A látó

Visszafojtott lélegzettel osontak előre. Csak kézjelekkel kommunikáltak, az adrenalin dübörögve áramlott az ereikben, a szívük ritmust dobbant az odakint elhaladó kocsik motorjával. A kezük megnyirkosodott, Alessandro halántékán verítékcseppek gyöngyöztek, társai feszült arcán is izzadtság csillogott. Mély levegőt vett, ahogy az ajtóhoz ért, és bosszúsan gondolt arra, hogy mégis hol a fenében lehet a különleges egység?! Várni azonban nem várhattak rájuk. Egy kislány élete azon múlott, időben megmentik-e. Alessandro a ruhájába törölte a tenyerét, majd újra beszívta az enyhén dohos levegőt, és kitörölt az agyából minden feleslegest, ami elvonhatta volna a figyelmét. Csak a belé rögzült mozdulatok maradtak, a rutin adrenalinlökete.

A következő percek összemosódtak később az emlékezetében. A hangok erősek voltak, egymásba folytak a hirtelen betörő ajtó hangjával, egy kislány sikolyával, a megszólaló fegyverek éles zajával. Nem gondolkozott, nem volt min, szemével csak a kislányt látta, akiért idejött. Fedezékbe ugrott, viszonozta a tüzet, a kislányt nézte, akihez el kellett jutnia. Ez volt az ő feladata. A betonfalak között visszhangzott minden hang, csengett a füle. Bízott a kollégáiban, tudta, hogy fedezik, amikor átvetette magát a masszív asztalon. Meggörnyedve rohant tovább, a kislány tágra nyílt szemmel figyelte őt a sarokból, vékony kis csuklója oda volt bilincselve a falhoz, véresre dörzsölte a bilincs.

- Tania? Tania, én Sandro vagyok, rendőr. Kiviszünk innét, rendben?!

A kislány rettegő tekintetében lassan megrebbent a remény egy apró foszlánya, egy pillanatra csak ketten voltak, aztán Tania bólintott. Alessandro nem nézett vissza, mi történik a háta mögött. Arra koncentrált, hogy kiszabadítsa a kislányt, így a társa kiáltása későn jutott el az agyáig. A fegyverét emelve fordult meg, a testébe csapódó golyó nekitaszította a kislánynak, aki sikoltott. Egyre csak sikoltott. Alessandro azonban csak arra koncentrált, hogy a testével fedezze, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az ezer sebtől vérző, tántorgó gyilkos célja Tania megölése.

- Nem lesz senkié! Ő az enyém! Az enyém! – hajtogatta, ahogy feléje haladt, őrültsége rettenetes erővel ruházta fel.

Alessandro érezte a teste mélyén lüktető fájdalmat, de a fegyverét még képes volt a magasba emelni. Egymásra meredtek. Századmásodpercnyi időre elcsendesedett minden. Egyszerre húzták meg a ravaszt, és Alessandro azonnal el is fordult, hogy takarja a kislányt, az ártatlant, a szenvedőt. Aztán már a fejében robbanó iszonyatos fájdalom maradt, amitől üvölteni akart, de nem tudott. A sötétség pillanatok alatt beborította, a méhébe vonta, oltalmába fogadta. Az elején nem volt benne más, csak az üresség érzete.

Aztán valami megváltozott. Hangokat hallott. Távoliakat, közelieket. Sikolyokat. Hörgést és kínlódást. Diadalmas kacajt, elfúló élvezet hangját. Sodródó félhomályos alakokat látott lehunyt szemhéja alatt. Sötét, kietlen helyeket. Napfényes, boldog tájakat, amelyeknek felszíne alatt mégis ott lappangott az élet sivársága. Gyűlöletet, közönyt, félelmet érzett. Undort. Fájdalmat. Mindent, ami eddig távol állt tőle. Sikoltani akart. Ellökni magától ezeket az érzéseket. De képtelen volt mozdulni, maradnia kellett saját képzeletének, testének börtönében.

A változás lassan érkezett. A külvilág utat tört magának napról napra, és hirtelen bezúdult Alessandro elméjébe. Zihálva tért magához, nyitotta a szemét tágra, meredt a fehér plafonra, és szívta be a fertőtlenítőszerrel átitatott levegőt.

- Nyomozó? – egy nővér hajolt föléje. – Ne mozduljon, hívom a doktor urat!

Alessandro lehunyta a szemét, bántotta a fény. Hol van? Valószínűleg kórházban. Mi történt? Meglőtték. Hol? Ott azon a kietlen helyen. Ki? Ő, ő…

- Tania… - kiszáradt szájjal nehezen formálta a szót.

Az orvos rohanva érkezett, és mosolyogva nyomta vissza a párnára.

- Nem szabad felkelnie! Egyelőre örüljön, hogy él. Dr. Walzett vagyok, a kezelőorvosa.

- Tania…

Az orvos a homlokát ráncolta.

- Ő kicsoda? Meg tudja mondani? Anélkül nem tudom idehívatni.

- A kislány, a kislány…

- … akit megmentett? – Az orvos mosolya kiszélesedett. – Ne aggódjon! Jól van. Már otthon van a családjánál.

Alessandro teste elernyedt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Szomjas vagyok – mormolta, miközben dr. Walzett a pulzusát mérte, és az ágy mellett álló gépeket figyelte.

Megitatták, a doktor kedves volt vele, odaült mellé, amikor a nővér elment.

- Emlékszik a nevére?

- Alessandro Fernandi.

- Igen. Anyja neve?

- Theresa.

- Emlékszik arra, mi történt magával? – Az orvos arca együttérző lett.

Alessandro feje váratlanul megfájdult. A homlokát ráncolta.

- Meglőtt. A gyanúsított…

- Pontosan. – Dr. Walzett elkomorodott. – Alessandro, hetekig volt kómában. A klinikai halál állapotából hoztuk vissza kétszer is. Négy lövés érte. Kettő a mellkasán, egy a felkarján, egy pedig a fején. Mind közül az utóbbi volt a legsúlyosabb.

- Mennyire? – Alessandro tétován a fejéhez nyúlt. A kötést érintve elhúzta a száját. Most kezdte érezni, hogy sajog, fáj minden porcikája, minden izma, még a csontjai is. Most jutott el a tudatáig, hogy él.

- A golyót eltávolítottuk, elméletben nem roncsolt semmilyen létfontosságú területet. Szeretném, ha a napokban elvégeznénk pár vizsgálatot, hogy megtudjuk, jól mértük-e fel az állapotát. Beleegyezik?

- Igen. – Alessandro visszasüppedt a párna mélyébe. Álmos és fáradt volt.

- Átmozgatjuk, mert jó ideig nem használta az izmait. Rengeteg vizsgálat vár magára, de ha minden jól megy, nemsokára hazamehet. Hogy érzi magát?

- Kicsit fáj a fejem, és fáradtnak érzem magam… - Alessandro lehunyt szemmel válaszolt. – Ugye a szüleim meglátogathatnak?

- Minden nap benéznek magához, a húga nem rég ment el. A bátyja és az öccse tegnap jártak itt. A kollégái pedig naponta érdeklődnek telefonon vagy személyesen. Értesítem a családját, és felhívom a felettesét, rendben? Mr. Fernandi, hall engem? – érintette meg a karját.

Alessandro valahol messze járt. Sötét volt, botladozott, néha majdnem kicsúszott egy-egy káromkodás a száján, de a nyelvébe harapott. Nem szabad, hogy észrevegyék. Csendben kell lennie. Hogy aztán…

- Nővér! – Dr. Walzett az ápolónőért kiáltott, amikor Alessandro levegő után kapkodva, sápadtan, izzadtan vergődni kezdett.

- Csendben. Csendben. Sssh… - mondta hirtelen teljesen tisztán.

- Mr. Fernandi? Alessandro? – Az orvos óvatosan megérintette, mire a férfi ránézett, és elmosolyodott. A mosolya azonban idegen volt, hideg és távoli.

- Megölöm. Lassan. Kínlódni fog, ahogy az a másik is…

- Kit, Alessandro? Kiről beszél? – Dr. Walzett fejében megfordult, hogy páciense hirtelen kettős személyiségre tett szert. Vagy a fejlövés okozott valami sérülést az agyban, ami…

- Suzanne-nak hívják. Gyönyörű, és gonosz. – Alessandro mosolya elhalt, a tekintete elhomályosodott. – Nem érdemli meg az életet. Bánt másokat. Engem is bántott.

A belépő nővér megdermedt, amikor meghallotta a beteg szavait. Az orvos figyelmeztető pillantására azonban összeszedte magát, és odalépett az ágyhoz.

- Hol van most, Alessandro? – Dr. Walzett megőrizte a higgadtságát.

- Nála. Látom őt. A nappaliban táncol. Egyedül van. Nevet. Biztos rajtam nevet. – A gyűlölet eltorzította Alessandro arcát. – Nem sokáig. Mindjárt meghal. Mindjárt…

- Álljon meg, Alessandro! – Dr. Walzett megszorította a férfi vállát. – Figyeljen rám! Hall engem? Alessandro!

Alessandro küzdött az érzés ellen, ami elborította. Mocskosnak érezte magát tőle. Áldásként fogadta a sötétséget, amely az ölelésébe vonta. Az orvos értetlenül nézett össze a nővérrel.

- Ez mi volt, doktor úr?

- Fogalmam sincs. Nyugodtabb leszek, ha kap némi nyugtatót. Értesítem a családját, amíg maga beadja neki.

- Igenis.

A doktor elsietett, de még szinte le sem tette a telefont a második hívás után, a nővér kiabálva rohant be hozzá.

- Újrakezdte!

- Mi a… - Dr. Walzett az ápolónő nyomában végigrohant a folyosón, és szinte beesett a kórterembe. Megtorpant, mintha falnak ütközött volna, mert Alessandro ült az ágyban, az arca sápadt, a tekintete pedig homályos volt. Mosolygott. Elégedetten. Megkönnyebbülten. Őrülten. – Alessandro?

- Vége van. Halott. – A férfi felemelte a kezét, és kinyújtotta, ujjait mozgatta. – Egy kicsit véres lettem… - Tétován a nyakához nyúlt. – Megkarmolt. – Düh torzította el a vonásait. – Mocskos kurva! Te… - A szavak elhaltak, Alessandro szemében kihunyt a fény, és ájultan visszahanyatlott a párnára.

- Doktor úr…

- Hallgasson! Egyetlen szót sem! Senkinek. – Dr. Walzett úgy érezte, most azonnal telefonálnia kell.

 

            Eltelt egy hét. Alessandrót folyamatosan altatták, nyugtatózták. Tengernyi vizsgálatot végeztek, de a neurológusok nem jutottak döntésre, mi is történik a férfi fejében. Dr. Walzett viszont már erősen gyanakodott valami olyan megoldáson, ami őt magát is teljesen megdöbbentette. Főleg, amikor elolvasott egy cikket az újságban. A telefonért nyúlt, és igyekezett nyugodt hangon beszélni. Nem tellett el fél óra, Alessandro Fernandi felettese lépett be az ajtón.

- Azt mondta, hogy tud valamit a gyilkosságról – tért mindjárt a tárgyra.

- Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de Fernandi nyomozótól hallottam róla.

A hadnagy, magas, bulldogképű figura, a homlokát ráncolta.

- Az ügy alig pár napos, Sandro pedig végig itt volt a kórházban. Nem hiszem, hogy bármelyik emberem beszélt volna neki róla főleg, hogy maguk a felébredése óta altatják.

- Jó okom van rá. A felébredése utáni percekben váratlanul furcsán kezdett viselkedni.

- Ezt hogy’ érti?

- Egy nőről beszélt, aki bántotta, és akit meg akart ölni. A nő a nappaliban táncolt, nevetett, miközben ő megleste. Aztán megölte.

- Mi?!

- Elájult, és amikor magához tért, elégedetten közölte, hogy megölte. A nő megkarmolta, amiért nagyon mérges lett.

A hadnagy nagyon sápadt volt.

- Hogy hívták a nőt?

- Csak a keresztnevét említette.

- Mondja már, jóember!

- Suzanne.

A hadnagy nagyot szusszant.

- Tud valami magyarázatot arra, hogy Sandro miképpen tudott a gyilkosságról? A boncolás szerint tényleg egy héttel ezelőtt ölték meg, és csak azért tegnap fedezték fel a testet, mert az áldozat el akart utazni nyaralni, és mindenki abban a hitben volt, hogy meg is tette.

- Értem.

- Sandro honnan tudott róla?

- Eleinte teljesen meg voltam döbbenve, és azt hittem, képzelődik, de… azóta elvégeztünk számos vizsgálatot. Nem térek ki rájuk részletesebben, mert úgy sem ért belőlük egy szót sem.

- Valóban. A lényeget lökje, doktor! – A hadnagy morcosan fészkelődött a széken.

- Az agya elég furcsán viselkedik, amikor úgymond rohama van. Olyan, mintha érzékelne valami olyat, amit mi nem.

- Konkrétan?

Az orvos maga elé húzta a jegyzetfüzetét.

- Felírtam azokat az eseteket, amikor rohama volt, és beszélt róla.

- Megnézhetem? – A hadnagy egyre jobban elkomorodott, ahogy átolvasta a macskakaparásos feljegyzéseket. – Azt akarja mondani, hogy Sandro képes megérezni a gyilkosokat?

- Ha nem is a gyilkosokat, a negatív, erőszakos érzéseket mindenképpen. Olyan ez, mintha rákapcsolódna az ilyen érzelmű, személyiségű emberek hullámhosszára.

- Biztos ebben?

- Nem.

A hadnagy elhúzta a száját.

- Telefonálhatnék párat?

- Persze. Nekem úgyis vizitelnem kell.

- Sandro?

- A családja van nála. Egyelőre azt mondtuk nekik, hogy azért altatjuk, mert szüksége van pihenésre a fejlövés miatt, de nemsokára eljön az idő, amikor a nyomozónak szembe kell néznie a valósággal.

- Sandro jó ember.

- Ebben nem kételkedem, de egészen más rendőrként gyilkosok után nyomozni, mint átélni minden érzésüket, hallani a gondolataikat, látni, ahogy gyilkolnak. Ebbe még egy szent is belerokkanna.

A hadnagy csak egy órával később lépett be Alessandro kórtermébe, ahol a férfi halkan, félig lehunyt szemmel beszélgetett az anyjával. A takaró alatt kirajzolódott megsoványodott alakja, a szeme alatt karikák sötétlettek, és sápadt volt, akár a fal. Felderült, amikor meglátta a férfit.

- Helló, főnök! – suttogta.

- Szia, te hős! Theresa…

- Már kezdtünk hiányolni – mosolyodott el az asszony, de a szemén látszott, mennyire megviselte fia állapota.

- Mindennap telefonáltam. A doki csak most engedélyezte a látogatást. Greg is bejön, de most épp egy kihallgatást vezet. – Greg Clavell nyomozó Alessandro társa volt már majdnem két éve.

- Semmi gond. Eddig úgyse nagyon tudtam volna beszélni vele.

- Talán dr. Walzett nemsokára hazaenged… - derült fel Theresa arca is, és megsimogatta a fia kezét. Alessandro viszont már elbóbiskolt. – Nem tudom, miért altatják. Valami baj van, igaz?

