A tóparti ház

Recsegett Hugh talpa alatt az avar, ahogy kiszállt a kocsiból. Rosszkedvűen próbált benézni a kocsi alá, de ahhoz bele kellett volna hasalnia egy tócsába, és akármennyire szerette az őszt, erre nem volt hajlandó. Közel egy órája hajtott összevissza a gödrökkel teli erdei úton, és most már annyira belekavarodott, merre kellene mennie, hogy kénytelen volt bevallani, eltévedt. Átment a kocsi másik oldalára, és amennyire tudott, belesett a motorház alá. Nagyon úgy tűnt, hogy sikeresen belehajtott egy mély gödörbe. Minimum tengelytörés és akkor annyival még olcsón megúszta.

Felegyenesedett. Késő délutánra járt az idő. Kora reggel óta kint volt, ellőtt jó pár képet. Néhánnyal nagyon elégedett volt. Remélhetőleg a megbízójának is tetszeni fognak, gondolta, és megint megpróbálkozott a telefonjával. Nulla térerő, állapította meg ismét.

- A jó büdös… - morzsolt el egy szitkot. Nagyot rúgott a kerékbe, és nekidőlt az autó oldalának. Tudta, hogy ilyen esetben ott kellene maradnia, ahol van, de mivel senki nem tudta, hogy itt van, nem is fognak a keresésére indulni. Összeszedte a kocsiban a cuccát, a hátizsákot a vállára vette, a fényképezőgépet a nyakába akasztotta. Írt egy cetlit, belülről ragasztotta a szélvédőre, ha valaki mégis rálelne a kocsijára, amíg ő megpróbál kijutni a vadonból, tudja, kié és miért áll az út kellős közepén.

Ráérősen indult el, azt remélte, hogy még sötétedés előtt elér lakott területre. Nem sokkal előbb egy tisztás részen mintha füstöt látott volna felszállni a távolban. Arrafelé ballagott. A hónapok óta tartó munka után jólesett a séta a friss levegőn. Valójában ezért is fogadta el ezt a megbízást. Őszi képek egy magazinba. Szerette az őszt, a gyerekkorára emlékeztette, amikor még élt az apja és lementek a tóhoz, hogy távcsővel figyeljék az állatokat.

Mindent egy fotós szemével nézett, amióta megkapta az első gépét. Lehetett olyan tizenegy éves. Az apja tanítgatta, rengeteget nevettek közben. Elmosolyodott, ahogy egy lehajló ág alatt átbújva eszébe jutottak az emlékek. Megállt, felpillantott. A fák összezárultak a feje felett. A nap aranysárga sugarai utat törtek a levelek között, és ilyenkor Hugh mindig arra gondolt, hogy van Isten. Ki más teremthetett ilyen gyönyörű látványt?

Lassan emelte fel a gépét, mintha félt volna megtörni a pillanatot. Egy levél hullott lefelé, pont alatta állt, a fénysugarak kirajzolták a körvonalait, glóriát festettek a barna levélkének. Önkéntelenül is a levél után nyúlt. Hosszan állt kezében szorongatva. Nem volt soha érzelgős alkat. Az apja temetésén sírt utoljára. Kemény munkával lett elismert fotós, számtalan díj alatt roskadozott odahaza, műtermi lakásának egyik polca. Egyedül a magánéletével nem boldogult. Családra vágyott, gyerekekre, akiknek átadhatja apja életszeretetét. Melegként erre nem sok esélye volt. Vagyis lehetett volna, ha talál egy olyan férfit, aki hasonlóan gondolkodik, mint ő. Az utóbbi időben azonban kifogta a tapló alakokat.

Rávette magát, hogy továbbinduljon. Víz szagát hozta felé az enyhe szellő, mire fellelkesült. Még kellett tíz perc gyaloglás, mire elébe tárult a kék víztükör, amiben felhők úsztak, fák lombja susogott, madarak szárnyaltak. Keresett egy száraz helyet, és fáradtan leereszkedett a földre. A túlsó parton csinos faház kéményéből szállt az ég felé a füst. Jól látta korábban. Ha megkerüli a tavat, akkor pár perc alatt ott van. Most viszont még egymaga akart lenni. Nem sietett sehová.

Követte a tekintetével a madarakat. Közelebb húzódva a víz széléhez, látta a mélyben tovasikló sötét testeket. Az apja nem tudott horgászni, azt is együtt tanulták meg. Egyszer fogtak egy akkora halat, hogy az belerántotta őt a vízbe a csónakból. Mennyit nevettek. Az anyjuk meg utálta, hogy halszaguk van, és mindig eljátszotta, hogy kizárja őket emiatt a házból.

A tóparti háznál nem látott mozgást. A stéghez kikötve egy kis csónak ringatózott. Jó lehetett itt élni. A csendben. A lusta pillanatban. A természet milliónyi csodájában. Tudta, hogy nagyon nosztalgikus hangulatba ringatta önmagát, de ezt a fáradtság és az apja közeledő születésnapja számlájára írta. Mély levegőt vett, a kellemesen langyos levegő elálmosította. Eldőlt, a feje alá tette a dzsekijét, és az eget bámulta. Egy fa hajolt félig föléje, a levelei a barna ezernyi árnyalatában játszottak. Susogásuk lassan álomba ringatta.

A dörgés olyan erővel hallatszott, hogy ijedten felült. Megdörzsölte a szemét, és nem akart hinni a szemének. A sárga napsugaraknak, a kék égnek nyoma sem volt. Helyette sötét fellegek tornyosultak az égen, és egy villám festette ezüstre a világot. Akkora szél támadt, hogy önkéntelenül is összekuporodott.

- A francba! – szűrte a fogai között. Felmarkolta a cuccát. A gépét visszatette a tokjába, hogy ha elered az eső, minél kevesebb víz érje. Felvette a dzsekijét, a hátizsákot, és futásnak eredt.

A pár percesnek tűnő út a szemben levő házig csalóka volt. Nem számolt a tó körül elterülő mocsaras résszel, ahol bokáig belesüppedt a totyakos vízbe, amely néhány helyen erővel húzta lefelé. A sás megvágta a kezét, egy helyen az arcát is.

Körülötte forrongott az élet. A vihar akkora erővel csapott le a tóra, hogy a stéghez kikötött csónakot kiszabadította, és most elveszetten hánykolódott a víz tetején. A fák úgy meghajoltak a nagy szélben, mintha ketté akartak volna törni. Ijesztő volt tudni, hogy nem sokkal ezelőtt – igazából Hugh azt sem tudta, mennyit aludhatott – még késő nyárutó hangulata lengte be az erdőt. Most ennek nyoma sem volt.

Lefagyott a keze, és égett az arca a szélben, mire átért a túlsó oldalra. A bakancsában cuppogott a víz, combig csuromvizes volt, és úgy érezte, lefagy a lába, de nem akart megállni. Az eső hirtelen zúdult a nyakába. Hideg volt, úgy érezte, mintha apró jégszemcsék vágódtak volna a fejének, nyakának, arcának. Megbotlott, mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, megcsúszott a sáros földön és hasra esett. Még ahhoz sem volt ereje, hogy káromkodjon. Összeszedte magát, és feltápászkodott. Botorkálva haladt a ház felé, és amikor a tornác alatt végre védve érezhette magát, kis híján összerogyott.

- Kérem! – Ököllel ütött az ajtóra, majd előrehajolva a térdére támaszkodott. – Van itt valaki? Segítsen! – Felköhögött, kiköpte a sarat, amit sikerült lenyalnia a szájáról. Nem is tudta, hogy ennyire sáros, míg most végig nem nézett magán. – Hé, kérem! – Erőt vett magán és felegyenesedett.

- Nem kell kiabálnia, hallom.

Hugh riadtan megugrott, a hang a háta mögül érkezett.

- Megijesztett. Nem kell settenkednie, csak segítséget kérnék…

- Nem settenkedtem, csak a vihartól nem hallotta a lépteim. Magának meg szokása másokra rátörni?

- Nem törtem magára! – Hugh megpróbálta letörölni az arcáról a sarat, de csak még jobban összekente magát. – Nem látja? Vihar van! – Tudta, hogy a férfi tisztában van ezzel, de riadtságát muszáj volt lepleznie.

- Nem hallgatta az időjárásjelentést? – A férfi nyugodt volt, és olyan merev, akár egy kőszikla. Nem volt benne semmi bizalomgerjesztő. Volt vagy százkilencven magas, legalább száz kiló, emellett csupa izom, amit kirajzolt a farmere és a pólója.

- Néztem neten, de nem mutatott a napos időn kívül mást. Máskülönben el sem indulok.

- Legközelebb ne azt az oldalt nézze, mielőtt kirándulgatni indul a vadonba – javasolta a férfi. Mély hangja volt, amihez szigorú sötétzöld szempár és rövid, barna haj társult. Régóta nem borotválkozhatott, a szakáll nem volt Hugh kedvence, de úgy vélte, hogy az ismeretlennek jól áll. Legszívesebben élesen visszavágott volna, de mégiscsak rászorult a férfi segítségére. Fogat csikorgatva kezet nyújtott.

- Bocsásson meg, amiért magára törtem! Hugh Cooper vagyok, fotós. Épp egy magazinnak csináltam képeket, amikor elkapott a vihar. Nem messze innen gödörbe hajtottam a kocsimmal.

- Elég messze van innen az út.

- Láttam a füstöt. A tó túlpartjáról – tette hozzá Hugh, és nem említette, hogy elaludt a nagy munkában. Kicsit zavarta, hogy füllentett, viszont a férfit láthatóan nem igazán érdekelte a magyarázata.

A férfi kelletlenül megszorította a kezét.

- Neil Bates. Jöjjön beljebb! – Előreindult, Hugh követte. – Adok törölközőt, megszárítkozhat. Ha vége a viharnak, megmutatom, merre menjen.

- Köszönöm.

A házban a minimalizmus volt az úr, de Hughnak tetszett. Közelebbről is látszott, hogy a ház egy igazi mestermunka. Minden gerenda a megfelelő helyen volt. Fából volt kifaragva a konyhapult, kövekből volt kirakva a kandalló, amiben barátságos tűz égett. A hajópadló olyan fényes volt, hogy szinte szégyellt ráállni. A bejárati ajtóból mindjárt a nappalival egybekötött konyhába lehetett jutni, és bár a ház kicsi volt, a közös tér megnövelte a nagyság érzetét. Hátul valószínűleg hálószoba és fürdő lehetett, mert a férfi arra tűnt el.

Nem volt sehol felesleges kacat, a könyveken kívül igazából nem látott semmit, amiből a férfi személyiségére következtethetett volna. A ház egy férfi kényelmét szolgálta, nem mutatott semmi nő jelenlétére, ami arra utalt, hogy vendéglátója egyedül él itt a semmi közepén. Ettől függetlenül érződött, hogy gondosan ügyel az otthonára. Hófehérek voltak a függönyök, a konyhaasztal terítője nem vetett egy ráncot sem, sehol nem volt egy porszem sem.  

- Tessék. – Bates egy fehér törölközőt nyomott a kezébe.

- Sajnálom, tiszta kosz lett miattam minden.

- Összetakarítok, ha elment.

Hugh arra gondolt, hogy ez aztán a vendéglátás. Nem mondott semmit. Letette a táskáját, a dzsekijét, és lehúzta a bakancsát. A víz beterítette a padlót. Felpillantott a férfira, aki most már határozottan rosszkedvűen bámult rá.

- Sajnálom. Az egyik részen bokáig süllyedtem a vízbe.

- Átjött a mocsáron?

- Nem tudtam, hogy az.

A férfi mintha kicsit megdermedt volna.

- Jó, hogy még életben van! El is nyelhette volna! Van pár igen erős örvény arrafelé.

- Nem tudtam… - Hugh csak most jutott el odáig, hogy felfogta, mekkora életveszélyben volt. Elsápadhatott, mert a férfi felmorrant, és elkapta a könyökét.

- El ne ájuljon itt nekem!

- Nem fogok – ígérte Hugh csendesen. – Jól vagyok, csak elég ijesztő volt odakint.

A férfi kis tétovázás után elengedte.

- Egy városi fiúnak biztos.

- Kisvárosban nőttem fel, nem vagyok nagyvárosi kölyök. – Hugh letörölgette magát, és átkozta magát, amiért legalább egy váltópólót nem hozott magával. – Nyáron szokott ilyen vihar lenni, nem?

- Változik az időjárás.

- Ennyire? Jól megfuttatott… - Hugh igyekezett nem vacogni, de a házban levő meleg ellenére összekoccantak a fogai.

A férfi megenyhült tekintettel szemlélte.

- A fürdőszoba a hálóból nyílik – mutatta. – Zuhanyozz le, addig feltakarítok – váltott barátságosabb hangnemre. – Keresek neked valami ruhát is.

- Nem akarok gondot okozni…

- Menj már!

Bates nem olyan pasinak tűnt, aki eltűri, ha vitatkoznak vele, így Hugh inkább engedelmeskedett. A hálóban nem állta meg, hogy ne nézzen kíváncsian körbe, de azon kívül, hogy a férfi szeretett lefekvés előtt még olvasni pár sort, nem tudott meg róla semmit. Bezárkózott a fürdőbe, és alaposan lefürdött.

Talált elsősegélydobozt, lefertőtlenítette a sebeit. A ruháit kiöblítette, és alaposan kicsavarta. Volt egy mosógép, valószínűleg áramot generátorról kapott. Betette szárító programra, és remélte, hogy reggelre megszárad. A derekára kötött egy nagyobb törölközőt, úgy lépett ki a szobába. Az ágyon ott volt egy póló és egy melegítőnadrág.

