A szomszéd fiú

            Masanori Seiji a tükörképét bámulta. Nekidőlt a mosdónak, és azon morfondírozott, hogyan tudná eltüntetni a szeme alatt sötétlő karikákat. Nyílt az ajtó, Taku lépett be. Mosolygott, míg meg nem látta a férfit.

- Jól vagy, Masano?

Nem voltak barátok. Ügyfelek előtt egymás vállát veregették, de amíg Masanori volt a klub Nr. 1.-ja, addig senki nem közösködött vele. Minden jóban volt valami rossz.

- Igen, persze. – Masano megnyitotta a csapot, hogy megmossa a kezét. – Milyen estéd volt?

- Jó. – Taku elvigyorodott. – Nagyon jó. Ahogy láttam, te sem panaszkodhatsz.

- Valóban. – Masano felrántotta a vállát. – Jó este volt. – Mosolygott is hozzá, de nem volt az igazi, Masano-féle mosoly, ami az utcákon kirakott plakátokon virított. – Köszönöm a munkádat! – tette hozzá, amit megismételt később kint a többieknek is, mielőtt hazaindult.

Leintett egy taxit, mert nem volt kedve metrózni. Csak annyi vágya volt, hogy végre ágyba kerüljön. Visszanézett a cégérre. A Blue Sky évek óta Tokió egyik legkedveltebb éjszakai szórakozóhelye volt. Masano közel négy éve bitorolta az első host címet, rekordot tartva. Ő volt a legidősebb a fiúk közül, akik hiába tisztelték kora és tapasztaltsága miatt, irigyelték a sikereit. Többen azt sem nézték jó szemmel, hogy bizalmas barátságot ápol a tulajdonossal, Takahoshito Keiji-vel.

Masano félig lehunyt szemmel nézte az elsuhanó utcákat. A látszat mindig csal, ezt tanulta meg legelőször, amikor a férfi a szárnyai alá vette. Takahoshito jó főnök volt, de csapnivaló tulajdonos, és az évek alatt Masano volt az, aki a hátára vette a bár gondjait amellett, hogy egész éjszaka a vendégeivel foglalkozott. Keiji nem is olyan régen felajánlotta, hogy legyen az üzletvezető. Az után hangzott el az ajánlat, hogy Masano beismerte, egészségi állapota olyannyira megromlott, hogy nem tudja tovább folytatni a munkát, és ki akar lépni. Volt elég pénze, úgy tervezte, nyit egy kis kávézót, vesz egy kis házat, és legfőbb gondja az lesz, hogy a kertjébe milyen sziklakerti növényeket ültessen. Mostanra kezdte belátni, hogy a tervei megvalósítása nem fog ilyen könnyen menni. Lassan az utolsó napjait dolgozta le, de még mindig nem tudta, hogyan tovább.

A taxi egy kopott bérház előtt állt meg. Keiji sokat szekírozta, hogy költözzön el innen, de Masano itt élt gyerekkora óta. Szülei halála után nem volt szíve eladni a lakást, és szüksége volt az emlékekre, hogy ne felejtse el, honnan jött. Ez volt az, ami segített, hogy két lábbal álljon a földön. Bár, amikor meghallotta a szomszédban folyó üvöltözést, kezdte bánni, hogy maradt. Megtorpant, amikor kilépett a külső folyosóra. A fal mellett egy fiú kuporgott rövidnadrágban és pólóban. Nem tudta a nevét, de tudta, hogy a szomszédjában lakik, ahonnét mindig hallatszott a kiabálás.

- Szia! – köszönt rá. – Nem fázol?

A fiú felriadt. Úgy nézett az elegáns Masanóra, mintha másik bolygóról érkezett volna. Lassan megrázta a fejét.

- Masanori Seiji vagyok a szomszédból. Nem akarsz átjönni? Aludhatsz a kanapén.

A fiú még jobban összehúzódott. Masano figyelmét nem kerülte el a duzzanat az arcán, a kék foltok a karján és a lábszárán.

- Köszönöm, de inkább maradok. – A hangja olyan halk volt, hogy Masano alig értette, mit mondott.

- Ahogy gondolod. – Már majdnem belépett a lakásba, amikor eszébe jutott valami. – Nem kell iskolába menned? Tudom, hogy még csak most hajnalodik, de…

- Vasárnap van.

- Tényleg. Ha mégis kellene valami, csengess. Lefekszem aludni, de ha kell valami, szólj nyugodtan.

A fiú nagy szemekkel bámult fel rá. Valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy valaki gyengéden szóljon hozzá, és segíteni akarjon. Masano belépett a lakásba, lerúgta a cipőjét, aztán megint megtorpant. Visszafordult.

A fiú felnézett, ahogy meghallotta az ajtónyitódást. Masano szótlanul ráterítette a kabátját. Rámosolygott, és visszalépett az előszobába. Megsajnálta a fiút, de igazából csak azért, mert olyan viharvert madárkának tűnt. Nem akart gondot venni a nyakába, most, amikor úgy tűnt, hogy talán sikerül új életet kezdenie.

 

            Hétfő reggel, amikor Masano kinézett az ablakon, sötét felhők gyülekeztek az égen. Előrelátóan rendelt egy taxit, és készülődni kezdett. Pár csepp esőt az üvegnek sodort a szél, mire elhúzta a száját. Keiji-vel volt találkozója, mert a férfi remélte, hogy meg tudja győzni, fogadja el az üzletvezetői ajánlatot. Miközben megitta a kávéját, végiggondolta, mi szól az ajánlat mellett és ellene. Eddig nagyon döntetlenre állt, amitől rosszkedve lett.

A cipőjét vette, amikor kiabálást hallott a szomszédból. Felsóhajtott. A fiút nem látta az előző nap, és erről eszébe jutott, hogy a kabátja is nála van. Visszament a hálószobába, hogy keressen egy másikat, amikor valaki tétován megnyomta a csengőt. Az ajtóhoz ballagott. A fiú szemlesütve állt, kezében ott volt a kabát.

- Jó reggelt, Masanori-san! – Mélyre hajolt, amikor kinyitotta előtte az ajtót. – Bocsánatot kérek a zavarásért, csak a kabátját szerettem volna visszaadni. Kimostam, mert piszkos lett. – Nem nézett a férfira, úgy nyújtotta feléje.

Masano elvette tőle, és rámosolygott.

- Nagyon szépen köszönöm, de igazán nem kellett volna. Iskolába mész?

- Igen, Masanori-san.

- Nem vagy késésben? – Masano az órájára nézett, a fiú elvörösödött.

- Elnézést kérek! Szép napot kívánok! Viszontlátásra!

- Várj! – Masano látta, hogy közben lassú cseppekben esni kezdett az eső. – Van esernyőd?

- Nem kell.

- De esik… - Masano a fiú után bámult, aki elrohant. – Még a nevedet sem tudom… - sóhajtotta. Végül kabátot vett, előszedte az esernyőjét, és lesétált a taxihoz. Útközben figyelte, nem látja-e a fiút, mire észbe kapva magát megfeddve a fejét csóválta. Pont tegnap hajnalban döntötte el, hogy nem fogja magára venni a fiú gondjait, erre tessék. A kocsiból kiszállva meglátta barátját, mire elmosolyodott.

Keiji az utcán sétáló embereket figyelte szokásos ablak melletti helyéről. Masano a kávézóba lépve odaadta a pincérnek az esernyőjét és a kabátját, majd odasétált mellé.

- Jó reggelt!

Keiji felé fordult, ráhunyorgott.

- Jó reggelt, barátom! Sajnálom, hogy ebben a ramaty időben kirángattalak otthonról.

- Semmi baj, úgyis találkozóm lesz tízkor.

- Értem. Reggeliztél már?

- Igen, köszönöm.

Keiji megrendelte a megszokott teáját, és az asztalra könyökölt.

- Nem szeretnék erőszakosnak tűnni, de muszáj megkérdeznem, döntöttél már?

- Még nem.