A hadnagy bizonytalankodott, de végül bólintott.

- Jobb lesz, ha megkéred Giannit, hogy jöjjön be.

- Csak őt?

- Egyelőre igen. Ne aggódj, Sandro jól van, csak fellépett néhány komplikáció, amit az orvos elmagyaráz. Rendben?

- Rendben. – Theresa szorongva elővette a táskájából a telefonját, és kiment telefonálni.

A hadnagy rosszkedvűen várakozott, míg Alessandro újra magához tért. Addigra már nem csak az anyja, de az apja is ott ült az ágya mellett.

- Szia, apa!

- Szia, fiam! Nem akarod végre kialudni magad? – Gianni Fernandi magas, erős ember volt, akitől a fia örökölte testalkatát, széles mosolyát. A férfi szintén rendőr volt, tudta, hogy mivel jár ez a hivatás, de mivel ő lehúzta a teljes szolgálatát anélkül, hogy egyszer is meglőtték volna, abban reménykedett, hogy a fiának sem lesz semmi baja. Tévedett. – Már kezdünk hiányolni otthon.

- Nem is otthon lakom… - suttogta Alessandro gyengén.

- Nem is kérdés, hogy hazajössz, ha kiengednek – vágta rá az anyja gyengéden. Apró, telt asszony volt, meleg, barna szemekkel. Felnevelte gyerekeit, az utóbbi időben egy kis boltot vezetett, amiben házilag készített süteményt, lekvárt, csokoládét, valamint szappant, sampont, egyebet árult.

Alessandro szeme elől a köd lassan oszlani kezdett. Mire dr. Walzett belépett, már az apja segítségével felült, és mosolyogva válaszolgatott a hadnagy kérdéseire.

- Hogy érzi magát? – Az orvos aggodalmasan megmérte a pulzusát.

- Jól, csak álmos vagyok. Meddig tömik még belém az altatót?

- Hogy aludt? – tért ki a válasz elől az orvos.

Alessandro abban a pillanatban elsápadt. A takaróra szegezte a tekintetét.

- Rémálmaim vannak – válaszolta tompán. – Nem akarok aludni. – Felnézett, a pillantása megkeményedett, hirtelen a rendőr nézett szembe az orvossal. – A legtöbb jelenet olyan, mintha valóság lenne. Érzem a gyűlöletet, undort, félelmet, fájdalmat, az összes negatív érzelmet, amit csak ember érezhet. Magam is gyűlölök és félek… Más emberek érzéseit érzem, akik kéjjel ölnek, vagy feszélyező hidegvérrel. Ébredés után mocskosnak érzem magam. Ugyanolyannak, mint ők… - Feszült arckifejezéssel kipillantott az ablakon. – Amikor csak ébren voltam, elmerengtem azon, hogy mi is történik velem. Tudom, hogy az volt a célja, doktor, hogy ne gondolkodjak, de meg kell értenem, mivé lettem.

Alessandro szavai nyomán mindenki mozdulatlanná dermedt. Az egyágyas kórteremben még a betévedt légy zümmögését is hallani lehetett.

- Fiam… - Theresa megragadta a férje kezét, a másikat a szájára szorította.

- Tisztában vagyok azzal, hogy nem normális, ami bennem zajlik. Azon gondolkodtam az elején, hogy… - Alessandro kicsit habozott, mielőtt kimondta volna. – hogy megőrültem…

- Megnyugtathatom, hogy ez nem így van.

A férfi keserű mosollyal reagált orvosa szavaira.

- Volt egy hetem, hogy gondolkodjak, és újraéljek rémálmokat. Higgye el, mostanra úgy érzem, jobb lenne, ha tényleg elment volna az eszem.

- Ki kell bírnia. Nem hiába történt ez magával.

- Azt akarja mondani, hogy Istennek célja volt velem, mint Johnny Smith[1]-el?

- Ő Stephen King teremtménye, de maga, Alessandro, a valóság.

A férfi nem válaszolt. Sokáig bámult kifelé az ablakon, és senki nem merte megtörni a csendet.

- Hadnagy, leellenőriztél mindent?

- Honnan? – Dr. Walzett értetlenül pillantott egyikükről a másikra.

- Sandro az egyik legjobb emberem, doktor. Már a gondolataimat is kitalálja – felelte rekedten Mulligan most először szólítva becenevén a férfit. – Igen, le. Suzanne Chesnak-ot egy hete gyilkolták meg, körülbelül akkor, amikor te magadhoz tértél, és a rohamod során beszéltél róla. Találtak egy ismeretlen nőt, akit a mai napig nem sikerült azonosítani, gyilkosa megerőszakolta, megfojtotta, és végül a híd alatt hagyta kiterítve. Abe Rodney-t tegnapelőtt éjszaka ölte meg a házába betörő tettes. Szétverte a fejét egy szoborral. Mondjam tovább?

Alessandro feléje fordította a fejét, a szeme könnyben úszott. A szüleit legalább úgy szíven ütötte a látvány, mint a felettesét, mert soha nem látták sírni a férfit. Alessandro vidám szenvedélyességgel élte az életét, még akkor is, ha számtalanszor csalódnia kellett a világban, és szembenéznie az emberek embertelenségével. Könyörtelen elszántsággal végezte a munkáját, és komolyan vette az esküjét, amit letett évekkel ezelőtt. És most a megszokott csillogás helyett fájdalom és kétségbeesés ült a szemében.

- Nem kell. Csak küld ide a többieket, hogy elmondjam, amit tudok.

- Te is tudod, hogy…

- Pontosan tudom, de kiindulópontot adhatok! Legalább ennyit hadd segítsek. Hadd legyen valami hasznom.

- Sandro…

- A pokolba, Ed! Beleőrülök, ha magamban kell tartanom, amit tudok, amit láttam… Amiket láttam… - Alessandro keze ökölbe szorult, hangja elfulladt. Lassan visszadőlt az ágyra. – Fáradt vagyok – mondta tompán.

Szótlanul hagyták egyedül, de az anyja sírásban tört ki, miest kiértek a folyosóra. Az orvos a homlokát törölgette, míg a hadnagy a fejét ingatta, és az orra alatt mormogott. Aztán elindult, hogy teljesítse nyomozója kérését…

 

            Odakint szemerkélt az eső, amikor Alessandro végre lábra állt. A fizikoterápia eléggé megviselte, de korántsem annyira, mint a rohamai. Dr. Walzett szemmel tartotta, de megdöbbenve észlelte, hogy betege példátlan elszántsággal végzi az előírt gyakorlatokat, és küzd azért, hogy elhagyhassa a kórházat. A szemébe valami hidegség költözött, és mosolyogni is ritkán látták, de az orvosa szerint az volt a legfontosabb, hogy nem adta fel.

- Hatalmas lelkierő kell ahhoz, hogy minden egyes alkalommal egyesüljön azokkal a gonosztevőkkel – magyarázta Jake Cole különleges ügynöknek, aki egy nap meglátogatta a hadnagy társaságában.

- Maga szerint mi történik ilyenkor?

- Valamiért képes ráhangolódni a rendkívül erős negatív érzelmekre. Többször megijesztette már vele a nővéreket és a kollégáit is, mert teljesen váratlanul kapja el egy roham.

- Hogyan tér vissza a valóságba?

- Magától. Eddig semmivel nem sikerült visszahúznunk abból a világból, ahol ilyenkor jár.

Az ügynök keskeny, komoly arcán elmélyült figyelem látszott.

- Beszélhetek vele?

- Megtudhatnám miről? Ha a gyilkosságokról, akkor kérem, próbálja ne felizgatni. Mindig kiborul, ha beszélnie kell a látottakról, és a hadnagy emberei épp eleget zaklatják. A saját társáról nem is beszélve. – A doktor a tollával játszott. – Már nem szívesen engedem be hozzá, pedig tudom, hogy jó barátok.

- Ezt készséggel elhiszem, de én nem azért jöttem.

Az orvos rájött, hogy hiába vár arra, hogy a férfi folytassa, így kelletlenül bólintott.

- Rendben, de tényleg legyen tekintettel rá. És kérem, a sajtónak ne beszéljen róla. Így is győzzük távol tartani tőle az újságírókat és riportereket.

A hadnagy, aki az egész beszélgetés alatt meg sem szólalt, most az ajtó felé indult, és Cole követte. Visszafordult, mielőtt kiléptek volna.

- Mondja, doktor, maga szerint meddig bírja?

- Micsodát?

- A lelki megterhelést.

Az orvos megdöbbenve nézett rá. Még betegének családja és társai sem tették fel ezt a kérdést. Mintha mindenki múló állapotként tekintett volna rá, pedig nagy volt a valószínűsége, hogy Alessandrónak egész hátralevő élete így fog eltelni. Ha bírja a folyamatos lelki és fizikai megterhelést.

- Ez csak rajta múlik. Hogy milyen erős lelkiekben.

- És?

- Minden erős embert megvisel, ha folyamatos lelki erőszaknak teszik ki. És ő ezt majdnem naponta átéli, mondhatnám, hogy közvetlen közelről. Maga meddig bírná?

Az ügynök lemondó mosollyal felelt, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Követte a hadnagyot, és éles szemmel mérte végig az ablaknál álló férfit. Átolvasta Alessandro Fernandi nyomozó aktáját, beszélt nem egy emberrel, aki ismerte. Mindenki tisztességes és elszánt rendőrnek, életvidám és szenvedélyes embernek ismerte, aki nem félt kimondani, ha bántotta valami a szemét.

Második generációs zsaru volt, ám apjánál klasszisokkal jobb nyomozó. Keményen dolgozott mindegyik ügyön, és nem tett különbséget módos asszony vagy drogos prostituált között. Látott fényképet a férfiról a lövés előttről. Fernandi a társai között álldogált, barátságos, napbarnított arcán széles mosoly ült, sötét szeme csillogott a jókedvtől. Magas, vállas, izmos alakja olyan embert sejtetett, aki nem fél semmitől. S most ez az ember soványan, sápadtan, kiábrándultan és kimerülten nézett szembe vele.

- Sandro, ő itt Jake Cole különleges ügynök.

- Nyomozó.

Kezet fogtak. A férfi arca egy pillanatra megrezzent, de aztán már újra érzéketlen volt. Visszahúzta a kezét, és az ölébe ejtette, amikor leült az ágy szélére.

- Sajnálom, de mostanában kerülöm a testi érintkezést. Nem érzem jól magam tőle.

- Semmi gond. Hogy érzi magát?

- Mit akar tőlem? – Alessandro vesébe látó pillantással méregette.

- Fiam, ne… - A hadnagy megpróbált atyáskodva a vállára verni, de félresöpörte a kezét anélkül, hogy ránézett volna.

- Cole ügynököt kérdeztem. Valamelyik gyilkosság miatt van itt?

- Egyrészről igen.

- Másrészről?

Cole odahúzott egy széket, és leült a férfival szemben. Előrehajolt, de nem annyira, hogy megzavarja a személyes terét.

- Őszinte leszek, nyomozó. Hallottam magáról egy barátomtól, és felkeltette az érdeklődésemet. Egy különleges egység vezetője vagyok. Sorozatgyilkosokra specializálódtunk. A lány, Suzanne Chesnak, egy újabb áldozata az egyiknek, aki után már egy éve nyomozunk. Talán maga a segítségünkre lehet abban, hogy végre elkapjuk.

- De nem csak ezért jött ide…

- Nem. A maga képességének kihasználásával sokkal hatékonyabbak lennénk, mint korábban. Szeretném átvenni a csapatomba, ha vállalja, hogy az orvosaink megvizsgálják.

- Szeretem a munkámat.

- Tudom, de ismerve a rohamait, nem hiszem, hogy képes lenne azt rendesen ellátni. Úgy értesültem, hogy bármikor rosszul lehet, és olyankor nem ura önmagának. Csak nem képzeli, hogy bármelyik felettese is vállalja a felelősséget magáért?

- Nem hagyjuk cserben Sandrót! – csattant fel mérgesen a hadnagy.

Alessandro az ügynököt nézte elgondolkodva. Pontosan tisztában volt a korlátaival, és az elmúlt napokban szép lassan elbúcsúzott a munkájától. És hibába tudta, hogy a társai vigyáznának rá, a lelke mélyén mégis tisztában volt azzal, hogy állapota, a képessége szakadékot képez közte és a társa, kollégái között. Ez Gregen is lemérhette, miután a férfi tanúja volt egy rohamának, és azóta olyan furcsán méregette. Cole azonban lehetőséget adna neki, hogy ne otthon vegetáljon, és lassan beleőrüljön a látomásaiba. Új célt adna az életének.

- Mit kíván tőlem?

- Jöjjön el velem Suzanne Chesnak lakására, és mesélje el, mi történt.

- Na, várjon csak! – A hadnagy dühödten tiltakozni akart, de Alessandro bólintott.

- Rendben. Holnapután hazaengednek. A gyilkosságot szürkületkor követte el a tettes, akkor szeretnék körbejárni.

- Tudja, hogy mit vállal?

- Tudom, hogy próbára akar tenni – húzódott gúnyos mosolyra a férfi ajka. – De nem vagyok csaló.

- Ezt nem is gondoltam.

- Hm, hát persze… - Alessandro tekintete távolinak tűnt. A váltás hirtelen történt, Cole-t és a hadnagyot is meglepte, amikor a hűvös szavak elhagyták a férfi ajkát. – Az a mocskos kis kurva! Azt hiszi, hogy átverhet! Tudom, hogy csak hiteget, és közben a hátam mögött meg kinevet. De majd megtudja, hogy engem nem lehet kinevetni…

- Sandro?

Cole megragadta Mulligan karját, és a fejét ingatta. Óvatosan közelebb hajolt a férfihoz.

- Ki az? Ki nevet ki?

- Monique a neve. Franciásan írja, mert úgy elegánsabb. Az a hazug szajha!

- Mi a teljes neve? Az is valami franciás?

Alessandro arca eltorzult, veríték csillant a bőrén, a keze remegni kezdett. A szeme Cole-ra meredt, de az ügynök biztosra vette, hogy nem is látja őt. Egy másik helyen jár, más elméjében. Megdöbbentő és tiszteletet ébresztő látvány volt. Amikor először hallott Alessandróról, bizony jót somolygott, nem hitt az ilyesmiben. S most itt ült vele szemben egy férfi, aki képes volt valami olyasmire, amiről soha nem is álmodott. Átfutott az agyán, hogy még az emberi test, az agy működését sem ismerjük, miért kutatjuk a világegyetem titkait?!

- Megölöm! – Alessandro szeme lángolt, a hangjában ott munkált a feneketlen gyűlölet. Cole eddig csak őrült gyilkosoknál tapasztalt ilyesmit. Önkéntelenül nyúlt a férfi felé, amikor Sandro halk kiáltással az arcához kapott, majd előredőlt, hogy összehúzza magát. Lezuhant volna az ágyról, de Cole időben odaugrott. Megbotlott viszont a székben, így hátraesett, és a férfi egyenesen rá. Felnyögött, mert Alessandro az oldalába könyökölt, amikor el akart húzódni tőle. Találkozott a tekintetük, a férfié megdöbbentően tiszta volt, és legalább olyan értetlen, mint amilyen aggodalmas az ügynöké.

