A szíveddel láss!

Előszó

 

Leslie Conrad a felső szintről bámult körbe. A korlátra támaszkodott, melege volt, és kezdett éhes lenni. Ez volt az első napja, most vezették körbe. John éppen megállt beszélgetni valakivel, így neki volt alkalma nyugodtan körülnézni. A férfi amúgy régi ismerőse volt, az ő révén sikerült elnyernie ezt az állást. Az eladási részleg tagjaként ismernie kellett a készítés teljes folyamatát, ezért járták be a részlegeket.

A termelésen mindenki csendben végezte a dolgát. Halkan búgtak a gépek, a sorokon színes textíliák tucatnyi változata készült az egyszínűtől kezdve a mintásra szőtt anyagokig. A Morrison cég a világ minden tájára szállított, kielégítette a legspeciálisabb igényeket is, nem egy divattervező csak tőlük rendelt szövetet.

Nevetés harsant, a gépsorok által keltett halk búgás sem tudta elnyomni. Kíváncsian előrehajolt. Olyan volt, mintha valaki leadta volna a drótot, hogy a vezetőség itt van, mert mindenhol mintaszerű munkavégzést és néma csendet tapasztalt. Kezdte zavarni a dolog, de most önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta a hang forrását.

A férfi olyan magas lehetett, mint ő. Kezeslábast viselt, igazi jelenségnek tűnt. A fülében valami kő villogott, szélesen vigyorgott, és mindehhez volt vagy száz kiló. Akármin is nevetett, az egész teste belerázkódott. Találkozott a tekintetük, ebből a távolságból is látta, ahogy rákacsint. Mulatságos volt, ahogy mutogatni kezdett a mellette állónak, aki szintén elvigyorodott. Leslie-t most már nagyon érdekelte, hogy mi olyan vicces.

- Nehogy kiess! – John Altman megállt mellette, és felvonta a szemöldökét. – Mit nézel?

- Nem tudod véletlenül, ő kicsoda?

John a mutatott irányba nézett, aztán mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Ian Donaldson. A részleg mókamestere.

- Elég viccesen néz ki. Mármint, ahogy mutogatott az előbb – tette hozzá.

John leplezetlenül röhögött.

- Nem láttad, amikor idekerült. Kétszer ekkora volt. Először fel se akartuk venni, mert oldalazva tudott csak közlekedni a folyosókon. – Elindultak lefelé, miközben a férfi folytatta. – Viszont senki nem ért úgy a gépekhez, mint ő. Igazi zseni. Mindenki szereti – válaszolta elkomolyodva. – Nagyon keményen dolgozik, és a legbalhésabb srácot is le tudja nyugtatni pár perc alatt. Úgy tudom, sokszor túlórát vállal, hogy segíthesse a szüleit, akik elég betegesek. Nélkülözhetetlen itt. – Megállt, és szembefordult vele. – Azért mondtam el mindezt, nehogy véletlenül másnak mondj valamit róla. Sokan kedvelik annak ellenére, hogy meleg.

- Meleg?

John felsóhajtott.

- Tudod, egy kövér férfi is lehet meleg.

Leslie csak a szemét forgatta, és nem válaszolt. John bemutatta a részlegvezetőnek, és még pár embernek. Donaldson nem volt köztük, addigra egy gép alatt feküdt, mert valami gond akadt vele. Leslie csak a bakancsa talpát látta, amikor visszanézett a válla felett.

- Csak nem te is abban a csapatban játszol?

- Hülye vagy? – förmedt azonnal Johnra. – Nem érdekelnek a férfiak. Csak mindenki olyan csendben volt, hogy biztos voltam benne, miattam van így. Erre ő úgy nevetett, hogy az egész épületben visszhangzott, pedig mennek a gépek.

- Én nem ismerem annyira, nem tudom megmondani, ebből mennyi a színészkedés, de azt hallottam, hogy a barátaiért a tűzbe menne. Segítőkész és rendes is. Ne a látszat alapján ítéld meg!

- Nem szokásom – biztosította a férfit.

John kilökte az ajtót, Leslie-t elvakította a fény. Maga sem értette, miért nézett vissza. Talán azért, mert ritkán látott olyan embert, mint Ian Donaldson, aki úgy tudott nevetni, olyan örömmel, hogy mosolyt csalt még a legkomorabb arcokra is. Az ő világában ez eddig ismeretlen volt, s valószínűleg pont ezért a nevetése maradt meg az emlékeiben róla.

 

 

1.

 

            A lakásban szinte vágni lehetett a csendet. Némán bámultak egymásra. Leslie még haragjában is kénytelen volt elismerni, hogy az egyik legszebb nő áll előtte, akit eddig az útjába sodort az élet.

- Te most komolyan kidobsz? – Menyasszonya hangja idegeket borzoló volt. Kérdezte ezt az után, hogy épp az előbb dobott ki egy férfit, miután rajtakapta őket a hálószobában.

- Tudtommal ez az én lakásom.

- Nem teheted ezt velem! Este tíz óra van! Hová menjek?

- Ezt akkor kellett volna meggondolnod, mielőtt megcsaltál!

- Ő legalább odafigyelt rám!

- Feltűnt, milyen alapos volt! – A férfi olyan erővel tette le a borospoharat, hogy a vékony üvegtalp eltörött, a pohár eldőlt, az illatos vörösbor pedig végigfolyt az asztalon, egyenesen le a fehér szőnyegre. – Kitűztük az esküvő napját, a rohadt életbe! Erre váratlanul hazajövök, hogy meg tudjalak lepni, és itt henteregtek az ágyunkban?!

- Mi a fenéért kellett hazajönnöd? Azt mondtad, holnapután érkezel.

- Meglepetésnek szántam. – Leslie a fogát csikorgatta. Az ajándéka ott hevert az előtéri asztalon, a márkás táska egy vagyonba került, de örült, hogy meglepheti vele a menyasszonyát. A nőt, akit szeretett, akit el akart venni feleségül…

- Sikerült. – Sophie szép asszony volt. Nem túl magas, de karcsú, telt keblekkel, göndör, vörösesszőke hajjal és buja tekintettel. Nem tartozott a buta libák közé, Leslie ezért is figyelt fel rá a Morrisonnál. Elvitte vacsorázni, hetekig udvarolt neki, mire hivatalosan is egy pár lettek. Két év együttélés után tavaly kérte meg a kezét, és már kitűzték a dátumot is. Sophie tengerparti esküvőről álmodozott, Leslie pedig rábólintott, bár utálta a tengert és a homokot. 

- Én is azt hiszem – mondta csendesen. – Hívok neked egy taxit – nyúlt a telefonért.

- Legalább megbeszélhetnénk! Négy éve vagyunk együtt!

- Ezalatt hányszor csaltál meg vele?

- Leslie…

- Azt hiszem, nincs mit megbeszélnünk – sóhajtotta.

Sophie sírva és átkozódva beviharzott a hálószobába. Hallatszott, ahogy a fiókokat rángatja, és a szekrényajtókat csapdossa. Képtelen volt rávenni magát, hogy utána menjen. Azt hitte, sokkal megbocsátóbb ember, de most rá kellett jönnie, hogy tévedett. Nehezen bízott meg másokban, Sophie a kivételek egyike volt, és most csalódnia kellett benne.  

- A többi cuccomért visszajövök!

- Akkor tedd, amikor nem vagyok itthon – válaszolta anélkül, hogy ránézett volna. – A zárat lecserélem a jövő hét végére.

A nő az ajtóhoz ráncigálta a bőröndjét, majd visszarobogott, és eléje állt.

- Egy éve fekszem le vele, ha éppen tudni akarod! Annyiszor szarvazott fel, hogy már a számát sem tudom! S élveztem minden egyes rohadt alkalmat!

Leslie-ben felmerült, hogy megüti.

- Takarodj! – szűrte a fogai között.

- Addig nem, amíg el nem mondtam, amit akarok! – Sophie világoszöld szemében visszatükröződött az egyik állólámpa fénye, egészen túlvilági kinézetet kölcsönözve neki. – Szerettelek! Mindenki azt mondta, milyen szerencsés vagyok, főleg a szüleid szerint! Aztán ahogy telt az idő, és te egyre kevesebb időt töltöttél itthon, mert lefoglalt a munkád, belefáradtam, hogy hűséges asszonyként várjak rád. Elegem lett abból, hogy néha hetekig hozzám sem értél, mert késő éjszaka estél haza mindenféle értekezletről. Nő vagyok, Leslie, nem érem be fejpaskolgatással, mintha a kutyád lennék!

- Soha nem mondtál erről egy szót sem!

- Miért? Lett volna időd rám?

- Igen. Te is nagyon jól tudod, hogy mindig szakítottam rád időt, ha szóltál.

- Ha szóltam… Mi a francért van az, hogy a menyasszonyodként időpontot kell egyeztetnem veled? Miért nem természetes az, hogy én legyek az életedben az első helyen?

- S neked miért nem az, hogy elmondd, ha bánt valami? Miért nem mondtad el, hogy nem vagy boldog? Miért kellett az első adandó alkalommal lefeküdnöd valakivel? – Leslie felhördült. – Valami kisded örömet jelentett, hogy megcsalsz?

Sophie ajka elkeskenyedett.

- Igen – sziszegte. – Élveztem.

- Akkor miért nem hagytál el?

- Nem nyilvánvaló? – Sophie felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét. – A saját fizetésemből soha nem tudtam volna finanszírozni a mostani életvitelemet.

Leslie nem jutott szóhoz ekkora pofátlanság hallatán.    

- Szerettél te valaha? – nyögte ki végül.

- Már magam sem tudom.

- Soha többé nem akarlak látni!

Sophie kihúzta magát. Olyan gyűlölettel mérte végig, hogy attól megborzongott.

- Nem értem, mi a bajod. Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy eddig? Mutogathattál volna a céges barátaidnak, néha vettél volna nekem valamit, esetleg havonta egyszer lefekszel velem. Cserébe én lettem volna a legjobb feleség.

- Aki közben felszarvaz…

- Nem lehet minden tökéletes. Az ágyban amúgy sem vagy valami nagy szám… - A nő gúnyosan felkacagott, aztán sarkon fordult, és kisétált. A bejárati ajtó hangosan csapódott mögötte, végleg lezárva közös életüket.

Leslie lerogyott a kanapéra. Megcsapta a bor édes illata. A düh, amit eddig visszafojtott, most kitört. Olyan erővel söpörte le a poharat az asztalról, hogy egészen a falig repült, és apró darabokra törött. A bor végigfröcskölte a falat, szerencsére a nagy részét már magába itta a szőnyeg. Nem csak az ágyát, de a szőnyeget is le kell majd cserélnie, és kinézett egy festés is, ahogy a falat nézte. Kicsit olyan volt, mintha a szíve vérzett volna, de ezt a gondolatot gyorsan elvetette. Soha nem volt érzelgős típus.

A kérdés inkább az volt, hogy a szüleinek hogyan fogja megmagyarázni? Imádták Sophie-t, minden alkalommal, amikor beszélt velük, elmondták, hogy becsülje meg, mert nagyszerű lány. Ő megbecsülte. Azért dolgozott annyit az elmúlt egy évben, hogy Sophie elégedett legyen. Mindent meg akart adni neki, amit szeretett volna. Most belátta, hogy milyen bolond volt. Jobban oda kellett volna figyelnie a lányra, elmondani és kimutatni, mennyire szereti. Ám azzal is tisztában volt, hogy ez nem jelentett volna garanciát arra nézve, hogy Sophie nem csalja meg úgy is. Ebben a pillanatban nem tudott bízni benne, a veszekedésük után bármit kinézett belőle, és ez ijesztő volt.

 

            Az iroda hétfő reggelente nyüzsgő méhkashoz hasonlított. Leslie morcosan kerülgette az embereket. Hétvégén kicseréltette az ágyát, rendelt egy új szőnyeget, szürkét, ami legalább visszatükrözte a hangulatát, és ma még kerítenie kellett egy céget, akik kifestenek rövid időn belül. Ezek persze nem tudták teljesen lekötni a figyelmét, ezért a maradék időben dolgozott, hogy ne kelljen Sophie-n agyalnia. Ezzel csak azt érte el, hogy képtelen volt a fáradtságtól koncentrálni.

- Valaki hozna nekem egy kávét? – üvöltötte el magát.

- Azonnal! – Sandra, az asszisztense rohant, hogy teljesítse a kérését.

A lány pár hónapja volt náluk, és bár legtöbbször az agyára ment, most kivételesen hálás volt a buzgalmáért.

- Parancsolj!

- Köszönöm! – Leslie lehuppant a székébe, és felpillantott a lányra. – Igen?

- Fáradtnak látszol.

- Megírtam a beszámolókat a hétvégén. Átküldöm őket. Megtennéd, hogy majd kinyomtatod?

- Természetesen. Milyen volt a konferencia?

- Szuper.

Sandra érezhette, hogy nincs kedve beszélgetni, mégsem mozdult az asztala elől.

- Igaz, amit hallottam? – kérdezte suttogva. A kezét tördelte, és látszott, ahogy a pír felkúszik az arcán.

- Mit hallottál?

- Hát, hogy te és Sophie szakítottatok…

- Milyen gyorsan terjednek a hírek! – Leslie nem gondolta volna, hogy hétfőre mindenki tudni fogja Sophie-val való szakítását. Ez az átka annak, ha a pároddal egy helyen dolgozol.

- Ezek szerint igaz?

- Igen.

- Sajnálom. Segíthetek valamiben?

Leslie meghökkent. Néha igazán kifogásolható módon bánt a lánnyal, Sandra mégis kedves volt vele.

- Köszönöm. Minden rendben.

Sandra habozott. Most már nem az ujjait tördelte, hanem a pulcsija alját gyűrte.

- Az az igazság, hogy kihallgattam, miket mondott rólad Sophie. Nem akarok pletykálkodni, de gondoltam, jobb, ha tudsz róla.

- Miről?

- Sophie azt terjeszti, hogy impotens vagy. – A lány csak lehelte a szót, és pipacsvörösre váltott az arca.

- Micsoda?

- Azt is mondta, hogy nem bírta tovább veled, mert egy basáskodó alak vagy otthon. Néha attól félt, megvered, ha nem teszi azt, amit mondasz.

Leslie dermedten ült a helyén. Fogalma sem volt, mit kellene mondania, tennie. Nem hitte el, hogy Sophie ilyen aljas dolgokat képes terjeszteni róla, miután ő csalta meg. A békülés ezek után szóba sem jöhetett, pedig komolyan felmerült benne, leül vele, hogy tiszta fejjel megbeszélhessenek mindent. De ezek után mit várhat tőle?

- Köszönöm, Sandra! – biccentett.

Sandra szomorúan rámosolygott, és kiment. Leslie továbbra is arra a helyre meredt, ahol állt, de a gondolatai messze jártak. Azt remélte, ha nem vesz tudomást Sophie pletykájáról, akkor talán szépen és csendben elválhatnak útjaik. Most már ez volt az egyetlen vágya. Még meg sem itta a kávét, és fel sem dolgozta a hallottakat, amikor rezegni kezdett a mobilja. Az anyja hívta, mire elfojtott egy nyögést. Nem akar vele beszélni, döntötte el. Nem vette fel, mire két perc múlva Sandra jelezte, hogy hívása van a kettesen.

- Anyám?

- Igen. Azt mondja, sürgős.

- Köszönöm. – Kénytelen volt beszélni vele, mert különben addig hívogatja, amíg el nem éri. Nem beszélt vele Sophie-ról, nem érzett elég erőt hozzá. – Szia, anya!

- Ne vedd le a hangot a mobilodról, ezerszer kértelek!

- Sajnálom, anya! Valami baj van?

- Csak akkor hívhatlak, ha baj van?

Leslie lehunyta a szemét, és elfordult. Sandra érzékelte, hogy egyedül akar lenni, ezért betette az irodája ajtaját.

- Természetesen nem.

- Beszéltem Sophie-val. – Az anyja hangja megdöbbentően higgadt volt.

- Értem. Mit mondott?

- Hogy szakítottál vele.

- Rajtakaptam egy férfival a hálószobánkban. Mit kellett volna tennem? Gratulálnom hozzá? – Érezte, ahogy elkezd gyűlni benne a düh, pedig már azelőtt is ideges volt, hogy elkezdték ezt a beszélgetést.

- Fiam, mindenki követ el hibákat. Ha soha nem bocsátanánk meg a másiknak, akkor nem lennének házas emberek.

- Anyám, ez nem olyan, mintha elfelejtette volna, hogy együtt vacsorázunk a szomszéddal. Azt megbocsátom, mert én is felejtek el dolgokat. Sophie viszont hazudott nekem már egy éve! Egy éven át a közös ágyunkban hancúrozott a szeretőjével, miközben az esküvőnket terveztük ugyanott.

- Nem gondolkodtál el azon, hogy ebben talán te is hibás vagy? Jobban oda kellett volna figyelned rá, biztosítanod őt abban, mennyire szereted.

- Ha nem ezt teszem, amióta megkértem a kezét, akkor nem tudom, mit csináltam eddig.

- Fiam, volt egy időszak, amikor apád is más szoknyák körül forgolódott. Megbocsátottam, mert tudtam, hogy szeret, és hozzám fog hazajönni.

- Én erre képtelen vagyok!

- De hiszen szeretitek egymást! Bocsáss meg neki!

Leslie-nek a Sandra által említett „pletykák” jutottak az eszébe, és kis híja volt, hogy nem kezdett el üvölteni a telefonba.

- Mindenfélét terjeszt rólam idebent! Ilyet nem tesz valaki, ha szereti a másikat.

- Csak megbántottad!

- Én bántottam meg őt?! – Leslie nem kapott levegőt a felháborodástól.

- Fiam, Sophie modern nő, modern elveket vall. Azt hittem, pont ezt szereted benne.

- Anyám, vannak dolgok, amikben konzervatív vagyok. Ide tartozik például a hűség és az őszinteség.

- Leslie, ezt te sem gondolod komolyan! Ezek divatjamúlt elvek. Gondolkozz el azon, hogy milyen csodálatos pár vagytok, és fogadd vissza őt!

- Nem.

Az anyja felsóhajtott.

- Két hét múlva tudunk csak itthonról elszabadulni. Addig gondolkozz el, és majd megbeszéljük, ha ott vagyunk. Leülünk Sophie-val, és minden rendben lesz.

- Nem lesz minden rendben, anyám! Szeretem őt, de nem vagyok hajlandó mosolyogva tűrni, hogy megcsal. Mindennek van határa. Előbb leszek homokos, mintsem ez megtörténjen!

- Ne mondj ilyeneket! Meg se forduljon a fejedben! Apáddal együtt fel vagyunk háborodva, most ez a homoszexualitás a divat. Lépten-nyomon férfiakba botlom a városban, akik egymást ölelgetik. Undorító!

Leslie szája tátva maradt. Az, hogy jövendőbeli menye megcsalta a fiát, semmiség, de az, hogy két férfi nyilvánosan megöleli egymást, undorító. Hihetetlen volt.

- Nekem most mennem kell.

- Ne felejtsd el, hogy két hét múlva megyünk!

- Nem fogom.

- Addig még hívlak!

- Nem hiszem, hogy ráérek majd veled cseverészni. Szia! – Leslie kinyomta a telefont, aztán ült, és nem tudta, mit gondoljon. Azt hitte, álmodik.

Nem tellett bele két nap, hogy bebizonyosodjon, ilyesmiről szó sincs. Több kollégája is furán méregette, páran megkérdezték, hogy mi a helyzet, de amikor nem válaszolt, fintorogva továbbálltak. Két lány a másik osztályról megérdeklődte, hogy nem ebédel-e velük? A legtöbb nő viszont, akik hittek Sophie-nak, messziről elkerülték.

Érezte, ahogy a düh megint fellángol benne. Szerette a munkáját, és Sophie után nem maradt semmije, amire büszke lehetett volna. Most viszont ez is kétséges lett. Utálta az egészet, legszívesebben hazament volna, de nem akarta megadni Sophie-nak a győzelmet.

- A főnök hívat – állt meg mellette Sandra.

- Köszönöm.

John Altman a mentora volt, amikor a céghez került, mostanra a legjobb barátja lett. Összerándult a gyomra, ha eszébe jutott, miket hallhatott róla az eltelt napokban. A folyosóra kilépve nem figyelt oda, és sikerült nekimennie valakinek. Az ütközés erejétől a falnak tántorodott volna, ha a férfi nem kapja el a könyökét, és húzza vissza.

- Elnézést!

- Semmi baj! – Nevetéstől csillogó, vakító égkék szempárral találkozott a tekintete, ahogy felpillantott. – Jól vagy?

- Igen, köszönöm. – Zavartan hátrébb lépett. Ismerős volt neki, de nem tudta hová tenni. Nem volt valami jóképű, de a szeme feltűnő volt. Kezeslábast viselt, ami lötyögött rajta. A fülében egy aranymacska púpozta fel a hátát, amitől olyan megmosolyogtató kinézete lett. – Találkoztunk már?

A férfi felvonta a szemöldökét, és végigmérte. Férfi így mér fel nőt, egy lehetséges partnert, nem egy vadidegent, villant át Leslie fején.

- Emlékszem rád – mondta a férfi. – Ian Donaldson vagyok a termelésről – nyújtott kezet.

- Kövér Donaldson! – világosodott meg Leslie, aztán zavarba is jött. Az eltelt négy évben néha hallott róla, igaz, csak a beceneve ragadt meg benne. – Bocsánat, nem úgy gondoltam.

Donaldson nevetett, többen feléjük fordultak, azonban ez láthatóan nem érdekelte.

- Már nem vagyok kövér, de rajtam maradt. Mindenki így hív. Szólíts Iannek, ha zavar. – Megpaskolta a hasát. – Még van mit leadnom.

- Nem látszik.

- Ezt jó hallani! – A férfi megint nevetett.

Leslie bemutatkozott, aztán felszisszent, mert John titkárnője kinézett a folyosóra, és sürgetően az óráját kocogtatta, amikor meglátta.

- Ne haragudj, de mennem kell!

- Nem gond! Remélem, még találkozunk! – Ian talán tovább szorongatta a kezét, mint kellett volna, aztán már vonult is tovább.

Leslie-nek rémlett, hogy valaminek eszébe kellene jutnia, amit tudnia kell róla, de csak akkor világosodott meg, amikor a férfi után nézett. Ian zsebre dugott kézzel ballagott, lezseren, szinte légies könnyedséggel, nem egy nő bámulta meg, de ő senkit sem. Csak hátrapillantott a válla felett, s amikor találkozott a tekintetük, szélesen elvigyorodott. Meleg. Ian Donaldson meleg, s valószínűleg nem azért volt vele olyan barátságos, mert nem hallotta róla a pletykákat, hanem azért, mert bejött neki. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen ezen.

John eléje jött, amikor belépett hozzá, és megveregette a vállát.

- Hallottam a híreket! Hogy vagy?

- Rosszul. Mégis hogyan kellene lennem?! – csattant fel idegesen, aztán felsóhajtott. – Ne haragudj! Nem rád vagyok mérges.

- Nem történt semmi. Meg sem kellett volna kérdeznem. Ülj le!

A kanapéra ültek, John kért két kávét a titkárnőjétől. Leslie elmesélte, mi történt, amíg meg nem kapták. Nem hagyta ki az anyjával folytatott beszélgetést sem. Barátja a fejét csóválta.

- Én azt nem értem, Sophie miért indított ellened bosszúhadjáratot, miközben anyádnak ki tudja, miket mond.

- Ha én azt tudnám…

- Összepakolta már a cuccait?

- Igen. Még a magazinjait is elvitte.

- Úgysem tudtad volna mire használni őket…

Leslie végre elvigyorodott.

- Lehet, hogy bele kellett volna olvasnom valamelyikbe. Ezek a női magazinok biztos egy halom tanáccsal szolgálnak szakítás esetére.

- Kár, hogy nőknek íródtak.

- Igaz.

- De azt legalább megtudhattad volna belőlük, hogy mit hibáztál.

Leslie keserűen elmosolyodott, és nem válaszolt. Tudta ő, és tudta John is, így nem kellett mondaniuk semmit. A titkárnő csendesen behozta a kávét, majd ugyanolyan némán távozott is. Leslie kicsit nyugodtabb lett, ahogy a csészét forgatta.

- Most találkoztam Kövér Donaldsonnal a folyosón.

John felnevetett.

- Már nem is kövér.

- Hát, nem. Először meg sem ismertem. Mi járatban volt errefelé?

- Nálam volt.

- Van valami gond?

John nemet intett.

- Martinez nyugdíjba megy, és Ian is jelentkezett az állásra.

- Odaadod neki?

- Szeretném, de van még egy pályázó, aki bár idősebb, de van vezetői tapasztalata.

- Donaldson viszont fiatal és megbízható. Amióta itt vagyok, egy rossz szót nem hallottam róla.

- Nem is fogsz. Mindenki imádja. Fene tudja miért…

Leslie a férfi barátságos mosolyára, a vakító kék szempárra gondolt, amely oly szemtelenül és kihívóan mérte végig.

- Van benne valami, amitől nincs szíved haragudni rá.

John felvonta a szemöldökét.

- Nocsak! Tudnom kellene valamiről?

- Ezt már egyszer megkérdezted.

- Igen, mert akkor is a kelleténél nagyobb figyelmet szenteltél neki.

- Csak kíváncsiság.

- Te tudod, de én a helyedben ezt nem hangoztatnám. Ahányan kedvelik, annyian néznek rá rossz szemmel.

- Sophie utálja őket. Undorodik tőlük, és ebben egyetért a szüleimmel. – Leslie elmeredt a levegőbe. – Vajon milyen arcot vágnának, ha egy férfival látnának?

Mind a ketten felnevettek a gondolatra.

- Kiborulnának, az biztos – szólalt meg nagy nehezen John.

- Szerintem is. Már a feltételezésbe is belebetegednének. – Leslie fejében egy gondolat kezdett körvonalazódni. – Ha Sophie-ban felmerülne, hogy lefekszem egy férfival, nagyon kiakadna. Kíváncsi vagyok, utána mennyire hangoztatná, hogy a jegyesem volt… Anyámék meg lehet, hogy ki is tagadnának…

John kezében megállt a csésze, ahogy a szájához emelte.

- Arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz? – kérdezte óvatosan.

- Egy próbát megérne.

- Abban reménykedsz, hogy akkor Sophie maga vonna vissza minden pletykát csak, hogy ne hozzák össze veled? Anyádék meg békén hagynának egy időre?

- Pontosan.

- Ezt nem veheted biztosra.

- Nem, de mit veszíthetek? – Leslie felállt, odasétált az ablakhoz. – Sokat gondolkodtam. Fogalmam sincs, mit szerettem benne. Mi volt az, amivel képes volt magához láncolni? Egyáltalán mivel volt képes rávenni, hogy csukva tartsam a szemem, és ne vegyem észre, mit művel a hátam mögött…

- A szerelem néha vak idiótává változtat minket.

- Igen, észrevettem. – Visszafordult a férfi felé. – Ijesztő, milyen gyorsan tudnak megváltozni az ember érzelmei. Alig pár napja még azt hittem, ő lesz a gyerekeim anyja. Most pedig senkit nem vetek meg nála jobban.

- Mit akarsz tenni?

- Vajon Ian Donaldson vállalná, hogy eljátssza a szeretőmet?

- Te nem vagy normális!

- Lehet, de ezt annak a nőnek köszönhetem, aki azt terjeszti, hogy egy impotens bunkó vagyok! – Leslie akarata ellenére felemelte a hangját. – Szeretem a munkám, John, és eddig mindenkivel nagyszerűen együtt tudtam dolgozni. Az utóbbi napokban viszont rémálom lett még egy megbeszélés is. Foster reggel bejött, és figyelmeztetett, hogy hagyjam békén Sophie-t! Mert szegény annyit szenvedett! Holott már napok óta nem beszéltem vele! S tudod, mi a legrosszabb? Hogy fogalmam sincs, mit akar elérni ezzel!

- Talán, hogy érzékeld, mit veszítettél, amikor szakítottál vele. Lásd, mennyien szeretik, és téged meg nem támogat senki, vagy csak néhányan.

- Ebbe én bele fogok őrülni! Muszáj tennem valamit! Akármit…

- Kétlem, hogy a gondjaidra Ian lenne a megoldás.

- Talán van jobb ötleted?

- Mi lenne, ha beszélnél Sophie-val? Értelmes, felnőtt emberek módjára.

Leslie-t már a gondolattól is az agyvérzés kerülgette.

- Nem.

John aggodalmas tekintettel figyelte, ahogy kiviharzott az irodából.

 

            A termelési részleg hatalmas épületének háta mögött egy szabad téren két pad állt, mellettük konzervdobozok hamutartó gyanánt. Leslie képtelen volt nyugodtan üldögélni, ezért fel-alá járkált, míg Donaldsont várta.

- Azt mondták, hogy Mr. Altman küldte – szólalt meg váratlanul a férfi a háta mögött.

- Oh, igen! Gondoltam, itt jobb lenne beszélni, mint odabent.

Donaldson elvigyorodott, amikor feléje fordult, jelezve, hogy felismerte, aztán azonnal el is komorult.

- Talán azért jöttél, mert nem kapom meg az előléptetést?

- Nem erről van szó. – Leslie zavartan egyik lábáról a másikra állt.

A férfi arcára visszakúszott a mosoly. Kezet nyújtott.

- Akkor minek köszönhetem a látogatásod?

- Mielőtt félreértenéd, nem vagyok homoszexuális! – Leslie úgy érezte, jobb, ha mindjárt a legelején letisztázza a dolgot. Mindenre számított, de a harsogó nevetésre, amely kitört Ianből, arra egyáltalán nem.

- Tudom.

- Tudod?

- Igen. Messziről kiszúrom az olyanokat, mint én.

- Értem.

Ian elengedte a kezét, és felvonta a szemöldökét.

- Mit akarsz tőlem?

Leslie habozott, mennyit mondjon el neki, de nem lett volna tisztességes, ha nem árulja el az igazat.

- Szeretném, ha eljátszanád a szeretőmet!

- Tessék? – Ian mókás arcot vágott. – Én?

- Igen.

- Te megőrültél!

- Mondták már.

A férfi elkomorodott, a szeméből is eltűnt a mosoly.

- Ha ez egy vicc, akkor nem szeretem az ilyesféle tréfát!

- Nem viccelek, még ha annak is tűnik. Nem ülünk le?

- Inkább állnék.

- Tudom, hogy furán hangzott, amire kérlek, de komolyan gondoltam. Nem tudom, mennyit hallottál rólam, de mivel te itt dolgozol, én pedig a főépületben, valószínűleg nem sokat. – Ian jelezte, hogy jól sejtette, de nem szólalt meg. Elég vészjósló arccal bámult rá, amitől átfutott az agyán, hogy tényleg hülyeséget művel, ám mégis megkeményítette magát. – Sophie Gifforddal itt ismerkedtem meg a cégnél. Tavaly volt az eljegyzésünk, és már kitűztük az esküvő időpontját is, de a hétvégén rajtakaptam egy férfival. Elég csúnyán összevesztünk, és szakítottam vele. Azóta pokollá teszi az életemet itt bent. Anyám szerint meg kellene bocsátanom, és másfél hét múlva iderepülnek apámmal, hogy meggyőzzenek, fogadjam vissza őt.

- S hogyan jövök én a képbe?

- Ne haragudj meg, de Sophie és a szüleim is erősen homofóbok. Undorodnak az olyanoktól, mint te.

- Abban reménykedsz, hogy hajlandók békén hagyni téged, ha velem vagy?

- Valami ilyesmi, igen.

- Elég nyakatekert gondolkodásmódod van – csóválta meg a fejét a férfi.

- Tudom. Elvállalod?

- Komolyan azt hiszed, hogy igent mondok?

- Reménykedtem benne.

- Az agyadra ment az a nő! – Ian közelebb lépett. A szemében viharfelhők gyülekeztek. – Meleg vagyok, igen, de ez nem jelenti azt, hogy hajlandó vagyok belemenni ilyen baromságba! Nem kell nekem a botrány, világos?

- Nem lesz botrány!

- Nem tudod garantálni, vagy igen?! – Ian mérgesnek látszott. Egészen közel lépett hozzá. Citrus, fűszerek, és izzadtság szaga volt, de Leslie nem érezte kellemetlennek. – Ha azzal jössz ide, hogy kíváncsi vagy, milyen együtt lenni egy férfival, talán még bele is mentem volna, de így… Kösz, nem.

- Az előléptetésért sem? – Ez volt Leslie utolsó ütőkártyája, habár sejtette, hogy ezzel csak még jobban feldühíti a férfit.

- Miről beszélsz?

- Beszéltem John Altmannal. Van még egy jelölt az állásra.

- Tudom. Al Smith.

- Még tétovázik, kit válasszon.

- Ezt nekem is elmondta, de holnap úgyis kiderül.

- Meg tudnám győzni, hogy téged válasszon.

- Én a magam erejéből szeretnék feljebb jutni.

- Megértem, de néha nem árt egy kis segítség.

- Cserébe pedig én is segítsek neked, mi?

- Igen.

Ian kihúzta magát. Leslie úgy számította, egymagasak, de a férfi most mégis föléje magasodott.

- Rohadt szemét vagy!

- Gondolhatsz rólam, amit akarsz, de nem járnál rosszul. Te megkapod az előléptetést, cserébe pedig egy ideig eljátszanád, hogy jársz velem. Elvinnélek vacsorázni, vagy ahová akarsz, oda viszlek. Ha szeretnél egy új órát vagy egy új öltönyt, megkapod. Csak kérlek, segíts! – Leslie jelezve, hogy nem ijedt meg tőle, még közelebb lépett, és megfogta a könyökét. – Két hét. Ennyit kérek.

- Mi a garancia, hogy megkapom az állást?

- Ha holnap John téged választ, akkor segítesz nekem!

- Nem tudhatom, hogy te gyakoroltál nyomást rá, vagy eredetileg is így döntött volna.

- Mind a ketten tudjuk, hogy te azért nem jöhetsz szóba, mert meleg vagy.

- Ez diszkrimináció.

- Ésszerű döntés. A részlegeden főként férfiak dolgoznak, és elég, ha eggyel összerúgod a port. Nem hiányzik a cégnek, ha megvádolnának szexuális zaklatással.

Ian arcán ezernyi érzelem váltakozott, majd lassan hátralépett.

- Rendben.

- Rendben?

- Két hét. Nem több.

- Köszönöm.

- Még ne köszönj semmit! – A férfi megragadta a karját, és odapenderítette a hátsó falhoz. A feje mellé támaszkodott, és gúnyosan elmosolyodott. – Miért érzem azt, hogy a döntésed nem volt túl átgondolt?

- Mire célzol? – Leslie gyanakodni kezdett, hogy talán Ian Donaldson mégsem az a kedves srác, akinek gondolta, jobban mondva, akinek mások mondták.

- Az egy dolog, hogy mindent megkapok, amit akarok. Vacsora, drága ajándék. Ám ebből még senki nem fogja elhinni, hogy járunk.

- Hazaviszlek munka után, és ehetnénk együtt az ebédlőben.

- Jól hangzik, de nem pont erre gondoltam.

- Akkor mire? – Leslie nem volt hülye, de az, hogy ő mondja ki, ami teljesen nyilvánvaló volt mindkettejüknek, arra nem volt hajlandó.

- Muszáj megérintenem téged. Két férfi közötti kapcsolat ezzel is jár, ugye tisztában vagy vele?

- Nem fogok lefeküdni veled!

Ian komor arca megenyhült, sőt, előrehajolt, és belekuncogott a nyakába. A fűszerek illata erősebb lett, citrom aromája keveredett bele olyan enyhén, hogy Leslie ösztönösen mély levegőt vett, hogy jobban érezze. A férfi éppen ekkor emelte fel a fejét, és mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mit tesz, az ajka már az övén volt. El akarta lökni, de Sophie jutott az eszébe, és mozdulatlanná dermedt.

A csók könnyű volt, ő maga is így csókolta első alkalommal a nőket. Lágyan, alig összeérintve az ajkukat, míg minden gondolatot ki nem űz a fejükből, lehunyt szemmel meg nem adják magukat, s hozzá nem simulnak, követelve a folytatást.

- Nocsak… - Ian az ajkára mormolt, a lehelete nedves száját cirógatta, az illata ott keringett körülöttük.

Közvetlen közelről néztek egymásra. A kék szempár kicsit homályos volt, de még így is szinte zavaró volt a ragyogása. Az anyja mondta mindig, kék szemű nőkben ne bízzon meg. Ez vajon a kék szemű férfiakra is vonatkozik?

- Legközelebb engedélyt kérhetnél.

- Legközelebb addig csókollak, míg elfogy az összes levegőd.

- Megmondtam, hogy nem fogok veled lefeküdni! Nem vagyok meleg! Nekem csak arra kellesz, hogy eljátszd a szeretőmet, de bizonyos határokon belül!

- Komolyan azt gondolod, hogy élvezet lesz nekem a te játékszabályaid szerint játszani?

- Szemét…

- …buzi? – fejezte be a mondatot Ian, és hátrébb lépett. – Azért vagy most ebben a helyzetben, mert az az az idióta gondolatod támadt, hogy megvicceled az exed, és móresre tanítod a szüleid. Nem én akartam ezt, ne felejtsd el!

- Tudom.

- Szokj hozzá, hogy megérints, különben érdekes két hétnek nézünk elébe. – Ian lassú léptekkel elindult, hogy visszamenjen dolgozni, de a válla felett visszanézett. – Persze csak akkor, ha betartod az ígéreted.

- Megkapod az előléptetést!

A férfi egy pillanatra szomorúnak tűnt, de aztán megint vigyorgott, és magára hagyta. Leslie nagyot sóhajtva visszadőlt a falhoz, és lehunyta a szemét. Egy pillanatra úgy érezte, mintha eladta volna a lelkét az ördögnek.

A központi épület felé ballagva felemás érzésekkel küzdött. Hallott arról, hogy Donaldson beteg szüleiről is gondoskodik, valószínűleg ezért volt neki olyan fontos ez a jókora fizetésemeléssel járó előléptetés. Attól, hogy kihasználja a gyengéjét, nem érezte sokkal jobban magát. Sőt, semennyivel sem volt különb Sophie-nál.

Egy pillanatra megállt, és visszafordult. A termelési részleg épületegyüttesét bámulta elgondolkodva. Sophie-nak köszönhetően mennyi mindent most tapasztalt meg először. A barátnői többségével jó viszonyt ápolt, de egyik sem viselkedett vele így, akármennyire volt csúnya a szakítás. Soha senki nem terjesztett róla hazug pletykákat, most történt vele először ilyesmi. És soha nem csókolta meg még férfi.

Nem vonzották a férfiak. Meg sem fordult a fejében, hogy velük kezdjen. Mindig nők vették körül. Voltak ismerősei, akik melegek voltak, vagy mindkét csapatban játszottak, de soha nem kezdeményeztek. Ahogy Ian mondta, látszott, hogy ő nem meleg. Egyszer fordult elő, hogy egy srác rámozdult még az egyetemen, gyorsan fel is adta, amikor kiderült, hogy barátnője van.

S igen, átgondolatlan volt ez a hirtelen ötlet, hogy szerez egy férfi szeretőt. Mert ki hinné el, hogy járnak, ha nem érintik meg, nem csókolják meg egymást? A hajába túrt. Ian jól csókolt. Undorodnia kellett volna, de nem így történt. Igaz, amióta meglátta Sophie-t a közös ágyukban ölelkezni azzal a fickóval, úgy érezte, kihalt belőle minden érzés a gyűlöleten kívül. Kár, hogy az anyja nem látta őket, biztosan elájult volna.

- Valami baj van?

A bizonytalan hang felé pillantott.

- Sandra. Mit keresel itt kint?

- Megláttalak bentről. Azt hittem, nem érzed jól magad.

- Minden rendben.

- Biztos?

Rámosolygott. Most, hogy Ian igent mondott, kicsit jobb kedve lett, habár voltak aggodalmai az álszeretőt illetően.

- Igen. Nem kell aggódnod. Keresett valaki, amíg nem voltam bent?

- Csak Mr. Altman. Szólt, hogy menj be hozzá, ha visszajöttél.

- Rendben, köszönöm.

Elindultak befelé. Leslie nem állta meg, hogy vissza ne nézzen a válla felett.

 

            A legöregebb gép alatt fekve Ian Donaldson úgy érezte, már most elege van a napból. Úgy tűnt, valami beleesett, és negyedórája a biztonsági protokoll leállította a teljes sort. Amíg ki nem tisztítja a rendszert, nem fognak tudni dolgozni vele.   

- Mi a helyzet?

- Még nézem, Smith! – Nem tudta megállni, hogy ne élesen szóljon vissza neki. Fáradt volt, az anyja nem érezte jól magát az éjszaka, ezért ott virrasztott mellette. Volt ideje, hogy átgondolja, mekkora hülye volt, amiért elfogadta Leslie Conrad ajánlatát. Amikor viszont felmerült benne, hogy Al Smith legyen a főnöke, akkor megállapította, hogy talán nem is kötött rossz üzletet.

- Siethetnél, mert átszóltak a főépületből, hogy Mr. Altman átjön.

- Mr. Altman kedvéért sem fogok tudni gyorsabban haladni! – Ian beljebb araszolt, észrevett valamit, átnyúlt két csapágyon keresztül, teljesen kitekeredve sikerült a helyére löknie a kicsúszott rögzítőszalagot, és egyúttal megragadta a problémát okozó csavart. Ennek láttán magában káromkodott egyet, mert azt jelentette, át kell néznie az egész gépet, mielőtt újraindítják.

- Mikor kapcsolhatom be? – Smith elengedte a füle mellett a szavait, néha iszonyatosan szemét tudott lenni. S mivel most azt hitte, hogy neki van esélye az előléptetésre, ott ugráltatott mindenkit, ahol nem szégyellt.

- Eszedbe se jusson! – üvöltötte vissza, amikor rájött, hogy beszorult.

- Tízre készen kell lennie egy rakatnak!

- Kapd be, Smith! – Ellazította az izmait, és lassan, milliméterről milliméterre próbált visszakúszni. Teljesen kimerült, mire kiszabadította a karját.

- Donaldson, csipkedd magad! Itt a nagyfőnök!

- Beszorultam, úgyhogy mi lenne, ha befognád, amíg ki tudok mászni?!

Végre csend lett. Martinez hangját hallotta, akinek ez volt a legutolsó napja. Holnaptól már más lesz itt a főnök, és ha Leslie betartja a szavát, akkor nem ez az idióta Smith. Az a két hét színészkedés tényleg nem tűnt nagy árnak érte. Eszébe jutott a férfi arca, amikor megcsókolta. A hitetlenkedéssel kevert meglepetés. Valószínűleg nem számított hasonlóra.

- Ian, mit tudunk segíteni? 

Azt hitte, rosszul hall.

- Leslie?

- Azt mondtad, beszorultál. Ki tudsz jönni egymagad, vagy segítenünk kell?

Leslie higgadt hangja kicsit megnyugtatta. Nem ismerte a férfit, abból a futó találkozásból és a tegnapi beszélgetésből nem tudta megállapítani, milyen ember. Lehet, hogy a menyasszonya nem is hazudik, mert bizony ez benne volt a pakliban, de fáradt arcát nézve, valahogy segíteni szeretett volna neki. Akármi is fog kisülni a dologból.

- Megpróbálok kimászni, csak hagyjatok békén, oké?

- Rendben.

- És Leslie?

- Igen?

- Smith-t ne engedjétek a kapcsolóhoz! – Halkan mondta, a férfi hangjából ugyanis úgy ítélte meg, hogy ott térdel a padlón a lába felőli részen, tehát elég közel volt, hogy hallja.

- Értettem, főnök!

Lehunyta a szemét, és nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. A francba, ezek szerint mégis sikerült! Igaz, a férfi közreműködésével, de ő lett a termelési részleg vezetője. Az öröm adott neki némi pluszt, hogy még egyszer kicsavarja magát az utolsó szakasznál. Érezte, ahogy elakad valamiben a ruhája, felszisszent, ahogy megvágta valami, de aztán már csak azt érezte, ahogy egy erős kéz megragadja a bokáját.

- Ian?

- Segítenél?

Soha nem kért segítséget, amióta itt volt, de úgy érezte, az alváshiány és az öröm együttese kiszívta minden erejét.

- Itt vagyok! – Leslie-nek eszébe sem jutott, hogy összekoszolhatja drága öltönyét, amikor behajolt, hogy elérje a karját. Komolyan aggódott, ez látható volt rajta. Ebben a pillanatban fel sem merült benne, hogy a megállapodásuknak annyi, ha Ian kórházba kerül.

Még ketten nyúltak oda, és segítettek kijutnia a gép alól. Megkönnyebbülten hagyta, hogy talpra húzzák, és megmozgatta a vállát.

- Ez kemény volt! – nyögte. – Köszönöm!

- A géppel mi a helyzet? – Smith elébe furakodott mindenkinek.

- Kiesett egy csavar, ami a szalagot tartotta. A szalagot a helyére tettem, de át kell nézni az egészet.

- Jó, de…

- Smith! – John Altman hangjára a férfi elhallgatott. – Beszélhetnék magával?

Smith a férfi komor arcát vizslatta, majd Ianre pillantott. Lehetett valami az arcán, mert elhúzta a száját.

- Ne mondjon semmit! – mondta, és faképnél hagyta őket.

- Gratulálok! – Leslie kezet nyújtott Iannek, és rámosolygott, aztán a mosoly le is hervadt az arcáról. – Te vérzel!

- Mi? – Ian a jobb oldalára pillantott, és felnyögött. – Éreztem, hogy megvág valami, de azt hittem, csak egy karcolás.

Martinez azonnal ott termett.

- Ezt fertőtleníteni kell!

- Jól vagyok!

- Ma még én vagyok itt a főnök, és nem tűrök ellenkezést!

- Fogadjon szót, Donaldson! – John kezet nyújtott a férfinak. – Leslie elkíséri majd a személyzeti osztályra, ha végzett.

- Rendben. Köszönöm, Mr. Altman!

John elgondolkodó tekintettel felelt.

- Ne nekem köszönje! – mondta, mielőtt elment volna, hogy beszéljen Smith-szel pár szót.

Egyikük sem szólalt meg, amíg be nem értek az irodába. Ian előszedte az elsősegélyfelszerelést, és azzal babrált, míg Leslie körbejárt, és megérintett egy-két dolgot. Csoportképet az asztalon, baseball kesztyűt a széken.

- Megköszönhetem? – ült le Ian az asztal szélére.

- Őszintén szólva, annyira nem kellett győzködni. Kedvel téged, Smith-t meg nem tartja alkalmasnak a csapatmunkára.

- Mert egy seggfej!

- Nem kedvel téged.

- Észrevettem. Nagyon biztos volt a dolgában. – Iant kicsit megnyugtatta, hogy az állást nem teljesen Leslie-nek köszönheti, hanem saját magának is. Lassú mozdulatokkal kibújt a kezeslábas felső részéből, és fintorogva levette elszakadt, véres trikóját. – Nem is olyan vészes – állapította meg.

- Aggódtam érted. – Leslie ezt habozva mondta. Igyekezett nem a félmeztelen férfit bámulni, de nem igazán ment. Arra számított, hogy löttyedt bőrt lát majd, de attól eltekintve, hogy a hasa nem volt lapos és feszes, egész jól nézett ki. Bele sem mert gondolni, milyen keményen kellett küzdenie, hogy ennyit lefogyjon.  

- Gondolom. – Ian fertőtlenítő kenőcsöt szedett elő. – Ha bajom esik, és nem tudok bejárni dolgozni, fuccsba megy az egyezségünk.

- Kereshettem volna valaki mást.

Ian felpillantott. Leslie bizonytalan mosollyal nézett rá. Viccelődni próbált, és ez a tegnapihoz képest elég nagy előrelépésnek számított. Azt gondolta, hogy a férfi szemétkedni fog vele, amiért letámadta, és megcsókolta, ám most meglepetés érte.

- Feladhattál volna valami hirdetést.

- Nem is hangzik rosszul. – Leslie odalépett hozzá, és tétovázva megfogta a csuklóját. – Először kezet kellene mosnod, és úgy kitisztítani, nem?

- Nem lesz semmi bajom.

- Én azért nyugodtabb lennék. – Leslie kezet mosott a fali csapnál.

Ian végül hagyta, tegyen, amit akar. Maga mellé ejtette a karját, és a férfit figyelte. Nem volt az a kimondott szépfiú, de széles arccsontja, egyenes vonalú orra, keskeny ajka vonzóvá tette. A haja sötétbarna volt, a szeme pedig valami egészen különleges színű, a napfényben óborra emlékeztette, idebent sötét volt, akár a mahagóni. Magas volt, karcsú, ilyen alakról álmodott mindig is.

Nem volt az esete. Sokkal jobban szerette, ha fiatalos vidámság süt valakiből, nem a keserűség. Sajnálta Leslie-t, őt is hagyták már el, tudta, milyen érzés. Nem egyszer sebezték meg úgy, hogy azt hitte, nem fog tudni talpra állni. Mégis képes volt továbblépni. Segített a napi rutin, a munka, a szüleiről való gondoskodás és a barátai támogatása. Ám Leslie magányosnak látszott, elveszettnek, és szomorúnak. Igaz, ez nem volt csoda, hiszen még a családja is a menyasszonyát támogatta, és nem őt.

- Ez lehet, hogy csípni fog – figyelmeztette éppen a férfi, de nem is érzett semmit, mert Leslie ekkor nézett fel.

- Szép a szemed – mondta ki, ami először az eszébe jutott.

Leslie elutasító arcot vágott.

- Verd ki a fejedből!

- Micsodát?

- Hogy megcsókolsz.

Ian lassan elvigyorodott, pedig a fertőtlenítő tényleg csípett, könnybe lábadt tőle a szeme.

- Nekem eszembe sem jutott…

Leslie lehajtotta a fejét, és gyors mozdulatokkal leragasztotta a sebet.

- Vigyázz rá! – mondta. Visszament a mosdóhoz, lemosta a kezéről a fertőtlenítőt.

- Köszönöm! Elkísérsz az öltözőbe?

- Minek?

- Hátha útközben rosszul leszek. Nem vennéd a lelkedre, ha történne velem valami, ugye?

- Neked ez egy játék?

Ian felegyenesedett. Felmarkolta a trikóját, és elkomolyodva válaszolt.

- Ez csak a te fejedben megy vérre. Ne várd, hogy én is életre-halálra menő küzdelemnek tekintsem, mert arra nem vagyok hajlandó. Tartozom neked, amit vissza fogok fizetni a következő két hétben, de a saját szabályaim szerint játszom.

Leslie a szavait emésztve követte, viszont csak akkor válaszolt, amikor bezárult mögöttük az öltöző ajtaja.

- Nem vagyok meleg!

- Ezt már mondtad. – Ian váltóruhát szedett elő a szekrényéből, és a zavar legkisebb jele nélkül elkezdett átöltözni.

- Akkor miért csókoltál meg tegnap?

- Nem volt jó?

Leslie-ben felmerült, hogy megüti. Tehetetlen dühében inkább az egyik szekrény oldalára csapott.

- Nem – szűrte a fogai között.

- Értem.

- Fenét érted! Nem vagyok olyan, mint te! Nem akarok veled csókolózni, sem…

- …dugni? – Ian ártatlanul közbevágott.

- Hogy te mekkora seggfej vagy!  

- Korábban kellett volna meggondolnod, mielőtt segítséget kértél tőlem! – Ian felhúzta a kezeslábas cipzárját, és csípőre vágta a kezét. – Nem vagy az esetem, de bosszant, hogy csak egy megzsarolható kis buzit látsz bennem!

- Ez nem igaz!

- Pedig nekem nagyon úgy tűnik, bár nem látszol rossz srácnak.

- Ezért elhatároztad, bosszúból megfektetsz, vagy mi?

- A bosszút meghagyom neked és az exednek. Én csak jól akarok szórakozni, ha már két hétig egy olyan férfihoz leszek kötve, aki minden egyes alkalommal elmondja, hogy nem meleg.

- Én csak megpróbálom megértetni veled, hogy elég hiteltelen lenne, ha hirtelen egymást nyalva-falva jelennénk meg a nyilvánosság előtt.

Ian pislogott kettőt, aztán felnevetett.

- Nem kell egymást nyalnunk-falnunk, de azért az is elég hiteltelen lenne, ha hozzád sem érnék. Márpedig te minden egyes közeledésemre úgy nézel rám, mint egy ijedt nyuszi.

- Ez nem igaz!

- Legközelebb lefotózlak.

- Mi a fenét akarsz ezzel elérni?

Ian zsebre dugta a kezét, kissé széttárta a lábát, úgy nézett rá egészen komolyan.

- Talán azt, hogy ne vedd túl komolyan az életet. Az exed megcsalt, kidobtad, bosszúból ellened fordította, akit lehetett. Pont. Nem gondolkodtál még el azon, hogy szerencsés vagy? El is vehetted volna feleségül – vont vállat. – Arról nem is beszélve, hogy azok a barátaid, akik hisznek neki, talán nem is az igazi barátaid. Ha tényleg azok lennének, nem ülnének fel az első pletykának. Gondolj arra, hogy Altman elhitte-e, amit az a nő összehordott rólad?

- Nem.

Ian bólintott.

- Na, látod!

- És a szüleim?

- Arra nem tudok mit mondani, nem ismerem őket. Talán csak attól félnek, rosszul döntöttél, és nem akarják, hogy megbánd.

- Te mindenkiben a jót látod?

- Ha csak a rosszat látnám, fel is vághatnám az ereimet.

Leslie lehunyta egy pillanatra a szemét.

- Elég szánalmas, hogy csak az jár a fejemben, hogyan tegyem pokollá az életét, ugye? – sóhajtott fel fáradtan. – Olyan vagyok, mint ő.

- Emberből vagy, és senki sem lehet tökéletes.