- Van arra némi esély, hogy elfogadd az ajánlatomat?

- Mindketten tudjuk, hogy megfelelőbb embert is találnál erre a munkára.

A férfi félrebillentett fejjel nézett rá, és a homlokát ráncolta.

- Szerinted van megfelelőbb ember nálad? Ne butáskodj, Seiji. – Keiji-n kívül csak a családja szólította az igazi nevén. – Több mint hat éve dolgozol nálam. Egyszerű portásként kezdted, és kemény munkával a legjobb hostok közé küzdötted fel magad. Pontosan tisztában vagyok vele, mekkora árat fizettél érte… - Keiji elhallgatott, megköszönte a teát, majd kis csend után folytatta. – Kívülről a hostok világa nem áll másból, csak csillogásból és pénzből, de mi, akiknek ez az élete, tudjuk, hogy ez mind csak áltatás, a külvilág felé mutatott színészkedés. Őszinte leszek, Seiji. A legjobb barátom vagy, sőt, az öcsémnek tekintelek, és kétlem, hogy olyan sikeressé vált volna a Blue Sky, ha te nem vagy. – Masano tiltakozni akart, mire felemelt kézzel elhallgattatta. – Lehet, hogy önzőség, de nem akarlak elengedni. Senki más nem tud úgy bánni a vendégekkel, ahogy te. A többiek túl fiatalok, még játéknak tekintik a munkájukat, nem merném rájuk bízni a klubot. Te más vagy. Minden megvan benned, ami a vendégekkel való bánásmódhoz kell. Bevallom, tisztellek mindezért.

- Keiji…

- Nem értek máshoz, csak a pénzhez, barátom, de a klub vezetése nem csak ebből áll. Ami belőlem hiányzik, az megvan benned. – Keiji kortyolt egyet a teájából, és komolyan pillantott Masanóra. – Sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem, hogy megkérlek, légy a klub társtulajdonosa. Vezessük együtt a Blue Sky-t!

Masano döbbenten ült, nem akart hinni a fülének.

- Én…

- Nem kell választ adnod, nyugodtan gondolkozz rajta! Addig is, átszerveztem a beosztásod, hogy minél kevesebb munkád legyen. Nem szeretném, ha rosszabbul lennél. – Keiji aggódó hangjától Masano meghatódott.

- Nem érdemlek ekkora bizalmat. Köszönöm szépen, és ígérem, alaposan megfontolom az ajánlatodat!

- Köszönöm.

Masano egész nap azon töprengett, hogyan kellene döntenie. Saját helyet akart nyitni, de belátta, hogy nagyszerű lehetőség lenne beszállni a Blue Sky-ba, és megalapozni a jövőjét. Délután hazafelé nem taxit hívott, hanem gyalog indult el. Gondolta, pihen egyet, mielőtt munkába indul. Az eső egész nap csepergett, és akkor szakadt le az ég, amikor Masano befordult az utcába. Előtte egy fiú vonszolta magát, a vékony hát nagyon ismerősnek tűnt még reggelről.

- Várj! – Utána rohant, igaz, teljesen elázott a nadrágja, mire utolérte. Fölé tartotta az esernyőt. – Jól vagy?

A fiú meglepődve bámult rá, megtörölte az arcát, bár csuromvizes volt, így eleve kudarcra volt ítélve, hogy kevésbé csatakosan nézzen ki.

- Igen, csak eláztam.

- Kérdeztem reggel, hogy van-e esernyőd, de elfutottál.

- Sajnálom, nem akartam elkésni. – A fiú lesütötte a tekintetét.

Masano felsóhajtott.

- Mindegy, menjünk együtt. Remélem, nem fogsz megfázni. Egyáltalán hogy hívnak?

- Bocsánat, Naeda Yoshiki a nevem, Masanori-san.

- Örvendek, Naeda-kun! Milyen napod volt az iskolában?

- Jó.

- Szeretsz tanulni?

- Igen.

- Mi a kedvenc tantárgyad?

- A biológia.

- Tényleg? Akkor szereted az állatokat, ugye?

- Igen. A halak a kedvenceim.

- Miért pont a halak?

A fiú egyszer sem nézett Masanóra, most is csak vállat vont, úgy válaszolt.

- Nem tudom. Csak tetszenek.

- Értem. – Felballagtak az emeletre. Masano megállt a fiú mellett. – Minden rendben?

- Igen.

Masano habozott.

- Úgy két órát még itthon vagyok, ha kell valami.

- Köszönöm.

Masano bólintott, és a saját ajtajához lépett. Kedvetlenül hallotta, ahogy csukódik a fiú után a Naeda lakás ajtaja. Az esernyőjét a tartóba tette, és vetkőzni kezdett. Forró zuhanyt vett, majd lefeküdt aludni. Végül csak hallgatta a szomszédból áthallatszó veszekedés és kiabálás hangját. Egy órát bírta, aztán kiment a fürdőbe, és kiadta magából az ebédjét. Képtelen volt visszafeküdni, inkább leült a gép elé, és átnézte a leveleit, válaszolt a klub oldalán a neki címzett hozzászólásokra. A halk kopogásra összerezzent. Az ajtóhoz ment, és meg sem lepődött, amikor kinézve a fiút találta ott.

- Elnézést kérek a zavarásért, csak szerettem volna megköszönni, hogy aggódott értem.

Masano nem válaszolt, a nyelvébe harapott, mielőtt valami káromkodás kibukott volna a száján. A fiú felpillantott. A szomorú őzikeszemek egy pillanatra találkoztak a tekintetével, mire elszállt a mérge. Félreállt.

- Ha van egy kis időd, gyere beljebb! Ettél már?

- Igen, köszönöm.

- Kérsz egy kis teát?

- Nem, köszönöm.

Masano a nappaliba vezette a fiút, és leültette a kanapéra. A géphez lépett, hogy kikapcsolja, de a fiú halk kérdése megállította.

- Maga tényleg host, Masanori-san?

- Igen. A Blue Sky-ban dolgozom. Honnan tudod, hogy host vagyok?

- Csak hallottam.

Masano zsebre dugta a kezét.

- Tudod, elég vékonyak errefelé a falak, Naeda-kun…

A fiú tágra nyílt szemmel kapta fel a fejét, és önkéntelenül a saját lakásukkal közös fal felé pillantott.

- Sajnálom! – Felpattant, Masano biztos volt benne, hogy elsírja magát. Még azelőtt sikerült elérnie, hogy kirohant volna. Nem akarta megijeszteni, de azt sem akarta, hogy elmenjen. Elkapta a karját a nappali ajtajában, majd felszisszent. Yoshiki a másik karját emelte az arca elé, valószínűleg önkéntelen mozdulat volt, hogy védje magát.

- Hé, nincs semmi baj! – mormolta, és óvatosan közelebb húzta magához. – Nem bántalak, csak nem akarom, hogy elmenj!

- Miért? Az apám azt mondta, hogy maga egy hímkurva… Nem is szabadott volna idejönnöm…

Masano felsóhajtott, és visszahúzta a kanapéhoz. Leült mellé, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Hat éve dolgozom a klubban, öt éve vagyok host. Nem hímkurva vagyok, hanem keményen dolgozó ember. Az a dolgom, hogy szórakoztassam a vendégeket, odafigyeljek rájuk, és megadjam nekik azt a törődést, amit máshol – akár otthon – hiányolni kényszerülnek. Nem tagadom, hogy volt olyan vendég, akivel lefeküdtem, de egyszer sem fogadtam el érte pénzt, mert akkor tényleg nem lettem volna több, mint az utcán a testüket áruló kurvák.

- Az apám…

- Az apád véleménye nem érdekel, mert nekem is megvan róla a magamé! – vágott Yoshiki szavába keményen Masano.

