A Sárkány-hegy szerelmesei

            Kora reggel volt még, a harsogó zöldbe öltözött Sárkány-hegyet körbeölelte a hajnali pára, mintha könnyű, áttetsző fehér selyemköpeny lett volna. Csodaszép látvány volt, és Feng Xiao ezt nem cserélte volna el semmivel. A kollégái nem értették, miért nem adja fel ezt a megbízást. Minden héten hosszú kilométereket kellett ugyanis a városból vezetnie, hogy egy napig ellássa a Sárkány-hegy lábánál fekvő kis településeken élők ügyeit. Egyszerre volt kormányhivatalnok, rendőr, orvos, fuvaros és bármilyen meglepő, de a környék legkeresettebb férjjelöltje is.

Hangosan tülkölt, amikor elébe került egy kis szekér. Dong apó az út szélére irányította a szamarat, és integetett, ahogy elhaladt mellette. Nem volt itt olyan ember, aki ne ismerte volna őt, hiszen előbb-utóbb eljutott hozzá mindenki valami apró-cseprő dolog miatt. Az ügyeket a központi faluban intézte, nem lett volna idő kimenni mindenhová, így amikor befordult a picike épület elé, már tömeg várta.

Felsóhajtott, mert úgy látta, megint van pár lelkes szülő, aki elhozta hozzá bemutatni eladósorban levő lányát. Beállt egy fa alá, tudta, hogy délutánra már melegen fog sütni a nap és felmelegíti a kocsi belsejét is. Utóbbival állandóan meggyűlt a baja, lassan botcsinálta autószerelővé is vált, mert mindig volt valami gondja.

- Feng úr, Feng úr! – Egy fekete hajú, fekete szemű kisfiú lógott az ablakban és foghíjasan rámosolygott. – Már vártuk!

- Jó reggelt, kölyök! – Összeborzolta a kisfiú haját. – Hogy van édesanyád?

- Már jól, hála magának!

Hui édesanyja görcsökre panaszkodott, amikor a múlt héten elment hozzá. Hiába kúrálta magát, nem használt semmi. Adott neki pár szem tablettát, és megkérte, hogy szedje be, de ha nem javul, küldje el a legidősebb fiát hozzá a városba. Egyik gyerek sem kereste, így reménykedett, hogy az asszony jobban lett.

Évekkel ezelőtt, amikor először kellett idejönnie, még csak hivatali ügyekkel foglalkozott. Aztán néha hozott egy-két dolgot a városból, főleg gyógyszereket. Szabadidejében kisegített a városban az egyik orvosnál, akitől sokat tanult. Mindezeket tudta kamatoztatni itt a hegyen is. Lelkiismeretesen és keményen dolgozott azért, hogy segíthesse az itt élő embereket, ami miatt a kollégái furának is tartották. Nekik a munka az munka volt, és nem a szívügyük.

Sokat gondolkodott azon, hogy neki miért ilyen fontos ez a hely, de arra fogta, hogy ő is egy hasonló kis közösségben nőtt fel. Édesapját korán elveszítette, édesanyja nevelte, aki nagyon keményen dolgozott, hogy a városba küldhesse tanulni. Állandóan mondogatta, hogy okos emberre mindig szükség lesz. Azt akarta, hogy orvos legyen, de arra nem volt pénzük. Az anyja gyakran szomorkodott emiatt, de ő mindig elmondta neki, mennyire szereti a munkáját. Igaz, nem volt gazdag, sőt, a feljebbvalói közül sokan a munkáját sem becsülték túl sokra, ő mégis elégedett volt az életével.   

- Segítesz kipakolni a kocsiból, Hui? – szállt ki. Mindenki fölé magasodott vékony alakja. Komoly sötét szeme és rövidre vágott haja volt, sápadt bőrét csak még inkább kiemelte az egyszerű fehér ing.   

- Igen! – A kisfiú nagyon büszke volt, hogy őt kérte meg rá, és nem valamelyik felnőttet. Saját magára emlékeztette.

- Még kérek pár perc türelmet! – hajolt meg a várakozók felé, kezében nagy dobozban a hivatali nyomtatványokat szorongatva.

Huival behordták a dobozokat. Mindben volt valami. Az egyikben orvosság. A másikban a múlt héten elvitt gyümölcsért cserébe hozott apró csecsebecsék. A harmadikban üvegedény, amit úgy hozattak vele ajándékba. Még hosszan lehetett volna sorolni, de most megelégedett azzal, hogy lepakoltatta mindegyiket az egyik sarokba. A nap folyamán majd mindegyik gazdára lel a látogatók között.

- Szólítod az embereket?

- Én? – Hui azt sem tudta, hova legyen örömében.

- Igen, de csak akkor, ha édesanyádnak nincs szüksége rád otthon.

- Biztos nincs!

- Biztos? – kuncogott. – Kérdezd meg előtte, jó?

- Sietek! – A kisfiú eliramodott.

Lefújta a port az asztalról. Ezt a kis házikót a falubeliek biztosították neki, de általában nem akadt senki, aki letörölgette volna idebent a port. Ebédre valamelyik lányos házhoz meghívták, de nem szívesen fogadta el, mert kínos volt a számára, amikor arról faggatták, nem akar-e most már megnősülni? Nem akart. Amíg édesanyja élt, komolyan elgondolkodott, hogy keres magának feleséget. Az anyja azonban másfél éve meghalt, így már nem volt teher a vállán.

Tudta persze, hogy furcsállják, hogy ennyi idősen – már túl a harmincon – még nőtlen. Mindig arra fogta, hogy sok a munkája, fiatalon akar többet keresni, félretenni és majd utána jöhet a család. Nem mondhatta, hogy azért van egyedül, mert a nők hidegen hagyják. Azt sem tudta, hogy a falubeliek tudják-e, mi az, hogy homoszexualitás.

Kipillantott a kis ablakon az apró házakra, a kővel kirakott utcákra. A hegyre látott, amiről lassan ellebbentette a ködfátylat a nap melege. A helyén az erdő ragyogó, zöld színű kavalkádja és az ég szemet gyönyörködtető kékje tárult a szeme elé. Elmondhatatlanul gyönyörű volt. A levegő pedig fájdítóan tiszta és friss, amilyen a városban soha nem volt.

- Itt vagyok, Feng úr! – Hui szinte beesett az ajtón. – Anyukám is velem jött, de lemaradt. Hoz magának teát.

- Az jól fog esni. Kezdjünk neki! Hosszú napunk lesz. Tudod, hogy ki volt itt legelőször?

- Huang néni. Meghalt a férje, az orvos azt mondta, hogy jöjjön magához a papírokért.

A homlokát ráncolta.

- Milyen orvos?

- A városban. Oda vitték be négy napja.

- És ott nem adtak papírt?

- Huang néni szerint nem. Hallottam, hogy erről panaszkodott az anyámnak.

- Kérd meg, hogy jöjjön be!

Igaza volt, tényleg hosszú napja volt. Pihenést csak Hui édesanyjának a látogatása jelentett, aki első alkalommal teát és száraz süteményt hozott, a második alkalommal pedig ebédet. Utóbbiért nagyon hálás volt, és az asszony mosolygott, amikor ezt többször elmondta neki. Mivel a gyógyszerért nem kért semmit, így a család örült, hogy valamivel viszonozhatta a segítséget.

A nap persze rettenetesen fárasztó is volt. Az egy dolog volt, hogy elintézze a hivatali ügyeket, megválaszolja a kérdéseket, kérelmeket írjon, de mellette minden negyedik családfő azért érkezett, hogy megkérje, nézze meg a lányát. A lányok mindegyike csodaszép volt, okos, ügyes, házias. Egyikben sem kételkedett, és kellemetlen volt nemet mondani mindegyikre.

- Se magának, se a Sárkány úrnak nem kell – sóhajtotta egy idős férfi délután, aki az unokáját akarta hozzáadni. A lány amúgy szemlesütve, pirulva ácsorgott egy lépéssel a háta mögött. Tényleg csinos volt.

- Sárkány úr? – kapta fel a fejét. – Ő kicsoda? Még nem hallottam róla.

- Még nem volt itt magánál? – Az öreg csodálkozott. Láthatóan elképzelhetetlen volt a számára, hogy valaki nem teszi tiszteletét a városból jött hivatalnoknál.

- Nem. Itt lakik a faluban? – Mindenkit ismert a környéken, így most rácsodálkozott az ismeretlen névre.

- A falutól arrébb, szinte a hegy lábánál – mutatott arrafelé az öreg, amerre ő merengett el reggel. – Hónapokkal ezelőtt költözött ide, megvan már fél esztendeje is. Azt sem tudtuk, hogy az a föld eladó, míg ő oda nem költözött. Talán a családjáé volt, de az az igazság, hogy én már nyolcvan éve élek és ott soha nem lakott senki.

- Biztos?

- Igen, uram. Az a föld már közel van a hegyhez, oda közülünk senki nem költözne.

- Ő mégis odaköltözött…

- Igen. – Az öreg a homlokát ráncolta. – Volt ott egy viskó, akkora, hogy egy ember alig fért el benne, de hogy ki építette oda, azt sem tudjuk. Talán gyerekek, talán szerelmesek. Mindenesetre berendezkedett, nem volt sok holmija. A tónál láttuk eleinte horgászni, azt ette, amit fogott.

