- Az asszony vette azt a levélnehezéket, amivel megölték a férjét. Pár nappal előtte, az eladó emlékezett rá.

- Ne vicceljen! Ma már senki nem olyan hülye, hogy ilyesmit csináljon. Ezzel saját maga alatt vágja a fát.

- Az asszony azt mondta, ajándékba vette a férjének, mert összevesztek, és békülni szeretett volna.

- Az állítólagos szeretőn vesztek össze?

- Igen.

- Hm. – Hátradőlök, és eltöprengek. – Az asszony nem elég erős szerintem, hogy egyetlen ütéssel bezúzza a férje fejét – morfondírozok. – Találtak valamit a helyszínelők?

- Semmi nem utal arra, hogy bárki betört volna, bár az tény, hogy a hátsó ajtó tárva-nyitva volt, mert úgy tűnt, hogy a konyhában odaégettek valamit. Valószínűleg szellőztettek, és ha úgy vesszük, besétálhatott akárki. Csak éppen semmi nyoma. Valószínűleg repült.

- Haha… - morranok. – De maga nem hiszi.

Baker a fejét csóválja.

- Lassan húsz éve vagyok zsaru, Elliott, és már ellenszélben is megérzem, ha valaki bűnös. És annak az asszonynak akármilyen ártatlan tekintete is van, ide a rozsdás bökőt, hogy vaj van a füle mögött.

- Csak kérdés, hogy milyen vaj… - mormogom. – Nem lehetséges, hogy volt szeretője, akivel szakított, ő pedig bosszúból megölte a férjet?

- Mint mondtam, nem találtunk semmi erre utaló nyomot, az asszony pedig hallgat, mint a csuka. Az a helyzet, hogy minden ellene szólt. Összevesztek a férjjel, ő vette a gyilkos fegyvert, nincs alibije, sőt, senki nem látta a gyilkosság időpontjában, és semmi nem utal arra, hogy valaki járt a házukban.

- Értem. Rendben, köszönöm, hogy időt szánt rám. – Felállok, és ő is felcihelődik. Kezet nyújt.

- Sok szerencsét! Azt hiszem, szüksége lesz rá.

Van valami a hangjában, amire felkapom a fejem.

- Mire gondol?

Hunyorogva néz rám.

- Tényleg nem tudja?

- Mit?

- Talán nincs beszélő viszonyban az apjával?

Fordul körülöttem egyet a világ.

- Azt akarja mondani…?

- Tudtommal a vádat Reed Carpenter ügyész képviseli. Carpenter az apja, nem?

- A nevelőapám – nyögöm ki.

- Értem. Nos, akkor nagy kalappal. – Baker haboz kicsit, mielőtt kiböki, ami zavarja.  – Az az igazság, hogy sajnálom a kislányt. Elvégre gyereket vár, meg minden. Szóval… végezze olyan jól a munkáját, ahogy azt hallottam.

Elmosolyodom. Baker az a fajta ritka zsaru, aki még nem vesztette el a hitét az emberekben.

- Kösz, nyomozó!

Kezet fogunk, én pedig kifelé indulok. Néhányan utánam néznek. Pontosan tudom, miért. Nem hülyék, sejtik, miért vagyok itt, és azt is tudják, amit én eddig nem. Hogy Melissa Shiroh ügyében a vádat az apám fogja képviselni. Felnézek a kék égre, amely Melissa szeme színére emlékeztet. Még van idő visszalépni. Mindenki meg fogja érteni, ha nem fogadom el ezt az ügyet. Reed a kegyetlenségéről híres a tárgyalótermek berkeiben. Egyszer már felajánlották neki a főügyész-helyettesi pozíciót, de akkor halt meg anya, így visszautasította. Ám állítólag a főügyész nyugdíjba vonul, a helyettese veszi át a munkáját, és Reedet akarják a helyére. A legutóbbi ügyei elég nagy port kavartak, tehát szinte kétségtelen, hogy előléptetik. És itt vagyok én, a nevelt fia. A titokban homoszexuális, pár éves gyakorlattal rendelkező ügyvéd, aki szerelmes belé.

Akaratom ellenére felnevetek. A fenébe! Hiszen egyszer élünk, nem igaz? Lefelé indulok a lépcsőn, és a fejemben már kavarognak a tennivalók. Egy hang a nevemen szólít, megfordulok. Reed áll tőlem alig egyméternyire.

- Most hallottam, hogy te lettél Melissa Shiroh ügyvédje.

- Igen.

- Utasítsd vissza, kérlek! Te is jól tudod, hogy bűnös.

Nézem az arcot, amelyért bármit megtennék. Meghalnék és ölnék érte. Csak éppen ezt az egy kívánságát nem teljesíthetem. Ha most meghátrálok, elveszítem az önbecsülésemet, és mindent, amit azért értem el, hogy ő büszke legyen rám.

- Senki sem bűnös, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége, és a bíróság el nem ítéli.

- Joh…

- Nem lépek vissza.

- Miért nem teszed egyetlen egyszer azt, amire kérlek?! – tör ki belőle, ahogy közelebb lép.

- Pont miattad.

Értetlenül pislog, nem érti, mire gondolok.

- Azt akarom, hogy büszke legyél rám, de ahhoz először be kell bizonyítanom, hogy érdemes vagyok a megbecsülésedre.

A fejét ingatja.

- De hát miért nem fogod fel végre, hogy büszke vagyok rád? Arra, amit eddig elértél. Mindenre, ami vagy.

Annyira meg szeretném érinteni, hogy elszorul a torkom a vágytól.

- Bárcsak így lenne, de… azt hiszem, nem is ismersz igazán… - sóhajtom, a szomorúság égeti a szemem.

- Hogyan ismerjelek meg, ha kizársz az életedből? – suttogja sebzett hangon.

- Talán csalódnál bennem…

- Talán csak még jobban tisztelnélek…

Egyenesen a szemébe nézek. Talán tényleg nem hagyna faképnél, ha megtudná, hogy meleg vagyok. No, de… mit szólna, ha tudná, szeretem? Akkor is azt akarná, hogy ne zárjam ki az életemből? Nem mehet ez ítéletnapig közöttünk. Előbb-utóbb mindenre fény derül majd. De addig is… marad a harc kettőnk között. A tét egy asszony jövője. S ebben a pillanatban az én boldogságom és Reed aggodalmai olyan semmiségnek tűnnek az ő szenvedéseihez képest, hogy ingatni kezdem a fejem.

- Sajnálom, de be fogom bizonyítani Melissa Shiroh ártatlanságát.

- Ne legyél ennyire naiv! Te is tudod, hogy ő ölte meg a férjét!

- És mi van, ha tévedünk? Mi van, ha tényleg ártatlan? Képesek lennénk egy életen át hurcolni a bűntudat súlyát, Reed? – Nem válaszol, és én talán nem is várok választ. Megfordulok, és elindulok az irodám felé. El tőle, minél messzebb, hogy kevésbé sajogjon a szívem. Kevésbé fájjon a titkos érzelem, a reménytelen szerelem. De nem mehetek olyan messzire, amennyire szeretnék. Pont az a lánc húz vissza és tart fogva, amely hozzá köt. Méterekre távolodom már, amikor visszapillantok. Ugyanott áll, ahol hagytam. Nemsokára a tárgyalóteremben látom viszont, de ellentétes oldalon fogunk állni. Képes leszek végigcsinálni? Megharcolni vele? Megkeményedik az arcom. Igen. Egyenlő küzdelem lesz. Reed pedig nem is sejti, hogy az iránta érzett szerelem tesz olyan erőssé, amilyen ő…

 

2.

 

            A napok csigalassúsággal telnek. A nappalok munkával, így nincs időm sokat agyalni a Reed iránti érzelmeimen, ám az éjszakák egyre hosszabbak…

- Fáradtnak tűnsz – Garry a kávésbögréjével a kezében huppan le az ügyfeleknek fenntartott székre. – Reed most hívott, de Caroline az utasításodnak megfelelően letagadott. Biztos, hogy jó ez így?

- Már, hogy lenne jó?! – csattanok fel, aztán felpattanok és az ablak elé állok. – A Shiroh ügy miatt kénytelen leszek előbb-utóbb beszélni vele.

- Ha akarod, átveszem az ügyet.

- Kösz, de nem. – Visszafordulok Garry felé. – Azt hiszem, ez egy mérföldkő kettőnk kapcsolatában. Végig kell csinálnunk, nekünk, kettőnknek.

- Titánok harca lesz… - vélte Garry komoran, és az asztalon heverő újságra bökött. – Már most arról cikkeznek, hogy melyikőtöknek van több esélye.

- Tudom. – A média valamiért felkapta Melissa ügyét, és ahogy közeledik a tárgyalás, egyre több vélemény lát napvilágot. – Beszélek Ninával.

- Interjút adsz neki?

- Csupán felvetek egy lehetőséget, és meglátjuk, mit hoz ki belőle.

Garry vidám mókusarcán mosoly jelenik meg.

- És utána elmész vele vacsorázni is?

Vállat vonok. Ninával egy ideig eljátszottuk, hogy járunk, neki volt egy nős férfi az életében, nekem pedig ott volt Reed, no, és a rövidebb-hosszabb távú kapcsolatok férfiakkal. Mindkettőnknek megfelelt, hogy a külvilág számára volt párunk, és bár egy idő után terhessé vált az egész színjáték, jóban maradtunk. Nina kedves, okos nő, talán az egyetlen az ellenkező nemből, akiben megbízok.

- Talán igen. Miért?

- Azt hallottam, egy csinos olasz fiúval mászkál, aki először üt, utána kérdez, tehát légy óvatos, ha együtt töltöd vele az estét.

- Kösz – csóválom a fejem, aztán összenézünk Garry-vel, és felnevetünk. Leülök a helyemre, hátradőlök, aztán oldalra billentem a fejem. – No, és te?

- Mi van velem? – Garry néha olyan ártatlanul tud nézni, mintha ma született bárány lenne.

- Mi van azzal a fiúval, akiért úgy odavoltál a múltkor?

- Kis hülye! – morran fel, és lenézően legyint.

- Ezek szerint nem jött össze…

- Hát, nem… - Garry vállat von, és keresztbe teszi a lábát. Valamivel alacsonyabb férfi, mint én. Átlagos arca van, talán valamivel kevésbé átlagos hangja, és megértő, barna tekintete. A legjobb barátom, akivel mindent megosztunk egymással. A világ legkedvesebb férfija, és annyira szeretném, ha végre boldog lenne, de eddig mindig csak idiótákat szedett össze. A probléma ott ered, hogy a törékeny kis fiúkák a gyengéi, akik maximálisan kihasználják.

- Ezerszer elmondtam, hogy ne a kisfiúk között keresgélj egy életre társat – vetem a szemére.

- Nem is kisfiúk! – morog pipacspirosan. – Mindegyik nagykorú, csupán… - Nem fejezi be a mondatot, hiszen úgyis tudom, mire gondol. Csupán kölyöknek néznek ki.

- Ajh, barátom! – Felállok, és odasétálok hozzá, hogy átkaroljam a nyakát. – Mi lenne, ha valamelyik este elmennénk inni egyet?

- Nem gond?

- Miért lenne gond? – nevetek fel, és összekócolom a haját, mire majdnem leönti magát a kávéval felháborodásában.

- Idióta! – förmed rám, én pedig mókásan megbököm az orrát. Most már ő se állja meg vigyorgás nélkül, és éppen, amikor odahajolok hozzá, hogy puszit nyomjak az arcára békülésképpen, nyílik az ajtó.

- Remélem, nem zavarok! – Caroline kétségbeesetten csimpaszkodik a váratlan látogató karjába, és bocsánatkérően néz ránk, míg Reed megvetően lebiggyeszti a száját. A szívem akkorát dobban, hogy attól félek, ő is meghallja. Elsápadhatok, mert Garry azonnal megérinti a könyököm.

- Legközelebb esetleg megvárhatná, amíg Caroline beengedi, ügyész úr – szól rá jegesen. Valamiért nem kedveli Reed-et, és ennek hangot is ad, ha vele beszél.

- A fiam nem is olyan rég letagadta magát a telefonba, és ebből azt vettem le, hogy nem kíván látni se. Inkább a társával mókázik… - Reed hangja legalább olyan hideg és gúnyos, mint az előbb Garry-é.

- Ebédidő van, talán egy kis kikapcsolódás megengedhető a számára – vág vissza Garry, és az ujjai olyan erővel szorítják a bögre fülét, hogy attól félek, letöri.

- Ha ki akarja hozni a börtönből az ügyfelét, akkor a kikapcsolódás nem szerepelhet a szótárában.

Garry dühösen nyitja a száját, de leintem.

- Semmi baj, Garry. Később befejezzük. Majd átmegyek, ha Reed elment.

- Rendben. – Garry vasvillaszemeket mereszt Reed-re, ahogy elsétál mellette, és halkan beteszi maga után az ajtót, kitessékelve és halkan nyugtatgatva Caroline-t.

- Foglalj helyet! – intek a szék felé, és remélem, hogy az arcom mozdulatlan, a hangom kellően semmitmondó. Legbelül azonban úgy ver a szívem, hogy alig kapok levegőt. – Nyugodtan hagyhattál volna üzenetet a titkárnőmnél, és átmentem volna az irodádba.

- El tudom képzelni! – mondja élesen. – Beszélnünk kell Melissa Shiroh-ról.

- Tudom. – Leülök az asztalom mögé, és összekulcsolt kezemet a mappára fektetem, amiben a jegyzeteimet tartom. – Már akartalak keresni, de előtte mindenképpen át akartam rágni az aktákat.

- Semmi kétség, hogy ő tette.

- Bizonyítsd be!

- Vannak bizonyítékok!

- Egyik sem fogja megállni a helyét a bíróság előtt.

- Ha rajtam múlik, akkor igen – közli halkan Reed, gyönyörűséges zöld szeme olyan hideg, mint a márvány.