Leslie a férfit nézte.

- Sajnálom, hogy belekevertelek.

Ian a szemét forgatta.

- Segítettél nekem, ezért úgy fair, hogy én is segítek neked. De az én szabályaim szerint játszunk, ha már hírbe kell hoznom magam veled.

- Nem gondoltam, hogy ennyire rosszul nézek ki.

- Most éppen elég nyúzottnak tűnsz.

- Rosszul aludtam.

- Ebben most kivételesen megegyezünk.

- Rémálmok?

- Anyám nem volt jól.

- Sajnálom.

Ian erre csak megrázta a fejét, és elindult feléje.

- Igazából azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e elfogadnom az ajánlatod?

- És?

- Talán kisülhet belőle valami.

- Nem fogok lefeküdni veled!

Ian végre megint felnevetett. Jókedvűen nézett rá, a kék szemek ragyogtak, ahogy az ég a nyári forróság idején.

- Azt hallottam, hogy nem áll fel, ezért nem is vagy olyan csábító.

- Bedőlsz a rosszindulatú pletykáknak?

- Én nem vagyok a barátod. Alig ismerlek. Nem tudhatom, mi igaz, és mi nem.

Leslie a mellkasára tette a kezét, hogy távol tartsa magától.

- Nem!

- Mit nem?

- Nem akarom, hogy hozzám érj!

- Undorodsz tőlem?

- És ha igen?

- Tegnap meglepetést láttam rajtad, undort nem.

- Azért, mert váratlanul ért.

- Téged váratlanul bárki lecsókolhat?

- Miért kötsz bele mindenbe?

- Mert nem látod saját magad – vigyorgott Ian, és nekiszorította az egyik szekrénynek. – Elhiszem, hogy nem vonzódsz hozzám.

- Akkor?

- Csupán megdöbbentően esetlennek tűnsz a jelenlegi helyzetben.

- Te most sértegetsz?

Ian kuncogott. Fekete haja, amit kétoldalt felnyírtak, kócos volt. Fülében ezúttal egy sötétkék kő szikrázott.

- Lehet, hogy mégis tetszel nekem – mondta.

- Lehet, hogy mégis rossz ötlet az egész. – Leslie el akarta tolni magától, de elfelejtette, hogy a férfi megsérült. Megránduló arcát látva megdermedt. – Bocsánat!

Ian szitkozódott, aztán a vállánál fogva szorította a szekrénynek. Megcsókolta, a nyelvét ismerősen húzta végig az alsó ajkán. Szemtelenül kihasználta, hogy Leslie nem akart fájdalmat okozni neki, és hozzásimult. Finom csókja lassan egyre forróbb lett, a nyelve besiklott a szájába, felfedezte minden zugát.

Leslie nem akart hinni az érzékeinek. Ian fittyet hányt a kérésére, kicselezte, elérte, hogy megint sarokba legyen szorítva. Dühítette a dolog, másrészről ott volt a kíváncsiság. Mit tud nyújtani egy férfi? Egyáltalán milyen egy férfi csókja? Lassan lehunyta a szemét, a fertőtlenítő csípős szagát érezte az orrában, a citrom friss és a fűszerek izgató illatát. A férfinak mentol íze volt, a nyelve fürge volt, és szenvedélyes. Utoljára talán évekkel ezelőtt csókolózott ilyen hévvel, amilyennel Ian elvette tőle, amit akart.

Sokáig csak álltak, néma csendben. Leslie nem akart megszólalni, ahhoz túlságosan zavarban volt. Furcsán érezte magát, amiért engedte, hogy a férfi megcsókolja. Megint. Nem undort érzett, inkább zavart, amiért nem hagyta hidegen a csók. Nem arról volt szó, hogy felizgult volna, inkább csak kellemesen érezte magát. Még akkor is, ha Ian csak játékból tette, elérte, hogy felfigyeljen a világra, amit eddig valahogy a tudata mélyére száműzött.

Ian nem tudta, mit mondjon, amitől a férfi nem ugrik azonnal a torkának. Tisztában volt azzal, hogy Leslie nem meleg, de képtelen volt nem heccelni. Ki akarta zökkenteni abból a mélabúból, amibe zuhant a menyasszonya miatt. Tudta persze, hogy mennyire sebezhető most, és mennyire vágyik némi emberi melegségre, ez olyan nyilvánvaló volt. Nem kellett volna ezt kihasználnia, és undok dögnek érezte magát, mégse volt képes leállni. Aranyos volt, ahogy nem nézett a szemébe, és piros volt az arca. Vajon a barátnője látta valaha így?

- Elkísérsz a személyzetire? – kérdezte végül halkan.

- Igen. 

Odakint merte csak megkérdezni.

- Haragszol rám?

- Igen. Nem.

- Most akkor melyik?

Leslie megtorpant. Közeledett az ősz, hűvös szél suhant át az épületek között.

- Én akartam, hogy segíts. Számítanom kellett volna arra, hogy ennek ára lesz.

- S még így is akarod?

- Igen.

- Bolond vagy!

- Te mit tennél a helyemben?

- Nem tudom. Azt hiszem, megpróbálnék továbblépni.

- Én soha nem voltam a megalkuvós fajta, még ha annak is látszom jelenleg. Igaz, hogy ez csak egy kicsike kis szúrás lesz Sophie-n, de attól még szúrás lesz az önérzetén. Talán anyámék egyszer megbocsátanak, de addig talán elgondolkodnak, hogy miért tettem.

- Ez boldoggá tesz?

- Soha nem voltam nagyravágyó.

Ian lassan elvigyorodott.

- Rendben. Kössünk alkut! Megteszem, amit kérsz a következő két hétben, de cserébe te is megteszed, amire kérlek.

- Bizonyos határokon belül – egészítette ki Leslie nyugodtan.

- Természetesen.

- Nem fogok lefeküdni veled!

- Biztos? – Ian egész testével feléje fordult, kihívóan felvonta a szemöldökét. – Úgy vettem észre, nem hagylak teljesen hidegen.

- Ez még nem jelenti azt, hogy feláll rád a farkam! – tört ki belőle, pedig ilyesmit soha nem mondott még senkinek.

Ian először fojtottan kuncogott, aztán harsány röhögésben tört ki, és a szemét törölgette. Amikor a férfira nézett, a kék szempár a nyarat idézte, tikkasztó hőséget, hűs zuhanyt, meztelen testeken egybefolyó verítéket.

- Végre! Eddig valahogy úgy éreztem, mintha valami ködön keresztül beszélnél velem.

Leslie a homlokát ráncolta, de sejtette, mire gondol. Az elmúlt napokban úgy érezte, mintha nem is a saját testében létezne, az Ian által említett ködön keresztül szemlélte a világot, és hirtelen, teljesen váratlanul a valóság mellbe vágta. Mintha álomból ébredt volna, pedig megállapította már egyszer, hogy nem alszik, ám most megint tiszta volt a feje a fáradtság ellenére. Nem válaszolt, vállat vont. Ian nem erőltette a dolgot, csak felvette a léptei ritmusát, ahogy továbbindultak a főépület felé.

- Kérdezhetek valamit?

- Igen.

- Ha egyszer mégis feláll rám a farkad, akkor lefekszel velem? – Ian vigyorogva kérdezte, de Leslie valamiért mégis úgy érezte, teljesen komolyan gondolja.   

- Nem!

Ian nevetésétől neki is mosoly jelent meg a szája sarkában, és nem tette szóvá, hogy összeér a karjuk…

 

 

2.

 

            Az ebédlőben talpalatnyi hely sem volt, pedig hét közepén általában kevesen ettek itt. Leslie kedvetlenül kevergette a levest, valahogy nem igazán volt étvágya. Sandra vele szemben ült, egyedül evett, amikor ő megérkezett, és megszánta.

- Nem vagy éhes?

- Nem igazán. – Körbepillantott, az ajtót szuggerálta.

- Sophie ma kint ebédel a barátnőivel – mondta Sandra megnyugtatónak szánt hangon.

Megkönnyebbült a hír hallatán. Nem akart találkozni vele. Kételkedett abban, hogy képes lenne egy levegőt szívni vele. Előbb-utóbb természetesen muszáj lesz, de most még Iant is meg kellett emésztenie. Két nap telt el a megegyezésük óta, de nem sokat találkoztak. Ittak egy-egy kávét minden nap, és megbeszélték, hogy ma is kávéznak egyet ebéd után.

Ian, ha éppen nem méregette különös tekintettel, akkor vicces és kedves volt. Nem csak az aktuális divatról vagy diétáról volt képes beszélgetni, hanem bármiről, és ez üdítő változatosságot jelentett Leslie számára.

- Vársz valakit? – Sandrának végre feltűnt, hogy talán nem Sophie miatt pillantgat ilyen gyakran a bejárat felé.

- Igen. – Rápillantott az órájára, és megállapította, hogy Ian késik.

- Lassan vissza kell mennünk. Találkozód lesz félóra múlva.

- Tudom, köszönöm.

Sandra lehajtotta a fejét, Leslie biztosra vette, hogy megbántotta. Bocsánatot akart kérni, de Ian ekkor toppant be. Gyűrött, bő kezeslábasában elég nagy feltűnést keltett, és láthatóan nagyon jól szórakozott a döbbent arcokon. Odaintett neki, Ian rámosolygott, és elindult a pulthoz kávéért.

- Őt vártad? – Sandra suttogott.

- Igen.

- Ő nem a termelésen dolgozik?

- De igen. Ismered?

- Csak hallottam róla. Nem tudtam, hogy a barátod.

Leslie nem válaszolt. Inkább a férfit figyelte, aki néhány embernek odaköszönve elindult feléje az asztalok között. Két csésze kávé volt a kezében. A borosta miatt idősebbnek nézett ki a koránál, és elég fáradtnak tűnt. Talán az anyja miatt megint nem tudott aludni.

- Szia!

- Szia!

Az egyik hátsó asztalnál ültek, az ablak mellett. Leslie-nek teljesen be kellett húznia a székét, hogy a férfi beférjen mögötte az ablak mellé. Megcsapta a kölnije és az izzadtság keveréke, ami Ian sajátja volt.

- Ian, a hölgy Sandra, az asszisztensem. Sandra, Ian a termelési részleg új vezetője.

- Helló! Gratulálok! – Sandra félénken mosolygott.

- Köszönöm. Elnézést a késésért, de elromlott az új gép. – Ian rosszkedvűen belekortyolt a kávéba. – Alig egy hónapja megy, és a gyártó szerint rendben kellene lennie. Az idióta, akivel telefonon beszéltem, azt mondta, kiküldenek egy szerelőt, de ha addig állnunk kell, annak a főnökség nem fog örülni.

- Mi történik, ha nem tudják megjavítani?

- Visszaviszik, de az megint pár nap csúszást okoz majd.

- Te nem tudod megszerelni?

Ian elvigyorodott. Kényelmesebben elhelyezkedett a széken, és végre teljesen ellazultnak látszott.

- Valószínűleg meg tudnám, de mivel garanciális, ha belenyúlok, akkor annak fuccs.

- Fuccs? – Sandra értetlen arcot vágott.

- Igen, ugrik a garancia.

- Oh, értem.

- Még ebédelni sem tudtam. – Ian ásított. – Este bent kell maradnom, pedig reménykedtem, hogy időben el tudok szabadulni. A moziban adnak egy filmet, amit szeretnék megnézni. Eljöhettél volna velem te is.

- Én?

- Igen, te. Akciófilm. Nyugodj meg, nem csöpögős, romantikus filmet akarok megnézetni veled. Ahhoz most nincs hangulatom. Majd legközelebb.

Sandra a desszertnek választott pudingját kanalazgatta, és mélyen hallgatott. A füle már tiszta vörös volt, amiből Leslie sejtette, hogy pontosan tisztában van Ian szexuális irányultságával. Óvatosan körbekémlelt, nem egy ember pislogott feléjük kíváncsian. Úgy gondolta, ez egy jó kezdet ahhoz, hogy Sophie halljon bizonyos pletykákat.

- Rendben.

- Mármint a film, vagy az, hogy ma nem tudok menni, mert melóznom kell?

- Megvárlak.

- Mikor?

- Ma.

Ian felvonta a szemöldökét. Leslie-nek feltűnt, hogy őszinte megdöbbenés ül a szemében.

- Későn végzek.

- Nem baj. Hazaviszlek.

- Biztos nem gond?

- Nem. Hozzak neked valamit enni?

Ian kihúzta magát a széken, a homlokát ráncolta. Sandrára pislogott, körbekémlelt, aztán leeshetett neki a dolog, mert elmosolyodott.

- Megeszed? – mutatott a tálcáján felhalmozott ebédre, amiből két falatot sem evett.

- Nem hiszem. Nagyobb volt a szemem, mint a szám.

- Akkor ide vele! – Ian maga elé húzta, és gondolkodás nélkül használta az evőeszközeit.

- Hozok tisztákat! – ajánlotta fel, de Ian nemet intett.

- Maradj csak! Hiszen…

Leslie érezte, hogy elvörösödik. Tudta, hogy a férfi mire céloz, és legszívesebben megütötte volna, hogy hagyja abba. Viszont végiggondolva, Ian csak azt tette, amire kérte. Éppen előadja, hogy kettejük között több is van, mint amennyi látszik.

Belekortyolt a kávéba, és kedvetlenül beismerte magának, hogy Iannek igaza volt. Sokkal hihetőbben reagál a jelenlétére és minden szavára most, hogy csókolóztak, mintha semmi sem történt volna közöttük. Valahogy kötődni kezdett hozzá, pedig erre vágyott a legkevésbé. Talán az volt az oka, hogy a férfit éppen egy olyan élethelyzetben ismerte meg, amikor amúgy is érzékenyebb volt a szokásosnál.

- Smith hogyan viselkedik? – kérdezte kis csend után.

Ian már a húsnál tartott.

- Bunkó, mint mindig.

- Tudod kezelni?

- Muszáj.

Sandra elkezdett szedelőzködni. Látványosan az óráját bámulta.

- Találkozód lesz.

- Tudom. Megvárom Iant, és megyek.

- Ha dolgod van, menj csak! Egyedül is tudok enni.

- Inkább megvárlak!

Sandra halkan elköszönt, és visszavitte a tálcáját. Ian utánabámult.

- Odáig van érted – mondta tele szájjal.

- Ne viccelj!

- Nem viccelek! Látszik, ahogy rád néz. Engem pedig nem kedvel.

- Képzelődsz!

- Inkább te vagy vak. – Ian eltolta maga elől a tálcát, és jóllakottan sóhajtott. – Nem is tudom, mikor ettem utoljára ennyit.

- Még fogyókúrázol?

- Aha. Edzek, kosarazni járok, ilyesmi. Muszáj, hogy formában tartsam magam.

- Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy ennyit leadj.

A férfi visszatért a kávéhoz, egy hosszú pillanatra kibámult az ablakon.

- Nem voltam mindig kövér. Kamasz koromban még olyan vékony voltam, mint most. Beleszerettem egy srácba, ő volt az első nagy szerelem. Bátorságot gyűjtöttem, és elmondtam neki. Elküldött a fenébe, és elmondta mindenkinek, hogy buzi vagyok. Nehéz időszak volt, gyűlöltem suliba járni.

- Bánatodban kezdtél enni?

- Aha. Szánalmas, igaz? – Ian félrebillentette a fejét, halványan elmosolyodott, még vállat is vont. – A szüleim éppen ki nem állhatták egymást, úgy volt, hogy elválnak, és ez már csak a ráadás volt. A kaja legalább adott némi örömet. Jobban éreztem magam tőle. – Visszafordította a fejét az ablak felé, az üvegben Leslie látta szomorú kék tekintetét. – Nem akartam tetszeni senkinek, ezért nem számított, hogy mekkorára hízok meg.

- Miért kezdtél el mégis fogyókúrázni?

- A vérnyomásom és a cukrom rendetlenkedni kezdett. Anyu és apu magas vérnyomásos, cukorbeteg, túlsúlyos. Anyu ráadásul szívbeteg, és féltünk, hogy talán én is örököltem. Láttam, mi lesz, ha nem változtatok az életmódomon. A dietetikus azt mondta, minden fejben dől el, és igaza volt. Az első húsz kiló után sokkal könnyebb lett. Gyűjtöttem némi önbizalmat, visszamentem tanulni, majd megpályáztam az állást itt. Szerencsém volt, mert az akkori főnök nem csak a hájpacnit látta bennem, hanem a szakértelmet is.

- Mennyi időbe telt visszanyerni a súlyodat?

- Kilenc év.

- Hűű…

- Az eleje a legnehezebb, dekánként fogy le rólad a zsír, meg a vége, amikor meglöttyed a bőröd. Volt egy időszak, amikor nem bírtam belenézni a tükörbe.

- Mégsem adtad fel. – Leslie számára bizonyossá vált, hogy Ian makacs ember. Az a fajta, aki akkor is végigcsinál valamit, ha majdnem lehetetlen. Nem adja fel, mert ott az a majdnem, és addig még van remény, hogy képes rá.

- Fel kellett volna? – Ian megitta az utolsó korty kávét, kutatóan nézett az arcába, valahogy közelebb került, mint volt, mert érezte kávéillatú leheletét. – Valld be, hogy jobban örülsz a mostani kinézetemnek, mintha egy kövér pacák csókolgatna.

- Annak nem örülnék, de most sem vagyok túl boldog tőle.

Ian halkan felnevetett. Láthatóan nem érdekelte, hogy most már majdnem mindenki őket nézi a szeme sarkából, és halkan pusmognak az emberek.

- Semmi vállalkozó kedv nincs benned.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam. – Leslie azon kapta magát, hogy kezdi élvezni a beszélgetést.

- Nem okoztál. Ahogy mondtam már egyszer, senki nem lehet tökéletes.

Leslie válaszolni akart, de rezegni kezdett a telefonja. Sandra hívta, ami azt jelentette, hogy késésben volt. Ian felsóhajtott, és összepakolt mindent a tálcára, amíg beszélt vele. Együtt indultak kifelé, odabólintottak pár embernek. Ian letette a tálcát a pultra a többi mellé, és csatlakozott hozzá.

- Tényleg megvársz ma? – dugta zsebre a kezét.

- Ha nem akarod, akkor nem várlak.

- Lehet, hogy későn végzek.

- Nem gond, mostanában úgyis sok szabadidőm van.

- Rendben. Add ide a telód!

- Minek?

- Mert nem tudod a számom.

Leslie majdnem azt mondta, nem is akarja, de győzött a józan esze, és a kezébe nyomta. Ian elégedetten rávigyorgott, bepötyögte a számát, és megcsörgette magát, hogy meglegyen neki az övé is.

Visszaadta, majd megszorította a vállát, ahogy elment mellette.

- Szép napot! Szólj, ha végeztél!

- Rendben. Jó munkát!

Leslie kényszerítette magát, hogy ne nézzen utána. Ian csak egy ismerős, aki kisegíti adott helyzetben. Nem a szeretője, figyelmeztette magát, és meglepődött, mert annyira nem érezte kellemetlennek a gondolatot.

 

            Késő este volt, tizenegy is elmúlt már, de még ott ült egy széken, és a férfit nézte, aki éppen a szerelőtől búcsúzott. Egy biztonsági őr kísérte ki az épületből, Ian nem ment vele, csak fáradtan odabaktatott hozzá.

- Bocsánat! Nem gondoltam, hogy ennyi ideig fog tartani.

- Semmi baj. – Felmutatta a tabletjét. – Elintéztem holnapra pár dolgot. Mehetünk?

- Még körbejárok, de utána igen.

- Veled megyek. Teljesen elgémberedtek a lábaim.

A hatalmas terem, ahol általában öttucatnyi ember is sürgött-forgott, most néma csendben és félhomályban várakozott a hajnalban kezdődő műszakra. Nem hallatszott más, csak a lépteik zaja és a gépek halk pittyegése. Ian lekapcsolta a teljes világítást, csak az irodában égett a villany. Egyes részeken csupán a biztonsági fények és a vészkijárat jelzései világítottak. A félhomályban nem egyszer majdnem nekiment egy kiálló csőnek vagy valaminek, amit nem is tudott beazonosítani.

- Vigyázz! – Ian elkapta a karját, és visszarántotta, mielőtt belegyalogolt volna még egy kiálló alkatrészbe.

- Te sötétben is látsz?

- Ez még nem sötét, majd megszokja a szemed, utána jobb lesz. Amúgy évek óta itt dolgozom, és pontosan tudom, mi hol van.

- Szereted a munkád, igaz?

- Miből gondolod?

- Abból, hogy képes vagy ennyit túlórázni.

- Igazából ez most kivételes eset, mert ha van partnerem, akkor szeretek időben végezni, hogy tudjunk találkozni.

- Tetszik most valaki?

- Te.

- Komolyan kérdeztem! – morrant fel, mire Ian elvigyorodott. A fények borostás arcán vibráltak, árnyékot vetettek rá, sejtelmes félhomályba burkolták az alakját.

- Lehet, hogy komolyan mondtam.

- Ha nem kérlek meg erre a szívességre, akkor eszedbe sem jut, hogy velem kezdj.

- És ha mégis?

Leslie neki akart dőlni az egyik gépnek, de nem mert. Inkább továbbindult, és kikerülve egy oszlopot, bevárta a férfit.

- Ha nem lett volna ez az egész, szóba jöhettem volna, mint lehetséges partner?

- Talán igen.

- Miért nem tudsz konkrétan válaszolni?

- Mert tetszik, ahogy felhúzod magad rajta.

- Nem igaz!

- Micsoda?

Leslie dühös lett, és faképnél hagyta. Kétszer is nekiment valaminek, aztán egyszer csak a sötétben találta magát. Valószínűleg az sem volt teljes sötétség, csupán a szemének idő kellett, amíg megszokta a vibráló fényeket. Megállt, hallgatózott. Nem hallotta, hogy a férfi ott jönne mögötte, de rajta úgyis gumitalpú bakancs volt. Mély levegőt vett, majdnem elkiáltotta magát, azonban megérezte az illatát. Nem messze tőle állhatott, csak nem szólalt meg.

- Szerettem Sophie-t – mondta halkan. – Soha nem hittem, hogy képes megcsalni, és azzal, hogy mégis megtette, összetört bennem valamit. Ez nem hangzik túl férfiasan, de ez az igazság. – Talán azért merte most elmondani az érzéseit Iannek, mert nem látták egymást. Sötétben, arctalanul az ember mindig sokkal bátrabb volt, amikor ki kellett mondani az igazságot. – A szüleim viselkedése meg olyan szinten fáj, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy képesek ezek után hinni neki. Az, hogy ilyen kicsinyes módon akarom megsebezni őket, szintén nem vall túl férfias tettre, mégsem tudom annyiban hagyni a dolgot! Gyűlölöm magam, amiért ilyen vagyok, de legfőképp azért, mert ehhez téged használlak fel.

- Nem kell rosszul érezned magad. – Ian tényleg ott állt mellette, tőle jobbra, talán egy karnyújtásnyi távolságra. – Mondhattam volna nemet is, amikor ajánlatot tettél.

- De nem mondtál. Miért?

- Azt hiszem, megsajnáltalak. Kimerültnek tűntél, dühösnek és értetlennek. Voltam hasonló helyzetben, de én soha nem akartam bosszút, vagy éppen megalázni a másikat. El akartam felejteni, továbblépni, hogy majd, amikor már képes leszek nosztalgiával visszaemlékezni az egészre, le tudjam vonni a megfelelő következtetéseket.

- Én erre egyelőre nem vagyok képes. Addig semmiképp, amíg a szüleim szerint én is hibás vagyok a dologban. – Habozott. – Egyrészről tudom, hogy igazuk van, nem szabadott volna természetesnek vennem Sophie szerelmét. Másrészről… dühös vagyok, Ian! Ha érezte, hogy nem működik a kapcsolatunk, ha zavarta, hogy nem törődök vele eleget, miért nem mondta? Miért csak arról volt képes beszélni, mennyire tetszett neki az a táska a kirakatban, vagy annak a kolléganőnek a fülbevalója?! Miért nem mondta azt, hogy hé, drágám, üljünk le, beszéljük meg!

- A szüleid ezt tették?

- A szüleim házassága tökéletes – tört ki a keserűség Leslie-ből. – Ezt mindenkinek elmondják, de én tudom az igazságot. Apám fiatal szeretőit, anyám titkos hódolóit… És most nem rólam lehetne megmintázni a tisztelettudó gyermek szobrát.

- Nem baj. – Ian megérintette a karját. Úgy tűnt, mintha látna a sötétben, de igazából már Leslie szeme is kezdett hozzászokni a sötéthez. – Gyere! Mutatok valamit. – Megfogta a kezét, és ő hagyta, mert valahogy természetesen tette, nem erőszakosan rángatva. Barátként húzta magával, és ettől az ösztönei nem jeleztek, hogy ne menjen, ne maradjon vele kettesben ebben a meghitt sötétben.

Ian a félelmei ellenére nem próbálkozott semmivel. Világosabb részre vezette, és felkísérte az emeletre. A második emelet magasságában, a termet átszelő hídon állt csak meg, ahonnan belátták az egész teret. Leslie körbefordult, félelmetes volt itt állni a magasban, ahol csak egy korlát választotta el a mélységtől. A szeme mostanra hozzászokott a fényekhez, ki tudta venni a gépek körvonalait.

Ian anélkül, hogy elengedte volna a kezét, lehuppant, és lelógatta a lábát a korlát alatt.

- Gyere!

- Te nem félsz itt fent?

- Tériszonyos vagy?

- Nem tudok róla, de valld be, hogy ijesztő itt állni a sötét semmiben.

Ian nevetett, és lehúzta maga mellé.

- Lazulj el! Nem kell mindig merevnek és konvencionálisnak lenned.

- Annak tartasz?

- Annyira nem ismerlek, de felmerült bennem, igen.

- Hát, nem. – Leslie-nek be kellett látnia, hogy alig ismerik egymást. 

- Mi akartál lenni kiskorodban?

- Ez most, hogy jön ide?

- Meg akarlak ismerni. Gondolj arra, hogy nem ártana többet tudnom rólad azon kívül, hogy egy Sandra nevű nő az asszisztensed, imádod az unalmas nyakkendőket, és volt egy jegyesed, akit Sophie-nak hívnak, és akit a szüleid imádnak annak ellenére, hogy egy cafka. Bocs, de ez most nagyon kikívánkozott belőlem.

Leslie sokáig hallgatott, a sötétbe meredt.  

- Atomfizikus – mondta végül.

- Mi? Te most hülyéskedsz velem?

Felnevetett a hördülés hallatán.

- Kicsit. Középiskolában érdekelt a fizika, az atomfizikát például egészen lenyűgözőnek találtam, és komolyan elgondolkodtam, hogy ezen a területen tanulok tovább. Amúgy orvos akartam lenni, amikor pici voltam.

- Atomfizika, jézusom!

- És te?

- Hattyú.

Leslie felnevetett.

- Hattyú? Most te viccelsz!

- Nem. – Ian az alsó korlátra fektette a karját, rátámaszkodott. – Olyan hároméves lehettem, amikor anyu A rút kiskacsát mesélte nekem lefekvés előtt. Elképzeltem, hogy a csúnyácska kiskacsa, akit mindenki gúnyolt, felnőttként büszke tartású, hófehér madár lett. Bár anyuék mondták, hogy én ember vagyok, ő pedig állat, és nem lehet belőlem hattyú, még elsőben is tartottam magam az álomhoz. Aztán felnőttem, és gépész lettem.

Leslie torkát az együttérzés kaparta.

- Rút kiskacsának érezted magad? – követte a férfi példáját, lebámult a félhomályba, a kékes-pirosas fények közé.

- Néha. Úgy éreztem, én nem vagyok olyan, mint a többiek. Nehezen tudtam beilleszkedni, ami miatt sokat csúfoltak. Amikor rájöttem, hogy meleg vagyok, már megértettem, miért éreztem kívülállónak magam.

- A szüleid mit szóltak?

- Volt egy bátyám, négyéves volt, amikor meghalt. Én nem is emlékszem rá. Anyuékat nem érdekli, hogy kit szeretek, míg élek, és boldog vagyok. Félnek, hogy engem is elveszítenek.

- Ez aranyos.

- Néha az agyamra mennek a túlzott aggodalmukkal.

- Szeretnek.

- Igen, tudom. A te szüleid?

- Az én szüleim egész jól fogadták, hogy hetero vagyok.

Most Ian nevetett fel, beletelt pár perc, mire abbahagyta.

- Nem itt élnek, igaz?

- Nem. Volt egy cégük, amivel elég jól kerestek. Pár éve vettek egy farmot lent délen, és most élik boldog nyugdíjas életüket.

- Akkor ezek szerint délinek számítasz?

- Ez baj?

- Nem.

- Az igazat!

Ian kuncogott.

- Csak az jutott az eszembe, hogy érthető lenne az a fene nagy jólneveltséged. Szinte káromkodni se hallottalak.

- Ez nem igaz!

- Dehogynem!

- Élvezed, hogy bosszanthatsz? – Leslie megint elfelejtkezett arról, hogy Ian oldalán van egy seb, és megbökte. Csak a felszisszenésre kapott észbe. – Ne haragudj! Jól vagy?

- Aha. – Ian eldőlt. – Azt hiszem – nyögte. – Nem jutott eszedbe, hogy hadirokkant vagyok?

- Elfelejtettem. – Fölé hajolt. – Nem vagy hadirokkant, csak megvágtad magad. Rendesen cseréled a kötést rajta?

- Igen, anyu!

- Komolyan kérdezem! Ha elfertőződik…

- Te mindent ennyire túlaggódsz?

- Igen. A farmon láttam pár dolgot…

- A szüleid nem akarják, hogy átvedd? – Ian felhúzta a lábát, és hanyatt feküdt.  

Leslie felhúzta magát, és a hátát a korlátnak döntötte.

- Nem. Idegennek érzem azt a helyet. Persze jó ott lenni, kikapcsolódni a város után, de valahogy nem érzem azt, hogy oda tartozom. Ugyanez volt a helyzet a cégükkel is, nem volt az én világom, és végül inkább eladták.

- Komolyan ennyire kedvelik Sophie-t?  

- Úgy tűnik.

- Érthetetlen a számomra.  

- Hát, még nekem! – Leslie érezte, ahogy a keserűség a torkát fojtogatja. – Anyu kedvelte őt, úgy vélte, hogy a tökéletes feleség lesz számomra. Sophie testesíti meg számára a nagyvilági nőt, aki ő mindig lenni akart.

- Miért?

- Ezt tőle kellene megkérdezned.

- Érdekes gyerekkorod lehetett.

- Az volt. Szeretem őket, de nem értem a mozgatórugóikat. Anyu azt hangoztatja, hogy meg kell beszélnem Sophie-val a félreértéseket, és megoldást kell találnom rájuk, mert férfiként ez az én kötelességem. Apám hasonló elméletet vall, a tökéletes házasság titka, hogy szemet hunysz a párod ballépései felett.  

- Ez csak önáltatás.  

- Tudom. Valójában ők is tudják, csak képtelenek szembenézni vele.

- Mit gondolsz, hogyan fognak reagálni rám?

- Ki fognak akadni! Sophie-t képzelték el mellém, nem egy férfit.  

Ian hümmögni kezdett.

- Akkor ezek szerint szóba se jöhetek, mint lehetséges vőlegényjelölt?

- Micsoda? – Leslie elvigyorodott.

- Elvégre menyasszony nem lehetek.

- Az biztos. Tudtommal még ott tartunk, hogy két hétig eljátszod az exem, majd a szüleim előtt, hogy a szeretőm vagy. Arról nem volt szó, hogy ez meg is fog valósulni. Sőt, párszor kifejtettem, hogy egyenesen lehetetlen a dolog.

- Semmi se lehetetlen.

- Ez igaz.

Kis ideig hallgattak. Mindkettejüknek eszébe jutott, hogy későre jár, és holnap munkanap. Ennek ellenére nem mozdultak.

- Milyen melegnek lenni?

- Ezt, hogy’ érted?

- Hát, úgy, hogy annyi mindent hall az ember. Felelőtlenek, terjesztik az AIDS-t, nem képesek normális párkapcsolatra, pedofilok, satöbbi.

- Ezt most komolyan kérdezed? – Ian hangja elkomorult.

- Ha nem akarsz válaszolni, úgy is jó.

A férfi felsóhajtott, aztán egy halk nyögéssel felült, és odakúszott hozzá. Melléült, kinyújtotta a lábát, mielőtt felelt volna.

- Nem vagyok felelőtlen, sem beteg, megvetem azokat a rohadékokat, akik gyerekeket molesztálnak, és normális párkapcsolatra vágyom.

- Ezzel most megnyugtattál. – Leslie mosolyogni próbált, de érezte, hogy kicsit belegázolt Ian lelkébe.

- Az a szomorú, hogy vannak ilyenek, de ha már itt tartunk, a heterók között is akad. Én átlagos melegnek tartom magam. Szeretnék valakit, aki szeret, és akivel szerencsés esetben leélhetem a hátralevő éveim. Az egyéjszakás kalandok annyira nem vonzanak, bár öregszem, azt hiszem, mert képes vagyok elcsábulni egy kedves mosolytól vagy egy szomorú tekintettől.

- Most rám célzol?

- Igen. – Ian nem próbált meg hazudni. Kimondta, amit gondolt, és ebben különbözött Sophie-tól, vagy bármelyik barátnőjétől. Ian férfi volt, őszinte és egyenes. Pontosan tisztában volt azzal, mit akar, mire vágyik egy másik férfi, jobban, mint egy nő. – Nem vagy az esetem, de tetszel. Talán, mert annak ellenére, hogy éppen egy balhés szakítást igyekszel túlélni, alapvetően kedves vagy. Az ajánlatod kicsit furcsa, de őszintén szólva, kaptam furcsábbakat is, úgyhogy nem is értem, miért akadtam ki annyira miatta.

- Kedves vagyok?

- Igen.

- Ezt jó tudni. – Habozott, hogy meg merje-e kérdezni. – Milyen ajánlatokat kaptál már?

- Majd egyszer elmesélem őket. – Ian jól hallhatóan nem akart erről beszélni.

- Miért nem most?

- Mert még korai.

- Neked vagy nekem?

- Mindkettőnknek.

Leslie nem erőltette a dolgot, témát váltott.

- És mi tetszik bennem ezen kívül?

- Biztos tudni akarod?

A kihívó hang hallatán habozott.

- Nem – sóhajtott fel, és nekiállt, hogy feltápászkodjon. – Mennünk kellene!

Ian elkapta a csuklóját, és visszarántotta. Egy hosszú pillanatra megrémült, hogy lezuhan, de csak visszahuppant a helyére, majd egyensúlyát veszítve eldőlt. Kis ideig dermedten pihegett. Ian odahajolt fölé.

- Jól vagy?

- A frászt hoztad rám!

- Sajnálom.

- Ha még el is hinném! – Párszor mély levegőt vett, mire rádöbbent, hogy a férfi nem mozdult el fölüle. – Nem biztos, hogy akarom hallani – mondta halkan.

- Miért?

- Mert úgy érzem, most kicsit meginogtam lelkileg, és nem lenne jó, ha pont a te karjaidban lelnék vigaszra.

- Azt mondtad, nem áll föl rám…

- Nem is! – csattant fel, és bosszantotta, hogy Ian mosolyog.

- Megcsókolhatlak?

- Nem! – Felkönyökölt, hogy felálljon, összekoccant a fejük. Ian kicsit megingott, amitől megijedt, és utánakapott. A mozdulat túl heves volt, csak azt érte el vele, amit nem akart, magára rántotta. – Most persze nem fáj a sebed – mormolta szemrehányóan.

- Kicsit igen. – Ian ajka közelebb volt, mint gondolta, a lehelete a szája sarkát érte. El akarta fordítani a fejét, de a férfi szemfülesebb volt, a tarkójára csúsztatta a kezét, és megcsókolta, mielőtt tiltakozhatott volna.

Talán a késői óra, a fáradtság, a már-már sötétséggel egybefüggő félhomály, esetleg a bizalmas beszélgetés volt az oka, hogy kevésbé volt ellenére a dolog. Iannek kávéíze volt, elég sokat megivott, míg a szerelővel próbált dűlőre jutni. Az illata olaj, fém, és izzadtsággal kevert fűszeres citromra emlékeztetett, ha az ember megszokta, egészen kellemes volt. Az ajka selymes volt, finoman simult az övére, cirógatta, simogatta, elérte, hogy ne akarjon ellenállni.

Most jött rá, hogy nem is olyan rossz dolog, ha kényeztetik az embert. Mert Ian ezt tette, az ajkát nyalta végig éppen, szinte kérlelve, hogy nyissa szét, hadd jusson be a szájába. Az ujjai közben a füle mögötti érzékeny részt ingerelték, holott Leslie-nek eddig fel sem tűnt, hogy érzékeny lenne. Odanyúlt, hogy lefogja a kezét, a csiklandós, ismeretlen érzéstől nevethetnékje támadt. Ian félreérthette, mert lefogta az ujjait, és leszorította a szegecselt padlóra. Amíg erre figyelt, bejutott a szájába. Nyelvével felfedezte a szájpadlását, a fogait, a nyelvét. Mire szétváltak, mindketten levegő után kapkodtak.

Nem mozdultak. Nem szóltak. A sötétben egymást nézték, igaz, nem sok mindent láttak a másikból. Csak a másik illatát és testének melegét érezték, lélegzetvételét hallották. Leslie érezte, hogy Ian ujjai óvatosan végigsiklanak a tenyerén. Kitapogatták egyenetlenségeit, vonalait, izületeit, csuklója csontjait, ujjai hosszát. Össze akarta zárni a kezét, de Ian halk mordulása megállította. Majdnem megkérdezte, mi a baj, de aztán inkább hallgatott. Valahogy jó volt így a sötétben, a magasban, a bizonytalan érzések között ingadozva. Felmerült benne, hogy Sophie miatti kusza érzései mentek az agyára…

- Legalább most ne gondolj rá! – Ian kicsit rádőlt, a nyakába fúrta az arcát, a lehelete a bőrét érte, azt a részt, ahol nem is olyan rég cirógatta.

- Honnan tudod, hogy Sophie-ra gondoltam?

- Megfeszül a tested. Még a tenyered is…

Leslie tudatosan ellazította az izmait, hagyta, hogy Ian tovább folytassa tenyerének simogatását.

- Mennünk kellene…

- Tudom, de most jól érzem magam. Kellemetlen?

- Kicsit. – Igazából pontosan érezte, hogy a férfi merevedése a csípőjének feszül. Még soha nem volt ilyen helyzetben, nem tudta, hogyan reagáljon. – Más férfiak mit tesznek ilyenkor?

Ian először megdermedt, aztán lassan felkönyökölt, s érezte, hogy megremeg a teste, ahogy nevetni kezd.

- Nem mereven fekszenek.

- Ezzel most arra célzol, hogy én csak fekszem itt?

- Már ennek is örülök. Kicsit mindig félek, hogy képen törölsz.

- Mégis játszol a tűzzel…

- Szeretem a tüzet. – Ian visszahajolt hozzá, az ajkára lehelte a szavakat. – Imádom nézni, ahogy a lángjai ide-oda hajlanak, táncolnak, érzékien vonaglanak. Élvezem a meleget, amit nyújtani tud. A forróságot, amitől én is lángolni akarok… - Kicsit hevesebben csókolta meg, mint eddig. Elengedte a kezét, a hajába túrt, finoman ránehezedett.

Leslie gondolatai összekavarodtak. Túl kimerült volt már, túl felajzott, hogy értelmes egésszé álljanak össze a mondatok, amelyek az eszébe jutottak. Ian előbbi szavai meglepetésként érték, nem számított arra, hogy a férfiban egy költő veszett el. Rekedt hangja, a forróság, ami sütött belőle, olyan volt, mintha rá is hatással lettek volna, pedig jól tudta, hogy soha nem vonzódott a férfiakhoz. Vagy talán mégis? Hiszen Ianre már évekkel ezelőtt felfigyelt…

Ezúttal a férfi bontakozott ki az ölelésből, és elhúzódott tőle. Felállt, a kezét nyújtotta.

- Menjünk! Késő van.

- Hazaviszlek.

- Köszönöm.

Néma csendben mentek vissza az irodába. Összeszedelőzködtek, Ian elment átöltözni, alig pár perc múlva már jött is vissza. Még egyszer gyorsan körbejárt, majd kimentek. Lezárta az épületet, és odaintett az őrjáraton levő biztonsági őrnek.

- Elmentünk, Fred!

- Minden rendben?

- Igen, de az új gép rendetlenkedik.

- Sikerült megszerelned? – Fred közelebb ért, kíváncsian méregette Leslie-t, aki visszavette a zakóját.

- Volt itt a szerelő, remélem, holnap már okés lesz. Nyugodt estét!

- Kösz! Jó éjt!

- Jó éjt!

Leslie biccentett búcsúzásképpen, és elindultak a parkoló felé, ahol a kocsija állt. A friss levegőn érezte, mennyire fáradt. Ian is nagyot ásított, megdörzsölte a szemét.

- Basszus, mindjárt elalszom! – nyögte.

- A kocsiban alhatsz egy keveset.

- Inkább nem, attól csak még fáradtabb leszek. – Felszisszent Leslie kocsija láttán. – Ez a tiéd?

- Igen. A táskádat berakhatod hátra.

Ian oda sem figyelt rá, lenyűgözve körbejárta.

- Meg sem merem kérdezni mennyibe került. – Megtorpant, a férfira meredt. – Hé, mennyit is keresel?

- Biztosan tudni akarod? – kérdezte mosolyogva.

- Azt hiszem, nem.

Öt percbe telt, mire Ian beszállt az autóba, és képes volt mindenféle csodálattal teli nyöszörgés nélkül beszélni. Úgy tűnt, sikerült teljesen felébrednie. Leslie beült mellé, és indított.

- Legközelebb talán megengedem, hogy vezesd – mondta.

- Komoly?

- Csak, ha jófiú leszel.

- Ez mit takar pontosan?

- Hogy nem támadsz le minden adandó alkalommal.

- Ne már! – Ian olyan áhítattal simított végig a műszerfalon, hogy Leslie elnyomott egy mosolyt. – Gonosz vagy!

- Csak egy egészen kicsit…

Ian felkuncogott, és belefészkelte magát az ülésbe. Félig lehunyt szemmel útba igazította a férfit, és egészen hazáig meg sem szólalt. Leslie lehúzódott a járda mellé. Felmerült benne, hogy az ajtóig kíséri, de ezt gyorsan el is vetette. Kezet nyújtott, ahogy jó éjt kívánt. Gondolhatta volna, hogy Iannek hátsó szándékai vannak, mert túl hamiskásan csillogott a kék szeme, ám fáradt volt ahhoz, hogy időben felismerje a veszélyt.

Úgy csókolta meg, hogy teljesen kiverte az álmot a szeméből. Ezúttal nem fogta vissza magát, a nyelve habozás nélkül tört utat magának az ajkai között. Kihasználta, hogy foglyul ejtette a biztonsági öv, és csókolta mohón, habzsolva, felfalva őt. Elkapta a csuklóját, és a mellkasára húzta, Leslie tenyere alatt ott dobogott a szíve, vadul vert, egy olyan ütemet, amelytől az övé is nekilódult. Ám mielőtt teljesen átadhatta volna magát ennek az ismeretlen érzésnek, Ian megszakította a csókot.  

- Vezess óvatosan! Holnap találkozunk! Szép álmokat! – mondta, s még egy futó csókot nyomott az ajkára, aztán már ott sem volt.

Leslie ajka sajgott-fájt-lüktetett. Gyűlölte az érzést, mert teljesen elbizonytalanította. Nem volt még elég baja? Miért kell Iannek még ezt is tetéznie? Igen, de ő akarta ezt! Ő kérte rá! Igaz, hogy a férfi máris messzebb ment, mint azt valaha gondolta, mégsem panaszkodhatott. Ezzel az érzéssel indult hazafelé, és úgy sejtette, hogy megint hosszú éjszakának néz elébe, bár most már akadt más gondolkodnivalója is…

 

            A kis lakásban csak az apja horkolása hallatszott, amikor Ian belépett. Halkan bezárta az ajtót, levette a cipőjét, és berakta a szobájába a táskáját. A fürdő felé indult, az anyja azonban megszólalt a sötét konyhából.

- Szia, kisfiam!

- Anya! – Ian akkorát ugrott ijedtében, hogy beverte a karját a szekrénybe. – Mi a csudát művelsz itt a sötétben? Miért nem kapcsolsz villanyt? Miért nem alszol? – dörzsölte a könyökét.

- Felébredtem apád horkolására. Hiába löktem oldalba, nem hagyta abba, és nem tudtam visszaaludni. Észrevettem, hogy még nem értél haza, és gondoltam, megvárlak. – Az asszony felkapcsolta a gáz feletti villanyt. A tompa fényben visszaült az asztalhoz, és a bögréje köré kulcsolta az ujjait. – A vacsora a sütőben van, szerintem még meleg.

- Köszönöm. – Ian kezet mosott, elővette a párolt halat, és szedett belőle egy tányérnyit. Öntött magának egy csésze teát, amit az anyja is iszogatott, és leült vele szemben. – Hogy érzed magad?

- Jól.

- Tuti?

Az asszony elmosolyodott. Kék szeme, amit a fia is örökölt, jókedvűen megcsillant.

- Tuti. Milyen napod volt?

- Fárasztó. – Ian elmesélte, miért ért haza későn, csak Leslie-t nem említette.

- Ki hozott haza?

- Hm? – Úgy tett, mint aki nem figyelt.

- Egy kocsi állt meg a ház előtt, pont kinéztem, nem látlak-e, és akkor szálltál ki belőle. Valami kollégád?

- Igen.

- Ilyen drága kocsija van?

- Honnan tudod, hogy drága?

- Elfelejted, hogy apáddal együtt imádjátok az autókat, és egyfolytában azokat a francos műsorokat nézitek? Hülye lennék, ha nem jegyeztem volna meg valamennyit belőlük.

Ian leült, és ugyanúgy, ahogy az anyja, ő is a csészéje köré fonta az ujjait. Egy pillanatra eszébe jutott Leslie keze, ahogy végigsimított a tenyerén, és hallotta elakadó lélegzetét. Belemosolygott a pohárba, és megadóan felsóhajtott.

- Leslie-nek hívják. A főépületben dolgozik.

- A főnököd?

- Nem, dehogy.

- És?

- Mit és? – Ian rosszallóan nézett az anyjára, aki huncut mosollyal válaszolt. Megadóan vállat vont, bár tétovázott, elmondja-e az igazat a férfiról. – Csak hazahozott.

- Oh. Nem akarsz beszélni róla?

- Nem sok mindent tudnék mondani.

- Fiam, majd’ megesz a kíváncsiság!

- Anya…

- Csak szeretném, ha boldog lennél!

- Az vagyok! – Az asszony kételkedő arcára elvigyorodott. – Komolyan!

- Akkor meg mesélj erről a Leslie-ről kicsit. Régóta ismered?

- Utánam került a céghez, de nem sok közünk volt egymáshoz. Pár napja futottunk össze, amikor Mr. Altmannál voltam az előléptetés miatt.

- Eldicsekedtem veled a nagybátyádéknak. Vasárnap átjönnek vacsorára, hogy megünnepeljük.

- Nem szükséges.

- De mi szeretnénk! Ne legyél ennyire merev!

Ian halkan felnevetett. Leslie jutott az eszébe.

- Rendben. – Felállt, hogy a mosogatóba tegye a tányért, és öntött még egy csésze teát.

- Köszönöm. Most pedig mesélj tovább!

- Anya!

- Gyerünk! Hallani szeretném!

Ian szeretettel bámulta az anyját. Mind a ketten rossz alvók voltak, és amíg az apja végighorkolta az éjszakát, ők sokszor hajnalig beszélgettek egy-egy tea felett. Zárkózott gyerek lévén nem volt sok barátja, amikor pedig felvállalta, hogy meleg, még kevesebb lett. Az anyja volt a biztos pont, aki megvigasztalta, miközben zokogva próbálta feldolgozni a dolgot. Soha egy rossz szót nem szólt emiatt, pedig biztos nem volt könnyű neki.

- Már régóta szerettem volna megkérdezni. Nem vagy mérges, amiért a fiúkat szeretem? – Nem igazán tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést, talán nem is a legjobban tette fel, de zavarba jött.

- Mérges? Miért kellene annak lennem?

- Hát, vannak olyan haverjaim, akiknek a szülei nem fogadták túl jól a nagy bejelentést. Meg például ott van Eddie, ő még mindig nem merte megmondani otthon, mert attól fél, hogy kidobják.

Az anyja kicsit helyezkedett a széken, amely megroppant a súlya alatt. Neki nem sikerült annyit lefogynia, mint a fiának, így Ian állandóan aggódott, hogy rosszabbul lesz. Nem készült fel arra, hogy el kell veszítenie.

- Ricky halála után azt hittem, nem lesz bátorságom és lelkierőm még egy gyereket szülni, de aztán terhes lettem veled, és apáddal úgy döntöttünk, hogy megtartunk. Rettenetesen féltünk, hogy bajod lesz, óvni akartunk a széltől is, te viszont más voltál, mint a bátyád. Mire kamaszodni kezdtél, apáddal már nem voltunk jóban, és sokat aggódtam miattad. Magadba zárkóztál, keveset beszélgettél velünk.

- Sajnálom.

- Nem haragudtunk, kezdtél felnőni, teljesen normális volt, hogy igyekszel önállósodni. – Az asszony mély levegőt vett. – A mai napig előttem van az arcod, amikor egyik nap hazajöttél. Aznap, amikor szerelmet vallottál annak a fiúnak, aki aztán szemét módon szétkürtölte mindenkinek.

- Nem voltam a legjobb passzban…

- Ott zokogtál a vállamon, és csak kapaszkodtál belém… - Miriam hangjából sütött a fájdalom, pedig azóta eltelt jó pár év. – Annyira sírtál, hogy alig tudtad elmondani, mi a baj. Először nem is értettem, mire gondolsz, de aztán megvilágosodtam. A szívem majd’ megszakadt érted, és az, hogy haragudjak rád, eszembe sem jutott. Az én kicsi fiam vagy. Igaz, hogy fel kellett dolgoznom, nem lesz menyem, meg unokám, azonban Ricky miatt pontosan tudom, milyen elveszíteni egy gyermeket, és még egyszer nem viseltem volna el. Akárkit szeretsz, akárkit választasz magadnak társul, akkor is az én fiam vagy.

- Nagyon szeretlek, anya! – Ian átnyúlt az asztalon, és megszorította az asszony kezét. Teljesen meghatódott.

- Én is, kicsim. Most pedig mesélj erről a fiúról, aki képes volt megvárni téged munka után.

Ian megint habozott. Tisztában volt vele, hogy Miriam nem lesz boldog, ha megtudja, milyen egyezséget kötött a férfival. Úgy döntött, egy részét mondja csak el neki, mert nem szeretett hazudni, és hát, nagy valószínűség szerint soha nem találkozik Leslie-vel.

- Leslie csak egy barát. Most van túl egy csúnya szakításon, és kicsit ki van borulva. Eldöntötte, hogy felvállalja a másságát a szülei előtt, és megkért, hogy segítsek neki.

- Hosszú kapcsolat volt? Miért nem a barátaival tölti az idejét?

- Azt hiszem. – Ian a teát lötykölte a csészében. – Nem igazán merte elmondani senkinek. Nekem is csak azért, mert egy hajóban evezünk.

- Oh, így már más! Biztosan nem könnyű neki.

- Hát, nem.

- Gondolom, elvállaltad.

- Elég kétségbeesettnek tűnt. – Azt már nem tette hozzá, hogy a férfi cserébe segített neki megszerezni az állást.

- Helyes?

- Nem az esetem. – Ez legalább igaz volt. Jobban mondva, korábban igaz volt. Még a csókok előtt.

- Nem ezt kérdeztem.

- Igen, elég vonzó.

- Hogy néz ki?

- Mondtam, hogy nem az esetem.

- Elsőre is hallottam, de nem ezt kérdeztem.

- Még nem ismerem annyira, hogy véleményt formáljak róla. Pár napja beszéltünk először.

- Kedves?

- Eddig igen.

Az anyja összeszűkült szemmel méregette.

- Eddig soha nem voltál ilyen szűkszavú a partnereidet illetően.

- Anya, Leslie nem a partnerem! Nem járunk, csak segítséget kért valamiben.

- De ő is a fiúkat szereti!

- Ettől függetlenül még nem az esetem, és én se vagyok neki.

- Apád sem volt az esetem, és nézd meg, mióta együtt vagyunk.

- Jaj, anya! Hagyjuk ezt, jó?! Megyek aludni!

- Jól van, nem erősködöm, ülj vissza!

Ian visszarogyott a székre.

- Fáradt vagyok…        

- A szüleiről mondott valamit? Szigorú emberek? Biztos volt oka, hogy ennyi ideig nem merte elmondani nekik. Egyáltalán hány éves ez a te Leslie-d?

- Pár évvel idősebb, mint én. Nem sokat mesélt. Délen élnek, van egy farmjuk, és Leslie az egyetlen gyerekük, és nem az én Leslie-m.

- A déliek konzervatívak. Emlékszel arra a fiúra…?

- Anya, éjfél is elmúlt, és korán kell kelnem. Fejezzük be ezt a beszélgetést máskor, jó?!

- Megcsókoltad?

- Mi? Ezt meg honnan veszed? – Ian érezte, ahogy égni kezd a füle. Önkéntelenül odanyúlt, hogy eltakarja, mire az anyja felkuncogott, és lassan felemelkedett.

- Ezek szerint igen.

Morgott valamit az orra alatt, és inkább menekülőre fogta. A fürdőben nekitámaszkodott a mosdónak, és rosszkedvűen bámult a tükörképére. Nem kellett volna elmondania az anyjának, ki hozta haza. Így majd mindig meg fogja kérdezni, mi van vele, hogyan alakulnak a dolgok, elhozza-e valamikor vacsorára? Közben reménykedik, hogy egyszer valaki olyannal állít haza, akivel nem csak pár hónapra, hanem egy életre lehet tervezni.

