A Sárkány-hegy doktora

            Az ősz szinte észrevétlenül érkezett. Lassan aranyba borította a Sárkány-hegy lábainál elterülő erdőt, hogy aztán egy nap, amikor a reggeli ködfátyol eloszlott, harsogó színekkel gyönyörködtesse meg a faluban élőket.

Zhang Weiyi leállította a robogót és megállt, ahogy az egyik kanyar után hirtelen a szeme elé tárult a látvány. A vidám sárga és narancssárga, a vad piros, a megnyugtató zöld, a puha barna – megannyi színárnyalatuk összevisszasága egy tökéletes, gyönyörű egésszé olvadt össze.

A városban, ahol eddig élt, minden fakó és komor volt. A kórház pedig, amiben egészen idáig dolgozott, vakító fehér falaival néha fájdította a szemét. Miután kiért a városból, ahogy egyre távolabb ért tőle, úgy lett egyre színesebb és vidámabb minden. Annak ellenére érezte ezt, hogy nem önszántából indult útnak a távoli faluba. Alig egy hónappal ezelőtt még kinevette volna, aki azt mondja neki, hogy ott kell hagynia a kórházat. Azóta viszont nagyot fordult a világ, örült, hogy egyáltalán dolgozhat a továbbiakban is.

- S most merre tovább? – töprengett félhangosan, miután alig egy kilométerrel odébb egy elágazáshoz ért. Nem volt sehol egy tábla, ami megkönnyítette volna a döntést. Megpróbálkozott az internettel, de errefelé még térerő sem volt. Bosszúsan meredt az útra. Mindkettő ugyanolyan használtnak tűnt, túl városi volt ahhoz, hogy meg tudja különböztetni, melyik az, amit többet használnak. – Menj csak egyenesen és egy óra múlva ott is leszel – idézte gúnyosan feljebbvalóját. Mindenesetre úgy gondolta, baj nem lehet abból, ha követi az egyiket, elvégre minden út vezet valahová. Ezen bölcsességet szem előtt tartva beindította a motort.

Eltelt félóra is, mire elkezdett gyanakodni, hogy még mindig nem ért célhoz és talán rossz helyen fordult le. Összeszorította a fogát és próbált nyugodt maradni. Az út egyre gödrösebb, járhatatlanabb lett. A távolból viszont mintha vízcsobogást hallott volna, miután egy helyen leállította a robogót. Leszállt, tolta inkább maga mellett. Észre sem vette, hogy a környezetét szinte tátott szájjal szemléli. Az eddig ismeretlen világ a színeivel és illatával teljesen lenyűgözte.

Az utat eltorlaszolta egy lelógó, szinte a földet érő ág. A ragyogó aranyszínű levelek finom ruhaként borították, alatta pedig úgy terültek szét, akár egy császár köntöse a tükörzöld márványon. Letámasztotta a robogót és óvatosan félrehajtotta. Kicsit bizonytalanul lépett be mögé, aztán csak állt és képtelen volt megmozdulni. Neki fel sem tűnt, hogy már a hegy lábánál jár és elért a kis tóig, amit a hegyről érkező patak táplált. A víz felületén visszatükröződtek a színeslombú fák és bokrok, a ragyogó kék égbolt és a Sárkány-hegy magasba törő, büszke fensőbbsége.

A tó partján, nem is olyan távol mozgást észlelt. Már majdnem odakiáltott az ismeretlennek, de valamiért mégsem jött ki egy hang sem a száján. Bámulta az aranyköntösbe öltözött jelenést, a hosszú, hollófekete hajat, a porcelánfehér bőrt. A szeme színét nem tudta kivenni, de azt pontosan érzékelte, hogy a férfi őt nézi. Végiggondolta a lehetőségeket: filmforgatás, fotózás, szerepjáték – mibe gyalogolhatott bele?  

- Eltévedtél, Zhang Weiyi? – A hang a háta mögül érkezett. Ijedten megperdült és nagyot nyelt.

A férfi, aki mögötte állt, magasabb volt nála. Karcsú alakját csak még jobban kiemelte a vastag fekete selyemköntös, amit viselt. Arany és vörös drágakövek szórták róla ezerfelé a szivárványszínű fényt, mégsem volt hivalkodó benne.

- Honnan tudja a nevem?

- Mi mindent tudunk – válaszolta egy másik hang.