- Jól van, nyomozó?

- Sandro!

- Nincs semmi baj! – Alessandro a homlokát ráncolta, fáradtan ingatta a fejét. – Sajnálom.

- Emlékszik mit mondott? Hol járt?

- Nála. Aki megölte Suzanne Chesnak-ot. Nem emlékszem annak a Monique-nak a vezetéknevére. Belépett valaki, akinek nem láttam az arcát, és megijedtem. Jobban mondva a tettes, és utána… menekülni akartam. Ahogy ő is. – Alessandro a hadnagy segítségével leevickélt Cole-ról, és érdeklődve bámulta, ahogy felállt. – Amikor hozzám ért, hirtelen megint itt voltam. Csak egy érzés volt, melegség, ami átsuhant rajtam, és kitörölte a félelmet és azt az eszelős gyűlöletet…

- Örülök, hogy a segítségére lehettem – dörzsölte az oldalát Cole, majd elvigyorodott. – Mi lenne, ha Jake-nek szólítanál? Miután az előbb ilyen meghitt viszonyba kerültünk, szerintem megérdemlek ennyit.

A hadnagy morgott a hülye vicc hallatán, de meglepetésére Alessandro felnevetett.

- A barátaim Sandrónak neveznek.

- Kösz. Elmeséled, mit láttál?

- Igen. Nem baj, ha lefekszem? Mindig kikészülök egy ilyen után.

- Persze, hogy nem.

Hosszan beszélgettek, a hadnagy úgy egy óra múlva magukra hagyta őket. Egyre nagyobb tisztelettel nézték a másikat. Cole végre bizonyságot szerzett arról, hogy Fernandi nagyszerű nyomozó, és Alessandro is rádöbbent, hogy kiváló ügynökkel van dolga. Cole végül a telefonszámát meghagyva távozott.

- Ha bármi eszedbe jut, vagy… valami történik, akkor nyugodtan hívj fel. Akár éjszaka is.

- A feleséged nem fog örülni.

- Elváltam. Újra férjhez ment, a második férjével nevelik a fiamat.

- Bocs. Nem akartam a magánéletedben vájkálni.

- Nem történt semmi. Viszont azt már akartam kérdezni, hogy hol a barátnőd? Nem hiszem, hogy egy ilyen jóképű fickó, mint te, egyedül van.

- Két hónapja szakítottam a barátnőmmel. Azóta nem jutott időm senkire. A munkám mindig fontosabb volt.  

Cole hümmögött.

- Ismerős.

Megértően néztek egymásra, aztán Cole erőt vett magán, és elbúcsúzott. Alessandro sokáig állt az ablaknál, miután elment, és azon gondolkodott, jól döntött-e. Éjszaka azonban, amikor felriadt egy rémálomból, rádöbbent, hogy igen. Cole lehetőséget biztosít neki, hogy rendőrként dolgozzon, neki csak erősnek kell maradnia. Kitartania.

A szájára szorította a kezét, és próbált nem sírni. Fogalma sem volt, hogy fogja túlélni az elkövetkező napokat, heteket, hónapokat, netán éveket. Bele fog őrülni.

A fájdalom vasabroncsba fogta a fejét, már maga sem tudta, hogy ébren van, vagy álmodik. Sötétség vette körül, csak saját ziháló lélegzetvételét hallotta. A mocskos, kegyetlen gondolatok úgy tapadtak a bőrére, mint a meztelen csigák, nyálkás érzetet keltve. Zokogva vergődött. Emlékalakok vették körül, kacagva sújtottak le rá, tettek rajta erőszakot. S a rettegés közepette új ember született belőle. A bosszú édes íze az őrületig hajszolta, míg nem maradt más, csak valaki… akiben semmi emberi nem volt.

- Sandro, sssh… - El akart húzódni a könnyű érintések elől, de azok olyan melegséget árasztottak, amik vonzották magukhoz. Lassan kinyitotta a szemét. Jake aggodalmas arcán lassan megjelent egy tétova mosoly. – Helló, nyomozó! Azt hiszem, kicsit messze jártál…

Alessandro az egyik sarokban kuporgott, vele szemben Jake térdelt. Körbenézett. A feldúlt szobát és a rémült nővéreket látva nagyot nyelt. Dr. Walzett rosszkedvűen állt meg mellettük.

- A hadnagy elmesélte, hogy hogyan reagált Cole ügynök érintésére, így amikor meghallottuk, hogy rohama van, azonnal felhívtam. Még jó, hogy látható helyen hagyta a névjegyét, és Mr. Cole a közelben volt.

- Emlékszel, mi történt?

- Csak villanásokra. – Alessandro megnedvesítette kiszáradt száját, mire Jake kért egy pohár vizet a nővérektől. Csak ivás után folytatta. – Olyan volt, mintha az ő rémálmát láttam volna. Most… nem hiszem, hogy képes vagyok beszélni róla – rázta a fejét. Remegett a kezében az üres pohár, ezért Jake óvatosan elvette tőle.

- Semmi baj. Jobb lesz, ha megpróbálsz aludni. A doki biztos tud adni valami gyógyszert.

- Nem akarok több altatót!

- Hallgasson Cole ügynökre, Alessandro! – kérte a doktor.

- Nem. Kérlek! – megragadta Jake kezét, az áramütés apró ütése meleg érzetet keltett benne, ahogy az előbb is. A kezdődő pánik szinte azonnal eltűnt a semmiben. – Kérlek!

- Rendben, itt maradok egy ideig.

A nővérek rendbe rakták a kórtermet, majd gyorsan kimentek. Alessandro jól látta az arcukon, hogy félnek. Tőle. Már az orvos is kiment, amikor végre kettesben maradtak Jake-kel.

- Nem értem, hogy miért vagy rám ilyen hatással.

- Milyennel?

- Megnyugtatsz…

Jake elvigyorodott.

- Tudod, a vonzerőm…

Alessandro elmosolyodott. Még mindig görcsösen szorította a férfi kezét, aki az ágyához húzott egy széket és leült.

- Sajnálom, amiért a doki berángatott.

- Nem gond. Hogy érzed magad?

- Rosszul. Legszívesebben levedleném a bőrömet. Mocskosnak érzem magam. Olyanoknak, mint ők.

- Nem vagy olyan.

- Lehet, hogy egy idő után… olyan leszek.

- Nem olyannak ismertelek meg, aki csak úgy meghasonlik önmagával.

- Kérdezősködtél utánam?

- Igen.

- Hm, és?

- Még az ellenségeid is tisztelnek. Ezt nem sok ember mondhatja el magáról.

- Ez most nagyon meghatott.

Jake fojtottan nevetett. Rövidre vágott sötét haját ezerszer végigtúrta, a szeme körül a ráncok elmélyedtek az éjszaka folyamán, de élénk sötétkék szeme most is őszinte figyelemmel bámulta a férfit.

- Mi lesz, ha hazaengednek?

- Visszaköltözöm egy időre a szüleimhez. A doki nem akar felügyelet nélkül kiengedni.

- Hogyan fogadták?

- Eleinte hitetlenül, aztán beletörődtek. Mi mást tehetnének? A sajtó hírverését nehezen viselik, de hozzám elég kevés hír jut el, mert igyekeznek kímélni.

- Eléggé felkapott lettél, az tény. Egyesek csalónak, mások csodának tartanak.

- Nem tudom, melyik a jobb. – Alessandro szemhéja egyre súlyosabb lett. – Te hiszel nekem, ugye?

Jake Cole nézte a megfáradt arcot, amely mintha éveket öregedett volna pár hét alatt. Hallotta a hangjából a félelmet. És csodálta, amiért képes volt tartani magát. A délutáni rohama semmi volt a mostanihoz képest, és szinte félve lépett be hozzá, amikor ideért. Aztán meglátta a férfit, aki üres tekintettel őrjöngött a sarokban, és senki nem fért hozzá. Megszánta. S most, hogy meglátta azt az arcát, amely felfedte rettegését önmagától, tisztelni kezdte.

- Igen. Hiszek neked.

Alessandro megkönnyebbülten felsóhajtott, mielőtt kimerült álomba zuhant volna, ahol végre, hosszú idő óta először, nem voltak rémálmok.

 

            Kellemesen sütött a nap, amikor végre elhagyhatta a kórházat. Az egyik hátsó kijáraton keresztül vitték ki, mert a média ott tanyázott a bejáratnál. A szülei aggodalmasan körbeugrálták, amiből már akkor elege volt, mire hazaértek.

- Anya, jól vagyok! – morogta.

- Pihenned kell. Meg kell erősödnöd. Hogyan mész vissza dolgozni, ha gyenge vagy, mint a harmat?

Alessandro végigpillantott a családján, akik mind hazajöttek, hogy együtt legyenek vele. Ott volt a bátyja, Giulio a feleségével és a négyéves kislányukkal. Maria most várta a második babájukat, ezúttal egy kisfiút, hasa már erősen gömbölyödött. Paolo, az öccse, átkarolta a menyasszonya vállát. Lizzy-vel a nyárra tervezték az esküvőt, és már kinéztek egy házat két utcával arrébb. A húga, Chiara a körmét lakkozta, és csak néha pillantott fel. Este randira hívták, és már most nagyban készülődött. Az anyja üdítőt hozott be a konyhából, az apja pedig párnákkal rakta tele a kedvenc karosszékét, és noszogatta, hogy üljön le.

- Nem megyek vissza dolgozni – mondta halkan.

Mindenki értetlenül bámult rá.

- Egyelőre semmiképp. Kaptam egy ajánlatot. Cole ügynök felkért, hogy vegyek részt a csoportja munkájában. Egyelőre mindenképpen irodán lennék, az utca a rohamok miatt szóba sem jöhet.  

- Sajnálom, fiam. – Az apja rendőrként tudta, hogy milyen nehéz most a fiának.

- Én is.

A nap tovább részében Alessandro a kanapén fekve tévézett. Beszélt két kollégájával is telefonon, majd felment lezuhanyozni. Még mindig gyorsan elfáradt, így ledőlt egy kicsit, míg arra várt, hogy Jake érte jöjjön. Álmodott, de hogy mit, arra később nem emlékezett.

- Nem mehet csak úgy el, ma jött haza a kórházból!

- Ne aggódjon, asszonyom! Vigyázunk rá. – Cole elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki, és próbált meggyőző lenni. Nem sikerült, Theresa éles hangja betöltötte az egész házat.

- A fiam ma jött haza a kórházból, maga meg máris el akarja rángatni itthonról! Mégis…

- Anya… - Theresa csípőre vágott kézzel fordult a lépcsőn lefelé lépkedő fia felé.

- Semmi, anya! Beteg vagy, pihenned kell!

Alessandro megszokta már az anyja hevességét, és ügyet sem vetett rá. Felvett egy könnyű kabátot, és homlokon csókolta az asszonyt.

- Ne aggódj, anya! Rossz pénz nem vész el.

- Karikás a szemed és alig állsz a lábadon, és így kéred azt tőlem, hogy ne aggódjak?!

Alessandro elkomorodott.

- Anya, Suzanne Chesnak édesanyja már soha nem tudja azt mondani a lányának, hogy maradjon otthon…

Theresa ajka megremegett, és a férje felé fordult, aki ekkor lépett be a házba.

- Te persze egy szót sem szólsz…

- Engedd, hadd menjen! Hadd tegye a kötelességét… - Gianni Fernandi kezet szorított az ügynökkel, és szigorúan végigmérte. – Vigyázzon rá!

- Igenis.

Alessandro kis izgalmat érzett, amikor beszállt Jake mellé a kocsiba. Olyan régen volt, hogy kimozdult a négy fal közül, hogy most kifejezetten élvezte a kora esti levegőt. Furcsa volt, hogy nem Greg ült mellette, de valamiért Jake jelenléte megnyugtatta, így az első percek nyugtalansága után a gondolat tova is tűnt, mintha soha nem is lett volna. Jake nyugodtan, kapkodás nélkül vezetett, mintha csak tudta volna, mi jár a férfi fejében.

- Az embereim már várnak minket.

- Rendben. Lehetséges lenne, hogy távolabb maradjanak? Fogalmam sincs, hogy mi lesz… hogyan fogok reagálni.

- Meg sem fordult a fejemben, hogy ott legyenek veled. Én ott leszek mögötted, de amúgy tiéd a pálya.

Alessandro bólintott. Újra csend zuhant kettejük közé, de nem érezte zavarónak. Az járt a fejében, hogy nem is ismeri a férfit, akkor miért barátkozott össze vele ilyen gyorsan? Mi az oka, hogy megbízik benne? Miért találja a jelenlétét olyan megnyugtatónak? Úgy látszott, még bőven volt mi felfedeznivaló változás önmagában…

- Mindjárt ott vagyunk.

- Oké.

Alessandrót látható kíváncsisággal fogadták a csapat tagjai. Észrevehető volt, hogy vannak, akik jobban örülnének, ha nem lenne ott, de nem mondták ki nyíltan. Sandro arra tippelt, hogy vagy tisztelik a felettesüket, vagy nem akarják elveszteni a munkájukat. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Jake nem ismer tréfát a helyszínen. 

- Te mész elől, én ott leszek pár lépésnyire mögötted. Rendben?

- Igen.

Alessandro nem engedte felgyújtani a lámpákat, hátrament, ahonnét a gyilkos figyelte meg a lányt. Ott állt a sötétben, és érezte, ahogy az adrenalin száguldani kezd az ereiben. Ismerős, megnyugtató érzés volt. Aztán ahogy beszívta az éjszaka illatát, emlékek torlódtak fel benne. Hirtelen minden hideg lett. A kivilágított nappalira szegezte a tekintetét.

- Táncol. Olyan gyönyörű… mint a belül rohadt alma. Gyönyörű és gonosz. Nem érdemli meg az életet. Bánt másokat. Engem is bántott.  – Fojtottan felkacagott, Jake-t kirázta tőle a hideg. Mikrofonja tökéletesen élethűen továbbította a hangját a csapat furgonban levő tagjainak. – Megölöm. Lassan. Kínlódni fog, ahogy az a másik is…

Behúzódott az árnyékok közé, Jake éles szemmel figyelte. Nem tudta, meddig mehetnek el anélkül, hogy Alessandro összeomlana. Kezdte bánni, hogy nem kérte meg dr. Walzettet, tartson velük. Az orvos biztos tudná, hol a határ.

- Sandro, velem vagy? – kérdezte halkan.

A férfi jól hallhatóan mély levegőt vett.

- Igen – mondta rekedten.

- Menjünk tovább!

Az egész egy lidércnyomás volt. Alessandro szavai egy idő után összemosódtak. A mozdulatai darabosak voltak, de határozottak. Már rég nem figyelt a mögötte lépkedő férfira, csak a belső hangokra, amik vezették lépésről lépésre. Az emlékei megmutatták, hogy a gyilkos hogyan jutott be a házba. Megmutatták, hogyan ölte meg a lányt. Minden kiáltás az őt hallgató és figyelő ügynökök idegeit élezte. Jake elborzadva nézte, amikor rámosolygott a tükörképére. A szeme tág volt, homályos, az arcán veríték gyöngyözött, zihálása olyan volt, mint egy fuldoklóé, a keze remegett, a hangja viszont hidegen, könyörtelenül és elégedetten hangzott. Őrült kacaját visszaverték a falak, körülöttük keringett. Lassan térdre ereszkedett, megérintette a szőnyeget, ahol a holttest feküdt.