Leslie ilyen lett volna. Jó családból való, okos, jóképű, gazdag – bár azt nem tudta, mennyi pénze van, csak azt, hogy a kocsija egy vagyonba került, és ez azért jelentett valamit –, no, és nem árt, ha hűséges, kedves, megértő, jó szerető. Az anyja, aki imádta a romantikus filmeket, ilyet képzelt el neki, elégszer kifejtette már. Ő meg minden alkalommal felvilágosította, hogy az élet nem olyan, mint egy film.

- Ian. – Miriam halkan kopogott, mire felsóhajtott, és kinyitotta az ajtót.

- Jó éjt, anya!

- Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad. Sajnálom.

- Semmi baj. – Nekidőlt az ajtófélfának. – Nem haragszom.

- Tetszik az a fiú, ugye?

- Egy kicsit. – Ian elhúzta a száját. – Leslie nem olyan, mint én. Teljesen mások vagyunk, mást várunk az élettől, a partnereinktől. Alig ismerem. Két hét múlva, ha bevallja a szüleinek – és borsot tört a menyasszonya orra alá, tette hozzá gondolatban – valószínűleg különválnak az útjaink.

- És ha nem?

- Akkor sem akarom, hogy beleéld magad.

Az anyja kutakodva nézett az arcába.

- Nem lehet, hogy inkább te nem akarod beleélni magad?

Ian az ajkába harapott. Az anyja nem tudta, hogy az egész színjáték, Leslie nem gondolja komolyan az egészet. Hogyan élhetné bele magát? Nem akarta, hogy megint összetörjék a szívét. Másrészről meg pontosan tisztában volt azzal, hogy nincs garancia arra, hogy ez nem történik meg. Annak ellenére, hogy a férfi nem volt az esete és hetero volt, nem hagyta hidegen. Volt benne valami, amitől mindig izgalomba jött, ha meglátta. Jó volt heccelni, tapogatni a határait, csókolni, érezni a testét, az illatát…

Félrenézett, és elvörösödött. Az anyja nem szólt semmit, csak megsimogatta a karját, és magára hagyta. Nehézkesen elcsoszogott a hálószoba felé, ahonnan az apja horkolása hallatszott, aki szokás szerint nem ébredt fel a beszélgetésükre. Ian visszalépett a fürdőbe, és belülről nekidőlt az ajtónak. Az előző kapcsolata két hónapja ért véget. Nem viselte meg nagyon, mert Garrett-tel inkább időtöltésként volt együtt, mintsem szerelemből. Járt egy sráccal, akit nagyon szeretett, s el tudta képzelni mellette az életet, aztán Martin egy nap közölte, hogy talált mást. Kellett egy év, mire helyrejött utána, és képes volt megint ismerkedni.

Nem akart beleszeretni Leslie-be, amikor a férfi nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar tőle semmit. Persze a kisördög azért megszólalt a fejében, miközben vetkőzött. A férfi akármennyire is hangoztatta, hogy nem vonzódik hozzá, a kocsiban visszacsókolt, és egyszer sem lökte el, amikor ilyesmire vetemedett.

A zuhany alatt állva, ahogy záporozott rá a forró víz, lassan ellazultak az izmai. Egész nap feszült volt, ám ezt csak most érezte. Nagy felelősséggel járt a munkája, a mai volt az első hivatalos napja, és akkor még ott volt Leslie is. Nem örült neki, ahogy a gondolatai megint a férfi felé kanyarodtak. Kis időre ki akarta zárni a tudatából, de elég nehéz volt, miután már napok óta körülötte forgott a világa.

Eszébe jutott a beszélgetésük, a sötétben váltott csókjuk, összesimuló testük. Nem szerette volna, ha túlságosan is elragadja a hév, azonban a férfinak túl jó illata volt – egy egészen különleges gyümölcs aroma keveredett valami fás illattal, amelyek együttese határozottságot, modernséget, csábítást sugallt. A teste melegével vonzotta magához, ezenközben érezhető volt, hogy Leslie nem a bizonytalan férfiak közé tartozik, az új terep miatt viszont óvatossá vált, sebezhető lett. Nem akarta ezt kihasználni, tényleg nem. Megfogadta, hogy nem teszi.

Lehunyta a szemét. Milyen egyszerű megfogadni magunknak valamit, és aztán milyen gyorsan meg lehet azt szegni, merengett el. Elég hozzá egy bizonytalan mosoly, egy rebbenő tekintet, egy véletlen érintés, egy puha csók. Ökölbe szorult a keze, és mély levegőt vett. Elég nehezen csitította le magát már bent is, de most nem látta senki, nem kellett Leslie reakciójától tartania.

Soha nem fogja megtudni, ha magához nyúl, és közben rá gondol. Nem fogja tudni, hogy a forró víz záporozását simogatásnak képzeli, Leslie hosszú, kecses ujjai érintésének, ahogy lesiklanak a gerince vonalán, vissza az oldalán, fel a válláig, aztán le a mellkasán, egészen le…

Saját ujjai fonták körbe, finoman cirógatták érzékeny húsát, borzongás futott végig tőle az egész testén, hiába borította be a forró víz, a meleg gőz. A golyóit simogatta, merevedésén futottak végig az ujjai, és képtelen volt elfojtani a nyögést, ahogy marokra fogta magát. Édes kín volt, reszketett, miközben a képzeletében Leslie kényeztette, a mahagóni színű szempár vad vággyal bámult rá, és az ő nevét suttogta. Elakadt a lélegzete, aztán ziháló mellkassal hosszan állt mozdulatlanul a víz alatt.

- Tiszta hülye vagyok… - dünnyögte, amikor végre rávette magát, hogy elzárja a vizet, és kilépjen a kádból. Letörölte a párát a tükörről, és belebámult. Némi bűntudatot vélt felfedezni a tekintete mélyén, amitől rosszkedvűen a fogkeféjéért nyúlt. Jobbnak látta, ha mielőbb lefekszik, és félreteszi a Leslie-vel kapcsolatos minden gondolatát másnapra.   

Kicserélte oldalán a kötést, ami teljesen átázott, és a szobájába osont. Remélte, hogy az anyja elaludt már, és felvett egy pólót meg egy alsót. A telefonját hosszan kereste, a táska aljában találta meg. Leellenőrizte, hogy beállította-e az ébresztőt, majd végigdőlt az ágyon. Utána meg csak feküdt, és hiába volt fáradt, az agyában még a Leslie-vel kapcsolatos dolgokat pörgette egy órával később is…

 

            A gép másnap hibátlanul működött, mintha nem is lett volna semmi baja. Ian mérges volt, de örült is, hogy sikerült működésre bírni. Néha utálta az elektronikát, amely megnehezítette az életét.

- Mostanában mennyi új barátod lett… - lépett oda hozzá Zukov, aki valamilyen európai országból érkezett még jó harminc éve Amerikába, de az akcentusa a mai napig érezhető volt.

- Miért?

- Van itt egy hölgy a főépületből. Téged keres.

- Engem? – Rossz érzése támadt. Leslie exe ilyen gyorsan megtudta volna, hogy kavarnak? – Kicsoda?

- Nem mutatkozott be. Olyan kis gyámoltalannak tűnik. Ha szerelmet vallana, csak finoman bánj vele, úgy néz ki, mintha az első szellő összetörné.

Felsóhajtott. Ennyiből azonnal tudta, hogy csakis Sandra látogathatta meg. Más nőt nem ismert a főépületből.

- Mindjárt jövök!

- Mondtam neki, hogy a padoknál várjon rád, amíg nem lesz szünet, nem fognak zavarni titeket.

Ian valamiért örült volna, ha nem marad egyedül a lánnyal, de ezt inkább nem mondta. Kelletlenül kisétált, egy pillanatra a meleg napsugarak felé fordította a fejét, majd tovább ballagott.

Sandra nem ült le, elbámult valamerre a távolba. Szürke kosztümöt viselt, amitől szürke kisegérnek tűnt. Ian nem tudta, miért érez ennyire ellenségesen iránta. Ő legalább nem olyan cicababa volt, mint a főépületben dolgozó nők kilencven százaléka. Ennek ellenére zavarta a tétovasága, a hebegése. Nem arról volt szó, hogy a nőkkel amúgy is felemás viszonyban volt mindig is, hanem azért, mert Sandrában volt valami, amitől rossz szájíze lett.

- Szia! Kerestél.

- Oh, szia! Elnézést, hogy megzavarlak a munkádban.

- Semmi gond, úgysem ártott némi szünet. Valami baj van?

- Nem, dehogy. Beszélni szerettem volna veled. Leslie nem tudja, hogy itt vagyok – tette hozzá a lány gyorsan, mielőtt megkérdezhette volna, hogy a férfi küldte-e.

- Értem. Üljünk le! – mutatott a padokra, és el is indult arrafelé, hogy Sandra ne mondhasson nemet. Amíg álltak, fölébe magasodott, és csak a feje búbját látta. – Miben segíthetek? – kérdezte, amikor már mindketten ültek.

Sandra olyan távolra húzódott tőle, amennyire az lehetséges volt az udvariasság keretein belül.

- Leslie-ről szerettem volna beszélni veled.

- Hallgatlak.

- Talán elmondta neked, hogy szakított a menyasszonyával. – Sandra nagyot nyelt, és összekulcsolta az ujjait. – Elég nehéz most neki, és azt vettem észre, azóta jóban lett veled. Hallottam, hogy te a férfiakat kedveled. – Belevörösödött a kijelentésbe, de hősiesen folytatta. – Nem akarlak megbántani, viszont azt hiszem, tudnod kell, vagyis…

- Mit akarsz? – Ian próbálta elfojtani a hangjából sütő haragot.

- Hagyd őt békén, kérlek! – Sandra még csak nem is nézett rá. – Össze van zavarodva, és ha most összejön veled, akkor…

- Mi lesz akkor? – szakította félbe. Előrehajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Talán sikerül túltennie magát egy csalódáson? Netán belém szeret?

- Ő nem homoszexuális! Megbánná a döntését, és a terhet élete végéig kellene cipelnie. Túl jó ember ahhoz, hogy szenvedjen egy rossz döntés miatt.

- Ezt neki is elmondtad?

- Nem, dehogy! – Sandra rémülten felkapta a fejét. – Nem örülne, hogy beleavatkozom az életébe.

- Ha tudod, hogy nem örülne, akkor miért teszed? Esetleg azért, mert szerelmes vagy belé?

A lány arca bíborvörös lett, a szeme hatalmasra tágult.

- Ez nem… igaz… Én… - dadogta.

- Jah, persze! – Ian felállt, és elindult az épület felé. Két lépés után visszafordult. – Semmi közöd hozzá, hogy összejövünk-e Leslie-vel. A mi döntésünk lesz. Az enyém és az övé. Nem a tiéd. Ha megbánja, az az ő baja lesz, de nem úgy kell felfogni, mintha egy életre szóló hibát vétett volna. Az, hogy egymás karjaiban keresünk vigaszt egy csalódás után, teljesen normális. Ilyen az ember. – A nap felé fordította az arcát, hogy ne kelljen a magába roskadt lányt néznie. – Különbözően látjuk a világot, azt hiszem. Én úgy vélem, egy kapcsolat, akármilyen rövid vagy hosszú is legyen, férfival vagy nővel történjen, soha nem lehet hiba, amit meg kellene bánnunk. A szerelem nem hiba még akkor sem, ha végül elmúlik. Mindegyikből tanulunk valami fontosat, és számos csodaszép pillanatot tartogat nekünk. – Sandra szemébe nézett. – Becsülöm, hogy elmondtad ezt nekem, de nem fogom békén hagyni Leslie-t, amíg ő nem akarja. – Sarkon fordult, és magára hagyta a lányt.

Elmondhatta volna neki, hogy az egész színjáték. Bevallhatta volna, hogy Leslie-nek esze ágában sincs kapcsolatot kezdenie vele. Megtehette volna. Azt mondta magának, azért nem tette, mert Leslie nem örült volna, de be kellett ismernie magának, hogy valójában ez csak kifogás. Éjszaka eleget rágódott ezen. Akármit is hozzon ez a két hét, ő beéri vele, kihozza belőle a legjobbat, eléri, hogy Leslie elfelejtse a menyasszonyát, és végre mosoly költözzön a mahagóni szempárba. Azt már nem merte továbbgondolni, miért szeretné annyira ezt…

 

 

3.

 

            Leslie nem gondolta volna, hogy ilyen jól fog szórakozni Iannel. A férfi éppen a mozi mosdójából jött visszafelé. Elmosolyodott, amikor meglátta a tömegben, és utat tört magának. Feszes farmert és pólót viselt, egész jól nézett ki. A fülében egy macska nyújtózott, farka végigtekergett a fülkagylóján. Pár lány utánafordult, amitől nevetni támadt kedve.

- Mi olyan vicces?

- A lányok.

- Lányok? Milyen lányok? – Ian körbeforgott, és amikor elkapta egy csapat vihogó kamasz pillantását, akik egy másik filmről tartottak kifelé, elvigyorodott. – Mehetünk?

- Igen. – Leslie hagyta, hogy megfogja a kezét.

Megegyeztek idefelé jövet, hogy bizonyos kereteken belül a férfi megérintheti, megfoghatja a kezét, akár meg is csókolhatja. Ezzel persze azt érte el, hogy Ian egész film alatt szorongatta az ujjait, néha pedig oda sem figyelve köröket rajzolt a tenyerére. Mostanra már ahhoz sem érzett erőt, hogy összerezzenjen, ha egymáshoz értek.

Elmentek a lányok mellett, akik most már hangosan nevettek. Ian rájuk kacsintott, és ettől mindegyikük mosolya felragyogott. Leslie nem állta meg, hogy a szemét ne forgassa, de nem rossz szándékból. Odakint hűvös volt, összeborzongott. Ianhez hasonlóan csak egy vékony felsőt viselt, ami hirtelen elég kevésnek bizonyult.

- Milyen hideg lett.

- Lehűlést mondtak holnapra.

- Sétálni akartam veled.

- Attól még sétálhatunk.

- Nem akarom, hogy megfázz!

Leslie felsóhajtott.

- Akkor mit javasolsz? Megesszük azt a pizzát, amiért annyit nyavalyogtál idefelé jövet?

- Nem is nyavalyogtam!

- Dehogynem. – Valójában Ian csak megemlítette, hogy a film után meg tudna enni egy pizzát, de Leslie élvezte, hogy piszkálhatja. Ez valami új dolog volt, mert Sophie-nál eszébe sem jutott ilyesmi.

- Együnk! Ismerek egy jó helyet. Nem olyan flancos, mint ahová te szoktál járni, de a kajájuk isteni.

- Honnan tudod, hová szoktam járni?

- Csak sejtem, hogy nem a sarki büfébe.

- Legközelebb elmegyünk az egyik étterembe, ahol enni szoktam.

- Nincs szmokingom.

Leslie elvigyorodott, de elfordította a fejét, hogy a férfi ne lássa. Igazából meglepetésként érte, hogy jól érzi magát vele. Ian nem nyomult rá, amióta tegnapelőtt este hazavitte, még csak megcsókolni sem akarta. Most is csupán a kezét fogta, és ha tiltakozott volna, akkor biztosra vette, hogy elengedné.

Tegnap együtt kávéztak ebéd után, Ian addig erősködött, míg belement, hogy elmegy vele a moziba. Az akciófilm, amit megnéztek, tényleg jó volt, sokat nevettek, és hosszú idő óta most először kapcsolódott ki teljesen. Nem jutott eszébe a munkája, Sophie, a szülei.

Visszaindultak a parkolóhoz, útközben nem beszéltek. Ian egész jókedvűnek látszott, az illata megcsapta az orrát, ahogy hintáztatni kezdte a karjukat. Megszemlélte a velük szembejövők reakcióit. Volt, akinek a szeme nem rebbent, volt, aki rosszallóan mérte végig őket, volt, aki rájuk mosolygott. Megannyi különböző ember, és soha nem lehetett tudni, ki miként reagált a látványukra.

- Ez mindig ilyen? – kérdezte.

- Micsoda?

- Ez. – Leslie felemelte összekulcsolt kezüket.

Ian megtorpant, és nem érdekelte, hogy a járókelőknek ki kell kerülniük őket. Az arca rettentően komoly lett, kék szeme szinte feketének tűnt, a szemközti étterem neonvilágítása visszatükröződött benne.

- Azt mondják, demokrácia és elfogadás van, de ez nem igaz. Sokszor a saját családjaink sem fogadnak el minket, nemhogy a külvilág. Nagyon nehéz ez.

- Soha nem akartál normális lenni?

- Mi számít normálisnak? Te, én, vagy amit a társadalom annak ítél?

- Nem akartalak megbántani.

- Nem tetted. Sokkal több kell ahhoz, hogy megbánts.

- Például?

- Te most komolyan ilyesmiről akarsz beszélgetni?

- Azt hiszem, nem. Elnézést.

- Nem haragszom, mondtam már. Vezethetem a kocsidat?

- Nagyszerűen tereled a témát.

- Ehhez értek a legjobban, hidd el! – Ian megint elvigyorodott. – Szóval?

- Nem.

- Jófiú voltam.

- Aha, már értem, az egész csak erre ment ki!

- Kicsit. Vezethetem? Utána elviszlek enni.

- Nem akarok bírságot gyorshajtás miatt – figyelmeztette a férfit, miközben odaértek a parkolóhoz.

- Ismerek egy helyet. Régi bekötőút egy elhagyatott ipari telephez. Az út jó állapotban van, és a kutya sem jár arra, hogy sebességet mérjen.

- Rendben.

Ian olyan volt, akár egy kisgyerek, ahogy a kormány mögé ült. Leslie nem aggódott, látta, milyen áhítattal simított végig mindenen, az üléstől elkezdve a pohártartóig. Sejtése helyes volt, mert olyan óvatosan vezetett, hogy majdnem felnevetett a láttára. Egészen a régi bekötőútig nem beszélgettek, Leslie kibámult a szélvédőn, hagyta, hogy Ian ismerkedjen a kocsival.

- Gyorsíthatok? – A férfi ránézett, a szeme fekete volt, a szája sarkában izgatott mosoly bujkált.

- Légy óvatos!

- Természetesen. – Az volt, de ahogy lassan száz fölé kúszott a sebességmérő mutatója, kicsit mélyebbről szedte a levegőt, és szorosabban markolta a kormányt.

Leslie a szeme sarkából figyelte, és őt is hatalmába kerítette valami méla izgalom. Soha nem volt a sebesség megszállottja, de ezen a sötét úton száguldva, Ian mellett ülve, érezte, ahogy kicsit megfeszülnek az izmai, és az adrenalin szétárad az ereiben.

Összenéztek, egyszerre nevettek fel, az egész olyan tiltottnak tűnt, és talán pont ezért izgalmas, vad, ősi érzéseket szabadított fel bennük. Leslie nem emlékezett, hogy élvezett volna ennyire bármit is, Ian pedig a hajába túrva vigyorgott, és boldognak látszott. Igazán boldognak, s nem a szokásos viccelődő mosoly volt az arcán, hanem gyermeki öröm, érzéki élvezet.

Már ezért megérte eljönni, állapította meg magában pont akkor, amikor Ian csak egy egészen kicsit lassítva vágott egy zsarukanyart. Megdöbbentő volt, majdnem felkiáltott, de aztán kitört belőle a nevetés, mert Ian megfogta a kezét, és rálépett a gázra. A pokolba is, sóhajtotta magában, ez jobb, mint gondolta. Ő maga soha nem mert volna ilyesmit tenni, átlépni a határokat a saját szórakoztatása kedvéért, de Ian más volt.

Elmosódott körülöttük a sötét külvilág, a fényszórók egy egészen vékony csíkot világítottak meg az útból, különleges hangulatot teremtve ezzel. Nem hallatszott más, csak a motor hangja és egymás lélegzetvétele, aztán Ian hirtelen a fékre lépett, és félrerántotta a kormányt, ahogy megállt. Meg akarta kérdezni, mi történt, de a férfi ajka belefojtotta a szót, minden gondolatot, és nem maradt más, csak az adrenalin szülte vágy.

Nagyszerűen használta ki a pillanatot, mert ebben a felhevült percben csak egy pillanatra jutott eszébe a tiltakozás. Olyan mohón csókolta, ahogy Ian őt, a nyelvük csatát vívott, és ahogy a férfi keze a pólója alá csúszott, még az sem volt kellemetlen. Forró volt a tenyere és érdes, összerándult, miközben végighúzta a gerince mentén.

Hallotta, hogy kikapcsolja a biztonsági övet – szétváltak egy pillanatra, amíg kibújtak belőle –, és hátrébb tolja az ülést. Az ölébe húzta, és neki esze ágában sem volt ellenállni. Zihálva, elfulladó nevetés közepette helyezkedett el a combjain, beverte a könyökét, a kormány nyomta a hátát. Mielőtt ezeket szóvá tehette volna, már újra csókolták egymást, és bár a józan esze azt kiabálta, hagyja abba, mert meg fogja bánni, az ösztönei és a teste azt sóhajtották, jaj, de jó, még, még…

A leheletük keveredett, a teste forró volt, felhevült. Merevedése volt, pedig nem gondolta, hogy ez tényleg megtörténik egyszer. Ian túl jó volt abban, hogyan izgasson fel egy másik férfit, ezt el kellett ismernie. Most kellene abbahagynia, de tényleg jó volt, és aztán meg már késő volt, mert Ian lehúzta magához a fejét, és a nyelve utat tört a szájába, birtokba vette, nyalta, harapta. Elvett mindent, amit eleinte nem is akart adni.

A pólója egészen felcsúszott a nyakába, miközben a férfi a mellkasát csókolgatta, a mellbimbóit dörzsölte, pedig azt hitte, azok nem is érzékenyek. Tévedett, mert igenis kellemes volt, ahogy Ian végignyalta őket, apró csókokat lehelt rájuk, és a lehelete hűs fuvallatként érte előbb az egyiket, aztán a másikat. Hátrahajtotta a fejét, rádőlt a kormányra, kényelmetlen volt a póz, de a vágy, hogy végre befejezzék, amit elkezdtek, túl nagy volt.

Segített kikapcsolni a nadrágját, és kicsit megrezzent, amikor közben hozzáért Ian merevedéséhez, amely már kiszabadult a fogságból. Hallotta viszont, ahogy a férfi mély levegőt vesz, és bent tartja, amiből leszűrte, hogy a véletlen érintés milyen hatással volt rá. Tudni akarta, hogyan reagál, ha az érintés szándékos.

- Nem muszáj… – Ian lehelete a nyakát érte, amikor a keze lecsúszott kettejük közé.

- Fogd be! – mondta nyersen, mire rekedt nevetés volt a válasz és egy csók, amitől majdnem elélvezett.

Reszketve, az ujjai hegyével érintette, cirógatta a férfi keménységének csúcsát, majd lassan végighúzta rajta a kezét. Ismerkedett vele, még soha nem tett ilyet. Az egész egy furcsa felfedezőútra hasonlított, ahol könnyen felfalhatta a farkas, ha nem vigyázott, de kit érdekelt ez most, amikor a férfi a szájába nyögött valamit, a hangja pedig nem volt más, csak puszta érzékiség.

Összerándult, azt sem gondolta volna soha, hogy ennyire izgalomba jöhet egy másik férfi felizgult hangjától. De hát hogyne jött volna, amikor Ian miatta és tőle lett ilyen, és ettől elöntötte a hatalom mámoros érzése. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amikor egy nőt ölelt, ez újfajta érzés volt, elakadt tőle a lélegzete.

Ian megint birtokba vette a száját, közben az ujjaival simogatta, először csak alig-alig hozzáérve, aztán keményen marokra fogta. A vállába kapaszkodott, ahogy feléje mozdította a csípőjét, és felnyögött. Túl izgató volt egymást simogatni, zihálva, levegő után kapkodva csókolózni, érezni a másik remegését, önuralmának fogyását.

- A pokolba!

- Ian?

- Szálljunk ki!

- Mi? – Képtelen volt gondolkodni, csak az őt megcsapó hideg levegőt érezte, ahogy a férfi kinyitotta az ajtót, és nagy nehezen kiszabadította magukat.

Még felfogni sem volt ideje semmit, már ott állt a kocsinak támasztva a hátát, Ian pedig előtte térdelt, a szája forró volt, nedves, befogadó, minden, ami csak gyönyört adhatott. A hajába markolt, zavarba jött, aztán a zavart elfújta az arcát érő szellő. Ahhoz nem volt elég erős, hogy kijózanítsa, de ahhoz igen, hogy lehűtse égő bőrét.

A férfi nyelve végigsiklott a merevedésén, a golyóitól a csúcsáig, és újra a szájába kapta, teljesen elnyelte. A kevéske fényben, amit a kocsi fényszórója adott, csak fel-le mozgó fejét látta, és aztán már azt sem, mert lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Hagyta, hogy a gyönyör végigáradjon benne. Forróság izzott fel minden sejtjében, és képtelen volt visszafojtani a kiáltását. Olyan volt, akár az előbbi száguldás, vad és tiltott, és mégis olyan igazi és élvezettel teli, hogy arra nem voltak szavak.

Kellett pár perc, mire nagy nehezen magához tért. Érzékelte, hogy Ian feláll, behajol mellette a kocsiba, de csak másodikra fogta fel, hogy beszél is hozzá.

- Tessék?

- Ugye, van nálad víz?

- A kesztyűtartóban kell lennie egy félliteres ásványvíznek. – Riasztóan gyorsan magához tért a férfi józan hangjától.

- Megvan.

- Minek kell?

Ian felegyenesedett.

- Letörölgetnélek.

Érezte, ahogy égni kezd az arca.

- Megoldom, kösz. – Ilyen gyorsan még soha nem szedte rendbe a ruháját, de ha azt gondolta, hogy Iant ezzel kibillenti az egyensúlyából, akkor tévedett.

A férfi halkan nevetett, és távolabb ment. Kiöblítette a száját, amitől eszébe jutott, mit is műveltek. Jobban mondva, mit is művelt. Engedte, hogy Ian… Felnyögött, és a szája elé kapta a kezét. Mi a fene ütött belé? Megőrült?

- Jól vagy? – Ian visszalépett hozzá. Már be volt gombolva a nadrágja, és higgadt volt a hangja is. Túlságosan nyugodt, és ez zavarta Leslie-t.

- Nem igazán. Mármint… Bocs, de kell egy perc. – Arrébb sétált, a lábai alig engedelmeskedtek, felmerült benne, hogy lerogy az aszfaltra, de győzött a büszkesége, és csak azért is távolabb ment.

Ide már nem ért el a fényszóró sárgás fénye. Sötétség vette körbe, és ahogy lassan hozzászokott a szeme, és felpillantott az égre, érezte a bőrét simogató szellőt, látta odafent ragyogni az összes csillagot, még a Tejútrendszert is. Akarata ellenére elmosolyodott. Mély levegőt vett, az ősz illata megcsapta az orrát, amit hirtelen elnyomott a citrusos fűszerek kellemes aromája. Ian ott állt mögötte, nem ért hozzá, de elég közel volt, hogy megérezze a hátán teste melegét.

- Haragszol rám?

- Magamra haragszom. Nem kellett volna ennek megtörténnie.

- De megtörtént.

- Tudom! – Zsebre dugta a kezét. – Azt hittem, hogy soha nem fogok felizgulni egy férfitól. Elég nagy csapás ez most a büszkeségemnek.

Ian még közelebb lépett, óvatosan hozzásimult, és amikor nem húzódott el tőle, szorosabban magához ölelte.

- Ettől nem lettél kevesebb.

- Te mindig is a férfiakhoz vonzódtál, így nem tudod, mit érzek most. Hogyan éreznéd magad, ha egy nővel műveltél volna hasonlót?

Ian hümmögni kezdett, majd felkuncogott.

- Nagyon zavarban lennék.

- Komolyan kérdeztem!

- Komolyan mondtam. Ahogy te soha nem vonzódtál a férfiakhoz, én ugyanúgy soha a nőkhöz. Nem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni a helyzettel, viszont nem hiszem, hogy szégyellnem kellene magamat, ha mégis felállna egy csajra.

- Könnyebb helyzetben lennél, ugye, tudod?!

- Igen, tudom. – Ian elkomorodott, érezhető volt a hangján. – Sajnálom, hogy rosszul érzed magad. Nem így terveztem, de nem bánom, hogy megtörtént. Jó veled lenni, ráadásul jól csókolsz. Hosszú idő óta te vagy az első pasas, aki közben nem nyomja le a nyelvét a torkomon.

Leslie lehunyta a szemét. Nem akart felnevetni, de végül mégis kitört belőle.

- Komolyan?

- Komolyan. Nem hiszed el?

- Most azt reméled, ettől jobban fogom magam érezni?

- Miért, nem érzed magad jobban?

Leslie azt akarta mondani, hogy nem, de nem vitte rá a lélek.

- Idióta.

Ian maga felé fordította, és megölelte.

- Nem kell szégyellned magad. Férfiként pontosan tudom, mivel lehet felizgatni valakit, és mi esik jól neki. Nem történt semmi olyan, amitől az önbecsülésednek romokban kellene hevernie.

Leslie nem mozdult, még a kezét sem emelte fel, hogy átkarolja a férfit.

- Szerintem meg igen.

- Oh, a francba! Miért viselkedsz hisztis tyúkként? – morrant fel Ian, és hátrébb lépett, hogy ránézhessen. Nem, mintha olyan sokat láttak volna egymásból. – Élvezted, nem?

Dühösen eltolta magától.

- Honnan tudod, hogyan viselkednek a nők, ha még soha nem voltál eggyel sem?

- Mert nem vagyok hülye! Éppen hisztizel, amiért félreismerted önmagad! Azt hitted, te különb vagy, nem fog felállni a farkad egy pasastól, és most, hogy ez megtörtént, és még le is szoptalak, hirtelen kiakadtál. Ez még normális is, viszont nem hiszem, hogy ettől lelkiismereti válságot kellene átélned! A pokolba is, jó volt, élveztem, te is élvezted, és nézz körül, a világ forog tovább, a csillagok sem mozdultak el a helyükről, ahogy te sem változtál meg. Ugyanaz a pasi vagy, aki előtte voltál, csupán engedtél a vágyaidnak.

- Egész életemben azt hallgattam, hogy két férfi között nem lehetnek őszinte érzelmek, a homoszexualitás nem helyes. Most meg azt várod tőlem, hogy csak úgy tegyem túl magam azon, hogy… te és én…

Ian megragadta a karját, és magához rántotta.

- Te akartad ezt! Te jöttél hozzám, hogy segítsek neked! Megmondtam, hogy ára lesz, te pedig belementél. Most ne engem hibáztass!

- Nem téged hibáztatlak! Magamat, amiért… – Leslie elfordította a fejét. – Miért nem vagy képes megérteni, hogy most össze vagyok zavarodva? – suttogta. – Soha nem tetszettek a férfiak, elképzelni sem tudtam, hogy jó lehet velük. S most itt vagy te, és éppen felborítod az életemet… – bökte meg mutatóujjával a férfi mellkasát. – Tudom, hogy én kértelek rá! Én akartam, de hülyeség, én nem is ezt akartam! Tisztában voltál vele!

Ian elkapta az ujját, és hátrafeszítette a karját. Hozzátapadt, a lehelete a száját érte, ahogy dühösen válaszolt.

- Te pedig ugye tudod, hogy ellökhettél volna? Tiltakozhattál volna, és azonnal abbahagyom! Egyetlen szó, egy mozdulat, bármi elég lett volna, amivel értésemre adod, hogy nem kívánsz. Nem tetted, sőt, ugyanolyan mohón csókoltál, ahogy én téged. – Mély levegőt vett, lázas sietséggel törtek elő belőle a szavak. – Megértem, hogy összezavarodtál, de nincs miért. Nem tettünk semmi rosszat. Élveztük egymást, élveztünk minden érintést és csókot, és jó volt, annyira jó, a fenébe is! Ne mondd, hogy ez rossz, és szégyellnünk kellene magunkat!

Leslie dermedten hallgatta. Nem tudta, mit kellene mondania.

- Nem azt mondtam, hogy rossz volt, vagy szégyellnivaló – kezdte bizonytalanul. – Elég nehezen tudnám tagadni, hogy élveztem – ismerte el, és megint lángra gyúlt az arca. – Viszont érts meg engem is! Ez nem szerepelt a terveim között. Ez, ami most kettőnk között történt. Az rendben van, hogy megérintesz, megcsókolsz, hiszen el kell hitetni másokkal, hogy együtt vagyunk, de ami történt, az olyan… – Felsóhajtott. – Nem akarom, hogy bármit félreérts, hogy azt reméld, összejövünk, vagy ilyesmi, és a végén megbánd az egészet.

- Nem fogom.

- Most haragszol?

Ian kesernyésen felnevetett.

- Nem hiszem, hogy kellene, csak mert őszinte vagy. Nem reméltem sokat egy heterótól. – Megint elkomolyodott a hangja, és az érintése finom simogatássá vált, amitől Leslie megborzongott. – Én csak azt akarom, hogy ne úgy fogd fel ezt, mintha hibát követtél volna el, amit csak megbánni lehet. Férfi vagy, ahogy én is, és valljuk be, kicsit többet tudok egy bizonyos testrészed működéséről, mint a nők. Lehet, hogy aljas dolog, de ezt most ki is használtam. Élveztük, és csodaszép volt minden pillanata. Lényegtelen, hogy nem nő vagyok. Csak az számít, amit egymásnak adtunk, és ez hosszú idő óta a legjobb dolog volt, ami történt velem. Érted?

- Igen.

- Köszönöm. – Ian odahajolt hozzá, igaz, elsőre nem találta el az ajkát, de másodikra puha csókot nyomott rá.

Leslie csak állt bénán, mert még soha senki nem mondott neki ilyen szépet, és ő sem mondott senkinek hasonlót sem. Soha nem jutott eszébe megköszönni egy őszinte szót, egy együttlétet, egy gyönyörteli pillanatot. Szótlanul hagyta, hogy a férfi visszahúzza a kocsihoz, és beültesse. A fejében mindenféle kavargott, érezte, hogy valami nagyon megváltozott. A férfihoz, a világhoz fűződő viszonya, de nem tudta eldönteni, hogy ez mennyire jó vagy rossz.

Visszaúton Ian vezetett, ő meg csak nézte a mellettük elsuhanó fénypontokat, az éjszaka árnyait. Nem mentek el enni, Ian nem erőltette, és ő sem ragaszkodott a dologhoz. Akkor rezzent fel, amikor a férfi megállt a házuk előtt, és rápillantott.

- Eljössz hozzánk vasárnap vacsorára?

- Tessék?

Ian elhúzta a száját, és megdörzsölte az arcát zavara jeleként.

- Anyukám látta, hogy hazahoztál. Azt mondtam neki, hogy segítséget kértél, hogyan valld be otthon a másságodat, de ő teljesen felspannolta magát. Meg akar ismerni, és mivel vasárnap megünneplik, hogy előléptettek, úgy gondolja, tökéletes alkalom lesz, hogy megismerjen.

- Kik lesznek még itt?

- A nagybátyám és a felesége, a gyerekeik a családjaikkal, meg a szüleim.

- Félre fogják érteni.

- Tudom.

- Nem zavar?

- Túl fogják tenni magukat, ha mégsem jövök össze veled.

- Ezt gondoltam.

Ian a kormányra fektette a karját.

- Igazság szerint anyunak nincs szívem nemet mondani. Mindig reménykedik, hogy végre megállapodom valaki mellett.

- Akkor nem biztos, hogy jó ötlet eljönnöm…

- Csalódott lenne, azt pedig nem akarom.

Leslie tétovázott.

- Biztos nem lesz gond?

- Nem, nyugi. Maximum gyakorlod a hazugságot, hogy a szeretőd vagyok. Ha anyu beveszi, akkor a szüleid is el fogják hinni.

- Jelen pillanatban nem érzem hazugságnak.

Ian rápillantott. Az utcán félhomály volt, haloványan égtek a lámpák, az egyik pont felettük. A kék szempár éjkék volt, sötét és tengernyi érzelemmel teli. Leslie képtelen volt elfordítani a fejét, kivonni magát a bűvereje alól. Nem vett levegőt, amikor a férfi feléje hajolt, de el sem húzódott. Csak a vággyal teli tekintetet látta, az orrában érezte az illatát, az ajkán a leheletét. Az apró puszi úgy meglepte, hogy kerekre tágult a szeme. Ian felkuncogott, és kiszállt. Zavartan követte, és megvárta, amíg megkerüli az autót.

- Ez most mi volt?

- Micsoda?

- Ez a puszi. Azt hittem…

- Mit?

Abban a pillanatban felfogta, hogy Ian játszik vele, amikor felvonta a szemöldökét, és feltette a kihívó kérdést. Bosszús lett, a fogát csikorgatta, és sarkon fordulva visszaviharzott a kocsihoz. Bevágódott a kormány mögé. A biztonsági övet kattintotta a helyére, amikor a lehúzott ablakon keresztül Ian behajolt, és megragadta a karját.

- Mi…? – Nem tudta folytatni, a férfi magához rántotta, amennyire az öv engedte, és az ajkára tapadt. Ez nem egy kis búcsúpuszi volt, oh, dehogy. Benne volt a vágy, a vad sóvárgás, minden, amit együtt éltek át ott a kies úton, és minden, ami még lehetett volna.

Mire szétvált az ajkuk, nem kapott levegőt, az ágyéka sajgott, az ajka bizsergett, és az izmai helyén csak valami cseppfolyós massza volt. Ian zihálva nézett rá, a szemében ugyanez tükröződött, meg sem kellett szólalnia. Nem is tette, elengedte, és már ott sem volt. Sietős léptekkel indult a bejárat felé. Nem nézett hátra, a háta merev volt, a kezét ökölbe szorította. Leslie addig nézett utána, amíg el nem nyelte a lépcsőház. Reszkető kézzel indított, és gyűlölte magát, amiért a férfi ilyen érzelmeket volt képes ébreszteni benne.

           

            Ment a tévé, amikor Ian belépett a lakásba. Lerúgta a cipőjét, és rosszkedvűen az anyjára pillantott, aki kinézett a konyhából.

- De korai vagy!

- Korai? Éjfél is elmúlt.

- Pénteken általában későn jársz haza.

- Mindegy, ma korábban jöttem.

- Az a fiú hozott haza?

- Úgyis tudod, hogy igen. Láttam, ahogy meglibbent a függöny, amikor kiszálltam.

- Csak kíváncsi voltam. Összevesztetek?

- Nem.

- Akkor mi a baj?

- Semmi.

- Eszel?

- Nem, köszönöm.

Az anyja visszaült az asztalhoz, ahol éppen kuponokat vagdosott, és felsóhajtott.

- Biztos nem akarod elmondani, mi a baj?

Ian elhúzta a száját. Jobb lett volna valamelyik haverral megbeszélni a dolgot, de egyikük sem értette volna, miért ment bele ebbe az egészbe. Már maga sem tudta. Az volt csak a biztos, hogy Leslie vonzotta, akár a mágnes.

- Nem tudom.

- Mit nem tudsz?

Ian felnyögött, és lerogyott a székre.

- Elhívtam – terelte el a témát.

- És?

- Nem tudom, hogy eljön-e.

- Szeretnéd, hogy eljöjjön?

- Igen. Magányosnak tűnik. Ahogy kivettem a szavaiból, nincs túl sok barátja, és a családjával se igen jön ki.

- Akkor mindenképpen el kell jönnie. Hívd fel!

- Tessék?

- Gyerünk! Majd én beszélek vele.

- Ne butáskodj!

- Nem butáskodom! – Az asszony szigorú pillantást vetett rá, és félretette az ollót, hogy a kezét nyújthassa a telefonért. – Mire vársz?

- Nem hiszem, hogy hazaért.

- Akkor menj el zuhanyozni, és utána felhívjuk.

- Majd én beszélek vele.  

- Fenéket!

Ian erre nem mondott semmit, csak átment a szobájába, és megpróbálta felhívni a férfit. Leslie nem vette fel, ezért félredobta a mobilját, és fürödni indult. Rekordidő alatt végzett, viszont így sem volt szerencséje, mert amikor kilépett a fürdőből, az anyja hangját hallotta a szobájából.

- Miriam vagyok, Ian anyukája. Igen, pontosan. Tegezz nyugodtan, annyira még nem vagyok öreg.

- Anya, mit művelsz? – Berontott a szobába, és megpróbálta elvenni az anyjától a mobilt. – Add ide!

- Kicsim, éppen Leslie-vel beszélek, maradj nyugton!

Ian érezte, hogy ég az arca. Miriam még soha nem művelt ehhez hasonlót. Beletúrt a hajába, és nekidőlt a szekrénynek. Nem akart kiabálni vagy hasonló, de az anyja most túl messzire ment.

- Kedvesem, Ian mondta, hogy elhívott vasárnapra. Igen, igen. Eljössz? Tudom, hogy későn szóltunk, de azért remélem, be tudsz ugrani. Nem kell hoznod semmit, csak magadat. Igen, persze. – Az anyja arca felragyogott, ami azt jelentette, hogy Leslie igent mondhatott. – Odaadom a fiamat. Kicsit mérges, amiért beszéltem veled. – Miriam nevetett, és Iannek nyújtotta a telefont. – Kedves fiú – mondta, és kivonult.

Ian a kelleténél nagyobb erővel csukta be az ajtót mögötte, és leroskadt az ágy szélére.

- Leslie, itt vagy?

- Igen. Minden rendben?

- Nem igazán. Bocsi, anyu még soha nem tett ilyesmit. Nem tudom, mi ütött belé.

A férfi hangja fáradtnak tűnt.

- Semmi baj. Aranyos volt.

- Eljössz?

- Megígértem neki. Mit vigyek?

- Magadat.

- Az nem illendő.

- Akkor találj ki valamit, de ne vidd túlzásba. – Sejtette, hogy úgysem tudja lebeszélni a férfit az ajándékról, ezért inkább ráhagyta. – Otthon vagy már?

- Igen.

- Holnap hol leszel?

- John meghívott hozzájuk. A keresztfiamnak lesz a születésnapja, ott leszek egész nap. Hozzátok hányra menjek?

- Négy körül, mert mire mindenki kifaggat, addigra elkészül a vacsora.

Leslie felnevetett.

- Ott leszek. Anyukádnak milyen virág a kedvence?

- Virág.

- Pontosabban?

- Fehér kála.

- Rendben. – A férfi habozott, ez érezhető volt. – Mit csinálsz most?

- Ülök az ágy szélén, és veled beszélgetek telefonon.

- Ezt én is tudom, de nem erre gondoltam.

- Te mit csinálsz?

- Most értem fel a lakásba. Le kellene zuhanyoznom…

- Akkor hagylak…

- Nem! – Leslie a szavába vágott. – Még beszélgethetünk, ha van kedved.

Ianben megint felmerült, hogy a férfi magányos, és gyűlöl egyedül lenni otthon. Végigdőlt az ágyon, és a feje alá gyűrt egy párnát.

- Minden rendben?

- Nagy ez a lakás egy embernek. Megszoktam, hogy betölti Sophie csacsogása.

- Hiányzik?

- Sophie?

- Szerinted? – Ian olyan esetlennek érezte ezt az egész beszélgetést, aminek meg sem kellett volna történnie, ha az anyja nem ragaszkodik ahhoz, hogy beszélni akar Leslie-vel. Igazából zavarban volt az elválásukat illetően. Nem kellett volna megcsókolnia, sőt, semminek sem lett volna szabad történnie közöttük.

- Jól vagyok, csak ilyenkor rossz. – Leslie felsóhajtott. – Te soha nem akartál elköltözni otthonról?

- De, csak anyuék nem voltak jól, sok pénz elment a kezelésekre, és választanom kellett, mire költök.

- Sajnálom.

- Én nem. Megérte. Itt vannak velem. Te mióta laksz egyedül?

- Diplomaosztó óta. Akkor kaptam a lakást ajándékba. Anyáék szerint illik hozzám, de ebben kezdek kételkedni. Elég kevés időt töltök itt, és most olyan üresnek érzem. Mintha idegen lennék… - Nem fejezte be a mondatot, kis csend után egy kérdéssel folytatta. – Nem akarsz valamikor átjönni?

- Én hozzád?

- Igen.

Ian erre nem számított. Felmerült benne, hogy kicsit „megleckézteti” a férfit, a drága ajándékok helyett inkább együtt töltött időt kér, de azt nem gondolta volna, hogy Leslie ajánlja fel neki a lehetőséget.

- Hát, nem is tudom…

- Nem erősködöm, ha nem akarod.

- Akarom! Viszont te is tudod, hogy vonzódom hozzád. Nem garantálom, hogy nem foglak letámadni.

Leslie sokáig hallgatott, csak a légzése hallatszott. Ian kezdett megnyugodni, kényelmesebben elhelyezkedett, és lehunyt szemmel fülelt.

- Már akartam kérdezni, hogy mi vonzót látsz bennem? Azt mondtad az elején, hogy nem vagyok az eseted.

- Nem vagy, de attól még kedvelhetlek.

- Mindenkivel ilyesmit csinálsz, akit kedvelsz?

Ian leellenőrizte, hogy biztosan becsukta-e az ajtót, csak utána válaszolt.

- Mármint mindenkit leszopok?

- Ne légy közönséges!

- Csak az igazat mondtam. Zavar?

- Igen.

- Akkor többet nem mondom.

- Köszönöm.

- Igazából tetszel. Talán azért is, mert állandóan azt hajtogatod, hogy nem fogsz lefeküdni velem, és hasonlók, közben meg habozás nélkül hagyod, hogy leszo… khm, élvezetet okozzak.

- Ez nem igaz!

- Kit áltatsz? Magadat vagy engem?

A mély csend mindent elárult.

- Vedd úgy, hogy pillanatnyi elmezavar volt – sóhajtotta végül a férfi, mire felnevetett.

- Azért nem volt az pillanatnyi.

- Ne kötözködj!

Kis ideig habozott, mire összeszedte a gondolatait.

- Nem vagy az esetem, ettől függetlenül viszont vonzódom hozzád. Jóképű vagy, kedves, kicsit naiv, és bár hetero, de szeretem a kihívásokat. Nem akarom, hogy azt hidd, innentől kezdve meleget akarok belőled faragni. Csupán… szeretném, ha engednél az ösztöneidnek, és bátrabb lennél. Nem fogsz veszíteni semmit, és nem dől össze a világ, ha együtt vagy egy férfival. – Kicsit lejjebb csúszott az ágyon, a mennyezetet nézte. – Tudom, hogy neked ez most egy nehezebb időszak Sophie miatt. Kicsit romokban van az önbecsülésed, magányos vagy, felborult az életed, én pedig itt vagyok kéznél, és pillanatnyi feledést kínálok. Ennek ellenére tisztelni fogom a döntésedet, ha azt mondod, nem akarsz tőlem semmit, nem akarsz lefeküdni, vagy nem akarsz a két hét letelte után találkozni velem. Rendben?

- Össze vagyok zavarodva.

- Tudom.

- Ez az egész már régen nem csak arról szól, hogyan törjek borsot Sophie és a szüleim orra alá, és ettől felemás érzéseim vannak. – Leslie hangja kicsit szomorkás volt. – Egyrészről kívánlak, másrészről bennem van, hogy nem akarok együtt lenni veled. Talán a belém rögzült dogmák miatt. Hülye dolog a huszonegyedik században ilyesmin agyalni, nem igaz?

Ian önkéntelenül is megrázta a fejét, pedig a férfi nem láthatta.

- Örülök, hogy tépelődsz ezen – vallotta be.

- Miért?

- Mert ez azt jelenti, hogy gondolsz rám. – Leslie nevetésére elmosolyodott. – Nem tisztelnélek most így, ha az elején lefeküdtél volna velem.

- Ezt jó tudni.

Ian lehunyta a szemét, és a férfit képzelte maga elé.

- Múltkor kivertem magamnak, miközben rád gondoltam.

- Ezt biztos el akartad mondani? – hangzott a gyanakvó kérdés.

- Nem, de kicsúszott a számon.

- Aha.

- Te gondolsz így rám?

- Nem.

- Azok után sem, hogy mit műveltünk az úton?

- Alig telt el azóta egy óra, Ian!

- Oké, tudom, de na… nem hagyott hidegen, igaz?

- Nem vagyok fából. – Újabb tétovázás után Leslie hozzátette. – Nem kellett volna megcsókolnod.

- Búcsúzáskor?

- Igen.

- Nem akartam! Egy nyavalyás puszit akartam neked adni, de olyan döbbenten és csalódottan néztél rám, hogy mérges lettem.

- Nem voltam csalódott.

- Igazán?

- Csak egy kicsit.

- Kicsit? – Előbújt belőle a kisördög. – Jobban csókolok, mint Sophie?

- Ez övön aluli volt.

- Direkt volt. Szóval?

- Erre te most komolyan választ vársz?

- Szeretnék, igen.

- Máshogy csókolsz, mint ő, vagy bármelyik barátnőm.

- Ezek szerint jobban.

- Nem ezt mondtam!

- Dehogynem. Élvezted.

- Más érzés – hallotta a mély sóhajt. – A nőknél én irányítok, általában én kezdeményezek. Olyan, mintha most én lennék a női szerepben.

- Rossz érzés?

- Furcsa. Furcsa, ahogy csókolsz, ahogy elveszed, amit akarsz.

- Zavar?

- Elég zavaró, hogy még meggondolni sem tudom, mi legyen a következő lépés, te már a nadrágomban kotorászol!

Ian képtelen volt nem felröhögni. Az oldalára fordult, és vigyorgott.

- Bocs, de attól féltem, ellenkezni fogsz, ha hagyom, hogy átgondold a dolgot. Amúgy meg nem igazán tiltakoztál.

- Hát, nem! – ismerte el kelletlenül Leslie, és hallatszott, hogy felkuncog. – Sajnálom, hogy utána hülyén viselkedtem.

- Teljesen normális volt, hogy zavarban voltál. Bocsi, hogy kiakadtam.

- Ezek szerint szent a béke?

- Eddig nem volt az?

- Már magam sem tudom…

Ian hanyatt fordult.

- Tényleg felmehetek hozzád valamikor?

- Igen. Megnézhetnénk egy filmet, vagy ilyesmi.

- Van konyhád?

- Igen. Miért, főzni akarsz?

- Miért ne?

- Én örülök, ha a rántottát megsütöm. Jövő hét?

- Kedden korábban végzek.

- Rendben, akkor megbeszéljük, és elhozlak.

- Oké. – Ian eltakarta a szemét, elkomolyodott. – Szeretnék valamit a legelején tisztázni. Le akarok feküdni veled.

- Ez nekem gyors, Ian. Tudod, hogy…

- Igen, tudom! – vágott a szavába. – Nem fogok erőszakoskodni, csak azt akartam, hogy tudd.

- Őszintén szólva, nem leptél meg. – Leslie nevetni próbált, de elfulladt a hangja. – Elég nyilvánvalóvá tetted ma, mit szeretnél tenni velem. Alul vagy felül lennék? – viccelődni igyekezett, de a hangjában volt valami különös felhang, amit még soha nem hallott benne.

- Benned akarok lenni, de ha nem szeretnéd…

- A pokolba veled! – Leslie suttogott. – Már magam sem tudom, mit szeretnék… - Ian nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a férfi még nem fejezte be. – Holnap beszélünk! Szia!

- Leslie… - Csak az üres búgás válaszolt. Felsóhajtott, visszafordult a hátára, és maga mellé dobta a telefont. A mennyezetet bámulta továbbra is, és nem tudta, mit kellene tennie.

 

            Leslie az alatta fekvő város éjszakai fényeit nézte. A lakásban még némi festékszag terjengett, de nem volt elviselhetetlen, a cég, akit megbízott, jó munkát végzett. Ettől a kis változástól is jobban érezte magát. A telefont leejtette maga mellé a kisasztalra, és zsebre dugott kézzel töprengett. Amit műveltek a sötét, kietlen úton felborított mindent, amit tudott magáról. Azt hitte, soha nem fog reagálni egy másik férfira, ha nem is undorodik majd, de legalábbis hidegen hagyja.

Vállával az üvegnek dőlt, a fejét nekidöntötte. Tévedett. Foghatta volna Sophie-ra, de igazából a lelke mélyén sejtette, hogy ez a valami, ami Ianhez húzta, már korábban elkezdődött. Talán akkor, amikor először meglátta. Lehetséges, hogy csak kifogás volt ez az álszerető-dolog, és valójában ez volt, amire igazából vágyott? Lehunyta a szemét, égni kezdett az arca, ha eszébe jutott a férfi.

Nő nem érintette, csókolta, izgatta fel, hajszolta olyan kíméletlenül a gyönyör felé, mint Ian. Nem volt benne habozás, elvette, amit akart, s közben adott is. A szeme olyan kék volt, mint az ég; ragyogó kék, ha mosolygott, és acélkék, ha bosszús volt valamiért. Ám a legjobban az éjkék tetszett neki, amilyenné akkor vált, amikor megcsókolta. Minden csókja különleges volt, az íze finom, az ajka puha és kérlelhetetlen. Tisztán érezte most is, ahogy végighúzta erős kezét a hátán, megmarkolta a fenekét, és úgy húzta magához. Érezte ágyékán az ágyékát, a száját, a nyelvét…

Mély levegőt vett, és felpattant a szeme. Mit művel, kérdezte önmagától, de tagadhatatlan volt, hogy éppen a férfiról álmodozik. Soha nem tartozott a kanos típusba, erre tessék, csak Ian kellett hozzá, és megváltozott ez is. Elindult a fürdőbe, és félúton ráébredt, hogy jobb lesz, ha hideg víz alá áll.