- Más a méretünk, de talán megmarad rajtad a nadrág – szólt be Bates.

Hugh most érezte meg a kávé illatát. A gyomra nagyot kordult. Nem foglalkozott vele, inkább gyorsan felöltözött. A póló lógott rajta, a nadrág pedig bő volt. Utóbbin szorosra húzta a derekán a kötőt, és remélte, nem fog lecsúszni róla. Visszament a férfihoz. Semmi sem emlékeztetett arra, hogy elúsztatta a fél házat. Elismerően nézett körbe.

- Nagyon szép ház.

- Kérsz kávét?

- Igen, köszönöm. – Hugh odalépett a nagy ablakhoz, amely a tóra nyílt. A kinti viharból alig hallatszott be valami. Megborzongott, átkarolta magát.

- Menj a tűzhöz, ha fázol! – Bates otthonosan mozgott a konyhában, ezt Hugh elsőre megállapította.

- Mégis hány évesnek nézel, hogy úgy beszélsz velem, mint egy gyerekkel?

- Gyereknek tekintek minden felnőttet, aki felelőtlenül viselkedik.

- Az nem felelőtlenség, hogy itt élsz a nagy semmi közepén, távol mindenkitől?

A férfi az alsó szekrényben keresgélt, de most a homlokát ráncolva felegyenesedett.

- Ebben mi a felelőtlenség?

- Mit szól ehhez a családod? Mi lesz, ha történik veled valami, és senki nem tud segíteni? – Hugh későn vette észre, hogy Neil Bates arca elborul. – Sajnálom, semmi közöm hozzá…

- Akkor meg hallgass! Valóban semmi közöd hozzá! – A férfi odatrappolt hozzá, és a kezébe nyomott egy bögrét. – Ülj le, idd meg és csend!

Hugh engedelmeskedett, mert érezte, hogy valamivel megbántotta. A kávé forró és keserű volt. Utálta az ilyen kávét, de most jólesett. A lángokat bámulva érezte, milyen fáradt. Erről eszébe jutott a fényképezőgépe. Felszisszent, és felpattant.

- Hol a táskám?

- Ott a szekrényen.

Hugh kiszedte belőle a gépét, és végigtapogatta a tokot. Úgy tűnt, hogy sértetlenül megúszta a kalandot. Kivette a tokból, és bekapcsolta. Csak akkor könnyebbült meg, amikor késlekedés nélkül bekapcsolt. Előszedte a tabletjét is, a vízhatlan tok itt is nagy szolgálatot tett. Visszament a kanapéhoz, és nekiállt áttölteni a fotókat a tabletre. Jelenleg jobb volt, ha több helyen is megvannak. Közben át is nézte őket, néhánynál hosszan merengett, hogyan tudott volna jobbat csinálni. Néhány viszont – ahogy sejtette is – szuper lett. Annyira elmerült a munkában, hogy csak akkor tűnt fel neki, hogy a férfi ott áll mögötte, amikor előrehajolt, a szája szinte érintette a fülét, és rámutatott a képre.

- Ez a házam.

- Igen.

- A túloldalról csináltad?

- Igen. Még a vihar előtt. – Hugh habozott. – Igazság szerint elbóbiskoltam a parton, ezért vettem észre későn a vihart.

Bates bólintott.

- Tehetséges vagy.

- Kösz. – Hugh mindig örült az egyszerű dicséretnek. – Megpróbálod?

- Mit?

Közelről jól látszottak az apró szarkalábak Neil szeme körül. A lehelete kávéillatú volt. Az illata füst és nyers fa. Hugh igyekezett nem észrevenni mindezeket.

- A fotózást – emelte fel a gépet. – Nézd! – Félretette a tabletet, és felugrott. Odament az ablakhoz, Neil követte. Akármilyen zárkózott volt, kíváncsi is, és Hugh örült, hogy kicsit felengedett közöttük a feszültség. Mutogatni kezdte, mit kell beállítani, majd helyet cseréltek. Neil magas volt, így szinte nyújtózkodnia kellett, hogy elérje a gépet. Ez megmosolyogtatta a férfit.

- Nem vicces! – mondta, de azért mosolygott.

- Kicsi vagy – jegyezte meg Neil, bár a kijelzőre figyelt.

- Te vagy nagy.

- Szemlélet kérdése.

Neil épp időben kattintotta el a gépet ahhoz, hogy lekapjon egy villámot. Gyönyörű volt. Hugh a férfi karjába kapaszkodva bámulta a látványt.

- Lenyűgöző…   

- Nemsokára teljesen besötétedik.

- Ennél is sötétebb lesz?

Neil mintha jól szórakozott volna rajta. Felvonta a szemöldökét, amikor Hugh gyomra megint morogni kezdett.

- Éhes vagy?

- Müzli volt nálam, de azt megettem. Kibírom, a kávé elég energiát ad reggelig.

- Csinálok vacsorát. – Neil visszaadta neki a gépet, és otthagyta.

Hugh kis ideig még az ablaknál ácsorgott. Lőtt pár képet. Megfordult. A férfi könnyed mozdulatokkal tüsténkedett. Komoly volt az arca, így elgondolkodott azon, hogy vajon szokott-e mosolyogni? Nem volt az esete, nem kedvelte a mogorva, ruhásszekrény nagyságú pasikat. Neilben mégis volt valami, amitől kicsit gyorsabban vert a szíve. Talán a titokzatossága, az, hogy nem tudott róla az égvilágon semmit. Különbözött a megszokottól. Nem akart megfelelni neki, nem kapkolódott, nem idegeskedett. Neil nem biztos, hogy észrevette, milyen harmóniában él önmagával. Lehet persze, hogy ez csak a látszat volt, viszont ettől függetlenül még tetszett neki. Vajon milyen lehet szakáll nélkül?

Felemelte a gépet, elkattintotta. Neil pont ebben a pillanatban nézett fel, zöld szemében megvillant egy villám fénye. Ijesztőnek és fenyegetőnek látszott, veszélyesnek és izgatónak. Hughnak kiszáradt tőle a szája. Inkább elfordult, és visszalépett a kanapéhoz, remélve, hogy a férfinak nem tűnt fel, milyen tekintettel méregette. Nem szokott így viselkedni, nem volt a kalandok híve. Valószínűleg a mostani fura helyzet mozgatta ki komfortzónájából. 

- Szereted a krimiket? – Letette a gépet, és megállt a könyvespolc előtt. Szerette volna, ha beszélgetnek, és nem a csend tölti ki közöttük a teret.

- Igen.

- Nagyon vegyes a felhozatal. – Hugh kiemelt egy régi angol krimit.

- Igen.

- Ki a kedvenc íród?

- Nincs olyan.

Hugh bosszankodva visszatette a könyvet a helyére.

- Idegesítelek?

- Igen.

- Nem szereted a vendégeket?

- Nem.

- Nem vagy magányos? – A férfira pillantott.

Neil kezében megállt a fakanál, amivel az omlettet kevergette.

- Nem – mondta még hidegebb hangon, viszont a szemében volt valami, ami miatt Hugh kételkedett az őszinteségében.

Összeszedte a bátorságát, és odament hozzá.

- Jó illata van. Tudok segíteni valamit?

- Teríts meg! A felső szekrényben találsz tányért, poharat. A fiókban vannak az evőeszközök.

- Rendben.

Hugh a konyhapultra terített meg. Úgy vélte, elférnek egymás mellett. Végigsimított a pult felületén, tükörsima volt, kirajzolódtak rajta az évgyűrűk. Nem vette észre, hogy Neil a szeme sarkából őt figyeli. A teríték egyszerűnek hatott a fán, hátralépett, hogy ellenőrizze. Talált pár fehér szalvétát. Hattyúkat hajtogatott belőlük, és a tányérok közepére tette őket. Újra hátralépett, és elmosolyodott.

- Mindig ennyit szöszmötölsz?

Hugh összerándult. Most döbbent rá, hogy a férfi egészen eddig azt bámulta, mit csinál. Összefonta a mellkasán a karját, csípőjével nekidőlt az ablak alatti pultnak. Hatalmas volt a kicsiny konyhában, de Hugh már nem érezte annyira fenyegetőnek. Mintha a férfi tényleg megenyhült volna.

- Nem tetszik?

- Nem kell ekkora felhajtást csapni egy omlettnek.

- Felhajtás akkor lenne, ha gyertyát gyújtottam volna és vadvirágokkal teli vázát teszek közénk.

- Nincs vázám. – Úgy tűnt, mintha Neil elnyomott volna egy mosolyt. – A vadvirágot pedig neked kellene megszedned…

- Meglátogatlak, ha jobb idő lesz és komolyan szedni fogok neked egy csokorral.

- Férfinak akarsz virágot szedni?

Hugh habozott. Kicsit igazgatta az egyik hattyút. Soha nem tudta megmondani előre, hogy kinek mi lesz a reakciója, ha kiderül, hogy homoszexuális.

- Meleg vagyok. Már kiskoromban is a legjobb barátomnak szedtem a virágot – próbálta elviccelni a választ.

Neil hosszan hallgatott. Elvette a hattyúkat, és elosztotta az omlettet. Gyorsan és ügyesen dolgozott, semmi nem ment félre. A serpenyőt visszatette a tűzhelyre, a hattyúkat odaállította a tányérok elé.

- Nem zavarta?

- Jake-t? Nem. Mindig tudta, hogy mi a helyzet. Soha nem érdekeltek a lányok.

- Az nem zavarta, hogy neki szeded a virágot?

Hugh ezen elgondolkodott.

- Voltunk olyan viszonyban, hogy mindent megbeszéltünk egymással. Megmondta volna.

- Mi van, ha nem akart megbántani?

Hugh kezdett mérges lenni.

- Jake a mai napig a legjobb barátom. Én voltam az esküvői tanúja, a kisfiának én vagyok a keresztapja. S bármilyen furcsa, de semmi kivetnivalót nem talál abban, ha néha viszek neki egy csokor virágot.

- Szereted?

- Nem vagyok belé szerelmes. Nem az esetem.

- Akkor miért viszel neki virágot?

- Mert szereti a virágokat.

Neil arcán töprengés látszott, miközben leült és maga elé húzta az egyik tányért. Hugh maga sem hitte el, hogy ilyesmiről beszélget egy vadidegen pasassal. Mindenesetre követte a példáját és élvezettel szimatolta a vacsorát. Nekiállt volna enni, viszont a férfi elgondolkodó arca láttán leengedte a villát.

- Zavar, hogy meleg vagyok?

- Azt hiszem, nem.

- Azt hiszed? – Hugh előrehajolt, hogy a férfi arcába tudjon nézni.

- A baráti körömben nincs homoszexuális. A feleségem ismerősei között van, ám vele ritkán találkozom.

- Nős vagy? – Hugh némi csalódottságot érzett, ám lecsapott a témára.

Neil arca azonnal bezárult. Már csak piszkálta az omlettet. Hugh azt hitte, hogy nem is fog válaszolni.

- Özvegy.  

- Oh! Sajnálom! Ne haragudj!

- Nem tudhattad. Miért nem eszel? Nem ízlik?

Hugh már nem is volt éhes. Ennek ellenére enni kezdett. Már értette, mit keres itt a világvégén egyedül a férfi. Gyászol. Ő eddig szerencsés volt, nem veszített el senkit az apján kívül. Fogalma sem volt, mit tett volna, ha valamelyik szerelme meghal.

- Ezért élsz itt? – bökte ki.

- Tessék? – Neil rábámult. Olyan volt, mintha most először nézte volna meg őt jobban.

Hugh nem tudta, hogy mit láthat benne, mert épp tele volt a szája.

- Azért élsz egyedül, mert meghalt a feleséged? – nyelte le a falatot, hogy kérdezni tudjon.

- Honnan veszed, hogy egyedül élek?

- Nem kell hozzá sok ész, elég körülnézni. Neked kell a legjobban tudnod, hogy egy nőnek vannak apróságai, ékszerek, hajgumik, mit tudom én még mik nem. Itt viszont semmi nem utal arra, hogy élne még rajtad kívül valaki.

- Jó szemed van.

- Az a munkám, hogy észrevegyek dolgokat. – Hugh eltolta maga elől az üres tányért. Gyorsan behabzsolta a saját adagját, kicsit pirongott is miatta. Az anyja most elég rosszallóan nézne rá. – Köszönöm, nagyon finom volt! Edd meg azt a keveset és utána elmosogatok, ha már te főztél.

- Ez az én házam, én főzök és én mosogatok.

- Örülhetnél, hogy kivételesen valaki más csinálja.

- Egy vadidegen? – Neil felvont a szemöldökét.

- Miért vagy ilyen ellenséges? Csak egy estét töltök itt, utána soha többé nem látsz.

- Pontosan. Nem ismerlek, nem tudom, ki vagy. Miért kellene barátkoznom veled, ha idegesít, hogy itt vagy? – Neil felállt, elvette az üres tányért, és nekiállt mosogatni.

Hugh a széles hátat nézte, a keskeny derekat, a farmer által tökéletesen kirajzolt kerek segget. Sok minden megfordult ebben a pillanatban a fejében, de nem akart veszekedni. Hálás lehetett a férfinak, hogy befogadta, így inkább felállt, és visszament a kanapéra. Összekuporodott az egyik sarkában, és maga elé húzta a tabletjét. A fotóit nézegette, néhányba belenagyított, látni akarta a minőséget. Árny vetült rá, felpillantott. Neil egy pohár bort nyújtott neki.

- Nem gondoltam, hogy boros vagy – vette el.