- És ha rajtam, akkor nem. Harcolni fogok azért a nőért, Reed.

- Mi a franccal kápráztatott el? Azzal az ártatlan arcával? Netán a nagy hasával? – kiált fel mérgesen. Megrándul az arcom, mire keserűen felkacag. – Gondolhattam volna. A legtöbb férfi ellágyul, ha terhes nőt lát. Nem gondoltam, hogy te is egy leszel közülük. – Komoran méreget. – Még azt sem tudom, akarsz-e családot?

- A legtöbb férfi akar.

- Nem a kérdésemre válaszoltál.

- Miért kell válaszolnom a kérdésedre? – nézek egyenesen a szemébe, és reménykedem, nem veszi észre, hogy levegő után kapkodok, hogy a hangjától libabőrös a karom, és a vágytól sötét a tekintetem. Valószínűleg csak a harag számlájára írja a tüneteket.

- Mert miért ne válaszolhatnál?! Az apád vagyok!

- Nem vagy az – mondom csendesen.

- Mégis azt akarod, hogy büszke legyek rád! Nem ellent mondás ez egy kicsit?  

- A mostohaapám vagy, és teljesen természetes, hogy vágyom a megbecsülésedre. Nem értem, mi a problémád ezzel.

- Elég sok, de most nem azért vagyok itt, hogy ezeket megbeszéljük. Remélem, nem táplálsz hiú reményeket a nővel kapcsolatban. Ha sikerül kijuttatnod, úgy lekoptat, hogy még pislogni se lesz időd.

Képtelen vagyok visszafojtani a nevetésemet.

- Az az én problémám lesz.

- Hát, persze – húzza el a száját. Feláll, látva, hogy nem jut velem dűlőre. Magam is felállok, hogy az ajtóig kísérjem. Megcsap az illata, ahogy az ajtóból visszafordul, és közvetlen közelről a szemembe néz. – Gondolom, az is a te problémád lett volna, ha nem én nyitok be az előbb…

- Nem tudom, mire gondolsz – felelem mereven. A tekintete nem engedi az enyémet.

- Tudod, fiam, egy ismeretlen talán azt vonta volna le a jelenetből, hogy éppen meg akarod csókolni a kollégádat…

Kiszáradt szájjal, rekedten válaszolok.

- De talán egy ismeretlen nem vont volna le semmilyen következtetést abból a jelenetből, mert semmi ilyesmi nem történt. Csak a te képzeleted szüleménye…

Reed még közelebb lép, a melegsége szinte vonz, hogy tegyek én is egy lépést. Csak egyet…

- Soha nem volt ilyen fantáziám… - suttogja szinte figyelmeztetően. A lehelete az arcomat éri, pillantása a lelkemig hatol.

Majdnem azt felelem, milyen kár, de győz a józan ész. Valami átsuhanhat az arcomon, mert a szeme összeszűkül, a szája megfeszül. Túl közel állunk egymáshoz, és a vágy utána talán még soha nem volt olyan erős, mint most, ebben a pillanatban. 

- Találkozunk a tárgyalóteremben – mondom végül, megtörik a varázs, Reed bosszúsan felsóhajt, és sarkon fordulva kiviharzik az irodámból. Az ajtót nyitva hagyja, én pedig addig nézek utána, míg el nem tűnik a folyosón.

- Minden rendben? – Caroline aggodalmasan áll fel. – Sajnálom, ami történt, de…

- Nem történt semmi baj. Átmegyek Garry-hez, ha valaki keresne.

- Igenis.

Az ajtómmal szemközti ajtó Garry irodájába vezet, aki rosszkedvűen lóbálja a lábát az asztal szélén ülve, amikor benyitok hozzá.

- Jól vagy?

- Nem éppen. – Odasétálok hozzá, és nekidőlök. – Ez egyre rosszabb lesz. Nem számoltam azzal, hogy többet fogom látni, ha elvállalom ezt az ügyet.

Átkarol, megsimogatja a hajam. Reed nem tévedett nagyot, mert Garry-vel valóban volt egy futó, egyéjszakás kalandom. Másnap reggel elég furcsa volt egymás mellett ébredni főleg, hogy a legjobb barátok voltunk, ám a szex szerencsére nem ingatta meg a barátságunk. Kitartottunk egymás mellett, és bár soha többet nem feküdtünk le egymással, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint bárkihez. Néha elgondolkodom azon, ha nem Reed-be lennék szerelmes, akkor talán… Talán köztem és Garry között nem csak barátság lenne.

- Mit mondott?

- Azt, hogy pont olyan volt, mintha meg akartalak volna csókolni…

Garry megremeg, felnézek rá, mire kitör belőle a visszafojtott nevetés. Erre magam is elnevetem magam. Micsoda hülye helyzet! De a mellkasom akkor is sajog…

 

            Nina most is gyönyörű, és nagy puszit nyom az arcomra, amikor ezt közlöm vele. Viccesen hátrálok.

- Ezt inkább ne! Azt hallottam, hogy a fiúd elég hirtelen haragú.

Nina felkacag, mire mindenki irigykedve bámul ránk.

- Ne ülj fel a pletykáknak! Bernardo kedves fiú, egy légynek se tudna ártani.

- Ezt a légy is tudja?

- Ne marhulj! – legyint felém a nő. A haja ébenfekete, a bőre a legtökéletesebb arany, az ajka a legvörösebb rubint, a tekintete pedig úgy nyel el, akár a legcsábítóbb, legsötétebb éjszaka. A férfiak többsége ölne egyetlen mosolyáért. Én vagyok az egyik kivétel. – Miért hívtál fel?

- Talán hallottál Duncan Shiroh meggyilkolásáról.

- Te véded a feleségét, akit a megölésével vádolnak, ugye? – Nina leadja a rendelését a pincérnek, elflörtöl vele, mire kénytelen vagyok megállapítani, hogy semmit sem változott. Ugyanazt rendelem, és megvárom, amíg a pincér hallótávolságon kívülre ér.

- Igen. Szeretném, ha felkarolnád az ügyét.

- Mesélj! – Nina az egyik legjobb újságíró, a helyi lapnak dolgozik. Állandó rovatában olyan nőkről ír, akikkel elbánt a sors, és ez Melissára nagyon is igaz.

Elmesélek mindent, amit csak tudok. Nina néhány dolgot lejegyzetel a telefonjába, néhol a homlokát ráncolva közbekérdez, aztán egyenesen a szemembe néz.

- Ártatlan?

- Védtem én valaha is bűnösöket?

- Nem ezt kérdeztem.

Megérkezik a pincér a rendelésünkkel, így elodázhatom a választ. Nina már a harmadik falatnál tart, amikor válaszolok.

- Igen, ártatlan.

- Az apád nem ezen a véleményem van – mondja Nina, közben ujjai villámsebesen mozognak a telefonja kijelzőjén.

- Ebben a dologban nem értünk egyet – ismerem el.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is szembeszegülsz vele. – Nina aggódva néz a szemembe, majd kinyúl és megfogja a kezem. – Biztos, hogy képes leszel rá?

Megfordítom a kezem, és összefonom vele az ujjaimat. Rámosolygok.

- Igen.

Nina elpillant a vállam felett, megdermed, ujjai újult erővel szorítanak.

- Micsoda meglepetés! – mondja. – Ne fordulj meg! Reed az egy csinos hölggyel. Még nem vett észre.

Lehunyom a szemem, a mosolyom megfakul.

- Ma már volt vele egy összetűzésem. Abban reménykedtem, hogy most egy ideig nem találkozom vele.

- Szerintem a főpincér elárulta neki, hogy itt vagy, mert most pillantott felénk – mondja Nina, és ragyogó mosolyt villant rám. – Most indultak el erre. Mosolyogj!

- Te ezt élvezed! – vetem a szemére, mire bájosan felkacag, és huncut pillantással vállat von.

- Hadd szórakozzak én is egy kicsit.

- Bernardo is annak fogja venni?

Nina a száját csücsörítve töpreng.

- Biztos, mert elmondtam neki, hogy veled vacsorázom. Tudja, hogy nem érdekellek. – Csábosan megremegteti a szempilláit, mire kénytelen vagyok elnevetni velem. Boszorkány!

- Fiam! – Reed hangjára megborzongok. Felnézek. A meglepetést nem kell erőltetnem, ugyanis Fathe nénivel áll meg mellettünk.

- Fathe néni! Nem is tudtam, hogy a városban vagy! – Anyám távoli unokatestvére olyan ritka vendég, mint a fehér holló.

- Erre akadt dolgom, és meglátogattam apádat. Reed azt mondta, nagyon elfoglalt vagy! – mondja a néni szemrehányóan, és kíváncsian néz Ninára.

Bemutatom a két nőt egymásnak, az egész hihetetlenül feszült helyzet, hiszen Reed-el úgy méregetjük egymást, mint két ellenséges hadvezér.

- Nem ültök oda az asztalunkhoz? – Fathe néni ránk mosolyog, láthatóan Nina kedvessége a kedvére van.

- Jaj, Fathe, hagyd a fiatalokat! – Reed még mosolyog is, de én érzem az élt a hangjában. – Biztosan kettesben akarnak maradni.

Fathe néni mentegetőzik, végül megegyezünk abban, hogy másnap vele ebédelek. Nina ügyesen kimenti magát, Reed meg se szólal. Átvonulnak az asztalukhoz, Reed velem szemben foglal helyet.

- Pont rád lát, igaz? – kérdezi Nina résztvevően.

- Igen. Sajnálom az előbbit.

- Semmi gond.

Folytatjuk a vacsorát, mintha mi sem történt volna. Nina Bernardóról mesél, miután rákérdezek, miket is beszélt rólam a férfinak. Olyan jól utánozza a hangját, hogy képtelen vagyok levakarni a vigyort az arcomról. Reed tekintetének azonban nagyon is a tudatában vagyok. A desszertnél Nina visszatér Melissához.

- Mesélj róla! – kéri.

- Gyönyörű, sápadt teremtés. Törékeny, amit a hasa csak még jobban kihangsúlyoz. Csendes, halk szavú, de erős. Egy panaszszava nem volt, amíg bent voltam nála.

- Képes lett volna megölni a férjét?

- Hatalmas düh kellett ahhoz, hogy betörje a férfi fejét, Nina. Gyűlölet. – Felrémlik előttem az asszony arca. – A férje a halála előtt arról beszélt, hogy Melissa megcsalja, de nem találtak erre utaló nyomokat. Közben viszont mindenki azt mondja, milyen gyönyörű pár voltak, mennyire szerették egymást. És… nincs bizonyíték az ellenkezőjére. Senki nem tudja megindokolni, miért is ölte volna meg a férfit, de… mégis ez az egyetlen lehetséges variáció.

- Te mégis kételkedsz.

- Magam vagyok ezzel, Nina. Melissa nem buta nő, főiskolát végzett, és biztos vagyok, hogy sok tévét nézett. Nem hagyott volna maga mögött olyan nyomot, ami elárulja, gondoljunk csak a levélnehezékre.

- És mégis ő az egyetlen lehetséges gyanúsított.

- Igen.

Nina pár percig némán kanalazza a fagylaltját, majd bólint.

- Rendben. Megírom a cikket. Érdekel ez az ügy. Bemehetek hozzá?

- Nem ad interjút.

Nina kedvetlenül felsóhajt.

- Mit meg nem teszek érted…

Magamhoz húzom a kezét, és könnyű csókot lehelek a kézfejére.

- Nem leszek hálátlan – biztosítom.

- Imádom a hálás férfiakat – mondja buja hangon, majd fejét hátravetve, csilingelően felkacag. Reed arca megrándul a hangra, de nem engedem, hogy elterelje a figyelmem.

- Mehetünk?

- Egy pillanat. – Nina udvariasan kimenti magát, és a mosdó felé indul. Én addig magamhoz intem a pincért, és a számlát kérem. Kerülöm, hogy Reed-re nézzek, hagyom, hogy Nina vidámsága az én arcomra is mosolyt csaljon. Gondoljon Reed, amit akar!

Nina visszatér, pont, amikor fizetek, így semmi akadálya, hogy távozzunk. Kénytelen vagyok viszont elköszönni Reed-éktől.

- Elnézést kérünk! – Nina belém karol, hozzám simul, kétséget nem hagyva, hogy milyen közel áll hozzám. Színésznőnek kellett volna mennie. – További szép estét, Fathe néni!

- Már mentek is?

- Igen. Holnap mindkettőnknek korán kell kelnie.

Kezet fogok Reed-el, tekintetének zöldje kavarog, mélyén zavar és düh sötétlik.

- A napokban felkereslek.

- Várlak.

Ahogy kifelé megyünk, érzem a hátamban Reed pillantását. Nina felsóhajt.

- Nem sejt semmit?

- Nem.

- Biztos vagy benne?

Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzek vissza. Reed engem bámul, az utána való vágyakozástól elszorul a torkom. Legszívesebben visszamennék, és… Elfordulok.

- Igen. Csupán bosszantja, hogy elfogadtam ezt az ügyet.

Kilépünk az utcára. A kocsim a közelben parkol, elindulunk arra.

- Szerintem meg más is zavarja.

Elmesélem neki, milyen jelenet tanúja volt Reed délben. Nina a szemét törölgetve dől a kocsimnak. Aztán teljesen váratlanul odahajol hozzám, és megcsókol. Ahogy a hajamba túr, a számra súgja.

- Reed követett minket. Átkarolnál?

Dermedten engedelmeskedem. Beledőlök a csókba, magamhoz húzom Ninát, karcsú teste a testemnek feszül, de a feltámadó vágy nem neki szól. Könnyű illatot sodor felém a gyenge szellő, melyet ezer közül is felismernék. Reed illatát. Nina hajába fúrom az arcom.

- Itt van még?

- A sikátorba húzódott. Menjünk!

Elválunk, besegítem a kocsiba Ninát, majd a sikátor felé még véletlenül se nézve, a kormány mögé pattanok, és indítok. Egy tovasuhanó pillanatra megpillantom Reed alakját, aztán besorolok a forgalomba.