Az ágyban fekve kicsit lenyugodva a sötétbe fúrta a tekintetét. Nem tudott elaludni, folyamatosan Ianen járt az agya. Le akar vele feküdni, nyilvánvalóvá tette, mit akar. Nem kertelt, őszinte volt. Amióta Sophie hazudott neki, valahogy még jobban becsülte az ilyesmit. Nem volt hülye, tudta, mivel jár, ha lefekszik vele. Nem tudta, mit gondoljon. Nem tudta, akarja-e.

Az oldalára fordult. Miért is hazudik magának? Akarta. Kíváncsiságból vagy vágyból, de akarta. Fogalma sem volt, mi lesz utána, ám Ian vonzotta. Mosolyt csalt az arcára, gyönyört adott neki, amikor nem is számított rá, és kedves volt vele. Sophie óta megtanulta, hogy semmit sem veszít, ha élvezi az életet, és nem csak hagyja, hogy elsuhanjon mellette.

Ezt másnap levezette Johnnak is, de legjobb barátja úgy nézett rá, mintha két feje nőtt volna.

- Én megértem, hogy úgy érzed, változtatni kell az életeden, de nem gondolod, hogy azért ez túlzás?

Narancslevet kortyolgattak, mert John felesége nem tűrt alkoholt a házban. A gyerekek odakint játszottak a kertben, voltak vagy húszan. Mindegyikkel ott volt az anyukája, nem egy facér volt, és úgy mosolygott Leslie-re, hogy teljesen nyilvánvalóvá vált, Paulának, John feleségének eljárt a szája. Egy idő után John megszánta, és behúzta a teraszra.    

- Tudom, hogy én is hibás vagyok, amiért Sophie megcsalt, és minden félresikerült. Többet foglalkoztam azzal, hogy még több pénzt keressek, mint azzal, hogy vele legyek. Rengeteget gondolkodtam ezen. Átrágtam a kapcsolatunkat, és tudod, mire jöttem rá?

- Mire?

- Hogy Sophie-val nem is volt közös témánk. Nem tudtunk miről beszélgetni úgy, ahogy veled, vagy Iannel. Nem csoda, hogy egy idő után öntudatlanul is a munka felé fordultam. Természetesen lehet, hogy magamnak keresek kifogásokat, de akkor is így van. Büszke voltam rá, hogy a menyasszonyom milyen szép, milyen okos, milyen fantasztikus. Közben meg… most sem tudnám felidézni, milyen színű a szeme.

- Iannek milyen színű?

Leslie elmosolyodott.

- Vizsgáztatsz?

- Csak feltettem egy kérdést.

- Kék. – Kinézett az égre, egy hosszú pillanatig bámulta a bárányfelhőket. Bosszúsan felmorrant, és egy hajtásra megitta a narancslevet. Elfintorodott. – Nincs valami erősebb itthon?

John szája sarkában mosoly bujkált.

- Nincs.

- Most mit mosolyogsz?

John nem válaszolt azonnal, a feleségére pillantott, aki éppen a gyerekeket terelte össze az ebédhez.

- Sophie-ról soha nem beszéltél így – szólalt meg, amikor Leslie már azt hitte, nem mond semmit.   

- Most erre mit mondjak?

- Semmit. Aggódom, hogy beleugrasz valamibe, de végül is, ez a te életed.

- Köszönöm.

- Jobban örülnék, ha inkább valami nőt választottál volna, viszont nincs jogom beleszólni a döntéseidbe.

- A legtöbb nő egy éjszaka után már hozzád akar költözni, két hét után meg az esküvőt tervezgeti.

- Vannak kivételek.

- Tudom. – Leslie John feleségét nézte. – Te is elvettél egyet.

Barátja felnevetett.

- Azt hiszem, még soha nem mondott róla senki ilyen szépet. Rajtam kívül persze.

- Nagyszerű asszony.

- Igen. – John a poharát az asztalra tette. – Mi lesz, ha letelik a két hét?

- Nem tudom.

- Úszol az árral?

- Azt hiszem.

- Ez nem hangzik túl biztatóan.

- Lehet. – Leslie felállt, nagyot nyújtózott, majd a barátjára mosolygott. – Viszont hosszú ideje most először érzem, hogy élek, és izgalommal várom a holnapot.

John is felemelkedett, és odalépett mellé. Féloldalas pillantást vetett rá.

- És ezért komolyan megéri feláldozni a segged?

Leslie nem akart hinni a fülének, aztán kitört belőle a nevetés. Olyan hangos volt, hogy mindenki feléje nézett, de ez sem akadályozta meg, hogy a barátjára vigyorogjon.

- Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy mindennek ára van.

- Apád?

- Te.

- Komolyan? Mikor?

- Az első napomon.

- Nem pont a szerelmi életedre gondoltam akkor, ha jól emlékszem.

- Valóban. Te arra gondoltál, hogy az első hónapokban a magánéletemet fel kell áldoznom a munkáért, ha vinni akarom valamire.

- Igazam volt, nem?

- De igen. – Leslie az udvaron felállított hatalmas asztal köré gyűlő vendégeket nézte. Nem volt igazán éhes, de úgy sejtette, hogy ezzel Paulát nem fogja meghatni. – Hülyén hangzik, de ez most a Iannel való kapcsolatomra is igaz. Amikor eldöntöttem, hogy szúrok egyet Sophie-n és a szüleimen, eldöntöttem, hogy akármekkora árat megfizetek érte. Még azt is elviselem, ha melegnek gondolnak bent a cégnél. Sőt, Ian kérhet akármit, megveszem neki, elviszem bárhová, ahová menni akar. Hajlandó voltam fogni a kezét, csókolni… - Elindult a lépcső felé, John követte. – Az első hét vége felé közeledve rájöttem, hogy vannak dolgok, amik nem vehetők meg pénzzel. – Megállt a lépcső aljában, felnézett a kék égre. – Ian nem kért tőlem drága ajándékot, nem akart drága étterembe menni, s úgy sejtem, nem is fog ilyesmit kérni tőlem. Ezért a két hétért engem akar. Nem fizetségképpen, nem játékból, ennyire már ismerem. – John felé fordult, és a szemébe nézett. – Élvezetből. Azt hittem, hogy Sophie szerelemből van velem, s tévedtem. Így átgondolva, tudod, mikor volt utoljára, hogy valaki önmagamért akart lefeküdni velem?

John finoman nemet intett.

- Nem.

- Már magam sem tudom… - Leslie felsóhajtott, és szomorkás mosollyal vállat vont. 

- Leslie…

- Fiúk, gyertek enni! – Paula melléjük lépett, belekarolt a férjébe, majd elkomolyodott, amikor nem mosolyogtak vissza rá. – Valami baj van?

- Nem, csak beszélgettünk.

- Olyan képet vágtok, mintha meghalt volna valaki.

- Nincs semmi baj. – Leslie vállat vont. – Muszáj ebédelnem? Nem vagyok túl éhes.

- Ne viccelj! Amióta nem vagy Sophie-val, szerintem fogytál.

- Nem igazán van étvágyam.

- Márpedig itt enned kell!

Leslie felkészült, hogy végig kell ennie a teljes kínálatot az anyukák felügyelete alatt, akik mind úgy méregették, mintha azt próbálták volna kitalálni, mennyit nyomhat aranyban, ám szerencséje volt. Megszólalt a telefonja. Ian hangja vidám volt.

- Szia! Nem zavarlak?

- Nem. Bocsánat! – súgta Paulának, és arrébb sétált. Még látta, hogy az asszony Johnt kezdi el faggatni, aztán már inkább Ianre figyelt.

- Anya mondta, hogy hívjalak fel.

- Megígértem neki, hogy elmegyek holnap.

- Oh, nem emiatt. Arra kér, gyere korábban, mert Wilbur bátyámék már itt lesznek kettő felé, és ha addig minket fognak faggatni, akkor anyu kikészül.

- Ti most oda akartok dobni a farkasok elé?

- Sakálok, drágám! Igazi sakálok! – hallatszott a háttérből Miriam hangja, mire felnevetett.

- Hallottad? – kérdezte Ian.

- Igen. Ezek után komolyan azt hiszed, hogy elmegyek?

- Persze.

Leslie lehalkította a hangját, hogy csak a férfi hallja.

- Komolyan azért kell hamarabb mennem, hogy a nagybátyád ki tudjon faggatni, ki vagyok, és milyen kapcsolatban állunk egymással?

- Körülbelül. Szerintem a lábméretedet is tudni akarja majd, sőt, a legutóbbi barátomtól azt is tudni szerette volna, milyen pózban szoktunk szeretkezni.

- Most viccelsz, ugye?

Ian úgy nevetett, hogy elsőre nem is lehetett érteni, mit mond. Másodjára, két kuncogás között, nyögte ki, mit akart.

- Szeretném látni az arcod!

- Ian, ne hozd zavarba szegény fiút! – hallatszott megint Miriam hangja a háttérből.

- Igenis, anya! – Ian ennek ellenére szemtelenül nevetgélt. – Korábban jössz, ugye?

- Ha megmondod, miért, és az igazat mondod.

A férfi hangja elkomolyodott.

- Csak tudom, hogy amúgy az egész napot egyedül töltöd, és ennyiből már itt is lehetnél velünk.

Leslie megtorpant. Nem fordult a vendégek felé, csak felbámult a kék égre, és hagyta, hogy melegítse az arcát a nap.

- Attól félsz, hogy magányos vagyok?

- Miért? Talán nem így van? Őszintén, Leslie.

Most először szólította a keresztnevén. Eddig fel sem tűnt, de most, ahogy kimondta, borzongás futott végig a testén. Lehunyta a szemét.

- Ha most igazat adok neked, akkor…

- Mi lesz akkor? Beismered a gyengeséged, és azt, hogy érző emberből vagy, aki vágyik mások társaságára. Nem fogsz belehalni.

- Nagyon nehezen szedtem össze magam, miután Sophie-val szakítottunk.

- Kidobtad – javította ki a férfi, mire csak felhorkant, és megjegyzés nélkül hagyta.

- Jelenleg éppen kitartok amellett, hogy erős vagyok, és minden rendben. Ha beismerem az ellenkezőjét, akkor nem tudom, mi lesz.

- Semmi, mert itt vagyok.

Leslie életében talán egyszer-kétszer érezte azt, hogy valami szíven ütötte. Most ez történt. Ian habozás nélkül mondta, és tudta, hogy komolyan gondolja. A kék eget nézte megint, a lassan tovaúszó felhőket. Egy pillangó repült el előtte, színes volt és gyönyörű. Szárnyán szivárvánnyá varázsolta a színeket a ház egyik ablakán megtörő napsugár. Önkéntelenül is követte a szemével, vadul dobogó szíve lassan megnyugodott.

- Leslie, itt vagy még? – Ian hangja picit bizonytalan volt.

- Igen.

- Zavarba hoztalak?

- Kicsit.

- Ne mondjak többé ilyesmit se?

Elmosolyodott a férfi beletörődő hangjától.

- Köszönöm.

- Micsodát?

- Csak úgy mindent.

- Csak úgy mindent? – Ian megkönnyebbülten nevetett. – Szívesen. – Leslie biztosra vette, hogy mosolyog. – Milyen a szülinapozás?

- Szörnyű – sóhajtotta. – Legalább kéttucatnyi gyerek és az anyukájuk van jelen. Utóbbiak negyede egyedülálló szülő. Tudod, hogy ez mit jelent?

- Mondd, hogy már van valakid.

- Azonnal faggatni kezdenének, hogy kicsoda, és Paula megöl, ha bármi olyat mondok, ami szerinte nem egy gyerek fülének való.

- Ki az a Paula?

- John felesége.

- Oh, értem.

- Mit gondoltál?

- Semmit.

- Nyugodtan megmondhatod.

- Inkább nem. Viszont nem hiszem, hogy egy gyereknek a kárára válik, ha már kiskorban rögzül nála, a melegek is emberek.

- Én tudom ezt, de Paula még alkoholt sem tűr a házban. El tudod képzelni, mit tenne velem, ha ilyesmit kezdenék fejtegetni a vendégek előtt?

- Mi lenne, ha összejönnénk, és hivatalosan melegnek számítanál? Eltiltana a férjétől meg a fiától?

- Azt nem hiszem.

- Te tudod. – Ian felsóhajtott. – Holnap találkozunk! Érezd jól magad!

- Ian, várj! – Késő volt, a férfi kinyomta a telefont. Ettől rosszkedve lett, mert érezte, hogy ő tehet róla. Mi a csudáért említette meg Paulát? Beletúrt a hajába, és kedvetlenül visszatért a többiekhez.

John felvonta a szemöldökét aggodalma jeleként, de csak a fejét rázta, és inkább szedett magának egy kis salátát. Egy fiatalabb nő állt meg mellette.

- Finom, igaz?

- Igen.

- Még nem ismerjük egymást. Holly vagyok.

- Örvendek! Leslie.

- Tudom, Paula már mesélt rólad.    

- Sejtettem. – Holly hátratűrte a füle mögé a haját, megcsapta virágos, könnyed illata. Más esetben talán hagyta volna, hogy a nő behálózza, ám nem tudta kiverni a fejéből Ian keserű hangját.

- Minden rendben? – Holly finoman a karjára tette a kezét.

- Rosszul aludtam az éjszaka.

- Frontérzékeny vagy? Ez a meleg szörnyű dolgokat képes művelni az emberrel.

- Összevesztem a szeretőmmel.

A hatás olyan volt, mintha megütötte volna a nőt. Holly meglepetten tátogott, és hátrált egy lépést.

- Oh, hát, én…

- Elnézést, ha megbocsátasz! – Letette a tányérját, s odasétált Johnhoz, aki éppen a fia előtt térdelt a füvön, és a baseball sapkáját igazgatta. – Én elmegyek!

- Máris? – John aggódva ráncolta a homlokát. – Mi történt?

- Mondd meg a feleségednek, hogy már van valakim, és nem kell senkit keresnie Sophie megüresedett helyére.

- Leslie. – John felállt, és leporolta a nadrágját. – Valaki mondott valamit?

- Ismersz egy Holly nevezetű hölgyet?

Kicsi John szólalt meg, aki az apja után kapta a nevét.

- Tommy anyukája.

John erre felnyögött.

- Rettenetesen sajnálom! Beszélek Paulával, kérlek, maradj!

- Inkább nem. – Lehajolt, és magához ölelte a keresztfiát. – Boldog szülinapot, kölyök!

- Köszönöm, Leslie bácsi. Eljössz valamikor játszani?

- Majd megbeszéljük.

- Sophie néni nem jön veled?

- Nem.

Kicsi John megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Az jó. Nem szerettem.

- John, nem illik ilyesmit mondani! – feddte meg az apja.

- De ez az igazság!

- Semmi baj, hagyd! – Leslie-ben felmerült, hogy vajon Iant kedvelné-e. – Többé nem kell találkoznod vele. 

- Lesz másik barátnőd? – Kicsi John kíváncsian nézett fel rá.

- Talán.

- Akkor elhozod majd őt is?

- Egyszer, kölyök! – Megsimogatta a kisfiú haját, és kezet fogott az apjával. Paulától nem köszönt el, most kicsit haragudott rá, bár tudta, hogy nem rossz szándékból pletykálkodott.

- Biztos nem maradsz? – John elkísérte az autóig.

- Ajándékokat kell vennem holnapra.

- Rendben, békén hagylak. Menj! Jó szórakozást!

Leslie remélte, hogy úgy lesz.

 

 

4.

 

            Ian a ház előtt várt rá. Esett az eső, esernyő alatt álldogált, amikor leparkolt a járda mellett. Odaszaladt, hogy segítsen neki kiszállni, és fölé tartotta, amíg kiszedte a csomagokat és a virágot a hátsó ülésről. 

- Te ezt nem gondolod komolyan, ugye? – meredt rá.

- Miért?

- Amikor beleegyeztem, hogy ajándékot hozz, nem pont arra gondoltam, vásárolj fel egy egész boltot.

- Ez csak a negyede – felelte Leslie szemrebbenés nélkül.

Ian végre elvigyorodott.

- Most megkönnyebbültem.

Leslie végre elnevette magát.

- Bocsánat, de nem tudtam, mi illik nálatok, és akkor már mindenkinek hoztam valamit.

- Te tiszta lökött vagy! Na, gyere, mert bőrig ázunk!

Ian elszedett tőle mindent, és összebújva berohantak az épületbe. A lépcsőházban lerázta az esernyőről a vizet, és bocsánatkérően a liftre mutatott.

- Bocsánat, de nem működik, úgyhogy lépcsőznöd kell.

- Semmi gond. Mindenki itt van?

- Igen. Wilburék megjöttek már délelőtt.

Leslie nem tudta, mire számítson. Szótlanul sétáltak felfelé, volt egy kis gyomoridege, de alapvetően bízott Ianben, aki éppen az ajtót nyitotta előtte. Rávigyorgott, miközben betuszkolta, és elüvöltötte magát.

- Megjöttünk!

Ösztönösen hátrálni kezdett, amikor vagy öten bukkantak fel a kis előszobában. Nem mehetett messzire, mert nekiütközött Ian mellkasának. A férfi jól hallhatóan kuncogott, és a fülébe súgta.

- Nem harap senki, csak én!

Miriam félrelöködte a családtagjait, és ölelésre tárta a karját.

- Végre! Már nagyon vártunk! Miriam vagyok, Ian anyukája, ő pedig Henry, Ian apukája. A többiekkel meg bent összeismerkedsz.

- Örvendek! Parancsolj, ezt neked hoztam! – nyújtotta a virágot, mire az asszony lélegzete elakadt.

- Oh, Istenem! Ez gyönyörű! – vette el a csokrot, és megbűvölten bámulta. – Ez a kedvencem – cirógatta meg a kálák szirmait.

- Ian mondta.

- Nagyon aranyos vagy, köszönöm! – Miriam szipogva mosolygott. – Vízbe teszem őket – hadarta, és elrohant.

- Nincs semmi baj, csak boldog – mondta a ki nem mondott kérdésre Henry. Nagydarab ember volt, kétszer akkora, mint a fia, és olyan mély hangja volt, mintha egy kút mélyéből szólna.

Leslie kezet fogott vele, és odaadta neki az üveg bort, amit vett. A férfi meglepetten forgatta a kezében, láthatóan nem szokott hozzá, hogy bármit is kapjon.

- Köszönöm.

- Szívesen.

- Gyertek beljebb!

Ian berakta a többi csomagot a nappaliba, és hozott Leslie-nek egy papucsot. Látta, milyen ideges a férfi, piros volt az arca, és többször is olyan mély levegőt vett, hogy azt talán még a konyhában is hallani lehetett. Mindenki visszament beszélgetni, így végre kettesben maradtak.

- Nincs semmi baj, senki nem fog megenni.

- Csak te.

- Csak én.

Leslie megint vett egy mély levegőt, és nekitámaszkodott a falnak.

- Ha a szüleidtől ideges leszek, mi lesz, ha anyámék elé kell odaállnom?

- Te akartad ezt.

- Tudom.

- Még visszaléphetsz.

- Ezt is tudom. – Megdörzsölte a szemét, és felsóhajtott. – Kaphatok egy kávét? Rettenetesen fáj a fejem.

- Miért nem ezzel kezdted? Amikor kiszálltál a kocsiból, olyan sápadt voltál, mint a fal, de így már értem. Gyere! – fogta kézen. – Anya, van még kávé?

- Ott a pulton, kicsim!

Az asszony a kicsi konyhában sürgölődött, és éppen zöldséget aprított. Aggódva rájuk nézett, amikor beléptek.

- Mi a baj?

- Leslie-nek fáj a feje.

- Adjak fájdalomcsillapítót?

- Nem kell, szerintem a kávétól jobb lesz.

- Ha mégsem, akkor szólj!

- Köszönöm. Segíthetek valamiben?

Miriam rámosolygott.

- Te csak ülj le szépen, és idd a kávét! Ian majd segít, ha kell.

A fia morgott valamit, és kihúzta neki a széket. Még le sem ült, már ott volt előtte a bögre, és egy kistányéron házi készítésű keksz. A kávé forró volt és erős, ellazította az izmait. Ian kezet mosott, és elvette az anyjától a kést. Láthatóan összeszokottan dolgoztak a konyhában, mert mire végzett a sárgarépával, Miriam már tolta is oda neki a paprikát, paradicsomot. Senki nem szólt semmit, Miriam halkan dudorászott, és súlytöbblete ellenére szinte táncolt a konyhában. A természetessége jó hatással volt Leslie idegeire.

Miriam kirobogott egy pillanatra, mire Ian rápillantott.

- Jól vagy?

- Igen. Finom a kávé.

- Nem erre gondoltam.

- Tudom. Anyukád nagyon aranyos. Tetszik, hogy nem kezdett el azonnal faggatni, ki vagyok, mit dolgozom, mennyit keresek, milyen terveim vannak veled.

Ian úgy nevetett, hogy egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Az anyja visszatérve kérdőn nézett rá.

- Mi történt?

- Leslie nagyra értékeli, hogy nem faggatózol.

- És ez olyan vicces?

- Igen, mert én tudom, csak az alkalomra vársz, amikor végre lesz két perced, hogy leülj vele szemben, aztán elkezdd vallatni.

- Soha senkit nem szoktam vallatni!

- Jah, persze! – Ian nevetve arrébb táncolt, amikor az anyja játékosan feléje ütött.

- Szemtelen kölyök!

Leslie érdeklődve nézte őket. Az ő világában ez teljesen ismeretlen volt, ez a meghittség, ami anya és fia között érződött. Látszott, mennyire közel állnak egymáshoz. Ian akárhányszor említette meg az anyját, mindig gyengéd hangon beszélt róla, és láthatóan egyszer sem bánta meg, amiért itthon maradt, és feláldozta magát, hogy segítsen nekik. Természetes volt a számára, hogy megtette, mert így nevelték, jobban mondva inkább, mert szerette a szüleit.

Leslie soha nem emlékezett, hogy náluk így összegyűlt volna a család. Kiskorában jómódban éltek, soha nem kellett az anyjának főznie, vagy akárcsak takarítania. Mindig volt személyzet, aki ezt elvégezte, és ő ebbe nőtt bele. Egyetemen már önállóságot tanult, de onnantól kezdve még jobban eltávolodtak egymástól a szüleivel. Náluk egy családi vacsora, vagy ünneplés azt jelentette, hogy elmentek egy étterembe, és pezsgőt bontottak. Talán a hálaadás és a karácsony volt a kivétel, ha éppen az országban tartózkodtak.

- Föld hívja Leslie-t! – Ian az arca előtt legyezett. – Hol jársz?

- Csak eszembe jutott valami. Aranyosak vagytok így együtt.

- Anyuval közösen főzünk. Apának nincs türelme hozzá, szerintem megint a fotelban hortyog.

- Wilburrel beszélget – szólt közbe Miriam.

- Akkor kivételesen tévedtem. – Ian végzett az összes zöldséggel, és összetakarított maga után. – Ti anyukáddal nem szoktatok együtt főzni?

- Volt személyzet.

- Szóval úrifiú vagy!

- Valami olyasmi.

- Milyen volt tegnap Altmanéknál? El tudtál szabadulni a hölgyektől?

- Képzeld, igen! – Leslie érezte a gúnyt Ian hangjában, és élesebben válaszolt, mint kellett volna.

Miriam feléjük fordult, és felvonta a szemöldökét.

- Milyen hölgyektől?

- Az egyedülálló anyukák hadától. – Ian lehuppant vele szemben, és morcosan bámult rá.

- Volt egy, aki különösen tetszett – vágott vissza Leslie dühösen. – A haja olyan volt, akár a méz, az illata pedig akár a tavasz.

- Milyen költői vagy!

- Te pedig, fiam, épp bunkón viselkedsz! – Miriam fejbe verte a férfit, mire mindketten meglepetten feleszméltek. – Figyelj oda erre a fiúra, ha hozzád beszél! Szerintem pont azért mondta őket, mert zavarta, hogy körbeveszik, és nyomulnak rá. Te pedig csak arra tudsz gondolni, hogy mindjárt hanyatt is dönti őket. Bízhatnál benne egy kicsit jobban!

Ian a fogát csikorgatta, és duzzogva megdörzsölte a fejét. Leslie-vel szótlanul egymásra meredtek. Miriam nem tudta, hogy a férfi hetero, és Ian az első férfi az életében. Ettől függetlenül volt igazság a szavaiban, amit a fia kelletlenül ugyan, de beismert, amikor elhúzta a száját, és felsóhajtott.

- Igazad van, anya! Bocsánat!  

- Semmi baj. – Leslie megdörzsölte a halántékát. Kevéssé hasogatott a feje, de ettől még ingerült volt. – Nem éreztem jól magam tegnap. Kedvelem Johnt és Paulát, Kicsi John pedig imádnivaló kölyök, de Paula kicsit messzire ment tegnap. Valószínűleg nem szándékosan tette, azonban akkor is kellemetlen volt, hogy legalább három nő méregetett. Holly volt az utolsó csepp a pohárban, kedves volt, csak olyan… - A bögrébe meredt. – Nem tudom… - Azt akarta mondani, hogy Sophie-ra hasonlított, de Miriam előtt inkább nem emlegette a nőt.

- Nem a fiam volt, nem igaz? – Az asszony öblösen nevetett, és tovább forgolódott körülöttük.

- Anya! – Ian most először tűnt zavartnak.

Leslie belemosolygott a bögrébe, és nem szólt semmit. Miriam két percig, ha bírta a csendet.

- A fiam mondta, hogy a szüleid nem tudják, hogy meleg vagy.

- Anya!

- Hát… - Ezúttal Leslie jött zavarba, és segélykérően pillantott Ianre, de a férfi tehetetlenül vállat vont. – Nem tudom, hogyan mondjam el nekik.

- Szigorúak?

- Más életszemlélettel rendelkeznek, mint te és Henry.

- Ezek szerint homofóbok.

Ian a szemét forgatta, és nem szólt semmit.

- Azt hiszem, igen.

- Mikor akarod megmondani nekik?

- Következő hétvégén.

- Miért most? Eddig nem merted?

- Nem igazán…

- Biztos nem lesz egyszerű, de Ian ott lesz veled, nem?

- Remélem…

- Örülök, hogy segít neked. – Miriam a sütőben sülő húst forgatta, közben folytatta. – Mindig reménykedem, hogy egyszer talál egy rendes fiút, aki nem csak kihasználja, mint az előző.

- Anya!

- Tudom, hogy nem értesz velem egyet, kicsim, de attól még igazam van. – Miriam zavartalanul beszélt tovább. – Arra sem volt képes, hogy felvállalja a barátai előtt, amit aztán elég nagy szemétségnek tartottam. Iannek persze jó volt úgy is, a szerelem vakká teszi az embert, viszont akkor sem mindegy, hogy titkos szerető vagy, vagy bárhová elmehettek kettesben egymás kezét fogva. Nincs igazam?

- De. – Leslie arca égett. Valamikor gyerekkorában érezte utoljára, hogy szégyelli magát. Igazából ő is kihasználta Iant, mert az, hogy felvállalja, az is csak azt a célt szolgálta, hogy megtévessze a környezetét, hazudjon a családjának, és bosszúságot okozzon Sophie-nak. Nem gondolta komolyan a kapcsolatukat. Kezdte érteni, Ian miért volt olyan dühös, amikor előállt az ajánlatával. Igaz, mostanra megbékélt, de akkor is rosszul érezte magát. Rápislogott, mire a férfi megnyugtató mosollyal válaszolt.

- Örülök, hogy te más vagy. – Miriam visszatolta a húst a sütőbe, és rámosolygott. – Jó, Ian megmondta, hogy nem vagytok együtt, de azért te rendes fiúnak tűnsz.

- Anya!

- Jó, abba is hagyom! Menjetek, beszélgessetek kicsit a többiekkel is!

Átsétáltak a nappaliba, miután Ian töltött még Leslie-nek kávét. A család felujjongott, amikor beléptek, amitől Leslie teljesen lefagyott. Nem volt hozzászokva a hangoskodáshoz, az érzelem ilyenfajta kinyilvánításához.

- Semmi baj! – Ian a hátára tette a kezét, és a fotel felé irányította, amiből egy fiú ugrott fel. Nem lehetett több nyolcnál, rövid, tüsire vágott haja volt, és nagy, mogyoróbarna szeme. – Ő itt Gary, Wilbur bácsikám unokája. – A kanapén üldögélő idősebb párra mutatott. – Wilbur bácsikám és a felesége, Henriett. Mellettük a fiuk, Billy és a felesége Nicole; Gary az ő gyerekük. – Billyék vidáman mosolyogtak rájuk, Gary viszont kíváncsian nézte őket. – A nagyfiú pedig, aki képtelen felnézni fél percre a telefonjából, Chris, Gary bátyja. – Chris felpillantott, nyelvet öltött, aztán pötyögött tovább. – Kedves mindenki, a vendég pedig a barátom, Leslie.

- Jó napot! – Leslie körbenézett, az ajándékokat kereste. – Hoztam csokoládét. Ian, hová tetted őket?

- Mindjárt hozom, addig ülj le!

Leslie még le sem ült, Henriett máris lerohanta.

- Miriam mondta, hogy fáj a fejed. Jobban vagy?

- Igen, köszönöm.

- Iannel dolgozol?

- Ian a termelésen van, én pedig az eladási részlegen. – Magyarázhatta volna, hogy mennyire különbözik a munkájuk, de úgy vélte, ezt meghagyja a férfinak. Ian éppen ekkor tért vissza. – Az egyforma táskákat kérem! – nyújtotta a kezét, majd szétosztotta őket. – Csokoládé. Remélem, ízleni fog.

- Hű, de jó! – Gary szeme tágra nyílt, ahogy elővette a díszdobozba csomagolt pralinékat. A szülei és a család minden tagja elbűvölve bámulta már a csomagolást is. Leslie arra gondolt, hogy túlzásokba esett, de nem tudta, mi mást hozhatott volna. Sophie imádta ezeket a bonbonokat, és jó ajándéknak tűntek.

- Ezek? – Ian felemelte a maradékot.

A nagyobbikra mutatott.    

- Azt nektek hoztam. Ez pedig a tiéd – bökött a barna táskára. – Gratulálok az előléptetésedhez!

- Köszönöm szépen! – Ian lerakta az asztalra a táskákat. – Nem kellett volna.

- Dehogynem.

- Vacsora után kibontom. 

- Asszony! – Henry kiáltotta el magát, mire Miriam azonnal ott termett.

- Igen?

- Leslie hozott ajándékot, de a fiad nem akarja kibontani.

- Kicsim, majd’ megesz minket a kíváncsiság!

Leslie-nek leesett, hogy Ianre csak az asszony tud hatni, azért szólt neki a férje. Ezt valahogy aranyosnak találta, és elmosolyodott. Ian elkapta a pillantását, és vállat vont. Kivette a dobozt a táskából, és bontogatni kezdte. A szeme tágra nyílt, és próbált szóhoz jutni, de nem igazán ment, amikor végre sikerült kinyitnia. Leslie felállt, és mellé lépett.

- Láttam, hogy a tiédnek megrepedt az üvege. Gondoltam, talán örülnél egy újnak…

Ian a mutatóujja hegyével simított végig az órán, amit a saját fizetéséből nem igazán tudott volna megvenni.

- Nem kellett volna. Ez irtó drága!

- A saját pénzemet arra költöm, amire akarom, nem? – Letette a kávéját, és elkezdte lecsatolni a férfi csuklójáról a régi, viharvert órát. – Jól fog állni – vélte, és felcsatolta a helyére a másikat. Elégedetten megszemlélte, és rámosolygott. – Látod?

Ian nem válaszolt, látszott, hogy meghatódott. Nem volt hozzászokva a drága ajándékokhoz, mégsem attól állt el a szava. Leslie odafigyelt arra, hogy a saját órája rossz állapotban van, és megjegyezte. Nem valami hasznavehetetlen dolgot adott neki, hanem olyasmit, amiről úgy gondolta, tetszeni fog, és jól áll majd neki. Ügyelt arra, hogy az anyja kedvenc virágát vegye meg, és nem felejtkezett el az apjáról és a többi rokonáról sem.

Most döbbent rá, hogy Leslie mennyire odafigyel másokra. Mondhatta volna, hogy nem jön el, hiszen neki ez csak egy üzlet, mégsem tette. Itt volt vele, mosolygott rá, és a csudába is, nagyon klasszul festett a fekete nadrágban és a kék ingben. Félt, hogy mégis visszamondja a meghívást, miután elkotyogta neki, hogy le akar feküdni vele, ám kellemes meglepetést okozott neki. Jobban mondva, állandóan meglepetést okozott.

- Nem tetszik? – Leslie másként érzékelte a hallgatását. – Kicserélhetjük, ha másikat szeretnél.

Ian meg akarta csókolni, de nem az egész család előtt. Nem akarta, hogy bárki következtetéseket vonjon le belőle, aztán végül ne legyen semmi a dologból, és hallgathatná a résztvevő monológokat. Párszor átélte már, és gyűlölte.

- Egy pillanat! – mondta, és a karjánál fogva kivonszolta.

- Ian? – Leslie követte. Amikor becsukódott mögöttük a hálószoba ajtaja, felvonta a szemöldökét. – Ez a szobád?

- Igen. Gáz, mi?

Leslie körbenézett, megszemlélte a tucatnyi posztert, amik mintha a kilencvenes évekből maradtak volna ott. Mosoly jelent meg a szája sarkában, amely felkúszott egészen a szeméig. A délutáni napfény aranyfénybe burkolt mindent, köréje egyenesen glóriát vont, és Ian eddig bírta. Érzékelte a döbbent kis nyögést, amikor nekilökte az ajtónak, és megcsókolta, de aztán Leslie karja a nyaka köré kulcsolódott.

Kávé íze volt, keserű és mégis megdöbbentően édes. Végignyalta az ajkát, ízlelgette, amikor találkozott a nyelvük, felmordult. Azóta szerette volna megcsókolni, hogy kiszállt a kocsiból, de nem merte. Nem akart ajtóstul rontani a házba, óvatosan, lépésről lépésre akart haladni. Meg akarta hagyni a lehetőséget a férfinak a tiltakozásra. A türelme azonban véges volt, és ha Leslie nem olyan hévvel csókol vissza, akkor talán képes is lett volna, hogy önuralmat gyakoroljon.

Zihálva váltak szét, egymást nézték. Ian vissza akart hajolni az ajkára, de az anyja hangja megállította.

- Fiúk, megjöttek Frankék!

- A francba!

- Azt hittem, mindenki itt van.

Ian belefúrta az arcát a férfi nyakába, és felsóhajtott.

- Anyu meghívta a szomszédot is, pedig tudja, hogy nem kedvelem őket. Jobban mondva, ők nem kedvelnek engem.

- Sajnálom.

- Semmi baj, megbirkózom a dologgal. Menjünk!

Nagy vigyorgás kezdődött, amint beléptek az ajtón. Miriam kuncogott, Leslie pedig érezte, hogy megint ég az arca.

- Frank a szomszédból és a párja, Kate – mutatta be az erősen negyven felé közeledő szomszédokat Ian, és igyekezett higgadt hangon beszélni. – Ő itt Leslie.

- Újra próbálkozol? – Frank lehuppant a szabad fotelba, ahol Leslie ült.

- Próbálkozni szabad, nem?

- Lányokból nem nagyobb a választék?

- Biztosan.

- Nézd, Frank, mit kapott Ian ajándékba Leslie-től! – Miriam tipikus anyuka volt, eldicsekedett mindennel, ami a fiával volt kapcsolatos.

- Ezúttal nem egy szegény egérkét fogtál ki, kölyök?

Leslie érezte, hogy Ian milyen erővel szorítja a kezét. Ha valaki érezte is az élt Frank hangjában, nem reagált rá, amitől bosszús lett. Felmarkolta a bögréjét, és a konyha felé indult.

- Ian, kérnék még egy kis kávét! – Olyan határozott volt, hogy a férfi azonnal követte.

A konyhában már érződött a sülő hús illata, a gázon párolódtak a zöldségek. Leslie megperdült, és dühösen lecsapta a bögrét.

- Csak én érzem úgy, hogy egy bunkó?

Ian meglepetten pislogott, majd nevetni kezdett. Odalépett hozzá, átkarolta, és arcon csókolta.

- Köszönöm! – mondta halkan.

- Mit?

- Mindent.

- Mindent?

- Igen.

Leslie nagyot fújt, és bólintott.

- Nem tudom, miért lettem mérges. Bántónak éreztem a szavait még akkor is, ha közben mosolygott. Arra gondoltam, mit érezhetsz, és ettől…

- … kiakadtál? – segítette ki Ian.

- Igen.

- Kedves vagy, köszönöm. Kérsz még kávét?

- Nem, elég volt.

Miriam berobogott, és addig beszélt a lelkükre, amíg vissza nem mentek. Frank néha közbeszúrt egy-egy bántóbb megjegyzést, de amikor nem reagáltak, abbahagyta. Chris átengedte nekik a másik fotelt, ő meg leköltözött az öccséhez a szőnyegre. Leslie-t eleinte zavarta, hogy Ian a haját cirógatja a karfán ülve, ám mire készen lett a vacsora, már teljesen ellazult.

Az asztalnál minden ugyanolyan volt, mint a beszélgetésük. Nyüzsgő, egybefüggő, nevetéssel teli. Valaki mindig beszélt, cseppet sem hasonlított azokhoz az áhítatos étkezésekhez, amikben otthon volt része. Ian néha megérintette a karját, Miriam pedig egyfolytában azt szerette volna, ha merít még magának. Jóllakottan dőlt hátra, rég érezte, hogy ennyire tele van.

- Nem kérsz többet?

- Nem, köszönöm. Nagyon finom volt minden, Miriam.

- Köszönöm!

Mindenki átvonult a nappaliba, miután Ian felajánlotta, hogy elmosogatnak. Összeszedték a poharakat, tányérokat, evőeszközöket. Érezhető volt, hogy Iannek nagy gyakorlata van, míg Leslie kicsit tétován nyúlt mindenhez.

- Mosogattál te valaha?

Leslie felnevetett.

- Igen.

Ian levette az óráját, és a fejét ingatta.

- Kétlem! Na, gyere, megtanítalak!

- Én fogok mosogatni?

- Pontosan. – Ian előszedett egy kötényt, és mögé lépett, hogy a ruhája elé köthesse. – Így ni! Engedünk meleg vizet, és a poharakkal kezdünk. – Odahozta, és beletette őket a mosogatóba. A szivacsra nyomott egy adag mosogatószert, átadta neki, és mögéje lépett.

Végig magyarázott, egy idő után a keze Leslie kezén nyugodott, irányította a mozdulatait. Eleinte vicces volt, mert Leslie tiltakozott, ő meg csak nevetett. A lehelete hol a tarkóját, hol a nyakát, hol a fülét érte, és ahogy hozzásimult, valahogy egyre melegebb lett a helyiségben.

- Szerintem most már menni fog egyedül is… - mormolta tétován, amikor a lábasokhoz értek.

- Leslie…

- Igen? – Kicsit hátrafordult, hogy a férfira tudjon nézni. A pillantása láttán nagyot nyelt. Az éjkék tekintet nem hagyott kétséget afelől, mi jár Ian fejében. – Be kell fejezni a mosogatást…

- A francba! – Ian keze csupa hab volt, ahogy az álla alá nyúlt, és maga felé fordította a fejét. Semmi hevesség nem volt a csókjában, puhán, lágyan simította össze az ajkukat. A nyelve hegyével cirógatta, míg Leslie egy halk sóhajjal meg nem adta magát.

A szivacsot a vízbe ejtette, ahogy megfordult. Ian nekiszorította a mosogatónak. Alig érezhető csókokkal kényeztette, a keze végigsiklott az oldalán, a csípőjén, és ezúttal kicsit maga felé húzta, hogy bele tudjon markolni a fenekébe. Gyengéd volt, érezhető, hogy egyetlen tiltakozó mozdulatára abbahagyná.

- Elmosnátok ezeket a…? – Miriam belegyalogolt a dolog kellős közepébe. Fia káromkodását hallva, halk nevetgélés közepette visszavonult.

Ian mély levegőt vett, és magához szorította. Prüszkölni tudott volna mérgében, amiért az anyja nem volt képes nyugodtan ülni, és trécselni a vendégekkel a nappaliban. Nem, neki pont most jutott eszébe, hogy mit kell még elmosni! Holott Leslie olyan odaadó volt, finom, a karjaiba illő…

- A francba! – mormolta.

Percekig álltak némán. Egyiküknek sem volt kedve megmozdulni. A nappaliból áthallatszott a beszélgetés, Henry hangosan bizonygatott valamit, amit mindenki leszavazott, aztán jót nevettek az egészen.

- Tényleg átmehetek hozzád kedden? – Ian összeszedte magát, és felnézett.

- Igen.

- Így is?

- Hogyan?

Ian az ajkát harapdálta, Leslie még soha nem látott tőle ilyesmit.

- Komolyan gondoltam, hogy le akarok feküdni veled – bökte ki.

- Ez elég nyilvánvaló.

- És? Már nem tiltakozol?

- Elég rámenős vagy. Nem hiszem, hogy jutnék valamire.

- Ha nemet mondasz, elfogadom. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad.

Leslie visszafordult a mosogatóhoz, és folytatta a munkát.

- Nem érzem rosszul magam, pedig féltem tőle. – Kis szünet után vállat vont. – Nem tudom, hogyan fogok reagálni, ha eljutunk odáig.

- Nincs semmi baj. Már ez is több, mint amennyit reméltem.

- Jöhetek? – Miriam berobogott, és rájuk nevetett. – Végeztetek?

- Majdnem.

Ian csak morcosan nézett, és nem mondott semmit. Nekiállt törölgetni. Később, amikor Frankék már elmentek, csatlakoztak a többiekhez. Leslie is felengedett, vidáman beszélgetett, és nem jött zavarba, amikor Henriett megérdeklődte, mit is csináltak Ian szobájában.

Késő volt már, amikor felajánlotta, hogy hazaviszi Wilburékat, de a házaspár ragaszkodott a tömegközlekedéshez. Véleményük szerint kisebb valószínűsége volt, hogy katasztrófa érjen egy buszt vagy egy metrót, mint egy autót. Ezen Leslie nem igazán tudta túltenni magát, hiszen elég volt neki a terrorizmus veszélyeire gondolni, de végül nem tudott mit tenni. Billy és a családja kocsival jöttek, ők csak legyintettek a nagyszülők hóbortján.

- Nem maradsz még egy kicsit? – Ian lekísérte az utcára.

- Mindannyian elfáradtunk, jobb, ha hazamegyek. Holnap dolgoznunk kell.

- Ez igaz. Kávézunk ebéd után?

- Megvárlak az ebédlőben.

- Kösz. – Ian megcsókolta. – Köszönöm az órát! – suttogta az ajkára.

- Szívesen.

Leslie beült a volán mögé, bekötötte magát, és indított.

- Akkor holnap…

- Holnap!

Ian integetett utána, amitől mosolyoghatnéka támadt.

 

            A hétfő délelőtt olyan gyorsan eltelt, hogy Ian csak akkor kapott észbe, amikor valaki megjegyezte, hogy egy óra lesz. Káromkodni kezdett, és a telefonját próbálta előszedni a zsebéből.

- Valami gond van?

- Elígérkeztem ebéd utánra. Csudába! Sietek vissza! – Miközben hívta Leslie-t, már robogott is kifelé, majdnem elütötte Al Smitht, aki bosszúsan nézett utána. – Szia! Ott vagy még? Várj meg, mindjárt ott leszek! – Többen megbámulták, ahogy végigrohant az udvaron. Még többen, amikor lihegve beesett az ebédlőbe. – Bocsánat, de nem vettem észre, hogy kerestél! – állt meg Leslie asztala mellett, és lerogyott a székre vele szembe. – Levettem a hangot, mert dolgoztunk az egyik gépen.

- Semmi baj. Itt a kávéd! – tolta oda neki a bögrét a férfi, és rámosolygott.

- Köszönöm. Milyen napod volt?

- Fárasztó. Úgy néz ki, szerdán el kell utaznom. Csütörtök estére már itthon vagyok.

- Áttehetjük máskorra a holnapi filmnézést.

- Szerdán tízkor megy a gépem, úgyhogy nem gond. Milyen az óra?

- Szuper! – Ian elvigyorodott. – Elolvastam róla mindent, amit csak találtam. Fantasztikus! Köszönöm még egyszer.

- Szívesen. Anyukádék?

- Jól vannak, de tegnap egész este rólad beszéltek. Anya odáig van érted.

- Kedvelem őt.

- Anyut mindenki szereti. – Ian elterpeszkedett a széken, és kinyújtott lába hozzáért Leslie-éhez. Arra számított, elhúzza, de nem tette. – Arról beszélt még reggel is, hogyan fogjalak meg magamnak.

Leslie felnevetett.

- Azon vagy, nem igaz?

- Valóban próbálkozom, csak bizonytalan vagyok a végeredményt illetően. – Elkomolyodott, ahogy a férfit nézte. Ma világosszürke ing volt rajta és sötétkék nyakkendő. – Tudom, hogy két hétre szól a megállapodásunk, de szívesen megpróbálnám veled hosszabb távra.

- Miért?

- Mert kedvellek, és nem csak az ágyadba akarok bejutni.

Leslie nagyon komoly lett.

- Erre most válaszolnom kell?

- Nem.

Ian magában káromkodott. Miért nem képes lakatot tenni a szájára, és kussolni? Leslie még nem állt készen az ilyesmire, ő meg egyfolytában ostromolja.

- Mit akarsz megnézni holnap?

- Bármit, csak ne valami romantikus vígjátékot akarj megnézetni velem!

- Eszembe sem jutott. Star Trek?

Ian felhördült, és hirtelen meg is lett a téma, amíg megitták a kávét. Ennél maradtak, Ian felajánlotta, hogy bevásárol, de Leslie tiltakozott. Megegyeztek, hogy munka után együtt mennek el a boltba. Kifelé menet Leslie letette a csészéket, és odabólintott pár embernek.      

- Sandra elmondta, hogy arról pletykálnak, átpártoltam a férfiakhoz – mondta halkan. – Vannak, akik úgy vélik, hogy azért nem tudtam mit kezdeni Sophie-val, mert mindig is homokos voltam.

- Vajon Sophie is hallotta már?

- Biztosan volt valaki jóakaróm, aki felvilágosította.

Megálltak az előtérben, ahol nagy volt a nyüzsgés, volt, aki még csak most jött enni, vagy meginni egy kávét. Ian elbámult valamerre, valószínűleg ismerőst láthatott, ám már fordult is vissza felé.

- Kevésbé keserűnek hallak emiatt.

- Azt hiszem, kevésbé érdekel. – Zsebre dugta a kezét. – Jelenleg más dolgok foglalkoztatnak. – Nem nézett a férfira, a hangjában azonban volt valami, amitől Iannek vigyorogni támadt kedve.

- A pokolba! – dünnyögte, és a férfi tarkójára csúsztatta a kezét, majd megcsókolta. – A bajt magadnak kerested! – mormolta, amikor elhúzódott tőle, és otthagyta.

Leslie utána nézett. Érzékelte a döbbent tekinteteket, de csak másodjára fogta fel, hogy a csók egyik szemtanúja éppen Sophie. Volt menyasszonya úgy nézett rá, mintha meg akarná ütni, majd a fejét felszegve bevonult az ebédlőbe. Már értette, Ian kit nézett, és miért is csókolta meg, de mivel a cél amúgy is Sophie bosszantása volt, nem érdekelte.

Vagy csak azért nem érdekelte, mert Ian tényleg tetszett neki? Még másnap is ezen gondolkodott, amikor a férfit figyelte bevásárlás közben. Nem szokott nagyáruházba járni, most ez is új élmény volt. Gyorsan felismerte azonban, milyen jól szórakozik annak ellenére, hogy Ian feszegette a határait. Néha megfogta a kezét, hozzásimult, belecsókolt a nyakába, miközben az üzletben járkáltak.

- Biztosan jó lesz a spagetti? – kérdezte éppen sokadjára.

- Nekem tökéletes, mondtam már.

- Remélem, ízleni fog.

- Mikor tanultál meg főzni?

Ian a paradicsomok között válogatott.

- Amikor eldöntöttem, hogy diétázni fogok. Anya sokkal fűszeresebben és zsírosabban főzött, mint most, és ezen muszáj volt változtatni.

- Tőle tanultál?

- Együtt kísérleteztünk, maradjunk ennyiben. Mehetünk, azt hiszem, minden megvan!

Leslie szemügyre vette a kosár tartalmát, és remélte, hogy tényleg így van, mert odahaza nem sok mindent tartott. A konyhája inkább kirakat volt, mintsem valóban főzésre való. Ezt meg is mondta a férfinak, ahogy felfelé tartott velük a lift.

- Kíváncsi vagyok, hol élsz – válaszolta Ian, és a tükörképére mosolygott. A mosolya csak addig tartott, amíg be nem léptek a lakásba.

Döbbenten állt, s bár igyekezett uralkodni a vonásain, ez nehezen ment. Az előszobában kilépett a cipőjéből, és körbejárt. A nappaliban odament az ablakhoz, és jól hallhatóan elakadt a lélegzete.

- A lábunk alatt van a város – sóhajtotta őszinte ámulattal.     

- Csodálatos, igaz? – Leslie odament hozzá. – Mindig lenyűgöz a látvány.

- Fantasztikus lehet itt élni!

- Igen.

Ian furcsa pillantást vetett rá, talán megérezte a hangjában bujkáló iróniát, de nem tette szóvá. Helyette elindult felfedezni a lakást. Ugyanúgy, ahogy Leslie a termelésen, ő is megérintett dolgokat. A kanapé háttámláján húzta végig a kezét, megszemlélte a fotókat a komódon. A fürdőbe és a vendégszobába csak bepillantott, tökéletes érzékkel választotta ki a hálószobát. Elmosolyodott a franciaágy láttán, aztán átment a konyhába, felvonta a szemöldökét, és nevetett.

- Használtad valaha is? – mutatott körbe.

- Nem emlékszem.

- Akkor ezen ideje változtatni!

Ian gyorsan birtokba vette a lakást. Az előszobában ott volt a lerúgott cipője, a fotelben ott hevert a dzsekije, a konyhában kipakolt mindent a szatyrokból. Leslie leült az asztalhoz, miután kinyitott egy üveg bort szellőzni. Figyelte Iant, aki az orra alatt morogva igyekezett mindent megtalálni a szekrényekben. Feltalálta magát, ezen meg sem lepődött. Jó érzés volt nézni, ahogy zöldséget mos, húst párol, és érezni, ahogy az illatok megtöltik a konyhát, majd az egész lakást.

Ian sötétkék pólót viselt, a lámpák ugyanilyenné varázsolták a szemét is, ahogy tett-vett. A haja kócos volt, kicsit fáradtnak látszott, de ettől függetlenül mosolygott, és a kollégáiról, meg a barátairól mesélt. Egy konyharuhát gyűrt a nadrágzsebébe, hogy beletörölhesse a kezét. Otthonossága valahogy teljesen megváltoztatta az egész lakás hangulatát, barátságossá tette, ahová jó érzés volt hazaérkezni.

- Sophie soha nem főzött? – kérdezte éppen.

- Nem.

- Te jó ég! Mit ettetek egyáltalán?

- Étterembe jártunk, vagy hozattunk magunknak valamit.

- Erre nem is mondok semmit.

Leslie felállt, gyümölcslevet töltött mindkettejüknek, majd visszaült a helyére. A párás falú poharat forgatta az ujjai között, és vállat vont.

- Megszoktam, hogy nálunk senki nem főz a személyzeten kívül – mondta fáradtan. Kezdte érezni az egész napos megfeszített tempót, ami révén korábban eljöhetett.

- Nem tudom, milyen érzés az ilyesmi. – Ian odakönyökölt vele szemben. – Azt hiszem, kezdem sejteni, milyen gazdagnak lenni. Ez a lakás, az autód…

- A lakást diplomaosztóra kaptam a nagyszüleimtől, akik még éltek akkor. A kocsit az apámtól tavaly karácsonyra.

- Azt hittem, hogy te vetted!

- Tudom.

- Miért nem mondtad el? Ciki, hogy nem te vetted?

- Annak ellenére, hogy viszonylag jómódban nőttem fel, még nem érzem természetesnek és magától értetődőnek, hogy vagyonokat fizessek ki egy kocsiért.

- Most megleptél.

- Tudom.

- Te mindent tudsz? – Ian a szemét forgatta, mire elnevette magát.

- Majdnem. Szereted a macskákat?

- Igen, miért?

- A fülbevalóid miatt kérdezem.

Ian automatikusan a füléhez nyúlt, és nevetésben tört ki. A szeme elképesztően világos lett, szinte ragyogott.

- Imádom a macskákat – vallotta be. – Anyáék viszont nem, ezért nem tarthatok otthon.

- Bennem soha fel sem merült, hogy állatot tartsak. Azt sem tudom, hogy szeretem-e őket.

- Furcsa vagy.

Majdnem azt mondta, hogy tudja, de időben észbe kapott, és inkább kortyolt egyet a gyümölcsléből.

- Sophie szeretett volna egy kiskutyát, tudod, ami most divat, de sikerült lebeszélnem róla. Elképzelni sem tudtam, milyen érzés, ahogy itt rohangászik. Állandóan jöttünk-mentünk, ki vigyázott volna rá?

- Nem mindenki gondolkozik ilyen felelősségteljesen. Megveszik, hazaviszik, aztán pár hét múlva vissza az üzletbe, mert nem tudnak vele mit kezdeni, és ez még a jobbik eset. A menhelyek tömve vannak a megunt kutyákkal, macskákkal, és egyéb kisállatokkal. – A kérdő tekintetre zavartan hajtogatni kezdte az egyik törlőruhát. – Néha segítek egy menhelyen. Tudom, milyen állapotok uralkodnak náluk. Látom a szerencsétleneket, és nehéz, hogy nem tudok segíteni nekik.

- Sajnálom.