- Olyannak látszom, aki sört vedel?

- A szakállas, nagydarab pasik többsége sört vedel.

- Tapasztalat? – Neil megpiszkálta a kandallóban égő tüzet, majd leült a kanapé másik oldalára. Ráfüggesztette a tekintetét, várta a választ. Hugh úgy vélte, békejobbot nyújt ezzel, így bólintott.

- Vannak fura fazonok, hidd el!

- Elhiszem. A partnered nem fog aggódni miattad?

- Most nincs senkim.

- Miért?

- Több oka is van.

- Éspedig?

- Sokat dolgozom. Válogatós vagyok. Más elképzeléseim vannak a jövőről, mint a pasiknak, akikkel eddig összehozott az élet.

- Milyenek?

- Szeretnék egyszer családot. – Hugh szinte félve vallotta be nagy vágyát.

- Örökbefogadni akarsz?

- Igen. Legalábbis első körben erre gondoltam. – Kis habozás után folytatta. – A legtöbb meleg srác, akikkel megismerkedtem, nem akart gyereket nevelni. Az örökbefogadás hosszadalmas művelet, és még utána is mondhatják azt, hogy nem. Ezért a legtöbben inkább meg sem próbálják.

- Te meg akarod.

- Igen. Szeretném.

Neil a távolba meredt, aztán hirtelen felállt és besétált a hálószobába. Tanácstalanul bámult utána, de a férfi már jött is vissza. Egy fotóalbum volt nála, lassan odanyújtotta neki. Hugh érezte, hogy valami nagyon különlegeset kínál fel a számára. Óvatosan elvette, kinyitni egyelőre nem merte.

- Mi ez?

- A családom. – Neil tompa hangon kijavította magát. – A volt családom.

Hugh kinyitotta az albumot, mindjárt egy nagy méretű fotóval került szembe, amin a szakálltalan és évekkel fiatalabbnak látszó Neil nevetett a kamerába egy sötétszőke hajú lányt ölelve. Boldogoknak látszottak. Ugyanők nyaralás közben, karácsonykor, valami grillpartin. Esküvőn. Neil sokkal vékonyabb volt, büszkén karolta át hófehér ruhás, újdonsült feleségét. A fotós jól elkapta a pillanatot, ahogy egymásra néztek. Hugh nyelt egyet, és továbblapozott. A házaspár újabb közös fotói következtek. Az asszonyon lassan látszani kezdett a terhesség, nagy pocakja került előtérbe. A baba megszületve gyönyörű volt, éppen ásított, amikor valaki lencsevégre kapta. Hugh önkéntelenül is végigsimított a képen.

- Milyen aranyos.

- Igen. – Neil hangja fátyolos volt, ezért Hugh nem nézett fel. Még egyet lapozott, majd még egyet. A kislány lassan nőtt a képeken, ugyanolyan szép volt, mint az édesanyja. Az utolsó fotón olyan négyéves lehetett, az apja dobta a levegőbe, az anyja pedig ott állt mellettük és nevetett. Hugh képtelen volt becsukni az albumot, csak nézte őket.

- Nem akarod elmesélni? – kérdezte csendesen.

- Nem tudom. – Neil vigyázva kiemelte a kezéből a könyvet, és letette maga mellé az asztalra.

Szótlanul kortyolgatták a bort, és bámulták a lángokat.

- Mióta élsz itt? – Hugh törte meg a keserű némaságot.

- Úgy másfél éve. – Neil kicsit felengedett, hogy nem a családjáról kellett beszélnie. – Ez a föld a nagyapámé volt, rám hagyta, amikor meghalt. Rendbe hoztam a házat, néha lejártam horgászni. Amolyan hétvégi ház volt. Tavalyelőtt nyáron jöttem le ide, és itt töltöm a telet is.

- Nem hiányzik a város?

- Néha. Nagyapával sok időt töltöttem ebben a házban, bár akkor még nem így nézett ki.

- Én apámmal jártam horgászni, meg ilyenek.

- Már nem jársz?

- Meghalt. Anyámmal akkor beköltöztünk a városba, mert anyunak szüksége volt munkára, hogy suliba járhassak.

- Nem lehetett könnyű.

- Nem.

- Anyukád él még?

- Igen. A te szüleid?

- Tizennégy voltam, amikor meghaltak egy balesetben. Nagyapa bentlakásos suliba íratott, de a nyarakat itt töltöttem nála.

- Miért nem költöztél ide hozzá?

Neil kortyolt egyet a borból, mielőtt válaszolt volna.

- Apám volt az egyetlen gyermeke, én meg állítólag apa tökéletes mása vagyok.

- Sajnálom.

Neil szótlanul megrázta a fejét. Megint hallgattak egy ideig. Hughnak elgémberedtek a lábai, de nem merte kinyújtani. Lopva masszírozni kezdte őket.

- Valami baj van?

- Elzsibbadt a lábam.

- Hayley lábát a terhesség vége felé mindig masszíroznom kellett. – Hugh kicsit ellazult. – Az utolsó időkben úgy totyogott, mint egy pingvin, ezért pingvin anyónak csúfoltam. – A férfi végre elmosolyodott.

- Nagyon hiányzik, ugye?

Neil nem válaszolt, csak bólintott. Hugh összeszedte a bátorságát, és megmozdult. Sziszegve állt fel, a talpába mintha ezer apró tűt szurkáltak volna.

- A csudába! – Túljátszotta a dolgot, remélte, hogy megnevettetheti vele a férfit.

Sikerült, a halk, de eltéveszthetetlen nevetés még Neilt is meglepte, mert csodálkozva pislogott. Hugh úgy tett, mintha nem vette volna észre, és lehuppant a kandalló elé. Közelebb akart lenni a tűzhöz. Törökülésbe kuporodott, masszírozni kezdte a lábát. Az arcán érezte a tűz melegét, és jóleső érzés volt főleg, hogy odakint most már teljesen besötétedett, és hallatszott a szél süvítése.

- Mindig ezt csinálod?

- Micsodát? – nézett hátra a válla felett.

- Bohócot csinálsz magadból.

- Csak szerettelek volna kicsit felvidítani. – Hugh a mellkasához húzta a térdeit, és átkarolta őket. – Nekem a mai napig hiányzik az apám, tudom, hogy milyen elveszíteni valakit. Viszont tudom azt is, hogy apa milyen mérges lenne, ha bezárkóznék, elvonulnék valahová az isten háta mögé és azon merengenék minden nap, hogy mi lett volna, ha nem hal meg. – A lángok keringőt táncoltak a tűztérben, olyan gyönyörű volt, hogy tapogatózni kezdett a gépe után. Neil csúsztatta a kezébe. Beállítgatta a fókuszt, és hosszan várt a tökéletes pillanatra, mire elkattintotta. – Akármilyen szomorú is, de az élet megy tovább. Attól még szeretheted a családod, hogy éled az életed nélkülük.

- Nem tudsz semmit, ne mondd meg nekem, hogy mi lenne a helyes! – Neil olyan erővel markolta meg a vállát, hogy felszisszent.

Felnézett rá, a sötétzöld szempárban ott táncoltak a lángok és karonfogva húzták magukkal a düh fénylő szikráját.

- Ne mondd meg nekem, hogy ez a helyes! – csattant fel körbemutatva. – Kiköltöztél ide a semmibe, hogy gyászolhasd a családod, de elgondolkoztál azon, hogy ők mit szólnának ehhez? Felmerült benned a csuda nagy gyászodban, hogy a feleséged és a kislányod talán azt szeretnék, hogy élj? Élj, érted?! – Ököllel ütött a férfi mellkasára, habár Neil meg se rezzent tőle. Semmit sem tudott erről a férfiról, csak a szemében látta a fájdalmat, a bűntudatot és keserűséget, mégis segíteni akart neki. – Senki nem érdemli meg, hogy eleméssze önmagát… – tette hozzá szelídebben.

Neil ott térdelt előtte, jól látszott, hogyan próbálja visszafogni magát. Hugh felkiáltott, amikor megrántotta, és a padlóra szegezte a mellkasánál fogva. A férfi nyakán kidagadtak az erek, kivörösödött az arca.

- Én öltem meg őket, szóval ne mondd meg nekem, hogy ők mit szeretnének, világos?!

Hugh szíve vad dörömbölésbe kezdett. Tudta, hogy a pániktól kerekre tágult a szeme. Egymást nézték. Odakint akkorát dörrent az ég, hogy mindketten összerezzentek. Neil a megreccsenő ajtó felé kapta a fejét. Hugh ezt kihasználva meglökte, és felpattanva futásnak eredt. Halálra rémült a férfitól, végig sem gondolta, hogy mit tesz, amikor feltépte a bejárati ajtót. Meg kellett kapaszkodnia, mert olyan erővel csapott le rá a szél. Erős karok fogták át a derekát, és húzták vissza a házba. Az ajtó becsapódott, Neil meg elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt zuhantak.

Mindketten zihálva kapkodtak levegő után. Hugh feje a férfi vállán hevert, és benne csak most tudatosult, Neil milyen izmos. Nem mert megmozdulni. Neil átkarolta a derekát, felcsúszott a pólója a derekán, így a csupasz bőrét ölelte. Lassan teltek a percek, Hugh megértette, hogy a férfi nem akarja bántani. Most már szégyellte előbbi kirohanását.

- Sajnálom – suttogta. Neil nyakára lehelte, ahogy oldalra fordította a fejét.

- Baleset volt. – A férfi szájából nehezen, töredezetten buktak elő a szavak. – Hayley szüleihez indultunk. A feleségem akart vezetni, mert nagyon fájt a fejem aznap. Nem engedtem. Jennifer elaludt a hátsó ülésben, a kocsiban mindig aludt. Hayley még mondta is, hogy remélhetőleg kinövi, mert így soha nem kap jogosítványt. Próbált felvidítani, elterelni a figyelmem a fejfájásról. Addig kérlelt, míg megegyeztünk, hogy a következő megállónál átadom neki a kormányt. – Olyan erővel ölelte Hugh derekát, hogy az már fájt. – Nem került rá sor, a kereszteződésnél belénk rohant egy autó. A sofőrje egy idős férfi volt, szívrohamot kapott vezetés közben. Hayley-ék oldalába csapódott, és… - Hugh érezte, hogyan kezd el a hatalmas test reszketni, küszködni a mondatokkal. A kézfejére csúsztatta a tenyerét, és a másik kezével felnyúlt, hogy megérintse a férfi arcát.

- Nincs semmi baj. Nem a te hibád volt.

- Ha átengedem Hayley-nek a kormányt…

- Akkor te halsz meg Jenniferrel! Ő vesztett volna el benneteket…

- Tudom. – Neil hangja csikorgott az erőfeszítéstől, nehogy elsírja magát. – De ő legalább túlélte volna!

Hugh összeszedte magát, és megfordult. Végignyújtózott a férfi testén, a mellkasára könyökölt, hogy a szemébe nézhessen.

- Anyám mindig azt mondta, hogy nem élte volna túl, ha mindkettőnket elveszít. Apámat és engem is. Szerinted Hayley túlélte volna, hogy elveszíti a kislányát és téged is?

- Hayley erős nő volt. – Neil félrenézett, valószínűleg szégyellte a könnyeit, és azt, hogy ennyire kitárulkozott egy vadidegennek.

- Ennyire talán nem. – Hugh maga felé fordította a férfi arcát. – Talán a sors úgy gondolta, hogy te erősebb vagy.

- Tévedett.

- Nem hiszem. – Hugh mosolyogni próbált. – Biztos vagyok benne, hogy volt rá lehetőséged, hogy öngyilkos legyél, mégis itt vagy.

- Megfordult a fejemben, igen, de aztán nem ment.

- Na, látod.

- Azt mondtad, fotós vagy, nem pszichológus.

Hugh tudta, hogy a férfi viccelődni próbál.

- Az évek alatt az ember felszed ezt-azt – vont vállat. Előrehajolt, arcon csókolta Neilt. Érezte, hogyan dermed meg a mozdulattól, de nem foglalkozott vele. – Nincs semmi baj – mormolta.

- Senkinek sem beszéltem erről – vallotta be a férfi. – Nem is értem, neked miért meséltem el.

- Mert olyan bizalomgerjesztő képem van.

- Inkább kisfiúsan ártatlan.

Hugh felnevetett.

- Egyik sem vagyok. – Felült, a férfi combjaira nehezedett. – Szerintem itt volt az ideje, hogy kibeszéld magadból – mondta elkomolyodva. – A magány nem mindig jó gyógyír. – Fel akart állni, de Neil megragadta a derekát, és mozdulatlanul tartotta.

- Te mindig ilyen kedves vagy? Vagy csak a férfiakkal?

- Ha Hayley lett volna itt, ugyanezt mondtam volna neki.

Neil habozott.

- Köszönöm.

- Szívesen. – Hugh örült volna, ha eltűnik a szomorúság a szeméből, ezért megtámaszkodott a feje mellett, és rávigyorgott. – Hayley-nek ezt nem mondanám, de felmelegíthetnénk egymást az éjszaka.

- Ha ezt mondanád a feleségemnek, kiütném az összes fogadat.

- Szellemként?

- Vigyáztam volna rá.

- Tudom. Ettől függetlenül jó, hogy meleg vagyok…

Neil végre elvigyorodott. Először tétova volt, aztán felszabadult nevetés lett a mosolyból.     

- Én nem fázom – utalt Hugh korábbi, kihívó mondatára.

- És ha én igen? – Hugh örült, hogy Neil ilyen könnyedén reagált a célozgatására.

- Nem tűnsz olyan feslett pasasnak, aki lefeküdne egy vadidegennel.