- Olyan vékony volt, hogy látszott minden csontja – szólt közbe most először az éberen figyelő Hui.

- Meglestétek?

- Épp akkor arra jártunk, amikor horgászott – húzta be a nyakát a kisfiú. – Csak egy szál nadrág volt rajta, derékig ért neki a jéghideg víz, mégis mozdulatlanul állt a köveken és képzelje, egyszer csak, mint a villám, belenyúlt a vízbe és egy ekkora halat emelt ki belőle. – A gyerek széttárta a karját. – Nem is tudtuk, hogy van akkora hal a tóban!

Xiao is kételkedett benne, a hal nagyságát a gyermeki képzelőerőnek tulajdonította.  

- Miért lett Sárkány úr? Ez a neve?

- Liao Long, igen. – Hui szeme csillogott, nagyon örült, hogy tud valamit, amit a hivatalnok nem. Már az járt a fejében, ezzel hogyan dicsekedjen el otthon és a barátoknak úgy, hogy ne tűnjön dicsekvésnek.

- Feng úr, ne gondolja, hogy képzelődünk! – Az öreg odaintette magához az unokáját. – Elküldtük hozzá gyümölccsel és zöldséggel a lányainkat. Alig váltott velük szót eleinte.

- Nincs még egy olyan férfi a faluban, mint ő. Nagyon szép, akár egy asszony – mondta a lány. – Ugyanolyan a szeme színe, mint az erdőnek. Szerintem nem szeret beszélni, nekünk is csak egy-két mondatot mondott, mert muszáj volt válaszolnia.

- Felajánlottuk neki, hogy segítünk házat építeni, megművelni a földet, de semmit sem fogadott el. Eleinte azt hittük, hogy elmegy majd innen, ha rájön, hogy egyedül nem boldogul. De itt maradt. Maga hordta a házhoz a köveket, vágta ki a fát, még a cserepet is maga égette. Olyan szép és takaros kétkezi munkát évtizedek óta nem láttam, mint amit ő csinált – bólogatott az öreg. – Amikor elkészült a ház, nekiállt az udvarnak, még halastava is van, a gyerekek látták, hogy a tóból fogta bele a halakat. A földet is megműveli, mintha erre született volna, és senkinek nincs olyan szép zöldsége, gyümölcse, mint neki. Hozott valahonnan állatokat is, tyúkot, malacot. Van kutyája és macskája, de a gyerekek szerint egy nagy, színes madár is repked néha a kertjében.

- Érdekes.

- Igen, uram. S ami a legkülönösebb, hogy mi féltünk, uram, hogy a hegyen lakó Sárkány majd megharagszik rá, amiért megzavarta.

Xiao úgy sejtette, hogy attól még jobban tartottak a falu öregjei, hogy rájuk is. Hallotta a legendát, miszerint a világ teremtésének idején a hegyet egy hatalmas sárkány lakta, aki gyűlölte az embereket. Ám egy messzi földről jött harcos legyőzte, megszelídítette és azután örök időkre béke lett a hegyen és a környékén.

- Úgy tudom, hogy a Nagy Sárkány jószívű és elnéző lett, miután a harcos meggyőzte arról, hogy nem minden ember gonosz. Talán Liao Long is jó ember.

- Már meggyőződtünk arról, hogy jó ember – mosolyodott el az öreg. – Nagyon ügyes és szívesen segít, ha meg kell valamit javítani, vagy újat kell készíteni. Régi mesteremberek ügyességét örökölte, és láthatóan kedvvel csinálja.     

- Akkor nincs vele gond.

- Nincs. Csak az, hogy asszonyra rá sem néz – sóhajtotta az öreg. – Mint maga.

Megállta, és nem mosolyodott el.

- Sajnálom. Az unokája gyönyörű és nem kételkedem abban, hogy előbb-utóbb talál magának a környékbeli falukban valakit, akinek a háza ékessége lehet.

Az öreg és az unokája megörülve a szavainak, boldogan távozott. Ő meg csak Hui miatt nem tépett a hajába. Szerencsére a következő család már tényleges problémával érkezett, aminek megoldása lekötötte aztán majdnem egy óráját. Már későre járt, amikor végzett és a kis ház előtti tér kiürült. Hui segített neki bepakolni a kocsiba, majd ott állt és integetett, amikor indítani akart. Ami nem sikerült. Rosszkedvűen kiszállt, és felnyitotta a motorháztetőt.    

- Elromlott? – Hui érdeklődve lógott mellette csimpaszkodva.

- Úgy tűnik. – Ellenőrzött mindent, ami csak az eszébe jutott. Újra indított, megint nem történt semmi, a kocsi lefulladt. Csak Hui miatt nem káromkodott fennhangon. – Nem indul – közölte idegesen.

Ha nem tudja megjavítani gyorsan, akkor itt kell éjszakáznia a faluban. Sötétben amúgy sem szeretett vezetni főleg olyan utakon, mint az itteniek.  

- Gondolom, nem ért itt senki a kocsikhoz.

- Talán a Sárkány úr… - gondolkodott el Hui. – Ő mindenhez ért. Megkérdezem! – lelkesedett fel, majd a választ sem várva meg, elrohant.

Morcosan nézett utána, majd megint a motor fölé hajolt. Nem is tudta, mennyi idő telt el, de már felmerült benne, hogy be kellene kapcsolnia a zseblámpáját, amikor megérezte, hogy áll valaki mellette. Felpillantott.

- Megjöttünk! – Hui vigyorgott. 

Az, hogy a Sárkány úr szép, nem fedte le igazából, milyen a valóságban. Ezzel csak most szembesült, amikor felnézve egy valószínűtlenül zöld szempárba fúródott a tekintete. A bőre barna selyemnek tűnt a lemenőben levő nap fényében, látszott, hogy sokat van a szabadban. Karcsú és inas alakján csak egy vékony vászonnadrágot és egy könnyű inget viselt, ami átlátszóvá vált a sok mosástól. A haja egyenetlenül rövidre volt vágva, mosolytalan arcát megszelídítette kissé. Nem volt csoda, hogy minden család hozzá akarta adni a lányát. Ha lány lett volna, ő is feleségül akart volna menni hozzá.    

Erre a gondolatra végre feleszmélt. Megrázta a fejét, és felegyenesedett. Mindjárt be is verte a motorháztetőbe. Nyögve hátrált el a kocsitól. Ez a jutalma, amiért ilyesmiken jár az esze – vélte. A fejére szorított kézzel meghajolt.

- Üdvözlöm, Feng Xiao tisztviselő vagyok. Elnézést kérek, hogy Hui megzavarta, de a kocsim nem indul. Abban reménykedtem, hogy maga talán tud kezdeni vele valamit.

- Liao Long vagyok, de ezt már biztos tudja. – A férfi hangjában nevetés bujkált. Nem is volt olyan távolságtartó, mint amilyennek a leírás alapján gondolta. – Megnézem, de nem ígérek semmit. Van zseblámpája? Már kevés a fény.

- Igen. Hozom. – A kesztyűtartóból előszedte a lámpát.

Közben valahogy híre ment, hogy mi történt, mert egyre többen szivárogtak vissza a térre. Hui odaóvatoskodott a két férfihoz, miután több emberrel is beszélt.

- Azt kérdezik, hogy meg lehet-e csinálni a kocsit?

- Nem tudjuk.

- Hm.

- Mi a baj, Hui?  

- Itt alszik a faluban, ha nem lehet megcsinálni?

Xiao majdnem rávágta, hogy igen, de hirtelen rádöbbent, hogy mit jelent, ha itt kell maradnia éjszakára. Kinél fog aludni? Udvariatlanság lenne visszautasítani egy meghívást. Márpedig most minimum ötöt kellene, állapította meg a tér felé nézve.

- Mondja, hogy meg tudja csinálni! – hajolt oda a férfihoz suttogva. – Kérem!

- Hány házassági ajánlatot kapott? – Liao Long hangjában megint ott bujkált a nevetés.

- Mára bőven eleget. Szeretnék tartogatni a jövő hétre is.

Látta, hogy szavaira a barna kéz megdermed. A férfi felpillantott rá, majd legnagyobb meglepetésére halkan elnevette magát. Szép fehér fogai voltak és apró ráncok a szeme sarkában. Még vonzóbb lett a mosolytól, pedig Xiao azt hitte, hogy ez lehetetlen. Illett hozzá a keresztneve, igen, pont ilyennek képzelte gyerekkorában a sárkányokat, amelyek testet öltöttek. Valószerűtlenül gyönyörűnek és vágyat keltőnek.  

- Miért nem mondta nekik azt, hogy már van kiszemeltje?

- Nem tudok hazudni.

- Az baj.

- Ne mondja nekem, hogy maga tud!

- Ez igaz – ismerte el Long jókedvűen.

- Mit mondjak akkor? – Hui megrángatta Xiao kezét.

- Mondd, hogy nálam alszik – vágta rá Long határozottan.

- De… - Xiao remélte, nem tűnik fel a férfinak, hogy elvörösödött.