- Nem gondoltam volna…

- Mit? – kérdezem feszült hangon.

- Hogy ilyen jól csókolsz…

- Kösz – mondom keserűen.

- Csókot már váltottunk régebben is, de akkoriban sokkal merevebb voltál.

Nem érzem bóknak. A mellkasomban a sajgás erősebb, mint az elmúlt napok során bármikor. Nézem remegő kezem, amely a kormányon fekszik.

- Miért követett?

- Nem tudom. Talán mégis sejt valamit. – Nina a hajába túr. – Nem ismerem olyan jól Reed-et, mint te.

- Néha úgy érzem, én sem ismerem…

Leteszem Ninát a lakása előtt, majd hazafelé indulok. Azon gondolkodom, áthívjam-e Garry-t, hogy kibeszéljem a lelkemben dúló vihart, de végül nem teszem. Felvonszolom magam a lakásomig, és hosszan állok a zuhany alatt. Nem vagyok álmos, így inkább köntösben leülök az íróasztalomhoz. Összerezzenek, amikor megszólal a csengő. Ilyen későn csak Garry szokott jönni, így a fejemet csóválva megyek ajtót nyitni.

- Garry, van nálad pótkulcs, miért… - Reed sötét arccal bámul vissza rám, ahogy elakad a hangom. – Te mit keresel itt? Neked Fathe nénivel kellene lenned – nyögöm dermedten.

- Fathe-t letettem a szállodánál. És te? Hol van a kis Nina? Vagy netán Garry kedvéért ejtetted ma estére? – kérdezi gúnyosan.

- Semmi közöd a magánéletemhez! Menj el, késő van, én pedig fáradt vagyok! – Be akarom zárni az ajtót előtte, de nekifeszül, és hátratántorodom. Lassan hátrálok, ahogy belép, és becsapja maga mögött. – Mit akarsz?

- Az igazat! Nem ezt a… színjátékot, amit űzöl velem! – Sokkal dühösebb, mint gondoltam. A vonásai megfeszülnek, a keze ökölbe szorul, ahogy felém lépdel. Hihetném, hogy részeg, de ismerem annyira, hogy tudjam, semmi ilyesmi nem jöhet szóba. Szimplán csak dühös. Rám. De miért akadt ki attól, hogy Ninával látott? Vagy talán azt hiszi, viszonyom van Garry-vel? Nem tudja, hogy meleg vagyok, tehát kiborulhatott a feltevéstől.

- Nem űzök veled semmit! – Igyekszem távol kerülni tőle, mielőtt elárulom magam, mielőtt az utána való sóvárgás romba dönt mindent, amit eddig elértem. – Menj el!

- Kérdezősködtem kicsit, amikor elmentetek. Nina Ferrerinek van barátja, és valószínűleg nem nyilvánosan csalná meg. Ennek ellenére olyan hatásosan játszottátok a szeretőt, hogy egy pillanatig még én is elhittem. Kit akartatok megtéveszteni? Engem? Vagy mást?

- Senkit! Én és Nina jóban vagyunk, mi a gond ezzel?! Nem értem, milyen jogon faggatsz! – S közben próbálok még távolabb kerülni tőle, pedig semmi más vágyam nincs, hogy olyan közel kerüljek hozzá, amilyen közel senki.

- Te egyre több mindenkivel vagy jóban! – morran. – Délben ugyebár jól szórakoztál a kollégáddal!

Elpirulok. Valóban puszit akartam adni akkor Garry-nek, de ez nem tartozik Reed-re. A fejemet rázom.

- Garry a barátom, semmi több! De ha több is lenne közöttünk, ahhoz se lenne semmi közöd!

- Az apád vagyok! Igenis közöm van hozzá, ha homoszexuális lettél, nem gondolod?!

- Ha az is lettem, semmi közöd hozzá, mert a szexuális életem csakis rám tartozik! – válaszolok élesen, de közben önkéntelenül hátrálok előle.

- Mi lenne, ha megállnál végre?! – csattan fel. A haja kócos, ha ideges vagy aggasztja valami, mindig összekócolja. Bárcsak én túrhatnék a hajába, miközben csókolom…

- Menj el! – Már csak kétségbeesett nyüszítés a hangom. Reed a várakozással ellentétben nem akad ki a homoszexualitásom gondolatára, csupán azon mérgelődik, hogy netán Garry-vel folytatok viszonyt. Mi a csuda folyik itt?! Mindig azt képzeltem, ha kiderül, soha többé nem beszél velem, kitagad, vagy ilyesmi.

- Addig nem, míg tisztességes választ nem adsz a kérdéseimre! Eleget hazudoztál! Nem gondolod, hogy megérdemlem az egyenes választ? – vonja fel a szemöldökét szemrehányóan.

- Nem hazudtam neked semmiről! – Árulkodóan megremeg a hangom. Lesütöm egy pillanatra a szemem, és neki ez elég. Máris tudja, hogy nem mondok igazat. A fél életemet végighazudtam, és erre most bukok le előtte, de hülye is vagyok! Rossz felé kerülöm meg a kanapét, és hirtelen falnak ütközöm. – Hagyd, hogy éljem a magam életét! Én se szólok bele a tiédbe, kivel találkozgatsz, kivel fekszel le… - Megbicsaklik a hangom. Félrenézek. Összerezzenek, ahogy a fejem mellé támaszkodik.

- Nem találkozgatom senkivel, és anyád… halála után négy futó viszonyom volt, ha éppen tudni akarod.

A fájdalom és a keserűség egyre csak szorongatja a torkom. A képzeletem a szemem elé vetíti, ahogy azokkal a nőkkel van. Semmi közöm hozzá!

- Semmi közöm hozzá! – kiáltok fel, és el akarom taszítani magamtól, de megragadja a csuklóm, nagy kezével könnyedén átfogja, és a fejem fölé, a falnak szorítja. – Menj el! – Szinte könyörgök.

- Egy hét múlva elkezdődik a tárgyalás… - suttogja olyan sötét hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle. – Ott fogunk állni egymással szemben. Ellenségként. Eleinte azt gondoltam, visszalépsz. Ahogy egyre többet töprengtem és reménykedtem ezen… rájöttem, hogy már én is szívesen visszalépnék, ha tehetném. Ha a büszkeségem és a kötelességtudatom engedné… - Mély levegőt vesz. – A büszkeségem és a munkám iránti kötelességtudatom áll szemben az anyádnak tett ígéretemmel, amit egyre nehezebb… betartanom… - halkul el a hangja. – Ez az ügy hirtelen ellenfelekké tett minket, amit mindenképpen el akartam kerülni. Már nem tudom, mi a helyes. Kétségek gyötörnek. Gondolatok kavarognak a fejemben, amiket ki kellene vernem a fejemből, de… nem megy. Te vagy a legfontosabb személy az életemben, és soha meg sem fordult a fejemben, hogy idáig jutunk. Te elhátrálsz előlem, én pedig úgy török rád, mint egy vadállat… - Keserűséggel átitatott szavai sebet ütnek rajtam.

Összeszorítom a fogam, nehogy ránézzek, nehogy feléje mozduljak. Nehogy eláruljak magamból bármit. De egyre nagyobb a kísértés, és hirtelen nem is olyan nagy ár egyetlen csók azért, ha utána soha többé nem áll velem szóba. Igen, talán az lenne a legjobb. Talán akkor… vége lenne, és tovább tudnék lépni. Csakhogy most minden összezavarodott bennem. Nem tudom, mit kellene tennem.

- Engedj el, kérlek! – suttogom, a bizonytalanság könnye ott remeg a szememben. Képtelen lennék élni nélküle, nem tudnék szembenézni a megvetésével. De… biztos megvetne? Felnézek rá, nem törődve vele, mit is gondol most rólam. – Azt hiszed, nekem könnyebb?! Nem akartam ezt, de így alakult, és én hiszem, hogy helyesen cselekszem. Nem lépek vissza! Nem engedi az igazságba vetett hitem. Még akkor sem, ha ehhez veled kell szembeszállnom… - Elfullad a hangom. – Jobban fáj, hogy nem értünk egyet, mint gondolnád, de… azt tanítottad, hogy mindig ragaszkodjak az elveimhez. Hát, megteszem. Nem tudom, mit akarsz tőlem, miért jöttél ide, de ha azt várod, meghátrálok, akkor csalódást kell okoznom. Nem teszem! És ha csak ezt akartad, akkor menj el, és hagyj végre békén! – A szavak olyan könnyen jönnek a számra, és bárcsak… bárcsak… el tudnám taszítani magamtól.

Fojtottan káromkodik, ahogy nekem dől, a nyakamba temeti az arcát. Az illata körbevesz, mély levegőt véve fordítom felé az arcom, egy pillanatra lehunyva a szemem. A vágy olyan erővel feszíti meg a testem, hogy majdnem felnyögök. Engem néz, ahogy felpillantok, a levegő megsűrűsödik, megtelik feszültséggel. Vággyal. Kíváncsisággal. Mióta nézhet?

Kétségbeesetten megvonaglok, hogy kiszabadítsam a kezem, de nekem feszül, és ettől megdermedek. Nem merek ránézni, hiszen férfiból van, tudja, mit érez az ágyékomnál; hallom, ahogy meglepetten levegő után kap. Aztán a csuklómon enged a szorítása, remegő ujjai lesiklanak a karomon. Akaratom ellenére megrebben a testem. A hajamhoz ér a keze, ujjai a tincsek közé csúsznak. A lélegzetem akadozó, el akarom fordítani a fejem, még véletlenül se lássa az arcom, de későn. Az ajka túl közel van az enyémhez, a lehelete forró.

Hiába küzdök ellene, feléje dőlök, az ajkunk szinte érinti egymást, aztán a hajszálvékony határ is megszűnik, és bennem elszakad valami. Azt hiszem, az önuralom vékony kis húrja. A nyögés valahonnan mélyről szakad fel belőlem. Átkarolom a nyakát, beletúrok a hajába, a nyelvem birtokba veszi a száját. Az íze akár az ambrózia. A hátam a falnak feszül, ahogy nekiszorít. A lábát a combom közé fúrja, és a kéjtől ívbe hajol a gerincem. Minden eddig visszafojtott vágy kitör belőlem, és úgy csókolom, hogy alig kapunk levegőt, de minek most a levegő?! Nekem csak ő kell, az illata, az íze, a szenvedélye, amellyel ölel.

Mohón viszonozza a csókomat, átveszi az irányítást, és most én vagyok az, akit birtokba vesznek. Mit bánom én ebben a pillanatban, mi lesz ezután? Csak ne hagyja abba! A fejemet hátradöntöm, ahogy az ajka végigsimít a nyakamon, le a mellkasomig. A köntös szétnyílik, lecsúszik a vállamról, a karom és az öv tartja meg rajtam. Reed nyelve a mellbimbómmal játszik, zokogó hang tör fel belőlem, biztos álmodom, de ha igen, azt akarom, soha ne ébredjek fel belőle! A haját markolva megvonaglok, ahogy felegyenesedik, és találkozik a pillantásunk. Kába, remegő pillanat. Az arca sötét, a tekintete vággyal terhes, a szája piros és duzzadt, nem voltam túl kíméletes vele. És ebben a pillanatban úgy szeretem, hogy az fáj.

Lassan lecsúszik a kezem a hajáról, bénán hullik a testem mellé. És ő nem mozdul, hogy megállítson. Hagyom, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon, miközben végre olyan közel lehetek hozzá, amiről mindig is álmodtam.

- Nem adom fel Melissa védelmét! – suttogom. – Még akkor sem, ha te kéred. Még akkor sem, ha veled kell megharcolnom érte. Még akkor sem… Még így sem! – szegem fel az állam.

Az ajkához nyúl, tétován. A hangja karcos, és bizsereg tőle a testem, melyet még az ő melegsége táplál.

- Már olyan régóta… - kezdi, de aztán megrázza a fejét. Lassan hátralép, és én legszívesebben utána is nyúlnék, hogy visszahúzzam, és ne érezzem a köztünk támadó hűs levegő érintését. Mégsem mozdulok. – Legyen. Harcoljunk! – húzza ki magát. – De vigyázz! – suttogja, és megborzongok a pillantásától.

- Jó tanárom volt – vágok vissza büszkén.

És akkor, amikor elmosolyodik, tudom, hogy Melissa Shiroh tárgyalása nem csak egy nő jövőjét, de a miénket is el fogja dönteni, mert Reed tudja…

- Szép álmokat, Joh! – Figyelem, ahogy kisétál a lakásomból, aztán a lábam felmondja a szolgálatot, és lecsúszok a fal mentén a padlóra.

- Oh, Istenem! - A tenyerembe temetem az arcom. Milyen bolond voltam! Reed mindent tud, ki tudja, mióta. Végig azt hittem, jól játszom a szerepem, de nem. Túl jól ismer. És most minden összezavarodott bennem. Miért most? Eddig miért hallgatott? Bizonyságot akart szerezni? Mi volt ez az egész? Miért viselkedett úgy, mintha féltékeny lenne? Miért viszonozta a csókom? Miért nézett rám úgy, mintha tetszenék neki?

Hirtelen tágra nyílik a szemem, mert hiszen… Reed végig hozzám simult. Testének minden milliméterét fel tudom idézni, és… Nevetek, igaz, kicsit tébolyult hangon, de az öröm ebben a pillanatban elnyom bennem minden félelmet, amit a jövő iránt táplálok. Reed kívánt. Engem. Lassan lecsúsztatom magamról a köntöst, és hagyom, hogy minden pillanat felidéződjön bennem. Nincs bennem szégyen, csak vágy. Vágy, hogy elcsábítsam. Vágy, hogy megszerezzem… akármi is legyen a következménye. Hajlandó vagyok minden kockázatot vállalni, ha van egy kicsi remény is arra, hogy Reed Carpenter az enyém legyen.