- Az ártatlan, kisfiús arcom egy feslett pasast rejt. – Hugh próbált komoly lenni, de nehezen ment.

- Legközelebb nem fogadok be ártatlannak látszó férfiakat a házamba.

- Csak nem félsz, hogy megerőszakollak?

Neil most már röhögött. Jó volt végre széles vigyort látni a komor arcon.

- Azt megnézném.

- Tudok ám pár trükköt – kacsintott rá Hugh.

- Azt elhiszem, viszont jobban szeretem a nőket.

- Nem tudod, mit veszítesz. – Hugh nevetve felemelkedett volna, ám rájött, hogy megint elzsibbadt a lába. Fintorogva visszahuppant, igaz, a férfi ágyékára.

- Hé, óvatosabban!

- Bocsánat, a lábam. – Hugh masszírozni kezdte a lábfejét. Próbált nem tudomást venni arról, hol is ül pontosan. – A bakancs lehet az oka, mostanában nem hordtam. Eltunyultam – pillantott a férfira mosolyogva, a haja árnyékot vetett a szemére. – Az utóbbi időben beltéri fotókat vagy városképeket készítettem. Keveset mozdultam ki vidékre, ennek most iszom a levét. Mi a baj? – billentette oldalra a fejét, mert Neil különös tekintettel bámult rá. – Neil? – Meglepetten felvonta a szemöldökét, amikor a férfi felült, és minden figyelmeztetés vagy tétovázás nélkül szájon csókolta. – Neil? – Tanácstalanul nézett rá. – Ezt most miért…? – Választ nem kapott, viszont hirtelen a padlón találta magát. Felkönyökölve, értetlenül pislogott.

Neil felállt, és odaballagott az ajtóhoz. Kinézett, a tájat fürkészte, majd gondosan kulcsra zárta az ajtót. Visszafelé rá sem nézett, csak odament a kandallóhoz, és megpiszkálta a tüzet. Dobott rá két nagy hasáb fát, felvette Hugh fényképezőgépét a földről, és letette a kisasztalra. Lehuppant a kanapéra, kinyújtotta a lábát, és újra a kezébe vette borospoharát. Hugh sziszegve odabicegett hozzá. Csípőre tett kézzel megállt előtte.

- Ez most mi volt?

- Kíváncsi voltam.

- Mire?

- A reakciódra.

- Miért?

- Nem tudom.

Hugh felsóhajtott, és lekuporodott mellé. Megint masszírozni kezdte a lábát.

- Nem szégyen az, ha vágyunk valakire – mondta halkan.

- Két éve nem voltam senkivel – dünnyögte Neil válaszul.

Hugh kis habozás után feltérdelt, és megölelte. Érezte megint, hogyan dermed meg a férfi, ám mivel nem csinált mást, csak simogatta a hátát és a hajába fúrta az ujjait, az izmok lassan elernyedtek.

- Ez szokásod?

- Micsoda?

- Ez, amit most is csinálsz.

- Anyám azt mondta, lánynak kellett volna születnem. Túltengenek bennem az anyai ösztönök.

Neil felkapta a fejét, majdnem eltalálta a férfi állát.

- Férfi vagy!

Hugh kuncogott.

- Tudom. Ettől még szeretek kedves lenni másokhoz. Néhányan nem szeretik, ha megérintik őket, de szerintem kell, hogy érezd, fontos vagy valakinek. – Kivette a férfi kezéből a poharat, visszatette az asztalra, majd magával húzta.

Végigdőltek a kanapén. Neil nehéz volt, de mivel csak félig feküdt rá, Hugh el tudta viselni a súlyát. Addig erőltette, míg a férfi a vállára fektette a fejét, és eltűrte, hogy a hátát simogassa. Egy idő után azt is hagyta, hogy a vállát, nyakát érintse. Beletúrt a hajába is, igaz, rövidre volt vágva, de tetszett neki az érzés.

- Nagyon szörnyű?

- Micsoda?

- Hogy egy férfival vagy így együtt.

- Amíg nem nyúlsz a seggemhez vagy a farkamhoz, addig semmi gond.

Hugh csendesen nevetett.

- Kár – mormolta. – Nagyon régóta nem voltam így senkivel – vallotta be kis idő elteltével.

- Nem feküdtél le senkivel? Ezt nehezen hiszem el.

- Nem a szex a lényeg – ingatta a fejét félig lehunyt szemmel Hugh. – A legkönnyebb lefeküdni valakivel. A meghittség már más dolog. Együtt lenni valakivel csak úgy. Hallgatni kint a szelet, nézni a kandallóban lobogó tüzet. Tudni, hogy van valaki melletted, akinek nem csak egy menetet jelentesz. – Elfordította a fejét, a lángokat bámulta, amelyek most éppen kergetőztek egymással. Elmosolyodott. Nem látta, hogy Neil őt nézi.

Neilnek az utóbbi évek azzal teltek, hogy önmagát hibáztatta a balesetért. A felesége és a kislánya elvesztése hatalmas űrt hozott létre a lelkében, és hiába tudta, hogy baleset volt, képtelen volt elengedni azt a téveszmét, hogy ő ölte meg a családját. Egy idő után nem tudott dolgozni, depressziós lett. Leköltözött ide a semmi közepére. Sokáig dédelgette magában az öngyilkosság gondolatát, valami mégis megakadályozta benne. Helyette munkába temetkezett. Felújította a nagyapja faházát, a stéget. Rendbetette a környéket. Minden nap igyekezett lekötni magát annyira, hogy ne kelljen gondolkodnia. Éppen elég volt, hogy éjszaka rémálmokkal küszködött.

S most itt volt Hugh Cooper, akiről semmit nem tudott azon kívül, hogy fotós és homoszexuális. Utálta a hívatlan látogatókat, bár néha örült néhány emberi szónak. Nos, most ezt megkapta. Furcsán érezte magát, hogy kiöntötte neki a lelkét, pedig nem is ismerte. De talán pont azért neki mondta el a lelkét nyomasztó titkot, mert tudta, hogy soha többé nem találkoznak. Nem tudta, miért csókolta meg. Lehet, hogy csak hálából. Nem tudta, miért tűri el az érintését, holott férfi. Nem undorodott tőle, vagy ilyesmi. Eddig azt hitte, hogy őt hidegen hagyják a férfiak. Úgy tűnt, tévedett.

Hugh hozzá képest alacsony volt, és tényleg volt benne valami kisfiús, ártatlan báj, pedig harmincéves már elmúlhatott. Vékony volt, pont illett az ő testéhez, ami először furcsa is volt. Sötétszőke, kócos haja volt, amitől kicsit manószerű lett az arca. A szeme világos volt, szürke vagy kék, és hihetetlenül hosszú szempillák árnyékolták. Az ajka keskeny volt, viszont néha, amikor észre sem vette és harapdálta, akkor egészen megduzzadt. Az érintése jólesett, elég nagy pofon volt az önérzetének, amikor rádöbbent, mennyire szüksége van rá. Mintha a lelkét simogatták volna, aminek bizony elkélt a kedvesség.

- Hugh?

- Hm? – A férfi rápillantott. Kérdő és kedves volt a mosolya. A szeme tágra nyílt, amikor közelebb hajolt hozzá, és finoman megcsókolta.

- Köszönöm.

Hugh a férfi sötét tekintetét bámulta, amiben félreérthetetlenül ott volt a vágy. Mielőtt képzelegni hitte volna magát, érezte a testének feszülni a merevedését. Gyengéden tovább cirógatta a tarkóját, lágyan maga felé húzta. Bizonytalanul simult össze az ajkuk, Hugh félt, hogy Neil ellöki magától. Aztán találkozott a nyelvük, Neil ujjai a hajába túrtak, és teljes súlyával ránehezedett. Hugh addig izgett-mozgott, míg a férfi a combjai közé feküdt, és hirtelen a vágy megdermesztette mindkettőjüket. Zihálva vált el az ajkuk, egymást bámulták.

- Neil? – Hugh utána nyúlt, de a férfi megint gyorsabb volt. Eltűnt a hálóban, és amikor visszajött, egy vastag plédet dobott le a kandalló elé. Bizonytalanul egy tégely testápolót ejtett Hugh ölébe.

- Óvszerem nincs. – Nyers volt a hangja.

Hugh nyelt egyet.

- A tárcámban van. Biztos ezt akarod?

- Itt nekem kellene bizonytalankodnom, nem? De ha nem akarod, akkor…

- Ez most nem rólam szól, Neil! – vágott a szavába Hugh halkan. Tényleg nem önmagáról volt szó, bár talán neki is szüksége volt erre az éjszakára. Csak úgy együtt lenni valakivel. Szeretni és ölelni úgy, ahogy még soha senkit és senkit ezután. Vadul szeretkezni vele a kandalló lángjának fényében. S másnap reggel továbbállni, nem ígérve és kérve semmit.

Hosszan nézték egymást, aztán Neil vetkőzni kezdett. A fején át lehúzta magáról a pólót. Kikapcsolta a nadrágot, és le akarta vetni, de Hugh rászólt.

- Ne, majd én! – Magához intette a férfit, ülve pont az ágyékával volt egy vonalban az arca. Felnyúlt, a mellkasán simított végig. Megérintette a feszes mellbimbókat. Ujjai végigkalandoztak a lapos hason. Neil erre mély levegőt vett, de nem szólt semmit. Ökölbe szorult a keze, amikor nekiállt kiszabadítani a merevedését a nadrágból. Hagyta, hogy a nadrág lecsússzon az izmos combokon.

- Nem akarom, hogy szánalomból feküdj le velem! – Neilnek nagyon feszült volt a hangja.

- Én meg azt nem akarom, hogy azt hidd, szánalomból fekszem le veled! – Felnézett rá. Nagyon komoly volt az arca. – Még soha nem volt egyéjszakás kalandom.

- Úgy érzem, mintha megcsalnám Hayley-t…

- Bármikor abbahagyhatjuk, ha szólsz.

- És nem fogsz haragudni? – Neil ebben a pillanatban félénk kisfiúnak tűnt.

- Nem. – Hugh felnyújtotta érte a karját, és amikor a férfi lehajolt, hogy megcsókolja, akkor a csók helyett inkább megölelte. – Nincs semmi baj – suttogta.

- Mindig ilyen önzetlen vagy?

- Nem. Általában önző seggfejként viselkedem.

Neil felnevetett.

- Ezt nehezen hiszem el.

Hugh megnyalta az ajkát.

- Majd meglátod… - Hirtelen megtaszította a férfit, aki döbbenten hanyatt esett a kiterített pléden.

- Mi a…?!

Nem törődött a férfival, felállt, és a fején át lehúzta magáról a hatalmas pólót. Könnyedén leengedte a csípőjére csúszott nadrágot a padlóra.

- Tudom, hogy nem vagyok olyan szép, mint egy nő… - Letérdelt, és lerángatta Neilről a nadrágot. – Nem is fogok úgy tenni, mintha az lennék. Azt remélem, élvezni fogod mindenféle tévképzet nélkül is.

- Hugh…

A mellkasánál fogva ledöntötte a férfit a plédre, és a combjára ült. A feje mellé támaszkodott úgy, mint nem sokkal ezelőtt a kis előtérben. Szótlanul bámult le rá, nézte a lángok által a bőrére festett képeket. Még jó, hogy soha többé nem látják egymást, merült fel benne. Bele tudna szeretni ebbe az arcba, a szempárba, a lelkébe. Lassan lehajolt hozzá, megcsókolta. Finom csókokat lehelt az ajkára. A szakáll csiklandozta a bőrét, elmosolyodott.

Neil furán érezte magát. A józan esze azt mondta, hogy lökje el magától a férfit. A teste és a lelke viszont áhítozott arra a gyengédségre, amivel Hugh csókolta és érintette. Szégyenkezés nélkül simogatta, az ajka után végigpuszilta az arcát, a nyakát, a mellkasát, és egyre lejjebb haladt. A lehelete forró volt, az érintése egyre erőteljesebb. Gyengéd arckifejezése változásnak indult, vágy ült rajta. Úgy fogta marokra a farkát, hogy közben végig a szemébe nézett, és Neil még csak véletlenül se képzelhette azt, hogy egy nővel van. Belemarkolt a hajába, amikor végignyalt a csúcsán. Úgy vette a szájába, mintha kínozni akarná. Kínozta is. A fogát csikorgatva küzdött, nehogy elélvezzen ennyitől.

Hugh tisztán hallotta, hogyan csikordulnak össze a férfi fogai. Látta, hogyan kínlódik, vergődik a pléden. A melegben lassan verítékcseppek jelentek meg a bőrén. Gyönyörű volt, legszívesebben lefényképezte volna. Ám ez a pillanat nem megörökítésre való volt, hanem emlékezésre. Emlékezni akart erre az éjszakára, és azt akarta, hogy a férfi is. Vissza akarta adni Neilnek azt, amit elveszített. Nem tudta, hogy sikerül-e, de megpróbálhatja. Szerette volna, ha másnap reggel és ezután minden reggel Neil úgy ébredjen, hogy örüljön az életnek, és tudja, van miért élni. Ha másért nem, azért mindenképp, hogy ápolja a családja emlékét.

Neil megpróbálta eltolni magától a férfit, küszködött, de kénytelen volt rádöbbenni, hogy már rég nem ő irányít. Hugh csak kényeztette tovább, nem foglalkozott azzal, hogy húzza a haját. A combját simogatta közben, az arca kipirult, a tekintete pedig egészen sötét lett a vágytól.

- Elég!