Ian nemet intett, és visszatért a húshoz. Kevergette, pólója alatt megfeszültek az izmai. Leslie megállapította, hogy meglepődött. Nem nézte ki belőle, hogy állatokat istápol a szabadidejében, pedig sejthette volna. Látta, mennyire kötődik az anyjához, mennyi felelősségtudat szorult belé. Az a fajta ember volt, aki a látszattal ellentétben nem ment el egy segítségre szoruló ember vagy állat mellett.

Meg akarta csókolni. A gondolat hirtelen, a semmiből érkezett. Felállt, és az ablakhoz sétált, hogy eltávolodjon a férfitól. Még nem döntötte el, lefekszik-e vele. El lehet dönteni előre az ilyesmit? – morfondírozott, nekidőlve az üvegnek, ahogy szokott.

- Öntöttem a borból, remélem, nem baj. – Ian odanyújtotta neki az egyik poharat, a tekintetük találkozott, a mozdulat félbeszakadt. 

Egyikük sem mozdult, nézték egymást. Leslie nem tudta, a férfi mit láthat az övében, de kiszáradt a szája attól, ahogy Ian bámult rá. Legszívesebben hátralépett volna, el a férfitól, el az egész helyzettől, eltávolodva, mintha oda sem tartozna. Tudta persze, hogy ezzel semmi sem változna, mert a férfi utána lépne, de akkor is muszáj volt, hogy megpróbálja. Mégsem mozdult, állt bénán, és egyre mélyebbről vette a levegőt.

- A vacsora… - nyögte ki, ennyire volt képes. A pohár majdnem kicsúszott a kezéből, a kezére fröccsent bor volt az egyetlen biztos pont, amikor Ian a mellkasánál fogva az üvegnek taszította, és az ajkára hajolt.

A feszültség, ami ott lebegett kettejük között, hirtelen értelmet nyert. Amióta találkoztak a parkolóban, ezen járt mindkettejük agya, még ha nem is mondták ki. Ott volt minden mozdulatukban, szavukban, pillantásukban.

Ian csókja borízű volt, fanyar és zamatos. Ezúttal nem volt gyengéd, csak csókolta, a nyelve birokra kelt az övével, a teste nekifeszült, érezte az ágyékán, hogy vágyik rá. Felmerült benne, hogy ez neki túl gyors, és talán megfeszülhetett kicsit, mert a férfi azonnal hátralépett, és zihálva, vad kék tekintettel meredt rá. Nő soha nem nézett így rá, ennyi érzelemmel, leplezetlenül nyers vággyal.

- Megnézem a húst – mondta feszült hangon, és visszament a konyhába.

Leslie egy pillanatra lehunyta a szemét. Lenyalta a kezéről a bort, majd visszafordult a város felé. Lassan lenyugodott, és remélte, hogy képes lesz normális társalgást folytatni. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az este, vélte. Mindketten fáradtak voltak, nem igazán tudtak tisztán gondolkodni.

Ian visszatette a fedőt a húsra, és összekészítette a további hozzávalókat. A megszokott mozdulatok közben összeszedte magát. Nem nézett a férfira, mert akkor az önuralma darabokra hullott volna, mint az előbb. Az a tekintet, amivel Leslie pillantott rá, tele volt vágyakozással, hiába nem volt tudatában a dolognak, és ettől elvesztette a fejét. Lehajtotta a bort, és félretette a poharat. Jobb, ha többet nem iszik, döntötte el.

Nem beszélgettek, egy idő után a csend valahogy meghitté vált. Leslie megfordult, az üvegnek döntötte a hátát, őt nézte. A pohara kiürült, de nem ment oda hozzá még borért. Egyelőre mindketten, kimondatlanul is úgy döntöttek, hogy megtartják a két lépés távolságot legalább vacsoráig.

- Még kell egy kis idő – szólalt meg Ian, és a homlokát ráncolva nyalta meg a fakanalat, amivel megkóstolta a szószt.

Leslie bólintott, és odasétált a kanapéhoz. Végigdőlt rajta, a poharát letette az asztalra, a kezét meg a feje alá csúsztatta.

- Álmos vagy?

- Bocsánat, hosszú volt a nap.

- Nyugodtan aludj, felébresztelek, ha készen van.

Leslie a mennyezetet szemlélte. Hófehér volt, nem sok néznivaló akadt rajta, de úgy érezte, jobban jár, ha nem Iant bámulja. Lassan lecsukódott a szeme, a hangok, amik a konyhából átszűrődtek, megnyugtatták. Otthon érezte magát tőlük, s nem úgy, mintha idegen lenne a saját lakásában, ahová csak aludni járt haza.

Ian egy idő után tutira vette, hogy a férfi elaludt. Tisztán hallotta a szuszogását, így miután lezárta a gázt, odaosont hozzá. A kanapé hatalmas volt, Leslie kiterült rajta. Az egyik karja a hasán nyugodott, felcsúszott az inge, a másik pedig a feje alatt volt. A haja, ami mindig tökéletesen állt, most kócos volt. Leereszkedett a dohányzóasztalra, a könyökére támaszkodva hajolt oda hozzá. Talán most először volt alkalma szemügyre venni úgy, hogy a férfi nem volt zavarban, nem ráncolta a homlokát, és nem húzódott el tőle.

Az állán már serkent a borosta, az ajka résnyire nyílt, a szempillái hosszúak voltak. A mutatóujjával simított végig az arca vonalán, elmosolyodott, amikor a férfi érthetetlenül motyogva elfordította a fejét. A nyaka vonala kecses volt, és csábító. Lejjebb csúsztatta az ujját, követte a hajlatokat egészen a gallérig.

Leslie levette a nyakkendőt ugyan, de csak egy gombot kapcsolt ki az ingen. Elképzelte, ahogy lassan megszabadítja tőle, a gombokon lépésről lépésre haladva lefelé, és lehunyta a szemét. Vissza akarta húzni a kezét, le akart állni, ám Leslie pont ekkor fordította vissza a fejét, és álmosan rápislogott. Sötét volt a tekintete, kicsit értetlen és meglepett. Ha szeretett is volna mondani valamit, végül nem tette. Hagyta, hogy odahajoljon hozzá, és puha csókot nyomjon az ajkára.

Föléje hajolt, beszívta az illatát, a nyakába temette az arcát. A kanapé szélére térdelt, csókokkal borította az előbb megcsodált állat, nyakat. Lassan, kényelmesen haladt, nyelvével fedezte fel a fül mögötti érzékeny részt, és a keze alatt érezte, hogy a férfi szíve milyen hevesen ver. Visszatért az ajkához, a nyelvét végighúzta rajta, majd behatolt a szájába, lustán csókolta. Álmos szenvedéllyel, kéjes élvezettel.

Leslie-ben felmerült, hogy most kellene leállni, ám ehelyett inkább felemelte a karját, és Ian nyaka köré kulcsolta. Arrébb húzódott, hogy jobban elférjen, és bizonytalan mozdulattal végigsimított a hátán. Annyira más volt, mintha egy nőt érintett volna. Itt nem volt puhaság, lágyság, csupán a kemény csontok, izmok, amelyek táncot jártak a tenyere alatt. Visszafelé beleakadt az egyik ujja a póló aljába, és hirtelen a feszes bőrt tapintotta, azon húzta végig a kezét.

Ian hátrarántotta a fejét. A tekintete sötét volt, egészen sötét, vad, izgató. A falak leomlottak, amikor Leslie a hajába túrt, és visszahúzta magához. Hevesen csókolta, hagyta, hogy a gondolatai tovaröppenjenek. Az íze fűszeres paradicsom volt, amitől más körülmények között mosolygott volna, ám jelenleg csak csókolni akarta, hagyni, hogy az érzékei szabadon szárnyaljanak.

Hátrafeszítette a fejét, felkínálta a nyakát, hogy Ian apró csókokkal boríthassa. A férfi lassan haladt egyre lejjebb, ujjai könnyedén gombolták ki az inget, ajkával követte a kezét. A térdét finoman szétfeszítve térdelt a combjai közé, nyitotta szét az inget, simított végig a mellkasán, a hasán, az oldalán. A nadrágnál elakadt a keze, zihálva egymásra meredtek.

Leslie felült, lecsúszott a válláról az ing, Ian a vállát csókolta, mielőtt megint az ajkára hajolt volna. Valamit a szájára lehelt, talán azt, hogy ne hagyja abba. Nem is értette először, mire gondol, de aztán a férfi megszakította a csókot, a fején keresztül lerángatta magáról az inget, és félredobta. Visszadöntötte a kanapéra, a bőrük összesimult. Ránehezedett, a haját túrta, olyan volt, mintha mindenhol ott lett volna a keze, az ajka.

Valahol a messze távolban telefon csörgött, nem is igazán hallották, fogták fel. Leszűkült a világ kettejükre, a másik forró bőrére, nedves ajkára, érintésére. Leslie Ian meztelen hátát simogatta, a testének minden milliméterét ki akarta tapintani, megismerni. A férfi ugyanezt célozta meg; amikor a keze megint beleakadt a nadrágjába, ezúttal habozás nélkül kikapcsolta. Végig a szemébe nézett, miközben megérintette az alsón keresztül.

Nem volt levegő, kevés lett az oxigén, Leslie feje zúgott, hevesen emelkedett-süllyedt a mellkasa. Nem tudta, mi az izgatóbb, ahogy Ian gyengéden masszírozta az ágyékát, vagy az, amilyen tekintettel nézett rá. Nem állította meg, hagyta, hogy az alsó alá csusszanjanak az ujjai. Hátravetette a fejét, lehunyta a szemét, nyitott szájjal kapkodott levegőért.

- Jó érzés? – Ian föléje hajolt, a hangja rekedt volt, és el-elakadó.

- Muszáj most beszélnünk?

A nevetése betöltötte a szobát, Leslie megborzongott tőle. Elkapta a csuklóját, azt akarta, hagyja abba, elég, ne kínozza, ne… A gondolat hamvába halt, mert Ian mohón megcsókolta. Kihasználta a tétovázását, és teljesen kiszabadította a merevedését. Az ujjait húzta végig a teljes hosszán, a csúcsán időzött, körkörös mozdulattal ingerelte, a golyóit masszírozta. Értő kézzel nyúlt hozzá, pontosan tisztában volt azzal, mi esik jól neki. Nem volt benne szemernyi tétovázás sem, csak a vágy, hogy gyönyört okozzon.

Az érzés megint ugyanolyan sodró volt, mint pár nappal ezelőtt az úton. Ian hajszolta valami csodálatos végkifejlet felé, ő meg engedte, mert már tiltakozni sem volt ereje, túl finom érzés volt, amely átsuhant a testén, bűvkörébe vonta minden porcikáját.

- Még nem! – Ian ezúttal megálljt parancsolt, elengedte, és nekiállt leráncigálni a ruháját, amit aztán a sajátja is követett.

Nagyot nyelt, amikor végigmérte. Ez más volt, mint amikor a suliban együtt zuhanyzol a többiekkel, vagy edzés után más férfiak előtt öltözöl át. Ian nem takargatta magát, a keménysége ott meredezett előtte, ahogy visszatérdelt a combjai közé, és lassan visszadöntötte a kanapéra. Elhelyezkedett rajta, nem volt tolakodó, csak éppen természetes ösztönnel vette birtokba.

Összesimultak, az ágyékuk összeért, ez valami új dolog volt. Rémlett Leslie-nek, hogy valami ilyesmi történt a kocsiban is, de most egy meztelen férfi feküdt rajta, csókolta, ringatózott felette. Ian illata körbevette. A bőre száraz volt, csak a hátán és a vállán érezte, ahogy a leheletnyi izzadságréteg ellepi. Az ujjaik összefonódtak, Ian csókolózás közben addig helyezkedett, míg szélesebbre tárta a lábát, hogy könnyebben tudjon mozogni.

Soha nem gondolta volna, hogy ennyire fel tudja izgatni egy férfi teste, kőkeményen nekifeszülő merevedése. Nem kapott levegőt, a leheletük keveredett, mielőtt Ian sötét tekintettel lejjebb csúszott volna. Lehunyta a szemét, a szíve vadul vágtázott, tudta, mit akar, mit fog művelni. Ellenkezhetett volna, de már feladta az ellenállást. Talán akkor, amikor Ian a merevedését dörzsölte az alsón keresztül, vagy akkor, amikor levetkőzött, és eléje tárult a teste.

Az ajkába harapott, mert a férfi újfent nagyon hozzáértőnek bizonyult. A nyelve szakértő módon simogatta, becézgette, az ujjai közben keményen markolták, a golyóival játszottak, a combjain suhantak át, a bőrét szinte nem is érintették, mégis kellemes érzést hagytak maguk után. A hajába túrt, a vállát simogatta, a karját, amit elért.

- Ian! – hördült fel. A férfi teljesen a szájába vette, elnyelte, forró volt és még annál is jobb, mint amire emlékezett. A hasát és a combjait simogatta, miközben megint a csúcs felé hajszolta.

Az ujjai a merevedésétől haladtak lefelé, a szája eléggé elterelte a figyelmet ahhoz, hogy ne érezze kellemetlennek vagy zavarónak, amikor belemarkolt a fenekébe, és ujjaival dörzsölte, masszírozta, felfedezte az apró kis lyukat. Furcsa érzés volt, magától soha nem merészelt volna elmenni idáig, de Iannel más volt a helyzet. Megbízott benne, tudta, hogy nem fog neki szándékosan fájdalmat okozni. Igaz, felmerült benne, hogy bár Ian átlagos mérettel rendelkezett, azért mégiscsak hatalmasnak tűnt. Most már sejtette, mit él át egy szűz lány az első alkalom előtt.

Ian tekintete találkozott az övével, éppen végignyalta a keménysége csúcsát, amin az első csepp egyensúlyozott. Összerándult, még a fogai is összekoccantak. A férfi arcán sötét mosoly jelent meg, ahogy felállt, és felmarkolta a táskáját. Keresgélt benne egy kicsit, aztán már ott is volt. Óvszert és síkosítót tett a kisasztalra, nem hagyva kétséget afelől, hogy igenis végigcsinálják.

- Tedd a vállamra a lábad! – kérte, bár a hangja inkább parancsolás-szerű volt.

- Nem tudom, hogy… - elakadt a szava. Ian csak nézett rá, az arcán ezernyi érzelem kavargott, de legfőképp sóvárgó vágy. A kígyó nézhet így az áldozatára, gondolta, miközben engedelmesen felemelte a lábát.

A síkosító hideg volt, Ian bőre forró, ahogy simogatni kezdte. Megcsókolta a combját, a nyelvével nyalta le a sós izzadságot, amely borította. Egy ujjal hatolt belé, visszahúzódott, aztán mélyebbre csúsztatta, és közben végig az arcát bámulta. Már lemállott róla az udvariasság álarca, csak a gyönyör utáni hajsza izgalma maradt a megfeszülő vonásokon.

Jóképű volt, izmai újra és újra megfeszültek. A hasa nem volt teljesen lapos, de nem is látszott, hogy évekkel korábban mekkora súlytöbblettel rendelkezett. A diéta és az állandó edzés, meg a munka eltüntették a felesleges zsírt, csak vékony alakja maradt, inas teste, amely oly tökéletesen illeszkedett az előbb az övéhez.

- Fáj?

- Nem. – Elfulladó nyögés volt, nem válasz. Utálta magát érte, de ez most annyira más volt, mint egy nővel. Ian férfiként vette birtokba, a teste mélyére hatolt, felfedezte az ujjaival.

A síkosítónak édes illata volt, nem hitte, hogy kiverheti valaha is a fejéből, ahogy keveredett a sajátjukkal. Ian előrehajolt, zihált, csók közben három ujjal próbálkozott, mélyebbre hatolt, mint eddig. Megmarkolta a vállát, elakadt a lélegzete, de a férfi nem hagyta abba, csak simogatta belülről, felfedezte, kitágította, elérte, hogy a sajgó fájdalom helyett forróság izzon fel benne ott legbelül.

Lehunyta a szemét, az érzésre koncentrált, amely annyira új és ismeretlen volt. Hallotta az óvszer csomagolásának zörgését, felpillantott. A retinájára égett, amikor Ian fél kézzel éppen felhúzta magának, a másik kezével pedig még mindig őt izgatta.

- Segítenél? – kérdezte feszült hangon.

Segített, a férfi merevedése sima volt, és kemény. Tökéletesen illeszkedett a tenyerébe, ahogy nem sokkal ezelőtt Ian teste az övéhez. Hallotta, hogy mély levegőt vesz, érezte megfeszülő izmait. Képtelen volt levenni róla a szemét, ahogy az ujjai helyére illesztette

- Ne feszítsd meg magad! – kérte, ahogy lassan beléhatolt. – Sssh… - A hasára tette a kezét, mozdulatlanná dermedt, amikor Leslie tiltakozva el akart húzódni. – Nincs semmi baj! – suttogta előrehajolva, a mellkasára szorította az ajkát. Egész teste merev volt, önuralma határán mozoghatott. Finoman megrezdült, ahogy Leslie reszketve levegőt vett, és remegő ujjakkal megérintette a vállát.

Felemelte a fejét, a feneke alá nyúlt, és maga alá igazította, mielőtt lassan mélyebbre nyomult volna. Az ajka megtalálta az övét, az ujjai körbefonták. Lágyan ringatózott benne, hagyta, hogy Leslie megszokja az érzést, és csak akkor változtatott a mozgásán. Lassan beléhatolt, visszahúzódott, aztán óvatosan újra és újra elmerült benne.

Nem engedte el a tekintetét, figyelte, bűvölte, felfedeztetett vele egy új, ismeretlen világot. A leheletük keveredett, Leslie az új érzésekkel birkózott, amelyek körbevették. Ian mély levegőt vett, és elszakadt tőle. Kicsúszott belőle, és lecsúsztatta a válláról a lábát.

- Fordulj meg!

Hátat fordított a férfinak, a teste alig akart engedelmeskedni. Feltérdelt, homlokát a kanapéhoz szorította, ökölbe szorult a keze, ahogy Ian ujjai végigtáncoltak a csigolyáin, majd a fenekét markolták. A síkosító illatát érezte, aztán a férfi megint ott volt benne, lassú mozdulattal csúszott mélyebbre.

A hátához simult, a nyakába csókolt, a lehelete forró volt és ziháló, az ujjai könnyedén izgatták fel megint. Más érzés volt, mint amikor a hátán feküdt, Ian nem csak mélyebben volt benne, de valahogy kevésbé volt fájdalmas is. Sőt, egészen kellemes volt, ahogy nekifeszült a testének, ki-bemozgott benne, érezte a merevedését mozogni magában. A tenyerén a bőrkeményedések eddig fel sem tűntek neki, de ahogy marokra fogta, hirtelen túl jó lett, az ajkába harapott, nehogy felnyögjön.

Ian a fülébe kuncogott, mintha csak tudta volna, mi jár a fejében, ám talán sejtette is. Nem mondott semmit, valószínűleg neki sem volt túl sok levegője. Lenyúlt, hogy megragadja a kezét, hogy gyorsabb mozdulatokra ösztönözze, annyira közel volt a csúcs, már nem érzett zavart sem.

- Kurva élet! – hallotta Ian feszült hangját, amikor a kézfejére tette a kezét. Nem szeretett káromkodni, ezúttal mégis igazat adott neki. Felnyögött, az, hogy együtt mozdították a kezüket, és ezt a ritmust átvette Ian is, több volt, mint jó. Kiabálni tudott volna, és nem érdekelte volna, ha bárki is meghallja. Aztán meg is tette, mert az érzés, ami körbevette, majd szétolvasztotta minden izmát, csontját, és bensőjét, ismeretlen volt ugyan, de túl jó ahhoz, hogy vissza tudja fojtani a hangját.

Ian elengedte, megmarkolta a csípőjét, és felemelkedett. Hevesen és mélyre hatolt, hagyta, hogy teljesen magába szippantsa, kesztyűként körbevegye, szorítsa, ahogy rezgett-vonaglott a teste. Szinte fájt, ahogy zihálva elmerült benne; amolyan gyönyörteli fájdalom volt, édes és keserű egyszerre. Felkiáltott, ívbe feszült a háta, Ian ekkor hajolt előre, és csókolt a nyakába. Olyan erővel ölelte át, amit nem nézett volna ki belőle, de nem bánta. Igazság szerint, most semmit sem bánt volna, mert érezte, ahogy Ian egész teste reszket, és forróság árad belőle ott, ahol összeolvadt a testük.

- A pokolba! – lihegte, amikor képes volt megszólalni.

Ian megdermedt, aztán nevetni kezdett. Megkönnyebbült, kielégült nevetéssel, amitől ellazult minden izma, és mosoly derengett fel az arcán.

- Jól vagy? – Ian gyengédebben ölelte, és lemászott róla.

- Azt hiszem.

- Mindjárt jövök! – A férfi eltűnt a fürdőben, neki is oda kellett volna mennie, hogy beálljon a zuhany alá, viszont képtelen volt megmozdulni. Olyan izmai is sajogtak, amikről nem is tudta, hogy léteznek. Amikor ezt megmondta a mellé kucorodó férfinak, megint nevetés volt a reakció.

- Maradj, és pihenj! Holnap rosszabb lesz.

Leslie erre zavartan a könyökhajlatába rejtette az arcát, és nem szólt semmit. Ian odafeküdt mellé, hozzásimult, és gyengéden simogatta a hátát, néha egy puszit nyomott a vállára, a hajára. Azt akarta mondani, hogy ő nem egy nő, akit dédelgetni kell, ám végül inkább hallgatott, mert nem volt kellemetlen.

Eltelt legalább félóra, mire rávette magát, hogy felkeljen. Közben Ian beszélt az anyjával telefonon, megnyugtatta, hogy időben hazaér, felöltözött, tányérra tette a spagettit, és bort töltött. Vigyorgott, amikor sziszegve felemelkedett, és bosszúsan eltántorgott fürödni. Hosszan állt a víz alatt, és nagyon alapos volt. A teste még érzékeny volt, ami furcsa érzéssel töltötte el. Egy törölközőt tekert a dereka köré, és visszament a nappaliba.

- Farkaséhes vagyok – közölte.

Ian nevetett, és megcsókolta, amikor leült mellé.

- Jó étvágyat!

Leslie az ölébe vette a tányért, és az első falatok után nyögte csak ki.

- Soha többé nem tudok ránézni úgy a kanapéra, hogy ne ez jusson az eszembe.

- És ez baj? – kérdezte Ian, miután lenyelte a falatot.

- Nem tudom. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megtesszük.

- Rosszul érzed magad miatta?

- Kicsit zavarban vagyok.

- Egész jól titkolod.

Leslie elmosolyodott, és ivott egy korty bort. Felsóhajtott, és hátradőlt. Feltette keresztbe vetett lábát az asztalra, és a hasára helyezte a tányért.

- Rosszabbra számítottam – vallotta be. – Az elején nagyon fájt – tette hozzá.

- Sajnálom. Legközelebb türelmesebb leszek, és jobban előkészítem a terepet.

Leslie majdnem megfulladt, mert félrenyelt. Köhögve, kivörösödött arccal próbált levegőhöz jutni, aztán dühösen a férfi lábára ütött.

- Milyen terepet? A seggemről beszélsz!

Ian tátott szájjal meredt rá, nem volt túl csábító így, de miután lenyelte, ami a szájában volt, kitört belőle megint a nevetés. Letette a tányért, eldőlt a kanapén, és úgy kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.

- Kezd lehámlani rólad a jómodor – vigyorogta. – Ez tetszik.

Leslie duzzogott, el sem hitte, hogy ilyesmit mondott.

- Szörnyű vagy! – sóhajtotta. – A te hibád!

Ian felült, odahajolt hozzá, és nagyon kedvesen mosolygott rá.

- Nekem akkor is tetszel, ha csúnyán beszélsz. – Gyengéd csókot nyomott az ajkára, majd visszatért a spagettihez.

Leslie elvörösödött. A vallomás mélyebben érintette, mint az, hogy képes volt lefeküdni a férfival. A testiség egy dolog, de az, ha érzelmileg is kötődni kezd hozzá, már más. A kapcsolatuk két hétre szólt, és egyelőre bizonytalan volt, hogy mit is jelent neki pontosan Ian.

- Azt hittem, éhes vagy! – bökte oldalba a férfi, mire bólintott, és visszatért a vacsorához.

- Jól főzöl – mondta, és féloldalas pillantást vetett rá. Ian elpirult, amire még soha nem volt példa. Aranyos volt, hogy még a füle is vörös lett egy egyszerű bóktól. Aranyos. Talán túl aranyos…

 

 

5.

 

            Odakint sötét felhők gyülekeztek, amitől Leslie-nek rosszkedve lett. Zsebre dugott kézzel ácsorgott az ablaknál, és az alatta elterülő várost figyelte. Lenyűgöző volt ilyen magasból szemlélni a felhők vonulását, ám ez sem tudta jókedvre deríteni.

Két napig volt távol, közben volt ideje gondolkodni. Esténként beszéltek Iannel telefonon, most, hogy nem voltak olyan közel egymáshoz, mintha meg sem történt volna az együttlétük itt a nappali kanapéján. Márpedig a testén határozottan érezte, hogy nem álmodott. Megborzongott, akárhányszor meghallotta a hangját. Tegnap este kifejezetten merevedése támadt, miközben beszélgettek, és Ian emlékeztette rá.

Nem tudta, mihez kezdjen. Kedvelte Iant, de nem volt belé szerelmes. Igaz, hogy Sophie miatt most éppen nőgyűlölő szakaszban volt az élete, viszont ez nem jelentette azt, hogy képesnek érezte magát arra, hogy belevágjon egy meleg kapcsolatba. Tudta, hogy ezt meg kell beszélnie Iannel, és kicsit tartott a fogadtatástól.

A telefon hangjára felsóhajtott. A biztonsági szolgálatnál jelezte, hogy vendéget vár, így valószínűnek tartotta, hogy Ian az. Nem tévedett.

- Mr. Conrad, a vendége megérkezett.

- Köszönöm, Peter. Küldje fel, kérem!

- Igenis, uram. Szép estét!

- Köszönöm, Peter. Magának is.

Sört nyitott, bekapcsolta a tévét. Nem talált kedvére valót, így inkább a sportcsatornán hagyta. Valami kosárlabda mérkőzés ismétlését adták, de nem rajongott a kosárlabdáért, ezért oda sem figyelt. Kis idő múlva inkább kikapcsolta. A kopogásra odasétált az ajtóhoz, és beengedte a férfit.

- Szia!

Ian ma kicsit elegánsabban nézett ki, mint egyébként szokott. Állítólag valami születésnapi bulin volt, ahol kötelezővé tették az öltönyt. Nagyot nyelt. Nem állt neki rosszul, kiemelte az alakját, a sötétszürke pedig tökéletesen illett a szeméhez, amiben visszatükröződött a kinti rossz idő.

- Szia! Jól nézel ki.

- Köszönöm. Más, mint a póló-farmer.

- Ebben egyetértünk. Gyere be!

Ian kilépett a cipőjéből, és felnyögött, amikor meglátta a felbontott sörösüveget.

- A megmentőm vagy! Szomjan akartam halni – nyögte, miközben felmarkolta az egyiket, és egy húzásra megitta majd’ a felét.

- Nem adtak inni?

- Jay vega és antialkoholista.

- Értem. Kérsz enni?

- Nem, a saláta igazán finom volt. Elkértem az öntet receptjét, valamikor elkészítem. – Kibújt az öltönyből, és kettőt kigombolt az ingen. Elégedetten felsóhajtott, majd lehuppant a kanapéra, és elterült. – Most sokkal jobb. – Leslie-re nézett, a homlokát ráncolta. – Valami baj van?

- Nem, csak fáradt vagyok.

- Mondtam, hogy nem muszáj ma találkoznunk, ha nem akarod.

- Te akartál látni?

- Milyen kérdés ez?

- Csak mióta lefeküdtem veled, nem erőlteted, hogy láss. – Leslie tudta, hogy hülyén viselkedik. A nők vágnak ilyesféle hisztit, de a tudatalattija azt sugallta, ha összevesznek, könnyebb lesz véget venni ennek a fura kapcsolatnak.

Ian arcáról eltűnt a mosoly, a szeméből a kedvesség.

- Előtte sem nyomultam, mert tudtam, hogy rosszul éreznéd magad. Vagy tévedek?

- Nem.

- Akkor meg mi a francról beszélsz? – Ian kiegyenesedett ültében. – Munka miatt leléptél két rohadt napra, én megértő voltam, és ez a jutalmam? Tudom, hogy mennyire fontos a munkád. Elfogadtam, hogy jelen pillanatban, akármi is történt közöttünk, én maximum a második lehetek. Hiányoztál, és ha tudni akarod, kevés híja volt, hogy nem tepertelek le az előszobában, de megint csak tekintettel voltam rád. Ezek után hozzám vágod, hogy nem akarlak látni?

- Nem pont erre gondoltam!

- Akkor mire? – Ian nem volt buta, összeszűkült szemmel méregette. Amikor félrenézett, mély levegőt vett. – Újra összejöttél Sophie-val?

- Dehogy!

- Akkor mással?

- Nem!

- Akkor?

Leslie a hajába túrt, majd zsebre dugta a kezét. Legszívesebben átkarolta volna magát, de az a védekezés jele lett volna.

- Sokat gondolkodtam kettőnkről. Úgy érzem, hogy ez nem fog működni. Mármint a kapcsolatunk. A két hét utáni kapcsolatunk. Az egy dolog, hogy lefeküdtem veled, kellemes volt, szép volt, jól éreztük magunkat, de nem hiszem, hogy én… készen állok felvállalni téged, vagy magamat. Az egy dolog, hogy játékból megteszem. – Odasétált az ablakhoz, hogy ne kelljen látnia Ian elsötétülő arcát. – Nem vagyok meleg. Soha nem voltam az, nem is leszek. Sophie miatt önbizalomhiánnyal küszködök, igaz, és te szabadságot adtál annyiból, hogy nem kellett semmit bizonyítanom. Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Ám ez csak ideiglenes. Holnap megérkeznek a szüleim, előadjuk a nagyjelenetet, és utána minden megy tovább a maga útján.

- Komolyan így döntöttél?

- Sajnálom.

- Legalább nézz rám, miközben hozzám beszélsz!

Leslie az üvegben bámulta. Soha nem látta ilyen mérgesnek. Szívesebben nézte volna az odakint tomboló vihart, az kevésbé tudta megsebezni, mint Ian a sötétkék tekintetével. Megfordult.

- Rettentően sajnálom, hogy rosszul kezeltem a helyzetet.

- Ez nem a legmegfelelőbb kifejezés. – Ian lassan felállt, és elindult feléje. – Kicsit felhúztál, maradjunk ennyiben. Azok után, ami köztünk történt, képes vagy ezt mondani nekem?

- Ian…

- Egy kurva szót se szólj! – Ian érezte, ahogy a düh végigáramlik benne. Tudta, hogy hibát követ el, de annyira csalódott volt. Leslie most úgy állt a nappali közepén, távolságtartóan, mintha idegenek lettek volna. – Reménykedtem, bassza meg! Reméltem, hogy te más vagy! Igaz, egyszer sem tettél felelőtlen ígéreteket, de úgy éreztem, alakul valami.

- Kedvellek, és maradhatunk barátok…

- Azok után, hogy megdugtalak a kanapén?

Leslie elvörösödött, és ezúttal összefonta a mellkasán a karját.

- Beszélj tisztességesen velem!

- Különben mi lesz? Kidobsz? – Kihívóan felvetette a fejét. – Szükséged van rám, hogy borsot törj anyádék és az exed orra alá!

- Ez igaz, de attól még nem kellene ordibálnunk egymással.

Ian nagyot nyelt, a vállánál fogva nekilökte az üvegnek, hozzászorította. A feje mellett nekitámaszkodott, közvetlen közelről nézett az arcába.

- Nem kell, valóban – adott igazat neki keserűen. – Nem tehetek róla, hogy csalódott vagyok. Az én hibám, persze. Nem szokásom heterókkal kezdeni, ez alapszabály, hiszen könnyen meggondolhatják magukat, meg a legtöbbje gyáva seggfej, akinek csak akkor vagyok jó, ha titokban dugom.

- Én nem…

- Persze te ebben is más vagy, hiszen neked pont az ellenkezőjére kellettem, hogy ország-világ előtt mutogathass. Átverd a családodat, undort kelts a volt csajodban. Agyament ötlet, de tény, azóta nem hallani arról, hogy impotens vagy. Okos húzás volt!

- Kérlek…

- Tudom, hogy gyerekesen viselkedem! Kedvellek, vonzódom hozzád. Reméltem, hogy te más vagy. – Lehunyta a szemét, egy pillanatra igazán elkínzottnak tűnt. – Pedig te is csak egy gyáva nyuszi vagy…

Leslie sötétbarna szeme feketének tűnt, a keze ökölbe szorult.

- Nem vagyok gyáva nyuszi! – A mellkasára tenyerelt, és arrébb taszította. – Miért nem vagy képes megérteni, annak ellenére, hogy kedvellek, elképzelni sem tudom, hogy szerelmes legyek beléd! Talán az jobb lenne, ha hitegetnélek, aztán elhagynálak egy nőért? Legyek ugyanolyan, mint az összes többi férfi az életedben?

- Nem mind hagyott el másért.

- Nem érdekel, Ian! Én nem akarok neked hazudozni, mert ahhoz túlságosan tisztellek.

Ian döbbenten pislogott. Sokféle érzelem fűzte sokféle férfihoz, de egy sem mondta neki, hogy tiszteli. Azt igen, hogy kedveli, viszont nem tudja elképzelni vele az életet, vagy azt, hogy talált mást; oh, megannyi változat volt már szakításkor. Ám egy sem mondta, tiszteli annyira, hogy nem áltatja. Leslie ziháló mellkassal állt vele szemben, dühösnek látszott, a haja kócos volt, számtalanszor túrhatott bele, míg ő ideért. Veszettül jóképű volt, most jött rá, hogy áll a farka, amióta csak elkezdtek veszekedni. Lehetett valami a szemében, mert a férfi a homlokát ráncolta, és hátrálni próbált egy lépést, de csak még jobban az üveghez tapadt.

- Azt hiszem, most jobb lesz, ha elmész!

- Tényleg gyáva vagy.

Dühös szikra volt Leslie szemében a válasz. A háta mögött nagyot villant az ég, keretet adott karcsú alakjának, ami annyira csábította. Hatalmas dörrenés rezegtette meg az épületet.

- Beérem annyival, amennyit a két hét leteltéig nyújtani tudunk egymásnak.

- És ha én nem akarom? – Késő volt, Ian jól látta a férfi nyakán pulzáló ereket, amik szavaknál ékesebbül bizonyították, ő sem hagyta hidegen Leslie-t. Utána nyúlt, amikor el akart menni mellette, visszapenderítette az ablakhoz, aztán a karját lefogva mohón megcsókolta. Erre vágyott, amióta belépett az ajtón, de nem merte letámadni, nem akart erőszakos bunkónak tűnni. Az önuralma eddig tartott, a kedvessége és a gyengédsége szintúgy hamvába halt.

Ezúttal nem csak csókolta, de felfalta a férfi ajkait. Habzsolta, akár az édes süteményt kiskorában, a nyelvével szította fel benne a tüzet, hozzásimult, a térdével szétfeszítette a lábát, és az ágyékának dörgölőzött. Beleharapott előbb az alsó, majd a felső ajkába, nem törődve vele, hogy fájdalmas szisszenés a válasz.

- Hagyd abba! – tört ki Leslie-ből, amikor egy pillanatra elvált tőle, hogy végre levegőhöz jussanak.

- Áll a farkad, szóval ne merészeld nekem azt mondani, hogy nem akarod!

- Pedig képzeld, nem akarom! Nem akarlak! Nem így, nem most! Sőt, sehogy!

- Akkor miért nem próbálsz meg kiszabadulni? Férfi vagy, nem egy gyenge nőcske, nem igaz?! Mégsem mozdulsz, a szíved úgy ver a bordáid alatt, mint egy gőzkalapács. Azt hiszed, nem érzem? – Közel hajolt hozzá, a lehelete a férfi megduzzadt száját érte. – Azt hiszed, nem érzem, hogy vágysz rám?

Leslie nem válaszolt, kis habozás után elfordította a fejét. Akkorát dörrent az ég, hogy mindketten összerezzentek. Villámok szabdalták többfelé az eget, olyan volt, mintha körülöttük cikázott volna, sárgára festette a bőrüket. Elsötétült a lakás, már nem látták egymást. Leslie kihasználta Ian pillanatnyi figyelmetlenségét, és kisiklott az öleléséből.

A derekát megragadva rántotta vissza, a mellkasánál fogva szorította az üveghez, a hátához simult. Zihálva álltak, a kinti vihar tökéletesen megtestesítette a bennük dúló érzelmeket. Ian érezte, hogyan feszülnek meg az ing alatt az izmai, és ahogy beszívta az illatát, még soha nem volt senki ilyen csábító. Vágyott rá, hogy elmerüljön benne. Meg akarta dugni, hogy csak az ő nevét tudja nyöszörögni, miközben egyre mélyebbre hatol szűk forróságába.

Végignyalta a tarkóját, az ízét érezve lehunyta a szemét. Hülyeség! Nem csak szexet akart, itt és most nem. Szeretkezni akart a férfival, olyan csúcsokra űzni, amelyek ismeretlenek voltak a számára. Elélvezni akarta látni attól, ahogy benne mozog. A villámok fényénél akarta, hogy elveszítse a fejét, és öntudatlanul vergődjön a karjaiban.

- A francba! – mormolta, és megperdítette a férfit. Az ajkára hajolt, mohón csókolta, az ing alá férkőzött, bejárta a felsőtestét. A fején keresztül rángatta le a ruhadarabját, és Leslie már nem tiltakozott, csak hagyta, hogy eléje térdeljen. Kikapcsolta a nadrágját, levetkőztette. A sötétben csak a körvonalait látta, de ez adott egyfajta plusz izgalmat.    

Felállt, a nyakát csókolta, majd egyre lejjebb haladt. Hosszan időzött a mellbimbóknál, amiket a múltkor elhanyagolt, míg meg nem hallotta Leslie mély sóhaját. Lejjebb ment, a hasát puszilgatta, a köldökébe tévedt a nyelve, miközben a kezével végigsimított a combjain, a lába teljes hosszán. Visszatérdelt elé.

Felidézte, miket művelt már a farkával, rálehelt, ujjaival fogta át. Csókolgatta, először a csúcsát, aztán lenyalta az apró cseppeket, melyek kibuggyantak belőle, pedig még szinte csak az előjátéknál tartottak. A tövéig végignyalta, érezte, mint feszülnek meg a férfi izmai. Felpillantott. A villám fénye tökéletesen kirajzolta előtte Leslie hátravetett fejét, ökölbe szorított kezét. Biztosra vette, hogy összeszorítja a fogát, nehogy egyetlen kis élvezetteli hang is kibukjon azokon a csábító ajkain.

Visszatért a farkához, a golyóit a markába fogta, összedörzsölte őket, s csak nyalta, nyelve apró csapásaival őrjítette tovább a férfit. Az elfojtott nyögés hallatán elnyomott egy mosolyt, és lassan a szájába vette. Először csak félig, majd vissza, aztán teljesen, ezt ismételgette, tenyere alatt remegtek Leslie combjai. Fantasztikus érzés volt, hogy uralma alatt tartja, ennyire fel tudja izgatni.

Az ég úgy morajlott, akárha eljött volna az utolsó nap. Villámok cikáztak, vakították a szemeket, de ők csak egymásra figyeltek. Ian biztosan tudta, hogy a férfi most, ha beleőrülne, sem tudna másra figyelni. Élvezettel játszott vele, egyre gyorsabban hajszolta a gyönyör felé, s jó érzékkel húzódott el tőle ahhoz, hogy Leslie tiltakozva felmorranjon.

Oda sem figyelve rá, felemelkedett, megcsókolta, miközben az ingét gombolgatta, hogy végre összeérjen a bőrük. Majdnem felszisszent, amikor összesimultak. Levegő után kapkodva csókolóztak, aztán megint ellépett a férfitől, és az üveg felé fordította. Hallotta a meglepett szisszenést. Az üveg hideg volt felhevült ágyékának, s ahogy nekitámaszkodott az ablaknak, és kirajzolta a vihar az alakját, Ian érezte, hogyan fogy az önuralma.

A tarkójától indult apró csókokkal lefelé. Bejárta a hátát, ahogy nem sokkal előtte a mellkasát. A segge pont a tenyerébe illett, masszírozni kezdte, míg Leslie meg nem hajolt kissé. Tökéletes póz volt, hogy az ujjai után a nyelvével fedezze fel ezt a részt. Lüktetett a farka, ahogy a kis lyukat simogatta. Érzett némi ellenállást, de csak addig, míg a nyelve át nem vette az ujjai szerepét. Hallotta a meglepett kis nyögést, de nem hagyta abba. Csókolta, nyelvével kényeztette, míg puha nem lett, és könnyedén befogadta az ujjait.

- Megőrültél! – Leslie lihegve támaszkodott az ablaknak.

- Szappan ízed van.

- Tudom, mert lezuhanyoztam, mielőtt jöttél, de… akkor is…

Ian kis időre magára hagyta. Lerángatta a nadrágját, aztán majdnem orra is bukott benne, ahogy az öltönye felé tartott. Káromkodott, végül sikerült megtalálnia a tárcáját, benne az óvszert.

- Nincs nálam síkosító, úgyhogy most egy kicsit másabb lesz – figyelmeztette, amikor a hátához simult.

- A fürdőben…

- Tessék?

- Van a fürdőszobában! – Leslie hangja elfulladt, zavarában vagy a vágytól, Ian nem tudta volna megmondani. Elmosolyodott.

- Számítottál rá, hogy ez történik, ugye?

- Nem, csak… Hagyjuk!

Ian nevetett. Elment a fürdőbe, visszafelé egy hosszú pillanatra megcsodálta Leslie alakját, a vihar tombolása közepette. Odalépett mögé, végighúzta a kezét a gerincén, lankadó kedvét felszította, ahogy simogatta, csókolta. Síkosítót kent az ujjára, mögé térdelt, és óvatosan simogatni kezdte. Először csak a mutatóujjával próbálkozott, majd sorjában még kettő csúszott az egyre táguló lyukba. Leslie zihált, hátrafeszítette a testét.

A hátát ízlelte, míg felhúzta a gumit, és síkosítót kent rá. A csípőjénél fogva húzta magához a megfelelő pózba, és óvatosan belényomult. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, mozdulatlanná dermedt, aztán folytatta, míg tövig nem hatolt belé. Előredőlt, a jobbjával megmarkolta a farkát, nem túl erősen, csak éppen annyira, hogy Leslie lélegzete kihagyjon egy ütemet.

Megint dörrent egyet az ég, hatalmas vihar dúlt odakint, a felhők sötétek voltak, feketék. A villámok az épületek között cikáztak, minden sötét volt, tökéletes aláfestése ennek a vad gyönyörnek, ami lassan kibontakoztatta a szárnyait.

Leslie káromkodott, Ian biztos volt benne, hogy nem hallucinált. Felkuncogott, de elfulladt a hangja, túl erős ritmust diktált ahhoz, hogy képes legyen akárcsak megszólalni is. A férfi ujjai a csuklója köré fonódtak, hátralökte a testét, lassan alkalmazkodott hozzá, néha elfojtott nyögés bukott ki a száján. Látni akarta, ahogy elélvez. A fogát csikorgatva csúszott ki belőle, fordította meg, és a száját habzsolva lassan lecsúsztak a szőnyegre.

Maga alá igazította, feljebb húzta a lábát, majd visszacsúszott belé. Majdnem elélvezett. Leslie puha volt, körbefonta, forró volt, elemésztette. Odahajolt hozzá, a nyelvük találkozott, érezte, hogyan remeg a férfi, hallotta izgatott zihálását. Felnyögve hatolt mélyebbre, észre sem vette, hogy a vihar hangjaihoz alkalmazkodva hatol egyre mélyebbre, majd kijjebb húzódva, aztán újra, még mélyebbre, egyre gyorsuló ütemben.

Levegő után kapkodva kapaszkodtak egymásba, a veríték egybefolyt a testükön, amit a villámok világítottak meg, aranyba burkolva őket tizedmásodpercnyi pillanatokra. Leslie már csak a forróságot, a férfi illatát, és a gyönyört érezte, amely cseppfolyóssá változtatta mindenét. Egyik követte a másikat, mintha nem lett volna megállás, új csúcs felé tartott, talán kiabált is. Már nem tudta, mit művel, milyen erősen szorítja magához a férfit, milyen erővel kulcsolja át a lábaival a derekát, milyen hévvel csókolja.

Lehunyt szemmel vonaglott, bőre verítéktől síkos volt, aztán sötét lett, és csak a lélegzetet elakasztó gyönyör maradt a mély csendben. Tökéletes pillanat volt, egymaguk voltak a világegyetemben, felhők vették őket körül, aztán elkezdett esni az eső, a cseppek hangos koppanással vágódtak neki az üvegnek, és újraindult a világ folyása…

Egyiküknek sem akaródzott megmozdulni.

- Jól vagy? – Ian még a fejét sem emelte fel a kérdéshez.

- Azt hiszem. Mindjárt beindul a generátor, és lesz világítás.

- Ez így most tökéletes.

- Neked. Görcsöl a lábam.

Ian felnevetett. Felemelte a fejét. Gyengéden kitapogatta a férfi arcát.

- Sajnálom.

- Minden rendben. – Leslie hangja beletörődő volt. – Ellökhettelek volna, ha tényleg nem akarom.

- Mi lesz most?

- Ahogy az időt nézem, szerintem egy ideig itt maradsz.

- Tényleg nem bánod?

Leslie sokáig nem felelt. Az előbbi összeolvadásuk kis rést ütött a páncélján. Eldöntötte, hogy ennyi volt, Iantől nem akar semmit, csupán a testének volt képtelen ezt elmagyarázni. Még összefonódva feküdtek a szőnyegen, lüktetett mindenük, a veríték lassan rászáradt a bőrükre.

- Nem akarom azt mondani, hogy minden szép és jó, Ian. Te vagy az első férfi az életemben, és most nem igazán tudok mit kezdeni veled. Nem tudom elképzelni az életem veled, vagy bárki mással, aki nem nő. Komolyan sajnálom, mert kedvellek, de pont ezért hazudni sem akarok.

Ian legördült róla, kiterült mellette.

- Bocs, hogy ilyen hülyén reagáltam. Nem szokásom, csak… én is kedvellek, és reméltem, hogy hajlandó vagy megpróbálni ezt, ha már így működik köztünk a dolog.

Leslie az oldalára fordult, és a feje alá tette a karját. Kicsit fázott, hogy a férfi arrébb húzódott.

- A testiség egy dolog, az érzelmek meg egy másik.

- Milyen hozzáértő lettél hirtelen. – Ian lehunyt szemmel hallgatta az esőt.

- Nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát, amit Sophie.

- Te nem a pénzemért maradnál velem, hanem mert jól összeillünk.

- Az ágyban.

- Most holt komolyan gondolod ezt? – Ian szeme felpattant, átfordult, hogy szembenézhessen vele. – Ne mondd, hogy amúgy nem érzed jól magad velem!

Leslie nem mondta, hiszen nem lett volna igaz. Iannel minden más volt. Lehetett vele semmiségekről beszélgetni, filmekről, politikáról, állatokról. Önálló véleménye volt, nem csak azt szajkózta, amit a tévében vagy a weben látott, olvasott. Szemrebbenés nélkül állt le vele vitázni, és csak nevetett, amikor nem értettek egyet bizonyos dolgokban.

Kedvelte, s éppen ezért remélte, hogy barátok maradhatnak. Hiú reménynek tűnt ugyan, de azért komolyan gondolta. A szex egy dolog volt, szeretőt mindig talál, de olyan barátot, mint Ian, már kevesebbet. Természetesen ott volt a dilemma is, hiszen Ian nem csak a barátja akart lenni. Több annál, és nem érezte, őszintén nem érezte azt, hogy készen áll az ilyesmire.

Hirtelen fényárba borult a lakás, hunyorogva pislogtak. Visszajött az áram, a világításnál másképp festett minden. Leslie felült, felnyögött. Mindene sajgott. A ruhái szanaszét hevertek körülöttük, összekeveredtek a férfi darabjaival. A síkosító flakonja ott hevert mellettük, Ian nem zárta jól vissza, egy kevés kifolyt a szőnyegre. Ian szégyenkezés nélkül nyújtózkodott, mielőtt ő is megmozdult volna. Gondosan összeszedte az óvszert és a csomagolást, majd felállt, és kisétált a fürdőbe.

- Lezuhanyozhatok? – kiáltotta vissza.

- Igen. – Leslie rávette magát, hogy felemelkedjen, és kövesse. – Tiszta törölköző a polcon – mondta, és nekitámaszkodott a mosdónak. – Én is lefürdök, ha végeztél.

Ian nyitotta a száját, biztosra vette, hogy fel akarja ajánlani a közös fürdést, de érzékelhette, hogy nem támogatja az ötletet, mert nem szólt semmit. Leslie a csempét nézte, amíg végzett. Fáradt volt, kezdte érezni, hogy éhes és álmos.

- Felhívom anyut, hogy nem megyek haza. – Ian a haját szárogatta a törölközővel.

- Nem rendelnél valami vacsorát, amíg végzek?

- Megnézem, mi van itthon, és összeütök valamit.

- Köszönöm.

Ian rámosolygott, és kisétált. Megkönnyebbülten betette mögötte az ajtót, és beállt a víz alá. Hosszan állt a forró vízsugár alatt, bár enyhén remegtek a lábizmai, mintha nem bírták volna el a súlyát. Utoljára kamaszkorában viselte meg így a szeretkezés.

Ian már felöltözött, amikor visszament a nappaliba. Rendet tett, a ruháit a kanapéra hajtogatta, semmi más nem utalt arra, hogy mi történt. A konyhaasztalon megterített, kinyitott két üveg sört, az egyiket odanyújtotta neki.

- Anya veled is akart beszélni, de mondtam, hogy zuhanyzol.

- Visszahívjam?

- Nem kell. – Ian elmosolyodott. – Aranyos vagy, de túl fogja élni, ha nem beszél veled.  

- Rendben, ahogy gondolod. Mit eszünk?

- Hát, nem sok minden van itthon, úgyhogy amolyan egytálételt. Lesz benne sok zöldség, némi hús.

- Jól hangzik.

- Remélhetőleg finom is lesz. Hogy érzed magad?

Leslie leült az asztalhoz, és megvárta, amíg a férfi követte a példáját, és lehuppant vele szemben.

- Mintha lefutottam volna a maratont – válaszolta őszintén. – Remegnek a lábaim még mindig. Ne nevess!

Ian a tenyere mögé rejtette a vigyorát, csak hihetetlenül kék szeme csillogott jókedvűen.

- Hozzá fogsz szokni, nyugi!

- Eddig azt hittem, jó az állóképességem.

- Megesik az ilyesmi.

Ian jól szórakozott rajta, de aztán fokozatosan elkomolyodott.

- Hogyan tovább? Reggel le is út, fel is út?

- Holnap megjönnek anyámék.

- Jah, tényleg!

- Beszéltem tegnap anyámmal, már lefoglalt egy asztalt a kedvenc éttermében. Öltöny, nyakkendő kötelező.

- Valahogy sejtettem. Jó lesz az, ami ma rajtam volt, ugye?

- Jó, de ha szeretnéd, elmehetünk vásárolni délelőtt.

- Nem kérek tőled semmit.

- Megmondtam, bármi kell, szólj!

- Te kellesz, de nem kaphatunk meg mindent, nem igaz?! 

- Hányszor kérjek még bocsánatot? Más örülne, ha őszinte lenne hozzá a partnere, vagy nem is tudom, mik vagyunk mi egymásnak.

- Keserű öröm ez, amit most érzek. – Ian megrázta a fejét. – Mindegy, hagyjuk! Eldöntötted, nem tudok rajta változtatni. Mit kell még tudnom a holnappal kapcsolatban?

- Az étteremben találkozunk velük. Közbotrányt fogunk okozni.

- Miért? Nem láttak még ott meleg párt?

- Azt kétlem, viszont anyám ki fog borulni, és olyankor nem igazán ügyel a hangmagasságára.

- Ezt milyen szépen mondtad! – Ian odament a gázhoz, megkeverte a vacsorájukat. – Ezek szerint üvöltözni fog velünk, hogy mindenki hallja majd.

- Valami olyasmi.

- Előre élvezem. Foghatom majd közben a kezed?

Leslie nagyot kortyolt a sörből, mielőtt válaszolt.

- Örülnék, ha végig fognád a kezem. 

- Meg is csókolhatlak?

- Bármit megtehetsz a jó ízlés határain belül.

- Szuper! – Ian visszafordult, és nekidőlt a pultnak. – Tényleg ezt akarod? Jó ideig nem fogod tudni lemosni magadról, hogy meleg vagy, és nem minden nő elfogadó ilyen téren. Megéri, hogy bosszúságot okozz a családodnak és az exednek?   

- Ezen is sokat gondolkodtam, mert még mindig visszaléphetek.

- De?

- De az gyávaság lenne. Belevágtam, és most már végig kell csinálnom.

- Makacs vagy.

- Meg gyáva nyuszi… - jutott eszébe Leslie-nek.

Ian elmosolyodott.

- Az is.

Innentől kezdve egy ideig nem sokat beszélgettek. Leslie visszament az ablakhoz, miután lekapcsolta a lámpát a nappaliban, és a vihart bámulta. Az eső még mindig nagy cseppekben esett, látszott, hogy fúj a szél. Ian megjegyezte, hogy ezt meg tudná szokni, azonban nem várt rá választ, mert azonnal közölte is, hogy elkészült a vacsora.