A fiú szeme könnybe lábadt, az ajkába harapva küzdött, nehogy elsírja magát. Masano megszánta, és magához ölelte. Érezte, ahogy a vékony test megfeszül, de végül addig simogatta a hátát, míg Yoshikiből kibukott a visszafojtott sírás. Gyengéden ringatta, a telefonja pittyegni kezdett, jelezve, hogy készülődnie kell, de mégsem mozdult. Végül a fiú bontakozott ki az ölelésből, és zavartan törölgette a szemét. Masano hozott neki zsebkendőt, majd átment a hálószobába, és írt egy üzenetet Keijinek, hogy késni fog.

- Jobban vagy? – kérdezte, amikor visszament.

- Elnézést kérek a viselkedésemért!

Masano kiment a konyhába vízért, és hozott egy csomag chipset is. Visszaült a fiú mellé.

- Én nem ehetek ilyesmit, de te egyél belőle nyugodtan! – kínálta.

- Nem haragszik rám?

- Nem, mert nincs miért. Ha itthon vagyok, nyugodtan átjöhetsz, szívesen látlak. Ha… bármi baj van, akkor hívj, és megteszem, amit tudok. – Masano egy névjegyet helyezett az asztalra.

- Miért teszi ezt értem? Nem is ismer!

Masano töprengve méregette a vékony arcot.

- Fogalmam sincs. Tudod, az utóbbi időben sokat voltam kórházban, és kénytelen voltam úgy dönteni, hogy kilépek a klubból. Most éppen próbálom kitalálni, mit kezdjek az életemmel. Erre kellene koncentrálom, de nem tudok elmenni melletted. A szüleim arra tanítottak, hogy segítsek a bajba jutott embereknek, és azt hiszem, ez rád nagyon is igaz. Nem tudom, mit tehetek érted, de bármiben szívesen segítek, ha tudok.

Yoshiki zsebkendőbe temette az arcát, majd mély levegőt vett, és meghajolt ültében.

- Köszönöm.

- Szívesen.

- Fogalma sincs, milyen sokat jelentenek az előbbi szavai. És nem tudom, hogyan viszonozhatnám a kedvességét…

- Nem kérek semmit, csak arra kérlek, vigyázz magadra!

- Igyekezni fogok!

Masano aggódva engedte haza a fiút. Egész este ő járt a fejében, Keiji végül hazaküldte, amit kivételesen köszönettel elfogadott. Megérzése helyes volt, a fiú ott ült az ajtajában. Lassan odaballagott hozzá.

- Jól vagy?

- Masanori-san? – Yoshiki fel akart kelni, de visszanyomta, és lehuppant mellé. – Nem szokott itthon lenni ilyen korán…

- Nem éreztem jól magam.

- Akkor le kellene feküdnie…

- Most jó itt. – Masano kibújt a kabátjából, és a fiú vállára terítette. – Nehogy megfázz!

- Jó illata van…

Masano elmosolyodott.

- A nők bolondulnak az ilyesmiért. Mindent megtanultál holnapra?

- Igen.

- Milyen óráid lesznek?

- Biológia.

Masano halkan felnevetett.

- Az jó, igaz?

- Igen.

- Mikor végzel a középiskolában?

- Végzős vagyok.

Masano jobban szemügyre vette.

- Tényleg? Fiatalabbnak tűnsz.

- Mindenki ezt mondja.

- És mi lesz, ha leérettségizel?

- Munkát kell keresnem.

- Nem akarsz tovább tanulni? Ahogy kivettem a szavaidból, jó tanuló vagy.

- A szüleimnek nincs pénze az egyetemre.

- Megpályázhatnál valami ösztöndíjat…

- Apa nem örülne.

- Értem. – Masano nekidöntötte a fejét az ajtónak. – És ha mégis továbbtanulhatnál, mit szeretnél csinálni?

Yoshiki sokáig habozott, Masano hallotta, hogy lopva a kabátot szimatolja.

- Nem mondja el senkinek? – hallotta meg nagy sokára a suttogást.

- Nem fogom.

- Szeretem a biológiát, szakkörre is járok, de van egy klub, ahová tavaly csatlakoztam. Apám nem tud róla.

- Hallgatni fogok róla.

- Táncolni tanulok.

- Táncolni?

- Sssh! – Yoshiki riadtan odanyúlt, és a férfi szájára tapasztotta a tenyerét. – Nagyon dühös lenne, ha megtudná. Szerinte a tánc lányoknak való. – Ki sem kellett mondania, hogy Masano tudja, az apjáról beszél. – Bocsánat! – húzódott vissza, de Masano visszahúzta, és átkarolta.

- Semmi baj. Mesélj róla! Miket táncoltok?

- Társas és egyéni táncokat. A legutóbbit én találtam ki, most gyakoroljuk.

- Ez nagyszerű! Gratulálok!

- Köszönöm.

- Egyszer megmutathatnád…

- Nem is tudom…

Masano megsimogatta a haját.

- Nem muszáj, ha nem akarod.

- Nem fog kinevetni?

- Elárulhatok én is egy titkot? – Masano egész közel hajolt a fiúhoz, szinte hozzáért az ajka a füléhez. – Az anyukám nagyon szeretett táncolni, állítólag apám tánc közben látta meg, és szeretett bele. Mivel anyámnak nem született lánya, ezért nekem tanította meg. Már nagyon régen volt…

- Egyszer megmutatja?

- Ha te is táncolsz nekem. Rendben?

- Rendben.

Masano Yoshiki fejére döntötte a sajátját, és lehunyta a szemét. Rég érzett ilyen nyugalmat, és kivételesen a gyomra sem fájt.

- Lassan be kellene menned, holnap iskola – nyomott puszit a fiú hajára.

- Holnap is megvárhatom?

- Nem tudom, meddig leszek.

- Értem.

- De sietek haza, ígérem!

Masano biztosra vette, hogy a fiú mosolygott, amikor felállt, és segített neki is felállni. A kabátot a karjára vette, és megvárta, amíg Yoshiki után becsukódik az ajtó. Odahaza hosszan fülelt, de nem hallott hangokat, ezért lezuhanyozott, és lefeküdt aludni.

 

Két napig nem találkoztak, harmadnap is csak futólag, Yoshikit éppen beparancsolta az apja. Masano nehezen állta meg, hogy ne rángassa el tőle a fiút. Olyan ideges volt, hogy nem tudott elaludni. Újabb napok teltek el anélkül, hogy találkoztak volna. Vasárnap későn ébredt, első gondolata a fiú volt, mire a fejére húzta a takarót. Keiji a fülét rágta az ajánlat miatt, az orvosa szerint megint be kellene feküdnie pár vizsgálatra, a klubban a többiek fújtak rá, mert megint őt hirdették ki Nr. 1.-nak, és még a fiú miatt is aggódott.

A szomszédban csend honolt, amitől azonnal rossz érzése lett. Ebédet rendelt magának, nem volt kedve főzni, aztán enni se, így bepakolta az egészet a hűtőbe. Leült a gép elé, elolvasott pár cikket, válaszolt a leveleire, lemondott két találkozót, de az idő csigalassúsággal telt. Nem tudta, mit csinálhatna. A polcon nézett szét, olvasni akart, de végül az anyja lemezei előtt kötött ki. Levette az egyiket, hosszan nézegette, aztán berakta a lejátszóba. Ahogy az első dallamok körbeölelték, lehunyta a szemét, és szomorúan elmosolyodott. A szülei hiánya fájón égette a mellkasát, hiába teltek el az évek. Emlékek peregtek a szeme előtt, néhánynál majdnem felnevetett, míg másoknál kis híján elsírta magát.

Átment a szülei szobájába, amit úgy őrzött meg, ahogy gyerekkorában volt. A szekrényt kinyitva megcsapta az anyja halovány illata. A legyező, amit keresett, gondosan be volt csomagolva, még a nagyanyjáé volt, és olyan törékenynek tűnt, mintha egy gyenge szellő összetörhetné. Egy könnyed mozdulattal kinyitotta, és ahogy a dallamok körbejártak a lakásban, úgy tértek vissza a finom mozdulatok.