Hugh nemet intett, és látszott, mennyire élvezi a helyzetet. Neil hangos morranással ült fel, hogy eltaszítsa, de már késő volt. Kiáltva élvezett el, Hugh szőke tincsei az ujjaira tekeredtek. Legszívesebben elsírta volna magát, a felesége hiányát ebben a pillanatban mindennél erősebben érezte. Hugh mintha csak tudta volna, mi jár a fejében, magához ölelte, csitította, suttogott neki. Értelmetlen szavak voltak, mégis súlyuk volt.

A karcsú test forró volt, Neil tisztán érezte a vágyát, és maga is meglepődött, milyen erővel tört rá újra a vágy. Ez más volt, ezúttal szinte kétségbeesetten vágyott arra a forróságra, amit a férfi kínált fel neki. A gyönyörre, amikor végre megint tartozik valakihez, és nem magányosan sodródik a világban. Az érzésre, hogy valaki öleli és, ha csak futó pillanatra is, de nincs egyedül.

Hugh ajkát kereste, mohón tapadt rá. Magával húzta, a plédre fektette, ránehezedve csókolta, járta be kezével a testét. Élvezte, hogyan vonaglik alatta. Furcsa érzése, hogy egy férfit ölel, nyomtalanul múlt el, talán ott sem volt. Jelenleg csak az számított, hogy örömet okozzon neki. Látni akarta az arcát szeretkezés közben. A testápoló után nyúlt, de a férfi elkapta a csuklóját.

- Majd én…

- Vigyázok rád.

- Ha kellemetlennek érzed, akkor nem kell, érted?!

- Szeretném.

Hugh lassan bólintott.

- Hozom az óvszert. – Felállt, megkereste a táskájában a tárcáját. Hátulról, meztelenül jól látszott, milyen karcsú a teste és fehér a bőre. Volt egy anyajegy a lapockája alatt, és Neil kényszert érzett, hogy megérintse, megcsókolja. Felemelkedett, és amikor a férfi meg akart fordulni, megállította.

- Maradj!

- Valami baj van?

- Nem. Semmi. – Neil csókolgatni kezdte a tarkóját, mire egy halk, meglepett sóhajt hallott. Lejjebb haladt, követte a gerincet, a csigolyák alkotta vonalat.

Hugh előrehajolt, a kanapé karfájára támaszkodott. Reszketett. Neil megtalálta az anyajegyet, és addig csókolta, kényeztette a nyelvével, míg a férfi össze nem rándult. A hasát simogatta, most kicsit tétovázva ugyan, de lefelé siklott a keze. Hugh farka kőkeményen meredezett felfelé. Halk kis nyögést hallatott, amikor megérintette. A csípőjénél fogva fordította meg, Hugh egyensúlyát vesztve a kanapé szélére huppant. A szeme hatalmasnak látszott, mint két viharos tó. A vállánál fogva rántotta magához, és olyan mohón csókolta, hogy Neil majdnem elveszítette az önuralmát.     

Hugh már képtelen volt gondolkodni. Neil bizonytalan, ám annál vágyakozóbb érintései és csókjai kis híján megőrjítették. És ahogy nézett rá! Vadul hullámzó mellkassal, sötéten villogó tekintettel. Egyszerre nyúltak a testápoló után, ami még vicces is lett volna, ha nem vágyták volna annyira a végkifejletet. Hugh alaposan bekente a férfi ujját, és Neil soha nem gondolta volna, hogy valaha is erotikusnak tart ilyesmit. Vagy azt, amikor az ujja egy másik férfiba hatol. Ám Hugh a vállába markolva vonaglott meg, az ajka az övét kereste, és belül forró volt. Annyira forró…

Hugh reszketve hagyta, hogy a férfi belül simogassa. A testápoló kamilla illata betöltötte az egész házat, Neilnek újabb ujjai hatoltak belé, szétfeszítették. Hirtelen a levegőben találta magát, felkiáltott, a férfiba kapaszkodott. Neil óvatosan letette a plédre, már semmi gyengédség nem volt az érintésében, ahogy végigsimított a mellkasán. Türelmetlenül húzta fel az óvszert, Hugh megfogta a csuklóját, hogy kicsit lenyugtassa.

Találkozott a tekintetük. Hugh szerette volna megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de nem merte megtörni a pillanatot. Neil meztelen testén táncot jártak a lángok, és a vágy, hogy összeolvadjon vele, hirtelen elcsitult. A férfi is érezhette a változást, mert sokkal gyengédebben nyúlt a teste alá, hogy közelebb vonja magához. Fölébe hajolt, a tekintete bejárta a testét. Finoman csókolta, szinte lágyan. Hugh átkarolta a nyakát, és a haját cirógatta. Elakadt a lélegzete, amikor a férfi lassan a testébe hatolt. Nem mozdultak, még levegőt sem vettek, csak elmerültek a másikban.

Neil óvatosan mozdult, és csak akkor mert még egyszer, miután Hugh nem ellenkezett. A férfi nyakába temette az arcát, és még mélyebbre csúszott a testébe. Felnyögött. Hugh forró volt és szűk. Reszketve próbálta visszafogni magát, várni, míg a férfi hozzászokik az érzéshez. Hugh ajka megint az övét kereste, a légzése akadozó volt, a tekintete távoli és gyönyörrel teli. Neil a könyökére emelkedett, pózt váltott, és újra mozdult.

Tetszett neki a férfi arckifejezése, az elfojtott nyögések, a forróság, ami belőle sütött. Szégyellte, de ebben a pillanatban eszébe sem jutott a felesége. Csak a férfi volt, és az a sötét gyönyör, ami egyre mohóbban hajtotta igába a testét. Mélyebben temetkezett a forróságba, és szorosabban ölelte magához a férfit.

Karcsú kéz siklott végig a hátán, kéjes nyögés csendült a fülében, hosszú lábak fonták át a derekát. S a gyönyör csúcspontján Hayley ott volt vele, akár akarta, akár nem. Ő meg vergődött tehetetlenül az érzések rohamában, és végül elsírta magát. Úgy zokogott, ahogy a családja elvesztése óta egyszer sem tudott. Hugh pedig csak szorította magához, és vele sírt, lecsókolta a könnyeit. Olyan lágyan csókolta, ahogy még soha senki.

A lángok tánca közepette szeretkezett vele egész éjszaka újra s újra, míg gondolkodni és emlékezni sem tudott, és hajnalra, mire odakint csitult a szél és vele a vihar, nem maradt más, csak a gyönyör. A tényleges gyönyör, amire nem vetett árnyékot egy elvesztett család és a bűntudat sötétje. Nem voltak már elsíratlan könnyek, elfojtott hangok, félbehagyott mozdulatok, kimondatlan szavak. Csak a kandallóban parázsló tűz melege és a kettejük keltette forróság maradt, hogy legkisebb porcikájukban is érezték. S reggel, amikor Hugh álmosan dörzsölte a szemét, és kipillantott az ablakon, nyoma sem volt a viharnak.

 

Óvatosan felkelt Neil mellől, aki halkan horkolva, mélyen aludt. Felöltözött, majd csak úgy mezítláb kisétált a tornácra. Még hideg volt, de már derengett a Nap. A kis tó felett köd úszott, homályosan látszott csak a víz közepén ringatózó csónak. Valamilyen madár csicsergett a közeli fák egyikén. S ahogy a Nap egyre jobban birtokba vette a reggelt, úgy öltözött ezernyi színbe az erdő. A barna ezernyi árnyalatát öltötte magára, és Hugh még soha ilyen szépnek nem látta a természetet. Még akkor is, ha tudta, hogy nemsokára vissza kell térnie a városba.

Visszaosont a házba. Neil még mélyen aludt. Felvette a fényképezőgépét, és nem tudta megállni, hogy ne fotózza le a férfit. Emlékül. Elszégyellte magát, amiért érzelgősködik, így inkább vissza kiment. Sorra vett mindent, csinálta egyik képet a másik után, mert ebben a pillanatban minden gyönyörű volt. A vízfelszínen úszó összetöredezett falevél. A ködben ringatózó csónak. A feje felett elsuhanó vadkacsa. A ködbe vesző stég. Az erdő.

- Meg fogsz fázni. – Erős karok ölelték át. – Csináltam kávét, gyere be!

- Azt hittem, még alszol.

- Felébredtem, mert nem voltál mellettem.

- Nézd, miket fotóztam! – Hugh felemelte a gépet, és mutatta a képeket, egyiket a másik után.

- Mezítláb ácsorogsz itt kint, meg fogsz fázni! Menjünk be, majd megmutatod őket reggeli közben.

- De… - Hugh végre megfordult. Egy vadidegen férfi állt előtte. – A szakállad… - nyögte.

- Nem tetszik? – Neil bizonytalanul végigsimított az állán. – Kicsit furcsa most.

- Nem, tetszik. – Hugh szíve vadul vert. Neilnek enyhén szögletes arca volt, és szép vonalú szája. Iszonyúan jóképű volt főleg most, hogy mosolygott. – Menjünk be, kezdek fázni! – kapott észbe, és előreindult. Hülyén érezte magát. – Elkísérsz a kocsimig reggeli után? – kérdezte, hogy kicsit visszazökkentse magát a valóságba.

- Maradhatnál pár napot.

- Anyám már biztos aggódik.

- Rendben. – Neil csalódottnak tűnt, de nem ellenkezett. – Szerintem megszáradtak a ruháid, fel tudsz öltözni.

- Ez jól hangzik. Kezdett fázni a lábam.

- Van zoknim és cipőm is, nem tudom, miért nem szóltál, hogy adjak.

- Ne morgolódj, nem lesz semmi bajom. – Hugh most már képes volt vigyorogni. – Reggelit is kapok?

- Éhenkórász!

- Hé, valaki miatt sok energiát vesztettem az éjszaka, kell az utánpótlás! – Hugh nevetve eltáncolt az utána kapó Neil elől. – Lefürdök.

- Hagyj nekem is vizet!

- Rendben. – Hugh csak akkor sírta el magát, amikor már csobogott a víz, és a férfi nem hallhatta.

Kicsit később a saját ruháiban kocogott át a konyhába.

- Micsoda felüdülés! – nyújtózkodott elégedetten. Majdnem lehuppant a székre, de időben lelassított. – Kávé! – sóhajtott fel és beledugta az orrát a bögrébe.

- Vörös a szemed. Minden rendben?

Hugh eddig kerülte, hogy a férfira nézzen. Képes volt elmosolyodni, amiért nagyon büszke volt magára.

- Belefolyt a szappan. Azt hittem, kimarja a szemem.    

- Legközelebb figyelj jobban! Olyan, mintha sírtál volna.

- Tényleg? Bocs. – Hugh annyira könnyednek próbált látszani, hogy még a lábát is lóbálta, akár egy kisgyerek.

Neil elgondolkodva bámult rá, végül nekiállt reggelit készíteni. Némán ettek. Neil örült volna, ha a férfi marad még egy pár napig. Jó lett volna megmutogatni neki a környéket, a vadkacsa párt, akik a tónál éltek. Csónakázni, esetleg horgászni. Most jött rá, mennyire magányos volt mindeddig. S ha arra gondolt, hogy egyedül marad a tóparti házban, akkor keserű lett a szájíze. De nem akart könyörögni neki. Hughnak megvolt a saját élete, amibe ő nem tartozott bele. Arról nem is beszélve, hogy ő nem volt meleg. Azok után, ami az éjszaka történt közöttük, szó sem lehetett barátságról a későbbiekben.

Hugh maradni akart volna. Úgy szeretett volna még maradni! Megismerni a férfi azon arcát, amit még nem látott. A szakálltalan, mosolygós férfit, aki régen volt. Ám pont a múlt miatt nem lehetett. Ő nem tartozott Neil életébe, a férfi még gyászolt, s habár talán most már képes lesz elengedni a családját, továbbra se lesz helye mellette. Pláne, hogy még a végén beleszeretne, és nem akarta összetörni a szívét. Nem akarta, hogy Neil Bates összetörje a szívét. Az éjszaka folyamán már megtette akaratlanul is. Hayley Bates szerencsés nő volt, hogy ennyire szerették, ez járt a fejében, miközben összepakolt.

Neil beindította terepjárót, és már meleg volt az utastérben, amikor beszállt mellé.

- Nekem is egy ilyennel kellett volna jönnöm.

- Nem mondod, hogy valami városi kisautóval jöttél ki ide!

Hugh elnevette magát.

- Nem. Béreltem egy terepjárót, de azt hiszem, egy vackot sóztak rám.

- Férfi vagy, az isten szerelmére! Milyen már, hogy nem értesz a kocsikhoz?!

- Én ehhez értek – emelte fel a fényképezőgépet.

Neil morgott valamit az orra alatt. Hugh hátradőlt, és kibámult az ablakon. Nem telt bele sok idő, míg Neil rálelt a kocsijára. A szélvédőn levő cetli érintetlen volt, mondjuk, ki járhatott erre a tegnapi viharban? Neil nem félt, hogy összekoszolja magát, behasalt a kocsi alá.

- Be tudod indítani?

- Igen. – Hugh bevágódott a kormány mögé. A motor szépen indult. – Szerinted mi baja? – szólt ki.

Neil sárosan kikászálódott a terepjáró alól, és intett neki, hogy szálljon ki. A helyére ült, míg Hugh érdeklődve nézte, mit csinál. Gyorsan rájött, hogy előre-hátra hintáztatja, ami azt jelentette, hogy a gödörből próbálja meg kivezetni. Sokadikra sem sikerült, így Neil morcosan kiszállt.