 

            Az iroda előtt várok Garry-re, aki szokás szerint késik. Az utóbbi napokban kicsit szétszórt, állítólag megismerkedett egy férfival, aki végre nem kölyök. Igaz, kicsit elvetette a sulykot, mert lefeküdt vele, és azóta nem hallott róla, de Garry még reménykedik. Remélem, hogy nem csalódik megint.

Az utóbbi napok különben gyorsan elszálltak. Egy újabb ügy lefoglalta a szabad óráimat, így nem értem rá idegeskedni, de mostanra már étvágyam sincs, és alig alszom éjjelente. Caroline folyamatosan etetni akar, mert szerinte ijesztően sápadt vagyok, de ez most érdektelen. Csak ez az ügy fontos, minden, amit megnyerhetek, és amit elveszíthetek általa.

Garry az újságot lobogtatja, ahogy felém tart. Rábök a cikkre, amit Nina írt. Reggel magam is elolvastam, Nina jól időzített. Csodás. Most már az egész város erre a tárgyalásra fog figyelni. Bár az esküdtek nem olvashatnak újságot, és nem nézhetnek tévét, a közvélemény hangulata mindig elér hozzájuk. És ha a hangulat Melissa oldalán áll, akkor máris én vagyok nyerésben.

- Fantasztikus egy nő! – lelkendezik. – Az írása nyomán már a tévé is felkapta Melissa ügyét.

- Tudom. – Gyalog indulunk a bíróságra. Azóta nem láttam Reed-et, hogy elváltunk a lakásomon, csak az asszisztensén keresztül tartottuk a kapcsolatot. Görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy végre láthatom. – Láttad újra azt a fiút? – kérdezem Garry-t, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmem.

- Ma este újra találkozunk, felhívott reggel. Sok volt a munkája, én meg már rémeket láttam – mosolyodik el, aztán vizslató tekintettel méreget. – Hogy érzed magad?

- Izgatottan.

- Nem tudom, mennyire jó ötlet, hogy egymással szemben álljatok a tárgyalóteremben.

- Egyáltalán nem jó ötlet – ismerem el. Végre felbukkan a bíróság épülete, a lépcsőkön ismerős újságírók, és legalább négy kamera. – Nem adunk interjút.

- Értettem. Optimisták és határozottak vagyunk, ugye?

Elmosolyodom.

- Pontosan, Garry – veregetem meg a karját. – Gyerünk!

Felbolydul a társaság, ahogy felismernek minket. Külön szenzáció, hogy kiderült, Reed nevelt fia vagyok. Mindenki kíváncsi, mi fog történni a tárgyalóteremben. A média hiénái, ahogy Reed nevezi őket, körénk gyűlnek, de mindketten elhárítjuk őket. Ettől függetlenül lelkesen jegyzetelnek, hiszen mindketten mosolygunk, semmi aggodalom nincs bennünk. Milyen jó, hogy egyikük sem gondolatolvasó…

Ahogy a tárgyalóterem felé haladunk, lépteink visszhangot keltenek. Reed szerettette meg velem ezt a világot, neki köszönhetem azt, aki most vagyok. Órákat töltöttem azzal, hogy beültem a tárgyalásokra, és figyeltem, ahogy dolgozik. Néha kívülről tudtam a vádbeszédét. Ismertem a gondolatmenetét, minden mozdulatát, arckifejezését. Egyetlen ajakrándulásából meg tudtam állapítani, hogyan áll egy üggyel. És percek múlva itt állunk majd egymással szemben…

Az izgalomtól gombóc van a torkomban, de ahogy elfoglalom a helyem, és bekísérik Melissát, végtelen nyugalom önt el. Harc lesz. Egyenlő párharc. Ismerem Reed módszereit, minden rezzenéséből olvasni tudok. S ő is ismer engem, hiszen többször beült már egy-egy védésemre. Most azon múlik minden, hogy a tanítvány le tudja-e győzni a mesterét?

Odahajolok Melissához, aki sápadtan, szótlanul ül a helyén.

- Hogy van?

- Jól, köszönöm – suttogja.

- Bízzon bennünk!

- Úgy lesz – mosolyodik el halványan, és hátrafordul, hogy lássa az anyját, aki egy zsebkendőt gyűrögetve ül mögöttünk.

- Ne! – Garry felnyög, és döbbenten mered el mellettem.

- Mi a baj? – követem a pillantását.

Reed vonzó, a tekintete határozott, az arca nem árul el semmit a gondolataiból. Ez az az arca, ami először keltette fel a figyelmem. Mögötte vékony férfi halad, de a szeme elsiklik mellettem, és Garry arcára szegeződik. Láthatóan ugyanúgy meg van döbbenve, mint barátom.

- Csak nem ő az, aki…?

- De – morog rosszkedvűen. Dühösen mered Reed asszisztensére, aki finoman megrázza a fejét, és kétségbeesett arcot vág.

- Szerintem ő se sejtette, te ki vagy – vélem.

- Ez olyan… - Garry a kezével fejezi be a mondatot, így is tudja, hogy értem, mire gondol.

- Nem rossz… - súgom a fülébe, mire önkéntelen mosoly fut át kedves arcán, ám most nem tudok örülni a boldogságának. Reed felé fordulok, aki megáll üdvözölni.

- Ügyész úr – biccentek.

- Ügyvéd úr – bólint hűvösen.

Kezet fogunk. A külvilág számára mindketten nyugodtak és magabiztosak vagyunk. De legbelül… izzó vulkán munkál. Jól látom, ahogy felparázslik a mohazöld tekintet, és tudom, hogy az enyém kihívó és vággyal teli. Minden félelem a múlté, amely arra irányult, nehogy megtudja, hogyan érzek iránta. Akkor, amikor viszonozta a csókom, a félelem elenyészett, és nem maradt más óhajom, csak az, hogy meghódítsam. A harc során legyőzzem, leigázzam, uralmam alá hajtsam mindörökre. S ezúttal hagyom, hogy ez a vágy kiüljön a szememben.

Látom a meglepetést, amely átfut az arcán, aztán elégedettség villan a tekintetében. És a szívem nagyot dobban, amikor ugyanazt a vágyat ismerem fel az övében, amely a sajátomban is éghet. Képzelgek? Nem. A hüvelykujja könnyedén végigsimít a kézfejemen, csatába hív. Az egész egy töredéknyi pillanat, és aztán elfoglaljuk a helyünket a védelem és a vád asztalánál. Önkéntelenül is felé fordítom a fejem, ő pedig felém. A harc megkezdődik, amikor megszólal a teremszolga.

- Melissa Shiroh kontra Washington állam ügyében James Abbott bíró úr elnököl. Kérem, álljanak fel!

A kép, ahogy egymással szemben, az ellenkező oldalon állunk, a retinámra ég, de nem okoz fájdalmat. Most döbbenek rá, hogy minden eddigi döntésem ezt a pillanatot készítette elő. Elnyomom a mosolyom, mert Reed szemében azt látom, amit mindig is szerettem volna: büszkeséget. Csakhogy már nem érem be ezzel, most már mindent akarok, amit csak nyújthat. Mindent, amiről eddig csak álmodoztam…

 

3.

 

            A Shiroh-ügy tárgyalásának első napja feszültséggel terhes, mintha csak mindenki érzékelné, mi megy végbe közöttünk Reed-el. A nyitóbeszédeink jobban nem is különbözhetnének egymástól, és mégis… ugyanaz az elszántság csendül ki belőlük. Az első tanúk meghallgatása amolyan tánc, udvarias tiltakozások és szenvedélyes kérdések váltakozása. Reed úgy játszik mindenkivel, akár macska az egérrel, és ahogy csillogó szemébe nézek, tudom, mennyire élvezi ezt a játékot. Én más vagyok, csendesebb, kedvesebb, és ahogy ő játszik, én úgy bűbájoskodom. Az ujjaim köré csavarom őket, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Ebből is látszik, hogy akármennyire is különbözünk, valójában mennyire hasonlítunk…

Aztán kettőnk párharcának fontossága hirtelen semmivé foszlik, amikor feltűnik, hogy Melissa egyre sápadtabb, tekintete pedig el-elhomályosul.

- Melissa, jól van? – hajolok oda hozzá. Megérintem a kezét, jéghideg ujjai megrémítenek.

- Sajnálom, én… - Melissa felém dől, éppen időben kapom el.

Orvosért kiáltok, kitör a káosz, végül Abbott bírónak kell rendet teremtenie. Melissa rosszulléte csupán pár perces, de ez elég, hogy másnapra halassza a folytatást. Látom Reed-en, hogy rosszul érinti a döntés, de mivel éppen szégyellem magam, amiért nem figyeltem eléggé a védencemre, kevésbé üt szíven a rosszkedve.

Az irodában Garry és én is inkább a folyó ügyeinkkel foglalkozunk, egyikünk sem beszél a vád képviselőiről. A tanúk névsorát böngészem, igyekszem Reed fejével gondolkodni, mit tervez, és ahhoz igazítani minden lépésemet. De gondolataim minduntalan elkalandoznak, és egy idő után azt veszem észre, hogy az ablakon bámulok kifelé, és fájón sajog a mellkasom…

 

            Meg sem lepődöm, amikor késő este csengetnek. Biztos vagyok benne, hogy most sem Garry látogat hozzám. Kilesek. Valóban Reed áll a küszöbömön. Ajtót nyitok.

- Nem szabadna itt lenned – mondom, de félreállok az útjából. Azt hiszem, vártam, hogy eljön. Reménykedtem, hogy meglátogat. A látványa csak még jobban felkavar. Láthatóan még nem volt otthon, csak a nyakkendőjét vette le.

- Tudom. – Leveszi a felöltőjét, és besétál a nappaliba.

- Akkor mit keresel itt?

Felém fordul, szótlanul néz rám. A szívem a torkomban dobog a sötét tekintet láttán.

- Holnap folytatódik a tárgyalás.

- Tudom.

- Hú, de bőbeszédű vagy ma – próbálok gúnyolódni, mire csak elhúzza a száját. Istenem, még ilyen fáradtan is annyira vonzó! A hajamba túrok. – Ne haragudj! Le szeretnék fürödni. Addig nem melegítenéd fel a lasagnét, amit hoztam? – Tisztában vagyok azzal, hogy szabályosan elmenekülök előle, de az emlékek túl élénken élnek bennem. Már a fürdőajtót akarom betenni magam mögött, amikor megszólal.

- Hazaindultam, de itt kötöttem ki a lakásod előtt. Nem akartalak látni a múltkoriak után…

Harciasan feléje perdülök.

- Talán szégyelled, hogy viszonoztad a csókom?!

- Nem erről van szó! – csattan fel.

- Akkor mégis miről? – dőlök neki keserű mosollyal az ajtófélfának. A lelkem mélyén még mindig attól félek, hogy megvetéssel néz rám.

- Arról, hogy… olyan, mintha az a csók… minden falat lerombolt volna kettőnk között. Minden olyan falat, ami megállíthatott volna minket attól… attól, ami most zajlik közöttünk.

- És te ezt bánod?

- Azt hiszem, akkor nem lennék itt – feleli halkan, komolyan.

Szíven ütnek a szavai. Képtelen vagyok válaszolni, mert attól félek, hogy kibukna belőlem valami eddig elfojtott érzelem. Inkább csak visszahúzódom a fürdőbe, és csendesen beteszem magam mögött az ajtót. Ahogy belenézek a tükörbe, mindjárt félre is kapom a pillantásom. Lángol az arcom, csillog a szemem. Meg sem kell szólalnom, hogy tudja, milyen érzelmek dúlnak bennem.

Hosszan engedem magamra a hideg vizet, és közben végig tudatában vagyok, hogy Reed-et csupán egy vékony fal választja el tőlem. Langyosabbra állítom a vizet, nekidőlök a csempének. Reed arca bukkan fel lehunyt szemem előtt. A kezem önkéntelenül mozdul, végigsimítok a mellkasomon, a csípőmön, a combomon. A vágy túl erős, hogy ellenálljak, de amikor hűs szellő éri a bőrömet, felpattan a szemem.

A zuhanyfülke ajtaját nem húztam be, mert sietni akartam. Reed karnyújtásnyira áll tőlem, az arca feszült. Levesz egy törölközőt a tartóról, és felém tartja. Ki kell lépnem a zuhany alól, hogy elérjem. Már lényegtelen, milyen hűvös volt eddig a csempe, forróság izzik fel bennem. Elállítom a vizet, feléje lépek, kicsit habozok. Nem úgy tűnik, hogy oda akarja adni a törölközőt. Mi a szándéka? Mit akar? De nem kell mást tennem, csak belenéznem a szemébe, hogy rájöjjek a válaszra. Magához ránt, nem gyengéd, nem kedves. Beburkol a törölközőbe, ezzel le is szorítja a kezem, mire megvonaglok, hogy kiszabaduljak. Ahogy odahajol hozzám, mozdulatlanná dermedek. Felidéződik bennem a csókja, az íze, az illata, az érintése. Még azelőtt apró, vágyakozó kis sóhaj tör fel belőlem, hogy az ajka az enyémhez érne…

Meglazul a szorítása, kiszabadítom a kezem, és azonnal a nyaka köré fonom. Mit érdekel, hogy ezzel őt is összevizezem?! A törölköző kettőnk közé szorul, keze végigsiklik a gerincemen, édes fájó érzés. Aztán a fenekemnél fogva az ágyékához szorít, és ezúttal ő az, aki felnyög. A soha nem hallott hang hallatán kis híja, hogy nem élvezek el. A mosdónak tántorodunk, egymást nézzük, lélegzetünk kapkodó.

- Egész nap ez járt a fejemben… - mormogja Reed, mohazöld szemében arany csillogással, és ezzel az egy mondatával a világ legboldogabb emberévé tesz.

- Tényleg? – Tudom, hogy idióta mosoly ragyog fel az arcomon, de képtelen vagyok uralkodni magamon. A vállára hajtom a fejem, és vágyódó szívem kicsit elcsitul. Az illata körbefon, a mellkasomon érzem súlyos szívdobbanásait, lélegzete a hajamat éri.