- Olyan gyönyörű… ártatlan. Most már ártatlan, mint egy kisbaba… baba… baba… - Olyan volt, mint egy elakadt lemez.

Jake óvatosan közelebb ment.

- Sandro…

Alessandrót sötétség vette körül. Alig kapott levegőt. Emlékek kavarogtak benne, és egy idő után már egyek voltak. Nem létezett olyan, hogy gyilkos és rendőr. Összeolvadtak, és mindketten kívánták a nő halálát. Az ő keze is véres lett, miközben… belevágta a kést a torkába. Érezte a vér szagát, betöltötte a szobát. A pánik, hogy mit tett, teljesen elborította. Menekülni akart. Önmaga elől is. Felkiáltott. A mocsár azonban egyre lejjebb húzta magával. A bűn mocsara.

- Sandro… - Jake habozás nélkül odaugrott, amikor a férfi kiabálni kezdett. Elkapta a kezét, és igyekezett leszorítani a szőnyegre. – Sandro! Hallasz engem?!

A melegség csak lassan tört utat a rettegésbe. Még vergődött, de már minden erejével azon volt, hogy Jake-re figyeljen.

- Megöltem… - lihegte. – Megöltem.

- Nem te voltál! Nem te voltál! Semmi baj.

Alessandro magzatpózba gömbölyödött, és igyekezett még közelebb húzódni a férfihoz. Jake már felfedezte, hogy az érintés megnyugtatja. Nem mondta el neki, de beszélt a doktorral erről, és arra jutottak, hogy valamiért az ő pozitív energiái és érzései elnyomják a negatívakat, amikre Sandro érzékei most külön ki vannak élezve. Hogy miért pont az övé, az rejtély volt, de képtelen volt nem segíteni a férfinak, miután látta és közvetlen közelről átélte kínlódását. Addig simogatta a vállát, míg Alessandro tekintete ki nem tisztult.

- Jobban érzed magad?

- Igen. Sajnálom.

- Láttad őt?

- Nem…

- Belenéztél a tükörbe, Sandro. Ez azt jelenti, hogy ő is belenézett?

Alessandro a homlokát ráncolta. Felkönyökölt, majd Jake segítségével felült. A tükörre bámult, majd lassan mély levegőt vett.

- Igen. Belenézett.

- Láttad az arcát? – Jake hangja rekedt volt a belső feszültségtől.

- Igen. Láttam. – A férfi kimerülten előredőlt, és ha Jake nem kapja el, megint a szőnyegen kötött volna ki. Ott aludt el a férfi vállán, miután tisztán, érthetően elmondta, hogyan néz ki a tettes. Két nappal később azonosították a férfit, és négy nap elteltével sikerült elfogni. Az ötödik napon beismerte a gyilkosságokat. Bizonyítékokat találtak a bűnösségére, így Alessandro neve kimaradt a jelentésekből. Ugyanezen a napon Alessandro Fernandi nyomozó kilépett a rendőrség kötelékéből, és csatlakozott Cole ügynök egységéhez.

 

* * *

 

            Cole ügynök egy aktát lapozgatva sietett végig a lifttől az irodájáig vezető folyosón. Ketten is megállították egy másik ügy kapcsán, így elég rosszkedvűen lépett be a közös irodahelyiségbe.

- Sandro? – nézett körbe. Valamiért mindig rossz érzés fogta el, ha nem látta maga körül a férfit. Alessandrót bármikor elérhette egy roham, és ő olyankor szeretett a közelében lenni.

Az elmúlt hónapok során összecsiszolódtak, többen azon viccelődtek, hogy elválaszthatatlanok lettek. Eleinte ez a főnökeinek sem tetszett, de ő addig járkált mindenféle orvoshoz Sandróval, míg sikerült megszerezniük tucatnyi igazolást arra nézve, hogy a férfinak szüksége van a jelenlétére. Theresa a vasárnapi ebédnél azt mondta, olyan, mintha a fiának Jake-t írták volna fel receptre. Ezen mindegyikük jót derült, csak Sandro komolyodott el. Nehezen viselte, hogy leköti Jake szabadidejét. Rosszul érintette, hogy a segítségére szorul. Bár a közösen eltöltött idő alatt barátok lettek, valamiért még mindig nem szokta meg, hogy Jake-re támaszkodjon.

- Makacs, mint egy öszvér. Olyan, mint az anyja – mondta egyszer Gianni, miután Jake tőle kért tanácsot. – De jó fiú. Kedvel és tisztel téged, ami nagy szó, mert ő nagyon megválogatja, kinek osztogatja el a bizalmát.

Jake akkor örült, hogy ezt hallja, de ez nem segített megoldani a problémát. Sandro szeretett a saját feje után menni, szenvedélyesen élte az életét, ami a rohamokat eltekintve újra átlagos lett. Számtalanszor összevesztek, nem értettek egyet, aztán jött egy roham, és hirtelen ott találta magát Sandro kezét szorongatva, és a helyére zökkent a viszonyuk. Aztán kezdődött minden elölről.

- Alszik – pillantott fel a monitorból Tom Agenston, az egyik legjobb embere.

- Jól van. Ezt intézzétek el – nyújtotta oda neki az aktát, és átment az irodájába. Sandro a kanapén feküdt, a megszokott magzatpózban. Majdnem otthagyta, hogy telefonáljon, de feltűnt neki, hogy a férfi arca szokatlanul sápadt. Azonnal tudta, hogy rémálma van. Odalépett mellé, és megérintette a kezét. – Sandro, sssh… Itt vagyok. Aludj! – Percekig várt, mire úgy találta, hogy Alessandro légzése újra normális lett, az arcába visszatért a szín, és elernyedtek merev izmai.

Irodája az eltelt négy hónap alatt fenekestül felfordult. Sandro külön asztalt kapott a közös irodában, ám egy idő után egyre több időt töltött Jake-nél, így a férfi kénytelen volt változást eszközölni. Sandro asztalát beköltöztette magához, bár volt, hogy a férfi egész nap a kanapén aludt. Néha azzal viccelődött, hogy olyan, mint a Mentalista c. sorozat főszereplője, ideje nagy részét a kanapén fekve tölti. Jake erre hozzávágott egy tollat.

Elmosolyodott az emléken, és lehuppant az asztalához, elintézett pár telefont, közben erősen sötétedett. Nem gyújtott fényt, mert Sandro abban a pillanatban felébredt volna, és az utóbbi időben olyan keveset pihent. Éppen egy nehéz ügyön dolgoztak, a gyilkos már lakat alatt volt, de még azonosításra vártak a kertjében elásott holttestek. Mindenki rosszkedvű volt, a szokásos eufória, amit egy-egy letartóztatás szokott okozni, most szóba sem jött. Az erőszak és kegyetlenség, amellyel a tettes megölte áldozatait, mindenkit elnémított.  

- Figyelj, kedvelem Sandrót, de elegem van abból, hogy a főnök körbeajnározza! – hallatszott hirtelen kintről.

Jake felkapta a fejét.

- Ez nem igaz, Lee.

- Dehogynem, Niko. Általában mellette ül, és fogja a kezét. Lassan kezdem úgy érezni, hogy egy homokos párt nézek, ha megbeszélésünk van.

- Szerintem, ha neked lenne ez a képességed, te is szorongatnád annak a kezét, aki kiránt azokból a rémálmokból, amiket ébren látsz! – csattant fel Tom, aki ezekre a szavakra lépett be. – A főnök még bent van? – kérdezte élesen.

Fojtott csend volt a válasz. Jake felállt, és betette maga mögött az ajtót, nehogy Sandro meghallja, miről beszélnek. Lee és Niko elvörösödtek, amikor meglátták.

- Igen, itt vagyok. Mit intéztél?

Beszélt pár szót Tommal, majd jeges pillantásban részesítette Lee-t.

- Ha továbbra is a csapatomban akarsz maradni, akkor vigyázz a szádra, megértetted?!

- Főnök, én nem akartam tiszteletlen lenni, de ami sok, az sok.

- Hát, persze, de belegondoltál már abba, hogy Sandro hogyan érzi magát? Hogy talán neki is elege van? Csak ő veled ellentétben nem fordíthat ennek az egésznek hátat, különben beleőrül. Kibaszottul szerencsés vagy, ezt ne feledd el! És ha zavar, hogy fogom a kezét, akkor elintézhetem, hogy áttegyenek egy másik csoportba.

Lee feszülten ráncolta a homlokát. Valójában Cole csapata volt a legjobb, és hülye lett volna otthagyni, viszont érzékelte, hogy reklamálásával maga ellen fordítja a társait.

- Bocs, azt hiszem, nem gondoltam végig a dolgot.

- Én is azt hiszem – bólintott dühösen Jake, és visszament az irodájába. Már majdnem leült az asztalához, amikor Sandro megszólalt.

- Igaza van.

Jake arca megrándult. A kanapé felé vette az irányt, és leereszkedett a dohányzóasztalra.

- Mindent hallottál?

- Igen. Sajnálom. – Alessandro hangja tompa és kedvetlen volt.

- Nincs mit sajnálnod. Ha zavar, hogy fogod a kezem, azt úgyis megmondom, ezt tudhatnád, szóval verj ki mindenféle hülye gondolatot a fejedből.

- Honnan veszed, hogy…?

- Sandro, ismerlek, oké?! – Jake kinyúlt, és megérintette a férfi kézfejét. – Mit álmodtál? – kérdezte szelídebben.

- Nem sokra emlékszem. Sikolyok, kiáltások. Egy sötét alak.

- Nő vagy férfi?

- Férfi. Inkább fiú, azt hiszem.

- Más?

- Semmi. Nem emlékszem semmi konkrétra, sajnálom.

- Rendben, akkor ezt most jegeljük, míg nem látod tisztán. – Szigorú szabályok szerint dolgoztak. Sandro minden egyes látomásáról feljegyzést készítettek, a legapróbb dolgokról is, mert nem tudhatták, mikor veszik hasznát, vagy Sandro mikor kapcsolódik újra az illetőhöz.

- Köszönöm. Hazamegyünk?

- Ma a szüleidnél vacsorázunk, nem?

Alessandro felnyögött. Végre átfordította a kezét, és összefonta az ujjait a férfiéval.

- Teljesen kiment a fejemből. Abban reménykedtem, hogy összedobunk valamit, és korán lefekszünk. – Jake majdnem felsóhajtott. Ez olyan kétértelműen hangzott.

Úgy egy hónapja összeköltöztek. Jake egy kis lakást bérelt, és mivel Alessandróé elég nagy volt mindkettejüknek, odapakolta a cuccait. Elég fárasztó volt az éjszaka közepén átautózni a férfihoz, ha annak rohama volt, és felhívta. Az pedig külön bosszantó volt, amikor nem hívta fel, és nem egy reggelen ő talált rá az ájult férfira. Ezt persze csak a család tudta, nem akarták nyilvánosságra hozni, mert Alessandrónak így is meggyűlt a baja a médiával, sőt, tulajdon kollégáival is.

Lassan úgy éltek egymás mellett, mint két testvér, bár Jake igyekezett magában tartani, hogy nem egyszer azért jön be fáradtan dolgozni, mert az éjszaka közepén a férfi átbotorkált hozzá, és addig könyörgött neki, míg odabújhatott hozzá. Ezeken a reggeleken Sandro ragyogott, mert kipihente magát, Jake viszont fáradt volt, mert a férfi súlya általában mozdulatlanságra kárhoztatta, és nem tudott tőle aludni. Nah, de ő választotta ezt, így nem szólhatott egy szót sem.

Az elején rettenetesen zavarta, hogy fognia kell a férfi kezét, vagy meg kell érintenie. Egy nőt mindenképpen szívesebben ölelgetett volna, de egy idő után teljesen megszokottá vált, sőt, egy idő után furcsa volt, ha távolabb voltak egymástól. Amikor Alessandro először mászott az ágyába, megfordult a fejében, hogy leüti, de nem vitte rá a lélek. Sandro ugyanis ijesztően sápadt volt egy rémálom után, és akkor már napok óta alig aludt valamit. Így elátkozta a kedvességét, de engedte, hogy a férfi hozzá gömbölyödjön. Hajnal felé arra ébredt, hogy Alessandro félig ráfeküdt, agyonnyomja. Majdnem lerúgta maga mellől, az tény. Ám Sandro békésen és mélyen aludt, és megint győzött a jó szíve: békén hagyta. Aztán a férfi elkezdte ezt kihasználni, és már meg sem ágyazott magánál. Egész egyszerűen úgy tért nyugovóra Jake mellett, mintha ez teljesen normális lenne.

- Eszünk, aztán a desszertet kihagyva hazamegyünk. Amióta hozzátok járunk enni, híztam két kilót, úgyhogy nem lesz desszert.

- De anya tiramisut csinál, az a kedvenced, nem?

Jake most tényleg felsóhajtott, és bólintott. Alessandro elégedetten elmosolyodott, mire elnevette magát.

- Menjünk!

Végül késve értek a Fernandi házhoz. Theresa összehúzott szemöldökkel fogadta őket, de amikor Sandro felkapta és megpörgette, kacagásban tört ki.

- Azonnal tegyél le, te mamlasz!

A család jókedvűen figyelte Alessandro bohóckodását. Jake-t már mint családtagot fogadták. Tisztában voltak azzal, hogy a férfi neki köszönhetően tért vissza úgymond az életbe. Már tizenegy is elmúlott, mire sikerült elszabadulniuk. Sandro elbóbiskolt a kocsiban hazafelé menet. Jake leparkolt, és kiszállva visszahívta az egyik emberét, majd felébresztette a férfit.

- Itthon vagyunk.

Gyors zuhany után némi vita következett, mert Jake végre ki akarta pihenni magát.

- Aludjunk akkor nálam – ajánlotta fel Alessandro. Hallani sem akart arról, hogy külön töltsék az éjszakát. – Az én ágyam nagyobb.

Jake sejtette, hogy hiába a nagyobb ágy, a férfi megint rajta alszik el. A szemét forgatta.

- Rendben. – Nem is értette, miért megy bele a dologba.

Majd fél méter terült el közöttük, mire elhelyezkedtek a takaró alatt. Jake ettől függetlenül nem volt elégedett. Megértette Sandrót, mert őt is kikészítették volna az állandó rémlátomások, de mindennek volt határa. Kezdte úgy érezni magát, mintha tényleg egy pár lennének. Jó, Sandróval alapvetően kevesebb probléma volt, mint egy nővel: nem nyavalygott elmaradt randik miatt, nem féltékenykedett, nem akart gyereket, satöbbi. Ezektől függetlenül ugyanezek voltak a problémák is, ráadásul Sandro férfi volt, tehát nem rendelkezett gömbölyded mellekkel, tenyérbe illő fenékkel, karcsú bokákkal – mindazokkal, amiket Jake szeretett a nőkben. Az utóbbi pár hónapban viszont egy karcsú, feszes, meleg férfitest simult hozzá majdnem minden éjszaka. Voltak zavaró pillanatok, hiszen azért fából nem volt egyikük sem. Viszont egyikük sem vonzódott a saját neméhez. Jake kezdte azt érezni, hogy megbolondul.