- Nem vagyok emberevő sárkány, megnyugodhat.

- Ha az lenne, lehet, hogy kiderülne, hogy bátor sárkányszelídítő vagyok. – A szíve a torkában dübörgött, miközben válaszolt.

Egymás mellett könyököltek, így Long reagálása nem kerülhette el a figyelmét. A zöld tekintetben megvillanó aranyló szikra, a megrebbenő ujjak tánca, a nyelv suta mozdulata, ahogy végignyalta az ajkait. Rászegezte a pillantását, pedig nem akarta. De nagyon rég találkozott olyasvalakivel, aki már csak a jelenlétével képes volt felkorbácsolni az érzékeit, megzavarni a gondolatait.

- Tartsa egy kicsit! – Long odaadta neki a zseblámpát, majd mély levegőt véve összeszedte magát és a munkára koncentrált.

- Meg tudja csinálni?

- Kétlem. Itt a baj, látod? – A bizalmasabb hangvételt talán az is igazolta, hogy ebben a pózban összesimult a válluk, a csípőjük, a combjuk. Ahogy a férfi felemelte a fejét, szinte az orruk is összeért. – Nem értesz a kocsikhoz, ugye?

- De. Nem. Nem tudom. – Azt se értette, hogy mit is kérdezett a férfi. Csak a zöld tekintetet látta, benne az aranyszínű pettyeket.

- Nem baj. Majd összehozunk valamit. – Long felegyenesedett. – Reggel hányra kell beérned a városba?

- Tíz órára – emberelte meg magát. Tiszta hülyét csinál magából a férfi előtt, ha nem szedi össze magát. – A vidéki munka néha előnyökkel jár. Másnap mindig később kell kezdenem.

- Megpróbálom reggel összeforrasztani – mutatott Long a motorra. – Hozd a cuccod és menjünk!

Nagy erővel lecsapta a motorháztetőt, majd Huihoz fordult.

- Itt marad. Reggel, ha felkel a nap, jövök és megcsinálom. Menj haza, segíts anyádnak megetetni az öcsédet!

- Rendben. Reggel jövök, hátha kell valamit segíteni.

- Jól van.

Xiao kivette a táskáját a kocsiból, majd elköszönt a falubeliektől, akik még mindig ott ácsorogtak. Long nyugodtan várt, amíg csatlakozott hozzá. Csalódott arcokat hagytak maguk mögött, ahogy elindultak a férfi otthona felé. A nap már lebukott a hegy mögé, egészen túlvilági fényeket varázsolt a magas ormokon túlra.

- Milyen gyönyörű! – Xiao megtorpant.

- A városban nem látsz ilyet.

- Ott nem. Falun nőttem fel, innen jó messze, de ott nem volt ilyen szép, mint itt. Ugyanúgy lenyűgöz, mint amikor először jöttem ide.

- Mióta dolgozol a faluban?

- Öt éve? Igen, már megvan az ötödik – számolt utána.

Nem figyelt a lába elé, megbotlott. Long gyors volt, a derekánál fogva kapta el, és rántotta magához, mielőtt elesett volna.

- Elszoktál a vidéki környezettől, amint látom – mormolta a fülébe.

- Le se tudom tagadni, ugye? – Idegesen felnevetett, de a feszültség nem az ügyetlenségének, hanem a férfi közelségének szólt. A ruhán keresztül is érezte a feszes, kemény izmokat.  

- Sok mindent nem tudsz letagadni – értett egyet vele a férfi. Nem fejtette ki, mire gondol. Elengedte, és felkapcsolta a magával hozott zseblámpát. – Világítok, nehogy eless!

- Köszönöm.

Egymás mellett ballagtak tovább a két embernyi széles ösvényen. Long fonott szandált viselt, a lába elé sem figyelt, biztos csukott szemmel is hazatalált volna. Ezzel szemben Xiao vékonytalpú papucscipője megtalált minden apró kis kavicsot, és párszor majdnem felszisszent. Gyerekkorában mezítláb rohangászott, most meg milyen kényes lett. Kicsit szégyenkezve vizslatta maga előtt az utat.

A termőföldeket kisebb bambuszerdő váltotta fel, majd egy vizes-mocsaras terület. A felszínét lótusz borította, a virágjai akkorák voltak, mint Xiao tenyere. Megérintette az egyiket, ahogy elhaladtak mellette, selymes és finom volt az érintése. A hegy felé haladva a lótuszmezőt magas fák váltották fel. Az erdő illata titkokkal és édes reményekkel volt tele, a fák között átsuhanó szellő borzongatóan finoman simogatta a bőrét.

Magas bambuszkerítés vette körbe a házat, amelyről az öreg mesélt, és amikor beléptek a kapun, egy kistestű kutya rohant üdvözölni őket.

- Nem szabad! – szólt rá a gazdája, amikor fel akart ugrálni rájuk. – Ő itt Komisz. Nem fog bántani, ne aggódj! Már azon kívül, hogy agyonnyalogat.

Igaza volt, a kutya lelkesen nyalogatta Xiao kezét, de amúgy nem akarta bántani.

- Házőrzőnek szerezted be vagy azért, hogy tisztára nyaljon?

- A faluszélen találtam. Körbekérdeztem, de senki nem tudta, kié, így befogadtam. A macska meg csak úgy ideszegődött – mutatott Long a cirmosra, aki félig lehunyt szemhéja mögül bámulta őket. Csak a szeme villogott sárgán, ahogy gazdája rávilágított a lámpával. El is szaladt, amikor Xiao feléje indult. – A kutya mindig belelöki a vízbe, amikor halat akar fogni.

- Ezért lett Komisz a neve?

- Igen. Nagyon játékos.

- A macskának mi a neve?

- Nem vagyok nagy macskás – vallotta be a férfi. – Sokáig csak Macska volt, de aztán elkezdtem Cirmosnak szólítani, és hallgatott is rá, így rajta maradt.

- Ez aranyos.

- Tényleg? – Long szeme sarkába ráncok gyűltek, ahogy elmosolyodott. Remélte, hogy nem vörösödött el megint a láttára.

Beljebb mentek. Xiao megállt, és igyekezett nem tátott szájjal nézelődni. A ház egyszerű volt, minden fa és kő, nappal szinte beleolvadhatott a tájba. Teraszán a fából faragott korláton zöld növények futottak, néhányukon színes virágok nyíltak, az illatuk mindent beborított. Valahonnan egy generátor hangját hallotta halkan, ezért nem lepődött meg, amikor a férfi felkapcsolta a kinti lámpákat. Gyenge fényük volt, mesterien faragott lámpatestek festettek a földre bonyolult mintákat.

Csodavilág tárult a szeme elé. Kővel kirakott kis udvar, fából ácsolt asztallal és székekkel, ami fölött vékony bambuszból kialakított pergolán szellőrózsa futott, édes illata betöltötte a levegőt. Kő-és agyagkorsókban, mély kerámiatálakban vadul burjánzó futónövények, kőrózsák, fűszernövények. A halastó, amiről már hallott.

Közelebb ment hozzá, talpa alatt csikorogtak az apró kavicsok, a vízben magasba ugrott egy hal és halk csobbanással érkezett vissza a többiek közé. Kicsik és nagyok, színesek és egyszínűek, meg sem tudta őket különböztetni a félhomályban. A csobogó hangja játékos kacagás volt, önkéntelenül alátartotta a kezét. Hideg volt és az illata friss. A gyerekkorára emlékeztette.

- Tetszik? – Long zsebre dugott kézzel állt meg mellette.

- Gyönyörű az otthonod.

- Köszönöm.

- Mesélték, hogy itt minden a te kezed munkája. Nagyon ügyes vagy. Ez már művészet.

- Amikor ideköltöztem, nem volt itt semmi, csak egy kis bódé, ahol meghúzhattam magam, ha esett az eső. Akkor csak egy hely volt, bárhol máshol is lehettem volna, de most már az otthonom. – Long büszkén nézett körbe. Láthatóan elégedett volt a munkájával.

- Szépek ezek a kőrózsák. – Megérintette az egyik szirmát, végigsimított rajta a hüvelykujjával. Maga sem tudta, miért azok nyűgözték le. Talán mert valamiért a férfira hasonlítottak, aki ültette őket. Egyszerűségükben voltak szépek.

- Ülj le, készítek vacsorát! Van valami, amit nem szeretsz?

- Nem vagyok válogatós.

Xiao letette a táskáját az egyik székre. Mindig volt nála váltás ruha, fogkefe és borotva, aminek most nagyon örült. Sétálni kezdett a növények között, aztán csábítani kezdték az illatok, de legjobban a férfi. Megállt az árnyékban, zsebre dugta a kezét. Fáradt volt, mégis élt-lüktetett a teste, ahogy nézte.

Long a teraszon állt neki főzni, valószínűleg megszokta és szerette is a nyílt tereket. A háta mögött a nagy, nyitott ablakon át belátott a konyhába, ahol a férfi szintén felkapcsolta a világítást, hogy előszedje a vacsora hozzávalóit. Faragott polcokon üvegek sorakoztak, mindben volt valami, talán fűszerek, szárított zöldségek és gyümölcsök is, ilyen messziről nem tudta megállapítani. Azt viszont innen is meg tudta mondani, hogy mindennek megvolt a maga helye, minden kézre állt és tiszta volt. Emiatt még vonzóbb lett a szemében.