A sötét nappaliban ettek, csak a konyhából szűrődött át a spotlámpák fénye. A vihart nézték, a villámokat, hallgatták a morajlást. Leslie arról mesélt, amikor először élt át idefent felhőszakadást. Ian nosztalgiázott, kiskorában ugyanis félt a dörgéstől, és olyankor mindig a szüleinél keresett menedéket. Egyszer, talán nyolcéves lehetett, az apjával volt otthon, aki egy bátor kisfiúról mesélt neki. A kisfiú félt a vihartól, ám úgy alakult, hogy le kellett győznie a rettegését, hogy megmentse a szüleit. Már nem is emlékezett rá teljesen, nevetett, de azóta nem félt. Ugyanolyan akart lenni, mint az a kisfiú, és végül sikerült is neki. Legyőzte a félelmeit.

- Mitől félsz a leginkább? – kérdezte Leslie halkan.

Ian félretette az üres tányért, és hátrahajtotta a fejét a háttámlára.

- Attól, hogy elveszítem anyuékat. Tisztában vagyok azzal, hogy előbb-utóbb megtörténik majd, és nem tehetek semmit…

- Mindent megteszel értük, ami emberileg lehetséges.

- Tudom, csak… Nehéz ez. Anyu szívbeteg, eddig kétszer volt infarktusa, s bármikor elérheti egy újabb. S ez nem olyan, mint a cukorbetegség, hogy a megfelelő étrenddel és inzulinnal kordában tartod. Efelett nincs hatalma az embernek. – A férfi kis hallgatás után felsóhajtott. – Te?

- Fogalmam sincs.

- Tessék? Olyan nincs, hogy nem félsz semmitől!

- Miért?

- Tériszony?

- Elég magasan lakom ahhoz, hogy ez ne jöhessen szóba. Különben is, már kérdezted egyszer.

- Tényleg. S mi a helyzet a pókokkal? Anyu fél tőlük.

- Nem félek az állatoktól, hacsak nem nekem kell gondozni őket. Nem hiszem, hogy tudnék eggyel is mit kezdeni.

- Terrorizmus?

- Attól mindenki tart.

- Te most bosszantani akarsz!

Leslie elmosolyodott. A férfi tányérjára tette a sajátját is, majd ő is kényelmesebben elhelyezkedett.

- Nem adod fel, igaz?

- Nem. Biztos van gyengepontod.     

- Mindenkinek van.

- Akkor mi a tiéd?

- Sokáig, még gyerekkoromban attól féltem, hogy csalódást okozok a családomnak – vallotta be.

- És most?

Leslie habozott. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit érzett.

- Kevés barátom van. Van, akivel gyakran összeülünk, mint például John. Mással, például az egyetemi haverokkal félévente, évente találkozunk, de rendszeresen beszélek velük telefonon. Gyakran felmerül bennem, hogy mi lenne, ha elveszíteném őket. – Összekulcsolta az ujjait a hasán. – A magánytól félek. Attól, hogy egy nap egyedül maradok.

- Ez irracionális félelem.

- Nekem mondod? – hördült fel. – Anyámék nem tartoznak a barátkozós emberek közé. Számukra a vagyon és a rang határoz meg mindent és mindenkit, még egymást is. Soha be nem vallanák, hogy magányosak. Én nem akarok ilyen lenni, pedig elég közel járok hozzá. Sophie-t megismerve, azt hittem, kinyílik előttem a világ, ám nem így lett. Neki csak a barátnők számítottak és a pénz. – Ian közelebb helyezkedett hozzá, érezte a teste melegét. – Most kezdek rájönni, hogy semmit sem jelentettem neki, és ő sem nekem. Nem egymással éltünk, hanem egymás mellett, akárcsak a szüleim. Azért nem vettem észre semmit, mert természetes volt, ezt láttam odahaza is. – A férfi felé fordította a fejét. – Nálatok ez teljesen más. Látszik, mennyire szeretitek egymást. Egy család vagytok, odafigyeltek a másikra, támaszul szolgáltok a bajban. Amikor még nem is ismertük egymást, John már akkor azt mondta, hogy téged mindenki kedvel, mert segítőkész és barátságos vagy. Sok barátod van, könnyen magad mellé állítasz bárkit. Én erre képtelen vagyok, de te igen, mert ilyen közegben nőttél fel, a szüleid is ilyenek. Rettentően irigyellek emiatt.

- Figyelj! – Ian megfogta a kezét, és megszorította. – Ne skatulyázd be magad! Nem vagy olyan, mint a szüleid. Anyuék imádnak, és John Altman, meg Sandra, meg még sokan az irodán. – Leslie kicsit hörgött, de azért folytatta. – Higgy egy kicsit jobban magadban!

- Te könnyen beszélsz!

- Azt hiszed? – Ian hangja keserű lett. – Tudod, milyen nehéz volt mosolyogni, viccelődni, bátornak lenni, amikor a hátam mögött mindenki cikizett a súlyom és a másságom miatt? Néha… legszívesebben üvöltöttem volna, nekik akartam menni, megütni őket, hogy ne legyenek ennyire gonoszak, álszentek!

- Mégsem tetted…

- Nem. Nem értem volna el semmit, inkább még keményebben dolgoztam, edzettem, diétáztam. A célra koncentráltam, hogy megmutassam magamnak és a világnak is, hogy nem csak egy kövér buzi vagyok. Azt akartam, hogy ne a látszat alapján ítéljenek meg! Ne csak a hájamat lássák, amit magammal vonszoltam, és amitől néha alig kaptam levegőt… - Elcsuklott a hangja, nagyokat nyelt, míg fátyolosan folytatni tudta. – Nagyon nehéz volt. Volt olyan nap, amikor nem akartam felkelni. Gyűlöltem az egész világot!

Leslie nem tudott megszólalni. Rettenetesen sajnálta a férfit, sejtelme sem volt, mit élhetett át az elmúlt években. Szavak helyett inkább megszorította a kezét, és a vállára hajtotta a fejét.

- Néha azt hiszem, elfelejtettem minden rosszat, de túl mélyek a sebek. – Ian nagyon halkan beszélt. – Anyu szerint felejtsek el mindent, és legyek büszke magamra! Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Szerinte persze csak nincs elég önbizalmam. – Leslie ezen mosolygott. – A rosszabb napokon ugyanúgy szeretnék a takaró alatt maradni, mint régen, mégis felkelek. Próbálkozom társat találni, aki nem csak a külső alapján ítél, mert ha egyszer megint százharminc kiló leszek, nem bírnám ki, ha elhagyna. Na, tessék, itt a másik félelmem. Nem akarok megint meghízni! Nem akarom, hogy a hájam miatt utasítson el valaki, akit kedvelek. Nincs annál megalázóbb és fájdalmasabb…

Leslie döbbenten hallgatta. Eszébe sem jutott, hogy Ian, aki mindig mosolygott, nevetett, valójában mennyire bizonytalan önmagát illetően.

- Szerintem ez nem fog megtörténni. Odafigyelsz magadra, nem igaz?

- Persze.

- Akkor ezen ráérsz akkor aggódni, ha megint százharmincat mutat a mérleg.  

- Neked könnyű.

- Azt gondolod? Mindkettőnknek megvan a maga keresztje… – tette hozzá, de nem fejtette ki. Szomorúnak tűnt.

Ian kis tétovázás után átkarolta a vállát.

- Komolyan itt aludhatok?

- Igen. Van vendégszobám.

- Örültem volna, ha az ágyadat ajánlod fel.

- Gondoltam.

Még egy órát üldögéltek a sötétben, nézték a lassan elvonuló viharfelhőket, hallgatták a csendes eső halk kopogását az üvegen. Ian felajánlotta, hogy elmosogat, de Leslie nem engedte. Bepakolt mindent a mosogatógépbe, és kijelentette, hogy fáradt.

Furcsa érzés volt úgy aludni menni, hogy Ian is vele tartott. Keresett neki egy vadonatúj alsót és egy pólót, majd átöltözött, és kivonult a fürdőbe. Addig keresgélt, amíg talált egy bontatlan csomagolású fogkefét. Meg sem lepődött, amikor a férfi besétált utána, és a legkisebb zavar nélkül belecsókolt a nyakába.

- Fogkefe – mondta, bár nem igazán lehetett érteni, mert éppen fogat mosott. Gyorsan végzett, és kiosont. Ian teljesen természetesen viselkedett, amitől zavarba jött.

Lekapcsolta a lakás többi részében a lámpákat, és visszaballagott a hálószobába. Ian még a fürdőben volt, hallotta a vízcsobogást. Megágyazott, bebújt a takaró alá, és a feje alá tette a kezét. Csak akkor jött rá, hogy ideges, amikor a férfi visszajött, és lefeküdt mellé.

- Nem harapok! – Ian közelebb bújt hozzá, de nem érintette meg.

- Tudom.

- Ettől függetlenül összerezzentél, amikor közelebb jöttem.

- Önkéntelen reakció volt.

Ian nevetett, és az oldalára fordult. Továbbra sem próbálta megérinteni.

- Nálunk ebédelsz holnap? – kérdezte.

- Nem tudom.

Sokáig hallgattak. Leslie-nek kicsit olyan érzése támadt, mintha egyikük sem tudna, akarna mit kezdeni a helyzettel. Lekapcsolta a lámpát, hátat fordított a férfinak. Érezte, hogy Ian finoman hozzáér a hátához.

- Ritkán alszom másnál – hallotta halk mormolását. – Ilyenkor mindig aggódom anyu miatt.

- Apukád ott van vele.

- Tudom. – Ian közelebb fészkelődött, a hátához szorította a homlokát. – De azért aggódom.

Leslie felsóhajtott. Megfordult, és kis tétovázás után átkarolta.

- Nem lesz semmi baja – nyugtatta, mire Ian elmosolyodott. A bőrén érezte a mosolyát, ami valamiért egész jó érzés volt.

- Anyuci pici fiának tartasz, mi?

- Kicsit.

- Csak kicsit?

- Igen. Aranyos tőled.

Ian megint nevetett, átölelte, és nem válaszolt. Kis idő múlva vette észre, hogy elaludt, mégsem érzett magában elég erőt, hogy kibontakozzon a karjaiból. Attól függetlenül, hogy nem egy nő simult hozzá a megfelelő domborulatokkal, Ian tökéletesen illeszkedett hozzá. Amúgy is késő lett volna visszakoznia, miután olyasmiket művelt vele, amikről soha nem gondolta volna, hogy meg fog tenni.

Érezte, ahogy Ian teljesen ellazul, álmában egészen odabújt hozzá, még szorosabban ölelte át. Sophie soha nem volt bújós, mindketten jobban érezték magukat akkor, ha megmaradhattak a saját térfelükön, így egy ideig nem jött a szemére álom. Az estén gondolkodott, habár kezdett rájönni, túl sokat morfondírozik olyasmin, amikre nem volt hatással. Ian ugyanis nem először borította fel a terveit, változtatta meg az elképzeléseit. Mielőtt elaludt volna, felmerült benne, hogy ha Ian ilyen mértékben képes befolyásolni a döntéseit, hogyan lesz képes elküldeni a két hét leteltével?

 

            Az éjszakai viharnak másnapra alig maradt nyoma. Az emberek kerülgették a tócsákat, cipelték az esernyőt a biztonság kedvéért, és aggodalmasan lesték a gomolyfelhős eget. Ian jókedvűen ácsorgott, Leslie-t várta, aki éppen az anyjának vásárolt virágot. Kálát nem tartottak, így rá volt bízva, mit választ, ami feladta neki a leckét.

- Segíthetnél – nézett rá a homlokát ráncolva.

- Nem muszáj minden alkalommal virágot venned anyunak, akárhányszor jössz hozzánk.

- Tudom, de attól még szeretném meglepni valamivel. A kálának is örült a múltkor.

Ez igaz volt, állapította meg Ian elgondolkodva, viszont az volt az igazság, nem akarta, hogy az anyja még jobban reménykedjen. Épp elég volt, hogy tegnap este összetörtek az ő reményei, nem volt muszáj, hogy az anyjának is fájjon a dolog. Miriam odáig volt, amikor telefonált neki, hogy beugranak. Kicsit csalódott volt, hogy nem maradnak sokáig, és nem is esznek, de amikor elmondta, hogy ma kerül sor a nagy beszélgetésre, azonnal megértő lett. Sejtette, hogy mindketten idegesek, ezért csak annyit mondott, hogy várja őket.

Igazság szerint ott tölthették volna a nap nagy részét, ha nem alszanak el. Jócskán délelőttbe fordult már az idő, amikor Ian felébredt. Leslie hozzá simulva halkan horkolt, és ettől egészen jókedve lett. Felkelt, lezuhanyozott, a férfi utólagos hozzájárulásával használta a borotvát, és főzött kávét is. Leslie csak erre ébredt fel, nagy ásítozás közepette botorkált ki a hálóból, és úgy dörzsölte a szemét, mint egy kisgyerek. Kíváncsi volt, mit reagál arra, ha csókkal fogadja, ám meglepetés érte. Leslie még nem tért teljesen magához, így engedelmesen hozzásimult, és viszonozta a csókot. Csupán a bögre kávé után tisztult ki a tekintete, kezdett éberebb lenni, és húzódott vissza a csigaházába.

Nekiállt reggelit készíteni, amíg a férfi elvonult a fürdőbe. Jó félóra múlva tért vissza, frissen borotválkozott, elegáns volt, és távoli. Nem sokat evett, láthatóan a gondolatai teljesen máshol jártak. Nem tette szóvá, inkább leszedte az asztalt, és rendet tett. A nap további részében Leslie visszavonult dolgozni, legalábbis nagyon úgy tűnt, amikor rápillantott, és komoran éppen egy nagyon hosszúnak és hivatalosnak tűnő levelet gépelt. Nem akarta zavarni, így nem kapcsolta be a tévét. A könyvespolcon talált egy krimit, amivel odafészkelődött a férfihoz, és olvasni kezdte. Néha felpillantott, vagy oda sem figyelve megsimogatta Leslie karját, combját. Egy idő után teljesen elmerült a regényben, arra eszmélt fel, hogy a férfi nyújtózkodott, és megérdeklődte, bemennek-e a szüleihez.

S most itt álltak egy virágbolt előtt, Leslie nagy gonddal válogatott, mintha az anyja nem örült volna akár egy szál, a szomszéd kertjéből letépett rózsának is. A lelke mélyén persze rém büszke volt, hogy a férfi ennyire odafigyel Miriamre.

- Gyöngyvirág? – Leslie egy kis csokorral állt meg mellette.

- Jó az illata, de ebben az évszakban egy vagyonba kerülhet…

- Anyukád megérdemel ennyit.

- Leslie!

- Menjünk! Azt mondtad, még át akarsz öltözni, mielőtt elindulunk.

Csak sóhajtott, semmi értelme nem lett volna vitatkozni vele. Leslie amúgy is értett ahhoz, hogyan derítse jobb kedvre, mert a kezébe nyomta a slusszkulcsot, és mosolygott.

Miriam szinte a nyakukba ugrott, amikor beléptek a lakásba.

- Végre! Már kezdtem aggódni értetek.

- Csak átöltözök, és megyünk is – mondta, de az anyja oda sem figyelt rá. Éppen a gyöngyvirágot szagolgatta. Teljesen odáig volt érte, látszott rajta.

Hálás volt, amiért Leslie boldoggá tette, s miközben a szobájába ballagott, és belemászott a szekrényébe egy ingért, az járt a fejében, Sophie milyen idióta volt, amiért szétbarmolta a kapcsolatát a férfival.

- Ian…

- Tessék? Mindjárt megyek.

- Ráérsz. Még bőven van időnk. – Leslie az ajtóban tipródott, és a háta mögé lesve, aggódva suttogott. – Anyukád sír. Valami rosszat csináltam?

Majdnem elnevette magát.

- Nem. Csak boldog. Sophie hogyan szokott reagálni, ha virágot vittél neki?

Leslie meglepődött. Kis ideig habozott. Őt nézte, ahogy előszedte a vasalót, és megszokott mozdulatokkal nekiállt vasalni.

- Vörös rózsa volt a kedvence – ült le végül az ágy szélére. – Természetesnek vette, hogy kapott.

- Gondoltam. Szerinted jó lesz ez az ing?

- Tökéletes. – Elfordította a fejét, miközben ő átcserélte az inget, amin mosolyognia kellett.

- Nagyon gáz lesz, ha beteszem az egyik fülbevalóm?

- Nem hiszem.

Rápillantott, majd lehuppant mellé a kedvenc macskás fülbevalójával.

- Segítenél? – Látta, hogy Leslie keze remeg. Egyre idegesebbnek tűnt, csak másodjára sikerült betennie az ékszert. Odanyúlt, és megszorította az ujjait. – Biztos, hogy ezt akarod?

Leslie szeme hatalmasnak tűnt, ahogy ránézett.

- Mindig ilyen.

- Mi?

- Mindig ilyen ideges vagyok, ha velük kell találkoznom.

- A francba! – Erre nem számított. Leslie soha nem tűnt ennyire sebezhetőnek, mint ebben a pillanatban. Sejtelme sem volt, milyen nehezére esett bevallania, de kezdte sejteni, milyen érzések motiválták arra, hogy kitalálja ezt a színjátékot. Nem tudta, mit kellene mondania, így inkább odahajolt hozzá, és megcsókolta.

- Kicsim… Oh, elnézést! – Miriam megint rosszkor nyitott be, mosolyogva hátrált kifelé.

- Anya!

- Már itt sem vagyok!

- Nem hiszem el, hogy nem tudsz kopogni! – dohogott.

Leslie kuncogott, és elhúzódott, hogy megigazítsa az ing gallérját.

- Jól nézel ki.

- Tényleg?

- Igen.

- Mehetünk?

- Menjünk! Apámat ismerve úgyis ők érkeznek előbb.

Az anyja megölelte őket, és még egy kicsit megigazgatta a ruhájukat, lesöpörte a láthatatlan szöszöket a vállukról. Leslie szomorúnak tűnt, hiába mosolygott. Arra gondolt, hogy az ő anyja talán soha nem tett ilyesmit, és emiatt rém büszke volt Miriamre. Cuppanós puszit nyomott az arcára, és szorosan megölelte, mielőtt kiléptek volna az ajtón.

Az étteremig egyetlen szót sem szóltak. Leslie az utcákat figyelte, és láthatóan nem bánta, amiért nem ő ül a kormány mögött. Néha rajta felejtette a tekintetét, aggódott a sápadtsága miatt. Mostanra egyáltalán nem tartotta jó ötletnek ezt az egészet, nem mintha előtte rajongott volna érte. Felmerült benne, hogy rákérdez, milyen reakcióra számít, aztán inkább hallgatott.

Az étterem láttán vett egy nagy levegőt. Soha nem járt ilyen elegáns helyen, ahol előre kinyitották előtte a kocsiajtót, meghajoltak előtte, amikor kiszállt. Nem kellett parkolót keresgélnie, mert ezt a gondot is levették a válláról. Leslie arcáról semmit sem tudott leolvasni, viszont nem tiltakozott, amikor megfogta a kezét.

- Mehetünk?

- Igen. – A férfi tenyere nyirkos volt, és jéghideg, hiába viselkedett teljesen természetesen odabent. Beszélt egy öltönyös fickóval, aki fogadta őket, és bólintott, amikor közölték, hogy a családja már itt van. Csak egészen picit rándult meg a keze, utána újra fegyelmezett lett.

Az étteremben egyelőre nem voltak sokan, még nagyon korán volt a vacsorához. Az ablakhoz közel, a terem túloldalán volt az asztaluk. Ahogy elindultak arra, kerülgetniük kellett másokat. Mindenhol virágok pompáztak, a legszebb porcelánok és üvegpoharak ragyogtak a hatalmas csillár fényében. A vendégek elegánsak voltak, hűvösek és távoliak. Ez nem az ő világa volt, de azt is biztosan tudta Leslie-vel való rövid ismeretségük által, hogy nem is a férfié.

Leslie nem szerette a feltűnést, a hivalkodást. Általában szerényen meghúzódott a háttérben. Kérdezősködött utána, tudta, hogy zárkózott ember, aki hiába fogadta el a meghívásokat, valójában a magánélete egy szeletét mindig megőrizte önmagának. Sophie-ban megbízott, valószínűleg ezért viselte meg, hogy megcsalta és becsapta, s ez vezetett idáig.

- Jól vagy? – súgta aggódva.

- Igen.

- Biztos ezt akarod?

- Ha most meghátrálok, az olyan lenne, mintha nem tudnék kiállni magamért. – Leslie megtorpant, ránézett, a tekintete szilárd és komor volt. – Azt akarom, hogy felfogják végre, felnőtt ember vagyok. Saját döntésekkel és önálló akarattal rendelkezem. Ha el is rontom az életem, nekem kell helyrehoznom.

- Sophie is itt van.

Leslie egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Tudom. A szüleim szeretnék, ha kibékülnénk. Sophie-nak jó lenne, s úgy gondolják, nekem is.

- De neked itt vagyok én.

- Pontosan. – Leslie szorosan fogta a kezét, és határozott léptekkel folytatta az útját.

Le sem tagadhatta volna az apját. Ugyanaz az arc, alkat, komoly tekintet, ami semmit nem árult el abból, amit gondol. Mellette ülő felesége egyenes tartással meredt rájuk. Biztosra vette, hogy olyan vékony, akár egy piszkafa. Szőke haját feltűzte, ruhája illett a férje nyakkendőjéhez. A szeme hideg szürke volt, amit soha nem szeretett. Mégis a harmadik személy keltette benne a legnagyobb ellenszenvet.

Sophie kihúzta magát, amikor oldalra fordulva észrevette a közeledésüket. Hetero szemmel nézve gyönyörű volt. Napbarnított, divatos szépség, hosszú szempillák árnyékolta zöld szemmel. Néha látta messziről a cégnél. Általában magassarkúban egyensúlyozott, a haja a vállára omlott, a mosolya láttán nem egy férfi vált csetlő-botló kisfiúvá. Leslie biztos nagyon büszke volt, hogy ez a fantasztikus nő őt választotta, ám a látszat csalóka volt. Sophie-nak csak a külseje volt szép, belül olyan volt, akár a rothadó alma. Tudta, hogy örülnie kellene, amiért a karjaiba kergette Leslie-t, de ez nem változtatott azon, hogy milyen mélyen sebezte meg a férfit.

- Jó estét! – Leslie megállt velük szemben. – Elnézést, hogy késtünk.

- Mi érkeztünk korábban – válaszolta az anyja. A homlokát ráncolta. – Nem mondtad, hogy vendéget hozol magaddal.

- Ti sem szóltatok, hogy elhívtátok Sophie-t.

- Meglepetésnek szántuk.

- Kellemetlen meglepetés, az igaz. Ian Donaldson, a barátom. Ian, a szüleim, James és Eveline Conrad. Sophie-t pedig látásból már ismered.

- Örvendek! – Mindig ideges lett, ha a párja szüleivel kellett találkoznia, de most határozottan élvezte a helyzetet. Kihúzta az egyik széket, és finoman megérintette a férfi karját. – Foglalj helyet! Kérem, kaphatnánk még egy terítéket?

A pincér nem érzékelte a feszültséget, mert mosolyogva elsietett.

- Mi folyik itt, fiam?

Leslie leült, megvárta, amíg ő is lehuppan Sophie és közé, csak utána válaszolt.

- Meghívtatok vacsorázni, de nem mondtátok, hogy nem hozhatok magammal senkit, így megkértem Iant, hogy kísérjen el.

- Miért?

- Ti miért hívtátok el Sophie-t?

- Ezt miért nem tőlem kérdezed? – Sophie most először szólalt meg, eddig mereven ült a helyén. – Rám vagy mérges, nem a szüleidre.

- Jelenleg mindannyiótokra mérges vagyok.

Visszaérkezett a pincér, feltette a terítéket, letette az étlapot, és kis meghajlással visszavonult.

- Sophie szeretne beszélni veled, de attól félt, hogy nem hallgatnád meg, ezért ezt a megoldást választottuk.

- Kedves tőletek, hogy ennyire gondoskodni akartok róla. – Leslie hangja kicsit élesebb lett. – Nem tudom viszont, feltűnt-e nektek, hogy engem csaltak meg, nekem hazudtak, és én vagyok a gyereketek.

- Anyukáddal sokat beszélgettünk az elmúlt napokban. – Sophie a szavakat keresgélte, az ajkát harapdálta közben. – Megérti, hogy…

- Mit ért meg? – vágott Leslie a szavába. Az arca ijesztően sápadt volt, a szeme hatalmasnak tűnt. – Mit értesz meg, anyu? – Az anyját nézte, a hangja éles volt, akár a penge. – Ne mondd, hogy neki adsz igazat!

- Fiam, minden kapcsolat két emberen múlik.

- Ezzel tisztában vagyok. Tudom, hol rontottam el, viszont attól még nem csaltam meg Sophie-t! – A nőre pillantott. – Nem csaltalak meg! Soha, egyetlen egyszer sem. Nem fordult meg a fejemben, hogy hazudjak neked, vagy átverjelek! S mégis én vagyok a rossz?

- Fiam, elég! – Az apja előrébb hajolt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a mondandójának. – Sophie szeret téged. Követett el hibákat, de attól még szeret téged. Mindannyian tudjuk, hogy nem tökéletes nő, viszont nincs is tökéletes ember. Még te sem.

- Nem vagyok tökéletes, tudom. – Leslie hagyta, hogy Ian a kézfejére csúsztassa a kezét, és megszorítsa az ujjait bátorításképpen. – Nem is egy tökéletes nőre vágytam, csak egy olyanra, aki őszinte és hűséges. És szeret, ahogy én szeretem.

- Szeretlek! – Sophie nagyot nyelt. – Sajnálom, hogy megbántottalak, de nem tudtam, hogyan mondjam el, amit érzek. Úgy éreztem, egyre távolabb kerülsz tőlem, s egy idő után… könnyebb volt más karjaiba menekülni.

- Az mindig könnyebb. – Ian most először szólalt meg. – Mindig könnyű az egyszerűbb megoldást választani ahelyett, hogy megharcolnánk a másikért. – Lassan végignézett az asztalnál ülőkön, felszegte az állát. – Más karjaiba menekülni olyan könnyű. Azt hisszük, helyesen cselekszünk, hiszen a másik úgysem tudja meg. – Sophie-t nézte, akinek lángra gyúlt az arca. – Minden egyes rossz lépéssel őt sebezzük meg, és egyre távolabb kerülünk tőle, hiába reménykedünk abban, hogy ez nem így lesz. Pedig dehogynem… Nevezheted ezt szerelemnek, de szerintem szimpla gyávaság. Ha tényleg szereted a másikat, elé kell tudnod állni, és azt mondani, üljünk le, beszéljük meg, mert ez így nem jó. Meg kell tenned, mert ennyivel tartozol annak a személynek, aki megkérte a kezedet, és közös életet tervezett veled.

- Magának az egészről fogalma sincs! – Eveline dühösen meredt rá.  

- Biztos benne? – Ian lepillantott összefonódó ujjaikra. – Kedvelem a fiát, Mrs. Conrad, és bár örülnöm kellene, amiért elváltak az útjai Sophie-val, ugyanannyira sajnálom is őt. Láttam, mennyire kínlódott utána, hogyan megsebezte Sophie viselkedése. Lehet, hogy hozott rossz döntéseket ebben a kapcsolatban, mégsem érdemelte meg, hogy Sophie így bánjon vele.

- Kedveli a fiamat? Mit jelentsen ez?

- Jaj, anyu, ne tegyél úgy, mintha nem jöttél volna rá, hogy Ian a szeretőm?!

Az apja olyan erővel csapott az asztalra, hogy többen feléjük pillantottak a többi asztaltól.

- Ezt azonnal felejtsd el! Mindannyian tudjuk, csak azért hoztad el, hogy minket megbotránkoztass, a menyasszonyodat pedig megszégyenítsd, amiért elhagyott! Azt hiszed, nem látom, mi folyik itt?

- Ha az elején így is volt, mostanra ez megváltozott. Kedvelem Iant.

- Ő csak egy buzi! – Az apja megvető kitörésére megfagyott a levegő.

- Ne merészeld így nevezni őt! – Leslie egész testében reszketett. – Semmit sem tudsz róla!

- Csak rá kell néznem! Egy csóró, feltörekvő senkiházi, aki az olyan férfiakon keresztül akar egzisztenciához jutni, amilyen te is vagy! Undorító a fajtája!

- Ez nem igaz!

- Hagyd! – Ian hangja szinte lágy volt. Mosolygott, de a tekintetével ölni lehetett volna. – Édesapád azt hiszem, homofób, ha nem tévedek.

- A természet ellen való két férfi kapcsolata!

- Miért sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni? – Ian elkomorodott. – Gondolom, az bocsánatos bűnnek számít a maga szemében, ha megcsaljuk a hitvesünket, de az, hogy két férfi szereti egymást, az undorító. Milyen képmutatás! – Előrehajolt, a kék szempárban vad vihar dúlt, a hangjában villámok csattogtak, az ég dörgött. – Sophie megcsalta a maga fiát, de mivel nő, és viszonylag jó házból való, ez el van neki nézve. Meg van neki bocsátva, hogy hazugságokat terjesztett Leslie-ről, elvégre nő, és csak a sértettsége vezette. Milyen kibaszott képmutatás ez! Semmiben sem jobb ez a nő nálam, aki szeretem a fiát! Egy hazug, pénzéhes kurva, de mivel nő, ez is meg van bocsátva neki! Sőt, nincs nála jobb parti szerte a világon a maguk fiának, akinek tönkrevágta az önbecsülését!

- Férfi mellé asszony való!

- Férfi mellé az való, akit választ magának! S ha egy férfit, akkor az az ő döntése. Maguknak rohadtul nincs köze hozzá!

- A szülei vagyunk!

- Lehet, de ez nem csak poszt, amit akkor kell gyakorolni, amikor mások is látják, vagy amikor el lehet vele dicsekedni! Semmit sem tudnak arról, mit jelent igazi szülőnek lenni! Ahogy arról sincs fogalmuk, mit érez Leslie! Meg sem kérdezték tőle, mit szeretne! Meg sem próbálták megérteni!

- Mert maga aztán tudja! Nincs gyereke, és soha nem is lesz, ha nem jön meg az esze!

- Lehet, hogy nincs gyerekem, de vannak szüleim! A legcsodálatosabb emberek, akiket ismerek. Önzetlenül szeretnek, elfogadnak, nem kérdőjelezik meg a döntéseimet, és támogatnak. Példát vehetnének róluk!

- Milyen szülő az, aki támogatja a homoszexualitást? – Eveline lebiggyesztette az ajkát megvetése jeleként. 

Leslie mély levegőt vett.

- Olyan szülő, aki szereti a gyerekét.

- Fiam!

- A szeretet önzetlen, elfogadó és megbocsátó – szólalt meg Ian feszülten. – Ha szeretünk valakit, eszünkbe sem jut megbántani, hazudni neki, vagy kihasználni. Elfogadjuk a rossz döntéseivel és a hibáival együtt, támogatjuk, és mellette állunk. Nem csak akkor, amikor mások is látják, vagy amikor hasznot húzhatunk belőle. Én ezt tanultam a szüleimtől, és áldom az eget, amiért Leslie nem magukra ütött!

- Mennyit akar?

Ian szeme tágra nyílt, döbbenten nézett Jamesre.

- Tessék?

- Apu, Ian nem megvásárolható!

- Mindenkinek megvan az ára! Be fogom bizonyítani neked, hogy ő sem különb a pénzhajhász gazembereknél!

Ian hallotta, ahogy Leslie mély levegőt vesz, olyan erővel szorította meg a kezét.

- Nem kell a pénze, Mr. Conrad! Vannak dolgok, amik nem megvehetőek!

- Ne vicceljen!

- Nem viccelek! Lehet, hogy csak egy buzi vagyok, de tisztességes ember. Tisztességesebb, mint maguk itt hárman!

- Akkor mi a fenét akar?

A pincér óvatosan feléjük indult az étlappal, de az ingerült hang hallatán visszahúzódott.

- A fiát. – Ian felemelkedett, és felhúzta Leslie-t is. – Gyere, drágám! Menjünk haza!

Sophie felugrott, hirtelen megjött a hangja.

- Leslie, ne tedd ezt, kérlek! Bocsánatot kértem! Szeretlek! Nem választhatod őt! Nem teheted ezt velem!

Leslie érezte, ahogy Ian átkarolja a derekát, testének melege átsugárzott belé, és kicsit átmelegítette. Ő akarta ezt. Tényleg megszégyenítésnek és megbotránkoztatásnak szánta, bár soha nem gondolta magát bosszúszomjas fajtának. A színjáték túl jól sikerült, ma megtanult valami nagyon fontosat, ami keserű lecke volt a számára. A szeretet tényleg sokkal több, mint születésnapra kapott tárgyak, pénz vagy elvárások.

- Miért? – kérdezte halkan. – Te megtehetted, hogy a saját lakásomban, a közös ágyunkban henteregtél az éppen ügyeletes szeretőddel? – Tudta, hogy elég hangos ahhoz, hogy mindenki hallja, de nem érdekelte. – Szerettelek! Azt hittem, hogy boldogok vagyunk, viszont csak magamat csaptam be ezzel, nem igaz? Igen, hibáztam én is, azonban esélyt sem adtál, hogy megváltozzam, vagy jóvá tegyem. Az első adandó alkalommal félreléptél… - A szüleire nézett. – Ha szerintetek ő a tökéletes társ a számomra, akkor nem ismertek igazán. Becsülöm magam annyira, hogy egy hazug nőt nem választok magam mellé.

- De egy férfit igen!

- Nem egy férfit. Iant. – Felnevetett. – Lehet, hogy nem fog sokáig tartani, és múló viszony lesz. Lehet, hogy életem társa lesz. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy kurvára semmi közötök hozzá!

- Leslie!

- Sajnálom, anyu! – Szorosan fogta Ian kezét. – Kitagadhattok, vagy amit akartok! Felnőttem, és már nem fogok a szeretetekért harcolni. Elmúltak azok az idők.

- Nem hiszem el, hogy őt választod helyettünk!

- Én sem gondoltam volna. – Habozott, kereste a szavakat. – Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy így alakuljon.

- Akkor meg…

- Dobjam Iant, és minden meg van bocsátva, ugye? – vágott az apja szavába Leslie. – Egész életemben úgy éltem, ahogy nektek tetszett. Mostantól úgy, ahogy én akarok. Biztos lesznek rossz döntéseim, de azok az enyémek lesznek. Ian viszont nem lesz köztük.

- Ezt nem tudhatod biztosan!

- Biztosan tudom – válaszolta a férfi csendesen. – Hosszú idő óta ő a legjobb döntés, amit hoztam.

- Az én fiam nem lesz buzi! – Az apja elvesztette a türelmét, felugorva csapott az asztalra. Most már mindenki őket bámulta.

- Biszexuális, apu. – Leslie érezte, ahogy elmosolyodik. Tudta, hogy gonosz dolog, amit művel, de élvezte. – Buzi akkor leszek, ha ezentúl csak Iannel fekszem le!

Úgy tűnt, hogy az apját megüti a guta, a feje vöröslött. Az anyja ezzel szemben halottsápadt volt Sophie-val együtt.

- Leslie, kérlek! – A nő könyörögve nyújtotta felé a kezét. Régen talán meghatotta volna, ám azok az idők valóban elmúltak.

- Iantől és a családjától sok mindent tanultam az elmúlt egy hétben az életről. Egymásról. Elfogadásról. Szeretetről. Tiszteletről. Becsületről. Önmagamról. – Mély levegőt vett, és életében most először szabadnak érezte magát. Felemelte összekulcsolt kezüket. – Jelen pillanatban ez vagyok én. Buzi. Homokos. Homoszexuális. Meleg. Kinek mi tetszik, nem érdekel. Ez az én döntésem, és nem bánom egyetlen percét sem. Lényegtelen, mit gondoltok most rólam vagy róla. – A férfira pillantott, aki meghatottan bámult rá. – Ian tudja, ki vagyok. Ismer, ahogy egyikőtök sem. Mégis itt van velem. – Visszanézett a szüleire és Sophie-ra. – Ti meg sem akartok ismerni, meg sem próbáltok elfogadni. Mégis ő a rossz. Mondjátok, akkor ki a képmutató? – Úgy érezte, szétszakad a mellkasa. Ennek ellenére a férfira mosolygott. – Mehetünk?

- Biztos?

- Elmondtam mindent, amit szerettem volna. A többi nem rajtam múlik. – Egy biccentéssel elindult kifelé, maga után húzta Iant is, aki nem tehetett mást, mint követte. Az apja utána kiáltott valamit, de ügyet sem vetett rá. Mielőbb kint akart lenni a levegőn. Úgy érezte, megfullad.

Nem jutottak el az ajtóig. Valaki tapsolni kezdett, amihez még páran csatlakoztak. Ugyan jó néhányan úgy tettek, mintha nem láttak, hallottak volna semmit, azonban az a néhány ember kifejezte, hogy nem mindenki olyan, mint ők. Döbbenten megtorpant, Ian nekiment, de mindjárt át is ölelte, nehogy elessen. Körbenézett, majd vissza Ianre, aki rámosolygott, és odahajolt hozzá. Érezte, hogy lángolni kezd az arca, amikor összeért az ajkuk, mégsem húzódott el. Most is tanult valami nagyon fontosat. A látszattal ellentétben az emberek többsége örül más boldogságának, és tiszteli a döntéseit akkor is, ha egy férfit választ társul…

 

 

6.

 

            Ian ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, és Leslie nem bánta. Még mindig remegett a keze az idegességtől, így inkább összekulcsolta az ölében, és oldalra fordította a fejét, kifelé bámult. 

- Attól, hogy nem nézel rám, még tudom, hogy ki vagy borulva.

Elmosolyodott. Ian vagy egy órája körözött a városban. Olyan környékekre vitte, ahol még soha nem járt. Egyszer sem kérdezett semmit, nem akarta vigasztalni, vagy bármi mást. Egyszerűen ott volt vele, csupán néha, mintha csak véletlenül tenné, megérintette a karját.

- Fogalmam sincs, hogyan érzem magam.

Ian lassított egy piros lámpánál, és rápillantott.

- Akarsz dugni egyet?

- Mi? – Ránézett, nem akart hinni a fülének. Az elképedés az arcán is ott lehetett, mert Ian felnevetett.

- Végre rám néztél – mondta, és befordult egy újabb ismeretlen utcába.

- Bolond vagy!

- Lehet – értett egyet vele a férfi, de a mosoly még ott volt a szája sarkában. – Tudom, hogy nehéz most, de gondolj arra, hogy ezt akartad. Elérted, amit szerettél volna. Elégedettnek kellene lenned.

- Az vagyok.

- Most engem akarsz meggyőzni, vagy magadat?

- Mindkettőnket.

- Mi a baj? – Ian újabb utcán fordult be, Leslie errefelé már ismerős volt. A mólóhoz hozta le, ahol ilyenkor senki nem járt, egyedül lehettek.

- Magam sem tudom. Elfáradtam, azt hiszem. – Megvárta, amíg a férfi megáll a kocsival, és kiszállt. Tudta, hogy követni fogja, ezért elindult a korlát felé. Sötét volt, csak a lámpák égtek, és a hold sarlója derengett át a felhőkön. – Megint esni fog – jegyezte meg, amikor Ian odaállt mellé.

- Esős őszünk lesz.

- Úgy néz ki.

Ian megérintette a kezét, és nem törődve vele, hogy el akarja húzni, megfogta, és közelebb húzta magához.

- Bűntudatod van?

- Nem amiatt, amit gondolsz.

- Miattam?

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy nem vagyok hülye! Mondd el!

Leslie nem mert ránézni, azt sem tudta, hogyan kellene elmondania, amit gondol, ami ott van a fejében.

- Nem vagyok sokkal különb, mint ők. Felhasználtalak, hogy bosszanthassam őket, pedig csak elég gerincesnek kellett volna lennem ahhoz, hogy kerek perec megmondjam nekik, nem fogok úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. Ehelyett belerángattalak téged is, és cserébe… Mit is adtam neked cserébe? – Keserűen felnevetett. – Semmit.

- Elismerem, hogy nem így kellett volna kezelned a helyzetet, de… a helyedben talán én is így döntöttem volna.

- Most csak vigasztalni akarsz.

- Lehet, de attól még nem hiszem, hogy olyan lennél, mint a szüleid, vagy Sophie.

- Jelenleg nem érzem magam különbnek náluk.

Ian erre nem mondott semmit, csak egyszerűen megölelte.

- Nem kell, hogy sajnálj!

- Fogd be! – Ian szelíden mordult rá, és még szorosabban ölelte. – Nagyszerű voltál! Ne legyen bűntudatod, nincs miért, ezt megbeszéltük már. Mondhattam volna nemet, elküldhettelek volna a búsba, de nem tettem. Élveztem, oké?

- Ezt valamiért elhiszem.

Ian egész teste belerezdült, ahogy elnevette magát.

- Nem csak a szexre gondolok.

- Tudom. Köszönöm.

- De?

- Honnan tudod, hogy folytatni akarom?

- Megismertelek egy kicsit. – Ian felsóhajtott, simogatni kezdte a hátát. A hangja szomorú lett. – Tudom, mit akarsz mondani.

- Akkor miért akarod, hogy kimondjam?

- Mert úgy fair, nem gondolod?

Lehunyta a szemét.

- De.

- Akkor?

- Sajnálom, de nem akarom folytatni veled ezt a… kapcsolatot. Nem akarok hazudni, hogy egyszer majd beléd szeretek, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, mert képtelen vagyok rá. Jó volt veled, de azt hiszem, én nem tudok együtt lenni egy férfival még akkor sem, ha rólad van szó.

- Semmi baj. Én voltam bolond, amiért reménykedtem.

- Ne haragudj!

- Nem haragszom. Nem ígértél semmit, kész tények elé állítottál már a legelején, csak én reméltem, veled talán… – Ian hangja elakadt, kis szünet után fejezte be. – Veled talán működni fog.

- Én a nőket szeretem.

- Tudom.

- Jó veled, komolyan, de… – Eltolta magától a férfit, hogy a szemébe nézhessen, miközben a mellkasára tette a kezét. – Itt nem érzem úgy, hogy működne. Nem szeretlek, és gazember lennék, ha mégis veled maradnék.

- Most jön az a rész, hogy valahol vár rád valaki, aki megérdemel, és aki mellett boldog leszel?

Nem tudta, mit mondjon erre. Ian szomorúan rámosolygott, és a víz felé fordult. Zsebre tette a kezét, a haját borzolta az enyhe szellő. Gyűlölte magát, amiért megbántja, de akkor még jobban, ha hitegeti, közben meg pontosan tisztában van azzal, hogy nem érez iránta semmit.

Na, jó, a semmi túlzás volt. Kedvelte a férfit, örült volna, ha ilyen barátja van. Jó volt vele a szex is, beleborzongott, ha csak eszébe jutott az ölelése. Ám az, hogy felvállalja mások előtt ezt a kapcsolatot, arra nem érezte képesnek magát. Nem volt szerelmes belé, nem érte volna meg, hogy megharcoljon érte. Még akkor sem, ha éppen ezelőtt veszett össze érte a szüleivel. Az játék volt. Ez most igazi.

- Az, amit anyáméknak mondtál…

- Szépen hangzott, igaz? – Ian vállat vont. – Volt benne igazság, meg volt benne olyan, ami nem.

- Sajnálom.

- Nem kell. Nekik kellene sajnálniuk, hogy nem becsülnek meg téged.

- Nem fogják annyiban hagyni.

- Azt mondod?

- Ismerem őket. Amit lehet, megteszek, hogy békén hagyjanak, de nem ígérek semmit biztosra. Elég rámenősek.

- Minden rendben. Elbírok velük.

- Köszönöm.

Ian végre visszafordult feléje, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

- Hogyan tovább?

- Ezt, hogy’ érted?

- Két hétben állapodtunk meg.

- Igaz.

- Jövő héttől kezdődnek az éves felülvizsgálatok, és nem igazán fogok ráérni.

- Értem. Nekünk is elég sok munkánk lesz, lehet, hogy el kell utaznom.

- Oké. Akkor?

- Ha jövő héten amúgy sem lesz időnk találkozni, akkor talán elbúcsúzhatnánk ma. Senkinek nem kell tudnia róla, majd azt mondjuk, hogy nem működött a dolog. Foghatod rám, elvégre tényleg én vagyok a hibás.

- És mi lesz utána?

- Nem tudom. Néha kávézhatnánk együtt.

- Jah, néha. – Ian bólogatott, aztán ingatni kezdte a fejét, és lassú mosolyra húzódott a szája. – Nekem ez így nem megy.

- Micsoda?

- Igaz, hogy csalódott vagyok, és utállak, amiért nem vagy elég tökös legény ahhoz, hogy megpróbáld velem, de attól még… túlságosan kedvellek, hogy így zárjuk le.

- Jobb lenne, ha összevesznénk?

- Nem, dehogy. – Ian kinyúlt, megérintette az arcát. – Nálad aludhatok ma?

- Azt hittem…

- Nem igaz, hogy nem kaptam tőled semmit – vágott a szavába a férfi. A kék szempár most éjsötét volt, a lámpa fénye megtört benne. – Az elején azt mondtad, bármit megkaphatok, amit akarok. Megvettél volna nekem bármit, én viszont nem kértem semmit, mert helyette az idődet és a figyelmedet kaptam. A bizalmadat, a nevetésedet, a csókodat és az ölelésedet… Tisztában voltam azzal, hogy nem vonzódsz a férfiakhoz, mégis próbálkoztam, és te nem löktél el. Sssh, hadd fejezzem be! – tette az ajkára a mutatóujját, amikor közbe akart szólni. – Nem érdekel, miért. Nem érdekel, ha úgy vélted, ez az az ár, amit fizetned kell ezért a kis bosszúért. Nem érdekel, ha azért, mert nem akartál megbántani. Mielőtt tiltakoznál, kinézem belőled, szóval hallgass! Egyszóval nem érdekel, ha azért, mert közben rájöttél, hogy élvezetes, ha egy férfi ölel. Nem érdekel egyik lehetséges ok sem. Most viszont… ölelni akarlak. Nem búcsúképpen. Csak úgy. Tehát megkérdezem megint, ma éjszaka nálad maradhatok?

- Igen. – Mi mást lehetett volna erre mondani?

Jó ideig maradtak a mólón. Nem beszélgettek, csak bámulták a hullámzó vizet, hallgatták a mély zúgást. Ian egy idő után átkarolta a vállát, és lopva belecsókolt a hajába, talán azt hitte, nem veszi észre. Tévedett, de nem tette szóvá. Jó volt most ez így. A férfi testének melege, az arcát hűsítő lágy szellő, a víz illata, amely Ianével keveredett.

- Ez nem a telód? – Iannek volt jobb hallása, a kocsi felé fülelt. A lehúzott ablakon keresztül halkan ugyan, ám kihallatszott a csengőhangja.

- Bocsánat. – A kocsihoz sietett, behajolt a mobiljáért, s azonnal vissza is dobta a műszerfalra. – Anyám.

- Mi lenne, ha kikapcsolnád?  

- Az lesz a legjobb.

- Induljunk? Kezd hűvös lenni, és mintha szemerkélne az eső. – Ian kitartotta a tenyerét, a homlokát ráncolta. Karcsú volt, alakját tovább nyújtotta az utcai lámpa, ami alá leparkolta a kocsit. – Valami baj van? – kérdezte, amikor észrevette, hogy nézi.

- Nem, semmi. Menjünk!

- Oké.

Alig fordultak ki a parkolóból, megint csörögni kezdett a telefon, ezúttal az apja volt a hívó fél, de ezúttal kinyomta, és kikapcsolta. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és hátradőlt. Ian megfogta a kezét, és rákacsintott.

- Ha nem szakítottál volna velem, akkor bemutattalak volna a haveroknak.

- Tényleg?

- Aha.

- Meséltél nekik rólam?

- Csak annyit mondtam nekik, hogy van valaki, aki tetszik.

- John tud rólad.

- És?

- Semmi és. Aggódik, nehogy megbánjam.

- Én nem bántam meg egyetlen percet sem.

- Így sem?

- Így sem. – Ian szorosabban fogta a kezét, mire arra gondolt, a férfi mennyivel jobb ember, mint ő valaha is lesz.

 

Hazaérve hosszan bámulták egymást szótlanul. A lakásban csak a folyosón kapcsoltak villanyt, a hálószobába annak fénye szűrődött be. A félhomályban vetkőztették le egymást, csókolózva dőltek az ágyra, simultak össze.

Ian szinte áhítattal érintette a férfit. Végighúzta a tenyerét a karcsú hát ívén, a vállán, a lapockáján, a csípőcsontján, a fenekén, a combján. A bőre sima volt, alatta táncoltak az izmok. Apró csókokkal borította, keze útját követte, míg meg nem hallotta Leslie sóhaját, meg nem érezte hátának feszülését. A háta mögé feküdt, a hátához simult, a tarkóját csókolta. Kicsit hátrébb húzódva ujjaival fedezte fel mélységeit, lehelete a nyakát érte, látta ökölbe szoruló kezét.

Egyre mélyebbre hatolt, belülről simogatta, kényeztette, elérte, hogy reszketve a párnába fúrja az arcát. Ujjaival körbefonta, finoman, alig érintve cirógatta, hagyta, hogy csak erre a két dologra koncentráljon. Óvszert bontott, apró csókokkal terelte le Leslie figyelmét róla, míg felhúzta. Hallotta a reszketeg levegővételt, érezte a test feszülését, miközben beléhatolt. Az ökölbe szorított kézre tette a kezét, visszasimult a hátához, óvatosan mozdult.

- Láttalak az első napodon – szólalt meg feszült hangon. – Vékonyabb voltál, és többet mosolyogtál…

- Mi… - Leslie hangja elakadt.

A válla és a nyaka találkozására lehelte a választ.

- Egy ideig álmodoztam rólad… Megkérdeztem a neved is, de persze tudtam, hogy… te nem vagy olyan, mint én… Más…

- Ian, ez fáj. – Leslie hangja olyan volt, mintha el akarná sírni magát.

Átölelte a szabad karjával. Szorosan, hogy alig kaptak levegőt. Nem mozdult, a bőre csillogni kezdett, a légzése egyre nehezebb lett. Belecsókolt a nyakába, a füle mögött nyalta végig a bőrét, puha csókot lehelt arca egyik felére. Édes volt, annyira édes, ahogy milliméterről milliméterre fordította a kényeztetés felé a fejét. A szíve úgy vert a tenyere alatt, akár riadt madárkáé.

Elnyílt szájjal, súlyosan vette a levegőt, reszketett a karjaiban. Édes volt még ez a reszketés is. Öntudatlan. Irányíthatatlan. Megmutatta, hogy Leslie nem az az erős férfi, amilyennek mutatta magát. Egy nő mellett megtehette, de itt és most nem. Most csak egy vágyait megélő férfi volt, aki élvezte, hogy kényeztetik. Elérte az ajkát, gyengéden csókolta, nyelvével simított végig rajta. Leslie feléje akart fordulni, ám finoman megmozdította a csípőjét, s érezte a megmerevedő izmokat, látta a gyönyörtől homályos tekintetet…

- Még mindig fáj? – kérdezte rekedten. Most már ő maga is reszketett a visszafojtott szenvedélytől. Forróság ölelte körbe, megőrjítette, türelmének láncait feszegette.

- Ian…

Megmozdult, Leslie hangja elfulladt. Elfordította a fejét, a párnába rejtette az arcát. A nyakába csókolt, kicsit mélyebbre hatolt, aztán visszahúzódott. Legszívesebben nyöszörgött volna az édes kíntól, amely körbevette. Érezte, hogy Leslie megmozdítja a kezét, azt hitte, ki akarja szabadítani a tenyere alól, de tévedett. Megfordította, ujjait belefonta az övébe, és szorította erősen. Visszacsúszott a mélységeibe, hallotta az elfojtott nyögést.

Lecsúsztatta a mellkasáról a kezét, pillekönnyűn érintette, gyengéden marokra fogta. Mozdult, kicsit erőteljesebben, Leslie felemelte a fejét, levegő után kapott. Nem mozdult, csak nézte arcának élét, rebbenő szempilláit. Gyönyörű volt. Rápillantott, a tekintetük találkozott. Leslie volt az, aki feléje mozdította a csípőjét. A szeme fekete volt, szinte elnyelte, ahogy a teste tette.

- A pokolba! – Ennyire telt tőle, mielőtt a hajába tépve maga felé fordította a fejét, s a csábító ajkakra tapadt. Ziháló lélegzetvétel közepette hatolt belé, sekélyen, majd egyre mélyebbre.

Leslie elrántotta a fejét, lehajtott fejjel kapkodta a levegőt, teste megfeszült, minden mozdulat, lökés és visszahúzódás nyögést eredményezett, már nem akarta visszafojtani a hangját. Vagy nem tudta, Ian számára igazából oly’ mindegy volt. Már csak az volt fontos, hogy gyönyört okozzon neki. Látni akarta az arcát. Ez a vágy egyre sürgetőbb lett, ahogy a lüktető forróságba hatolt újra meg újra, s hallotta az apró kis nyögéseket, érezte a test minden rezzenését.

Mosoly suhant át az arcán, ahogy Leslie tiltakozó hangot hallatott, amint kicsúszott belőle. Elengedte, segített neki hanyatt fordulni. Leslie kábán bámult rá, mintha nem is lett volna magánál. Engedelmesen feljebb húzta a lábát, és belemarkolt a lepedőbe, ahogy lassan visszacsúszott belé. Nem mozdult, nézte a férfit, hevesen emelkedő-süllyedő mellkasát, duzzadtra csókolt ajkát, ágaskodó merevedését. Odahajolt hozzá, a csípője alá nyúlva igazított rajta, és a karján végigsimítva észrevétlenül rávette, hogy átkulcsolja a nyakát.