- Nem lenne szabad ezt művelnünk… - súgja, és a keze finoman végigsimítja a hátamat, megsimogatja a hajam.

- Anya miatt?

- Ő… Miatta is.

- És még mi miatt?

- Akárhogyan nézzük, a nevelőapád vagyok. Ez olyan, mintha bűnt követnék el. Mintha… a saját fiamat ölelném, és te az apádat csókolnád. – Kétségbeesik. – Hát, nem érted, hogy minden, amit teszünk, csak rosszul végződhet?!

- Miért kellene, hogy rosszul végződjön?! – kapom fel a fejem, megfeszül a testem. – Miért nem szállhatunk szembe a konvenciókkal? Mindenkivel, aki megítél minket? Miért kell boldogtalanul élnünk, csak hogy a társadalom elégedett legyen?! Ez igazságtalan és gonosz…

- Joh…

Megfogom a csuklóját, amikor megérinti az arcom.

- Én szembeszállnék bárkivel érted – mondom ki, pedig tudom, hogy ez már majdnem egyenlő a vallomással. – Mindenkivel megharcolnék, ha utána… mellettem maradnál… és boldoggá tehetnélek.

Reed arcán ezernyi érzelem suhan át, aztán hirtelen olyan erővel ölel magához, hogy alig kapok levegőt. Tétován simogatni kezdem a hátát, a szívem sajog és fáj.

- Bárcsak minden olyan egyszerű lenne – suttogja. – Bárcsak… soha nem találkoztam volna anyáddal… - ahogy kimondja, már el is taszít magától, feldúltan mered rám. – Olyanokat mondok, amiket nem lenne szabad! – tör ki belőle. – Fogalmam sincs, hogy jutottunk el odáig, hogy… ennyire kiforgatsz önmagamból! És mégis… folyamatosan te jársz a fejemben, veled álmodom, holott alig pár évvel ezelőtt még az anyáddal éltem, és vele szeretkeztem. Őt szerettem, te pedig nem voltál más, csak a nevelt fiam, akinek igyekeztem az apja lenni… - Van valami a hangjában, amire felkapom a fejem. Csak egy alig hallott mellékzönge, de ahogy félrekapja a tekintetét, tudom, hogy nem képzeltem.

- Melyikünknek hazudsz? Nekem vagy magadnak?

Egy pillanatra úgy tűnik, megüt. A fejét rázva az ajtó felé indul, én pedig a törölközőt a derekam köré csavarva követem. Már az ajtót nyitja a felöltőjével a karján, amikor megszólalok.

- Én már akkor rólad álmodtam, és elképzeltem, hogy engem ölelsz, és nem őt. – Megperdül, az arcán teljes döbbenet. – Gyűlöltem, amiért övé a szerelmed, és meg akartam halni, amikor elveszítettük, mert úgy éreztem, hogy az én hibám… Az én vágyam avatkozott a sorsába… – Érzem, hogy a könnyek gyűlnek a szemembe. – A szívem legmélyén mindig abban reménykedtem, hogy egyszer… legalább egyetlen egyszer az enyém leszel, mégha meg is gyűlölsz utána. Aztán a múltkor úgy csókoltál meg, olyan szenvedéllyel, amilyennel az anyámat soha, és… most mondd meg, mit gondoljak?! – kiáltok rá. – Mit tegyek, hogy végre beismerd magadnak is, valamit érzel irántam?!

Nézünk egymásra, alig pár lépés van közöttünk, és mégis mintha kilométerek választanának el minket egymástól. Nem nyúlok utána, amikor kilép az ajtón, és behúzza maga után, pedig azt kellene tennem. Visszarántani, és addig csókolni, míg… A tenyerembe temetem az arcom. Mégis meddig? Eddigi reményeim kezdenek köddé foszlani, és úgy érzem, a szívem megszakad…

 

            A tárgyalás második napja még feszültebb, mint az előző. Melissa nagyon sápadt, de Garry mégis jobban aggódik értem, mint miatta.

- Nem lenne jobb, ha a mai napra átvenném a helyed?

- Nem, köszönöm. Minden rendben.

- Úgy nézel ki, mint aki nem aludt egy percet sem az éjszaka. Szerintem semmi sincs rendben.

- Inkább mesélj a hódolódról. Nednek hívják, igaz?

- Ne tereld el a szót! – vonja össze a szemöldökét Garry. A vád asztala felé bámul. – Ő sem néz ki jobban, szóval ez vigasztal kicsit.

- Ned?

- Reedről beszélek, tökfej!

Azért sem nézek feléje. A kezem ökölbe szorul, és elszántan Garry-re mosolygok.

- Én viszont nem akarok beszélni róla. Inkább mesélj Nedről. Kérlek!

Garry a fejét ingatja.

- Bolond vagy! Összevesztetek?

- Volt némi vitánk – mondom, mert úgy tűnik, barátom nem adja fel a kérdezősködést.

- És?

- Semmi és. Elment, mielőtt egymás torkának ugrottunk volna. Hülye voltam, mert rázúdítottam az érzéseimet…

- Éppen ideje volt, hogy szembesüljön velük!

Felsóhajtok, és ösztönösen Reed felé pillantok. Pechemre ő is akkor néz felém. Hosszú másodpercekre összeolvad a tekintetünk. Felidéződik bennem a hangja, az íze, az érintése… Elfordulok. Garry megveregeti a vállamat.

- Fel a fejjel, Joh! Ne add fel!

- Te mondtad mindig, hogy nem érdemel meg, és most te vagy az, aki a karjaiba lökne? – hitetlenkedem.

Garry felnevet, és hozzám hajol.

- Reed olyan féltékenyen bámul rám, hogy lassan be kell ismerjem, érez irántad valamit. Talán… jobb lenne, ha végre tisztáznátok, mit éreztek egymás iránt.

- Lehet…

Abbott bíró belépésével megkezdődik a tárgyalás. Olyan ez, mintha egy gongütéssel elkezdődne a meccs. Reed és én is új erőre kapunk, a levegő szikrázik közöttünk. Ezúttal egyikünk sem kedves és türelmes. Ellentétünk ezúttal nyilvánvaló, az esti lapban aztán szembe is kerülök egy olyan képpel, amin ketten állunk, egymással szemben, mindkettőnk vonásai megfeszülnek. Az irodában sokáig bámulom a képet, és újra meg újra átveszem az ügy teljes menetét.

Ma újabb tanúkat hallgattunk meg, akik egymásnak ellentétes vallomásokat adtak. A bolti eladó azonosította Melissát, hogy megvette a levélnehezéket. Az utcaseprő viszont kétséget kizáróan állította, hogy Melissa a kérdéses időpontban a parkban sétált. Az ügy egyre bonyolódik, de tisztában vagyok vele, hogy legalább még két meghallgatást követően az esküdtek ítéletet fognak hozni.

- Caroline, elmehet haza.

- Ön nem jön?

- Még maradok egy kicsit. Garry itt van még?

- Igen.

Pár perccel később Garry besétál hozzám, és lehuppan a székre velem szemben.

- Ned azt mondta, hogy Reed ma nagyon nyűgös.

- Valóban? Nem baj.

Garry a fejét rázva felsóhajt.

- Hülyék vagytok.

- Lehet. Szóval mi is van közötted és Ned között?

- Megbeszéltük, hogy amíg a Shiroh ügy tárgyalása folyik, nem mutatkozunk nyilvánosan. Holnap nála vacsorázom.

- És?

- Mit és? – Garry elvörösödik. – Láttad őt, teljesen más, mint az eddigiek. Arról nem is beszélve, hogy hasonló a munkánk, és sokat beszélgetünk.

- Nem csak a lepedőt gyűritek?

- Ne szemétkedj!

Felnevetek.

- Bocsáss meg! – Odamegyek hozzá, és megölelem. – Sajnálom. Örülök nektek.

- Tudom. Bárcsak közöttetek is minden rendbe jönne…

- Nem tudom, hogy ez valaha megtörténik-e…

- Azt hiszem, újfent zavarok! – Reed hangjára riadtan megfordulok.

- Te mit keresel itt?

- Beszélnünk kellene, de úgy látom, épp másvalakivel vagy elfoglalva…

- Félreérti a helyzetet, ügyész úr – áll fel Garry.

- Nem úgy veszem észre.

- Megmondtam már, hogy Garry és én csupán barátok vagyunk!

- Persze… - Reed gúnyosan és dühösen méreget minket.  

- A féltékenység néha olyat láttat az emberrel, ami meg sem történt – vágja oda Garry megvetően, és hozzám fordul. – Itt hagyhatlak vele?

- Igen, semmi baj.

Garry, talán, hogy Reed-et bosszantsa, puszit nyom az arcomra, majd kihívó pillantással távozik. Reed úgy néz utána, mintha egy kanál vízben meg tudná fojtani. Más helyzetben örülnék ennek, de most csak még jobban összezavarodik bennem minden.

- Nem lenne szabad itt lenned.

- Beszélnünk kell.

- Épp hazaindultam. – Ez nem igaz, de nem kell mindent az orrára kötnöm, nem igaz? Valóban kialvatlannak és zavartnak rémlik, arcán már kiütközött a borosta, és mégis… ő a legvonzóbb férfi, aki valaha is az utamba tévedt. Elmegyek mellette, futólag megcsap az illata, a vágy kétszeres erővel zúdul rám. Összeszedem a holmim, felveszem a kabátom, és megállok az ajtóban.

- Mehetünk.

Szótlanul távozunk. Külön kocsiba szállunk, Reed követ az otthonomig. Egész úton remeg a kezem, és másodpercenként bámulok a visszapillantó tükörbe. Mit akar tőlem? Biztos soha többé nem akar látni… Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok gyötörnek, míg le nem parkolok a háztömb előtt, ahol lakom. Már felérek, lepakolok, amikor kopogtat. Beengedem. Távolságtartásunk még nyilvánvalóbb ebben a kis lakásban. 

- Mit szeretnél? – Az ablak elé lépek, a mellkasomon összefonom a karom, tudom, hogy ez egyfajta védekezés, de a testem ösztönösen cselekszik.

- Arra gondoltam, hogy… - Reed lassan leveti a kabátját, a fotelba dobja, és zsebre vágja a kezét. Láthatóan zavarban van, ami elég meglepő. Ő nem az a típus, aki zavarba jön bármitől is. S lám, én képes vagyok előhozni belőle ezt. – Muszáj megbeszélnünk, ami közöttünk folyik!

- Mert mégis mi folyik közöttünk? – Nézem elgyötört arcát, a szemében a váltakozó érzelmeket. Miért pont ebbe a férfiba kellett beleszeretnem?

- Amit a legutóbb mondtál arról, hogy… én és te… - Lerogy a kanapéra, a hajába túr. – Mi lenne, ha egy kicsit megpróbálnál megérteni? Neked éveid voltak, hogy elfogadd az érzelmeid, de én egészen eddig…

- Tagadtad még önmagad előtt is? – vágok a szavába.

- Nem! – pattan fel, de a szemében ott van a bűntudat.

Képtelen vagyok parancsolni magamnak, elindulok felé. Megállok előtte, megérintem az arcát.

- Eleinte utálni akartalak, amiért elvetted az anyámat… - sóhajtom. – Bebeszéltem magamnak, hogy biztos te is így érzel, én csak egy megtűrt mostohakölyök vagyok a számodra. Ám ahogy teltek a hetek, és egyre több időt töltöttünk együtt… figyelni kezdtelek. Érdekelt, ki vagy, milyen vagy.

- Ekkoriban vetted fel azt a szokásodat, hogy megjelentél a dolgozószobámban azzal a felkiáltással, hogy csak ott tudsz olvasni…

- Igen. – Lerogyok a kanapéra, mert úgy érzem, nem tart meg a lábam. Lehúzom magam mellé Reed-et is, megfogom a kezét, és az ujjait babrálom, csak ne kelljen beszéd közben a szemébe néznem. – A rajongód lettem, ha használhatom ezt a szót. Nem értettem, mi az, ami feléd húz, amiért szinte kényszert érzek, hogy veled legyek. Akkoriban jöttem rá, hogy meleg vagyok. Olyan volt, mintha ököllel a mellkasomba vágott volna valaki.

- Miért nem mondtad el?

- Mert attól féltem, hogy megvetsz! És azt nem éltem volna túl…

- Ez butaság, Joh! – Megszorítja a kezem. – Anyád után te voltál a legfontosabb személy az életemben. Hogyan gondolhattad, hogy ezért ellöklek magamtól?

- Sok mindent olvastam erről, és annyi szülő volt, aki utána nem volt kíváncsi a gyerekére…

- De az nem én voltam!

Lehajtom a fejem, de ő kiszabadítja a kezét az ujjaim közül, és felemeli az arcomat, hogy a szemembe nézhessen. Ezernyi érzelem vibrál a tekintetében, s bennük ott látom a saját érzéseimet, mintha csak tükörbe néznék. Magához húz, amikor sírni kezdek, és átölel, ahogy mindig is elképzeltem.

- Nagyon büszke vagyok rád, és ezen nem változtat az, hogy meleg vagy. – Hátrahúzódik kicsit, és megpuszilja az arcom, a halántékom, az ajkam előtt viszont tétovázva megáll. – Talán nem kellene ezt tennem… - mormogja.

Minden sejtem utána kiált, és egyszerűen nem tudok ellenállni a vágynak, hogy a számat az övére tapasszam. Tiltakozást várok, de helyette a kanapén találom magam, és Reed ott fekszik rajtam, a combom között, és olyan mohón csókol, hogy minden félelmet kitöröl a fejemből. Csak a vágy marad, hogy megérintsen és én is érintsem őt. Felkönyökölök, majd lassan visszadöntöm a párnákra. A szemében nincs semmi más, csak kíváncsiság és feneketlen sötétség. Kibontom a nyakkendőjét, és félredobom. Amikor meg akar szólalni, újra megcsókolom. Kigombolom az ingét, és én nyögök fel, amikor a tenyerem a bőrére simítom. Végre, végre… Csak ez jár a fejemben.