- Ha baj van, akkor simán elérjük egymást – közölte figyelmeztetően, mire Sandro csak morcosan a feje alá gyűrte a párnáját.

Jake még egy ideig forgolódott, de aztán megtalálta a helyét, és pár perc múlva már aludt is. Az éjszaka kellős közepén viszont arra ébredt fel, hogy Sandro mormog álmában.

- Sandro? Sandro! – felkönyökölt. – Alessandro! Hallasz?

Fojtott hang volt a válasz, majd a férfi feléje fordult. Nem látta az arcát, csak azt érzékelte, hogy darabosan mozdul. Azonnal tudta, hogy nincs magánál.

- Bűnös mindegyik! Te is! Te is! Megbüntetlek…

- Sandro, merre jársz?

A férfi felnevetett, zihálva, idegen hangon, volt valami furcsa felhang benne, amit Jake először nem tudott hová tenni. Izgalom, villant át az agyán, amikor Sandro feléje mozdult. Hátravetette magát ösztönösen, de majdnem lezuhant az ágyról. Alessandro pedig már ott volt felette, leszorította, és közel hajolt hozzá, a lélegzete az arcát érte.

- Megbüntetlek… - A keze rángatni kezdte Jake pólóját.

- Sandro, fejezd be! – Jake mérges lett. Félreütötte a férfi kezét, ellökte magától, és ezúttal ő szorította le. Más esetekben ilyenkor Sandro már lenyugodott, és magához tért a rohamból. Most viszont még csak hajlandóságot sem mutatott rá. Sőt… Kapkodva nyúlt feléje, és Jake értetlenül felmorrant. Elkapta a csuklóját, a feje fölött a párnára nyomta, és szinte teljes súlyával ráfeküdt. Sandro jó erőben volt, az utóbbi időben majdnem teljes súlyát visszanyerte, együtt jártak edzeni is, így nem volt könnyű dolga. – Én vagyok az, Jake. Hallasz engem? Figyelj rám! Sandro! Figyelj rám!

Alessandro halk zihálása és izmainak lassú elernyedése kicsi megkönnyebbülést hozott. A férfi combjaira ült, és az arcába hajolt.

- Sandro? Velem vagy?

- Igen, igen…

Jake nagyot fújt. Lassan eleresztette a férfi kezét.

- Hol jártál?

- Férfi. Amit a fejében láttam… - Sandro izzadt arcát a párnába fúrta. – Egy fiút kínzott éppen, amikor összekapcsolódtunk. Minden olyan zavaros és furcsa volt, mintha ködfátylon keresztül láttam volna az egész jelenetet. Nem tudok róluk semmit, amin elindulhatnánk. Ki kell mennem a fürdőbe, engedj!

Jake-nek volt valami furcsa a férfi viselkedésében. Nem mozdult, mire Sandro szinte kétségbeesetten szabadulni próbált alóla. Ahogy a testük összesimult dulakodás közben, azonnal megértette, mi a baj.

- Sandro, hagyd abba! Nincs semmi baj.

- Dehogynem. Jézusom, dehogynem! – Sandro szinte sírt, pedig az utóbbi két hónapban már egész jól viselte a legrosszabb rohamokat is. – Reagáltam arra, amit tett. Olyan vagyok, mint ő. Olyan…

- Ez hülyeség, Sandro!

- Megerőszakolta azt a fiút! És én végignéztem, és élveztem, érted?! – Sandro a tenyerébe temette az arcát.

Jake óvatosan megérintette a vállát.

- Semmi baj. Csupán ráhangolódtál az ő érzékeire. A tested pedig a tiednek gondolta a vágyakat. Ez nem a te hibád. Ettől még nem vagy olyan, mint ő.

- De igen! Te ezt nem értheted!

- A francba, Sandro! Ez egy teljesen normális reakciója a testednek! Mióta nem voltál nővel? Több mint fél éve legalább, ha jól számolom.

- Ez egy dolog, de… nem csak ez a baj. Egy fiúval tette, érted?! És akkor hallottam a hangod, és… - Sandro elfordult, pedig a sötétben Jake amúgy sem láthatta feldúlt vonásait. – és valahogy összekeveredett bennem a kettő. Összezavarodtam, és felizgultam. Átfutott az agyamon, hogy te… és én.

Jake egy hosszú pillanatig szólni is képtelen volt. Majdnem felnevetett, de sejtette, hogy ezzel mérhetetlen károkat okozna a barátságukban és a férfi önérzetében is.

- Már hónapok óta együtt vagyunk napi huszonnégy órát. Többet, mint egy átlag pár szerintem. Teljesen természetes, hogy egy idő után melegségre kezdtél vágyni, és mivel én kéznél vagyok…

- Egyikünk sem homoszexuális.

- Hát, nem. Figyelj, felnőttek vagyunk. Én most átmegyek a szobámba, amíg te… elintézed a dolgot önmagaddal, rendben? – Jake kicsit zavartan kiült az ágy szélére, de Sandro kétségbeesetten kapott utána.

- Megbántottalak?

- Nem. Bár tény, hogy nem mindennap fantáziál rólam egy pasas.

- Zavar?

- Sok nő cserélne velem jelen pillanatban. – Jake most már elvigyorodott. – Ha végre vége lesz ennek az ügynek, elmegyünk csajozni, mit szólsz?

- Belegondoltál abba, hogy mi lenne, ha nekem éppen akkor lenne egy látomásom, amikor egy nővel szeretkezem?

Sandro csendes, beletörődő hangját hallva Jake szíve elszorult. Sokat töprengett azon, hogy miért pont tőle nyugszik meg a férfi. Még a szülei sincsenek ilyen hatással rá, mert egyik alkalommal otthon lett rosszul, ő pedig kiment valamiért a kocsihoz. Paolo kiabálva rohant utána. Theresa agyon ölelgette, kérlelte a fiát, hogy térjen vissza közéjük, de Sandro nem reagált. Jake hangjára és szavaira viszont már pár másodperc múlva felfigyelt. Beletörődtek a dologba, de eddig fel sem merült benne ez a probléma.

- Lehet, hogy a megfelelő nővel működne a dolog.

- Ezt még te sem hiszed el!

Jake nem tudta, mit mondhatna. A férfi felé tapogatózott, majd magához ölelte.

- Sajnálom. Bárcsak… ne így lenne.

- Mindennek oka van, anya szokta mondani mindig. De annak is, hogy mindörökre magányos maradok?

- Nem vagy magányos, van családod, barátaid, és itt vagyok én is.

- Egyszer azonban te is találkozol a megfelelő nővel…

- Egyszer elég volt, és különben is, a munkám minden nőt elriaszt.

- Régebben nálam is ez volt a helyzet, most viszont itt van ez is. A rohamok, a képességem. Te vagy az egyedüli, aki vissza tud hozni onnan. És félek, Jake.

- Mitől?

- Hogy egyszer már te sem leszel… és akkor magával ragad az őrület.

Jake nem volt híve a nagy szavaknak. Most is mondhatta volna, hogy mindig ott lesz a férfinak. De inkább hallgatott, és repkedtek a gondolatok a fejében. Lassan elhúzódott, Sandro már azt hitte, hogy elmegy, amikor megérezte a férfi ujjait az arcán.

- Jake…

- A mi titkunk marad.

- Jake? – Sandro megdermedt, amikor Jake ajka óvatosan az övére simult. És akkor megértette. Megremegett.

- Soha nem leszel egyedül, amíg élek. Elhiszed ezt nekem?

Sandro bólintott.

- Igen.

- Jó, akkor most oldjuk meg a problémádat. – Jake hangjában elszántság volt, amin Sandro más körülmények között jót derült volna, most viszont rendesen meghatódott tőle.

- Nem szükséges. Nem kell erőltetned! Veszek egy hideg zuhanyt, meg van kezem, szóval… megoldom magam is.

- Épp most csókoltalak meg, tehát társak lettünk mindenféle tekintetben. Engedd, hogy segítsek.

Sandro habozott.

- Megcsókolhatlak? – kérdezte tétován.

Végül az ágyra dőlve, az oldalukra feküdve, egymás felé fordulva ismerkedtek a másik ajkával. Eleinte úgy érezték magukat, mintha megint kamaszok lennének. Zavarban voltak, bénáztak, amitől fel-felnevettek, és a feszültség lassan elillant. Sandro volt a kezdeményezőbb, a nyelve bizonytalanul ugyan, de finoman Jake szájába csúszott. Közelebb fészkelődtek egymáshoz. Összesimultak. Jake hanyatt dőlt, átkarolta a férfi vállát, és magára húzta. Jó érzés volt csókolózni vele. Jó volt érezni a súlyát a testén. A kezét a bőrén, ahogy a pólóját feltolva végigsimogatta az oldalát.

A szíve úgy dübörgött, ahogy talán még soha. Az ágyéka pulzált, a vágy lüktetve vette birtokba minden sejtjét. Sandro feltérdelt, és a fejét át lehúzta a pólóját. Bár sötét volt, és Jake nem látta a testét, el tudta képzelni karcsú, izmos alakját. Kinyúlt feléje, csak a tapintására bízva magát. A selymes bőr, az izmok, a lapos mellkas, mind-mind olyan furcsa volt, és mégis… ebben a meghitt sötétségben igazi volt, tiltott és izgató.

A halk zihálás, az elfojtott kis hangok csak még jobban feltüzelték a vágyaikat. Sandro ajka végigbecézte Jake bőrét, borostás arcától kezdve a finom izmokon és a lapos mellbimbókon át egészen a keskeny csípő vonaláig. Tenyere futólag érintette az ágyékát, és elégedetten felmorrant.

- Kemény lettél.

- Nem vagyok fából – mormolta Jake, és önkéntelenül megemelte a csípőjét. Viszont azonnal elkapta a férfi csuklóját, amikor az alsónadrág pereme alá csúszott a keze. – Mennyire jó ötlet ez?

- Semennyire, de túl jó érinteni végre téged ahhoz, hogy abbahagyjam. Kérlek.

- Én nem pótolhatok egy nőt.

- Jelenleg nem gondolok egy nőre sem, csak rád – felelte Sandro lágyan, a szájára lehelve a szavakat.

Jake ellenállása végleg megtört. Az óvatos csókok elmélyültek, a nyelvük táncot járt, miközben Sandro keze Jake alsójába csúszott. A férfi felszisszent. Túl régen nem volt senkivel, és Sandro érintése most a végletekig felcsigázta. A keze újra vándorútra indult a férfi felsőtestén, elidőzött a mellbimbóknál. Lassan lekerült róluk az alsó, Jake-ről a póló, egy futó pillanatra feszélyezve dermedtek meg, de aztán a kíváncsi, parázsló vágy egymás felé lökte-húzta őket. Összesimulva csókolóztak. Jake fejében megfordult, mi a fenét is csinál, de Sandro forró szenvedélye mindent kivert a fejéből. Sandro újra végigcsókolta, nyelvével becézte a mellbimbóját.

- Milyen kis feszes lett – pöccintette meg a nyelve hegyével.

- Ne hozz még nagyobb zavarba – húzta meg a haját Jake feszülten, dübörgő szívvel. Érezte a bőrén, ahogy Sandro szélesen elmosolyodik, és ettől az egész teste bizseregni kezdett. Végigsimított az izmos vállakon, a széles mellkason, a feszes hason. Hogy a fenébe találhatja vonzónak, amikor soha még csak rá sem nézett egy férfira sem? Nem talált rá választ.

Sandro visszatért a szájához, incselkedett vele, megőrjítette. Jake a hajába fúrta az ujjait, ujjai a mély heget érintették a fejbőrén, borzongás futott végig rajta. Hozzásimult. Furcsa érzés volt egy másik férfihoz tapadni főleg, hogy az ágyékuk is egymáshoz ért. Ennek ellenére nem volt undorító vagy vágylohasztó. Jake felnyögött, amikor Sandro keze kettejük közé siklott, és az ujjai körbefonták, simogatták.

- Jó? – Elmélyült, rekedtes hangjától borzongás futott végig Jake gerince mentén. Finom és érzéki érzés volt.

- Hülye! Te is tudod, hogy igen… - Sandro nyakába temette az arcát, és az ajkába harapott, nehogy még egy zavarba ejtő nyögés kicsússzon a száján. – Sandro? – A férfi után kapott, amikor elhúzódott tőle, de aztán megnyugodva visszadőlt a párnákra.

Sandro újra végigcsókolta, a csípőjét harapta, a combja belső felére is lehelt néhány csókot. Jake megdermedt, ahogy megérezte a forró leheletet, amely vágyát érte. Elakadó lélegzettel nyílt tágra a szeme, amikor Sandro finoman nyalogatni kezdte.

- Ne!

- Miért? Hiszen…

- Nem kell ezt csinálnod ahhoz, hogy jó legyen!

- Zavar, hogy egy férfi csinálja neked?

- Dehogyis! Nem erről van szó!

- Akkor engedd, kérlek. Hadd kényeztesselek. Ennyivel tartozom, miután… - Nem tudta befejezni, mert Jake dühösen eltaszította magától és fölébe kerekedett.

- Tartozol? Te megbolondultál! – kiáltott fel. – Ne csináld ezt hálából, ne alázd meg mindkettőnket! Világos?

Sandro ekkor döbbent rá, mit is mondott.

- Sajnálom. Nem úgy értettem…

- Akkor hogyan? Hm? – Jake rettenetesen dühös lett. Féltékeny harag borított vörös ködöt a szeme elé, ha arra gondolt, hogy Sandro még valakivel ezt csinálja. Tudta persze, hogy ez hülyeség, de az érzés elborította és nem tudott tenni ellene.

- Arra gondoltam, hogy ennyivel tartozom, miután belementél abba, hogy így együtt legyél velem.

- De én ezért nem várok semmit, érted?

- Igen, de…

- De?

Sandro hangja fojtottan tört elő a torkából.

- Hallottam, ahogy elakad a lélegzeted, amikor megnyaltalak. Hihetetlenül szexi hang volt.

Jake szíve dübörgött.

- Bolond!

- Hány nő csinálta ezt neked?

- Nem veled fogom kibeszélni a szexuális életemet!

- Ezek szerint kevés. – Még Jake is kihallotta a szavaiból az elégedettséget.

- Jó pár barátnőm volt, akivel csináltam, de a feleségem nem szerette, én pedig nem erőltettem. A válás óta meg örültem, ha egy-egy kettyintés összejött. – Jake érezte, hogy milyen szánalmasan hangzik mindez. Bosszúsan legördült a férfiról, aki azonnal fölébe magasodott, és csókot nyomott a szájára. – Most boldog vagy?

Sandro halkan nevetett, de nem mondott semmit. Csupán visszahajolt a férfihoz újabb csókokért. Addig erősködött, míg Jake lábai közé fekhetett, és összesimultak.

- Jó lesz így? – suttogta a fülébe, ahogy összeszorította a merevedésüket.