- Ülj be! – Letérdelt a terepjáró előtt, és hangosan káromkodott. – Ha visszaviszed, akkor mondd meg annak a seggfejnek, aki rád sózta, hogy vagy elviszi a bontóba, vagy elmegyek hozzá, és magam viszem oda. Még egy nyavalyás csörlő sincs rajta… - A hajába túrt, töprengett. Hugh remélte, nem veszi észre, hogy lekapta a géppel. – Tudod hintáztatni? – mutatta a kezével, mit szeretne.

- Megpróbálom. – Kellett némi gyakorlás, mire sikerült. Neil hátrament, és átvette a ritmust. Hugh kételkedett abban, hogy elég erős ahhoz, hogy kimozdítsa a kocsit a kátyúból, de nem számolt a Neilben dühöngő haraggal és színizom erejével, amit a mindennapi kemény munka tartott formában. A kocsi hirtelen megugrott, hogy a férfi majdnem elesett, de visszanyerte az egyensúlyát. Sáros volt az arca, viszont vigyorgott. Hugh a visszapillantó tükörben nézte, ahogy elégedetten feléje indul.

- A francba! – Ennyi telt tőle. Neil Bates kifejezetten vonzó példánya volt a férfinemnek.

- Minden rendben?

- Most már igen. Köszönöm! Ezek szerint nem tört el semmi? – célzott a kocsira.

- Szerintem nem. Előtted megyek, elkísérlek a főútig.

- Oké.

Neil visszament a terepjárójához. Megtörölte az arcát és a kezét, mielőtt beült volna. Hugh engedelmesen utána kanyarodott. Elég nagy tócsákat kellett kikerülniük, és egy helyen egy nagy fa dőlt az útra, viszont Neil úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, így gyorsan elérték a főutat. Neil lehúzódott, Hugh leparkolt mögötte. Figyelte, ahogy a férfi kiszáll és elindul feléje. Azzal biztatta magát, hogy nincs miért sajnálkoznia. Élete egyik legszebb éjszakáját töltötte vele, és lehetett volna rosszabb partnere is. Rámosolygott, amikor Neil behajolt az ablakon.

- Köszönök mindent!

Neil kicsit szomorúan mosolygott vissza rá.

- Nem. Én tartozom köszönettel! Remélem, összejön az élet, amire vágysz! Vigyázz magadra!

- Te is! – Hugh még sok mindent szeretett volna mondani, de aztán csak nyelt egyet, és beindította a motort. – Szia!

- Szia! – Neil ellépett az autótól, és zsebre dugott kézzel nézte, ahogy Hugh elhajt. Pontosan érezte, hogy most követte el élete második legnagyobb hibáját.

Ezen morfondírozva visszahajtott a tóparti házhoz, és nekiállt rendbetenni a ház környékét, hogy ne kelljen gondolkodnia. Késő délután volt, mire bement a házba, hogy egyen pár falatot, és igyon egy csésze kávét. Megtorpant az előtérben. A kandallóban kialudt a tűz. A pléd viszont még mindig ugyanúgy össze volt gyűrve, ahogy otthagyták reggel. A kamillás testápoló illata ott volt a levegőben, a használt óvszert se dobta ki még. Lehunyta a szemét, aztán lassan, mint valami öregember lecsúszott a pult mellett a padlóra.

- Na, ezt most jól megcsináltam, igaz, Hayley? – suttogta. Szokása volt beszélni a feleségéhez és Jenniferhez, viszont most csak ürességet érzett, ha rájuk gondolt.

Már besötétedett, mire összeszedte magát. Összeszedte a plédet, rendet rakott. Hordott be fát, meggyújtotta a tüzet. Öntött magának egy pohár bort, és leült a kanapéra. A fotóalbum még ott hevert a kisasztalon. Tétovázva utána nyúlt, az ölébe tette. Kinyitotta, aztán megdermedt. A családi fotót egy kis cetli takarta. A homlokát ráncolva gyorsan átlapozta, olyan tíz papírdarabot talált. Megfordítva őket rájött, hogy Hugh névjegykártyáit tartja a kezében.

Elegáns, enyhén dőlt betűk váltották egymást, szinte látta maga előtt a férfit, ahogy leírja őket. Észre sem vette… Talán akkor csinálta, amikor ő elment zuhanyozni? Valószínűleg, mert amúgy végig együtt voltak. Vagy talán akkor, amíg ő aludt? Sok kérdés megfogalmazódott benne, de ahogy olvasni kezdte őket, érezte, ahogy a düh, a keserűség és a fájdalom égetni kezdi a torkát.

Minden kártyán csupán egy mondat volt. „Mit mondana Hayley, ha most látna?” „Mit csinálna Jennifer?” „Boldogok lennének, hogy itt eltemeted magad?” „Köszönöm az éjszakát, amit veled tölthettem.” „Csináltam rólad pár fotót, remélem, nem bánod.” „A csónakot majd ne felejtsd el kikötni megint a stéghez.” „Jobban tetszel szakáll nélkül.” „Élj!” „Nem gondolkoztál azon, hogy fával dolgozz a közeljövőben?” „Szükségem lenne egy asztalosra, láttam a tóparti házban egy gyönyörűen faragott könyvespolcot, és örülnék egy sajátnak.” 

Odagyűjtötte őket maga elé az album tetejére és órákon keresztül bámulta őket. Néha ivott egy korty bort. Felidézett mindent, amit eddig eltemetett. Pillanatokat, érzéseket, dühös és szerelmes szavakat. A múlt pergett le a szeme előtt, és csak most érezte igazán, mennyire egymaga van és milyen nehéz a bűntudat súlyával együtt élni. Nagyon szerette Hayley-t és a kislányát, viszont ezek a kis cetlik, amik most itt hevertek előtte, rámutattak, milyen bolond volt. Eltemette magában a fájdalmat, és hagyta, hogy minden csak még rosszabb legyen.

Az ébren töltött éjszaka után napokon keresztül ténfergett a házban és a tóparton. Érezte, hogy valami megváltozott, amikor egy újabb álomtalan éjszaka után belenézett a tükörbe. Nem az az ember nézett vissza rá, aki volt, hanem az, akit a családja látott volna. Tudta, hogy Hayley gyűlölte volna a szakállát, még jó, hogy levágta. Jennifer utálta volna a tópart csendjét, sokkal jobban érezte magát a nyüzsgő városban. Ő mégis idejött, hogy hibáztassa önmagát. Semmi nem tudta visszahozni a családját, és ezt csupán most vallotta be magának. Lekuporodott a földre, és elsírta magát.

Nem volt sok csomagolnivalója, egy táskát vitt magával, amikor elindult a tópartról hazafelé. Lezárta a házat, a partra húzta a csónakot, és felfordította, hogy felkészítse a télre. Nem tudta, hogy vissza fog-e jönni, egyelőre maga sem tudta, mit akar. A névjegykártyákat eltette, hogy emlékeztessék, nem megoldás, hogy elbújik a semmi közepén. Lassan a régi, megszokott útra fordult, innentől már csukott szemmel is hazatalált volna. A város nem változott semmit, az utca sem, ahol a kislánya járni tanult. Megállt a ház előtt, lehúzódott a járda mellé. A kormányra támaszkodva bámulta a házat.

A családi ház, az otthonuk sem változott semmit. Az anyósa és az apósa járt gondozni a kertet és ők is szellőztettek. A zsaluk be voltak húzva, egy kerti törpe ült a tornác lépcsőjén. Olyan volt, mintha Penny, az anyósa azt várta volna, hogy mikor jön haza a család. Hayley és Jennifer biztos imádta volna. Erőt vett magán, és kiszállt. Úgy járta körbe a házat, és ment be, mint egy idegen. A bejárati ajtó még mindig ugyanott nyikordult, ahol régen.

A nappali közepén állva szomorúan be kellett látnia, hogy ez már nem az ő házuk. A kislánya nem futkározik kacarászva fel-le. Hayley nem morgolódik azon, hogy megint nem jó a sütő és újat kell venniük. Nem tölti be almás pite illata a lakást. Nem bújik össze a feleségével a kanapén, miután Jennifer elaludt. Nem olvas fel esti mesét a kislányának. Minden elmúlt. Fájó volt mindezt látni. Tudni. Hallgatni a csendet.

Sokáig habozott, mielőtt felemelte volna a telefont. Nem tudta, hogy helyes-e, amit tesz, de nem akarta a régi barátok vagy családtagok szomorú mormogását hallani. Nem akarta látni a sajnálkozó tekinteteket. Gyűlölte volna, bár tisztában volt azzal, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie velük is. Egyelőre azonban önmagával kellett letisztáznia mindent. Érzéseket, vágyakat.

- Szia. – Hugh komor hangja hallatán vett egy mély levegőt. – Neil Bates vagyok.

- Megismertem a hangod. – A férfi hangja kicsit felderült. – Szia. Azt hittem, nálad nincs térerő.

- A városban vagyok.

- Visszajöttél?

- Igen.

- Valami baj van? – Hugh hangja halk volt, aggodalom érződött benne.

- Hazajöttem, de ez már nem az én otthonom. Igazából… most elég sok minden kavarog bennem.

- Értem.

Neil hosszan habozott.

- Megtaláltam a kártyáidat – bökte ki.

- Reméltem, hogy így lesz.

- Miért csináltad?

- Mert sajnáltam látni, hogy elsüllyedsz abban a mocsárban, ahová magadat lökted. Nem ezt érdemled. A családod sem ezt akarná.

- Fogalmad sincs, milyen ember vagyok…

- Lehet. – Hugh megint az ajkát rágcsálta, ebben Neil majdnem száz százalékig biztos volt. – Nem tudtam volna lefeküdni veled, ha nem bízok meg benned maradéktalanul. Senki sem tökéletes. Ahogy én, úgy te sem vagy az. Ezt ideje lenne belátnod.

- Nem tudom, mit kellene tennem – vallotta be Neil nehezen.

- Miért hívtál fel?

- Te vagy az egyetlen, aki nem néz rám sajnálkozva a családom miatt. Szükségem lenne… egy barátra, ha… lehetne.

- Nem hiszem, hogy barátként tudok rád tekinteni. Sajnálom.

Neil körbenézett a nappaliban. Vajon Hayley mit szólna, ha most látná, tudná, mi fordult meg a fejében? Nézte a komód tetején az esküvői képüket, és rádöbbent, hogy le kell szoknia arról, hogy azon töpreng, mit szólna a felesége, a lánya, vagy bárki ahhoz, amit tesz. Innentől kezdve ez az ő saját élete. Azt tesz vele, amit akar. Kapott egy új lehetőséget, és egyelőre ez több volt, mint amit az elmúlt két évben egyszer is remélt.

- Nem akarok ígérgetni, Hugh. Magam sem tudom, mit akarok a jövőben, viszont nem akarok most egyedül lenni. – Próbált mosolyogni. – Amúgy nem hiszem, hogy valaha is csak barátként tudok rád nézni. Azok után, amiket műveltünk…

Hugh olyan sokáig nem válaszolt, hogy azt hitte, nemet mond.

- Megmondod a címet?

Neil lehunyta a szemét megkönnyebbülésében. Megmondta, aztán kisétált a ház előtti teraszra, hogy lássa, ha megérkezik. Látta, hogy Mrs. Gillmore kint szöszmötöl a kertben, és nagyon nyújtogatja a nyakát feléje, de nem akart most beszélgetni senkivel. Kinyújtotta maga előtt a lábát, valami várakozásfélét érzett, mint karácsonykor gyerekkorában. Enyhe szellő támadt, barna faleveleket sodort a fűre. Mindig nagyon szerette az őszt, és most már a levegőben érezte, hogy megérkezett. Ahogy Hugh is. Elegáns fekete kocsija volt, valami külföldi márka. Kicsit másként festett, ahogy elindult a ház felé, mint amikor utoljára látta.

Karcsú alakját csak tovább vékonyította a testére tapadó fekete nadrág. Fehér inget viselt hozzá, aminek felső gombjait nem gombolta be. Karcsúsított barna vászonkabátot vett rá, pedig nem is volt hideg. Ahogy közelebb ért, látszott, milyen nyúzott az arca. Egy sötétzöld mappát tartott a kezében, és szokás szerint vele volt a fényképezőgépe egy fekete bőrtokban. Felballagott a lépcsőn, megállt előtte.

- Szia!

- Szia! Milyen gyors voltál.

- Nem volt nagy forgalom. Hazafelé már lehet, hogy tovább tart az út.

- Gyere be! Nem hiszem, hogy meg tudlak kínálni valamivel, a ház már egy ideje üresen áll.

- Semmi baj. – Hugh követte az előtéren át a nappaliba. Komor volt az arca, és Neil úgy látta, hogy határozottan fogyott ebben a pár napban, míg nem találkoztak.

- Épségben hazaértél?

- Aha. – Hugh futólag elmosolyodott, majd odalépkedett az esküvői fotóhoz, és megállt előtte.

- Ha nem akarsz itt lenni, nem gond. Nem akarom, hogy sajnálatból legyél…

- Nem sajnállak! – vágott Hugh a szavába. – Sajnálod magad te is épp eléggé, én már nem kellek hozzá. – Elgondolkodva bámult rá, aztán kinyújtotta felé a mappát. – Ezt neked hoztam. Nem gondoltam, hogy valaha is meg tudom mutatni őket, de úgy látszik, itt az alkalom.

Neil a homlokát ráncolta. Átment az ebédlőbe, és letette maga elé. Valamiért érezte, hogy ehhez le kell ülnie. Kinyitotta. Vett egy mély levegőt. A mappa kinyomtatott fotókkal volt tele. Nem mondott semmit, csak kiterítette maga előtt őket. Hugh tényleg tehetséges volt. Csak egy született fotós tudta visszaadni Istent és a teremtett világ szépségét egyetlen fotóban. S most itt hevert előtte sok tucatnyi.