Két lépésnyit ugrott oldalra, mert az aranyköntöst viselő férfi nesztelenül lépett mellé.

- Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna… - Lázasan gondolkodott. Valószínűleg balesete volt, beverte a fejét és ezért hallucinál.

A két férfi közben egymás mellé állt, mintha lebegtek volna a föld felett, olyan könnyedén lépegettek. Őt nézték, a szemük derűsen csillogott.

- Semmi baj, Zhang Weiyi. Örülünk, hogy itt vagy.

- Nem itt kellene lennem, hanem a faluban. Feng Xiao hivatalnok már biztosan vár.

A feketeruhás alak ajka megrebbent, elnyomott egy mosolyt.

- Ezen az ösvényen menj tovább – mutatta az utat, amit Weiyi gyakorlatlan szeme fel sem fedezett eddig.

Torkában dobogott a szíve, míg elrohant a robogóért. Maga mellett tolta és csak annyi időre állt meg, míg meghajolt.

- Köszönöm a segítséget! Elnézést, ha megzavartam valamit.

A két férfi most már meg sem próbálta titkolni, milyen jól szórakoznak rajta. Finom meghajlásuk néma búcsú volt, oly’ légies és fennkölt, hogy zavarba jött tőle.

- És Zhang Weiyi… - szólt utána az aranyruhás.

- Igen?

- Ezúttal ne térj le sehol…

Volt ebben a mondatban valami fenyegető, amitől a gerincén veríték folyt le. Sietősen folytatta útját. Egyszer nézett csak vissza, de a parton már nem látott senkit. Ivott pár korty vizet és csak akkor nyugodott meg, amikor végre meglátta a falu házait. Gyerekek játszottak az útszélen, döbbenten bámultak rá.

- Te ki vagy? – Az egyik fiú vette magának a bátorságot és közelebb lépett.

- Zhang doktor vagyok. Feng hivatalnokot keresem.

- Megjött az orvos! – A fiú hátrafordult és elüvöltötte magát.

- Nem kell telekürtölni… - Rájött, hogy már mindegy, mert a fiú hangjára özönleni kezdtek az emberek. Karon fogták, húzták a térre. Közben persze mindenki beszélt, így a hangzavarból semmit sem tudott kivenni.

- Elég! – A halk hangra elnémult mindenki. Egy férfi állt egy kis ház előtt, vele egykorú lehetett. Sötétzöld nadrágot viselt fehér inggel és bakanccsal. A haja rövid volt, de ijesztően hasonlított a feketeruhás férfira, akivel a tónál találkozott. – Isten hozott, Zhang doktor! Feng Xiao hivatalnok vagyok. Gyere beljebb, biztosan elfáradtál. Hui, kérlek, hozz egy kis teát!

- Igenis! – A fiú, aki először megszólította, eliramodott az egyik közeli ház felé.

- Hadd beszéljek először én az orvossal!

A falubeliek bólogattak és lelkes hajlongás után mindenki ment a dolgára. Csak a gyerekek maradtak körülöttük.

- A bolondját járattad velem az előbb? – kérdezte Weiyi, habár megfogadta, hogy az új munkahelyén tisztelettudó lesz és előbb gondolkodik, csak aztán beszél.

- Nem értelek.

- A tóparton te és a barátod…

- Ma nem voltam lenn a tónál – vágott a szavába a férfi.

- Nem volt lenn, mert akkor láttuk volna, ha elmegy mellettünk – szólalt meg az egyik kislány. – Téged is láttunk már messziről, ahogy jöttél. Hui, gyere gyorsan!

- De ott voltál… - Weiyi elbizonytalanodott. – Fekete köntöst viseltél és hosszú volt a hajad. A társadon aranyszínű volt…

- Találkoztál a Sárkánykirállyal? – A félig rohanó Hui kezéből kihullott volna a tálca a teáskannával és a csészékkel, ha Feng Xiao nem kapja el időben. A szemrehányó pillantással mit sem törődve azonnal Weiyi előtt termett. – Hogyan nézett ki?

- Sárkánykirály? – Weiyi érezte, hogy valami nagyon nem stimmel.

Feng hivatalnokon most először látszott némi zavar.

- Ez egy hosszú történet. Igyunk egy teát és közben elmesélem. Hui, menjetek játszani!