- Jó. – Jake átkarolta, a nyakába fúrta az arcát. A férfi gyengéd simogatása, összesúrlódó bőrük teljesen felcsigázta az érzékeit. Meg kellett állapítania, hogy Sandro tapasztalt szerető, aki odafigyel a partnerére, még akkor is, ha az történetesen férfi. A férfi végigcsúsztatta a hüvelykujját vágyának hegyén. Kis híján felnyögött, de uralkodott magán, ám a teste rezdülését nem tudta tompítani.

- Élvezed, igaz? Nagyon jó érzés nekem is. Érezni a remegésed, a keménységed, a nedved…

- Fogd be! Így is tiszta zavarban vagyok!

Sandro rekedt hangon kuncogott. Jake késztetést érzett tőle, hogy belemarkoljon a bőrébe, simogassa, csókolja, hogy kicsaljon belőle ehhez hasonló vágykeltette hangokat. Ehelyett a férfi dereka köré fonta a lábát, megkereste az ajkát. Lecsukott szemhéja alatt fénylő tűzijátékot látott, az elfojtott kis nyögések fel-feltörtek a torkából. Sandro fűszeres illata teljesen megőrjítette, a bőrén végigsimítva tucatnyi érzéki inger csapott le rá. A férfi zihálása, az elharapott hangok csábítóbbak voltak, mint gondolta volna. Arról nem is beszélve, hogy a szenvedély tüzében a vágy vette át az uralmat a testük felett – aki nem ismerte a zavar és a feszélyezettség fogalmát –, s újra és újra egymásnak lökte a testüket.

Sandro keze szorosan fogta merevedésüket, a kéj megborzongatta minden idegsejtjüket. De abból a pillanatból, amikor a tűzijáték teljes pompájában felrobbant, hogy kivilágosodott Jake előtt a sötétség, csak az maradt meg, hogy Sandro kimondta a nevét. Ahogy nyögte a nevét: rekedten, fojtottan és mégis szenvedéllyel, érzéssel. Teljesen meghatódott tőle, pedig soha nem fordult elő vele.

Sandro sajnálta, hogy nem látja Jake arcát, amely forrón simult a nyakához. Zavarban volt. Ő maga is, de Jake… annyira vonzónak bizonyult, hogy egyáltalán nem bánta, nem nővel van. Kedvelte a férfit. A sötétségbe néha ő hozta el a fényt, így egy idő után Sandro úgy kezdett el vágyakozni utána, mintha az életet jelentette volna. Az ő esetében talán ez volt a valóság, ám Sandro most először nem bánta. Ez az együttlét megérintette a szívét. Jake zavara, izgatottsága, dühe és szenvedélye kicsúcsosodott a közös orgazmus teljességében, amikor hallhatta Jake halk kis kiáltását, érezhette megkönnyebbült élvezetének reszketését.

- Tessék? – rezdült fel, amikor Jake mormogott valamit.

- Zuhany. Szükségem van egy zuhanyra.

- Mit szólsz egy közöshöz? – Nem lepődött meg, hogy Jake lelökte magáról, és nevetésére ügyet sem vetve elvonul a fürdőszoba felé. Ennek ellenére Sandro biztosra vette, hogy éjszaka nem fogja ellökni magától…    

 

            Két napig kerülgették egymást. Együttlétük után valahogy túlontúl zavarban voltak ahhoz, hogy beszéljenek róla. A munkába temetkeztek, a teljes kimerültségig dolgoztak. A harmadik napon Jake annyira elmerült egy új ügy boncolási jegyzőkönyvében, hogy fel sem tűnt neki, Sandro nincs mellette.

- Főnök, gyere gyorsan! – Sheila Robb rémült arcát látva Jake megdermedt. A kanapé felé fordult, ahol Sandro általában pihenni szokott, de sem ott, sem íróasztala mögött nem látta. Minden a helyén volt, csak Sandro nem.

- Hol? – ugrott fel.

- A folyosón. Körbejárt, azt mondta, elgémberedett. Furcsálltuk, hogy nem vagy vele, de mielőtt megkérdezhettük volna, már nekitántorodott a falnak – mesélte a nő futás közben.

Jake messziről látta a kollégáit, akik Sandro köré gyűltek. A legtöbbjük csak hallott róla, találkoztak is a férfival, de nem látták „működés” közben. Jake félrelöködte őket.

- Mi lenne, ha mindenki visszamenne dolgozni?! – csattant fel mérgesen. Sandro láttán halálra rémült. A férfi ijesztően sápadt volt, összekuporodva támasztotta a hátát a falnak. A tekintete homályos volt, a hangja csupán mormolás. Jake felfigyelt arra, hogy Fink, aki ugyanezen az emeleten dolgozott, éppen zsebre teszi a telefonját. Rászegezte a mutatóujját. – Ajánlom, hogy a készített videofelvételt kitöröld!

- Nem tudom, miről beszélsz!

- Akkor pontosítok, most azonnal leadod a mobilod Robbnak, aki átmásolja, majd letörli a most készített videót. Világos?

- Na, ide figyelj!

- Nem, te figyelj! Szerintem senki nem fogja tartani érted a hátát, szóval tedd, amit mondtam! – Jake iszonyúan mérges volt, és rémült. Letérdelt Sandro elé, megpróbált nyugodtan szólni hozzá. – Sandro, én vagyok az, Jake. Merre jársz?

Motyogás volt a válasz.

- Sandro, hallasz? – Óvatosan megérintette a férfi kezét.

- Mindig bánt! Nem akarom! Nem! Engedj el! – Sandro védekezően emelte fel a karját. – Ne bánts! – A kiáltása visszhangzott a folyosón.

Jake erősen megszorította a kezét.

- Sssh, Sandro, semmi baj! Térj vissza hozzám! – Zavarni kezdték a bámulók. – Komolyan senkinek sincs semmi dolga?! Sandro nem cirkuszi látványosság! Mindenki menjen a dolgára!

Többen zavartak félrenéztek, de mindenki engedelmeskedtek. Csak az akkor érkező Tom és Sheila maradt a közelben, igyekezték távol tartani az ügynököket, akiknek esetleg arra volt dolguk, míg Sandro magához nem tér annyira, hogy Jake átkísérje az irodába.

Jake óvatosan maga felé húzta a férfit, megölelte, bár ezzel kiváltott némi ellenkezést. Sandro két érzés között ingadozott: a rettegés és a vonzalom között. Jake csitította, de így is percek teltek el, és Sandro arcán már veríték csillogott, a légzése szaporább lett, egyre gyakrabban pislogott, amit biztos jele volt egyre erősödő fejfájásának. S közben semmi jele nem volt annak, hogy magához akarna térni.

Akárhol is volt, a rettegés olyan erővel szívta magába, hogy Jake kezdett pánikba esni. Szorosan ölelte a férfit, suttogott neki, az ajka a fülét érte, amitől Sandro összerándult. Jake először nem értette, mi történt, de a száját nem vette el Sandro fülétől, és lassan kezdte érezni, hogy Sandro felfigyelt a hangjára.

- Jake?

- Itt vagyok. Semmi baj. Gyere! – Felsegítette, és áttámogatta az irodába. Sandro elég bizonytalanul állt a lábán, és a fejét fogta. Alig dőlt el a kanapén, már aludt is. Jake a szemét dörzsölte, amikor Tom megállt mellette.

- Hogy van?

- Teljesen kimerült.

 - Mit láthatott?

Jake csak a fejét ingatta. Percenként rápillantott a férfira, már nem tudott a munkájára koncentrálni. Eltelt másfél óra, mire Sandro felébredt.

- Jake?

- Itt vagyok – Jake vizet vitt neki, és odaült mellé. – Hogy érzed magad?

- Már nem fáj annyira a fejem. Ez húzós volt.

- Igen, de kinek a hibájából? – Jake nem akarta üvölteni, de annyira mérges volt. – Halálra rémültem, mert percekbe telt, mire magadhoz tértél. Megbeszéltük, hogy ha lehet, nélkülem még a mosdóba se mész ki.

- Te is tudod, hogy ez nem mehet ítéletnapig.

Jake félrenézett.

- Én csak azt akarom, hogy ne kelljen aggódnom érted – mondta feszülten.

Sandro kimerülten dörzsölte a szemét.

- Az elmúlt két napban alig beszéltünk, és kezdett zavarni a csend. Ráébredtem, hogy nem várhatom el, hogy a nap huszonnégy órájában, az év minden napján velem legyél. Valamennyire meg kell tanulnom irányítani a képességemet.

- Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit irányíthatsz. Próbálkoztunk már eleget, és nem működött.

- Akkor próbálkozom erősebben – vágta rá Sandro makacsul megfeszülő vonásokkal.

- Miért akarsz kitaszítani az életedből?

Sandro döbbenten nézett rá.

- Ez meg sem fordult a fejemben.

- Pedig nagyon úgy tűnik, mert ha irányítani fogod a képességed, rám már nem lesz szükséged. 

- Nem erről van szó, csak… - Sandro a szavakat keresgélte. Jake ökölbe szorította a kezét, nehogy sürgesse. – Nem akarom, hogy csak ez miatt legyél velem.

- Tessék? Barátok vagyunk, nem csak ezért vagyok veled, ezt te is tudod.

- És ha én ennél többet akarok?

Jake lélegzete elakadt.

- Elmondanád pontosan, hogy mire gondolsz?

- Amióta együtt voltunk, alig beszélünk. – Sandro nagyon halkan beszélt. – Megbántad?

- Nem, csak… fogalmam sem volt, mi lenne… mit kellene tennem, hogyan kellene viselkednem. Sajnálom, ha ebből azt vontad le, hogy megbántam. – Jake zavartan a kanapé háttámlájára szegezte a tekintetét. Hallotta a férfi megkönnyebbült sóhaját.

- Igazából arra gondoltam, hogy teszek egy próbát. Arra voltam kíváncsi, hogyha képes lennék magam is visszatérni, akkor is velem maradnál-e?

Jake a szemét forgatta. Már mindent értett.

- Hogy te mekkora egy hülye vagy!

- Sajnálom, hogy aggódnod kellett.

- Mi lenne, ha inkább úgy gyakorolnál, ha a közelben vagyok? Ahogy telnek a percek, egyre nehezebb visszahozni téged a sötétből. Ne légy felelőtlen, rendben?!

- Igen, köszönöm.

- Jól van. Mit láttál?

Sandro a halántékát masszírozta.

- Ismeretlen személy volt, nála még nem jártam. Bántották. A rettegése vonzott magához.

- Tudsz róla bármit, amin elindulhatunk?

- Nem, sajnálom. – Legtöbbször Sandro látomásai holtvágányon álltak, mert a látottak nem voltak elegek ahhoz, hogy nyomozást indítsanak.

- Semmi baj. Menjünk haza. Szükségünk van némi alvásra.

Egészen hazáig nem beszélgettek. Sandro elbóbiskolt, de a lakásuk előtt felébredt. Szótlanul baktattak fel az emeletre. Míg Jake megágyazott, addig Sandro lezuhanyozott. Mire Jake végzett a fürdőben, addigra Sandro már elhelyezkedett a takaró alatt. Jake alig bújt be mellé, már oda is húzódott hozzá.

- Biztos nem bántad meg?

- Nem, de még mérges vagyok rád, amiért csak úgy kísérletezgetsz. Te is tudod, hogy ez nem játék!

- Azt hiszem, ezzel én vagyok a leginkább tisztában.

- Akkor meg viselkedj is úgy!

- Igenis, mami! – Sandro nem állta meg a gúnyos választ, mire Jake szeméből azonnal elröppent az álom.

- Kapd be! – vágta oda a férfinak, és hátat fordított neki, így nem láthatta, hogy Sandro tétován feléje nyúl, majd visszahúzza a kezét.

- A tiédet boldogan – felelte mégis évődő hangon, mire Jake csak bosszús horkantással válaszolt, és lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát.  

Egyikük szemére sem jött álom, pedig fáradtak voltak. Jake kis idő múlva érezte, hogy Sandro óvatosan felkel mellőle. Egy pillanatra elbóktatott, aztán felriadt, és megfordult. Sandro nem volt mellette, és észrevette, hogy a fürdőszobában ég a mosdó feletti lámpa. Aggódva kelt fel, attól tartott, hogy Sandrót elkapta egy roham. A résnyire nyitva hagyott ajtón belesve azonban megdermedt az eléje táruló látványtól. Hirtelen nem tudta, hogy zavarában mit tegyen. Vissza kellett volna mennie az ágyba, de képtelen volt mozdulni.

Sandro a mosdónak dőlve simogatta magát, fejét hátravetve, lehunyt szemmel adta át magát az érzésnek. Alsója a csípőjére csúszott, és ahogy ott állt a gyenge fényben szinte teljesen meztelenül sokkal erotikusabbnak bizonyult, mint bármelyik nő, akit Jake útjába sodort eddig az élet. Amikor együtt voltak, sötét volt, csak elképzelni tudta a férfit, de most a halvány fény keretet adott magas, izmos alakjának. A vágy úgy csapott le rá, hogy kiszáradt tőle a szája, és lüktetni kezdett az ágyéka. Sandro arca megrándult, mellkasa egyre gyorsuló ütemben emelkedett s süllyedt. Jake-t teljesen megbabonázta, pedig soha nem hitte volna, hogy ez lehetséges. Ahogy Sandro teste megfeszült, elkapta a tekintetét és visszaosont az ágyhoz. Égett az arca. Megleste a férfit önkielégítés közben. Nem normális. Ráadásul hatással volt rá. Belefúrta az arcát a párnába, és igyekezett lenyugodni.

Hosszú percek teltek el, mire Sandro bebújt mellé. Nem közeledett hozzá, megmaradt a saját térfelén. Jake torkában egyre gyűlt a keserűség és a harag, amelyet a kielégítetlenség csak tovább táplált.

- Legalább jó volt? – tört ki belőle, amikor Sandro hasra fordulva elhelyezkedett.

Döbbent csend volt a válasz. Sandro lassan a könyökére emelkedett.

- Tessék? – A meglepett, rekedt hang Jake idegeit tépte-szaggatta.

- Azt hittem, rohamod van, és láttalak, miközben…

- Oh… - Sandro csodálkozó kis hangot hallatott. – És zavart?

- Zavarba jöttem, jah. Legközelebb tedd be az ajtót.

- Úgyis benéztél volna…

- Direkt csináltad?

- Nem, csak… Ne várd, hogy azok után, ami történt közöttünk, teljesen közömbös leszek irántad.

Jake testén elégedettség suhant át. Meg egy csomó más érzelem, öröm, vágy, amiket igyekezett nem figyelembe venni. Sandro rosszkedvűen folytatta.

- Még akkor is, ha nem bántad meg, egyszeri alkalom volt a számodra, amit el kell fogadnom. Viszont nem tudok tenni az ellen, hogy reagáljak rád: az illatodra, a tested melegére. Sajnálom, ha kellemetlen, de a testem azon részét, amelyik vágyik rád, nem tudom irányítani. Talán… talán jobb lesz, ha kint alszom a kanapén.

Jake időben mozdult, és még épp elérte Sandro vállát, mielőtt a férfi felkelt volna.

- Ne!