A szoba nem volt nagy, de az apró lépésekhez elég volt. Egy idő után lecsukódott a szeme, az érzések elborították, ám mielőtt el tudott volna merülni bennük, csengettek. Óvatosan letette a legyezőt, és az ajtóhoz ment. Nem lepődött meg, hogy Yoshiki áll a küszöbön. Szélesre tárta az ajtót, és rámosolygott.

- Szia, épp rád gondoltam!

- Tényleg? – A fiú szomorkás arca azonnal felderült.

- Bejössz?

- Köszönöm. Tessék. Ma csináltuk az iskolában. – Masano elvette a kis papírtáskát, és belenézett.

- Sushi?

- Igen. Nem tudom, hogy megeheti-e?

- Ezt meg fogom. Ne aggódj, nem lesz semmi bajom – nyugtatta meg, miközben beljebb tessékelte. Míg a fiú levette a cipőjét, ő addig a hűtőbe tette az ajándékot. – Gyere, mutatni szeretnék valamit!

Yoshiki félénken lépett be a szobába. Érzékelte, hogy most valami nagy megtiszteltetésben részesül. A szeme tágra nyílt az ágyon hagyott legyező láttán.

- Jaj, de gyönyörű!

- Valóban. A nagyanyámé volt, majd az édesanyámé, s most az enyém. – Masano a kezébe vette, finoman intett vele. – Még mindig olyan illata van, mint anyukámnak – mondta szomorú mosollyal.

- Sajnálom.

- Nem kell. Anyám boldog lenne, hogy elővettem. Nagyon régen a szekrény rabja. Megfogod?

Yoshiki hevesen rázta a fejét.

- Nem! Még baja esik…

- Ne butáskodj! – Masano óvatosan megragadta a fiú kezét, és belerakta a legyezőt. – Így fogd! – mutatta a helyes kéz- és ujjtartást.

- Biztos nem baj?

- Biztos. Milyen érzés?

- Csodálatos. – Yoshiki arcáról eltűnt a bánat, ragyogott az arca, csillogott a szeme. Ha nem olyan lett volna a családi háttere, mint amilyen, akkor mindig mosolyoghatott volna. Masano szíve belesajdult a gondolatba. A fiú, mintha megérezte volna, min jár az esze, elkomorodott. – Mi a baj?

- Honnan veszed, hogy baj van?

- A szeme szomorú lett.

Masano csak állt bénán, majd vigyázva, nehogy megijessze, magához ölelte.

- Nagyon rég nem vette észre senki, ha szomorú lettem – mondta.

Yoshiki bizonytalanul viszonozta az ölelést, s egy idő után ellazultak az izmai. A legyezőt viszont olyan vigyázva tartotta, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban összetörik.

- Az nem jó.

- Valóban. Megmutassam, mit táncolt anyukám?

Yoshiki azonnal felkapta a fejét.

- Megtenné?

- Örömmel, bár rég nem táncoltam. Már nem vagyok olyan hajlékony sem.

- Nem baj! Kérem!

Masano szíve megint megsajdult. A fiú lelkesen csillogó tekintete olyan reménykedve nézett rá…

- Ülj le! – Masano elvette tőle a legyezőt, elindította a számot az elejéről, és megállt a szoba közepén. Újra meg kellett állapítania, hogy régen az anyjával ketten is elfértek itt, most meg… vagy ő nőtt meg, vagy a tárgyak mentek össze. Hm, valószínűleg ezzel jár, ha a gyermekből felnőtt lesz…

Yoshiki letérdelt a sarokba, hogy ne legyen útban, és olyan illedelmesen, mereven ült, ami nem illett egy kamaszhoz. Masano megrázta kicsit a fejét, hogy ne ilyesmire figyeljen, és a zenére koncentrált. Lehunyta a szemét. A dallam lassan körbeölelte, a mozdulatok pedig, ahogy már korábban is, jöttek maguktól. A teste mozdult anélkül, hogy gondolkodnia kellett volna a következő mozdulatsoron. Az anyja hangját hallotta, az apja nevetését, s csak Yoshiki láthatta, hogy mosolyog.

- Gyere! – Megállt, a fiúra nézett, és feléje nyújtotta a kezét.

- Én…

- Gyere! Nem harapok! Azt hittem, szeretsz táncolni. Igaz, biztosan nem ilyesmit, de a tudás soha nem árthat.

Yoshiki megjegyezte, hogyan kell kézbe venni a legyezőt, így nem kellett neki megint megmutatni. Hagyta, hogy Masano a háta mögé lépjen. Összesimultak, a férfi halkan magyarázta, hogyan mozduljon, lépjen, mozdítsa a kezét. Egy idő után teljes harmóniában mozogtak, mindkettejük szeméből eltűnt a szomorúság. Ujjaik összefonódtak a legyezőn, annak törékeny időtlensége összekötötte őket erre a – számukra oly’ – rövid időre.

Sokáig álltak szótlanul, míg szívverésük visszaállt a normálisra. Yoshiki segített visszatenni a legyezőt a helyére, majd együtt gyújtottak füstölőt Masano szülei emlékére. A férfi nagyon régóta most először érezte, hogy éhes, így leültek enni. Megkritizálta a kapott ennivalót, Yoshiki viszont nem bántódott meg, nem lett szomorú, csak nevetett.

- Legközelebb jobb lesz! – ígérte mosolyogva.

Masano mozdulatlanná dermedt, csak bámult rá. Nézte ragyogását, finom vonásait. Yoshiki felvonta a szemöldökét, de végül nem szólalt meg, mert Masano óvatosan megérintette az arcát, ujjai hegyével simított végig a selymes bőrön, a keskeny ajkakon. Nézték egymást. A fiú nem húzódott el, felemelte a kezét, megfogta a férfi csuklóját.

- Most, azt hiszem, boldog vagyok – suttogta.

- Én is.

- Nem kell dolgozni mennie?

- Szabadnapos vagyok. Nem kell tanulnod?

- Már megtanultam. Anyuék elmentek a nagyszüleimhez, későn jönnek haza.

- Te miért nem mentél velük?

- Apa nem akarta, hogy menjek. Maradhatok még egy kicsit?

- Örülnék neki.

Yoshiki rámosolygott. Hallgatólagos egyetértésben rendet raktak, aztán elhelyezkedtek a kanapén. A tévében mindenféle műsor ment, végül egy romantikus vígjáték kötötte le a figyelmüket. Yoshiki néha felkuncogott. Masano átkarolta a vállát, odahúzta magához. Milyen apró dolgok kellenek a boldogsághoz, gondolta.

Yoshiki a film után hazament, nem akarta kockáztatni, hogy a szülei nem találják otthon. A férfi szavát vette, hogy átmehet máskor is táncolni, és Masano boldogan egyezett bele. Bármibe belement volna, ha az azt jelentette, hogy láthatja a fiút, s maga is tudta, hogy érzelmei kezdenek veszélyes színezetet ölteni.

 

            Újabb napok teltek el, míg összefutottak. Kora reggel jött meg, Yoshiki meg ott kuporgott a küszöbön, és a könnyeit törölgette. Masano nagyot nyelt, hogy visszafojtsa a haragját, és képes legyen normális hangon megszólalni.

- Jól vagy? – térdelt le elé.

- Igen.

- Bántott?

- Túlélem. – Yoshiki nem nézett rá, lehajtotta a fejét. Az arcán ezúttal nem volt semmi folt, de a karján, vállán igen. Masano biztosra vette, hogy a teste rosszabb állapotban van.

- Gyere! – nyúlt a hóna alá.

- Nem! Inkább itt maradok. Nemsokára indulnom kell az iskolába, és kellenek a cuccaim. Anyu odaadja őket, ha… - Yoshiki még mélyebbre hajtotta a fejét. – Mindegy – mormolta az orra alatt, Masano alig hallotta.

- Elkérjem én?

- Ne! Attól csak rosszabb lesz minden!