Felszisszen, amikor a szám lassan végigsiklik a nyakán, a mellkasán, a hasán. Várom, hogy ellök, ahogy kikapcsolom a nadrágját, de csak a légzése válik kapkodóvá. Felnézek rá, miközben megérintem, és magamba iszom a látványát, ahogy késpengévé szűkül az ajka, és megfeszülnek a vonásai. Talán most kellene abbahagynom, de… az eddigi évek vágyakozása elnyom bennem minden mást. Szeretni akarom. Azt akarom, hogy a testembe ivódjon az illata, és az enyémbe az övé. Csakhogy elfelejtem, hogy ő is férfiból van. Mégpedig olyan férfiból, aki fölött nem lehet uralkodni…

Halk kiáltással huppanok a hátamra, és Reed máris ott van fölöttem. A zakóját ledobja a földre, és lerángatja rólam is, aztán a fejemen át megszabadít az ingemtől. Az ajkunk újra és újra összeakad, a forróság szinte eléget. Amikor kigombolja a nadrágom, szinte lélegzetet sem merek venni, a számat harapom, nehogy kitörjön belőlem egy fojtott nyögés. Elkapom a csuklóját, megállítom, mielőtt megérintene. Csak nézzük egymást, aztán lassan odahajol hozzám. Az ujjai körbefonnak, éppen abban a pillanatban, amikor a nyelve a számba hatol, és a gyönyör ívbe feszíti a gerincemet…

Hosszú percek telhetnek el, mire feleszmélek. Reed engem néz, arcán egészen sötét, szinte brutális kifejezés ül. Még mindig félig rajtam fekszik, érzem a merevedését az ágyékomnak feszülni, és ettől kicsit elszégyellem magam. Mintha csak tudná, mi jár a fejemben, a szája szegletében mosoly jelenik meg. Nem áll ellen, amikor hanyatt döntöm, és végigcsókolom minden porcikáját. A sóhaját magamba iszom, miközben ajkammal érintem a vágyát, és addig űzöm a vágy útján, míg remegő ujjai a vállamba nem markolnak, és a feje hátra nem csuklik a leggyönyörűbb arckifejezéssel, aminek valaha tanúja voltam… Istenem, hogyan lehet így szeretni valakit?!

Sokáig fekszünk némán. Reed mellkasára hajtom a fejem, a hajamat simogatja. Elégedett boldogság izzik minden porcikámban.

- Mennem kellene…

Lezuhanyozik, én csak a köntösömet kapom magamra, és újra meg újra lejátszom lelki szemeim előtt az előbb történteket. Az ajtóig kísérem, amikor hazaindul. Nem szólunk, ezek után mit lehetne, kellene mondanunk? Már majdnem kilép az ajtón, de visszalép, és gyors csókot nyom a számra. Az ajtónak dőlve mosolygok. Akármi is történik, most már nem tagadhatja, hogy érez irántam valamit. De vajon mit? Vágyat? Elkomorodom, visszamegyek a nappaliba, és a kanapét bámulom, szanaszét heverő ruhadarabjaimat. Már nem elégszem meg a test gyönyöreivel, ha mindent megkaphatok…

 

            Minden egyes tárgyalás feszültséggel teli. Nem jutunk dűlőre, mindegyikünk győzni akar, a maga igazát érvényre juttatni. Reed-el már kerüljük egymást, és nem tudom, meddig folytatódhat mindez. Annyira vágyom rá, hogy alig kapok levegőt, ha meglátom. Azóta nem keresett fel, a napok pedig hetekké nőttek, és nem tudom, mit kellene tennem. Meddig tart, amíg beismeri önmagának, hogy fontos vagyok neki?!

A mostani meghallgatás izgatott várakozástól terhes, bár kétségkívül más miatt, mint azt mindenki sejti. Unos-untalan elkapom Reed pillantását, ahogy engem néz, és ettől szinte felforr a vérem, torkomban dobog a szívem. Se ő, se én nem tudunk rendesen a munkánkra koncentrálni, márpedig ez mindent romba dönthet. Minden elképzelésemet.

- Mi történt kettőtök között? – szegezi nekem a kérdést Garry, amikor a sokadik tanú után megfáradva rogyok le mellé.

- Miért?

- Már nem azért, de szinte felfal a tekintetével…

Akaratom ellenére elmosolyodom, és Reed felé pillantok, aki mogorván suttog az asszisztensével.

- Bonyolult.

- Ezek szerint lefeküdtetek – állapítja meg Garry.

Felnevetek.

- Nem mondanám.

- Akkor meg mi a fene történt?

Csak a fejemet ingatom, és biztatóan Melissára hunyorgok, aki bólint, és a hasát simogatja. Le fogom győzni Reed-et, térdre kényszerítem, megszerzem magamnak. A vágy lassan felülírja a józan ész szabályait, de ki mondta, hogy bárki is normális, ha a szerelemről van szó?

A szakértők meghallgatása során Reed-el számtalanszor egymásnak esünk. Percenként hangzik fel a Tiltakozom! hol egyikünk, hol másikunk szájából. Abbott bíró már a homlokát ráncolja, és látom, hogy értetlenül szemléli kettőnk küzdelmét. Nem értheti, mily vágyak és ellentétek feszülnek közöttünk, amelyek most űznek minket a feszült végkifejlet felé…

 

            Sokáig bámulok kifelé az ablakon. Szakad az eső, lecsorog az ablak üvegén. Vigasztalan idő, s ettől még elkeseredettebb leszek. Az alkarommal az üvegnek támaszkodom, és nekidöntöm a homlokom. A holnapi napon valószínűleg az esküdtekre bízza Abbott bíró a döntést. S végre vége lesz. De valóban így lesz? Vagy csak még nehezebbé válik minden? A csengő hangjára összerezzenek. Az ajtóban álló pizzafutár csuromvizes, így jókora borravalóval honorálom, amiért ilyen időben kijött. Már a sörért hajolok be a hűtőbe, amikor kopognak. Megdobban a szívem. Valamiért pontosan tudom, ki áll a küszöbömön.

Reed esernyőjéről a kőre csepeg a víz, és miest szótlanul félreállok az útjából, lerúgja átázott cipőjét. Elveszem tőle az ernyőt, a tartóba teszem, mielőtt mindent összevizez, aztán csak nézünk egymásra némán. A haja kócos, a szemén látom, hogy fáradt, a ruhája enyhén gyűrött. Ennek ellenére még mindig ő a legvonzóbb férfi, akit ismerek. Szinte reszketnek az ujjaim a vágytól, hogy feléje nyúljak, megérintsem. De nem teszem, állok bénán.

- Vacsorázni készültél? – töri meg végül a csendet.

- Igen. A pizza még meleg és van sör a hűtőben. Kérsz?

Leveszi a zakóját, hanyagul ledobja a kanapé háttámlájára, és lehuppan a helyemre. Hozok még egy sört, és tétován leülök mellé.

- Talán évekkel ezelőtt ettünk utoljára együtt pizzát – jegyzi meg.

Képtelen vagyok válaszolni, mert biztos vagyok benne, hogy megbicsaklana a hangom. Az illata az orromba férkőzik, melegsége borzolja a bőröm.

- Beszélnünk kell… - mondja hirtelen nagyon halkan.

Ránézek. Még soha nem láttam ilyen komolynak.

- Tudom.

- Mióta… Mióta vagy szerelmes belém? – A mohazöld tekintet a lelkembe lát, ahogy mindig is sejtettem.

- Honnan veszed, hogy…?

- Joh…

A hangjától megremeg a szám. Álmaimban már ezerszer elképzeltem ezt a pillanatot, de most mégis habozok. Két lehetőség történhet: vagy elutasít, vagy… oh, istenem! Merjek kockáztatni? Mit veszíthetek? Mindent… vagy semmit.

- Szeretlek! – bukik ki belőlem. Elfordulok, mert nem bírok a szemébe nézni. – Évek óta…

- Joh…

- Eleinte azt hittem, ez olyasféle szeretet, amit egy fiú az apja iránt érez, de… egyik este… amikor anya bohóckodott veled, és megcsókolt… hirtelen ráébredtem, hogy szeretlek. Nem úgy, ahogy egy gyerek az apját, hanem… szerelemből. Az egész olyan reménytelennek tűnt, azt hittem, el fog múlni, de… nem így lett…

- Ezért kerültél…

- Igen. Nem akartam, hogy rájöjj, mit érzek irántad. Nem akartam, hogy meggyűlölj!

Reed káromkodik, aztán átkarol, és magához húz. Nem szól semmit, csak hátradől a kanapén, és a mellkasára von. A hajamat fésüli, a hátamat simogatja. Félek ránézni. Mire gondolhat most? Tudom, hogy vonzódik hozzám, de… szerelemről eddig szó sem volt.

- Hagyd abba! – ragadom meg a kezét. – Ne kínozz! – suttogom.

Az ujjaim közé fonja a sajátját, és még mindig nem mond semmit. Felnézek rá, engem bámul elgondolkodva, a szeme sötét, az arca nyugodt és kedves.

- Reed… - Nem értem, mi történik. Miért nem mond semmit? Miért néz így rám? Miért…?

A vágy, hogy az ajkam érintse az övét, erősebb minden félelmemnél, hogy esetleg eltaszít magától. A mellkasára támaszkodom, és lassan közelebb hajolok hozzá. A leheletünk keveredik, a szánk lágyan össze-összesimul, incselkedünk egymással. Tágra nyílt szemmel bámulok Reed-re, a pillantása elnyeli az enyémet. – Szeretlek! – lehelem, mielőtt a nyelvem a szájába hatolna. És abban a pillanatban minden érzésem ebben az egy csókba sűrűsödik. Úgy csókolom, ahogy mindig szerettem volna, ahogy álmaimban már ezerszer, milliószor megtettem. És nem lök el, csak szorosabban ölel, nyugalma olaj az én vágyamnak. Cirógatom az arcát, csókolom az ajkát, a testem az övéhez simul, hogy elmondja azt, amit én már szavakkal megtettem. Lényegtelen, hogy nem ad választ. Csak az a fontos, hogy szorosan ölel, és a tekintete ugyanúgy vágytól sötét, ahogy az enyém. – Szeretkezz velem! – kérem, könyörgöm.

Nem látok tiltakozást az arcán, undort a szemében, csak mélységes szenvedélyt. Összeszedem minden bátorságomat, és felállok. Felhúzom magammal, és a hálószobába vezetem. Odakint még mindig szakad az eső, villám fénye világítja be egy pillanatra a szobát, Reed feszült arcát, aztán nagyot csattan az ég, hogy összerezzenek.

- Sssh… - Reed odahajol hozzám, az ajka már az ajkamon, a csókja heves és birtokló. Átkarolom a nyakát, és hozzásimulok. Egymást vetkőztetve, csókolózva jutunk el az ágyig. Örömömre nincs szó, amikor meztelenül egymáshoz simulva fekszünk a hűs lepedőn. Fölébe törleszkedem, áhítattal érintem a testét, ajkam bejárja a bőrét. Nem tudom, melyikünknek nagyobb a gyönyöre… nekem, aki végre érinthetem, vagy neki, akit érintek.

- Szeretlek – súgom a fülébe. – Szeretlek! – lehelem a mellkasára. – Szeretlek… - csókolom a szót a hasára. Teste minden egyes sejtjébe bele akarom írni magam. Azt akarom, hogy… soha többé ne szabadulhasson érintéseim emlékétől. Ettől az éjszakától. Tőlem. – Szeretlek! – kiáltom, amikor maga alá fordít, és leszorít. – Szeretlek! – túrok bele a hajába, ahogy birtokba veszi a testem. Alatta vonaglok, amikor érint, finoman a bőrömbe mélyednek a fogai, mohón csókol. – Kérlek… - nyögök fel. A nyelve végigfut a combomon, legszívesebben zokognék a gyönyörtől.

- Mit szeretnél? – Reed most először szólal meg, a hangja elfulladt rekedtség. Érzéki, kéjes elégedettség hallatszik ki belőle. Tétován simogatom meg az arcát.

- Téged…

- Mutasd meg, hogyan… - kéri, parancsolja, és majdnem felszisszenek a szavaira. Tudja, mit jelentenek nekem ezek a szavak? Sejti, hogy legmélyebb vágyaimat készül valóra váltani?

Ide-oda gördülünk a lepedőn, gyengéden megérint-felizgat, olyan helyeken érint, ahol soha nem gondoltam volna, hogy fog, izzadtság lepi be vékonyan a bőrünket, ziháló lélegzetünk és nyögéseink töltik be a szobát. Ketten vagyunk az egész világegyetemben, az illata és az érintése körbevesznek, és a vágyaimat növelik tovább.

- Szeretlek – suttogom, amikor összeolvad velem. – Szeretlek! – kiáltok fel, mert képtelen vagyok tovább hallgatni az érzéseimről. Olyan sokáig megtettem, de most… azt akarom, hogy soha többé ne szeretkezzen mással, ne tudjon kiverni a fejéből, mindig az én hangom visszhangozzon a fülében, az én ízemet érezze az ajkán, az én illatomat érezze az orrában, s engem lásson… mindörökre.

- Joh… - Elfulladó nyögése a fülemben cseng, elszorul tőle a torkom. Teste édes súly, minden mozdulata fájó gyönyör, amelyekre nincsenek szavak. Könnyek folynak végig az arcomon, a forróság összeköt bennünket, a hátam ívbe feszül. Együttléteim mással meg sem közelítették ezt a kéjt, ezt… az érzést. Ez a tökéletes boldogság. Végre nem álmodom, ez a valóság. Lényegtelen, hogy viharfelhők lepik el az eget, a gyönyör óceánján ringatózunk, s milliárdnyi csillag fénye burkolja be eggyé olvasztott testünket…

 

            Az első napsugarak megcirógatják az arcom, hunyorogva dörzsölöm az arcom. Gyönyörűszépet álmodtam, amely valóságosnak tetszett… Kipattan a szemem, és Reed mosolygó arcával találkozik a tekintetem.