- De mi is láttuk őt! A Sárkánykirályt és a férfit, aki pont úgy néz ki, mint te!

- Mi történt?

Weiyi majdnem felkiáltott. Alig néhány lépésnyire ugyanis az aranyszínű köntöst viselő férfi hasonmása állt. Természetesen rövid hajjal és egyszerű vászonnadrágban, ingben.

- Megbolondultam?

- Erről szó sincs – ingatta a fejét a hivatalnok. – Ő itt Liao Long, barátom és szállásadóm. Long, bemutatom Zhang doktort, akit a városból küldtek hozzánk.

- Isten hozott! – A férfi finoman meghajolt, hasonló elegáns mozdulattal, mint a férfi az aranyköntösben.

- Örvendek. – Weiyi hangja már csak halk suttogás volt. Zúgott a feje és bár okosnak gondolta magát, most bizony úgy érezte, semmit sem ért. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a hivatalnok és barátja egymásra pillant. Kicsit olybá tűnt, mintha szavak nélkül beszélnének, viszont az is lehetett, hogy már ezt is képzelte csupán.

- Sajnálom a zűrzavart! – Feng hivatalnok gondterheltnek tűnt. – A magyarázat egyszerű, bár hihetetlennek fog hangzani. A helyiek között él a legenda a Sárkánykirályról, aki a hegyen élt és uralkodott a környéken. Egy idő után az emberek gonoszsága rá is hatással volt, megkeseredett és zárkózott lett. Az istenek elküldték hozzá a Mennydörgések Urát, aki felismerte benne a jóságot és a szeretetet. Barátok lettek és azóta béke honol a hegyen. Időről időre azonban szárnyra kelnek a mesék, hogy a Sárkánykirály és a Mennydörgések Ura él és köztünk jár.

Hui és a barátai kicsit zavartan bámultak egymásra. Ők nem pontosan így ismerték a történetet. Hui közbe akart szólni, de Long a vállára tette a kezét és alig észrevehetően nemet intett.

- Velük találkoztam volna? – Weiyi a fejét vakarta tanácstalanságában.

- Nem tudom, kikkel találkoztál. Lehet, hogy senkivel. Lehet, hogy csak két városi fiatallal, akik beöltöztek pár fotó kedvéért. S természetesen lehet, hogy velük. Kérsz egy teát?

- Teát, hát, hm, igen, azt hiszem.

- Gyere beljebb és kérlek, beszéljük át a munkádat! Long, ma ebédeljünk kicsit később!

- Rendben. Szívesen látom a doktort is.

- Köszönöm, de nem akarok zavarni.

A hivatalnok hirtelen élesen rápillantott. Végigmérte, látszott, hogy töpreng valamin.

- Igazából nagyon nehéz a dolgom, doktor. Mindennap van ebédmeghívásom, de sajnos, nem tudok eleget tenni mindegyiknek. Itt a faluban nagyon szegények az emberek, ám boldogok, ha kevéske ételüket megoszthatják a segítségükre érkezőkkel. Hui, ma kihez is lennék hivatalos?

A fiú tétovázás nélkül rávágta.

- Mai Yiwenékhez!

- A gyönyörű Mai Yiwen, tényleg… Mai asszony nagyon fiatal, sajnos, két éve elvesztette a férjét és azóta egyedül neveli a kislányát. A szüleivel él, akik nagyon betegesek. Kezdhetnéd is a munkád náluk. Mit gondolsz?

- Rendben, de…

- Nagyszerű. Ebédig még van egy kis időnk, beszélgessünk! Hui, szólj Mai asszonynak, hogy vendégük lesz.

- Megyek!

- Hui!

- Igen?

- A Sárkánykirályról egy szót sem!

- Ne már… - A fiú lelkesedése máris lecsökkent. Barátaival duzzogva vonszolta el magát.

Long elmosolyodott.

- Várlak! – Weiyi felé csupán meghajolt és sarkon fordult.

- Ő hová megy?

- Haza. Hová máshová?

- Nem tudom, csak… Mindegy, hagyjuk.

- Sárkányt reptetni.

- Tessék?

Feng hivatalnok elvigyorodott és a fejét ingatva vállat vont.

- Semmi, semmi. Csak elragadott a fantáziám.

Arról, amerre Long eltűnt szem elől, mintha nevetést hozott volna a kósza őszi szél…

Vége