Masano biztosra vette, hogy ennél rosszabb nem lehet, de végül bólintott. Szokás szerint a fiúra terítette a kabátját, és bement a lakásába. Csinált egy teát, kivitte a fiúnak, és a zsebkendőjével finoman letörölgette az arcát.

- Odaadom a lakásom pótkulcsát – mondta halkan. – Ha bármi baj van, akkor átjössz, és nem kell rám várnod.

- Nem akarok gondot okozni, Masano-san!

- Azzal okozol gondot, ha aggódnom kell miattad. Érted? – A fiú álla alá nyúlt, felemelte a fejét, és belenézett a szemébe. – Komolyan féltelek. Gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni neked.

Yoshiki szemébe könnyek gyűltek, mégis elmosolyodott. Letette a bögrét, és két tenyere közé fogta a férfi arcát.

- Semmi baj. Így is boldog vagyok… - Masano homlokráncolását látva még bólintott is. – Nem hazudok. Régen csak a tanulás, a zene és a tánc volt, amitől jobban éreztem magam. Most már elég, ha magára gondolok. Segít, hogy keményebben tanuljak, és küzdjek a céljaimért. Kerestem munkát, de itthon nem mondtam meg, és nem adtam oda a pénzt sem. Apám megtudta, és megvert, mégsem kapott tőlem egy centet sem. – A tekintetében soha nem látott céltudatosság égett. – Nem is fog, ha agyonver, akkor sem. Ha végzek a suliban, elmegyek innen, és a saját lábamra állok. Lehet, hogy nem tudok egyetemre menni, de akkor sem fogom azt tenni, amit mond. – Az ujjai gyengéden cirógatták Masano bőrét. – Azt akarná, hogy soha többé ne találkozzam magával, és én azt nem akarom.

Masano torka elszorult. Tudta, hogy bolondságot művel, mégis képtelen volt megálljt parancsolni önmagának. Előrehajolt, a fiú ajkára tapasztotta a száját. Nem érdekelte, mi lesz, ha meglátják őket. Ebben a pillanatban az sem érdekelte volna, ha összedől a világ, amíg ölelheti Yoshikit. Átölelte, magához húzta, csókokkal halmozta el az arcát, aztán csak ölelte szótlanul.

- Én sem akarom, hogy többé ne találkozzunk – jött meg végre a hangja.

Yoshiki arca kipirult.

- Most nagyon boldog vagyok – vigyorodott el.

Masano nehezen hagyta magára ezek után. Fel-alá járkált a lakásban, nem tudott volna aludni. Hallotta kintről a hangokat, izmai merevek voltak, de úgy tűnt, Yoshiki megoldotta a helyzetet egymaga. Nagyon büszke volt rá.

Leült a kanapéra, a levegőbe meredt. Komolyan elgondolkodott a jövőről, a fiú iránt érzett érzelmeiről, az álmairól. Eddig csak a saját egészsége érdekelte, a saját jövője, de most már itt volt Yoshiki, akiért aggódnia kellett. A fiú úgy lett része az életének, hogy észre sem vette. Nem akarta, mégis így lett. Védelmező ösztöne működésbe lépett, ha arra gondolt, hogy baja eshet. Vele akart lenni. Megmutatni neki a világot. Azt szerette volna, hogy minden napja mosollyal teljen meg, és a szomorúság csak egy távoli emlék legyen. Beleszeretett volna? Egy kamaszba, aki még szinte gyerek! A sors néha buta tréfát képes űzni az emberrel…

 

            Keiji egyáltalán nem lepődött meg, amikor beállított hozzá a klubba. A rendeléseket intézte, ceruzával telefirkált papírlapon próbált kiigazodni, s láthatóan megkönnyebbült, hogy későbbre halaszthatja.

- Seiji! Valami baj van?

- Lenne rám pár perced?

- Természetesen. Csukd be az ajtót, és ülj le! Rosszul vagy?

- Nem, minden rendben. – Masano leült a férfival szemben. Elég gondterhelt arcot vághatott közben, mert barátja aggódva méregette. – Nyugodj meg! Semmi bajom. Csak… szeretném tudni, hogy még áll-e az ajánlatod?

- Mi ez így hirtelen?

- Kérlek!

Keiji elkomolyodott. Hátradőlt, és úgy nézett a férfira.

- Áll az ajánlatom – jelentette ki. – Még mindig örülnék neki, ha társtulajdonos lennél.

- Mik a feltételek?

Keiji szótlanul a fiókba nyúlt, és egy bőrkötéses mappát vett elő, amit aztán odacsúsztatott neki az asztalon át.

- A barátodként pontosan tisztában vagyok az anyagi helyzeteddel, viszont te is tudod, hogy mennyit ér a klub. Ennek ellenére azt hiszem, az ár méltányos, és mindketten jól járunk.

Masano erre számított. Bólintott, amikor elolvasta a papírokat. Keiji nem zavarta meg, némán ült, és az óráját babrálta.

- Ha ezt elfogadom, nem sok pénzem marad.

- Valóban, de amint látod, részesülsz a bevételből, ami azért nem elhanyagolható. – Keiji értetlenül pislogott. – Egy saját klubot akartál, ha jól emlékszem, vagy valami ilyesmit. Még többe került volna, ha a sajátodat nyitod meg, nem gondolod? Eddig nem foglalkoztatott ez, most mi változott? Biztos jól vagy?

- Az egészségi állapotom nem változott. Valamikor be kell feküdnöm megint a kórházba, de úgy vélem, jobban vagyok.

- Akkor?

Masano sokáig nem válaszolt, nem tudta, hogyan mondja el, mi is jár a fejében.

- Van a szomszédomban egy család – kezdte. – Az apa elég… goromba, sokszor zeng tőle a lakás, ami áthallatszik hozzám is. Egy alkalommal ott találtam a küszöbön a fiukat. Yoshikinek hívják, végzős a középiskolában. Összebarátkoztunk. Az apjának megvan rólam a véleménye, ezért eltiltotta tőlem, de azért igyekszünk találkozgatni. Segíteni akarok neki!

- Pontosabban?

- Az apja azt akarja, hogy menjen el dolgozni, ha végez, de én tudom, hogy táncot szeretne tanulni. El akar költözni a szüleitől, viszont ez egyelőre lehetetlen.

- Igen? – Keiji most már határozottan türelmetlennek tűnt. – Kiböknéd végre, mit szándékozol tenni? Jobban mondva, mit akarsz csinálni? Egyáltalán mit foglalkozol azzal a fiúval? Nincs elég bajod?

Masano a mappát szorongatta.

- Yoshiki nagyon fontos nekem.

- Mi? – Keiji hitetlenkedve meredt rá.

- Jól hallottad! – Masano elvesztette az önuralmát. – Az apja veri, az anyja meg nem tudja megvédeni. El akar költözni otthonról, ezért az iskola mellett dolgozni kezdett, de az, amit összegyűjt, maximum arra lesz elég, hogy az első hónapban ne haljon éhen, amíg állandó munkát szerez. S ennyi idősen, nulla tapasztalattal hol fog tudni elhelyezkedni? Mielőtt felajánlanád, nem lesz belőle host. Jobbat érdemel, mint ezt az életet! Sokat gondolkodtam. Telefonáltam pár helyre, és lenne egy szabad hely az egyik művészeti iskolában. Elég sokba kerül, ha el akarja végezni, de… nekem van pénzem.

- Seiji, az a tiéd! – Keiji mérges lett. – Keményen megdolgoztál érte, sőt, az egészséged látta kárát! Ne csinálj butaságot!

- Ez nem butaság! Kiszámoltam, és marad annyim, amiből el tudok költözni. Ha beleegyezik, jöhetne velem.

- Vele is beszéltél?

- Dehogy!

- Jó. Arra gondoltál-e, hogy ő mit fog ehhez szólni? Ha veled marad, és elfogadja az ajánlatod, akkor egy idő után nem fogja-e kellemetlenül érinteni, hogy a kitartottad?

- Nem lenne a kitartottam!