Tökéletes volt. Felnyögött, ahogy megmozdult. Sírni tudott volna, helyette végig Leslie szemébe nézve mozogni kezdett. Az ajkára simította a száját, a nyelvük találkozott, elvált, aztán már csak a leheletük keveredett, zihálva vették a levegőt. Leslie a hajába túrt, nyögve emelte hozzá a testét, érezte, milyen közel jár az elélvezéshez. Szorosabban ölelte, felnyögve változtatott a tempón, forróság vette körbe, orrában érezte Leslie illatát, bőrén izzadt testének rezdüléseit. A nyakába fúrta az arcát, koncentrált, de ez mit sem ért, amikor Leslie tenyere végigsiklott a hátán.

Az önuralom eddig tartott, a lánc elpattant, szemei szanaszét gurultak. Mélyre hatolt, Leslie nyögve vonaglott a karjaiban. Ívbe feszült alatta a karcsú test, egyensúlyozott a gyönyör lépcsőfokain, de azt akarta, hogy elveszítse a fejét. Mozdult hát, míg nem kapott levegőt, míg Leslie az ő nevét kiáltva hullott alá a kéjbe, míg a szűk forróság magába nem szippantotta őt magát is…

Sokáig csak feküdtek mozdulatlanul, összefonódott a testük, aztán megint találkozott az ajkuk, és a forróság ott mélyen megint felizzott. Egymáshoz simuló, összefonódó testük a hófehér lepedőn ide-oda gördülve simult össze, nyújtott a másiknak élvezetet. Lassú, finom tánca volt ez az érzékeknek. Leslie reszketett ebben a gyengéd, mégis szenvedélyes ölelésben. Milyen más volt ez, mint a korábbi alkalmak!

Ian áhítattal járta be a testét, érzékeny pontok után kutatva. Ajka mohón tapadt a bőrére, leomlasztva a maradék kételyt, bizonytalanságot, rossz érzést. Megőrjítette, majd elcsitította szenvedélyét. Összeolvadt vele újra és újra, míg nem volt más gondolata, csak ő. A bőre alá véste magát minden csókkal, öleléssel, mozdulattal. Leslie kezdett attól tartani, hogy soha többé nem tudja onnan kiszedni még vésővel sem.

Ian nem engedte, hogy az ágy másik felére húzódjon előle. Kiment a fürdőbe eldobni az óvszert, aztán visszafeküdve mellé, magához vonta, és átölelte. A haját simogatta, és néha puszit nyomott az arcára. Eleinte érezte a férfi merevségét, de aztán ez elmúlott, Leslie ásítva feléje fordult, nem sokkal később már aludt is. Ő még sokáig nem tudott, gondolkodott, felkészítette magát a búcsúra.

Hajnal felé, amikor elkezdett kivilágosodni az ég, és végre látta a férfit, komoran bámulta. Nem akart beleszeretni. Nem akart kötődni hozzá. Tudta már a legelején, hogy ennek az egésznek nem lehet jó vége. Az ujja hegyével végigsimított az állán, érezte a borostát, figyelte arcának finom rezdülését. Nem ébredt fel, de a homlokát ráncolta, szempillái megrebbentek.

Amikor először látta, csak a mosolya ragadt meg belőle, filigrán alkatának könnyed mozgása. Másodszorra csak azt érezte, hogy van ebben a férfiban valami, amit jó lenne megismerni. Aztán kiismerni akarta, rájönni cselekedeteinek mozgatórugójára. Segíteni akart neki, amióta látta a magányt átsuhanni az arcán. S most… Tényleg, mit érzett jelenleg?

Szomorúságot, amiért így alakult. Dühöt, mert sejtette, hogy nehezen fogja túltenni magát a férfin. Ahhoz túlontúl megkedvelte. Hanyatt dőlt, hogy ne lássa a férfit, és a mennyezetet nézte, a folyosón égő lámpa fénye még mindig derengő félhomályt varázsolt a szobába. Becsülte, amiért nem akarta áltatni, de haragudott rá, amiért nem is akarta megpróbálni. Mindegy volt, lehunyta a szemét. Leslie nem fog változtatni a döntésén, neki pedig ezt el kellett fogadnia, és be kellett érnie az emlékekkel.

Kora reggel Leslie még aludt, amikor felkelt mellőle. Hosszan ült az ágy szélén. Nem nézett a férfira. Végül le sem fürdött, nehogy felébressze, csak felöltözött, és a telefonját felvéve a kisasztalról, az ajtó felé indult. Csak egészen kicsit lepődött meg, amikor a férfi megszólalt a háta mögül.

- Egy búcsúcsókot sem kapok?

Megfordult. Leslie kócos volt, csak az alsóját kapta magára. Próbált mosolyogni, de nem igazán jött össze neki.

- Nem akartalak felébreszteni.

- Hazavigyelek?

- Nem kell. Még korán van, feküdj vissza.

- Nem érdekel. Hadd vigyelek haza!

- Rendben.

- Útközben meg is reggelizhetnénk valahol – szólt vissza Leslie a válla felett.

- Nem vagyok éhes.

Leslie megtorpant a hálószoba küszöbén. Megkapaszkodott az ajtófélfában, nem fordult feléje.

- Te sem szereted a búcsúzkodást, igaz?

- Nem igazán.

- Gondoltam. – Visszanézett rá. – Azért hazavihetlek?

Nem volt szíve nemet mondani.

- Azt megköszönném.

Az előszobában várt, amíg Leslie felöltözött. Szó nélkül lifteztek le a garázsba.

- Nem akarsz vezetni?

- Most inkább nem.

Leslie nem erőltette, a kormány mögé ült. Nem álltak meg sehol, igazából egyiküknek sem volt étvágya.

- Anyukádat üdvözlöm. – Leslie csak akkor szólalt meg, amikor megállt a ház előtt.

- Átadom.

Mindketten érezték a feszültséget a levegőben. Csak nézték egymást. Úgy tűnt, mindketten mondani akarnak valamit, mégsem szólalt meg egyikük sem. Ian kikapcsolta a biztonsági övet, és ki akart szállni, amikor Leslie ujjai a karjára fonódtak. Visszafordult, de a férfi ajka már az övén volt. Másik kezét a tarkójára csúsztatva húzta vissza a csókra, és Ian arra gondolt, mekkora bátorságába került, hogy ő kezdeményezzen.

- Borostás vagy. – Leslie a szájára mormolta a szavakat.

- Te is. – Ennek bizonyítására végigsimított a férfi arcán.

Végre mindketten elmosolyodtak.

- Köszönöm.

Ian kék szeme felragyogott, ahogy egy utolsó csókot nyomott az ajkára.

- Szívesen.

- Szia.

- Szia. – Kiszállt, de nem indult be, megállt a járdán. Figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a sarkon, és a mosoly lehervadt az arcáról. Komoran ballagott be a házba. A lépcsőházban előszedte a kulcsait, úgy vonszolta magát felfelé. Meg sem lepődött, ahogy az anyja kidugta a fejét a konyhából.

- Korán itthon vagy!

- Jah. Miért nem alszol?

Miriam a homlokát ráncolva mérte végig.

- Mi történt?

- Semmi.

- Leslie hozott haza?

- Igen.

- Milyen volt a tegnap este?

- Jó.

- Vagyis katasztrófa – állapította meg az asszony.

Ian keze megállt, éppen teát akart tölteni magának. Lassan letette a kancsót és a poharat is. Nem fordult az anyja felé.

- Miből gondolod?

- Szörnyen nézel ki.

- Nem tudtam aludni.

- Leslie?

- Ő tudott. Kimerült volt.

Miriam odalépett mögé, és gyengéden a hátára simította a tenyerét.

- Nem akarod elmesélni, kicsim? – kérdezte aggódva.

- Nem tudom.

- Micsodát?

- Jaj, anyu! Hagyjuk, jó?!

- Szerintem meg ne! Mi történt azon a vacsorán? Veszekedtetek?

- Igen. A szülei vaskalapos homofóbok, és oda sem figyelnek arra, mit akar a fiuk! – A harag újra fellobbant benne. – Egyfolytában a saját igazukat szajkózták, közben észre sem vették, mekkora fájdalmat okoznak ezzel Leslie-nek. Az apja pénzt ajánlott, hogy elhagyjam!

- Pénzt?

- Igen. Mert szerinte mindenkinek megvan az ára!

- Remélem, megmondtad neki, hogy neked nincs!

- Meg, de Leslie szerint még számíthatok pár körre.

- Jaj, kicsim!

- Semmi baj, anya. Számítottam rá, hogy ez lesz.

- Akkor mi a baj?

- Én csak… - Nem tudta, mennyit mondjon el az anyjának.

Miriam felsóhajtott.

- Ülj le! – húzott oda egy széket. Ő maga visszaült a megszokott helyére, és megfogta a kezét. – Most pedig hallani akarom az igazat!

- Az igazat?

- Igen.

- Miről?

- Leslie-ről. Kedvelem azt a fiút, és reméltem, hogy komoly lesz, de ő nem meleg, igaz?

Felsóhajtott, és lehunyta a szemét.

- Miből jöttél rá?

- Ne legyél buta, fiam! Az anyád vagyok. Pontosan tudom, mikor hazudsz, és Leslie-ről nem mondtál igazat. Nem szóltam, mert sejtettem, hogy előbb-utóbb úgyis kibukik a dolog.

- Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Felnőtt ember vagy, megértem, hogy nem akarsz mindent az orromra kötni.

- Nem erről van szó, csupán azt gondoltam, nem örülnél annak, ha tudnád, milyen kapcsolat fűz Leslie-hez.

- Akkor talán most elmondhatnád. Nem fogok kiakadni.

- Ugyanezt ígérted a múltkor is.

- Ne tereld a témát! Gyerünk, bökd ki!

- Leslie-vel tényleg a cégnél találkoztunk. Megkeresett, és szívességet kért. Szerette volna, ha két hétre eljátszom a szeretőjét a volt menyasszonya és a szülei előtt. – Az anyja arckifejezésére ügyet sem vetve, elmesélte az egész történetet.

- És most? – Miriam tanácstalanul nézett rá.

- Jövő héten letelik a két hét.

- S ennyi volt?

- Leslie nem meleg, anya.

- Lehet, de attól még…

- Anya, nem akarja, oké?!

Az anyja szomorúan bólintott.

- Mi lesz most?

Tehetetlenül vállat vont.

- Semmi. Én nem dönthetek helyette.

- Annyira sajnálom, kicsim! – Miriam felállt, és felhúzta őt is, hogy megölelje. – Sütök neked csokis sütit, és megnézhetnénk azt a filmet, amit egy ideje ajánlgatsz.

- Az szomorú, elfelejtetted?

- Néha sírni is kell.

Szorosan lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.

- Te vagy a legjobb anya a világon!

- Nem nehéz, ha olyan nagyszerű fiam van, mint te – simogatta a hátát az anyja.

Ezen elmosolyodott. Leslie-re gondolt, aki valószínűleg egyedül töltötte otthon az időt, és a munkába temetkezett. Vele ellentétben nem volt egy édesanyja, aki megvigasztalta volna. Ám be kellett látnia, hogy a férfi önként döntött így, és nem tehet semmit. Tovább kell lépnie. Menni fog, sikerült már korábban is.

- A francba! – suttogta, és rájött, hogy ezelőtt csak akkor sikerült olyan könnyen, ha nem volt szerelmes. S most? Ha tudta is a választ, nem merte beismerni még magának sem.

 

Lassan teltek a napok. A hét Ian számára rengeteg papírmunkával és túlórával járt. Ennek most kifejezetten örült, mert így nem kellett Leslie-n agyalnia. Ha neki nem is, de az embereinek feltűnt, hogy valami nincs rendben, mert néha ok nélkül húzta fel magát semmiségeken. Nem volt szokása kiabálni, most ez egyre gyakoribb lett. A mosolya már a múlté volt, morcosan járt-kelt a gépek között.

- Mi baja lehet?

- Nem tudom. – Al Smith mogorván vállat vont. Őt aztán marhára nem érdekelte, hogy mi baja a főnöknek.

- Talán az anyjával van valami.

- Vagy a szeretőjével – vetette fel valaki halkan, mert Ian éppen azon a soron sietett végig.

- Van neki? – Smith elgondolkodva keresgélt a szerszámai között.

- Persze. Leslie Conrad a főépületből.

- Jah, őt tudom.

- Ezen a héten egyszer sem ment kávézni vele – súgta megint valaki.

- Ha ez így megy tovább, annak nem lesz jó vége. Valaki össze fog veszni vele…

- Előbb-utóbb túlteszi magát rajta – vélte Smith, és nekiállt bemászni a gép alá. Nem igazán érdekelte utált főnökének szerelmi problémája.

A főépületben ugyanekkor Leslie papírhalmok alá temetve próbált összehozni egy beszámolót. Két napra elutazott munka ügyben, ezt az elmaradást igyekezett most pótolni. Eleinte örült, hogy megvan az oka, miért nem jár le ebédelni, de aztán a hét vége felé már kifejezetten rosszkedve lett. Rosszul aludt, sokat forgolódott, és kialvatlansága miatt egyre rosszabb lett a kedve is. Néha öntudatlanul nyúlt a telefon után, hogy megkérdezze Iant, együtt kávéznak-e, de időben észbe kapott. Dühösen bámult ki az ablakon otthon is, nem vidította a beköszöntő szép idő, a ragyogó kék ég Ianre emlékeztette. Nem szerette a férfit, akkor meg miért nem képes kiverni a fejéből?

- Valami baj van? – Sandra lábujjhegyen osont be hozzá.

- Miből gondolod? – Felmarkolt két kupac iratot, és a lánynak nyújtotta. – Ezeket másold le két példányban, kérlek!

- Rendben.

- És kérek még egy kávét!

- Ez ma már a harmadik.

- Nem érdekel!

Sandra aggódva szorította magához a papírokat.

- Tegnap éjfélkor még bent voltál.

- Nem végeztem időben. – Felpillantott. – Nyomozol utánam?

- A beszámolódon rajta volt, mikor nyomtattad ki.  

- Remek. Megbeszélhetnénk később? Rengeteg dolgom van.

- Nem találkozol Iannel?

- Nem ér rá.

Sandra úgy vélte, most már mindent ért.

- Értem. Hozom a kávét!

- Köszönöm.

A lány után bámult. A tollat az asztalra hajította, és hátradőlt a székben. Fáradt volt, megdörzsölte a szemét. Talán jobb lenne, ha kivenne pár nap szabadságot. Igen, de mit csinál otthon? Utazzon el? Semmi kedve nem volt hozzá. Nyílt az ajtó, felnézett

- Elnézést, de… - Sandra eddig jutott, Sophie már félre is tolta.

- Szia!

- Szia, Sophie! – Felállt, és intett Sandrának, hogy nyugodtan elmehet. Az ajtó becsukódott, kettesben maradtak. – Mit akarsz? – Kelletlenül törte meg a csendet, fáradt volt, és Sophie volt most az utolsó, akit látni akart.

- Beszélni veled. Négyszemközt.

- Ülj le! Nincs sok időm, úgyhogy légy gyors. 

Sophie leült, keresztbe tette a lábát, tökéletes mozdulat volt, ami évekkel ezelőtt azonnal a magasba emelte a vérnyomását. Most nem érzett mást, csak fásultságot.

- Anyu vagy apám küldött?

- Önként jöttem. Már régebben meg kellett volna tennem. Szeretnék bocsánatot kérni mindenért.

- Mármint a megcsalásért és a hazugságokért?

Sophie arca megrándult, de bólintott.

- Igen.

- Ezt akkor, és ott kellett volna, nem gondolod?

- Elvesztettem a fejem. Megijedtem. Nem számítottam arra, hogy váratlanul hazajössz. Tudom, hogy ez nem mentség, de nem tudtam, mit tegyek. Rosszul reagáltam.

- Nagyon rosszul. – Összekulcsolta az asztal tetején a kezét. – Másként alakult volna minden, ha higgadtan le tudunk ülni megbeszélni az egészet.

- Tudom, és sajnálom.

- Ezt már egy sajnálommal nem lehet elintézni, Sophie. Szerettelek. Megbíztam benned.

- Tudom, és…

- Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdezte fáradtan.

- Szeretlek. Hibáztam, de nem kezdhetnénk elölről? Kérlek, adj még egy esélyt!

- Talán meg is adnám, ha nem kezdtél volna rólam hazug pletykákat terjeszteni itt bent a cégnél.

- Az csak…

- Micsoda? – Olyan élesen kérdezte, hogy a kávéval beóvakodó Sandra ijedtében majdnem elejtette a csészét.

- Elnézést! Én csak a kávét…

- Tedd le, és menj ki!

- Igenis. – Sandra szinte kirohant, az ajtót becsapta maga mögött.   

- Halálra rémisztetted!

- Ne foglalkozz ezzel! Tudod, mit? Ne foglalkozz semmivel, ami hozzám kötődik! – Megnyomkodta a szemét. – Vége van, Sophie! Nem akarlak újra az életembe!

- Miatta?

- Miatta? – Leslie értetlenül pislogott, kezdődő fejfájása miatt nehezebben kapcsolt.

- Ian. Így hívják, nem?

- Igen.

- Megleptél.

- Nem hiszem, hogy jobban, mint te engem.

- Szereted?

- Nem tudom.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy vonzónak találtad. Egy férfit…

- Egyedül rám tartozik, kit tartok vonzónak.

- Lefeküdtél vele?

- És ha igen?

- Remélem, védekeztél. Ki tudja, milyen betegségeket kapott el az előző szeretőitől.

Érezte, ahogy megrándul egy izom az arcán. Ian amúgy is kényes téma volt a számára, de ezzel a nő túl messzire ment.

- Meglepő, de azt hiszem, nagyobb az esélye, hogy tőled kaptam el valamit, mint tőle – válaszolta élesen.

Sophie elvörösödött.

- Minden alkalommal védekeztem!

- Milyen megnyugtató!

- Miért bánsz így velem? – Sophie felpattant, fölé magasodott. Ahogy előrehajolt, mellének kerek halmai Leslie szeme elé tárultak. Régi szeretkezések, meghitt pillanatok jutottak az eszébe. Álmok, tervezgetések, egy jövő, amit együtt képzeltek el. Haragja lassan megszelídült, fáradtan ingatta a fejét.

- Miért, miért? Mert férfi vagyok, és gyűlölöm, ha hazudnak nekem. Utálom, ha felszarvaznak, és utána ugyanabban az ágyban elcsábítanak.

- Ha szeretnél, akkor megbocsátanál!

Végtelen szomorúságot érzett.

- Akkor talán nem szerettelek eléggé, mert erre nem vagyok képes.

- Leslie, kérlek, hallgass meg! – Sophie a kezére tette a kezét. – Hibáztam, beismerem, és ha kell, térden állva könyörgök, hogy megbocsáss! Mit tegyek még?

- Nem kell tenned semmit. Csak menj el, és hagyj békén!

Sophie a fogát csikorgatva meredt rá. Ebben a pillanatban nem volt szép.

- Nem hiszem el, hogy komolyan gondolod azzal a sráccal! Mert így van, ugye? Vagy csak azért csinálod, hogy megalázz, ahogy apád mondta?

- Kedvelem Iant. – Ezzel igazat mondott.

- Kedveled!

- Igen. Tanulhatnál tőle őszinteséget és tisztességet.

- Gyűlöllek!

- Az előbb még szerettél…

Sophie egy mozdulattal a földre söpörte az asztal széléről a kávéscsészét, majd kiviharzott. Az ajtót nem tette be maga mögött, így Sandra beosont, és szótlanul nekiállt feltakarítani.

- Köszönöm.

- Szívesen. – Sandra elsietett papírtörlőért, majd visszajött, és rendet tett. Hozott még egy kávét, de azt mindjárt eléje tette le. – Jól vagy?

- Jól. – Nem említette a fejfájást, mert ismerte már annyira az asszisztensét, hogy tudja, egész nap azzal nyaggatná, menjen haza pihenni. – Lemásoltad a papírokat?

- Igen.

- Szét kellene szórni a csoportvezetőknek.

- Rendben.

- Holnap reggel később jövök, megbeszélésem van, elfelejtettem szólni.

- Beírom a naptárba. El tudlak érni, ha van valami?

- Küldj e-mailt.

- Rendben. Van még valami?

- Nem, köszönöm.

Sandra kiment, ő meg ott maradt egyedül. Felállt, a kávéval az ablakhoz sétált. A kék eget bámulta, a fejében kergetőztek a gondolatok, minden zavaros volt. Szerette Sophie-t, legalábbis azt hitte. Ha szeretünk valakit, akkor képesek vagyunk megbocsátani neki, nem? De meddig terjed a megbocsátás? Ha szeretünk valakit, akkor az a valaki tudja a legnagyobb sebet ejteni a lelkünkön, amit utána olyan nehéz elfelejteni, befoltozni.

A kávé megégette a száját, ahogy belekortyolt. Halkan szitkozódott, amitől azonnal Ian jutott az eszébe. Nem szokott káromkodni, csak amióta Ian belépett az életébe, és egyre több időt töltöttek együtt. Rossz hatással van rá, állapította meg, aztán legszívesebben ő is a földhöz vágta volna a csészét. Nem csak Sophie, de Ian is a múltja része volt most már. Mindkettő esetben ő döntött így, ő akarta. Két különböző okból ugyan, mégis ő lökte el magától mindkettejüket. Csak magát hibáztathatja, hogy egyedül maradt.

A kopogásra az ajtó felé fordult. Sandra sápadtan nyelt egyet, és a telefonra mutatott.

- Az édesanyád.

- Már csak ő hiányzott! Köszönöm.

Sandra visszahúzódott, ő meg felvette a kagylót.

- Mit akarsz?

- Így kell köszönnöd?

- Nem érek rá, anyu!

- Abban reménykedtem, hogy lenyugodtál kicsit szombat óta.

- Komolyan gondoltam, amit mondtam.

- Nem való melléd egy férfi, ezt mindannyian tudjuk. Sophie-val sokat beszélgettünk erről. Gyerekeket akartál, nagy családot. Ezt nem tudja megadni neked az a fiú.

- Tisztában vagyok vele.

- Mégis őt választanád Sophie helyett?

- Már választottam.

- Dacból, ha nem tévedek.

- Kedvelem Iant, még ha hihetetlen is. – Kezdte unni, hogy ismételgetnie kell önmagát. Ennél is jobban bosszantotta, hogy a férfi kifejezetten hiányzott neki.  

- Elhiszem, de attól még próbálj meg tisztán gondolkodni.

- Azt teszem.

- Fiam…

- Elég! Akármennyire nem tetszik, ez a saját életem! Úgy élem, ahogy nekem tetszik.

- Hibát követsz el!

- Akkor az az én hibám lesz.

- Mondani könnyű.

- Komolyan gondolom, anyám!

- Persze, ám attól még…

- Azzal leszek együtt, akivel akarok! Ha egy nővel, akkor egy nővel. Ha egy férfival, akkor egy férfival. Sophie-t viszont nem akarom többé az életembe. Nevezheted makacsságnak, vagy aminek akarod, de megcsalt, és hazudott nekem. Nem fogok, nem akarok, és nem is tudok megbocsátani neki.

- A gyerekeid anyjának akartad…

- Akkor még nem tudtam, milyen hazug és csalfa nőszemély.

- Legalább ülj le, és hallgasd meg!

- Most ment el tőlem.

- Oh, és?

- Ne reménykedj! Nem tudok bízni benne tovább, amit meg is mondtam neki.

- Összevesztetek.

- Igen.

- Lassan térden állva könyörög neked, mit akarsz még?

- Ugyanazt, amit neki is elmondtam, hagyjon békén! Ez rád is vonatkozik! Most pedig, ha megbocsátasz, dolgom van! Szia! – Lecsapta a kagylót, remélte, belecsendült az anyja füle.

Az asztalra könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát. Legszívesebben… Mit is tett volna? Ebben a pillanatban csak valahol máshol szeretett volna lenni. Más időben, más helyen, másvalakiként.

- Jól vagy? – John hangjára ijedten összerezzent, és felkapta a fejét.

- Mikor jöttél be?

- Most.

- Nem hallottalak. Ülj le, mindjárt szólok Sandrának, hogy hozzon neked egy kávét.

- Nem kérek semmit, köszönöm. – John nem ült le, átsétált az asztal másik oldalára, és nekidőlt. – Sophie sír.

- Összevesztünk. – Bűntudat hasított belé, ám gyorsan tova is szállt.

- Gondoltam. Elmesélnéd, hogy mi a fene folyik itt? Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt.

- Kicsit elmaradtam a munkával az út miatt, ennyi az egész.

John összehúzott szemmel nézett rá, és csak kis hallgatás után bökte ki a kérdést.

- Iannel mi a helyzet?

- Semmi. Dolgozik. Felülvizsgálatuk van a héten.

- Tudom. Ez a baj?

- Mi?

- Hogy nem tudtok találkozni.

- Mindketten dolgozunk…

- Szakítottál vele, igaz? – John úgy nézett rá, mintha a veséjébe látna.

Felsóhajtott.

- Igen.

- Kedveled őt.

- Igen, de az nem elég ahhoz, hogy…

- Felvállald?

- Szerinted gyáva vagyok?

John összefonta a mellkasán a karját, és nemet intett.

- Miért lennél az? Most vagy túl egy viharos szakításon, teljesen normális, hogy nem akarsz belemenni egy újba.

- Nem akartam Iant hitegetni, hogy egyszer majd szeretni fogom, így inkább… - Tehetetlenül vállat vont. – Jó volt vele, jobb, mint gondoltam, hogy egy férfival lehet. De nem erre vágyom.

- Akkor mire? Családra, gyerekekre?

- Azt hiszem.

John elmeredt a levegőbe, úgy tűnt, ő is a kék eget nézi, s mintha mondani akart volna valamit, végül mégsem tette. Felegyenesedett, a vállára tette a kezét, és megszorította, majd szótlanul magára hagyta. Leslie később sem tudta meg, mit akart. Egy ideig a fejében volt, hogy megkérdezze tőle, de aztán teltek a napok, egyre több munkája lett, ahogy közeledett a december, és már nem is látszott olyan fontosnak.

- Megint bent maradtál! – Sandra felháborodásában csípőre tette a kezét, úgy bámult rá.

Az eltelt hetekben közelebb kerültek egymáshoz, összebarátkoztak. A lány félénksége múlóban volt, és most már nem vörösödött el, ha beszéltek egymással. Az egyik nap túlóra után hazavitte, egészen az ajtóig kísérte. Hosszan nézték egymást, aztán nevetésben törtek ki. Sandra behívta egy kávéra, végül bort ittak, és beszélgettek. Iannek igaza volt, a lány tényleg szerelmes volt belé, mint azt bevallotta a fél üveg bor után. Kérdezgette Ianről is, de megérezte, hogy nem szívesen beszél róla, ezért nem erőltette a témát. Azóta nagyon jóban voltak, az emeleten már sutyorogtak róluk.

- Sajnálom.

- Megígérted, hogy időben hazamész!

- Tudom, de jött egy fax, és muszáj volt, hogy…

- Megígérted!

- Rendben! Sajnálom. Legközelebb szót fogadok. Most viszont kaphatok egy kávét?

- Azonnal hozom. – Sandra a fejét csóválta, és kiment.

Nyújtózkodott. Fáradt volt. Rengeteget dolgozott, majdnem az egész hetet bent töltötte. A karrierje felívelőben volt, ahogy John megjegyezte egyik délután, de igazából ez most nem szerzett neki örömet.

Sophie-val mostanában alig találkozott, kerülték egymást. A nő abbahagyta a rosszindulatú pletykák terjesztését, mint azt Sandrától megtudta. A szülei felhagytak a zaklatásával, miután kibökte, hogy Iannel már nincsenek együtt. Igaz, az apja valami magánnyomozót emlegetett, de remélte, hogy őt is visszahívták, amikor kiderült, hogy szakítottak. Nem akart a férfinak szükségtelen kellemetlenséget okozni. 

Több, mint egy hónap elteltével kicsit másként látta a dolgokat. Sophie iránti megvetése nem múlt el, nem tudta megbocsátani neki, amit tett. Eddig kétszer randizott, de mindkét alkalommal visszamondta a következő estét. A hölgyek szépek és okosak voltak, nem is velük volt a hiba. Először azt gondolta, nem áll még készen egy új kapcsolatra. Mostanra belátta, hogy képtelen megbízni bárkiben is. Tudta, hogy butaság, de folyamatosan azon gondolkodott, vajon mikor csalják meg, így képtelen volt komolyabban kötődni bárkihez.

John tette fel neki a kérdést, hogy Ian esetében is így gondolkodott? Ha együtt maradt volna vele, akkor benne se tudna megbízni? Hiába magyarázta, hogy Ian más eset, John csak nézett rá kételkedve. Mert tényleg! Ian miben volt más? Már azon kívül, hogy férfi volt, és jobban kiismerte másfél hét alatt, mint Sophie évek alatt. Azon kívül, hogy rávette, meztelenítse le a lelkét, és hódoljon be neki. Olyan sok mindenen kívül…

Hiányzott neki. A nevetése, az életfelfogása, a káromkodása, a természetessége. Néha éjjelente a testének melege. A csókja. Az érintése. Ilyenkor mindig elhessegette maga elől a képeket, s ha nem tudott visszaaludni, nekiállt dolgozni. Egyszer sem találkoztak, John elmondta, hogy Ian úgy viselkedik, mintha munkába akarná ölni a bánatát, de úgy tett, mint aki nem érti a célzást.   

- Átugrom a másik épületbe, mindjárt jövök! – Sandra nyitott be hozzá, és már ott sem volt.

Sandra remek lány volt, megkedvelte. Néha felmerült benne, hogy el kellene hívnia randizni, mégsem tudta megtenni a lépést. Ő nem az a nő volt, akire vágyott. John megkérdezte tőle, akkor kire vágyik? Sandra hűséges felesége és szerető édesanyja lenne közös gyerekeiknek. Akkor miért nem? Képtelen volt megfogalmazni, miért. Egyszerűen tudta, hogy nem működne. John gonoszul megjegyezte, hogy talán azért, mert Sandra nem Ian, de azonnal letorkolta, hogy ez nem igaz. John meg csak nézett rá mindentudóan, és gyűlölte, hogy ennyire átlát rajta.

- Sandra, hoznál egy…? – Most jutott az eszébe, hogy a lány átment valamiért a másik épületbe. Rosszkedvűen elindult, hogy kávét szerezzen magának. Legalább addig is nem olyasmin töri a fejét, amin nem kellene.

 

            Ian ellenségesen meredt az előtte álló nőre.

- Mit akarsz?

- Úgy éreztem, itt az ideje, hogy beszéljünk egymással. – Sophie hátrarázta a haját az arcából.

- Sok a dolgom, nem érek rá veled cseverészni. – Ennyi telt tőle, a hangja fagyos volt.

A nőn látszott, hogy határozottsága ellenére nem tudja, mit kezdjen a helyzettel. Ian nem az a fajta férfi volt, aki a tenyeréből evett, őrá a nőies vonzerő nem hatott, és ez azért elég bosszantó lehetett a számára.

- Leslie-ről szerettem volna beszélni veled.

- Amint azt bizonyára tudod, már nem vagyunk együtt.

- Igen, Eveline elmondta.

- Akkor mit akarsz tőlem?

- Leslie nem igazán áll velem szóba.

- Nem is értem, miért. – Ian képtelen volt elnyomni a hangjában a gúnyt.

- Tisztában vagyok azzal, hogy nem tartasz sokra.

- Ez enyhe kifejezés! – Ian felnevetett, keserűen és dühösen. Itt ácsorgott előtte a nő, akit Leslie egykoron szeretett. Megadatott neki mindaz, ami neki nem, mégis eldobta magától. Legszívesebben megrázta volna, hogy térjen végre észre, lássa be, mit művelt, ismerje be, hogy hibázott. Reszketett minden izma, hogy megtegye, mégsem mozdult. – Figyelj, nem érek rá, és semmi kedvem beszélgetni veled. Bökd ki, mit akarsz, aztán menj a fenébe!

Sophie arca kigyúlt, valószínűleg eddig soha senki nem beszélt így vele. A szeme összeszűkült, a vonásai megmerevedtek. Kihúzta magát, abbahagyta a bájolgást, és eltűnt a szende mosoly az ajkáról.

- Ki nem állhatom a buzikat – közölte ajakbiggyesztve. – Utálom a fajtádat, viszont Leslie miatt kénytelen voltam eljönni hozzád. Tudni akartam, ki az a pasas, akiért hajlandó volt feladni az elveit. Őszintén szólva, meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli a megcsalás, mert te nem igazán ütöd meg a mértéket.

- Miféle mértéket? – Ian végigmérte, hagyta, hogy minden megvetése kiüljön a szemébe. – A tiédet? Soha nem számított, megütöm-e bárkiét, de úgy sejtem, számodra ez teljesen életidegen. Ahogy elnézlek, az a fajta csaj vagy, akinek létfontosságú, ki mit gondol róla.

- Ilyen világban élünk.

- Lehet, hogy te igen, de én nem, és Leslie sem.

- Tévedsz, hiszen akkor még mindig veled lenne, nem?

Ian nem engedte, hogy bármilyen érzelem kiüljön az arcára.

- A kapcsolatunk csak ránk tartozik, neked semmi közöd hozzá. Törődj inkább a szeretőddel, akivel egy évig csaltad.

- Ő csak szórakozás volt. – Sophie könnyedén vállat vont. – Azt terveztem, kidobom, ha Leslie elvesz feleségül.

- Utána meg beszereztél volna egy másikat.

- Te nem tudod, milyen Leslie-vel együtt élni. Állandóan dolgozott, egyre kevesebb időt töltött velem. Belefáradtam, hogy időért könyörögjek neki.

Ian szánta a nőt.

- Elhiszem, hogy így volt, azonban ettől még harcolhattál volna érte. Ha komolyan szereted őt, ahogy állítod, akkor odaálltál volna eléje, és elmondod neki, mi bánt.

- Sejtettem, hogy megvéded.

- Elmondtam a véleményem már a vacsorán, Sophie. Sajnállak, de nem tudom, mit akarsz tőlem. Nem segíthetek neked.

- Nem a segítségedet kérem. Csupán tudni akartam, Leslie kire cserélt le. Nem is értem, hiszen családot akart, gyerekeket, és ezeket te, mint férfi, nem tudod megadni neki.

Ian nagyon szeretett volna káromkodni.

- Leslie szeretett téged. Megcsaltad, és amikor kidobott, te voltál megsértődve. Hazugságokat terjesztettél róla, nem érdekelt, mennyire bántod meg. Ez neked szerelem? – Nem hagyta, hogy a nő válaszoljon, közelebb lépett, alig látott a dühtől. – Tudom, mennyire megbántottad. A férfiak nem szoktak ilyesmit bevallani, de én is az vagyok, és tudom, mit érzett. Ennek ellenére képes volt újrakezdeni. Igaz, hogy nem nővel, hanem velem, aki nem tud neki családot adni, mégis boldog volt. – Kiabálni szeretett volna, a szavak fojtottan, szaggatottan törtek elő belőle. – Te pedig idejössz, és még arra sem vagy képes, hogy méltósággal elengedd! Mi a fenét akarsz tőlem? Tőle? Nem volt elég, amit eddig műveltél? Hagyd őt békén!   

Sophie hátrált egy lépést.

- Azt hiszem, minden nő szereti megismerni a vetélytársát, vagy éppen az utódját. Persze te ezt nem tudhatod, hiszen buzi vagy. 

Ian érzékelte, hogy páran feléjük közelednek a folyosón, ezért lehalkította a hangját.

- Lehet, hogy buzi vagyok, de többet érek, mint te – mondta hidegen. – Nézz magadra! Büszke vagy arra, hogy sárba tiportad egy férfi önérzetét, és kéjelegsz azon, hogy kit választott magának párjául. Hát, jobb, ha tudod, nálad ez a buzi is jobb.

- Álmodozz csak!

Ian elmosolyodott, de a mosolyában nem volt semmi öröm. 

- Vannak dolgok, amiket soha nem fogsz megérteni. Például azt, hogy a boldogságot nem pénzben és márkás táskákban mérik. Nem egy emberen múlik egy párkapcsolat, és néha igenis meg kell küzdeni azért, akit szeretünk. Könnyű megfutamodni a problémák elől, főleg a mai világban, és új szerető után nézni, viszont nincs garancia arra, hogy ő az igazi. Aztán egyszer csak azon kapod majd magad, hogy rebbensz egyik férfitől a másikig, elhiteted magaddal, milyen boldog vagy, közben meg üres lesz a szíved, és magányos a lelked. – Sophie mereven állt, volt valami érzelem a szemében, de Iant nem érdekelte. Nem akart részvétet érezni iránta. Nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzá. – A pénz és a márkás cuccaid nem fognak felmelegíteni, és nem ölelnek meg, ha szomorú vagy. Az eldobott szeretőid új szerelmeket találnak majd maguknak, és te a feledés homályába veszel. Oda, ahová minden hozzád hasonló kis szajha tartozik.

- Te szemét!

Ian nem várta meg, milyen szitkokat szór rá, egyszerűen faképnél hagyta. Akármennyire fájt neki Leslie elvesztése, most határozottan örömmel indult vissza dolgozni. Már régóta be szeretett volna olvasni a nőnek. Tudta persze, hogy kicsinyesen viselkedik, mégis úgy érezte, ennyi neki is jár.

Észre sem vette, hogy elment Sandra mellett, aki egy beugróban ácsorgott, és tágra nyílt szemekkel szorította magához az aktahalmazt, amit éppen Leslie kért tőle. Megvárta, amíg Sophie vörös arccal elviharzik, csak utána indult vissza az irodába. Felmerült benne, hogy beszél Iannel, végül nem mert utánamenni. Még élénken élt benne kínos beszélgetésük, és bár azóta sok minden megváltozott, nem kívánt a férfi szeme elé kerülni. Viszont itt volt az ideje, hogy Leslie-vel elbeszélgessen.

 

7.

 

            Az ajtó nyílására Leslie felnézett, éppen egy ajánlatot állított össze az új vevőjüknek. Sandra elgondolkodva bámult rá, amitől rossz érzése támadt.  

- Mi történt? – kérdezte gyanakodva.

- Semmi. Itt vannak a papírok.

- Köszönöm.

Sandra hátratúrta a haját, tipikus női mozdulat volt, ezerszer látta Sophie-n, amikor valami kényes dolgot akart megbeszélni vele. Félretolta a billentyűzetet, és az asztalra könyökölt.

- Mondd!

- Honnan tudod, hogy akarok valamit?

- Sandra, nem érek rá!

A lány felsóhajtott, és leült vele szemben. Szokás szerint összekulcsolta az ölében a kezét.

- Csak aggódom miattad.

- És ez most jutott az eszedbe?

- És ha igen? – Sandra még jobban elvörösödött. – Sajnálom. Kérdezhetek valamit?

- Igen.

- Hiányzik Sophie?

Meglepődött a kérdésen. Megdörzsölte a szemét, jelezve, hogy fáradt, de a lány állhatatosan bámult rá, és úgy tűnt, addig nem mozdul a helyéről, amíg választ nem kap a kérdésére.

- Azt hiszem, nem.

- Már nem szereted?

- Mi ez a faggatózás így hirtelen?

- Komolyan tudni szeretném.

- Jól vagyok.

- Szerintem meg nem. Mennyit fogytál az utóbbi időben? S mennyit dolgozol? Mostanában egyfolytában túlórázol.

- Sok a munka, te is tudod.

- Sophie mellett soha nem túlóráztál ennyit. Azért teszed, hogy elfelejtsd?

Leslie mély levegőt vett, és hátradőlt.

- Nem akarom elfelejteni – felelte komoran. – Voltak szép pillanataink, és szerettem őt. Az, hogy így alakultak a dolgaink, nem csak az ő hibája, hanem az enyém is. Nehéz volt ezt belátni, de ettől függetlenül nem tudnék megbocsátani neki. Most még semmiképp.

- Ezek szerint nem mész vissza hozzá?

- Nem akarom újrakezdeni vele, de ezt már mondtam korábban is.

- És Iannel?

Leslie vonásai azonnal megváltoztak. Megmerevedett, a tekintete éles lett.

- Hogy jön ide Ian?

Sandra lesütötte a szemét.

- Amikor összejöttetek, beszéltem vele.

- Miről?

- Attól féltem, hogy meg fogod bánni, ha viszonyt kezdesz vele. Meg akartam kérni, hogy hagyjon békén.

- Nem volt jogod hozzá!

- Tudom! Szerettelek, és meg akartalak védeni! – Tétova mosollyal vállat vont. – Most már tudom, hogy nem kellett volna, de akkor nem tudtam, mit tegyek.

- Ian mit mondott?

- Hogy amíg te nem akarod, nem fog elhagyni.

Leslie felsóhajtott, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Zsebre dugott kézzel bámult kifelé, odakint az égen felhők úsztak, a fák meghajoltak az egyre viharosabban tomboló szélben.

- Miért mondod el ezt most nekem?

- Mert egy ideje inkább érzem magam az anyukádnak, mint az asszisztensednek.

- Már nem vagy belém szerelmes?

- Azt hiszem. – Sandra zsebkendőt szedett elő, és kifújta az orrát. – Mi nem illenénk össze, nem igaz?

- De. Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Valaki mást szeretsz, megértem.

- Ezt meg honnan veszed? – Leslie visszafordult, a homlokát ráncolta.

- Nem sokat értek a férfiakhoz, de téged ismerlek már évek óta. Sophie nem viselt meg így. Ennyire, mint Ian. – A lány felvonta a szemöldökét. – Vagy tévedek?

- Igen. Iannel már vége. – Leslie tudta, hogy megint éles a hangja, csak éppen nem tudott tenni ellene.

- Biztos?

- Igen.

Sandra bólintott, aztán nehéz sóhajjal felállt.

- Azt hallottam, hogy Ian az utóbbi időben nem önmaga. Állandóan kiabál a beosztottaival, és elviselhetetlen. Azt mondják, szerelmi bánata van.

- Talán az anyukája megint betegeskedik. – Leslie akarata ellenére aggódni kezdett.

- Az anyukája állítólag jól van.

- Akkor csak szimplán rossz a kedve, bárkivel előfordul.

- Hetek óta? – Sandra most kifejezetten dühösen nézett rá. – Nem lehetsz ennyire vak! Hiányzol neki!  

- Kétlem! – Az asztalán kezdte rendezgetni a papírokat, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie.

- Mi lenne, ha nem lennél ilyen gyáva?! – Összerándult, ahogy Sandra nyitott tenyérrel az asztalra csapott. Döbbenten pislogott. A félénk kislány nem volt sehol, felháborodott fúria állt a helyén, méregzöld tekintetében szikrát vetett a harag. – Hetek óta istápolom a lelked! Főzöm neked a kávét, győzködlek, hogy egyél valamennyit, és legalább aludj egy keveset a kanapén! Arról papolsz, milyen jól vagy, közben úgy nézel ki, mint aki menten összeesik! Meddig akarsz még hazudni magadnak?

- Nem hazudok senkinek!

- De igen. Magadnak. Sophie már régóta nem jelentett neked semmit, megszokásból voltál vele, mert úgy nem voltál egyedül. Azt hiszed, nem láttam? Az, hogy megcsalt, ráébresztett erre, ahogy felébresztette benned a büszke férfit. Vérig sértett azzal, hogy megcsalt, beletiport a lelkedbe, ezért nem tudsz megbocsátani neki, amit valahol megértek. De mi a helyzet Iannel?

- Semmi.

- Ő más volt. Nem azért, mert férfi, igaz? Azért, mert abban a másfél hétben többet mosolyogtál, mint korábban egy hónap alatt. Boldog voltál vele!

- Nem volt komoly.

- S nem lehetett volna az? – Sandra dühösen toppantott. – Nem vagyok homofób, de nem is állok ki a homoszexuálisok jogaiért, ez az igazság. Viszont láttam, hogyan néztél rá, és ő hogyan rád. Ott volt a szikra közöttetek, bármennyire nehéz volt beismernem ezt. Sophie-ra soha nem néztél így.

- Nem szeretem Iant.

- Mégis vele voltál egy ideig. Mégis szomorkodsz utána. Mégis vágysz rá. Ez valami bolond férfilogika lehet, hogy eldobjátok magatoktól azt, aki mellett boldogok vagytok.

- Barátként váltunk el, ennyi. – Leslie megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lány szavait, ám nem ment.

- Ő akarta vagy te?

Leslie nagyot nyelt.

- Én, de nem értem, mi közöd van ehhez!

- Miért?

- Mert nem szerettem, és nem akartam hitegetni, hogy képes leszek együtt élni vele, egy férfival.

- Nincs sok tapasztalatom szerelmi téren, de másfél hét alatt ezt nem tudod eldönteni.

- Nem hallod, amit mondok? Ő férfi!

Sandra átkarolta magát.

- S hol van az megírva, hogy csak nőt szerethetsz? – kérdezte halkan. – Tudom, hogy nincs jogom beleavatkozni az életedbe, de gyáva vagy! Ian szeret téged, fontos vagy neki. Nem tudhatom, mennyire, mert nem beszéltem vele, viszont biztos vagyok benne, hogy nem bánt meg veled egyetlen percet sem. Te igen?

- Nem.

- Mégsem akarod megpróbálni vele?

Leslie a tenyerébe temette az arcát, és lerogyott a székbe.

- Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem vagyok olyan, mint ő.

- Ezt akkor is tudtad, amikor összejöttél vele, nem?

- Az más volt. Nem hittem, hogy komoly lesz.

- Tévedtél.

- Valami olyasmi. – Leslie az asztal lapjába szerette volna verni a fejét.

- Ezt neki is elmondhatnád.

- Nem biztos, hogy látni akar.

- Mi van, ha mégis?

Leslie felnézett a lányra, a szemébe lassan hitetlen mosoly költözött.

- Mi lesz a cserebogárból…

- Ne tereld a témát! Beszélsz vele?

- Mit kellene mondanom?

- Hogy szereted, és bár úgy gondoltad, nem tudnál együtt lenni egy férfival, ő fontos lett neked, és szeretnéd megpróbálni, ha ő is akarja.

- Mi lesz, ha nem akarja? – Mindkettejüknek feltűnt, hogy nem tiltakozott.

A lány a szemét forgatta.

- Ezt nem tudhatod, amíg meg nem kérdezed! – jelentette ki, majd rámosolygott. – Nem veszíthetsz semmit.  

Leslie csak hümmögött, és nem válaszolt. Sandra magára hagyta, olyan halkan tette be maga mögött az ajtót, hogy alig hallotta. Hátradőlt a székben, a mennyezetet bámulta. A lánynak igaza volt. Hülyén viselkedett. Nem volt meleg, ez igaz, viszont kedvelte Iant, és hiányzott neki. Túl sokat agyalt olyasmin, amin nem kellett volna.

Úgy viselkedett, mint valami hisztis nőszemély, ami nem vallott rá. Hangoztatott olyasmit, ami édes mindegy volt, mert nem az számított, amit mások mondtak, hanem az, amit érzett. Jól érezte magát Iannel? Igen. Kedvelte? Igen. Meg akarta próbálni vele? Miért ne? Tényleg nem volt vesztenivalója.

Képtelen volt dolgozni, egyfolytában elkalandozott a figyelme. Sandra néha benézett, de nem zavarta meg. Azt sem vette észre, mikor ment el az irodából, csak arra figyelt fel, hogy besötétedett. Az órára pillantva felszisszent. Késő volt, Ian már biztosan hazaért, pedig szerette volna megvárni a kapunál.

Összeszedte a cuccát, és hazaindult. Otthon úgy készülődött, mintha randira ment volna, ettől olyan ideges lett, hogy megvágta magát a borotvával. Felöltözött, hosszan válogatott a ruhái között, bár Iant soha nem érdekelte, mi van rajta. Induláskor elfelejtette bezárni maga után az ajtót, úgy ment vissza a lifttől. Vezetés közben sikerült kicsit megnyugodnia, de ez csak addig tartott, amíg oda nem ért Ianék háza elé. Két kamaszlány éppen kifelé jött, tartották neki az ajtót, még rá is mosolyogtak. Mély levegőt véve nekivágott a lépcsőnek, és egy pillanatnyi habozás után nyomta csak meg a csengőt a férfinál.

Bentről mintha káromkodást hallott volna. Fülelt, és újra megnyomta. Hátralépett egy lépést, annyira meglepődött, amikor kivágódott az ajtó, és Ian ott állt előtte, egy törölköző volt csak a derekára tekerve, hunyorgott, mert a sampon belefolyt a szemébe, és csurom víz volt. Valószínűleg a zuhany alól ugrasztotta ki.

- Leslie?

- Szia!

- Te mit keresel itt?

- Hozzád jöttem. Beszélhetnénk?

Ian arcán megrándult egy izom. Borostás volt, fáradtnak tűnt, és ő is fogyott. Az égkék szempár vesébe látó tekintettel meredt rá.

- Gyere be! – Állt végül félre. – Anyuék nincsenek itthon.

- Köszönöm. – Leslie nem akart hinni a fülének. Ian valamikor említette, hogy a szülei néha átmennek a szomszédba, de nem gondolta volna, hogy akkora szerencséje lesz, hogy egyedül találja a férfit. Egy kicsit megkönnyebbült, épp elég volt Iannel szembenéznie, Miriammel már nehezebb lett volna.

- Ha nem bánod, muszáj visszaállnom a víz alá, mert a sampon kimarja a szemem.

- Persze, semmi gond. – Már miért is lett volna? Csak hetek óta nem látta, az illata körbeölelte, karcsú alakja vonzóbbnak tűnt, mint valaha. Csupán egy valami hiányzott, a mosolya.

- Valaki említette, hogy láttak Sandrával. – Ian ledobta a törölközőt, és visszaállt a kádba. Megnyitotta a csapot, hangosabban beszélt, hogy meghallja, amit mond. Láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy meztelenül mutatkozik előtte, nem takargatta magát. Szinte figyelembe sem vette, hogy ott van, amivel sikerült kicsit kibillentenie az egyensúlyából. – Összejöttetek?

- Ki?

- Te és Sandra. – Ian hátrahajtotta a fejét, kimosta a szeméből a habot, és leöblítette a sampont a hajáról. A teste olyan ismerős volt, legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse, de a férfiból áradó hidegség elbizonytalanította.

- Nincs semmi köztünk.

- Azt hittem, kihasználja a helyzetet, és megszerez magának.

- Kedvelem, de semmi több.

- De velem ellentétben ő nő.

- Ez nem jelenti azt, hogy összejövök vele.

Ian nem válaszolt, az alkarjára támaszkodva a csempének támaszkodott, hagyta, hogy a víz a hátára záporozzon. Minden izma feszes volt, bár próbált könnyednek tűnni, nem igazán ment neki. Szinte sütött belőle a feszültség, amit az ittléte okozott.

- Miért jöttél?

- Beszélni szerettem volna veled.

- Miről? Azt hittem, már mindent megbeszéltünk.

Leslie csak bámult rá. Nézte az állkapcsán megfeszülő bőrt, a váll és a hát kemény izmait, a fenekét, a combjait. A csontos testet, amelyről hiányzott egy asszony minden domborulata, de mennyire lényegtelennek tűnt ez most ebben a pillanatban. Hiányzott neki a férfi, a mosolya, a nevetése, a gondolatai. Minden. Az ölelése is, akármennyire volt fájdalmas az elején, s akármennyire bizonytalanította el férfiúi öntudatát.

Nyavalyoghatott, hogy ő nem meleg, ha az érzéseit ez teljesen hidegen hagyta. Nem számított, mit gondolt, mit mondtak a szülei, vagy bárki más, az élete valóban az övé volt. A döntéseit neki magának kellett meghoznia, pillanatnyi érzés vagy hosszas gondolkodás után, az mindegy volt, de az nem, hogy a pokolba is, szerette ezt a férfit.

- Gondolkodtam.

- Igazán?

- Néha szoktam – felelte könnyedén, és nekidőlt a mosdónak, pedig még soha nem volt ilyen ideges. Igaz, Ian volt az első férfi, akinek szerelmet akart vallani. Csak éppen fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá.

- Kibököd végre?

- Fogytál.

Ian a homlokát a karjára fektette, feléje fordította az arcát. Mosoly derengett fel rajta, igaz, a forró vízből felszálló gőz lassan betöltötte a kicsi fürdőt, és kezdte homályosan látni a férfit.  

- Te is.

- Kicsit.

- Fáradtnak tűnsz.

- Te is.

- Sok a munka.

- Nálunk is.

Ian most már határozottan mosolygott, a kék szempárba is derű költözött.

- Mi a csudát keresel itt? – kérdezte szelídebben.

Még mindig nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit akar. Csak bámulta a férfit, aki lassan elkomolyodott, a gőz körbeölelte, néhol eltakarta, máshol kihívóan mutogatta csupasz testét. Címlapon kellett volna mutogatni, hogy mindenki lássa a ragyogó kék szempárból sütő forróságot, a vonzó alak csábító hajlatait.

- Nem akartam beleszeretni egy férfiba – kezdte halkan, de hangosabban folytatta, hogy Ian hallja, amit mond. – Egy férfi nem szülhet gyereket, nem adhat családot. Nem vállalható fel a nyilvánosság előtt az én pozíciómban. Nem így akartam, mégis megtörtént. Nem tudom, hol, mikor, vagy miért… - Talán mégis tudta, ahogy az Ian testén, vállán, hátán, csípőjén lezúduló vizet nézte. Amikor megvédte a szülei előtt. Az étteremben. Amiért kiállt mellette, pedig tudta, hogy bosszúból kérte meg a szeretője szerepének eljátszására. Tudta, hogy nem tökéletes, mégis elfogadta olyannak, amilyen. Nem akarta megváltoztatni, mint Sophie, vagy az anyja. – Szeretlek, Ian.

A férfi arcán sok minden átsuhant, meglepetés, hitetlenkedés, talán harag is.

- Nem hittem volna, hogy ez valaha is megtörténik – mondta komoran. – Most hinni nem merek. Vajon mikor fogod azt mondani, hogy mégsem megy? Hogy beleszerettél egy nőbe, aki mindazt megadhatja neked, amit én nem?