- Jó reggelt! – Az ajka az enyémre simul, és a boldogság, amely tegnap este az enyém volt, most újra elborít. – Lassan indulnom kell, kilenckor tárgyalásom van. – Reed hangja sajnálkozó. Nem úgy tűnik, hogy megbánta, amiért lefeküdt velem, így visszamosolygok rá.

- Kér reggelit is, ügyész úr? – A nap első mondata még kicsit rekedtre sikeredik, mire felkuncog.

- Valaki mintha túl sokat kiabált volna az este…

- Nem is tudom, ki miatt…

Reed felnevet. A szívem hatalmasat dobban. A nappal fényében valamiért félek újra kimondani, amit az éjszaka már százszor megtettem. Most tűnnek fel az apró szarkalábak a szeme és a szája körül, az ősz szálak a halántékán. Megérintem az arcát. Elkomorodik. A kezemre simítja a kezét. Egyszerre hajolunk a másik felé, és amikor Reed lassan hanyatt dönt, nem tiltakozom. Miért is tenném? Hiszen valóra válnak az álmaim…

Együtt zuhanyozunk, a felmelegített pizzát reggelizzük, az utolsó szeletért játékosan körbekerget a konyhában. Végül kénytelen vagyok kifulladva, nevetve megadni magam. Hosszan csókolózunk az ajtóban, amikor indulnia kell. És amikor bezárom mögötte az ajtót, nem létezik nálam boldogabb ember a földkerekségen.

Összeszedem a holmimat, és elindulok az irodába, de igazából nincs kedvem dolgozni. A tegnapi vihar után nedvesen csillog a járda, ragyogóan süt a nap. A lépteim a bíróság felé visznek. A leghátsó sorban ülök le, jogászhallgatók mögé. Látni akarom. Tudom, hogy nem olyan rég váltunk el egymástól, de hirtelen ő lett a víz, amelyre szükségem van az életben maradáshoz. Nézem karcsú alakját, nyugodt mozdulatait, és emlékek töltenek el. Az előttem ülő lányok suttogására riadok fel.

- Ma nagyon… energikus – sóhajtja az egyik.

- Olyan jóképű! – kontrázik a mellette ülő.

- Ma igazán elemében van – bólint egy harmadik.

Halkan felnevetek, mire hátrafordulnak. Rájuk kacsintok, amikor tágra nyílik a szemük, és felismernek. Felállok, és mosolyogva kifelé indulok. Az ajtóból még visszapillantok. Reed éppen egy vádbeszéd kellős közepén tart, a szeme sem rebben, hogy itt lát, arcvonásai is nyugodtak maradnak, de a hangja rekedt lesz. Elégedetten távozom.

Az iroda felé menet veszek egy nagy csokor rózsát, és Caroline asztalára zúdítom.

- Gyönyörű napunk van! – nevetek rá.

- De hát… - néz rám döbbenten.

- Joh? – Garry éppen egy aktát lapozva lép ki a szobájából, mozdulatlanná dermed, amikor a nyakába borulok.

- Boldog vagyok! – sóhajtom.

Lehunyja a szemét.

- Te jó ég! Lefeküdtél vele?

- Ennyire nyilvánvaló?

Garry hebegni kezd, aztán váratlanul kitör belőle a hangos nevetés, és megölel.

- Áá, dehogy, te mamlasz! – suttogja a fülembe. Pár perc múlva elkomolyodva eltol magától, hogy lássa az arcom. – És most? Mi lesz?

- Nem tudom – vonom meg a vállam. – Azt hiszem, először megnyerem azt a tárgyalást. Van egy védencem, akinek szüksége van rám.

Garry összenéz Caroline-nal, majd megkönnyebbülten felsóhajt.

- Örülök, hogy végre eszedbe jutott. Na, gyerünk, te hősszerelmes! – Belém karol. – Nézzük át az ügyet, és tanítsuk móresre a fiúkat!

Elvigyorodom, és kiveszek egy szál rózsát a csokorból.

- Átküldené az ügyész úr irodájába? – nyújtom Caroline-nak.

- Üzen mellé valamit? – Titkárnőnknek a szeme sem rebben.

Megvonom a vállam.

- Azt hiszem, érteni fogja üzenet nélkül is…

Az irodám ablakán kitekintve csodálatos napsütés fogad. Olyan, mintha egészen eddig sötétségben éltem volna, és most látnám először a világot ragyogó napfényben. Nem láthatom előre a jövőt, de a tegnapi éjszaka után a szívem tele van reménnyel és szerelemmel. Viszont ott van a kétely is, hogy vajon meddig lehet enyém e kettő?

 

4.

            Garry Melissával beszélget, mire a tárgyalás napján beérek a bíróságra. Éjszaka vagy tucatszor átrágtam az ügyet, és igazából most már minden a bírón és az esküdteken múlik. Rámosolygok Melissára.

- Nem lesz semmi baj…

- Tudom. – A válasza ellenére pupillája tágra nyílt a félelemtől. Megértem, én is ideges vagyok. Nem tudom előre kiszámítani Reed mai lépéseit míg így se, hogy ennyire ismerem.

- Reed tervez valamit – súgja Garry.

- Ned mondta?

Bólint. A homlokomat ráncolom. Reed ekkor érkezik, felénk bólint, de aztán már el is fordul. Rendben, tehát tervez valamit. Hm, hm. Nézem, ahogy előszedi a jegyzeteit, amikre nincs szüksége, hiszen ijesztő a memóriája. Egy gondolat motoszkál bennem. Melissához hajolok.

- Melissa, szeretnék kérni valamit…

Reed magabiztos és nyugodt. Ahogy én is. Mintha a hetek feszültsége nyomtalanul eltűnt volna belőlem. Hátrapillantok. Nina rám kacsint. Kíváncsi vagyok, milyen cikket kerekít a holnapi számba. De még kíváncsibb vagyok arra, hogy mi lesz a döntés? Melissa és egy ártatlan élete a tét…

- A tanúk padjára szólítom dr. Henry Tilbott-ot!

Melissa jól hallhatóan mély levegőt vesz. Odahajolok hozzá.

- Ki ő?

- Orvos. Volt pár sérülésem, amiket ő látott el.

Visszahelyezkedem a székembe, és lázasan gondolkodom. Tudom, miért van itt a doktor, ami Reed kérdései során nyilvánvalóvá is válik.

- Tehát Mrs. Shiroh sérülései gyaníthatóan nem ügyetlenségből fakadtak? – teszi fel Reed aztán a döntő kérdést.

- Úgy vélem, nem – válaszol a doktor, aki egyenesen azt állítja, hogy Melissát verte a férje, természetesen nagyon ügyesen, és ez már elegendő indok egy előre kitervelt gyilkossághoz.

Mély levegőt véve állok fel, amikor Reed szinte gúnyos mozdulattal felém int, és átengedi nekem a tanút. Ebben a pillanatban átfut rajtam, mennyi minden függ attól, hogy én most mire jutok. És elindulok barátságos mosollyal az emelvény felé. Sorolom a kérdéseket, alig van ideje gondolkodni rajtuk, válaszokat várok. Azt a választ akarom a leginkább hallani, amelyben kimondja, hogy nincs bizonyítéka arra nézvén, honnan eredtek Melissa sérülései, csak feltételez. Márpedig feltételezni én is tudok sok mindent…

A jó doktor alaposan megszenved velem. Mindketten alaposan kimerülünk, mire elengedem. Látom, hogy Reed halántékán rángatózik egy izom. Ideges. Jó jel. Ezt kihasználva tartom meg védőbeszédemet, elmondva, hogy Melissa és a férje milyen boldogok voltak együtt, amit minden barát és családtag bizonyítani tud, valamint tanú van arra, hogy a gyilkosság időpontjában nem volt az otthona közelében. Velem szemben Reed vádbeszéde pont arra alapoz, hogy Melissáék boldog élete egy nagy hazugság volt. A szakértők szerint nem ölhette meg más a férfit, csakis az asszony. Az utolsó mondatnál végig a szemembe néz, mintha engem akarna meggyőzni. Őszintén? Elhiszem minden szavát, ugyanis minden eddigi vádbeszédén túltett ezzel a szónoklattal.

- Kérem az esküdteket, vonuljanak vissza! – hangzik el Abbott bíró kérése.

Feszült várakozás kezdődik. Melissa mellett ülök, igyekszem elterelni a figyelmét, de nem tudom, melyikünk idegesebb. Kiosonok a mosdóba, már a kezemet mosom, amikor Reed besétál. Nézem őt a tükörben, meg szeretném érinteni, de ha most megteszem, nem fogom tudni elengedni. Mellém lép, megengedi a csapot. Nem néz rám. Ahogy elsuhanok mellette, a fülébe súgom.

- Szeretlek!

Nem fordulok meg, nem akarom látni az arcát, mert… talán olyat tennék, ami mindkettőnk karrierjébe kerülne. Helyette visszamegyek Melissához, telnek a percek, egyre nehezebben veszem a levegőt. Aztán végre megszületik a döntés, bevonul az esküdtszék. Felállunk. Melissa a karomba kapaszkodik, egész testében remeg. Nem merek Reed-re nézni. S elhangzik az ítélet…

- Nem bűnös.

Melissa ajkáról apró sóhaj szakad fel, és rám támaszkodik. Meghallgatjuk Abbott bíró szavait, aztán leültetem, és odatérdelek elé.

- Most már semmi baj…

- Köszönöm. Köszönöm – suttogja. Az anyja feléje kiált, így elfordul.

Felállok, Garry felé akarok fordulni, hogy kimondjam, sikerült, és végre Reed-re nézhessek, de fordul körülöttem egyet a világ. Erős karok ragadnak meg, és mire felnézek, már egy széken ülök, és Reed rémült arcára esik a pillantásom.

- Csak megszédültem, semmi bajom.

- Nem ettél semmit ma! – szólal meg Garry szemrehányóan.

- Jól vagyok! Komolyan… - érintem meg Reed kezét, mely a térdemen fekszik. – Most már jól vagyok…

Nézzük egymást. Győztem. Az eufória azonban múló állapot. A tanítvány túltett mesterén, és mégis… arra vágyom, hogy a tanítványa maradhassak örökre.

- Gratulálok! – Reed rám mosolyog olyan büszkén, ahogy egy apa a fiára, de most már tudom, hogy ez semmit nem jelent ahhoz az érzéshez képest, mint amikor szenvedélyesen ölel.

- Köszönöm – mondom reszketeg mosollyal.

Közel hajol hozzám, amikor felemelkedik, illata megcsapja az orrom, lehelete a fülemet súrolja.

- Szeretlek… - A hangja elfúló sóhaj csupán, jól hallottam?! De már ott sincs, felkapja a táskáját, és az asszisztensével együtt kivonul a tárgyalóteremből. Legszívesebben utána rohannék, de mozdulni sem tudok. A székhez bilincsel ezer érzelem, a szívem oly hevesen ver, hogy úgy hiszem, mindenki hallja körülöttem, s egy szó visszhangzik bennem, a testemben rezeg, a lelkemben csendül. Szeretlek…

 

            Garry ünnepelni akar, de percenként nézi az óráját. Arra vár, hogy új szerelmét Reed elengedje a mai napra. Oda sem figyelek rá, miközben nekem magyaráz, hogy ennem kellene. Nem vagyok éhes, a gyomrom helyén egy hatalmas kő van. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy jól hallottam.

- Figyelsz te rám egyáltalán?! – hördül fel hirtelen Garry, és morcosan rágja az alsó ajkát.

- Azt hiszem, nem.

- Nem értem, mi a bajod – dohog értetlenül. – Azt hittem, boldog leszel, amiért győztél. Hiszen… a tárgyalóteremben feszítetted kínpadra Reed-et. Ne mondd, hogy bűntudatod van miatta…

- Nem erről van szó… - Nem merem elmondani, mit súgott Reed, mert attól félek, talán rosszul hallottam.

Garry mobilja kettőt csörren, mire azonnal felragyog az arca.

- Nekem most mennem kell – pattan fel. Vállon vereget. – Holnap ne gyere be, inkább pihenj egy kicsit.

- Kösz. Szép estét!

Felnevet, és kiviharzik az ajtón, majd visszadugja a fejét.

- Biztos, hogy ne maradjak itt veled?

- Tűnés, Garry!

Rám mosolyog, és eltűnik. Hallom, hogy Caroline-tól búcsúzkodik, és csapódik utána az ajtó. Felsóhajtok. Megdörzsölöm a szemem, rettentően kimerültnek érzem magam.

- Ne vigyem haza? – Caroline aggodalmasan méreget.

- Nem kell, köszönöm. Menjen csak!

- Jó lenne, ha maga is hazamenne…

Ahhoz meg kellene mozdulnom, gondolom, de aztán összeszedem minden erőmet, és felállok. Segít összeszedni a cuccomat, és velem tart a kocsiig. Muszáj neki fizetésemelést adnom, fut át az agyamon, mert egészen hazáig követ élénksárga Camarójával. Mielőtt belépek a kapun, odaintek neki, majd felvonszolom magam az emeletre.

Egy kicsit abban reménykedem, hogy Reed már vár rám az ajtóban, így elkedvetlenedem, mert a folyosó üres. A szomszédból vidám hangok szűrődnek át, ami tovább növeli letargiámat. Már majdnem beteszem az ajtót, amikor lépteket hallok. Reed jön lefelé a lépcsőn, ezek szerint a sötét lépcsőfordulóban várt rám. Nem merek mozdulni, levegőt venni, semmit, mintha csak attól félnék, elriasztom magamtól, mint a vadász a vadat. Megáll előttem, ugyanolyan kimerült lehet, mint én, de a szeme csillog, és az ajkán halvány mosoly dereng.