- Gondold már végig az ő szempontjából! – dörrent rá Keiji. Ritkán veszítette el ennyire az önuralmát, de most sikerült felbosszantani.

Masano a mappát nézte.

- Én csak segíteni szeretnék neki – mormolta.

- Mi lenne, ha ezt vele is megbeszélnéd? Nem dönthetsz egyedül az ő életéről is. Az ajánlatomat addig is fenntartom. Most pedig menj, és pihend ki magad! Szörnyen nézel ki, így este nem sok sikered lesz.

Masano a mappával intett búcsút. A hazafelé úton végig gondolkodott, meg is fájdult a feje, és a gyomra is égni kezdett. Otthon evett pár falatot, aztán lefeküdt. Keijinek annyiban igaza volt, hogy ki kell pihennie magát.

Csengetésre és kopogásra ébredt. Ráhunyorgott az órára, és amikor meglátta, hogy már késő délutánra hajlik az idő, felült. Felvette a köntösét, mert amúgy meztelen volt, és kibotorkált. Azonnal felébredt, amikor meglátta, hogy Yoshiki a türelmetlen látogató.

- Szia!

- Jó napot, Masano-san! Jól van?

- Aludtam. Gyere be!

- Köszönöm. Anyuék nincsenek itthon, ezért gondoltam, átjövök.

- Mi történt?

- Apa kirúgatott. – Yoshiki dühösen csípőre vágta a kezét. A korábban megismert félénk fiú helyén most egy felháborodott fiú állt.

- Micsoda?

- Valamelyik ismerőse látott, és kiderítették, hol dolgozom. Megjelent, és balhét csinált. Kirúgtak. Most kereshetek valami más helyet.

Masano megdörzsölte az arcát.

- Muszáj megmosakodnom, és fogat mosnom. Várj meg! – Pár perc múlva már kicsit összeszedettebben jött vissza, és leült a fiú mellé a kanapéra. Yoshiki bizonytalanul nézett rá. Dühe múltával megint ugyanaz a félénk mosolyú fiú volt, akit Masano megismert.

- Nem akartam önre zúdítani az egészet, de annyira mérges lettem. Bocsásson meg, amiért megint gondot okoztam!

- Semmi baj. Örülök, hogy hozzám jöttél. – Megfogta a kezét. – Nyugodtan beszélhetsz velem kevésbé tiszteletteljesen is…  

- Én… nem hiszem, hogy…

- Kérlek!

Yoshiki elpirult, és bólintott.

- Köszönöm.

Masano rámosolygott.

- Nem kell köszönnöd semmit. – A kezét fogva hátradőlt, felsóhajtott. – Nagyon aggódtam érted – vallotta be. – Sokat gondolkodtam, sikerült is mindenféle hülyeséget kitalálnom.

- Például?

Masano kis habozás után elmesélte a délelőttjét, Keijinél tett látogatását, mindent. Yoshiki először kerekre tágult szemmel, majd meghatott mosollyal bámult rá, és olyan erővel szorította az ujjait, amit ki sem nézett a törékeny testből.

- Ezek szerint nem csak nekem vannak furcsa gondolataim. Most megnyugodtam – mondta vidám tekintettel, amikor a férfi elhallgatott.

- Sajnálom. Alig ismerjük egymást, és…

Yoshiki felnevetett. Eldőlt a kanapén, a mennyezetre szegezte a pillantását. Most először tűnt valóban gondtalannak és boldognak. Masano elfelejtette, mit akart mondani. Ő, a tapasztalt férfi, aki úgy beszélt a nők nyelvén, ahogy csak nagyon kevesen, s bárkit képes volt az ujja köré csavarni, most ha akart volna, akkor sem tudott volna megszólalni.

- A szerelem képes rá, hogy butaságokat csináljon az ember, ugye? – A fiú tovább nevetett, ő meg csak fogta a kezét, még mindig dermedten.

Szerelem? Yoshiki szerelmes belé? Ez olyan hihetetlennek hangzott, habár a lelke mélyén sejtette ezt még akkor is, ha nem merte bevallani magának sem. Mert ha megteszi, akkor el kellett volna gondolkodnia azon is, neki mit jelent a fiú? De hiszen nyilvánvaló volt… Ő, aki világéletében nők között mozgott, nők hevertek a lábai előtt, s akit egyetlen asszonynak sem sikerült meghódítania, most olyan érzelmeket kezdett el táplálni egy fiatal fiú iránt, amely felborította az egész életét. A terveit. Mindent. S mégis… Yoshiki kezét fogva, hallgatva elcsituló nevetését, fel sem merült benne, hogy ez helytelen lenne.

- Ez tiszta őrület! – nyögte ki.

Yoshiki rendesen felült, és odahúzódott hozzá, hogy az arcába nézhessen. Elkomorodott.

- Tudom, hogy nemrég ismertük meg egymást, és tudom, hogy fiú vagyok, és ilyen gyorsan nem lehet szerelembe esni, de azt hiszem, szóval… nekem nagyon fontos vagy.

Ez volt Masano életének legszebb vallomása.

- Nekem is.

- Akkor jó. – Yoshiki oldalra billentette a fejét. – Az az igazság, hogy én is kérdezősködtem egy kicsit. Az egyik művészeti iskola ösztöndíjat hirdet a napokban. A felvételi egy hónap múlva lenne. Ha sikerül, akkor három évig ők fedezik minden költségemet. Meg akarom próbálni. Tudni akarom, mire vagyok képes.

- Segíthetek valamiben?

- Gyakorolhatok nálad? Apáék nem tudhatják meg, mert abból iszonyú botrány lenne. Már kitaláltam egy koreográfiát, de arra gondoltam, hogy előadhatnám a táncot, amit mutattál. Persze, ha nem bánod, és megtanítasz rá.

- Jól hangzik.

Yoshiki felsóhajtott. Gondterheltnek látszott.

- Olyanokkal kell megküzdenem, akik profikkal edzettek eddig, és magántanároknál tanultak. Félek, hogy a győzni akarásom ehhez kevés lesz.

Masano megérintette az arcát.

- Nem számít, hogy a többiek kikkel gyakoroltak, vagy mit tanultak. Ők nem is számítanak. Csak te vagy a fontos. Add önmagad, és ha nem is téged választanak, akkor is tudni fogod, hogy te mindent megtettél a cél érdekében. Érted?

- Igen.

Masano magához ölelte, és belecsókolt a hajába.

- Nem lesz semmi baj.

- Nem félek. Most már nem. – Yoshiki felpillantott rá. – Fogadd el a barátod ajánlatát! Neked ez az álmod, nem?

- De.

- Akkor?

Igen, ez volt a helyes kérdés. Masano kétségei elszálltak. Minden a helyére zökkent, és már kevésbé látta sötétnek a világot. Yoshiki a vállára hajtotta a fejét, és sokáig ültek így, szótlanul, mégis a soha nem érzett békességben elmerülten.

 

            A következő egy hónap úgy szállt tova, ahogy egy kismadár suhan a fák között. Masano megkötötte az üzletet Keijivel, host-életének pedig búcsút mondott. Nagy ünnepséggel távozott, igaz, nem a klubból. Nem keltett nagy meglepetést, amikor kiderült, hogy társtulajdonos lett. Munkája nem is változott sokat, továbbra is ő felelt a vendégekért, ám ezúttal ő felügyelte a hostokat is, akik közé nem sokkal korábban saját maga is tartozott. Ismeretségeinek köszönhetően felderítette az eladó lakásokat a városban, és ki is nézett egy kétszobásat az egyik jobb környéken.

A lakást megmutatta Yoshikinek is, együtt döntöttek a vételről, és a szükséges változtatásokról. Masano tudta, hogy mire minden olyan lesz, amilyennek megálmodták, addigra lenullázza a bankszámláját, ám nem aggódott. A következő hónap elején már az övé lesz a klub bevételének ötven százaléka, ami azért adott neki némi nyugalmat és önbizalmat.