A Long feje felett égő lámpa tökéletes keretet adott nyugodtan mozgó, karcsú alakjának. Gyorsan és precízen dolgozott a zöldségekkel, láthatóan a főzéshez is ugyanúgy értett, mint ahhoz, hogyan kell megépíteni egy házat. Türelmesen kavargatta az olajban sülő zöldségeket, teljes figyelme a főzésé volt. Lenyűgöző volt. Még soha nem találkozott olyan férfival, mint ő, és biztosan azért vonzotta magához ennyire.

A kutya nyalogatni kezdte a kezét, valami kis rágcsáló rohant át a köves úton, mögötte a macska rohant. Hal csobbant a kis tóban. Valami ciripelt a kőkorsók között. Denevér suhant el a feje mellett, de nem ijedt meg. Furcsa módon hiányolta gyerekkora természetközeliségét, ám csak most jött rá, mennyire.   

- Lemosakodhatnék valahol? – kérdezte, miután rájött, hogy egész nap a poros irodában ücsörgött.

- Még maradt meleg víz. Ott hátul – mutatott a férfi a kikövezett út vége felé. – Egy gyík mindig van benn, ne ijedj meg!

- Rendben. – Felkapta a táskáját, és elindult a mondott irányba.

A fürdőszoba a ház legutolsó helyiségében volt kialakítva. A vécé külön bejáratú volt, tiszta és higiénikus. A fürdő fala csempézett volt, egyszerű zuhany volt benne kézmosóval. A mosdó felett nagyon szép faragott tükrös szekrény volt felfúrva, a mosdókagyló ehhez illeszkedő szekrénybe volt beépítve. Elfogadta volna otthonra is, annyira tetszett neki a faragása. Végigsimított rajta, sima volt, akár az üveg. Gondos és türelmes munkára vallott.  

Lepakolt mellette a székre, és levetkőzött. A férfinak igaza volt, akadt annyi meleg víz, hogy megmosakodjon. Tudta, mekkora luxus a melegvíz errefelé, így igyekezett gyors, de alapos lenni. A keze azonban elkalandozott, neki kellett dőlnie a falnak, és mély levegőt véve leállítania magát. Kínos lett volna, ha a házigazda arra lépne be, hogy éppen elélvez.

Drasztikus döntést hozott, megengedte a hideg vizet. Összeszorította a fogát, nehogy felkiáltson. Ez a víz tényleg hideg volt, mintha egyenesen a jeges északról érkezett volna. Nem tudta, hogy a férfi kutat fúrt, vagy elvezette idáig a hegyi forrás vizét, mindenesetre hatásos volt. Vacogva megtörölközött a táskájából előkapott törölközővel, és gyorsan magára kapkodta a ruháit. Adott magának egy kis időt, mielőtt visszaindult, közben a gyíkot nézte, aki szemrehányóan pislogott rá. A hideg víz neki sem tetszhetett.  

- A táskádat tedd csak le odabent! – Long a pergola alatt terített meg éppen. Az evőpálcikával befelé mutatott, a teraszról nyíló második ajtóra. A konyhában már sötét volt.  

A hálószobában viszont égtek a lámpák, neki hagyhatta égve őket a férfi. Elhúzható tolóajtókon áramlott be az esti levegő. A szobában nem volt sok bútor, faragott láda a fal mellett, egy szekrény mellette. Long már megágyazott, egymás mellett két matrac volt lefektetve a földre. Megállapította, hogy túl közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy nyugodtan el tudjon majd aludni. Felsóhajtott. Letette a táskáját az ajtó mellé, és visszasétált a férfihoz.

- Jó az illata – szimatolt a levegőbe.

- Remélem, ízleni is fog. Volt még melegvíz?

- Igen. Nagy luxus.

- Néha jó, ha ellazítja az izmaim. Az egész napos fizikai munka ki tudja meríteni az embert.

Ahhoz képest, hogy Huiék szerint Long nem szeretett beszélni, vele láthatóan örömmel osztotta meg a gondolatait. Sőt, olyan udvarias volt, hogy még a széket is kihúzta neki. Zavartan ült le, nem volt hozzászokva ennyi kedveskedéshez. Hagyta, hogy a férfi merítsen neki, és elismerően hümmögött, amikor megkóstolta a rizst és zöldségeket. A sült zöldségek csípősek voltak, pont annyira, amennyire szerette.

- Ez nagyon finom – mormolta.

- Örülök, hogy ízlik. Igyál teát – tolta elé a kis poharat. – Zöld tea. Jót tesz az emésztésnek.

- Elkényeztetsz.

- Ha már nem engeded, hogy valamelyik falubeli lány tegye meg, akkor valakinek muszáj.

- És te önként vállalkozol a feladatra? Miért is?

- Felebaráti szeretetből.

- Egy sárkány képes ilyesmire?

Long felnevetett. Csak azután válaszolt, hogy lenyelte a szájában levő falatot.

- Hallottam, hogy kineveztek a mesebeli sárkány reinkarnációjának – ismerte el.

- Te tehetsz róla. Rejtélyesnek tartanak, így kellett valami, amivel megmagyarázzák a furcsaságaidat.

- Furcsaságok? – Long elgondolkodott. – A családom több száz éven keresztül élt a Sárkány-hegy lábánál. Itt, ezen a helyen. Már nincs senki, aki emlékezne rá. Évekkel ezelőtt véletlenül bukkantam rá a régi iratokra, amelyek bizonyították. Kérvényeztem, hogy újra használhassam a földet, és azután költöztem ide.

- Miért hagyták el az őseid ezt a földet?

- Más világ volt – válaszolta Long hosszú hallgatás után. – A régi tekercseken az állt, hogy már nem volt szükség arra, hogy bárki is itt maradjon, mert a Sárkánykirály és a Mennydörgések Ura az istenek közé költöztek, fel a hegy legtetejére.

- Kicsodák? – Xiao érdeklődve tette le a tálját.

- Én egy kicsit másként ismerem azt a mesét, mint ami itt maradt fenn – vallotta be Long csendes komolysággal.

- Meséld el!

- Jobb lenne, ha lefeküdnél. Látom, befejezted a vacsorát – tért ki a kérés elől. – Reggel korán kell kelnünk, hogy meg tudjam csinálni a kocsidat.

- Ez igaz. – Nem akarta erőltetni, így inkább megitta a teáját és segített a teraszra vinni a férfinak az edényeket. – Segítek mosogatni! – ajánlotta fel.

- Megszoktam, hogy mindent magam csinálok, és csak útban lennél.

Xiao érezte a nyers válaszban az ingerültséget. Sajnálta, hogy rákérdezett a mesére.

- Köszönöm a vacsorát! Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Ruhában dőlt le a matracra, nem volt hideg, nem fázott. A feje alá tette a kezét, és várta, hogy a férfi bejöjjön lefeküdni. Szeretett volna bocsánatot kérni, remélte, hogy újra olyan könnyed lesz közöttük a hangulat, mint előtte. Long azonban csak annyi időre lépett be, míg lekapcsolta a lámpát. Ez elég rosszul esett neki. Hosszú ideig nem jött álom a szemére, egy időre elbóbiskolt, de amikor felébredt, a férfi még mindig nem volt sehol.

Felkelt, és kilesett. A lámpák már nem égtek, de a holdfény és a csillagok elég fényt adtak, hogy észrevegye. Ugyanott ült, ahol a vacsoránál. Egymagában iszogatott, a kutya mellette feküdt, a macska pedig az asztalon aludt összegömbölyödve. Megszokott jelenet lehetett, ha megfestette volna valaki, idill lehetett volna a kép címe. Megpróbált nesztelenül odamenni hozzájuk, de a kutya és a macska egyszerre nézett feléje a gazdájukkal egyetemben.

- Azt hittem, alszol – jegyezte meg Long halkan. Hangjára a macska megmozgatta a fülét, majd nagyot nyújtózkodva leugrott a földre. Komisz azonnal utánaeredt, amint elindult a halastó felé. Egyikük sem figyelt rájuk.

- Késő van. Te miért nem alszol?

- Szép az este.

Xiao követte a férfi felfelé mutató ujját, és felpillantott a csillagokkal borított égre. Elakadt a lélegzete.

- Ez gyönyörű…

- Téged egyszerű lenyűgözni.

- Lehetséges. – Odament hozzá, és leült vele szemben. Rizsbor illatát érezte. Merészet gondolt, elhúzta a férfi elől a kis poharat, töltött magának egy keveset, és lehajtotta. Égette a torkát, majd átmelegítette a testét. – Szeretem, ami szép – közölte, és visszatolta a poharat Long elé.

- Én is.

- Meséld el a Sárkánykirály történetét!

- Nem merev hivatalnokoknak való az…

- Úgy nézek ki, mint egy merev hivatalnok?  

Long ezen elmosolyodott. Xiao haja kócos volt, a szeme álmatag, a ruhája gyűrött. A bőre fehér, akár a Sárkány-hegy legtetején a hó.

- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

- Nem fogom mondani. Szóval?

- A családomban azt mesélik, hogy réges régen, amikor még mesebeli teremtmények éltek a világon, ez a föld a Sárkánykirály birodalma volt. Jóságos és bölcs volt, s elég hatalmas ahhoz, hogy senki ne merje megtámadni. Ám egy idő után, látva az emberi gonoszságot, megkeseredett és bezárkózott. Az alattvalói kéréseit már nem vette figyelembe, és a nép sokat szenvedett emiatt. Imádkozni kezdtek az istenekhez, hogy térítsék jobb belátásra.

- S küldtek egy istennőt, akibe beleszeretett és minden szép lett a végén. – Xiao igyekezett elnyomni a hangjában a gúnyt.

- Nem éppen. – Long nem tűnt mérgesnek a megjegyzés miatt. Töltött magának bort, megitta, majd még egyet, de azt áttolta az asztalon eléje. – A Mennydörgések Ura érkezett álruhában a palotába, mert csak ő volt elég erős ahhoz, hogy legyőzzön egy viharsárkányt. Eleinte ő is azt hitte, hogy a Sárkánykirály gonosz lett, de aztán ahogy lassan megismerte, rájött, hogy pont az ellenkezője az igaz. A sárkányok mindegyike ugyanis rendkívül érzékeny teremtés, és a királyt annyi rosszindulatú népség vette körül, hogy már nem bízott senkiben. Magába zárkózott.

Xiaónak hevesen dobogott a szíve. A borba is csak belenyalt, annyira lekötötte a figyelmét a mese.

- Ugye, nem bántotta?

- A Sárkánykirály nem volt buta, átlátott az álcáján. Ennek ellenére közelebb engedte magához, és hagyta, hogy a Mennydörgések Ura belelásson a lelkébe.

- Miért?

- Mert beleszeretett. – Olyan magától értetődően mondta, hogy Xiao képtelen volt megszólalni. – A Mennydörgések Ura ugyanígy érzett, bármennyire küzdött az érzései ellen, elbukott. Beleszeretett a Sárkánykirályba. Szerelmük őszinte és igaz volt. Felülírt minden addigi törvényt és szabályt. Megharcoltak egymásért, s a csatákból győztesen tértek haza. Ide, a hegy lábához. Boldogan éltek, míg az emberek hittek bennük, de aztán telt az idő, és új idők jöttek. A Sárkánykirályra és a Mennydörgések Urára már nem volt szükség többé, így felköltöztek a hegyre. Fel, egészen magasra, oda, ahová már nem ér el hitetlenség és emberi gonoszság. – Felnézett a hegyre, mintha megláthatta volna őket.

- Ez szomorú.

- Szerintem nem. – Long gyengéden elmosolyodott. – Odafent élnek és boldogok. Csak egymással foglalkozhatnak, nem nekik kell az emberek gondjait megoldani. Kettejüké az örökkévalóság. – A hangja halk lett, újfajta felhang vegyült bele. Xiao megbűvölten nézte, ahogy lassan feláll, és odalép mellé. Nem tiltakozott, amikor föléje hajolt. Hátrahajtotta a fejét, a férfi csókja olyan lágy és könnyű volt, mint a hajnali pára, amely a bőrét csókolta hűvös reggeleken.     

Nem tiltakozott, amikor a férfi felhúzta, és magához ölelte. Kíváncsian kutatták a másik ajkát, szájának puha belsejét. Nem volt a csókjukban semmi türelmetlenség vagy bizonytalanság. Olyan volt, mintha eleve elrendelt dolog lett volna, hogy itt álltak, mintha régről ismerték volna egymást, úgy passzolt egymáshoz a testük, a mozdulataik.

- Nem tévedtem, ugye? – Long hangja olyan halk volt, hogy alig hallotta.

Tudta, mire gondol. Mély levegőt vett, beszívta tiszta illatát, és a vállára hajtotta a fejét. Kevés férfi akadt, aki nem volt alacsonyabb nála, de Long pontosan vele egymagas volt és ez nagyon tetszett neki.

- Nem. Nagyon átlátszó vagyok, ezek szerint.

- Fülig vörösödtél, amikor megláttál. – Long a hátát kezdte simogatni.

- Ezt csak azt bizonyítja, hogy vonzó vagy és megértettem, miért akar minden lány a feleséged lenni. – A nevetést hallva elmosolyodott.  

- A külső egy dolog, a belső egy másik.

- Rendes, dolgos embernek tartanak, tehát még azzal sem védekezhetsz, hogy rossz ember vagy.

- Ki tudja? Az lehet a látszat. Nem látnak például egyedül esténként, amikor rizsbort iszogatok és utána a kutyát kell követnem, hogy eltaláljak a házig.

- Te most viccelsz.

- Szeretek egyedül lenni, de néha a magány rátelepszik a vállamra, mintha köveket cipelnék.

- Ezt te választottad.

- Igen, ez igaz – sóhajtotta Long. Elengedte, és hátralépett. – Soha nem egyszerű a saját nemét szeretni az embernek – nézett a szemébe. – Abban a családban, ahová születtem, senki nem ítélt el, de a világ sokkal több emberből áll, mint egy család.

- Ezért élsz itt a világ végén egyedül?

- Apám nem gazdag, de világéletében arra tanított, hogy legyek őszinte és becsületes, dolgozzak keményen. Bejártam az országot, mindenhol tanultam valamit. Élhettem volna máshol, de sehol nem volt jó. Nem találtam a lelki békémet. Elveszítettem önmagamat, mert ha őszinte voltam és elmondtam, hogy meleg vagyok, akkor kiközösítettek. Ha hazudtam, akkor apámhoz éreztem magamat hűtlennek. – Tett egy lépést hátrafelé, felnézett a csillagokra. Az arca a holdfényben sápadt volt és szomorú.

- Sajnálom.

- Nem kell. Most békében vagyok önmagammal és a világgal.

- Azért, mert nincs is kapcsolatod a világgal – mutatott rá Xiao a nyilvánvaló tényre.

Long vállat vont.

- Ebben igazad lehet. – Elindult a halastó felé, Xiao követte. Megálltak egymás mellett, nem értek a másikhoz, de érezték a belőle áradó hőt. – Hazaköltöztem a családomhoz. Apám megkért, hogy tegyek rendet a könyvtárszobában, ami valójában egy kicsike kis szoba, a padlótól a mennyezetig régi tekercsektől roskadozó polcokkal. Ott találtam meg a családom történetét, a kezdetektől. Nem tudom, hogy a Sárkánykirály és a Mennydörgés Ura tényleg létezett-e, de úgy éreztem, hogy ez egy jel. Felkerekedtem és útnak indultam. Gyalog, egy szál hátizsákkal. Hosszú út volt, de közben… sok mindent tanultam önmagamról és a körülöttem levő természetről.

- Hui azt mondta, hogy amikor ideérkeztél, olyan vékony voltál, hogy látszott minden csontod.

- Valóban. Útközben megbetegedtem. A hegy túloldalán él egy család, távol mindentől. Ők ápoltak és gondoskodtak rólam, amíg felgyógyultam. Nem voltam sokkal vékonyabb, mint most, amikor jöttem, de a gyerekek számára én magam voltam a titokzatosság. – Rekedt torokhangon felnevetett.

- Tényleg fogtál egy ekkora halat a tóban? – Xiao mutatta, mekkorára gondol.

Long most már hangosan kacagott.

- Nem is él akkora hal a tóban. Hui mondta?

- Ő.

Long vigyorogva nézte a halakat a kis halastóban, amelynek felszínén ott úszkált a hold is a csillagokkal.  

- Az a legnagyobb, amit kifogtam – mutatott egy narancssárga-aranypikkelyes halra, ami szinte mozdulatlanul lebegett a vízben.

- Puszta kézzel?

- Van horgászbotom, de azt például igen, puszta kézzel fogtam meg. Sok türelem kell hozzá.

- Te pedig türelmes vagy. – Xiao szerette volna megérinteni, kicsit tétován ugyan, de megfogta a kezét. Meleg volt és erős.  

- Van időm annak lenni. Itt az állatokon kívül nincs más, amivel foglalkozhatnék. Néha segítek a falubelieknek, vagy csinálok valamit fából. Te is egyedül élsz?

- Igen. A városban van egy picike lakásom, másfél szoba. A fél felében ott a konyha, a másikban pedig a zuhany vécével. Egy kis lyuk az egész, de legalább az enyém. Mindig sokáig dolgozom, hogy ne kelljen sokat otthon lennem. Talán azért is szeretek vidéken dolgozni, itt tér és levegő van.

- Nem gondolkoztál azon, hogy kiköltözz ide?

- Szeretem a munkám, és jó érzés, hogy segíthetek másoknak. Írtam már kérvényt, hogy helyezzenek ki ide állandóra, de eddig nem érkezett válasz. Sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, és megkönnyítené az itt lakók életét is.

- Hui mesélt rólad a falu felé menet.

- Tényleg?

- Igen. Azt mondta, hogy túl jószívű vagy.

- Lehetséges.

- Naiv és hiszékeny.