Napfény, kék ég, bárányfelhők a víz tükrén. Távolba vesző erdei út, kétoldalán vigyázzállásban magasba törő fák. Feje fölé boruló lombok, aranyba öltözött sudár jegenyék. Elsuhanó kicsinyke madár, tóban úszkáló ezüstszín hal. Ismerős tóparti ház, ablakában tűz lobog. Hófehér függöny lebbenése a derengő félhomályban, félig telt bögre a kandalló párkányán. Ködbe vesző stég, ködfelhő a szürke tó felett lebegve. Barna-sárga-piros tarka ruhát öltött fák, bokrok.

Egy szakállas, komor férfi kifelé bámul az ablakon, arca és tekintete távoli. Ugyanezen férfi rámered, villanó fény van a szemében, egy vadállat pillantása. A férfi a másik képen alszik, békés az arc, kisimultak a vonások. A következőn szakálltalan, gondterhelten, sáros arccal túr a hajába. Megannyi lopott perc, pedig csak egy éjszaka volt. Pillanatok. Érintések. Színek. Illatok. Hangulatok. Ezernyi. Milliónyi.

Neil felpillantott a férfira, aki őt nézte szótlanul.

- Nagyon tehetséges vagy, mondtam már?

- Úgy emlékszem, igen.

Neil megdörzsölte az arcát.

- Nem akarok ígérgetni neked.

- Nem akarom, hogy ígérgess.

- Akkor mit akarsz?

Hugh felsóhajtott. Odalépett az asztalhoz. Kihúzott egy széket, leült. Letette a gépet maga elé. Tétovázott, és Neil a torkában érezte a feszültséget.

- Nem kellenek tőled ígéretek, és nem várok nagy szavakat sem. Tudom, hogy nem vagy meleg, és most én vagyok az, akihez menekülni tudsz. Ne mondj semmit, hadd fejezzem be! – emelte fel a kezét, hogy megállítsa a tiltakozását. – Az a baj, hogy beléd tudnék szeretni. Éppen ezért nemet kellene mondanom neked, felállnom és elmennem.

- De nem teszed…

Hugh nézte a férfi reménykedő arcát. Annyira más volt itt látni, pedig még mindig ugyanaz a Neil volt, akit megismert. Találkozott a tekintetük, és ahogy a sötétzöld szempárt fürkészte, rádöbbent, hogy talán tévedett. A férfi elindult a változás útján. Egyikük sem tudta megmondani, hogy hová fog eljutni, viszont annyit megérdemelt, hogy ad neki egy esélyt. Kettejüknek.

- Nem. – Kinyúlt, és a férfi kezére tette a sajátját. – Nem megyek sehová.

Neil lehunyta a szemét, és reszketve levegőt vett. Bólintott. Megfordította a kezét, és összefonta az ujjaikat.

- Köszönöm!

Hugh odahajolt hozzá, és gyengéden homlokon csókolta.

 

            Nem voltak nagy szavak, ígéretek. Neil kipakolta a házat, és az anyósáék egyetértésével eladta egy családnak. Pennyék nehezen értették meg, hogy azok után, hogy mennyi pénzt kapott a házért, miért költözik egy barátjához. Hugh tetőtéri műteremlakása a belvárosban volt, tágas volt, bőven elfértek benne, és jól is érezték magukat kettesben.

Neil eleinte nem igazán tudott mit kezdeni a városi léttel. Végül Hugh javaslatára elkezdett létrehozni egy vállalkozást. Asztalos munkákat vállalt el, kibérelt egy műhelyt, és hónapok kemény munkájával sikerült még embert is felvennie maga mellé. Folyamatosan képezte magát, új gépeket szerzett be, és láthatóan élvezte új hivatását. Jake, Hugh legjobb barátja segített neki kialakítani a vevőkörét, és egész jól összebarátkoztak.

Nem beszéltek az érzéseikről. Neil azonban sokszor találta a saját fotóival szembe magát a lakás különböző pontjain. Úgy látszott, hogy Hugh új kedvenc témát talált magának. Eleinte zavarta a dolog, ám a képeknek köszönhetően képes volt rácsodálkozni önmagára, és lassan, lépésről lépésre ugyan, de visszatalálnia ahhoz a Neil Bateshez, aki egykoron volt. A vonásai lassan kisimultak, egyre ritkábban riadt fel éjszaka. S ez csakis Hughnak volt köszönhető.

Összeköltözésük legelején Neil kicsit kételkedett abban, hogy képes lesz együtt élni egy férfival. Kedvelte Hugh-t, és bár szeretők voltak, saját magát még mindig heterónak tartotta. Aztán azon kapta magát, hogy nem érdeklik a nők. A régi barátai finoman célozgattak neki, és néha bemutatták egy-egy nőnek, ám egyik sem volt olyan vonzó a számára, mint Hugh. Hónapok alatt sem ismerte ki magát a férfin, aki mindig tudta egy új, ismeretlen arcát mutatni neki. Érdekes volt, vicces, kedves, önzetlen, szenvedélyes, munkamániás. Úgy szeretett bele, hogy észre sem vette.

Hugh az előhívott fotókat nézegette, a megbízásos munkák közé gyakran belekeveredett egy-egy Neilről. Még mindig félt, hogy egyszer a férfi azt mondja, hogy ennyi volt. Erre nem utalt semmi jel, Neil láthatóan szeretett vele élni. Közösen reggeliztek és vacsoráztak, néha összevesztek, mert alapvetően teljesen különbözően látták a világot. Vadul szeretkeztek utána, máskor viszont hosszan szerették egymást, lágyan ölelve a másikat. Ami Neilnek még nem tűnt fel, hogy ő szép lassan a napok alatt beleszeretett.

Szerette Neil magas, izmos alakját. Makacs, önzetlen, kedves természetét. A mosolyát, dühös homlokráncolását. Szenvedélyességét, gyengédségét. Az elmélyült figyelmét, amivel dolgozott. A munkáit, amik kikerültek a kezei közül. Szerette minden porcikáját, a hangját, az érintését. Mindent szeretett benne. Befejezte a mondatait, megismerte a vágyait, a gondolatait, a lelkét, és még jobban szerette. S közben rettegett a pillanattól, amikor Neil ráébred majd, hogy mégsem vele képzeli el a jövőjét.

- Megjöttem! – Hangosan csapódott a bejárati ajtó. – Itthon vagy? – Neil lehajolt, és belecsókolt a nyakába. – Azt hittem, később jössz.

- Ha azt hitted, nem vagyok itthon, miért mondtad, hogy megjöttél?

- Megszokásból – mosolyodott el a férfi. – Lezuhanyozom, és utána összeüthetnénk valamit vacsorára.

- Rendben. – Hugh a fotók mögé bújt, hogy elterelje a figyelmét, és ne vesse rá magát. Neilnek fűrészpor és izzadtság szaga volt, és valamiért izgató elegyet alkottak. Nem hallotta a férfi lépteit, ezért felpillantott. Neil őt nézte elgondolkodó tekintettel. – Valami baj van?

- Nem. – Neil nézte a kipirult arcot. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy mi jár Hugh fejében. A szemében a vágyon kívül azonban volt valami más is. Szerelem. Lehet, hogy eddig is ott volt, és csak ő volt vak, hogy észrevegye, nem tudta volna megmondani. Visszaballagott a kanapéhoz, és leült a férfi mellé.

- Neil?

A férfi a Hugh kezében tartott fényképet nézte. Önmagát. Reggel kávézás közben a várost bámulta és a felkelő napot. A következőn egyenesen a kamerába bámult, mosolygott. Furcsa érzés volt szembenézni azzal, akivé az elmúlt fél évben vált. Furcsa volt látni szerelmes önmagát. Azt hitte, hogy soha többé nem fog beleszeretni senkibe Hayley után. Tévedett, mint már annyi másban is.

- Mi a baj? – Hugh a karjára tette a kezét. Aggódva nézett rá.

- Semmi. Hétvégén lemehetnénk a tóhoz, régen voltunk ott.

- Az elmúlt hétvégéken dolgoztál – emlékeztette Hugh kicsit szemrehányóan.

- Tudom. Te is.

- Én azért vállaltam el a munkákat, mert te is dolgoztál, és nem akartam egyedül itthon maradni.

- Amíg én nem voltam, addig is egyedül voltál.

- Többet is dolgoztam – bólintott Hugh, és most már határozottan aggodalmasnak látszott. – Miért mondod most ezt?

- Megyek, lezuhanyozom.

- Választ várok! – nyúlt utána Hugh idegesen. Szürke volt a szeme, mint a viharfelhők.

Neil lehajolt hozzá, és megcsókolta.

- Szeretlek. – Nem mondott semmit, csak magára hagyta a nappaliban. Már a fürdőben rángatta le magáról a poros ruhát, amikor a férfi berontott hozzá.

- Ezt komolyan mondod?

Neil más körülmények között felnevetett volna.

- Nem hiszem, hogy vallottam már komolytalanul szerelmet. Hé! – Hátratántorodott a mosdónak, ahogy a férfi a nyakába vetette magát. Viccelődni akart, aztán rájött, hogy Hugh sír. Eddig egyszer látta sírni, még régen a tóparti házban, akkor is miatta-érte folytak a könnyek. Meghatódva ölelte át, a hajába temette az arcát. Gyengéden ringatta és közben simogatta a hátát.

- Én is szeretlek! – Hugh szeme vörös volt, az arca nedves és szipogott. Semmi vágykeltő nem volt benne, Neil mégis megcsókolta. Magába itta a sós könnyeket, addig ízlelgette a duzzadt ajkakat, míg a könnyek elfogytak, és csak a vágy maradt a férfi szemében. Aztán lefürdette, és a hálószobában az ágyon addig szeretkezett vele, míg kaptak levegőt, és még utána is hajszolták a gyönyört, az édes összeolvadás érzetét, amit csak együtt tapasztalhattak meg. S Neil egyszer sem gondolt Hayley-re közben, és ez így volt jól…

 

            Neil felsőtestén izzadtságcseppek folytak végig, amikor leengedte a fejszét a lába mellé. A tóparti ház elé egy bérelt dzsip gurult be. Egy férfi dugta ki a fejét a kormány mögül.

- Elnézést! Tudna segíteni? Eltévedtünk.

Neil meglendítette a fejszét, beleállította a tuskóba, majd nagyot fújva elindult a kocsi felé. Nyár vége volt, még mindig meleg volt, viszont ő már érezte a csontjaiban az őszt.

- Jó napot! Merre tartanak?

- Anyu, a bácsi sorozatgyilkos? – A kocsi hátsó üléséről suttogó gyerekhangot hallott.

- Ne butáskodj, kicsim!

Neil lehajolt, elvigyorodott.

- Nem nézel túl sok tévét, fiam? – érdeklődött a hétéves forma kisfiútól, mire az visszavigyorgott rá.

- Lehet.

- Ben, viselkedj! – Az apja élesen rászólt a gyerekre. – Elvileg kirándulni indultunk. A térkép szerint van itt egy tó, ahol lehet horgászni. Ez lenne az?

Neil felvonta a szemöldökét. Ki az, aki még mindig térkép alapján tájékozódik az okostelefonok korában?

- Ez a tó magánterületen fekszik.

- Csak horgászni szeretnének a gyerekek. Kifizetnénk. – A férfi már ki is pattant. Izgága, ellenszenves alaknak látszott.

- Ez nem a pénzről szól. – Neil engedékenyebb lett a két gyerek csalódott arca láttán. – Szívesen vendégül látjuk magukat a családommal.

- Komolyan? – Ben és az öccse arca felderült.

- Köszönjük! – Fáradt arcú, teltkarcsú nő szállt ki, és kiszállította a gyerekeit is. – Már mindenki nagyon nyűgös volt – magyarázta hálás mosollyal. – Caroline Schmidts. A férjem, Edgar. A fiaim, Ben és Ron – mutatta be a családját.

- Isten hozta önöket! Neil Bates vagyok. Arrafelé pedig a család többi tagja – intett a tó felé, aminek a közepén csónak ringott. – Éppen a vacsorának valót próbálják megfogni – mondta elfojtott vigyorral.    

- Nem szeretnénk zavarni magukat – mosolygott az asszony. – Keresünk egy félreeső helyet, és ott letelepedünk.

- Nem zavarnak! A gyerekeim örülni fognak. – Megfordult, hogy elkiabálja magát, amikor hangos kiáltás hallatszott a csónak felől. Messziről is jól látszott, hogy egy karcsú alak kap egy kisebb után, aztán a csónak megbillent, és a benne ülők a vízbe zuhantak. Neil ekkor már a stégen rohant. Mögötte a Schmidts család tagjai futottak.

- Anyu, bele fognak fulladni? – A kisebbik gyerek az anyja kezébe csimpaszkodott.

- Hugh! – Neil csípőre vágta a kezét. – Nem mély a víz – magyarázta, de látszott, hogy milyen ideges. – Hugh!

A csónak mellett szőke fej bukkant fel, kiköpött egy nyelet vizet és felemelt kézzel mutatta, hogy minden rendben. Mellette két barna fej úszkált, a kislányok viháncolva taposták a vizet, nem úgy tűnt, hogy megviselte őket a vízbe esés.

- Lányok, ide hozzám! – Neil szigorú hangjára kelletlenül kifelé úsztak.

Hugh visszafordította a csónakot, de nem szállt be. Örült, hogy a házban hagyta a fényképezőgépét.