Amikor csak módja volt rá, a fiúval találkozott. Yoshiki egyre céltudatosabban gyakorolt, mozdulatai rengeteget finomodtak az állandó edzésnek köszönhetően. Az apjával továbbra is hadilábon állt, de ha ki is lett dobva otthonról, táncolt a folyosón, vagy átment Masanóhoz. Változott. A félénk, minden mozdulatra összerezzenő fiú kezdte megtalálni önmagát, és hajlandó volt megharcolni érte.

A felvételi napja hirtelen ott volt a nyakukon. Yoshiki még soha nem látszott olyan idegesnek, mint abban a pillanatban, amikor beléptek az épületbe. Masano elkísérte, sőt, minden tiltakozása ellenére kölcsönadta a legyezőjét is, hogy szerencsét hozzon. Előző nap készült el a külön erre az alkalomra varratott kimonó, ez volt a férfi ajándéka a fiúnak.

- Nem lesz semmi baj!

- Azért félek… - Yoshiki engedte, hogy Masano segítsen neki átöltözni. – Mennyi időm van még?

- Nyugodj meg! Szólnak, ha te következel.

Minden jelentkezőnek külön öltözője volt, ezért egymagukban lehettek.

- Biztos nem kellene a klubban lenned?

- Szabadnapom van, elfelejtetted?!

- Nem, csak nem akarok neked még több gondot okozni.

- Nem okozol gondot, de már ezt is megbeszéltük.

Yoshiki mély levegőt vett, benn tartotta, majd lassan kifújta. Ezt megismételte párszor, mire nyugodtabbnak tűnt.

- Tudom, elnézést. Ott maradsz végig, ugye?

- Igen. – Masano örült, hogy egy kísérő jelen lehetett a felvételi során. Annak meg még inkább, hogy nem volt szükséges a szülő jelenléte. Yoshiki szülei semmit sem sejtettek, és amíg nem volt szükséges, nem is akarták, hogy tudjanak bármiről is.

Finom csókot lehelt a fiú ajkára, mielőtt elindultak volna. A legyezőt hosszú pillanatig együtt fogták, ahogy otthon, tánc közben. Ez amolyan kapocs volt kettejük között. Egy titok, egy szépségesen szép titok, amely összekötötte őket.

- Ne törődj senkivel, csak engem figyelj! Nekem táncolj!

- Úgy lesz, Masano-san!

S Yoshiki táncolt. Eleinte kicsit bizonytalanul, az öt jelenlevő árgus tekintete láttán megszeppent, de Masano leült mögéjük, és amikor rámosolygott, már minden rendben volt. A dal körbeölelte, ahogy a férfi apró hálószobájában. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a teste felidézze azokat a gyönyörű perceket, amelyek életet leheltek belé. Amelyektől végre rádöbbent, mit is jelent élni, s mi az igazi boldogság.

A tánc könnyed volt, finom és elegáns. Nem csábításra szánták. Ám ahogy Masano a fiút nézte, már értette, az apja miért szeretett bele az anyjába. Minden lépés, karlendítés, fejmozdulat maga volt a gyönyörűség. Megtestesített mindent, amit bárki egy tánccal kifejezhetett.

A fiút figyelve lélekben ott volt vele. Vele lépkedett, végighúzta a karján az ujjait, beszívta az illatát. A testéhez simult, érezte minden porcikáját, vágyat keltett benne, s elcsitította azt. Összeért a lelkük, nem kellettek már szavak, hogy tudják, merre mozdul a másik, s mit felel egy mozdulatra. Ebben a pillanatban az anyja által tanított tánc üzenete értelmet kapott.

Az elején még bizonytalan volt, mit is érez. Beleszeretni egy fiúba, aki szinte gyermek? Tényleg őrültségnek hatott. S most, miközben Yoshikit nézte, már biztos volt benne, hogy ez nem vágy, nem csak az. Különleges lett a számára, minden pillanattal egyre fontosabb. Szerette ezt a fiút, aki már nem volt gyerek. Szerette szerelemmel, amit még senki iránt sem érzett.

A dal utolsó hangjai még körülöttük keringtek, Yoshiki felpillantott, mintha álomból ébredt volna. A tekintetük találkozott. A fiú mosolya ártatlan volt, s őszinte. Masano legszívesebben a karjaiba zárta volna, de sejtette, hogy annak most vészes következményei lennének.

A következő bemutató előtt Yoshikinek át kellett öltöznie. Nem beszéltek, Masano szinte hozzá sem ért. Csak az ujjaikat érintették össze, mielőtt a fiú felment volna a színpadra. A lágy dallamok után a pörgős számmal keltett némi meglepetést, ez is volt a cél. Masano annyira szerette volna, ha sikerül bekerülnie az iskolába.

A döntés csak késő délután született meg, addig körbesétáltak. Masano pusztán a kinézetével elérte, hogy gyorsan a figyelem középpontjába kerüljenek. Pár anyuka vágyakozó tekintettel méregette, aminek Yoshiki nem örült, ezért addig erősködött, amíg visszamentek az öltözőbe. Összeszedték a holmijukat, kivitték a kocsihoz. Erre a napra Masano kölcsönvette a klub egyik autóját.

- Nem kell a segítségük! – szólalt meg Yoshiki kifelé menet, mert meglátta, hogy az anyukák azonnal kiszúrták őket.

- Ne légy féltékeny!

- Nem vagyok az! – Erre természetesen rácáfolt a fiú villámló tekintete, amivel a nőket bámulta.

Masano majdnem felnevetett. Bepakolt a kocsiba, amíg Yoshiki szinte falként állta el előle az utat. Az asszonyok nem is mertek közelebb jönni.

- Azt is add oda! – nyújtotta ki a kezét.

Yoshiki végre megfordult, és óvatosan átadta neki a legyezőt tartalmazó dobozt, amit eddig féltve szorongatott.

- Te kis nyomorult! – A kiáltást csattanás követte, Yoshiki halk kiáltása. A doboz a földre esett, hiába kapott utána Masano. A legyező kiesett belőle, törékenysége eddig tartott, azonnal eltörött.

- Ne! – Yoshiki mindig félve összehúzta magát, ha az apja nekiment, ezúttal azonban a kezdeti döbbenetet és a megszokott félelmet elűzte a harag. Olyan erővel lökte meg a férfit, hogy az két lépést hátrált. – Mit tettél?!

- Ne merészelj lökdösni engem, kis szaros! – A férfi eltorzult arccal lépett feléje, de Masano a fiú előtt termett.

- Ne merészeljen hozzáérni! – suttogta. A legyező, amelyet az anyja óvott még a széltől is, most összetörve hevert a kövön. Yoshiki pedig reszketve állt mögötte, és ez bőven elég volt, hogy elveszítse az önuralmát. Hallotta, hogy valaki rendőrért kiabál, de oda sem figyelt. – Ha még egyszer hozzáér, gondoskodom róla, hogy örök életére megbánja!

- Te vagy az a kurva a szomszédból! Megmondtam a fiamnak, hogy kerüljön el! Soha nem fogad szót!

- Nem is értem, miért?! – válaszolta gúnyosan Masano.

- Ne merészelj velem így beszélni! Elvárom a tiszteletet az olyanoktól, mint te!

- A tiszteletet ki kell érdemelni! Megvetem magát, ahogy csak embert lehet.

- Te engem? – A férfi harsány röhögésbe kezdett.

Masano mély levegőt vett.

- Igen. Az olyan embereket, akik terrorizálják a családjukat, azokat csak megvetni tudom. – Elég keményen mondta mindezt ahhoz, hogy a férfi gyilkos dühvel nézzen rá. – Ne várjon tőlem tiszteletet, amikor maga sem képes tisztelni másokat. Még a feleségét és a saját fiát sem. Azt hiszi talán, nem tudom, mit művel velük? Elég vékonyak a falak, hogy mindent halljak. Bár ne hallanám…

- Én tiszteletre tanítom őket, amihez neked semmi közöd!