- Ez is lehet. – Xiao kuncogott.

- Okos is vagy.

- Vannak nálam okosabbak is.

- Örülnének, ha innen választanál feleséget magadnak.

- Ezt tudom. Mi lenne, ha itt laknék… Bele sem merek gondolni, hány házassági ajánlattal kellene foglalkoznom nap, mint nap.

- A lányok szerint jóképű vagy.

- Te jóképűbb vagy nálam.

- A lányoknak tetszik a fehér bőröd.

- Keveset vagyok a napon. Nekem a te barna bőröd tetszik, olyan selymesnek tűnik, mint a lótuszvirág szirma. – Xiao a holdfény ellenére is biztosra vette, hogy Long elpirult. Sajnálta, hogy nincs nappali világosság. – Szabad? – Nem hallott tiltakozást. Megérintette a férfi arcát, majd onnan lecsúsztatta az ujjait a nyakára, az ing kivágásából előtűnő mellkasra.

- Milyen vékonyak az ujjaid – jegyezte meg Long, ahogy a szemével követte a kezét. – Tiszta tinta. Már akartam mondani vacsoránál is – vigyorodott el.

- Szerintem soha nem fog lekopni. Le se tudom tagadni, hogy hivatalnok vagyok.

Megint nagyon közel álltak egymáshoz. A lélegzetük keveredett, a kezük már rég önálló életet élt, szitakötő szárnyalással rebbent egyik testrészről a másikra. Ismerkedtek egymással, kutatták a finom bőrt, az alatta meghúzódó izmok keménységét. Az ajkuk egymásra tapadt, selyemfinomsággal simult össze.

Xiao a férfi hajába túrt, a tincsek kicsúsztak az ujjai közül. Elmerült a szájában, kicsit mohóbban, mint akarta, de aztán képtelen volt visszafogni magát. Halk nyögéssel tapadt hozzá, soha ilyen jól nem esett még az erős karok között lenni, mint most. Long ujjai a hátába mélyedtek, ahogy még közelebb vonta magához.

Hangos csobbanás, dühödt prüszkölés és vidám vakkantások szakították ki őket a szenvedély öleléséből. Úgy tűnt, Cirmos megint halra vadászott, és Komisznak sikerült kijátszania az éberségét. A macska csapzottan és sértetten mászott partra, sárga szeme villogott, ahogy a kutya felé pillantott. Komisz sejtette, mi vár rá, mert azonnal futásnak eredt a ház felé. Cirmos utána iramodott csúnya nyávogás kíséretében.

- Most nem tudom, kit sajnálok jobban – jegyezte meg Xiao nagy sóhajtással. – A macskát, a kutyát vagy magunkat.

A férfi az állatai után pillantott.

- Jelenleg én magunkat sajnálom a legjobban – vallotta be. – Nagyon rég volt társaságom. Nagyon rég volt olyan társaságom, aki ennyire vonzó volt – javította ki magát.

- Köszönöm! – Xiao lelkét simogatták a férfi szavai. A mellkasára tette a kezét, a vékony ing alatt érezte a heves szívdobogást. Érzékei kiélesedtek, soha ennyire nem volt tudatában egy másik emberi lénynek, mint most Longnak.

A férfi átkarolta a derekát, közelebb vonta magához. Az ajka megint az övét kereste, rizsbor ízű csókja maga volt a finom közeledés, a kíváncsi vágy, a mohó szenvedély. Ujjai a gerincén siklottak végig, egy dalt játszottak, mintha zongora billentyűin táncoltak volna. A nyakát átölelve elmerült a csókban, hozzásimult, borzongva mozdult, ahogy a férfi akarta. Lépteik sóvárgó tánccá olvadtak össze, ziháló lélegzetük volt az aláfestése a csak általuk hallott zenének.

- Óvatosan. – Long halkan figyelmeztette, amikor elérték a ház küszöbét. Meg sem lepődött túlságosan, hogy ott állnak. Egymást nézték az ezüstös fényben. – Én annak is örülök, hogy ha mellettem alszol.

- Tudom.

Kimondatlanul is tudták, hogy ezek csak szavak. A testük érintés és beteljesülés után sóvárgott. Ebben a pillanatban nem gondoltak arra, hogy Xiao reggel elmegy. Nem gondoltak arra, mi lesz holnap vagy azután. Most csak a most volt fontos. S azt a mostot mindennél erősebben akarták.

Xiao behátrált a házba, Long a csípőjére tett kézzel irányította a háló felé. Szótlanul kezdte vetkőztetni, egyik gyűrött ruhadarab hullott a földre a másik után. Xiaoé, majd a férfié. Xiao vékony volt, Long karcsú és izmos. Xiao bőre olyan fehér volt, mint az éjszakai égbolton ragyogó hold, míg Longé aranybarna, amely most sötétnek és különlegesnek hatott a kintről beszűrődő telihold fényében.

Összesimuló testük éles kontrasztot alkotott a matracon, de csupán addig, míg Long a férfira nem borult. Combjai közé helyezkedve elmerült a szájában, ujjai a hajába túrtak, majd lassan követték a csábító ajkakat új utakra. A férfi úgy fedezte fel a testét, mintha az ujjai hegyére, az elméje legmélyebb zugába akarta volna felvésni minden porcikáját. Nem számított, mennyi idő telt el, türelmesen érintette a nyakától a lábujja hegyéig. Úgy csókolta végig, hogy Xiao rekedten kiabálva vonaglott alatta. Ujjaival merült el benne, a tekintete fekete volt, akár a holdtalan éjszaka.

Xiao a felkarját szorítva húzta magához, széttárt combjai közé. A tenyere közé fogta az arcát, és csak csókolta mohón, olyan éhséggel, amit még soha nem tapasztalt és nem érzett. Reszkető kézzel simított végig a vállán, a férfi bőrére könnyű szellő szárította rá a verítéket. A türelem és az önuralom csak álca volt, álarca a gyönyör utáni vad vágynak. Mégis olyan gyengéden mélyedt el benne, hogy attól elakadt a lélegzete.

Kapkodó, felületes lélegzetvételüket alig lehetett hallani. Mozdulatlanná dermedtek a pillanat érzületében. Egyikük sem mert megmozdulni, mintha attól ez a különleges valami, amit most éreztek, darabokra tört volna. Odakint a pillanatnak hódolva hirtelen némaságba borult az udvar. Reszkető, édes pillanat volt ez, talán még a világ is megtorpant egy töredék másodpercre.

Long keze lassan az övét kereste. A feje mellett fonta az ujjait az övébe, mielőtt megmozdult volna. A világ körforgása újraindult, kintről behallatszottak az éjjeli neszek. Hangos zihálásuk, gyönyörkeltette sóhajaik beleolvadtak a természet hangjaiba.

Olyan volt, mintha mindig is összetartoztak volna. Anélkül tudták, hogyan mozduljanak, hol érintsék a másikat, hogy meg kellett volna szólalniuk. Mozdulatra mozdulat felelt. Érintésre érintés. Sóhajra sóhaj. Nyögésre nyögés. Gyönyörre gyönyör. Reszkető, édes gyönyör. Tökéletes pillanat. Harmónia. Az élet maga.

 

            Xiao arra ébredt, hogy valami nyalogatja az arcát. Tapogatózva próbálta eltolni magától, mire halk nevetés volt a válasz. Álomittasan próbálta kinyitni a szemét, nem ment könnyen. Az első, amivel szembesült, Komisz vigyori pofája volt. Éppen újabb nyalogatásba akart kezdeni, de sikerült időben arrébb húzódnia. Egyenesen Long karjaiba.

Odakint akkor kezdett hajnalodni, a nap gyenge fénye finoman vette birtokba újra a nappalt. A férfi nem aludhatott többet, mint ő, mégis éber tekintettel bámult rá. Felkönyökölt, hogy lenézhessen rá. Mindene sajgott, kellemes emlékeket idézve.

- Mennyi az idő? – kérdezte, hogy valamennyire összeszedettnek tűnjön.

- Még korán van. Aludj! Felébresztelek a reggelihez. – Long láthatóan fel akart kelni, de időben elkapta a karját, és visszaszorította a matracra.

- Nem fogok aludni nélküled!

Long ellazult alatta, félig lehunyt szempillái alól nézett fel rá.

- Ha ezt csinálod, akkor én nem aludni akarok – figyelmeztette könnyedén. Tekintete legmélyén lángra lobbant az eddig parázsló vágy.

Melléje feküdt, a vállára fektette a fejét. A férfi átölelte, magukra húzta a takarót. Komisz megérezte, hogy nem lesz játék, sem korai kelés, így kikocogott és magukra hagyta őket. Xiao még elbóbiskolt kicsit, de aztán felriadt. Long éppen akkor próbált nesztelenül kiosonni az ajtón. Hagyta, hadd menjen. Biztosra vette, hogy megvan a napi rutinja, és nem akarta, hogy eltérjen tőle. Kis ideig még álmodozva bámulta a mennyezetet, aztán felkelt és nagy sóhajjal kilépett a hűvös hajnalba. Megborzongott.

- Hagytam meleg vizet. – Long a reggelit készítette. Ugyanolyan könnyedén mozgott, mint az este. Nem úgy tűnt, hogy fázik, pedig még nedves volt a haja a zuhanytól.