- Szeretlek.

Lehunyom a szemem. Nem hallottam rosszul. A torkom elszorul, válaszolnom kellene, ám olyan sokáig dédelgettem magamban az álmot, hogy egyszer kimondja, hogy most… hitetlen vagyok. Az ujjaival végigsimít az arcomon, letörli a könnyeimet, amiket öntudatlanul ejtettem.

- Sssh… Semmi baj, ne sírj! – Gyengéden átölel. – Most már itt vagyok…

Felzokogok. Minden feszültség, az évek óta tartó titkolózás, szenvedés valószínűleg így tör ki rajtam, mert képtelen vagyok abbahagyni. A szomszédomban kinyílik a bejárati ajtó, a meglepett tinilány, fogalmam sincs, hogy hívják, meglepetten pislog, aztán felkuncog, és visszatolja a barátját valami olyan felkiáltással, hogy halálosan szomjas, és vissza kell mennie inni. Reed vigasztalóan simogatja a hátam, és óvatosan betol a lakásba, majd lábával belöki az ajtót. Lehúzza rólam a kabátot, a sajátjával együtt a fogasra akasztja, majd lerúgja a cipőjét, és lerángatja az enyémet is. A hálószobába húz, le az ágyra. Mozdulatában nincs vágy, csak gyengéd törődés, és ettől még vigasztalhatatlanabbul zokogok. Milyen már! Férfi létemre úgy bőgök, mint egy óvodás. Reed viszont nem szól, csak ölel és halkan susog a fülembe.

- Most már jobb? – kérdezi, amikor felnézek rá. A kintről beszűrődő utcai lámpák fényében homályba borul az arca.

- Ne haragudj! Csak olyan régóta… és azt hittem, hogy soha…

- Elég bolond voltam – von vállat. – Észre kellett volna vennem, vagyis… észrevettem, de azt hittem, képzelődök, és inkább figyelmen kívül hagytam. Hagytalak szenvedni.

- Amíg anya élt, úgysem lehetett volna semmi közöttünk.

Hallgat, majd hangos sóhajjal odahúz a mellkasára.

- Emlékszem arra a napra, amiről meséltél. Nagyon kiborultál. Sértetten felmasíroztál a szobádba, és nem is vacsoráztál. Anyád azt hitte, hogy azért vagy mérges, mert túl sok időt tölt velem, és kevesebbet vagy vele. Felmentem hozzád, de már aludtál. Látszott, hogy sírtál, és majd megszakadt a szívem miattad. – Dermedten hallgatom. – Megsimogattam a hajad, mire a nevemet mormoltad, és elmosolyodtál. És akkor átfutott rajtam, hogy… más miatt vagy olyan érzékeny az utóbbi időben.

- Reed…

- Engedd, hogy befejezzem! – A hangja kérlelő. – Olyan volt, mintha jégen járkáltam volna, ha rólad volt szó. Éreztem, hogy baj van, hogy… valami megváltozott, de te nem mondtál semmit, csak egyre dacosabb lettél. Azt hittem, a jogi pálya is egyfajta kamaszos álom. Te viszont kitartottál az elhatározásod mellett. Nagyon becsültelek érte. – Feszültebben csendülnek a szavai. – Miután egyetemre mentél, egyre többet vitáztunk anyáddal. Túl sokat dolgoztam, ő pedig… azt hitte, szeretőm van. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy megcsaljam, csak… egyszer. – Felkapom a fejem. Látni akarom az arcát, de minden elmosódott, csak a hangja ölel körbe tisztán. – Hazajöttél az egyetemről, és annyira… más voltál. Sejtettem, hogy szeretőd van. Hallottalak telefonálni, nevetgéltél, ragyogtál. És valószínűleg nem voltál tudatában annak, hogy milyen pillantásokat vetsz felém… És… akkor legszívesebben a falnak szorítva csókoltalak volna, hogy kiverjem fejedből a szeretődet, aki miatt sütött belőled a vágy…

- Oh, Reed…

- Igyekeztelek kiverni a fejemből, és megfogadtam, hogy soha többé nem nézek rád úgy, hiszen mégiscsak a nevelt fiam vagy. Aztán anyád meghalt… Szerettem őt, és kicsit összedőlt a világ, amikor elvesztettem. Vigasztalást keresve mentem hozzád, ami butaság volt, tekintve, hogy sejtettem, mit érzel irántam. Ébren voltam akkor, amikor…

Mély levegőt veszek, mire nem fejezi be a mondatot.

- Rettenetesen szégyelltem magam, amiért anyát előző nap temettük, és én… Sajnálom. Annyira sajnálom, Reed!

- Nem csak a te hibád volt, hanem az enyém is. Végiggondolva talán tudatosan mentem a szobádba, hogy… közelebb legyek hozzád. – Sokáig hallgat, végül beletúr a hajamba. – Próbáltam távolságot tartani tőled, de nem ment, ezért egyre undokabb lettem veled, és te egyre dacosabban mondtál nekem ellent. Azt hiszem, mindkettőnket ugyanazok a vágyak motiváltak, csak míg te beismerted magadnak az érzéseidet, addig én elnyomtam magamban jó mélyre, nehogy valaha is a felszínre kerüljenek.

- Miért?

- Mert féltem. Féltem, hogy mi lesz a karrierünkkel, az életünkkel, az eddigi kapcsolatunkkal. Gyáva voltam. Emellett… nehezen fogadtam el a tényt, hogy egy férfi iránt vonzódok. Sajnálom.

Átkarolom a nyakát, és az arcához szorítom az arcomat.

- És most?

- Most? Amióta közelebb kerültünk egymáshoz, rengetegszer átrágtam a dolgot, és a félelmeim ellenére nem éreztem undort, kételyt, sem bármilyen negatív érzelmet, amikor veled voltam. Csak… a vágy volt bennem, hogy szeresselek.

- A jövőt hogyan képzeled el?

- Veled képzelem el, ha erre gondolsz. Ám tartok attól, hogy mi lesz, ha kiderül a viszonyunk. Nem vagyok már fiatal, és nem tudnak ártani nekem, inkább miattad jobban aggódom. Ma viszont bebizonyítottad, hogy meg tudod védeni magadat és az ügyfeleidet. Azt hiszem… hagyom, hogy a sors döntsön helyettünk. Én csak együtt akarok lenni veled, és majd alakul az élet. Te mit gondolsz erről?

Felnevetek.

- Szeretlek! Nem érdekel, ki tudja meg, de pontosan tisztában vagyok azzal, hogy számos problémánk lenne belőle, mert ilyenek az emberek. Egyetértek veled, majd minden alakul. – Közelebb bújok hozzá. – Szeretlek!    

- Én is szeretlek… - Belecsókol a hajamba.

- Ezt elmondhatnád még úgy ezerszer.

Most ő az, aki felnevet. A vágy lustán megsimogatja a gerincem, a bőröm, az ágyékom.

- Ezerszer? Nem fogod megunni?

- Soha – vágom rá. És ez így igaz. Éveket kell bepótolnunk, és soha nem fogja tudni elégszer kimondani a szót, szeretlek… Mindig vágyni fogok rá, hogy halljam, hogy bizonyságot szerezzek arról, tényleg nem álmodom. Ez a valóság.

 

            A temető csendes, mint mindig. Alig találkozok emberekkel, amit nem is bánok. Anya sírja gondozott, de a virágok már elhervadtak a vázában. Reed nagyon odafigyel arra, hogy mindig frissek legyenek. Bár nem mondja, tudom, hogy hetente kijár ide. Kicserélem a virágokat azokra, amiket most hoztam, és féltérdre ereszkedem.

- Szia, anya! Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jöttem, de bűntudatom van, vagyis… mindig is az lesz. Nem tudom, mit szólnál ahhoz, hogy Reed és én… de végül is te tudod a legjobban, hogy Reed a legjobb ember, akibe csak beleszerethettem. Remélem, nem haragszol ránk. Hiányzol… még akkor is, ha tudom, hogy ha életben lennél, esélyem sem lenne összejönni Reed-el.

Léptek alatt csikordul meg a kavics. Felnézek. Reed nagy csokor liliommal áll mögöttem, az arca megértő és szomorú. Nem szól semmit, csak az enyémek mellé helyezi a virágokat, és a vállamra teszi a kezét. Nekidőlök, mindketten hallgatunk, de mit is mondhatnánk, amit még nem mondtunk?!

Együtt megyünk haza, nem a lakásomra, hanem a régi házunkba, ahol anya halála óta Reed élt egyedül. Ideköltöztem a múlt hónapban. Átrendeztük a dolgozószobát, egymással szemben van az asztalunk, néha megvitatunk egy-egy ügyet, de megállapodtunk abban, hogy soha többé nem vállalunk olyan ügyet, ahol ellenfelek lehetünk. Egyszer épp elég volt.

Melissa babája két nappal ezelőtt megszületett. Koraszülött, de teljesen egészséges. Az anyukája is jól van, és amikor ma meglátogattam a kórházban, nagyon boldognak tűnt. Azt szerette volna, ha én leszek a pici keresztapja, de nem fogadtam el. Bármilyen nehéz is, szeretném megszakítani vele a kapcsolatot. Azt akarom, hogy elfelejtse az egész tárgyalást, a meghurcolást, és új életet kezdjen a kislányával. Talán egyszer megtalálja valaki oldalán a boldogságot.

- Még van egy kis dolgom – mondja Reed, amikor a konyhába indulok, hogy összeüssek valamit vacsorára.

- Rendben.

Csendben és nyugalomban telnek a napjaink. Minden nap együtt reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk, mert amúgy a nap többi részében mindkettőnket lefoglal a munka. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen boldog leszek. Reed nagyszerű férfi, és most még inkább megértem anyát, amiért annyira szerette.

Vacsora, rendrakás és zuhanyozás után bevackolom magam a fotelba, és onnan figyelem Reed-et, aki orrán szemüveggel, komoly arcán elmélyült figyelemmel írja újabb vádbeszédét. A szívem vadul dobog, akárhányszor látom, és felmerül bennem a kérdés, tényleg lehetséges ennyire szeretni valakit? Garry persze azonnal rávágta a múltkor, hogy igen. Ő is szerelmes, Reed asszisztensébe, ami a sors fintora. Úgy néz ki, jól megvannak, és először merek reménykedni abban, hogy Garry ezúttal helyesen döntött, amikor felcsípte.

- Voltál a kórházban? – Összerezzenek, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt, Reed már egy ideje engem bámul.

- Igen. Melissa babája nagyon aranyos. Vivienne Nicolette a neve.

- Mindketten jól vannak?

- Igen. Melissa azt akarta, hogy én legyek a pici keresztapja, de nemet mondtam. Jobb lesz neki, ha elfelejti a tárgyalást. Én folyamatosan arra emlékeztetném.

- Ez igaz, de sokat köszönhet neked. Nélküled a börtönben szülhetett volna, és ki tudja, hány évet tölthetett volna ott. Bebizonyítottad az ártatlanságát, amiben mindenki más kételkedett.

Reed hangja komoly és őszinte. Szegényem, ha tudná az igazságot… Elmosolyodom.

- Tudod, ezt jól esik hallani azok után, hogy egyszer azt vágtad a fejemhez, hogy soha nem leszek jó ügyvéd, mert nem tudok ügyesen hazudni.

Rám mered. Próbálja felfogni szavaim igazi értelmét. Látom, mikor világosodik meg. A szeme kerekre tágul, lekapja a szemüveget, és hangtalanul tátog. Talán butaságot követek el, amiért ilyen kétértelműen, de tudomására hozom, hogy Melissa Shiroh valóban meggyilkolta a férjét, de miért ne tehetném próbára a szerelmét?! Mi lesz vajon a válasza? Amikor felnevet, megnyugodva elernyednek az izmaim. Oh, hogy mennyire szeretem ezt a férfit! Mennyire szeretlek!

Nézzük egymást, lassan mindketten elkomolyodunk. A ház alig hallhatóan él, lélegzik körülöttünk. A vágy lassan, sejtjeimet cirógatva érkezik. El-elakadó lélegzettel ülünk a helyünkön, elválaszt minket pár lépésnyi távolság, de ez könnyen áthidalható. Lassan felállok, elindulok feléd, megteszem a lépéseket, amelyeket nem egyszer te teszel meg felém. S kinyújtom feléd a kezem, ahogy te nyújtod felém minden nap. Az arcodat érintve lehunyod egy pillanatra a szemed, a vágytól elsötétül a pillantásod. Miattam. A vágytól, amelyet benned keltek. 

Ujjam hegyével követem arcod vonalait, állad határozottságát, szemöldököd ívét, orrod erőteljességét, ajkad vékonyságát. A karfára támaszkodom a másik kezemmel, hogy közelebb legyek hozzád. Hogy a leheleted keveredhessen az enyémmel, s újra érezzem nyelvemen az ízedet. S újra elvegyek mindent, amit csak adhatsz nekem. S újra felkínáljak mindent, amit csak adhatok neked.

A hajamba fúrod az ujjaid, és az öledbe húzol. S miközben csókolsz-csókollak, az inged alá bújik a kezem, hogy érezzem bőröd forróságát, és te lemásolod mozdulataimat, s látom az élvezetet a szemedben, amikor felnyögök. A hangom olyan, mintha felszabadítana minket egy ki nem mondott tiltás alól. Vadul csókoljuk egymást. Egymás után szabadulunk meg a ruháinktól, hogy végül macskaként törleszkedve ereszkedjek az ágyékodra. Ívbe hajol gerincem a karjaidban, vonaglok fölötted, a gyönyör reszketegen ölel minket. Csak te és én vagyunk vágyaink közepette, s amikor felkiáltok, a te neved szakad fel az ajkamról…

- Reed!  

Ezúttal nem álmodom. Ez a valóság. És elnyertem reményem jutalmát. Gondoltad volna, kedves Olvasó? Mert én nem, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára…

 

 

Vége