- Figyelj, nem kell megerőltetned magad…

- Hülye! – nyögte Jake totális zavarban, és a férfi kezét megragadva az ágyékához húzta. – Rohadtul zavarban vagyok, úgyhogy egy rohadt szót se! – mondta kalapáló szívvel, amikor Sandro mély levegőt véve mozdulatlanná dermedt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha kimegyek a fürdőbe – dünnyögte égő arccal, de Sandro visszanyomta az ágyra, és nem engedte, hogy felkeljen.

- Csináld itt! – kérte rekedten, és felkapcsolta a lámpát. Jake elfordította a fejét.

- Kezdek rájönni, hogy perverz vagy – állapította meg.

Sandro izgatottan nevetett, és feltérdelt. Az alsón keresztül simogatni kezdte a férfit, és közben nem vette le a szemét róla, egyetlen rezdülés sem kerülte el a figyelmét. Szinte erőszakot tett magán, amikor maga mellé ejtette a karját, és kihívóan felvonta a szemöldökét.

- Magadnak kell befejezni.

- Szó sem lehet róla, hogy közben bámulj!

- Te is néztél közben!

- Az véletlen volt, ez pedig szándékos… - Jake keze ökölbe szorult a párnán. Igyekezett nem nézni a férfira, de a tekintetük mégis összetalálkozott. Remegve csúszott a keze az alsója alá.

- Emlékeztetlek, hogy rajtam csak az alsó volt, az is lecsúszott a csípőmre.

- Perverz! – kiáltott fel Jake, és felült, hogy lerángassa a pólóját, majd kiszabadította az alsónadrág fogságából a merevedését. Pipacsvörösen, de dacosan nézett szembe Sandróval, aki sötét pillantással mérte végig. – Most elégedett vagy?

- Le is vehetnéd – bökött az alsóra, mire Jake morcosan engedelmeskedett.

Remegett a keze, ahogy visszafeküdve az ágyra, magához ért. Lehunyta a szemét, és igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy Sandro úgy bámulja, mint éhes oroszlán az áldozatát. Nem is emlékezett, mikor csinált utoljára ilyesmit. Valószínűleg még kamaszkorában. De akkor dús keblű nőkről fantáziált, nem egy izmos férfiról, aki különös hatással van rá. Nem, nem gondolhat rá! Arra, hogyan csókolta, simogatta.

- Sandro…

- Igen? – Sandro megbűvölten bámulta. Még mozdulni sem mert, nehogy megtörjön a varázs, és Jake a fürdőszobába meneküljön zavarában. Pedig legszívesebben addig csókolta volna, míg fulladozva kapkodnak levegőért, és a testük újra meg újra egymáshoz súrlódik. Jake feje mellé támaszkodott. – Mit szeretnél? – súgta a fülébe.

- A pokolba veled! – Jake úgy kapott utána, akár a fuldokló a mentőöv után. Felemelkedve a férfi ajkára szorította a száját, és magára rántotta. Fojtott hang tört fel belőle, amikor Sandro ujjai cirógatni kezdték. Megvonaglott. Két érzés munkált benne: a gyönyör és a döbbenet. Hogyan lehet ennyire jó vele?!

Sandro szétfeszítette a combjait, közéjük feküdt, közben úgy falta a férfi száját, mintha tényleg éhes oroszlán lett volna. Csak arra az időre szakadt el tőle, míg levetkőzött. Jake ezúttal a halvány lámpafényben tisztán láthatta a férfi sötét tekintetét, vágytól merev vonásait, megfeszülő izmait, ahogy végigsimított a mellkasán, oldalt a lövések nyomát. Összeszedve minden bátorságát, megérintette megkeményedett vágyát.

Furcsa érzés volt megérinteni másét, kíváncsian ismerkedett a selyem érintésű bőrrel, a remegő izmokkal. Sandro vad szenvedéllyel reagált, bőre alatt reszketően hullámzottak az izomkötegek. Szexi látvány volt, Jake maga is meglepődött saját észrevételén. Sandro lihegve térdelt fel, majd összeszedve minden bátorságát, a férfi mellé feküdt. Jake oda akart fordulni hozzá, de nem engedte. A hátához akart simulni, így Jake kicsit tétovázva, de az oldalára hengeredett. Sandro azonnal hozzásimult. Jake zavarban volt, ahogy a férfi merevedése becsúszott a combjai közé.

- Ezt ne!

- Nem bántalak! – mormolta Sandro a fülébe, és simogatni kezdte. Közben ütemesen mozdulva Jake combjai közé fúrta magát.

- Perverz disznó vagy!

- Csak veled – nyögte Sandro, és hátrahúzta a férfi fejét, hogy megcsókolja.

Jake fejében ott kavargott ezernyi gondolat. Mit művel?! Olyan volt, mintha tényleg szeretkeznének. A gyönyör előfutára végigcikázott a testén, hátranyúlva Sandro vállába markolt, és képtelen volt eltaszítani magától vagy nemet kiáltani. Túl jó volt, ahogy Sandro érintette a mellkasát, dörzsölte a mellbimbóit, amiről nem is tudta, hogy ilyen érzékenyek, és simogatta az ágyékát. Arról nem is beszélve, hogy kőkemény vágya ott csúszkált a combhajlatában, hozzádörzsölődött az altestéhez, a golyóihoz.

Nem tudta visszafojtani a nyögéseket, amelyek feltörtek belőle. S közben végig ott lüktetett benne, hogy ezt Sandro teszi vele, az ő illatát érzi, az ő karja öleli, az ő szíve ver olyan hevesen a hátizmaihoz tapadva, s ő nyögi fennhangon a nevét, ahogy egy szeretkezés mozdulatait imitálja. Még csak a lehetőség sem állt fenn, hogy azt képzeli, egy nővel van, és ettől Jake iszonyúan boldognak érezte magát. Szárnyalni tudott volna, akár a sas a végtelen kék égen. Aztán meg is tette, szabad volt és könnyű, a kék ég pedig szinte teljesen elvakította. Ám Jake nem bánta…

Szótlanul feküdtek egymás karjaiban. Lélegzetük és vad szívverésük lassan elcsitult.

- Holnap ki kell mosnunk az ágyneműt – mormolta Jake félálomban.

- Félsz anyámtól? – Sandro elmosolyodott.

Hetente egyszer Theresa elvitte a szennyesüket, tudván, hogy nem érnek rá. Kimosta, kivasalta őket, aztán a helyére tett mindent.

- Még mi sem vagyunk tisztában azzal, hogy mi folyik kettőnk között. Hogyan akarsz így anyád elé állni?

- Egyelőre beérem a lopott órákkal, nyugodj meg!

- Milyen nagylelkű vagy! – ásított Jake, és kényelmesen elfészkelődött a férfi karjaiban. Hajnalban persze megint úgy ébredt, hogy Sandro félig ráfeküdve belepasszírozta a matracba. Félálomban elmosolyodott, és ezúttal a férfit átkarolva aludt vissza.

 

* * *

            Sandrónak négy napig nem volt rohama. Sokkal nyugodtabb is volt, így a csapat megláthatta végre a benne rejtőző nyomozót, aki kiváló logikával és egy évtizedes tapasztalattal vetette magát a bűnözők után. Jake távolról figyelte, ahogy újra önmaga lesz: derűs, latinos szenvedéllyel teli férfi, elszánt, becsvágyó rendőr. Tetszett neki a látvány.

- Anya hívott, elmegyünk hozzájuk vacsorára? – lépett be Sandro.

- Mehetünk.

Sandro éppen mondani akart valamit, amikor megmerevedett. A váltás olyan hirtelen történt, hogy Jake-nek ideje sem volt mozdulni.

- Rohadt hímringyó! Itt riszálod a segged, eladod magad bárkinek, de én persze nem kellek neked?! – Sandro arca elsötétült a dühtől, pedig a bőre olyan fehér volt, akár a fal. – Hallgass! Hallgass! – üvöltött fel, mire a közös irodában azonnal elhalt a beszélgetés moraja. Tom bukkant fel az ajtóban, de Jake intésére visszahúzódott.

- Sandro…

- Ne mozogj, úgy biztos fájni fog… - A gúnyos kacajtól Jake-t kiverte a hideg veríték.

- Sandro, gyere vissza!

- No, így jó lesz! Nem hiszem, hogy ki tudsz szabadulni, ne is próbálkozz! Hm, tetszel… De én nem tetszem neked, igaz? – Újra a furcsa nevetés. – Semmi baj. Mire végzek veled, addigra szeretni fogsz… csak engem fogsz szeretni… Ne kiabálj! Hallgass! Úgy sem hall senki.

Jake gyengéden beletúrt a hajába, megölelte, beszélt hozzá. Lopva puszit nyomott az arcára.

- Sandro, gyere vissza hozzám!

Ezúttal megint nem volt könnyű dolga. Percek teltek el, mire Sandro teljesen magához tért.

- Nem látom az arcát – mondta kimerülten. – De ő az a múltkorról. A fiatal fiúk a gyengéi. Egyszerre vágyakozik utánuk és gyűlöli őket. Ez a kettősség uralja az életét. Láttam pár emlékképet. Biztos, hogy gyermekkorában molesztálták.

- Az áldozatáról mit tudsz?

- Nem ő az első. Huszonéves fehér fiú, sötétszőke, világosbarna haj, keskeny vonások. Vékony, nem lehet több 50 kilónál. Olyan 165-170 centi magas lehet, de ez csak becslés, fekve láttam.

- Mit visel?

- Amikor átkapcsoltam, már csupasz volt, nem láttam a ruháit. Egy lánc lóg a nyakában, fél szívvel, tudod, divat lett a párok között az összeilleszthető szív.

- Tudom, mire gondolsz. Még valami? Bármi?

Sandro a halántékát masszírozta, mert rettenetesen elkezdett fájni a feje.

- Tetoválás. Tetoválás van a tarkóján.

- Emlékszel, micsoda?

- Egy név, de nem tudom elolvasni. Csak egy villanásra láttam.

- Semmi baj – veregette meg a vállát Jake.

- Nem látszott prostinak, Jake.

Jake komoran bólintott. Már akkor utánanézett az eltűnt fiataloknak, amikor Sandro először kapcsolódott hozzá az ismeretlen tetteshez. Talált megoldatlan eseteket, amik eléggé felkavarták. Eddig négyre volt tehető azon fiatal fiúk száma, akiket meg is találtak, és valószínűleg ugyanannak a kéznek voltak az áldozatai. Hosszasan tanulmányozta az ügyeket, úgy tűnt, kénytelenek lesznek átvenni a nyomozást. Azzal, hogy Sandro egyre többször kapcsolódott hozzá a tetteshez, mindenképpen előrevetítette, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek foglalkozni a gyilkosságokkal.

Természetesen késve érkeztek a vacsorára. Chiara vitte a szót, miután látta, hogy bátyjának nincs kedve beszélgetni. Jake-t faggatta, hogy milyen FBI ügynöknek lenni, és a férfi bohókás válaszaitól egész este kacarászott. Indulás előtt még leültek a nappaliban, az asszonyok a konyhában tettek-vettek. Sandro kiterült a kanapén, a karját átvetette Jake vállát, aki Gianni-val beszélgetett egy ideig. Aztán Sandro átvette tőle a szót, ő pedig egy idő után a vállára hajtotta a fejét.

A család már megszokta, hogy többet érintkeznek egymással, mint alapvetően két férfi, de ezt szükséges rossznak tartották. A közéjük telepedő Chiarának azonban volt valami furcsa ebben a mozdulatban: a meghitt természetesség. A szülei, Giulio és Maria, Paolo és Lizzy ölelkeztek ilyen természetességgel, ami egy kissé furcsa volt Sandro és Jake esetében főleg, hogy nem volt közöttük semmi. Elégedett mosoly jelent meg a szája sarkában, és türelmetlenül várta, hogy kettesben maradhasson a bátyjával. Indulás előtt közvetlenül szerencséje volt, mert Sandro kiment a fürdőszobába kezet mosni, miután Giulio kislánya összemaszatolta. Beosont hozzá.

- Bátyus!

- Chiara, a francba! Ne osonj be egy férfi után a fürdőbe, még akkor sem, ha az a testvéred. Mi van, ha nem kezet mosok?

- Hallgatóztam, mielőtt bejöttem volna. Kérdezhetek valamit?

Sandro megtörölte a kezét, és nekitámaszkodott a mosdónak. Látta a húgán, milyen izgatott.

- Ne mondd, hogy tőlem akarsz tanácsot kérni randi ügyben – viccelődött.

- Tőled?! Dehogy, nem erről van szó, hanem… - Chiara egyik lábáról a másik lábára állt. – Mi van közted és Jake között? – szegezte végül a férfinak a merész kérdést.

Sandro vidám arca elkomorult.

- Mire gondolsz, hugi?

- Figyeltelek titeket. Már korábban is feltűnt, hogy milyen jóban vagytok, de ma különösen átjött, hogy szóval, olyan más hangulat kavarog körülöttetek. Tudom, furcsán fogalmazok, de érted, mire gondolok, ugye?

Sandro szemfüles húgát bámulta.

- Mondd ki!

- Lefeküdtetek?

- Jesszus, Chiara! Csak nem gondolod…

- Ne nézz hülyének! Yaois vagyok, messziről szemet szúr nekem az ilyesmi.

Sandro a fejét rázta.

- Yaois? – ismételte az ismeretlen szót.

Chiara a szemét forgatta.

- BL, vagyis boy’s love-fan.

- Ez a homoszexualitás neve, gondolom – tippelt Sandro, és nem értette, mire akar a húga kilyukadni.

- A yaoi egy műfaj, Japánból terjedt el. Számos manga és anime, vagyis képregény és rajzfilm jelent meg a témában, mostanra elég felkapott lett.

- Oké, és mit akarsz ezzel?

- Azt, hogy engem nem tudsz átverni. Láttam az összes ilyen témájú filmet, mangát, animét, elolvastam egy halom könyvet a témában, amit csak találtam, szóval… meleg vagy?

- Mennyit mondasz el anyáéknak?

- Semmit, ha te se árulod el, mivel foglalkozom tanulás helyett – felelte Chiara szemtelenül.

Sandro habozott, majd a kád szélére ült, és tanácstalanul nézett a lányra.

- Soha nem vonzottak a férfiak, de a fejlövés miatt szükségem van Jake jelenlétére, az érintésére, hogy visszahozzon onnan… a sötétből.

Chiara leült a bátyja mellé.

- Nagyon rossz?

- Igen. Jake jelenti a szabadulást. Szükségem van rá. Eleinte nem örültem neki, hogy a segítségére szorulok, hogy ilyen szinten szükségem van rá. – Sandro a kezét nézegette, hogy ne kelljen a húga szemébe néznie. Már attól is zavarban volt, hogy pont vele beszélte meg a dolgot. – Egy idő után természetes lett, hogy mellettem van. Éjszaka nem tudtam aludni, ha nem volt velem. Most már tudom, hogy a félelem táplálta bennem ezeket az érzéseket. Féltem, hogy nem lesz ott, ha látomásom támad, és… örökre ott ragadok az őrületben.

- Jaj, bátyus! – Chiara felugrott, és megölelte. Sandro megsimogatta a haját.