- Köszönöm!

A fürdőszobából visszajőve felöltözött, és kiment a férfihoz. A kerti asztalhoz ülve szótlanul ettek. Cirmos és Komisz a lábuk mellé telepedett. A hajnali pára eltakarta felettük a hegyet, az udvar nagy részét, meghitt csenddel ölelte körbe őket. Nem beszélgettek, kár lett volna elrontani ezt a boldog reggelt beszéddel vagy beválthatatlan ígéretekkel.

Xiao a kis tóhoz sétált és a halakat bámulta, amíg Long elmosogatott és összeszedte a szerszámjait. Cirmos a lábához simult, nyolcasokat írt le körülötte. Lehajolt és megsimogatta. A macska bundája ugyanolyan selymes volt, mint gazdája napbarnította bőre.

- Mehetünk? – Long megállt mellette.

- Igen.

A falu felé tartva a hajnali köd reszketésében teljesen más világ tárult Xiao szeme elé, mint az este. A Sárkány-hegyet körülölelő zöldellő birodalomnak ez egy másik arca volt. A néha ellebbenő ködben harsogó zöld növények vakították a szemét, máskor homályosan áttetsző virágok illatát érezte. Minden szín élt és lüktetett, hirdette a szépséget és a természet gyönyörűségét.

Hui a kocsi mellett kuporogva várt rájuk, és vigyorogva szaladt eléjük.

- Jó reggelt!

- Régóta vársz?

- Nem, most jöttem. – Érdeklődve követte őket, nézte, ahogy Long lepakolta a cuccait az autó mellé. – Meg fogja tudni javítani? – kérdezte suttogva Xiaótól.

- Biztos vagyok benne.

- Tetszett a háza?

- Igen, nagyon szép.

- Láttad a kutyáját is?

- Igen. Te is szeretnél egyet?

- Nagyon, de a szüleim nem engedik – sóhajtotta a kisfiú kedvetlenül. – Szerintük még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy gondoskodni tudjak róla.

- Majd beszélek édesanyáddal legközelebb, rendben?

- Megtenné? – Hui a karjába kapaszkodott és az arca felragyogott.

- Csak beszélek velük! Nem ígérek mást.

- Az is jó lesz. Köszönöm!

Xiao összeborzolta a haját, és odaballagott Longhoz, aki a motor fölé hajolva éppen akkor fejezte be valaminek az összeforrasztását. Letette a földre a forró pákát, és rámosolygott.

- Jól bánsz a gyerekekkel.

- Hui aranyos kölyök. – Odatámaszkodott mellé. – Te soha nem akartál gyereket?

- Mindig is akartam gyerekeket és nagy családot, de erre elég kevés az esélyem.

- Ugyanez a helyzet.

- Kész van? – Hui lábujjhegyre állva próbált belesni a motorba, de alacsony növésű révén erre nem volt semmi esélye. Xiao felkapta és a magasba emelte. Közösen is verték be a fejüket. Mindketten sziszegve tapogatták a fejük búbját, és szemrehányóan nézték Longot, aki jóízűen kacagott.

- Nem vicces! – Xiao akarata ellenére elmosolyodott.

Long még gyönyörűbb volt, amikor nevetett. Hosszú szempillái árnyékot vetettek vidám tekintetére, és a szeme sarkába apró nevetőráncok gyűltek. Kócos hajába sötét szálak vegyültek, amik még nem száradtak meg teljesen.

- Nem jó magasnak lenni – állapította meg Hui a gyerekek tisztánlátásával.

- Ebben egyetértünk!

- Próbáld meg beindítani – kérte Long elnyomva a mosolyát.

A motor a másodikra beindult. Egy kicsit fura hangja volt, kattogás hallatszott belőle, így Long megint nekiállt átnézni.

- Nem akarom, hogy félúton leálljon – magyarázta.

Xiao nem bánta. Örült, hogy még egy kis ideig a férfival lehet. Ez az idő persze nem volt túl sok, Long értette a dolgát, így nem sokkal később elégedetten lecsapta a motorháztetőt.

- Kész!

- Köszönöm!

Hui eltűnt valamerre, de a házakból lassan szivárogni kezdtek az emberek. Érzelmes búcsúra nem volt lehetőség.

- Jövő héten újra jössz?

- Igen.

- Meglátogathatnál. – Long kicsit habozott, mintha attól félt volna, hogy nemet mond.

Xiao azonban elmosolyodott.

- Reméltem, hogy meglátogathatlak.

Dudálva intett búcsút, ahogy kihajtott a faluból. A visszapillantóban addig nézte a férfit, míg el nem tűnt a szeme elől. Valamiért biztos volt benne, hogy a következő héten Long ugyanott állva fog várni rá. S nem csak akkor, de az azt követőkön is.

 

            Gyorsan teltek a hetek a Sárkány-hegy lábánál, s a megszokott dolgok lassan változásnak indultak. A hivatalnok Feng Xiao mindig ugyanazon a napon érkezett a faluba, ám innentől kezdve késő délután nem ült be az autójába és hajtott vissza a városba. A Sárkány úr jött érte, sokszor leült kint egy padra és lehunyt szemmel élvezte a napsütést vagy bámulta a magasban szárnyaló madarakat, a kósza felhőket. Megvárta, míg Feng úr végez, és utána együtt indultak el a Sárkány-hegy felé.

Hui és a barátai egy alkalommal a fejükbe vették, hogy követik őket. Természetesen mindenki tisztában volt azzal, hogy a Sárkány úr házába tartanak, de a gyerekek élénk képzelete ezer és millió történetet festett kettejük alakja köré. Bokortól fáig osontak mögöttük, még világos volt, így jól látták őket. Egészen a lótuszvirággal borított kicsike tóig, ahol az útra behajló levelek és virágok jótékonyan elrejtették őket szem elől. Mire a gyerekek utolérték volna őket, addigra nem voltak sehol, még lépteik nyoma sem a földön.  

- Csak egy pillanatra láttam őket – rázta a fejét Chen, Hui gyerekkori pajtása.

- Én is. – Hui a homlokát ráncolta. – Úgy tűnt, mintha nem is ők lettek volna.

- Pedig ők voltak! – bólogatott Yun, de aztán hozzátette. – A Sárkány úr visszanézett ránk a válla felett és mosolygott.

- Ugyanazt láttam én is, de fura volt. Ilyennek még nem láttam, lehet, hogy káprázat volt. – Hui a szemét dörzsölte. – Mintha hosszú haja lett volna, és hosszú, aranyszínű köpenyt viselt.

- Feng úr is – szólalt meg az eddig hallgató Nam. – A haja a derekát verdeste, és kék köpeny volt rajta, ami a földet seperte. Megfogta a Sárkány úr kezét, és magával húzta a lótuszvirágok közé.

Önkéntelenül mindannyian a tó felé pillantottak.

- Menjünk haza! – Hui megesküdött magának, hogy soha többé nem jár a két férfi nyomában. A józan esze azt súgta, hogy mindezeket csak képzelték, de a szíve mélyén elhitte a felnőttek meséjét, hogy a Sárkánykirály legendája megelevenedett.  

 

            Az eső kitartóan esett a Sárkány-hegyen már a negyedik napja. Az özönvízszerű esőzés lehetetlenné tett minden munkát, az emberek a házakból kedvetlenül bámulták a komorrá váló világot.

Xiao átkozta magát, amiért útnak indult a faluba, holott tudta, milyen nehézségekkel kell megküzdenie a hegyi utakon. A kocsiját azóta kicserélték egy másik használt terepjáróra, és ezt már nem kellett egyfolytában bütykölgetnie, de ez most nem vigasztalta. Másnap nemzeti ünnep révén nem kellett dolgoznia, Longgal tölthette volna az egész napot. Ha odaér épségben, gondolta bosszúsan.

Remélte, hogy a különleges pezsgő, amit vett, épségben megússza az utazást. Szerette volna megünnepelni a férfival, hogy végre megkapta a kinevezést, hivatalosan is ő lett a Sárkány-hegy és környékének megbízott elöljárója. Ez elég nagy előléptetést jelentett, és nagyon büszke volt magára. Az pedig külön örömet jelentett, hogy végre beköltözhetett a faluba. Azért ez utóbbi aggodalommal töltötte el, de legalább közelebb lehet Longhoz, a többi nehézséget pedig majdcsak leküzdi valahogy.

A kocsi megcsúszott, káromkodva próbálta az úton tartani. Már csak lépésben haladt, az esőfüggöny mögött alig látta az őt körülvevő világot. A máskor oly gyönyörű táj most egy teljesen idegen helynek tűnt. Az éles kanyart követően végre egyenes szakasz következett, innen már nem volt messze a Sárkánykirály tava, ahová nemrég Long elvitte horgászni. Nem mert nagyon elmerengeni a szép emlékeken, mert az úton folyamatosan kátyúkat kellett kerülgetnie. Az úton keresztben fekvő fát viszont nem tudta volna kikerülni, ezért lehúzódott az út szélére, és megállt.