- Sean! – Ekkor jött rá, hogy legidősebb fia nincs mellette, és a lányokkal sincs. – Neil, látod Seant?

Messziről is jól látszott, hogy a férfi elsápad.

- Nem. Bemenjek?

- Maradj! Húzd ki a lányokat!

Neil letérdelt, hogy behajoljon értük.

- Caroline, a házban talál törölközőt és plédet. Kihozná, kérem?

- Megyek! – Az asszony futásnak eredt.

Férje felmorrant.

- Ha nem lenne ilyen dagadt a segge, gyorsabb lenne.

Neil nyelt egyet, és nem mondott semmit. Ikerlányai, Nora May és Annabelle már nem nevetgéltek. Sápadtan bújtak oda hozzá.

- Sean ott volt mellettünk, amikor feljöttünk a víz tetejére – mondta Nora halkan.

- Biztos vagy benne?

A két kislány egyszerre bólintott. Igazából mindent egyszerre csináltak, ami általában bájos volt, de néha igazán idegesítő. Hatévesek voltak, nehezen kezelhetőek és zárkózottak, amikor örökbefogadták őket. Bátyjuk, Sean csak később került hozzájuk. Eleinte vele volt a legtöbb gond, kétszer is megszökött a fura családból, ahogy őket nevezte. Neil ekkor hozta le a tóparti házhoz, és egy teljes hetet töltött itt vele. Néha egész nap nem szólt a fiúhoz, csak csinálta a dolgát a ház körül. Sean lassan kíváncsi lett rá és a világra, és azóta semmi gond nem volt vele.  

- Itt vagyok! – Caroline hangosan zihált. A szárnyai alá vette a lányokat, és nekiállt megszárítani őket. – Nincs semmi baj! – próbált mosolyogni. Neilnek szimpatikus volt, de nem ért rá vele foglalkozni. Sean után már Hughnak is nyoma veszett. Sehol nem látta.

- Sean majdnem fogott egy nagy halat – szólalt meg hirtelen Anna.

- Tényleg?

- Igen. Belerántotta a vízbe, és amikor Hugh apu érte kapott, felborultunk.

- Már értem. A francba! – Neil türelme eddig tartott. Lerúgta a bakancsát, amit a favágáshoz vett fel, és a vízbe ugrott.

A csónakhoz úszott, majd a rögzített horgászbotot vette szemügyre. Kezdte sejteni, mi történt. Sean makacs gyerek volt, biztosan a hal után úszott. Látszott, hogy a zsinór még feszes. Megrántotta. A sás felől látott mozgást, és majdnem felrobbant mérgében. Mindegyik gyereknek elmondta, hogy arrafelé erős örvények vannak a víz alatt, és könnyen magával húzza őket. Sean ma este nem kap vacsorát, az már holtbiztos, fogadkozott, amikor a zsinór lazulni kezdett.

Hugh hirtelen bukott a felszínre. Levegő után kapkodott, látszott, hogy milyen feszült. Mögötte győzedelmes vigyorral Sean merült fel a víz alól. Egy vergölődő halat fogott mind a két kezével, csoda volt, hogy fel tudott jönni.

- Apu, megvan a mai vacsora! – zihálta.

Neil legszívesebben megrázta volna, de nem vitte rá a lélek, a gyerek nagyon ritkán szólította apunak. Úgy gondolta, majd vacsora után megmossa a fejét. Odaúszott hozzá, átvette tőle a halat, és Hugh felé taszította finoman.

- Menjünk ki! – A csónakot maga után vontatta, miután a szákba tette a legalább tízkilós halat.

- Vendégeink vannak? – Hugh segített a partra húzni a csónakot, míg Sean átvette a törölközőt Caroline-tól és a húgait hallgatta, akik egymás szavába vágva mesélték neki, mi történt, amíg ő a halra vadászott. 

- Eltévedtek – válaszolta Neil csendesen. – A pasi egy görény, de a felesége és a gyerekek normálisnak tűnnek.

Hugh csodálkozva pislogott, majd felnevetett. Hátratúrta vizes haját, majd lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja a férfit.

- Köszönöm, hogy megmentettél minket!

- Még egy ilyen lökött bandát, meg is fulladhattatok volna! – Neil lassan megenyhült. Mindig ez történt, ha Hugh így mosolygott rá.

- Ti melegek vagytok? – A kisebbik Schmidts gyerek, Ron állt mellettük, és kíváncsian nézett fel rájuk. Az anyja még a kislányokat szárogatta, nem figyelt rá.

- Igen.

- És vannak gyerekeitek?

- Igen.

Hugh lehajolt hozzá.

- Szia! Mi még nem találkoztunk. Hugh vagyok.

- Az én nevem Ron, a bátyámé Ben. Ő az anyukám, ő meg az apám.

- Örülök, hogy megismertelek. – Hugh felegyenesedett. – Srácok, sipirc átöltözni!

- De meleg van! – Sean volt szokás szerint az ellenkező.

- Hugh mondott valamit – szólalt meg Neil szigorúan, mire a gyerekek fájdalmas sóhajjal elindultak a ház felé.

- Homokosként gyereket nevelni… - Edgar Schmidts cigire gyújtott, és rájuk fújta a füstöt.

- Edgar, kérlek! – A felesége maga felé vonta a fiúkat, és bocsánatkérően mosolygott. – Elnézést, a férjem nem úgy gondolta.

- Te csak ne beszélj a nevemben!

Hugh Neilre nézett, aki láthatóan kezdte felhúzni magát. Látta, hogyan int a fejével, ezért bólintott. Odasétált az asszonyhoz.

- Nem kérnek fánkot? Ebédre sütöttem, de még maradt belőle bőven uzsonnára.

- Fánk? – A két kisfiú szeme azonnal felcsillant.

- Jöjjenek! – Hugh kisfiús bája most is elérte a kívánt hatást, Caroline kis habozás után vele tartott. A fiai előttük ugráltak.

Neil zsebre dugta a kezét.

- Valami gondja van a melegekkel, Edgar?

- Amíg nem az én seggemben akarnak turkálni, addig semmi.

- Reméltem, hogy ezt mondja.

- Mert?

- Mert, ha esetleg valahogy másként fogalmazott volna, akkor esetleg megmutattam volna, milyen a tó alulnézetből.

- Nem félek magától! – pöckölte el a csikket a férfi lenéző ajakbiggyesztéssel. Neil sötét tekintetét látva fogcsikorgatva lehajolt érte, és zsebre dugta. – Inkább azt mondja meg, mennyiért adná el ezt a helyet? Szép, egyenes fák, jó pénzt adnának értük, ha kitermelnék őket – mutatott az erdőre.

Neil beszívta a tiszta levegőt, és sajnálta, hogy a nagyapja tisztességre nevelte.

- Ez a föld már akkor a családomé volt, amikor még az én nagyapám és a magáé meg sem születtek. Remélem, érti, mit akarok mondani.

- Nem lát itt szívesen?

- Pontosan.

- A kölykök megeszik a fánkot és megyünk. Ne izguljon!

- Nem izgulok. – Neil közelebb lépett. – Tisztázzunk előtte valamit. A felesége rendes asszonynak látszik. Beszéljen vele tisztességesen a gyerekek előtt, mielőtt valaki képen törli érte.

- Ne szórakozzon velem! – Edgar hangosan felröhögött, de mivel Neil némán bámult rá, lassan elhalt a nevetése. – Kapja be! – mormolta, és elindult a kocsi felé.

- A magáét inkább nem, kösz! – Neil ott hagyta, és bement a házba. – Átöltözöm – szólt be a konyhába, ahol vidám beszélgetés folyt. Caroline és a gyerekei sokkal felszabadultabbnak látszottak, hogy nem volt ott a családfő.

A gyerekek miatt kibővítették és átépítették a faházat. Toldottak hozzá még két szobát fürdőszobával és kialakították a tetőteret a vendégeknek. A konyha is nagyobb lett, ami ekkora létszámnál már előnynek számított. Minden talpalatnyi helyet bekeretezett fotók borítottak, Neil örült, hogy első családja képei is kikerültek a falakra. Pennyék nehezen viselték, amikor kiderült a viszonya Hughval, viszont az évek alatt megszerették az új unokáikat. Most már az is előfordult, hogy Hayley húga itt nyaralt a családjával nyáron, vagy Pennyék vacsoráztak náluk a tetőtéri lakásban odahaza. Hálaadásra például hozzájuk voltak hivatalosak.

A hálószobájukban nagy rendetlenség volt, Hugh biztos átöltözött. Néha akkora rendetlenséget volt képes hagyni maga körül, hogy a szemét forgatta tőle. Átment a kicsi fürdőbe, ami csak az övék volt. Lezuhanyozott volna, de csak hideg víz volt. Prüszkölve káromkodott, Hugh elhasználta az összes melegvizet. Még szerencse, hogy nem volt hideg. Megtörölközött, és már az alsóját húzta, amikor Hugh benyitott.

- Ez a barom itt hagyta őket – mondta teljes elképedéssel.

- Mármint Caroline-ékat? – Neil mozdulata félbeszakadt.

- Ki mást?

- Remek. – Neil elmesélte, mi történt közöttük.

Hughn látszott, hogy milyen dühös.

- Bele kellett volna fojtanunk a tóba – jelentette ki vérszomjasan, és nagy trappolás közepette kivonult.

Neil elképedten ingatta a fejét. Főleg, amikor a férfi visszajött, megragadta, és úgy csókolta, hogy attól az összes vér egy bizonyos testrészébe áramlott.

- Nagyon büszke vagyok rád! – Hugh rámosolygott, és kiment.

Neil kínjában felnevetett. Nekidőlt a mosdónak, és a fejét csóválta. A csudába, hihetetlen, hogy mennyire szereti ezt a férfit!

- Mi olyan vicces ezen? – Hugh bedugta a fejét, mire gyorsan utánakapott, és berántotta. Nekiszorította az ajtónak, és mielőtt megszólalhatott volna, a szája az ajkára tapadt. Nem kellett erőszakhoz folyamodnia, Hugh szinte beleolvadt az ölelésébe.

- Mit fogunk csinálni Caroline-ékkal? – mormolta a férfi két csók között.

- Nem tudom. Elalszanak a kanapén, holnap meg mi is megyünk vissza a városba.

- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?

- Igen, de most miért is?

Hugh a férfi sötétzöld szemét nézte, amiben vidám szikrák gyúltak, miközben azon igyekezett, hogy kiszabadítsa mindkettejük merevedését. Hihetetlen, hogy amikor megismerte egy morc ősember volt, most meg mosolygott, nevetett, és szeretett.

- Azért, mert saját magad vagy.

- Ezt most… - Neil elégedetten felsóhajtott, ahogy az ágyékuk összesimult. – nem értem – mormolta az ajkára.

Hugh átkarolta a nyakát.

- Nem számít… - mosolyogta. Elég volt, hogy ő értette.

Kicsivel később, amikor előkerültek kipirult arccal, nevetgélve a gyerekeik ciccegni kezdtek. Caroline kicsit irigykedve bámult rájuk, de elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy befogadják őket éjszakára. Ben és Ron viszont hangos ujjongásba kezdtek, és azonnal elrohantak folytatni a játékot Seanékkal. Caroline segített a konyhában Hughnak, míg Neil kiment megpucolni a halat.

Már vacsora után jártak, amikor Hugh kilépett a tornácra. Lesétált a stégre, és leült a szélére. Kellemesen langyos volt az idő. Szeretett itt lenni. Lehunyta a szemét, hallgatta a tavat, az apró erdei neszeket, a ház felől felé szűrődő gyerekkacajt. Néha volt egy kis bűntudata, Hayley és Jennifer halála nélkül soha nem lenne ilyen boldog. Egyszer felvetette ezt Neilnek, aki erre homlokon csókolta, és azt mondta, ne legyen buta.

- Nem fázol? – Neil halk hangjára hátrapillantott.

- Nem. Jó idő van. Bent minden rendben?

A férfi leült mellé, és átkarolta.

- Caroline jól bánik velük. Kár, hogy holnap vissza kell mennünk.

- Nemsokára kezdődik az iskola, és nekünk is dolgozni kell.

- Tudom. Jó, hogy lejöttünk ide.

- Igen. Szeretek itt lenni. Régi emlékeket idéz.

- Tényleg? – Neil hangjába cukkolós felhang vegyült.

- Bizony. Egy morcos medvére emlékszem, aki majdnem kirakott a viharba.

- Biztos rosszul emlékszel.

- A morcos medve mire emlékszik?

- Egy szemtelen kis manóra, aki elcsábította.

- Ohh…

- Az ám, és a szemtelen kis manó azóta is megragad minden helyzetet, hogy újra és újra elcsábítsa a szegény medvét.

- Milyen rossz lehet szegény medvének… - Hugh most már fuldoklott a visszafojtott nevetéstől. Neil szintén.

Egyszerre tört ki belőlük, és amikor a gyerekek a nyakukba zúdultak, hogy nekik is mondják el, mi olyan vicces, csak rázták a fejüket és cinkosan összevigyorogtak. Voltak dolgok, amik a saját titkaik maradtak, és ezek közé tartozott a tóparti házban töltött első közös éjszakájuk is. Hughnak azóta is a kedvenc fotói közé tartoztak, amiket azon a napon és másnap reggel készített. Akárhányszor lejöttek ide, és nézte a tavat, körülötte az erdőt, amely mindig új ruhát öltött magára, arra gondolt, milyen szerencsés, hogy akkor erre vezette a lépteit a sors.

 

 

Vége

Boldog születésnapot, Meli! :)