- Nem tudom. Nem akarlak hitegetni, hiszen nem látok a jövőbe, de… Bízz bennem egy kicsit, még ha nem is egyszerű. Nekem sem volt könnyű ideállni eléd. Fogalmam sincs, mit hoz az élet.

- Mégis megpróbálnád velem?

- Igen.

- Mert szeretsz?

- Igen.

- Miért most?

- Beszéltem Sandrával, és kaptam egy kis fejmosást.  

Ian mondott valamit, amit nem értett. Odanyúlt, elzárta a csapot, közben elázott ruhájának az ujja.

- Vizes leszel.

- Nem érdekel.

- Bolond vagy.

- Tudom. Mondtad már.

Ian mély levegőt vett, kiszállt a kádból. Anélkül állt elébe, hogy legalább egy törölközőt tekert volna a derekára. Egész teste csupa víz volt, a haja lelapult, a szempilláin egy vízcsepp ücsörgött. Meztelen volt minden tekintetben. Nem csak a teste, de a lelke is csupasz volt, ahogy belenézett a szemébe.

- Kértelek, hogy próbáljuk meg, de elutasítottál. Most mégis azt várod, hogy egyetlen szavadra ugrok?

Leslie szíve a torkában dobogott.

- Nem várok semmit. Csak remélem, hogy nem szúrtam el mindent, és még… van esélyem nálad.

- A legelején tudtam, hogy nincs esélyem nálad, mert nem vagy meleg. Igyekeztem nem beleélni magam, de olyan az ember, hogy remél. Én is reménykedtem, hogy talán… van egy kicsi esélyem. Úgy tűnt, kedvelsz, jó volt együtt, és nem ütöttél le, amikor megcsókoltalak, szerettelek. Persze a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy te nem az a fajta vagy, aki összejön a magamfajtával. Igazam lett. – A törölközőért nyúlt, hogy megszárítkozzon. – Mivel számítottam rá, nem leptél meg, igaz, megviselt, de továbbléptem, és jól vagyok. Erre idejössz, és azt mondod, hé, szeretlek, próbáljuk meg! Mit vártál, mit fogok erre mondani?

Leslie kinyújtotta a kezét, finoman megérintette a férfi csuklóját, hogy magára terelje a figyelmét.

- Nem tudtam, mit fogsz mondani. Csak reméltem, hogy nem dobsz ki, és hajlandó vagy adni egy esélyt, ha már én elpackáztam a korábbit.

- Ez nem így megy!

- Lehet. – Mély levegőt vett, és a két tenyere közé fogta a férfi arcát. Látta a döbbenetet a kékségben, érezte testének megfeszülését, mégsem engedte el. – Tudod, mekkora bátorságomba került idejönni, és azt mondani, hogy szeretlek? Férfi vagyok, az istenért, és hidd el, nem könnyű az érzéseimről beszélnem. Főleg nem a jelen esetben. Mi lenne, ha méltányolnád, hogy egy hónapnyi kínlódás után vettem a bátorságot, és eléd álltam?

Ian nézett rá, valószínűleg ő is érezte, hogy remeg a keze. Hagyta a földre esni a törölközőt, s lassan a kézfejére csúsztatta a tenyerét.

- Nem olyan könnyű azt mondanom, hogy minden el van felejtve.

- Megértem.

- Legszívesebben azt mondanám, menj a jó büdös francba!

- Megérdemelném.  

Nem tudta, melyikük lépett közelebb a másikhoz, de tagadhatatlan tény volt, hogy összesimulva álltak.

- Úgy viselkedtél, mint valami hülye tyúk.

- Ez igaz.

- Nehéz volt beismerni magadnak?

- Igen.

- Még nehezebb nekem?

- Az még nehezebben ment – értett vele egyet Leslie.

- Hiányoztam?

- Igen.

- Mi hiányzott leginkább?

- Te most szórakozol velem?

Ian lassan elmosolyodott, a homlokának döntötte a homlokát, és az arcára simította a kezét, hüvelykujjával cirógatta az állát.

- Ennyi jár, nem gondolod? Nem bocsátok meg olyan könnyen.

- Képzeld magad a helyembe. Nem volt könnyű elfogadnom a helyzetet, téged, önmagam. Neked volt rá időd, és támogatott a családod, de nekem senkim nem volt.

- Én ott lettem volna, de nem kellettem.

- Pont te voltál a problémám.

- Bocs, ez kiment a fejemből.

- El tudom képzelni…

Ian halkan felnevetett.

- Hiányoztál.

- Tényleg?

- Aha. Szerintem tiszta ütődött voltam az utóbbi hetekben.

- Hallottam hírét.

- Szuper. Én is hallottam rólad. Az az igazság, hogy komolyan elgondolkodtam, hogy megkereslek, csak éppen nem volt elég bátorságom. Nem akartam, hogy úgy érezd, zaklatlak. – Vállat vont. – Azt mondtam magamnak, hogy előbb-utóbb túlleszek rajtad. Csak éppen azzal nem számoltam, hogy pár épület választ majd el tőled, és ettől kicsit nehezebben megy a dolog.

- Kimondanád végre?

- Mit?

- Ian!

- A francba! – Ian megcsókolta. Az ajka ismerősen simult az övére, nyelve úgy hatolt a szájába, mintha oda tartozna, s úgy incselkedett az övével, hogy attól elfelejtette, mit is akart hallani tőle. Mire szétvált az ajkuk, a testük szorosan összetapadt, egy ép gondolata nem volt. – Szeretlek! – hallotta a férfi halk hangját.

Elmosolyodott, de nem nyitotta ki a szemét.

- Szerinted nem korai egymásba szeretni ilyen rövid idő alatt? – mormolta.

- Anya egyszer azt mondta, létezik szerelem első látásra, még akkor is, ha van, aki kételkedik benne. Nem olyan nagy dolog. Igazából az a nehéz, hogy a szerelmet életben is tartsuk.

A férfira nézett félig lehunyt szempillái alól.

- Most mihez kezdünk?

- Te mit akarsz? Rajtad áll, hogyan tovább. 

- Egyelőre csak hagyni, hadd alakuljanak a dolgok. – Elkomolyodott. – Nem akarok ígérgetni, amiket aztán nem tudok betartani. Csak szeretném, ha együtt lennénk, és aztán majd meglátjuk. Rendben?

- Jól hangzik. Ez azt jelenti, hogy bemutathatlak a barátaimnak?

Elnevette magát.

- Valamikor arra is sor kerülhet.

- Rendben. Nem akarok erőltetni semmit.

- Ez nem arról szól, inkább csak bizonytalan vagyok kicsit. Másfél hetet voltunk együtt, az nem túl nagy idő. Néha kiállhatatlan leszek, elbizonytalanodom, ahogy most is, és nem egyszer valószínűleg, szakítani akarok majd, mert ez nem az én világom. Nem vagyok meleg, csak téged szeretlek.

Ian felvonta a szemöldökét, mosoly derengett fel a szája sarkában.

- Ennél nagyobb bókot még soha életemben nem mondtak nekem. – Átölelte, és szorosabban magához húzta. – Anyuék azt mondták, későn jönnek meg – mormolta, és a tekintete Leslie ajkára szegeződött.

- Soha többé nem tudnék anyukádék szemébe nézni, ha itt feküdnék le veled.

- Ez hülyeség!

- Tudom, de attól még zavarna.

- Ha nő lennék, akkor is így lenne?

- Igen.

Ian elhúzta a száját.

- Még soha nem akartam lefeküdni senkivel itthon. Ez amolyan tabu dolog volt.

- Velem mégis megtennéd?

- Igen.

Leslie érezte, hogy hevesen verni kezd a szíve, és nagyot nyelt. Kiszáradt a szája, átkarolta a férfi nyakát.

- Én pedig ennél nagyobb bókot nem kaptam még soha.

Ian felnevetett. Puszit nyomott a szájára, aztán még egyet, és egy újabbat, míg le nem hunyta a szemét, és oldalra nem billentette a fejét, hogy összesimulhasson az ajkuk. Finoman csókolta, ízlelgette, nem sürgette, csupán incselkedett vele, felcsigázta az érzékeit.

- Menjünk át a szobámba! – lehelte az ajkára, és kézen fogva kezdte el húzni arrafelé.

- Anyukádék biztos későn jönnek?

- Lementek Marge nénihez, onnan tíz előtt még soha nem jöttek haza.

- Anyukád jól van?

- Még jobban lesz, ha téged itt talál. – Iant nem zavarta, hogy meztelen. Belökte az ajtaját, és behúzta a szobába. Nem kapcsolt lámpát, de kulcsra zárta az ajtót, amit Leslie ebben a pillanatban nagyon nagyra értékelt.

- Csak nem hiányoztam neki?

- Kedvel téged.

- Én is őt. Irigyellek, hogy ilyen anyukád van. – Hagyta, hogy a férfi hozzásimuljon. Kicsit rekedtebben folytatta, mert pontosan érezte, hogy Ian vágyik rá, merevedése nekifeszült. – Anyámék már örültek, hogy szakítottam veled.

- Mekkora pofára esés lesz nekik, ha kiderül, hogy mégsem! – Ian vetkőztetni akarta, de megfogta a kezét. – Igen?

- Nem akarom elmondani nekik. Előbb-utóbb úgyis rájönnek majd, viszont addig szeretnék egy kis nyugalmat tőlük.

- Ahogy akarod. 

- Nem haragszol?

- Nem.

- Pedig kellene. Amikor csak játék volt az egész, akkor kiálltam veled a nyilvánosság elé, most pedig nem akarok. Megérteném, ha kiakadnál.

- Nincs miért. Közben megismertem őket, és megértem, miért döntöttél így. Különben is, úgyis megtudják, ráérsz akkor kiállni értem.

- Biztos?

- Igen.

- Köszönöm. Oh, és képzeld, azóta megint Sophie-t akarják a nyakamba sózni!

- Megkeresett a minap, hogy szemügyre vegyen, mint utódját, bár valószínűleg örömmel töltötte el, hogy nem vagyunk együtt. Szerinte nem ütöm meg a mértéket.

- Valóban? Az övét vagy az enyémet?

- Jelenleg biztosan állíthatom, hogy az övét.

Leslie elvigyorodott.

- Milyen magabiztos vagy!

Ian egyik lábáról a másikra állt, ezt pontosan érezte.

- Most a figyelmemet akarod elterelni?  

- Nehezen menne, miután meztelen vagy, és érezhetően…

- Áll a farkam?

- Áll. – Képtelen volt nem felnevetni. Most először nem jött zavarba. Nem volt miért. Ismerték egymást, nem volt min szégyenkezni. Azon sem, hogy ő is kezdett izgalomba jönni. – Segítenél levetkőzni? – kérdezte halkan.

- Boldogan! – Nem látta ugyan, de biztosra vette, hogy Ian vigyorog, és a kék szempár lassan elsötétedik a vágytól.

Elengedte a kezét, és az ujjával alig érintve végigsimított a karján, fel a válláig, a kulcscsontján keresztül a mellkasán. Mély levegőt vett, amikor Ian lecsúsztatta a válláról a zakót, és gombolgatni kezdte az ingét. Egyik gomb a másik után, egyik-másik kifordult az ujjak közül, és ettől kénytelen volt mély levegőt venni. Ian mormogott valamit, és megcsókolta.

Csókolózás közben, miközben egyre mohóbban fedezte fel az ajkát, a nyelvét, szájának puha, belső húsát, végre sikerült lesimítania az inget is a válláról. Hagyta a szőnyegre hullani, és hozzásimult. Sistergő vágy szikrázott fel, ahogy összeért a bőrük. Nem tiltakozott, amikor a férfi kettejük közé nyúlva kikapcsolta az övet, majd a nadrágot.

Letérdelt elé, úgy segített neki levenni őket, és ha már ott volt, akkor először kezével, aztán az ajkával kényeztette. A bokájánál kezdte, ujjai végigtáncoltak a lábszárán, a térdén, apró csókok következtek a combjára. Leslie megtámaszkodott a vállán, ahogy belemarkolt a fenekébe, és az ágyékát kihagyva továbbhaladt a hasa, a csípője, és a mellkasa felé. Felállt, aztán rátapadt az ajkára, és a csípőjét megragadva rántotta magához, a teste forró volt, szinte lázasan forró, sütött belőle a vágy. A merevedése az övének feszült, kínzó érzés volt, szinte kínnal egyenlő édes gyönyör.

Felnyögött, a férfi hajába túrt, ezúttal ő fedezte fel a karcsú testet. Valahogy eddig soha nem volt bátorsága hozzá, hogy önként ismerkedjen meg vele. Érintse pillekönnyűen, markolja szorosan, tovább szítsa benne a tüzet. Most viszont nem volt semmi, ami gátat szabhatott benne a sóvárgásnak, és gondolkodás nélkül hagyta, hogy rebbenjen a keze ide-oda. A feszes vállról a sima mellkasra, az izmos hátról a keskeny csípőre, s onnan a fenékre, a combra. Ian lélegzete jól hallhatóan elakadt, amikor kézfejével simított végig a merevedésén, ujjaival érintette, körbefonta, simogatta, cirógatta, megőrjítette.

Tiltakozó hangot hallott, úgy tett, mintha nem hallotta volna, csak folytatta tovább, a férfi ajkára tapadt, a nyelvét a szájába fúrta, ezúttal habozás nélkül hódolt be neki, amikor Ian a fenekébe markolt, masszírozta, apró kis lyukát dörzsölte, simogatta. Ismerős borzongás futott át a testén, mély levegőt kellett vennie. Ian ezt kihasználva az ágy felé terelte, hátradöntötte a takaróra, és a combjai közé feküdt.

Ajka hol itt, hol ott időzött, csókolta, nyalta, szívta a bőrét, míg a hajába túrva fel nem nyögött. Nem hagyta abba ezután sem, ujja hegyével érintette vágyának csúcsát, simított végig rajta, majd nyelve hegyével tette ugyanezt. Könnyű kis érintések, forró lehelet, majd forróság, ahogy teljesen a szájába vette. Úgy kényeztette, ahogy nő egyszer sem, pontosan tudta, mi kell ahhoz, hogy zihálva markoljon a lepedőbe, és emelje hozzá a testét.

A haját markolva húzta fel magához, az ajkára tapadt, a nyelvén saját ízét, az orrában pedig Ian illatát érezte. Átkulcsolta a nyakát, magára vonta, a hátát simogatva lehunyt szemmel élvezte a nehéz testet a sajátján, az összesimuló ágyékuk keltette gyönyört. Ian megmozdult, finoman ringatózni kezdett, merevedésük össze-összesúrlódott.

- Meddig mehetek el? – Ian hangja nagyon feszült volt, halk, rekedt suttogás, semmi több.

- Ezt eddig egyszer sem kérdezted meg. – A sajátjára sem igazán lehetett ráismerni.

- Leslie! – Csak a nevét mondta, mordulás volt, nem kérés, vagy bármi más, mégis összerándult tőle egész testében.

A férfit akarta, mindenestül, forróságát magában tudni, érezni elélvező testét a testéhez simulva, de nem tudta, hogyan is kellene megfogalmaznia ezt. Egyáltalán kellene? Rájött, hogy nem. Iant is sikerült meglepnie, nem csak magát, amikor egy váratlan mozdulattal átfordultak, ő került felülre, a férfi alulra. A combjaira ült, a mellkasán megtámaszkodott. Először érezte, hogy Ian izmai tiltakozóan megfeszülnek, aztán elernyedtek, és a férfi hagyta, hadd legyen övé az irányítás.

Apró csókokkal borította az arcát, a nyakát, a mellkasát, az oldalán az apró heget, és onnan haladt egyre lejjebb. A combját érintette, csókolta, és mély levegőt véve, ágaskodó merevedését nyalta végig. Sós és édes íz keveredett a nyelve hegyén, hallotta, ahogy Ian mély levegőt vesz, combizmai megfeszültek a tenyere alatt. Ismerkedett tovább az ágyékával, érezte, hogy lángol az arca, de ezt szerencsére elrejtette a szoba sötétje.

Ian tapogatózni kezdett az éjjeliszekrény felé. Először ideges lett, de aztán rájött, hogy csak a fiókot húzta ki. A halk káromkodásra elmosolyodott, puha csókokkal kényeztette tovább, nem törődve vele, hogy a férfi egyre türelmetlenebbül keresgél a sötétben. Sejtette, hogy síkosító és óvszer a keresés célja, nem tévedett, amikor Ian a tarkóját megmarkolva felhúzta, és mohón az ajkára tapadt.

A mellkasára támaszkodott, hagyta, hogy a férfi síkos ujjai a fenekén kalandozzanak, simogassák, masszírozzák, majd lassan elmélyedjenek benne. Az ujjak remegtek, mégis óvatosak maradtak, egyik ujj hatolt belé a másik után, finoman, kényeztetve, időt hagyva neki arra, hogy megszokja őket. Lehunyta a szemét, és csak az érzésre koncentrált, semmi másra. Ian illatára, mohó csókjaira, forró testére, hosszú ujjaira, amelyek belülről simogatták, elértek egy pontot, ahol megrebbent a teste, és minden eddigi rossz érzés vagy kétely tovaszállt.

Ő maga húzta fel a férfinak az óvszert, remegett a keze, hallotta, Ian milyen gyorsan szedi a levegőt. A csípőjét megemelve fogadta magába, Ian segített neki, a derekát markolta szorosan, talán az ujjai nyoma megmarad majd, de ez mit sem érdekelte. Milliméterről milliméterre engedte lejjebb a testét, reszketett. Ian egyik keze finoman megérintette, szinte őrjítő lassúsággal csúsztatta végig rajta a tenyerét. Önkéntelenül is követte a mozdulatot, és aztán a férfi ott volt benne egészen mélyen, és hirtelen ívbe hajolt a gerince, mert hihetetlen érzés volt. Forró, lüktető húsát feszítő kéj, fülében doboló szívverése hangja ebben az érzésben.

Mozdult, bizonytalanul, csak a vágy sürgette. Előredőlt, Ian átkarolta, átfordult vele, ő meg köréje fonódott, ahogy még sohasem. Lábait a derekára kulcsolta, a hátát átkarolva ölelte, lehunyt szemmel vonaglott ebben az ölelésben. Összesimultak, leheletük keveredett, Ian zihálása a fülében visszhangzott, miközben a teste mélyén növekedett valami gyönyörféleség, amely új volt, és égetett, de gyönyör volt, összesúrlódó és egybenőtt testük közös gyönyöre.

Egyek voltak, az illatuk egymásba olvadt, új illat lett belőle, ahogy ez a gyönyör is összeolvadt a másikéval, ismeretlen érzés lett. Leigázó, kicsit ijesztő volt, de ott volt, nem lehetett félrelökni, eltaszítani, csak ölelni egymást, hagyni, hogy közös óceánba taszítsa őket; reszkető, izzadt testüket, kába tudatukat, ahol csak a másik volt a biztos pont, amibe kapaszkodni lehetett a fülledt, kicsinyke kis szoba éjsötétjében…

Egyikük sem mozdult meg sokáig, beszélni is képtelenek voltak. Ian hosszú percek múltán felnyögve elhúzódott tőle, amitől nevetésben törtek ki. Nem tudták, mi olyan vicces, de nevettek, és aztán Ian megölelte, és csak ölelte szorosan, és ettől nagyon jól érezte magát, jobban, mint eddig bármely szeretkezés után. Kötődést érzett, amely ismeretlen volt, nem nőhöz kapcsolta, hanem a férfihoz, akinek még izzadt és forró volt a bőre, az ajka az övét kereste, és érezhető volt a mosolya, ahogy megcsókolta.

- Felkapcsolhatom a villanyt? – kérdezte finoman.

- Persze.

Ian felkelt, kicsit zörgött, valószínűleg az óvszert dobta el, és felkapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrényen. Eléjük tárult a szoba, hunyorogva méregették Leslie szanaszét szórt ruhadarabjait, majd egymást. Ian rávigyorgott, és olyan szemtelenül mérte végig, hogy majdnem eltakarta magát.

- Le akarsz zuhanyozni?

- Jó lenne, köszönöm – bólintott, de igazából semmi kedve nem volt megmozdulni. Körbepillantott. A falakról eltűntek a poszterek, minden sokkal rendezettebbnek tűnt, mint az első alkalommal.

A férfi érzékelte ezt, mert mosolyogva odafeküdt mellé, és átölelte.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy mellettem döntöttél.

Leslie feléje fordult, a teste ugyan tiltakozott, de nem foglalkozott vele. Most semmi nem ronthatta el az örömét.

- Inkább én köszönöm, hogy nem dobtál ki.

- Ne viccelj! – Ian belefúrta a hajába az arcát. – Életem legjobb szeretkezését köszönhetem neked, meg is bántam volna!

Ezen muszáj volt nevetni, amit a bejárati ajtó csapódása szakított félbe. Egyszerre ültek fel, amikor Miriam elkiáltotta magát.

- Kicsim, itthon vagy?

- Azt mondtad, későn jönnek haza! – Leslie zavartan ugrott fel, igaz, a lábai remegtek, mint a nyárfalevél, és majdnem visszaroskadt. A szeretkezésük gyönyörrel teli volt, de intenzív is, felnyögve kapkodta magára a ruháit. – Kamasznak érzem magam – nyögte.

Ian ugyanezt tette, igaz, csak egy nadrágot és egy pólót húzott.

- Kicsim, ébren vagy?

- Igen, anya, mindjárt megyek!

- Mit csináltál a fürdőben? Minden csupa víz! – korholta az asszony, egyre távolodott a hangja.

- Jól vagy?

- Igen, de egy zuhanynak örültem volna…

- Jó illatod van – szimatolta meg a férfi, mire eltolta magától.

- Olyan illatom van, mint neked. Még csak tagadni se tudjuk, mit műveltünk!

- Anyuék modern szülők. Tudják, hogy egy pár nem csak kártyázik, ha bezárkóznak egy szobába.

- Nem is tudják, hogy itt vagyok!

- Akkor most megtudják! Jah, és anyunak mindent elmondtam!

Leslie rájött, hogy ő erre még nem készült fel, csak éppen későn, mert Ian már ki is nyitotta az ajtót, és megfogta a kezét, hogy magával húzza.

- Anya, hol vagy?

- Feltakarítom a fürdőt! – morogta Miriam, és nagy testétől függetlenül elképesztő gyorsasággal törölte fel a kilocsolt vizet. – Legalább rendet tehettél volna magad után! Apád majdnem hanyatt vágódott az előbb.

- Anya… - Ian szorosan fogta a kezét, mintha attól félt volna, hogy elfut. Lehetett valami a hangjában, amit az anyja azonnal érzékelt, mert megfordult, és meglepetten rájuk meredt.

- Miért nem mondtad, hogy vendéged van? – Megismerte Leslie-t, hitetlenkedés után őszinte öröm jelent meg az arcán. – Leslie?

- Öhm, jó estét, Miriam! Elnézést, Ian miattam locsolta ki a vizet, éppen fürdött, amikor jöttem.

- Semmi baj, az apja folyamatosan elúsztatja a fürdőt – legyintett az asszony, és két mozdulattal rendet varázsolt, a helyére tett mindent. Kezet mosott, majd intett, hogy menjenek ki a konyhába. Útközben belesett a nappaliba, de a férje már a tévé előtt hortyogott. – Biztos örülni fog, hogy itt vagy – jegyezte meg.

Leslie csak akkor mert megszólalni, amikor leültek az asztalhoz, és mindenki elé forró tea került.

- Nem haragszol rám?

- Szereted a fiamat?

- Én kérdeztem előbb.

- Lehet, de ettől függ a válaszom.

- Szeretem. – Leslie érezte, ahogy még a füle is elvörösödik.

Miriam telt arcán széles mosoly jelent meg, elégedettnek tűnt.

- Akkor nem haragszom.

Ian a mosolyát a bögrébe rejtette, de Leslie rajtakapta, és meglökte a könyökével. Félrenyelt, köhécselt.

- Ezt most miért…?

- Csak. – Miriamre pillantott. – Sajnálom.

- Nem tőlem kell elnézést kérned, hanem a fiamtól. Őt bántottad meg, nekem csak bánatot okoztál. Nagyon reménykedtem, hogy együtt maradtok, és Ian végre megállapodik valaki mellett, aki boldoggá teszi.

- Anya, a megállapodás még messze van. Egyelőre abban maradtunk, hogy megpróbáljuk, és meglátjuk, mi sül ki belőle.

- Már ez is jobb, mint a semmi. A szüleid tudják?

- Nem. Hirtelen felindulásból jöttem el ide.

- Nem is akarja elmondani nekik – kotyogta el Ian, mire azonnal dühös pillantást tudhatott magáénak.

- Ismered őket, tudod, milyenek! Egyelőre szeretnék egy kis nyugtot, ha kiderül, akkor úgysem szállnak le rólam. – Rájött, hogy lassan úgy beszél, mint Ian, amin már csak sóhajtott.

- Ne beszéljek velük?

Leslie és Ian egyszerre hördült fel.

- Anya!

- Miriam!

Az asszony látszólagos sértettséggel vállat vont.

- Csak egy ötlet volt.

- Nagyon kedves vagy, de inkább ne! – Leslie a meleg bögre köré fonta az ujjait. – Ezt úgyis nekem kell megtennem. 

Miriam kinyújtotta a kezét, és megveregette a karját.

- Ebben igazad van, és nagyon örülök, hogy így gondolod. Aggódtam, hogy egyikőtöknek sem jön meg az esze, és igazság szerint magam kerestelek volna meg, mert Ian eléggé elviselhetetlen volt az utóbbi időben.

- Sajnálom.

- Most már nincs semmi baj. – Az asszony ivott egy korty teát, majd kedvesen rájuk mosolygott. – Nem akartam beleszólni az életetekbe, hiszen a döntéseitek a tiétek, de örülök, hogy most itt vagy. Tudom, hogy butaság pár találkozás után véleményt formálnom valakiről, de téged kedvellek annak ellenére, hogy szakítottál a fiammal.

- Anya!

- Jól van, nem fogok lelkizni! Csak azt akarom mondani, hogy soha ne azzal foglalkozz, amit mások mondanak! Mindenki másként látja a világot, te is, ők is. Nem felelhetsz meg mindenkinek, de önmagadnak igen. A szíveddel láss, ne mások szemével!

- Miriam…

- Hadd fejezzem be! – Az asszony nagyon komoly volt. – Lényegtelen, hogy ki a másik feled. Lehet nő vagy férfi, sovány vagy kövér, okos vagy butácska, csúnya vagy szép, netán szegény vagy gazdag. Mindezek nem számítanak. Az viszont igen, hogy hogyan érzed magad vele, hogy képes-e mosolyt csalni az arcodra, és hogy teljesnek érzed-e magad, miközben öleled. Ez számít! – Gyengéden a szívére tette a kezét. – Semmi más, Leslie. Csak ez.

Ian átkarolta Leslie vállát, aki képtelen volt egy szót is mondani. 

- Ha kövér lennék, akkor is tetszenék? – kérdezte halkan.

Leslie ránézett. Eszébe jutott, amikor először meglátta a férfit, amiből nem az maradt meg, hogy milyen túlsúllyal rendelkezett, hanem a nevetése, amivel mosolyt csalt mások arcára is.

- Igen.

- Akkor is megkértél volna, hogy játsszam el a szeretődet?

- Igen.

- Akkor is lefeküdtél volna velem?

- Ez buta kérdés. – Leslie lassan elmosolyodott. – Igent mondtam arra, hogy kövéren is tetszettél volna, akkor ebből következik, hogy valószínűleg le is feküdtem volna veled.

Ian hümmögött, de láthatóan elégedett volt a válasszal.

- Nem a mobilod csörög, fiam? – Az anyja a lakás belseje felé fülelt.

- Basszus! – Ian felugrott. – Bobby az! Megbeszéltük, hogy megiszunk valamit később. Mindjárt jövök!

Miriam derűsen szemlélte a teát kortyolgató Leslie-t, amint a fia kilépett a konyhából.

- Akarsz beszélni róla? – A tétovázását látva halkan felnevetett. – Tudom, hogy a férfiak nem szeretnek ilyenekről, hogy szerelem, érzelmek, meg elköteleződés, beszélni, de szívesen meghallgatlak, ha mégis.

- Nem neked kellene beszélnem ezekről.

- Valóban, viszont könnyebb egy nőnek elmondani, nem? Vedd úgy, hogy az anyukád vagyok. Ne nevess! – Miriam felsóhajtott. – Nem voltam boldog, amikor kiderült, hogy a fiam meleg, de szerettem őt, és nem bírtam volna ki, ha még egy gyermeket elveszítek. Az volt a legnehezebb, neked bevallom, hogy soha nem fognak unokák futkározni körülöttem. Aztán rájöttem, hogy ez nem a világ vége. A fiam itt van velem, boldog, és ha férfit választ párjául, akkor maximum lesz még egy fiam.

Leslie a bögrét forgatta a kezében, a tea felszínére szegezte a tekintetét.

- Nem akartam beleszeretni egy férfiba. Igazából elképzelni sem tudtam, milyen az élet valakivel, aki olyan, mint én. Nincsenek domborulatai, kecses bokája, finom illata, puha bőre… - Vállat vont. – Nincs más, csak kemény, csontos teste, amely olyan, mint az enyém. Semmi lágy puhaság, csak az izmok játéka, ha ölelem. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán nagy levegővel folytatta. – Nehéz volt beismerni, hogy minden elhatározás és makacsság ellenére beleszerettem a fiadba. Túl büszke voltam bevallani, hogy nem leszek attól kevesebb, ha férfival kötöm össze az életem. Nem tudom, Iannel hogyan fog működni a dolog, de most meg akarom próbálni. Igen, engem is zavar, hogy nem lehet gyerekem, de ha tényleg együtt maradunk, akkor ráérünk majd ezen gondolkodni. Legalábbis remélem. Vagy nem tudom.

- Nem baj, ha nem tudod. Nem kell mindig mindent tudni. – Miriam jókedvűen kuncogott. – Ha tudtam volna anno, hogy a férjemmel miken megyünk keresztül, lehet, meggondoltam volna, hogy hozzámenjek.

- Megbántad?

- Megbánni? Most viccelsz? – Miriam most már kacagott, betöltötte a lakást a hangja. – A férjem nem a tökéletes férfi, ezt tudtam már akkor is. Voltak nehéz időszakaink, és nem egyszer megfojtottam volna egy kanál vízben, de akkor sem éreztem úgy egyszer sem, hogy nem érne meg egy újabb próbát a házasságunk. Az az igazság, hogy szeretem őt. – Kislányos pirulással mosolygott. – Ez már nem a nagy, lángoló szerelem, de attól még szeretem őt. Megszoktam, hogy velem van, támaszkodhatom rá. Ő a másik felem, aki pontosan tudja, mire gondolok azelőtt, hogy kimondanám, és tudja, hogy felbosszant, amikor szanaszét dobálja a zoknijait, hogy mást ne mondjak, ám pont ez a szép benne.

Leslie soha nem hallott sem nőt, sem férfit így beszélni a házasságáról. Miriam érzelmei ott ültek a szemében, és egy pillanatra arra gondolt, milyen jó lett volna, ha az anyjával ült volna egyszer is így.

- Irigylem Iant – mondta.

- Az anyukádra gondoltál?

- Igen.

- Sok embert ismertem meg az eltelt évek alatt, és sajnos, azt kell mondanom, hogy néha elgondolkodtam, a sors milyen tréfát űzött néhányukkal. Csodálatos gyerekek mellé adott az ég hülye szülőket, és viszont.

- Ők mások, mint én.

- Melyikükre ütöttél?

- Egyikükre sem. – Ian szólalt meg az ajtóban, ahol már egy ideje ott állhatott az arckifejezéséből leszűrve.

- Beszéltél Bobbyval?

- Igen. – A férfi visszaült a helyére, futólag végigsimított Leslie vállán. – Nincs kedved velünk tartani?  

- Összeismertetsz a barátaiddal?

- Csak, ha szeretnéd.

- Rendben.

- Ideges vagy?

- Kicsit. – Leslie elvigyorodott. – Ugye, tudod, hogy ez oda-vissza működik?

- Mr. Altmant már ismerem.

- John a legjobb barátom – jegyezte meg Leslie Miriamnek. – Rajta kívül is vannak barátaim. Nem sok, de szeretném, ha megismernéd őket.

- Oké, majd megbeszéljük. Miről beszélgettetek?

- Erről-arról.

- Pontosabban?

Miriam ajkán hamiskás mosoly jelent meg.

- Az örökbefogadásról.

- Miről? – Úgy tűnt, Ian ezt a részt nem hallotta, mert teljes elképedés ült ki az arcára.

- Miriam!

- Nem, hadd gondolkodjon el csak a dolgon! – legyintett az asszony, és a fiára nézett. – Leslie szeretne gyereket.

- Anya…

- Ne is folytasd! Tudom, hogy most akarod ellőni azt a poént, miszerint nem tudsz szülni, de ezzel mindketten tisztában vagyunk, fiam.

- Ne is figyelj anyukádra! – Leslie a férfi karjára tette a kezét. – Csak szóba kerültek a gyerekek.

- Tudom, hogy te szeretnél. – Ian elkomorodott.

- Persze, hogy szeretnék. Te nem? – Eddig még egyszer sem beszéltek erről, most Leslie közvetlen közelről nézhette, ahogy az érzelmek viharos gyorsasággal vonulnak át Ian kék tekintetén.

- Mindig is szerettem volna. Ez az egyik legnehezebb dolog abban, ha a férfiakhoz vonzódsz. A szerelmed nem tud neked gyereket adni, és te sem neki.

- Kivéve, ha van neki valami nőtől – kotyogta közbe Miriam.

- Akkor igen, de én most nem arról beszélek, anya! Meg az más is…

- Tudom, csak mondtam!

Leslie élvezte a szócsatájukat, mert igazából minden szavukból áradt, milyen mélyen kötődnek egymáshoz.

- Mi lenne, ha elnapolnánk a témát? – vetette fel szelíden. – Korai még ezen gondolkodni.

- Sophie-tól akartál gyereket? – Ian úgy tűnt, meg sem hallotta a felvetését.

- Igen. – Megitta az utolsó korty teát. – Az egy másik élet volt. Azt hittem, Sophie szeret, és én is szeretem, és közös életünk lesz gyerekekkel, holtomiglan-holtodiglan. Tévedtem.

- Mi ez a nagy traccsparti? – Henry ásítozva sétált be, és hunyorogva bámult rá. – Leslie?

- Jó estét! – Leslie automatikusan felugrott, és kezet nyújtott.

- Jó estét! Nem is hallottam, hogy megjöttél.

- Mert megint horkoltál – morrant rá Miriam. – Kérsz teát?

- Miről beszélgettetek? S te mit keresel itt?

- Ne légy udvariatlan!

- Már kérdezni sem szabad? 

Ian kuncogott.

- Elég! Mi leléptünk, majd jövünk!

- Nem vacsoráztok?

- Majd eszünk ott valamit.

Ian átöltözött, eltette a tárcáját és a mobilját. Leslie kikéretőzött a fürdőbe, amiért Miriam megszidta, mert hiszen már otthon van, azt tesz, amit akar. Ian már nyújtotta is a kezét a slusszkulcs után, amint leértek az utcára.

- Bobby késik egy kicsit, úgyhogy előtte autókázhatnánk.

- Valld be, hogy erre ment ki az egész. Vezetni akarsz.

- Bevallom bűnöm! – A férfi csak vigyorgott. – Nos?

Leslie nevetve szállt be az anyósülésre.

- Bolond!

- Te teszel azzá! – Ian elindította az autót, és futó csókot nyomott az ajkára. – Szeretlek!

Leslie nem válaszolt, csak kibámult a szélvédőn.

- Zavarban vagy?

- Ezt még szoknom kell. Ne haragudj!

- Nem haragszom – biztosította a férfi. – Most senkire nem tudnék haragudni – tette hozzá. – Rád pláne.

- Ezt jó tudni.

Ian megelőzött két autót, csak utána válaszolt.

- És mikor képzelted az örökbefogadást? Kettő, öt, hét, vagy tíz év után?

- Micsoda? – Leslie nem állta meg nevetés nélkül. – Most jöttünk össze!

- Tudom, de szeretek előre tervezni. A főnököm szokta mondani mindig, hogy jobb egy terv a fiókban, mint a nagy semmi.   

Leslie hümmögött. Hagyta, hogy Ian megfogja a kezét.

- Egyikünk sem kisgyerek már, és azért örülnék, ha megérném az unokákat. Legyen kettő.

- Én az ötre szavazok.

- Mert?

- Mert, ha akkor még együtt leszünk, utána már tényleg mindent kibírunk egymás mellett.

- De optimista vagy…

- Ez csak realitás.

Leslie nevetett. Jólesett nevetni a komor hetek után. A teste kellemesen zsibbadt volt a szeretkezés után, és boldog volt. Szabadnak érezte magát, bátornak, és szerelmesnek. Utoljára kamaszként érzett hasonlót.

- Legyen öt – egyezett bele, majd előrehajolt, hogy lássa, hová mennek. – Megint gyorsulásost akarsz játszani?

- Miért ne? – Ian szorosabban fogta a kezét. – Óriási élmény volt.

- Micsoda? Az együttlétünk vagy a gyorsulás?

Most Ian nevetett fel.

- Mindkettő. – Rápillantott. – Miről beszélgettél anyuval? – váltott hirtelen témát.

- A gyerekvállaláson kívül?

- Igen.

- A szerelemről.

- Oh!

- Szereti az apukádat.

- Tudom. Ők a példaképeim.

- Nem tudom, hogy elérnénk-e valaha az ő szintjüket.

- Nem a tökéletességre hajtok, ha párkapcsolatról van szó. – Ian elkomolyodott. – Szeretet, bizalom, hűség és barátság. Ezek a legfontosabbak.

- Hol marad a szerelem?

- Ne bosszants!

- Komolyan kérdezem.

- A szerelem az alap.

- Mégis hajlandó lettél volna velem kezdeni, pedig nem szerettelek.

- Néha kockáztatni kell.

- Bolond vagy!

- Te is, mert mégis itt vagy velem.

- Nem is értem, miért.

- Szerencsére én értem. Az elég.

- És ha nekem nem? Ha én érteni akarom?

Ian befordult az elhagyatott útra, leállította a motort, lekapcsolta a világítást. Sötétség borult rájuk.

- Mit akarsz érteni a szerelmen? – fordult feléje. – Azt érezni kell. Itt. – A mellkasára húzta a kezét, a hangja rettentően komoly és halk volt.

- Nem értem önmagam. Mi a fene vonz benned ennyire? – Leslie önkéntelenül is közelebb hajolt.

- Nem hiszem, hogy minden kérdésre tudni kell a választ.

Leslie a férfi tarkójára csúsztatta a tenyerét, nekidöntötte a homlokát a homlokának.

- Még most sem ígérek semmit – suttogta.

- Nem kértem, hogy ígérj nekem bármit is. – Ian megsimogatta az arcát. – Egyelőre beérem azzal, amit nyújtani tudsz.

- Köszönöm.

- Viszont egy valamit mégis. Bármi problémád van, azt mondd el, beszéljük meg! Rendben?

- Igen, és ugyanez vonatkozik rád is.

- Megegyeztünk! – Ian vigyorgott, megcsókolta. – Nekiengedhetem a kocsit?

- Mi lenne, ha inkább csak beszélgetnénk?

Végül kiszálltak, nekidőltek a kocsi oldalának, Ian átkarolta a vállát. A távolban látszottak a város fényei, az éjszakai égbolton a milliárdnyi csillag.

- Milyen érzés?

- Micsoda?

Ian kicsit meghúzta a haját, biztosra vette, hogy megint mosolyog.

- Most már hivatalosan is egy pasival jársz.

- Voltunk már együtt korábban is.

- Jó, de az más volt, nem?

Leslie felnézett az égre.

- Valóban más – felelte kis hallgatás után.

- És?

- Nincs és.

- Miért? Most már járunk!

- Nem csinálsz te ebből túl nagy ügyet? Mi lesz, ha odaadom a lakáskulcsomat, akkor sírva fakadsz?

- Te most gúnyolódsz rajtam?

- Kicsit.

Ian csak egy csók után válaszolt.

- Azért, mert férfiak vagyunk, még nem szégyen ám az érzelmeinkről beszélni. Sírni sem az, legalábbis anyuék szerint főleg, ha örömödben teszed. Azért megnyugtatlak, valószínűleg egy kulcsnál több kell, hogy elsírjam magam.

- Ezt jó tudni.

Egymást átölelve álltak, Leslie szokta az érzést, hogy Iannel lehet.

- Holnap mi lesz?

- Mármint?

- Bent a cégnél.

Ian habozott.

- Valószínűleg bocsánatot kérek mindenkitől, akivel bunkó voltam az elmúlt hetekben.

- Vagyis a teljes termeléstől. Elleszel vele egész nap.

- Ezt úgy mondod, mintha te angyalka lettél volna.

- Nem voltam, de Sandrát könnyen ki tudom engesztelni egy csokor virággal.

- Valóban?

- Igen. Aranyos lány. Igazad volt vele kapcsolatban.

- Igen?

- Hogy szerelmes belém, vagyis szerelmes volt.

- Már nem az.

- Azt hiszem, kiábrándult belőlem, miután hetekig ápolta a lelkem.

Ian ezen felröhögött.

- Ennek most kifejezetten örülök.

- Sandra nem az esetem, de ezt már akkor is mondtam.

- Igen, de velem is simán lefeküdtél. A helyemben te is kételkedtél volna.

- Te más vagy.

- Az biztos. Holnap nálad alhatok?

- Ezt kérdezned sem kell. Anyukádék nem fognak hiányolni?

- Nem hiszem. Tudják, hogy jó helyen vagyok. Éhes vagyok – jelentette ki aztán teljesen oda nem illően.

- Akkor menjünk vacsorázni.

- Még egy kicsit maradjunk. Holnap munka, akkor úgyis csak este tudunk találkozni.

- Együtt is ebédelhetnénk – vetette fel a lehetőséget Leslie.

- Tényleg! Kávézhatunk is.

- Pontosan.

- Szuper!

- Szerintem is. Este pedig megvárlak, és hazaviszlek.

- Hozzád.

- Hozzám.

Ian hátravetette a fejét.

- Főzhetnénk valamit, aztán megnézhetnénk egy filmet. Fürödhetnénk közösen, beszélgethetnénk, és aztán szeretkezhetnénk.

- S reggel együtt ébrednénk – egészítette ki a felsorolást Leslie halkan.

- S együtt késnénk el a munkából.

Leslie vigyorgott.

- Mindketten kapnánk egy kis leszúrást Johntól.

- De nem haragudna igazán.

- Attól függ, mennyit késnénk.

- Páran furán néznének.

- Páran így is furán néznek.

- Nézzenek csak! Hadd irigykedjenek, hogy megszereztem a cég legjobb pasiját!

- Úgy emlékszem, én mentem el hozzád, vagyis jelen felállás szerint én szereztelek meg téged.

- Ne köss bele mindenbe!

- Nem kötök bele, de attól még nekem van igazam.

- Rendben, legyen igazad! Lassan indulhatunk, Bobby mostanra odaért. Mit akarsz enni?

- Mindegy.

- Akkor legyen olasz. Az olyan romantikus, nem?

- Romantikus hangulatban vagy?

- Miért, te nem?

- De.

- Használjuk ki, mert nem lesz mindig így.

- Ezt sejtettem, viszont örülnék, ha nem bosszantanál sokat.

- Ezt nem tudom előre megígérni.

- Valahogy ezt is sejtettem.

- S nem bánod?

Leslie a férfi körvonalait, arcának homályba vesző vonásait bámulta.

- Nem. – Vállat vont, igaz, a férfi nem láthatta, csak testének rezdülését érezhette. – Sophie után átértékeltem az életemet, és másként látok sok mindent. Neked köszönhetően kiléptem önmagamból, és képes voltam ledönteni a korlátaimat. Most már tudom, nem jelent boldogságot, ha csak élsz valaki mellett, az viszont igen, ha élsz valakivel. Még akkor is, ha az a valaki az agyadra megy néha, meg a feje tetejére fordítja az életed. – Ian meghatódott, ezt abból érezte, amilyen gyengédséggel megölelte. – Menjünk enni! – mondta vidáman.

A kocsma, ahová mentek, láthatóan Ian törzshelye volt, mert miközben utat törtek maguknak a tömegben, jobbra-balra köszöngetett. Nem állt meg, pedig többen integettek neki. Leslie furcsán érezte magát. Ugyan nem csak melegek vették körbe, először volt ilyen helyen.

- Végre! Hol a pokolban voltatok? – Egy vékony srác üvöltött az egyik asztaltól.

- Ezt te se kérdeznéd meg, ha látnád, mivel jöttünk! – Ian megölelte.

- Annyira menő?

- Annyira! – Felnevettek. Ian maga elé engedte Leslie-t, hogy le tudjon ülni belülre, közben megejtette a bemutatkozást. – Bobby, a legjobb barátom. Leslie, a párom.

Kezet fogtak. Ian megérdeklődte, mit hozhat, aztán ott is hagyta őket. Bobby érdeklődve végigmérte.

- Ian az utóbbi időben miattad volt olyan seggfej?

- Azt hiszem.

- Sejtettem, hogy pasi van a dologban, de nem volt hajlandó mondani semmi konkrétat. – Bobby sört ivott, és mogyorót rágcsált. – Annyit említett, hogy alakult valami egy kollégájával, ám nem jöttek össze. Te voltál az?

- Igen.

- Te nem vagy meleg, igaz?

- Nem. – Ian válaszolt, aki letette a gyümölcslevet az asztalra. – Nem maradunk, éhes vagyok.

- Itt is tudsz kajálni.

- Olaszra vágyik – szúrta közbe Leslie.

Bobby erre csak horkantott, de nem tudott felelni, mert tele volt a szája mogyoróval.

- Jelen pillanatban egy táncra vágyom – válaszolta Ian elgondolkodva.

- Mi? – Leslie azt hitte, viccel, viszont amikor a férfi felállt, és a kezét nyújtotta, rádöbbent, hogy komolyan gondolja. – Nem táncolok veled!

- Mások is táncolnak – bökött a válla felett a háta mögé Ian.  

Leslie a túlzsúfolt táncparkettet nézte. A hely amúgy is kicsi volt, de így, hogy a munkahelyi stresszt levezetni igyekvők többsége ott tombolt, még kisebbnek látszott.

- Holnap munkanap, nem értem, hogyan lehetnek itt ennyien.

Ian felhúzta az asztaltól.

- Nincs az sehol megírva, hogy csak hétvégén lehet inni.

- Nem akarok táncolni!

- Mi lenne, ha befognád? – Ian keményen szájon csókolta. A kék szempár nagyon komoly volt, el is némult a láttára. Sejtette, hogy ha most elutasítja, akkor megbántja. Engedelmesen követte, és hagyta, hogy összesimuljanak.

Ian nem hagyta vezetni, ami először zavaró volt, aztán jött egy lassú szám, amire csak ringatózni lehetett. Ennek is megvolt a maga romantikája. Lassan egymáshoz igazodó léptekkel, össze-összesúrlódó testtel táncoltak. Ian szorosabban ölelte, és bár az első reakciója az volt, hogy ellökje, mégsem tette.

Ő választotta a férfit, s ment el hozzá, hogy újrakezdjék ezt a furcsa kapcsolatot. Nem is újra, inkább elölről kellett kezdeniük mindent, az alapokról felépíteni. Bevallotta magának, hogy egy férfihoz vonzódik, egy férfiba szerelmes. Az, hogy most itt állt vele egy kocsma kellős közepén, újabb lépés volt valami felé, ami azt jelentette, képes felvállalni mindenki előtt.

- Mire gondolsz? – Ian a fülébe suttogott, a lehelete a bőrét érte.

- Rosszabbra számítottam.

- Miért?

Leslie nehezen tudta megfogalmazni, amit érzett.

- Azt hittem, nem fog menni, hogy kiálljak veled a nyilvánosság elé. Tudtam, hogy képes vagyok rá, csak azért volt egy ilyen félelmem.

- A félelmek azért vannak, hogy leküzdjük őket.

Leslie-nek eszébe jutott a rút kiskacsa meséje, és Ian elhatározása, hogy megharcol a félelmeivel. Itt volt az ideje, hogy most ő tegye meg ugyanezt. Mély levegőt vett, kihúzta magát, átkulcsolta a férfi nyakát, és rámosolygott, ahogy egymás szemébe néztek.

- Talán nekem is menni fog.

- Mindjárt kiderül. – Ian másokkal együtt felkiáltott, amikor egy új szám kezdett el dübörögni a hangszórókból.

Elengedte, és hátrébb lépett. Ian magasba emelte a kezét, a pólója felcsúszott, kivillant a bőre. Mindenféle szégyenkezés nélkül mozgatta a csípőjét, mosoly játszott az ajkán.  Őt nézve táncolt, a tekintete az övébe mélyedt, és hirtelen nem tudta eldönteni, mennyire érzi magát zavarban emiatt.

A férfi érte nyúlt, felvont szemöldökkel, kihívóan nézett rá. Csak azért is zsebre tette a kezét. Öreg volt ő már ehhez, ám a férfi nem így gondolta, mert váratlanul a karjaiban találta magát. Meglepődve ismert fel valami nagyon fontosat, miközben Ian vidáman felnevetett.

Lényegtelen volt, hogy mindketten férfiak voltak.

A tánc attól még tánc maradt, a szerelem pedig szerelem. 

 

Utószó

 

            A lakásban csend honolt, amikor Ian hazaért. Fáradt volt, rengeteg megrendelésük volt a héten, és későig dolgoztak mindennap. Lerúgta a cipőjét, és felakasztotta a kabátját. Közeledett a tavasz, ma már volt ereje a napnak, de a kabát még elkelt hajnalban, amikor ment, és este, amikor jött.

- Megmelegítettem a vacsorát – szólt ki az anyja a konyhából.

- Köszönöm – ballagott be hozzá, aztán meglepődve megtorpant. – Te mit keresel itt?

Leslie, aki a hét elején egy ügyfélhez utazott valahová az ország túlfelébe, rávigyorgott. Teát kortyolgatott, és az asztal szélére tett kártyából ítélve, az anyjával játszott valamit.

- Elértem egy korábbi gépet. Szia!

Ian lehajolt hozzá, és megcsókolta. Tette volna ezt alaposabban is, de az anyja szokás szerint nem mozdult a helyéről, és nem akarta Leslie-t zavarba hozni.

- Szia! Milyen utad volt?

- Sikerült kifognom egy idős nénit a mellettem levő ülésen. Megismertem az egész életét, mire leszálltunk. Felajánlotta, hogy bemutat az unokájának. Miután megtudta, hogy egy férfival élek együtt, arról mesélt, hogy régen ez még bűnnek számított. Örültem, amikor bemondták, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet.

Ian szedett magának a vacsorából, közben hangosan nevetgélt.

- Meríts Leslie-nek is, mert nem akart nélküled enni – szólt rá az anyja.

- Te jó ég! Mióta vársz rám?

- Úgy egy órája. Meg akartalak lepni.

- Sikerült. – Ian visszafordult a tányérokkal a kezében, Leslie éppen ekkor mosolygott rá. Megdermedt, csak bámult rá. Magába itta ragyogó tekintetét, vidám mosolyát, a homlokán a ráncokat, ahogy lassan elkomolyodott.

- Valami baj van?

- Nem. Hiányoztál.

Leslie a férfit nézte, aki letette elé a tányért. Fáradtnak látszott, de a derűt sugárzó kék tekintet nem változott. Semmi sem változott, hacsak az nem, hogy megszokta vele az életet, a része lett. Miatta jó volt reggel felkelni, és lefeküdni. Akármennyire is félt az elején, Ian nagyszerű partnernek bizonyult. Nem követelőzött, nem ígérgetett, nem kért megvalósíthatatlan dolgokat. Őt akarta, a közösen töltött időt, amikor a nappali padlóján ülve bámulták a magasba törő felhőkarcolókat, vagy a hóesést, és a lassan fehérbe öltözött várost.

Az elmúlt pár hónapban megéltek számtalan szép pillanatot, néha vitákat is, mégsem érezte azt egyszer sem, hogy megbánta. Látta a fura pillantásokat, érzékelte a háta mögötti sugdolózást, de nem vette a lelkére őket. A tavasz pedig itt volt a nyakukon, érezni lehetett az illatát a levegőben, és már várta, amikor végre nagy sétákat tehetnek a parkban hétvégente.

Az elutazásai gyakoribbak lettek, John egyre több munkát bízott rá, ezúttal ő volt esélyes egy előléptetésre, ám most még ez is jó volt. Nem a megszokott monotonság, hanem minden nap valami újat ígért, és nem csak Ian miatt, hanem mert a fenébe is, szép volt az élet. Persze nem minden pillanata.

- Felhívott az anyám – közölte kedvetlenül. – Vasárnap velük vacsorázunk.

Ian keze megállt, ahogy a szájához emelte a falatot.

- Vasárnap? Ráérünk mi akkor? – kérdezte célzatosan.

Leslie maga elé húzta a tányért, felvette a villát. Élvezte, hogy összeér a karjuk, és a konyhát a vacsora illatán kívül betölti Iané is. Vállat vont.

- Rá kellene. Máskülönben nehezen tudlak bemutatni nekik. Igen, tudom, hogy ismernek, de én komolyan gondolom. Be akarlak mutatni nekik úgy, mint a páromat. Sandra szerint Sophie elutazott, így reménykedem, hogy ezúttal ő nem lesz jelen. Látni sem akarom – morogta.  

Ian letette a villát, feléje fordult. A szeme még soha nem volt ilyen komoly. Nem szólt semmit, de nem is volt szükség rá, a kékségben ott volt minden, amit érzett. Leslie lassan elmosolyodott, és megfogta a kezét.

- Szóval? Ráérünk vasárnap?

 

 

Vége