Magára rángatott egy esőkabátot, nem mintha sok hasznát vette volna, de legalább megadta az érzést, hogy ő mindent megtett, és kilépett a kocsiból. Egyenesen egy mély tócsa kellős közepébe. Mély levegőt vett, visszafojtotta a szitkozódást, és mélyen a szemébe húzta a csuklyát. Elindult a fa felé, a nadrágja és a cipője pillanatok alatt átázott.

Cuppogva próbálta körbejárni, de megbotlott az egyik ágban. Nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, és hanyatt zuhant. Az arcába zuhogó eső akadályozta meg, hogy elájuljon, olyan erővel sikerült nekicsapnia valaminek a fejét. A szemébe, szájába, orrába folyó víztől egy pillanatra levegőt sem kapott. Köhögve, egy teknősbéka tehetetlenségével sikerült végül oldalra fordulnia. A fejét tapogatta, a visszahúzott kezéről ugyan gyorsan elmosta az eső a vért, de ez nem töltötte el örömmel.

Felpillantott, mert tudta, hogy muszáj visszajutnia a terepjáróig, amikor egy látomás homályosította el a tekintetét. Aranyszínű köntösben Long tartott feléje, hosszú haja olyan volt, akár a sötét selyem. Fején isteni jelkép szikrázott, a szemében ott örvénylett a négy elemi erő. Leguggolt mellé, nem törődött azzal, hogy a köpenye sáros lesz, és föléje hajolva elállta az eső útját.

- Xiao! Xiao! Hallasz engem?

Xiao végre rájött, hogy a férfi a vállánál fogva rázza, miután rémülten végigtapogatta.

- Jól vagyok. – Óvatosan megrázta a fejét, a világ kitisztult. Az a Long hajolt fölé, akit ismert és szeretett. – Jól vagyok – sóhajtotta, és megkönnyebbülten átölelte a férfi nyakát. – Mit keresel itt?

- Horgászni voltam. Azt hittem, ma nem jössz.

- Holnap nem kell dolgozni, és veled akartam tölteni.

Érezte, hogy Long milyen erővel szorította magához.

- Hiányoztál – hallotta a suttogást.

- Te is nekem. – Elég erőt gyűjtött, hogy eltolja magától a férfit. Szemügyre vette aggódó arcát, bambuszból font kalapját, a testére tapadt, átvizesedett ruháját. – Meg fogsz fázni.

- Inkább magad miatt aggódj! Vérzik a fejed, felületi sérülésnek tűnik, de jó lenne bekötni.

- Szeretnék kibérelni tőled egy szobát – válaszolta hadarva, mielőtt inába szállt volna a bátorsága. Bár az elmúlt hetekben egy-egy éjszakát együtt töltöttek, azért az mégis más volt, mint összeköltözni.

Nem számított az, hogy fájt és vérzett a feje. Választ kellett kapnia, hogy érdemes volt-e megvennie azt a pezsgőt? Megérte-e reménykedni, hogy Long az igazi a számára?

- Kibérelni? – Long értetlenül ráncolta a homlokát, aztán felcsillant a szeme. – Kineveztek?

- Igen. Jövő héten veszem át a megbízólevelet. Valahol laknom kellene, és arra gondoltam…

- Túl sokat gondolkodsz! – szakította félbe Long halkan. Két tenyere közé fogta az arcát, és közelebb hajolt, hogy olyan mélyen nézzen a szemébe, ahogy még soha. – Az utóbbi napokban nem igazán találtam a helyem. Jobban hiányoztál, mint számítottam rá.

- Te is nekem.

- Nem csak heti egy éjszakát akarok veled tölteni. Arra is kevés az az idő, hogy tisztességesen szeresselek, nemhogy megosszam veled az életem.

- Ezt akarod? Megosztani velem az életed? Biztosan?

- Szerencsés vagyok. – Long ajka finom mosolyra húzódott. – Ide az Isten háta mögé olyan férfit küldött az ég, akire vágytam. Remélni sem mertem…

Xiao a csuklójára fonta az ujjait.

- Néha furcsa érzésem támad, amikor veled vagyok. Most például láttalak aranyköntösben, hosszú hajjal, ahogy felém sietsz.

Long a hüvelykujjával az arcát simogatta.

- Elindulhattam volna hazafelé, de aztán azon kaptam magam, hogy errefelé hoznak a lábaim, mintha csak hívtál volna.

- Talán mégis te vagy a Sárkánykirály…

- Akkor te vagy a Mennydörgések Ura, és elraboltad a szívem.

Xiao felnevetett. Long odahajolt hozzá, és nagyon-nagyon gyengéden megcsókolta. A csókjának esőíze volt, az ajkán apró vízcseppek ültek merészen, hogy aztán a kettejük keltette forróságban elpárologjanak.

- Kapaszkodj! – Long átölelte, a lába alá nyúlt, és könnyedén felemelte. Magabiztos léptekkel elindult a kocsi felé, egyszer sem csúszott meg a sárban.

Beültette az anyósülésre, majd addig húzta-vonta az útra dőlt fát, míg sikerült annyi helyet nyernie, amin a terepjáró átfért. A kormány mögé lendült, és neki láthatóan semmi gondot nem okozott, hogy az esőben vezessen. Ráadásul valami kerülőúton ment, nem hajtottak be a faluba, hanem megkerülték.

Xiao a saját lábán szállt ki a ház előtt, majd bosszúsan felpillantott az esőfelhőkkel teli égboltra. Long odalépett mellé, és átkarolta a derekát.

- Mi a baj?

- Elállhatott volna korábban is az eső.

- Akkor nem tudtalak volna megmenteni.

- Te vagy a tanúja, hogy bátor sárkányszelídítő vagyok. Nem kell engem megmenteni.

Long vigyorogva a fejére mutatott.

- Biztos? – Xiao megránduló arca láttán még szélesebben vigyorgott. – Gyere, te bátor sárkányszelídítő, ki kell tisztítani a sebedet!

- Utána be kell mennem a faluba dolgozni.

- Utána forró zuhanyt veszel és lefekszel! Senki nem akar ma ügyet intézni, hidd el!

- De…

Long hirtelen feléje fordult, már nem mosolygott.

- Ugye, tudod, hogy ha fél lépéssel arrébb esel el, egyenesen egy kiálló törött ágba zuhansz?

Xiao lélegzete elakadt, ennyire nem is nézett körül ott az úton. Megborzongott.

- Nem figyeltem.

- Én viszont igen. Meg is halhattál volna.

- Sajnálom.

- Féltelek, és nem akarlak elveszíteni!

Xiao nézte a férfit, a félelmet a szemében. Odalépett hozzá, hozzásimult, és a vállára hajtotta a fejét.

- Szeretlek!

Long keze lassan felsiklott a gerincén, majd szorosabban húzta magához.  

- Én is szeretlek!

Egymást átölelve ballagtak be a házba, ahol Komisz és Cirmos lelkesen fogadták őket. A sebtisztítás és a forró zuhany után gyöngéden szerelmeskedtek. Long olyan óvatosan érintette, simogatta, mintha porcelán lett volna. A bőrére lehelte ezerszer és milliószor, hogy mennyire szereti. A testére perzselte a szavakat, a sejtjeibe olvasztotta, majd a gyönyör tetőpontján világgá kiáltotta.

- Hol a hal?

Long csak másodikra értette meg a férfi motyogását nem sokkal később.

- Milyen hal?

- Horgászni voltál – emlékeztette Xiao kábán a szeretkezéstől. A feje picit lüktetett, de nem volt vészes. Közelebb fészkelte magát a férfihoz.

- Az nem jelenti azt, hogy fogtam is valamit.

- Te mindig fogsz valamit, a múltkor mondtad. – Xiao hirtelen magához tért. Éberen rápillantott. – Hol voltál valójában?

Long ajka remegett, nehogy elmosolyodjon. Csak a szemében látszott, hogy nevet.

- Sárkányt reptettem…

 

            A falubeliek nagy megelégedésére egy holdtöltével később a Sárkány-hegy és környékének elöljárója beköltözött a Sárkány úrhoz. Feng úr innentől kezdve minden reggel mosolyogva sétált be a faluba, hogy aztán este a Sárkány úrral közösen sétáljon haza. A gyerekek mindenfélét meséltek róluk, amelyek csak alátámasztották az öregek véleményét, miszerint a Sárkánykirály legendája él és élni is fog mindaddig, míg az emberek hisznek a csodákban és a szerelemben.

 

Vége

 

Ez a történet (és még sok másik) nem jöhetett volna létre Meli segítsége, támogatása, ötletei nélkül. Az elmúlt időszakban ő volt a legnagyobb támaszom még akkor is, ha ezt egyszer sem mondtam neki és valószínűleg nem is volt tudatában.

Elviselte a hisztijeimet, a millió AYunGa és Zheng Yunlong fotót, videót, amikkel bombáztam, és nem erőltette, hogy írjak, amikor nem voltam rá képes. Az, hogy most már képes vagyok rá, neki is köszönhető.

Nem tudom, sőt, nem hiszem, hogy A Sárkány-hegy szerelmesei kifejezi a hálámat és a köszönetemet, de remélem, jelent valamit. Köszönöm!

Boldog születésnapot!