Egyre többen gyűltek köréjük, de Yoshiki apjának és Masanónak ez fel sem tűnt. Egymást nézték mély megvetéssel.

- Mint már mondtam, a tiszteletet kiérdemelni kell! Nincs joga ahhoz, hogy kezet emeljen rájuk!

- Jogom van rá!

- Arra csak Istennek van joga! – Masano közelebb lépett, a hangjából sütött a feneketlen gyűlölet. – Az ember csakis saját magával rendelkezik, nem egy másik emberi lénnyel! Nincs joga ahhoz, hogy döntsön helyettük, vagy elvegye az emberi méltóságukat! Az, amit maga művel, megvetendő és szánalmas. Gyűlölöm érte! Hallgasson! – Yoshiki apja közbe akart szólni, de Masano ekkor már elég közel állt hozzá ahhoz, hogy fölébe magasodjon. – Milyen érzés egy erősebb személlyel szembenézni? – érdeklődött ijesztő halksággal, egészen közel hajolva, szinte hozzáért az orra a férfiéhoz. – Gondolom, soha nem vallaná be, hogy fél, de nincs is rá szükség. Elég, ha látom a szemében!

Yoshiki apja felemelte a kezét, valaki felsikkantott, ám Masano meg sem próbált védekezni, amikor megütötte. Gúnyosan mosolyogva törölgette az orrából lassan csordogáló vérpatakot. Kiáltás harsant, hirtelen erős karok rántották hátra, el a férfitól. Felemelte a kezét, jelezve, hogy védtelen, mire azonnal elengedték. Nem így Yoshiki apját, aki hadakozni kezdett az őt lefogó rendőrrel, majd meg is ütötte. Végül a kiérkező két rendőr és az iskola biztonsági őre teperték a földre.

Yoshiki a legyező darabjait szorongatva állt. Némán figyelte, ahogy az apját betuszkolják egy rendőrautóba. Masano elhasznált egy zsebkendőt, mire rendezettnek tekintette magát. Az egyik rendőr megállt mellettük.

- Uram, szeretne feljelentést tenni az úr ellen?

- Igen. – Masano egy pillanatra Yoshikire pillantott, de a fiú nem reagált, így határozottabban ismételte meg. – Igen, köszönöm.

- Rendben, akkor viszont be kellene jönnie velünk.

- Ez a fiatalember itt annak az úrnak a fia – próbálta elmagyarázni a helyzetet Masano. – Most volt a felvételije, és nemsokára meglesz a tanári kar döntése, ki nyerte el az iskola ösztöndíját. Neki ez nagyon fontos.

- El tudná mondani, pontosan mi is történt?

Masano megint habozott, ám Yoshiki válaszolt helyette.

- Az apám egy olyan ember, akit csak megvetni tudok. – Nem csak a rendőr, de a jelenlevő nézelődők is döbbenten felhördültek. – Minden egyes nap bántja az anyámat, hol ezért, hol azért. Semmi nem jó neki, mindenben talál hibát. Anyámat azzal fenyegeti, ha elhagyja, gondoskodik róla, hogy soha többé ne lásson engem. – Masano szíve elszorult, Yoshiki erről neki soha nem beszélt. Sejtése sem volt arról, most mekkora bátorság kellett neki ahhoz, hogy szavakba öntse az évek óta tartó bántalmazásokat. – Sokszor anyám elé állok, de ő sokkal erősebb nálam. – Kis tétovázás után felhúzta a hosszúujjú felső ujját, jól látszottak a karján a kék foltok. – A testem is ilyen – sóhajtotta. – Nem beszéltem róluk senkinek, mert szégyelltem. – Lehajtotta a fejét. – Nem akartam a családomat szégyenbe hozni azzal, hogy elmondom ezeket. Masano-san a szomszédban lakik. Sok mindent lát és hall, és önzetlenül segített minden alkalommal. Nála biztonságban voltam. Ő támogatott, hogy megpályázzam ezt az ösztöndíjat, ami talán segít abban, hogy eljöhessek otthonról, és idővel elhozzam abból a pokolból az anyámat is. Rengeteg gondot okoztam, bocsáss meg! – Meghajolt Masano előtt.

- Nincs semmi baj!

A rendőr mély levegőt vett, összenézett a mellette álló társával.

- Ez bonyolultabb lesz, mint gondoltuk.

Végül kis megbeszélés után még egy járőrkocsi fordult be a parkolóba, akik felvették a vallomásokat, amíg Yoshiki apját a kollégáik bevitték az őrsre. Masano és Yoshiki visszaballagtak az épületbe. Nem szóltak egymáshoz, a fiú még mindig a kezében szorongatta a törött legyezőt. Lassan visszaszállingóztak az anyukák is, épp időben, mert szólították a felvételizőket. Kettőt választottak ki a tucatnyi gyerek közül, akiknek anyagi helyzete nem engedte volna meg, hogy az iskolában tanulhassanak. Yoshiki akkor sírta el magát, amikor kimondták a nevét.

Már a kocsi felé tartva intettek a rájuk váró rendőröknek, akik bekísérték őket feljelentést tenni. Az autóban mindketten bekötötték magukat, Yoshikinak elég nehezen ment, mert az orrát törölgette egy zsebkendővel, és fogta a legyezőt is.

- Nem akarod letenni? – kérdezte szelíden Masano.

- Az én hibám, hogy eltörött. Annyira sajnálom, Masano-san!

Masano beindította a motort, de nem adott gázt. A fiút nézte, majd kis idő múlva finoman megsimogatta az arcát.

- Nem a te hibád. Én adtam oda neked.

- De az apám…

- Nem tehetsz arról, hogy ilyen apád van!

- Mi lesz most velünk, Masano-san?

A férfi mély levegőt véve kifordult a parkolóból. Hagyta, hogy a rendőrautó megelőzze őket, csak utána válaszolt.

- Mi lenne? Elköltözünk. Jön velünk anyukád is, ha akar. Apádat, ha szerencsénk van, egy időre börtönbe zárják, ha mégsem, akkor gondoskodom róla, hogy eszébe se jusson a közeletekbe menni.

- Masano-san…

Masano rámosolygott.

- Te elkezded az iskolát, én vezetem a klubot Keijivel. Idővel talán… lesz merszem bevallani az anyukádnak, hogy mit jelentesz nekem. S aztán… ki tudja, mit hoz elénk az élet.

Yoshiki összegyűrte a zsebkendőt, eltette, aztán óvatosan feljebb emelte a legyezőt.

- Megtarthatom?

- Mire kellene neked egy törött legyező?

A fiú a szomszédból egyenesen a szemébe nézett, amikor megálltak a rendőrautó mögött.

- Hogy soha ne felejtsem el, mit áldoztál fel értem.

- Az nem áldozat volt – felelte Masano nagyon halkan.

- Akkor majd gyűjtögetek pénzt, hogy megcsináltassam neked az első évfordulónkra, amikor hivatalosan is felvállalsz.

Masano lélegzete elakadt. Látta, hogy a két rendőr kiszáll az őrs előtt, nekik is ki kellett volna, mégsem mozdultak. Hátradöntötte a fejét, és felnevetett. Sajogni kezdett az orra, de ez nem kisebbítette az érzést, amely elöntötte. A tudatot, hogy ennek a fiúnak, aki nemrég még ahhoz is bátortalan volt, hogy a szemébe nézzen, mit is jelent. Mit is jelentenek egymásnak…

- Masano-san? – Yoshiki bizonytalanul megérintette a karját, mire megfogta a kezét.

- Minden rendben. Várni fogom azt a napot! – szorította meg az ujjait. – Menjünk!

Yoshiki bólintott. Egymás mellett lépkedve indultak az őrs felé. Masano zsebre dugta a kezét, felvetette a fejét, az arcát súrolta a lágy szellő, az orrát Yoshiki illata. Akármi is történt, és történni fog, mégis… csodaszép volt ez a nap.

 

 

Vége