- Túl közel kerültünk egymáshoz, és… azt hiszem, én kényszerítettem, hogy… együtt legyen velem.

- Ezt hogy’ érted? – ráncolta a homlokát értetlenül Chiara.

- A képességem bármikor, bárhol előjöhet. Senki sincs, aki vissza tud hozni, csak Jake. Hogyan legyek együtt egy nővel, ha… ha közben attól rettegek, mi lesz közben?

- Ah, értem! Ezért elcsábítottad?

- Nem pontosan, de történtek közöttünk dolgok. Még nem tisztáztuk, mi is van köztünk.

- Szereted?

Sandro lélegzete elakadt.

- Nem tudom, hugi. Fontos nekem, és vágyódom utána. Megőrülök, ha arra gondolok, hogy egy nővel van, és nem velem. – A tenyerébe temette az arcát. – Olyan dolgokra kényszerítem, amik miatt előbb-utóbb biztos meggyűlöl majd.

Chiara elmosolyodott, és most ő simogatta meg a bátyja haját.

- Jake nem olyan embernek tűnik, aki rá lehet venni olyasmire, amit ő nem akar.

- Gondolod? – bizonytalankodott Sandro, és reménykedve pislogott a lányra.

- Láttam, hogy néz rád, és milyen természetességgel mozdul feléd. Szerintem nem kell aggódnod az miatt, hogy elüldözöd magad mellől. Már persze, ha lépésről lépésre haladsz. Meddig jutottatok?

- Majd pont veled beszélem meg!

- Jelenleg az egyetlen szakértő vagyok a témában, bátyus – vágta csípőre a kezét öntudatosan Chiara. – Szóval?

- Nem beszélek neked ilyesmiről! Mégiscsak a húgom vagy!

- Ezek szerint nem csináltátok végig – állapította meg a lány, bólintott is, közben elégedetten szemlélte bátyja feldúlt és kipirult arcát.

- Persze, hogy nem! Még azt sem tudjuk, hogyan közeledjünk egymáshoz, nemhogy végigcsináljuk! A csudába! Egyikünk sem volt még soha férfival. És ez azért nem csak úgy megy, ahogy a szakértő kisasszony elképzeli – morgott Sandro idegesen.

- Az anális szex gondolata néhány emberben valóban ellenkezést kelt – bólogatott Chiara.

Sandro rámeredt. Kellett neki egy perc, mire eljutott a tudatáig, mit mondott a húga.

- Ne mondd, hogy… - felelte elsötétülő arccal.

- Nem csináltam még, de szeretném majd kipróbálni azzal az emberrel, akit szeretek.

Sandro azon töprengett, mikor cserélte ki valaki az ő ártatlan, kicsi húgocskáját erre a határozott, ifjú hölgyre.

- Na, jó, azt hiszem, ez több információ volt, mint amit egy báty tudni akar a húgáról – jelentette ki lassan, és felállt. – Jobb lesz, ha visszamegyek Jake-hez. Későre jár, mennünk kellene.

- Átküldök neked e-mailben pár könyvet a témáról. Szükséged lesz óvszerre és síkosítóra...

Sandro szinte nekitántorodott az ajtónak.

- Eszedbe se jusson! – sziszegte idegesen.

- Mi? – Chiara ártatlanul pislogott.

- Mert, mert… ezt hagyd rám, jó?!

- Bátyus – fonta össze a karját Chiara a melle előtt. – Nem rég mondtad, hogy egyikőtök sem volt még férfival. Ebből kifolyólag…

- Chiara, ne nézz hülyének! – csattant fel Sandro fojtott hangon. – Lehet, hogy nem voltam még férfival, de azért sejtem, mivel jár, hogyan kell csinálni, oké?!

Chiara felhúzta az orrát, és sértetten vállat vont.

- Én csak segíteni akartam…

Sandro felsóhajtott. Visszalépett, és összeborzolta a haját, mire Chiara nagyot fújt, mint egy macska.

- Köszönöm, de már az is segítség volt, hogy meghallgattál, oké? Mindörökre titok? – emelte fel a kisujját. Chiara végre elmosolyodott. Összefűzték az ujjaikat, majd Sandro visszament a nappaliba.

- Bocs, de elbeszélgettünk Chiarával. Mehetünk?

Jake bólintott. Búcsúzkodni kezdett, amikor Chiara leszáguldott az emeletről.

- Tessék, amiről beszélgettünk – nyomott Sandro kezébe egy dobozt, és figyelmeztetően nézett rá.

- Kösz – nyögte ki a férfi. – Majd meghálálom.

- Remélem is – bólintott Chiara hamiskás mosollyal. – Csak ne szúrd el!

Jake csak a kocsiban kérdezte meg.

- Mi van benne?

- Nem akarod tudni…

- Nagyon titokzatosak voltatok az előbb.

Sandro nem válaszolt, csak szorongatta a dobozt, és remélte, hogy semmi nem látszik az arcán. Odahaza a fiókba dugta, és amikor Jake elvonult a fürdőbe, csak akkor vetette rá magát. Az óvszer, a síkosító, meg a tanulmánykötet a melegek életéről és a meleg pornóújság láttán szívesen megfojtotta volna a kishúgát. Honnan vannak neki ilyenjei? Még csak tizenhét éves! Jobb lesz, ha jobban odafigyel rá. Annyira elmerült dühöngésében, hogy csak akkor rezzent fel, amikor Jake megállt mellette a csípőjére tekert törölközőben és egy másikkal a haját dörzsölve.

- Mik ezek? – vonta fel a szemöldökét, aztán rájött. Tátva maradt a szája. – Ezek…

- Ne is kérdezd! Chiara rájött, hogy van köztünk valami, és úgy döntött, nem csak támogat minket, de segíti is a kapcsolatunk alakulását.

- Ezekkel? – emelte fel az óvszert Jake – Hány éves is a húgod?

Sandro sötét pillantással felelt. Félve várta, mit reagál a férfi. Jake hümmögött, aztán képtelen volt visszafojtani a nevetését. Lehuppant egy székre és percekig röhögött. Sandro is elmosolyodott.

- Bocs, de nagyon szemfüles lány, és úgy tűnik, ki van művelődve a témában.

- Feltűnt, hogy bámul minket. – Jake a doboz tartalmát nézegette, lassan elkomolyodott. – Fogalmam sincs, mit érzek irántad, de fontos vagy a számomra. Még azon is túl kell tennem magam, hogy egy férfi iránt érzek… dolgokat, ezek még… - tétovázott. – Nekem ez még túl korai lenne – bökött az óvszerre.

Sandro megkönnyebbülten sóhajtott.

- Azt hiszem, nekem is.

Megértően néztek egymásra, majd Jake felállt, és megölelte.

- Menj fürödni! Reggel dolgozni kell mennünk.

Ennyiben maradtak. Az éjszaka nyugodtan telt, másnap viszont Sandro újabb rohama után sürgetni kezdte Jake-t a fiúkat gyilkoló tettes ügyében. Az azt követő napon aztán minden felgyorsult. Sandro rosszul lett, a gyilkos valószínűleg túl közel járt hozzájuk, így folyamatosan átkapcsolt, aztán egyszerre csak nekiindult a világnak. A csapat azonnal felállt, Jake átöltözött, hogy öltönyösen ne keltsen feltűnést a lezserebb öltözetű Sandro mellett. Hosszú estének néztek elébe. Össze kellett szedniük minden tudásukat, ha a gyilkos nyomában akartak maradni. Sandro azonban jó médiumnak bizonyult.

Jake végig aggodalmaskodva figyelte a férfit, nem mozdult mellőle. Sandro egész jól viselte a rohamokat talán, mert a férfi olyan közel volt hozzá. Ügyet sem vetett a csapat többi tagjának furcsálkodó pillantásaira, nem egyszer ragadta meg Jake kezét, hogy szabaduljon a nyálkás, gonosz érzéstől, amely átjárta. Hányingere volt, a szeme mögött egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. Gyűlölte az egészet, de azt még jobban, hogy valahol van egy fiú, akit még megmenthetnek, ha ő nem lenne ilyen iszonyúan gyenge. Nekitámaszkodott egy helyen a falnak, zihált, és verítékes homlokát a téglának szorította. Jake hátulról hozzásimult, a vállára hajtotta az állát.

- Jól vagy?

- Igen.

- Milyen messze vagyunk?

- Nemsokára ott vagyunk. Fahéj illata van… - Sandro motyogott, a halántékát dörzsölte.

Jake torkát elszorította a félelem. Tudta, hogy Sandro nagyon sokat vállal azzal, hogy igyekszik folyamatosan kapcsolatban maradni a tettessel. Érezte testének remegését, hallotta ziháló lélegzetvételét. Megfájdult a mellkasa, ahogy nézte a kínlódását.

- Talán abba kellene hagynunk mára… - El se akarta hinni, hogy ezt pont ő mondja. Csak annyira féltette a férfit…

- Nem. Te is tudod, hogy nem szabad.

- Sandro…

A férfi megfordult, magához ölelte. Az utca sötét szakaszán álltak meg, így az őket biztosítók nem láthatták, mit csinálnak. Jake elővigyázatosságból még a fülesét is kikapcsolta erre a pár percre.

- Csak ne mozdulj mellőlem! – Sandro szíve olyan hevesen vert, akár egy légkalapács.

- Rendben.

Továbbindultak. Már éjfél körül járt az idő. Fáradtak voltak, a tettes nyomában bejárták az egész várost. Sandro viszont kitartó volt, így sikerült rábukkanniuk a rejtekhelyére. Abban reménykedtek, hogy még időben érkeznek, és a fiú, akit Sandro látott, még életben van.

A készenléti egység már csak a parancsra várt, Jake csapata bevetésre készen várakozott. Mindenki feszült és ideges volt, ahogy az lenni szokott. Sandro Jake-kel a falhoz lapult. Egy viszonylag kietlenebb külvárosi részen voltak. Minden sötétségbe borult, csak a lámpák fénye világított be a házak udvarára, meg a néha elsuhanó autók reflektora. Sandro összegörnyedve küszködött a hányinger ellen. Küzdött a sötétséggel, a gonosz gondolatok ellen. Legszívesebben összekuporodott volna Jake karjaiban, úgy várta volna, hogy vége legyen ennek az egésznek. De ő maga tudta a legjobban, hogy minden hiába, ha elmúlik egy rémálom, majd jön helyette egy másik. Egy még rosszabb.

- Bejárattól balra van az alagsorba vezető ajtó. Lakat lóg rajta – mondta halkan, fásult hangon.

- Ott van a fiú?

- Igen.

- Hol van a gyanúsított? – Lee hangja a fülesen keresztül is éles és bántó volt.

- Nem látom. – Sandro öklendezett, pontok ugráltak a szeme előtt a fejfájástól.

- Semmi baj. Meg fogjuk találni. – Jake átkarolta a vállát. – Bejössz velünk?

- Igen. Most nem akarok elszakadni tőled.

- Rendben. – Jake gyorsan ismertette a helyzetet mindenkivel, aztán elővette a fegyverét. Sandro a rohamok miatt eleve nem hordhatott pisztolyt magánál, így a többiek, de főleg Jake védelmére szorult. Ez viszont azt a megnyugvást is hozta Jake-nek, hogy Sandro biztosan nem távolodott el tőle egy méternél messzebb.

A házat bekerítették. Mindenki lélegzetvisszafojtva várt a parancsra. Jake a fülesbe mormogott, majd meggörnyedve a ház felé indult. A készenlétisek előtte jártak egy lépésnyit, nesztelenül osontak a ház felé. Sandro Jake mögött haladt, amikor minden eddiginél élesebb szúrás érte a halántékát. Megmerevedett. Szólni akart Jake-nek, hogy baj van, de aztán a sötétség körbevette, bekebelezte, maga felé húzta, és nem volt ereje tiltakozni.

Jake elégedetten látta, hogy minden a terv szerint halad. A kommandósok vezetője kijelölte az embereit, akik néma csendben a bejárati ajtó mellé simultak a falhoz. Ösztönösen Sandróhoz fordult, hogy minden rendben van-e, amikor rádöbbent, hogy a férfi nincs mögötte. Kereste a tekintetével, de kétségbeesetten jött rá, hogy nem látja sehol.

- Látta valaki Sandrót? – suttogta a fülesbe.

- Jobbra indult el – válaszolta egy testetlen hang, talán Tom volt az.

Jake szíve ijedten kalapálni kezdett. Nagyot nyelt, igyekezett lecsendesíteni kavargó érzelmeit. Óvatosan jobbra indult, legszívesebben kiáltozva hívta volna, de tudta, hogy az végzetes hiba lenne, a férfi halálát is okozhatja vele. Csak lépésről mert haladni, pedig legszívesebben mindenen átgázolva rohant volna.

- Ismeretlen személy a ház jobb sarkánál – hallotta a fülesben.

- Sandro az, és valószínűleg a gyanúsított. Arrafelé tartok, egyelőre ne mozduljon senki! – Jake érezte a saját hangján a pánikot, de nem ért rá azzal törődni, hogy a többiek mire gondolhatnak most. Elért a ház sarkáig, kilesett. Elakadt a lélegzete, jeges veríték folyt végig a gerincén. Sandro egy férfival szemben állt, halk hangjukat messze sodorta az enyhe szellő, amely a házak között suhant.

Sandrónál nincs fegyver. Ez volt az első, amely átfutott az agyán. Aztán az, hogy mi lesz, ha meghal?! A rettegés elszorította a torkát, és ettől iszonyúan dühös lett. A francba! Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, aztán újabbakat, egyre mélyebbeket, míg már szúrt a tüdeje, de a feje kitisztult. Csak egy gondolat maradt meg az agyában: akármi történik, Sandrónak élnie kell. Nélküle mit sem ér az övé.

- Sandro, le! – Éles hangjára mindkét sötét alak mozdulatlanná vált. – FBI, fegyvert eldobni!

Iszonyúan rettegett attól, hogy Sandro nem reagál a hangjára, de megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a férfi oldalra vetette magát, le a földre, ahogy kérte. A gyanúsított viszont felemelte a kezét, a torkolattűz körülbelül egy időben villant az övével és három kommandóséval, akik akkor értek oda erősítésként.

Sandro nem mozdult, míg oda nem ment hozzá. Tudta, mi a szabály, maradjon fekve, és ne mozduljon, míg arra engedélyt nem kap. Jake leguggolt hozzá.

- Jól vagy?

Sandro lassan feltérdelt. Háttal volt a férfinak.

- Sajnálom.

- Menj a francba!

- Jake… - Sandro feléje fordult, de meg sem próbálta megérinteni.

- Halálra rémültem. Mi történt volna, ha nem érek ide időben?

- Rettenetesen féltem, hogy nem jössz utánam – vallotta be Sandro tétovázva. – De miközben ott hánykolódtam az ő és a saját gondolataim között, valahol a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy rám találsz.

Jake erre nem tudott, mit mondani. Végül csak szótlanul felállt, és megvárta, hogy Sandro is csatlakozzon hozzá.

 

Másnap késő délután értek haza, Jake még mindig nagyon mérges volt, így Sandro rosszkedvűen lökte félre az asztalon felejtett Chiara féle dobozt. Mivel Jake nekiállt borotválkozni, Sandro az újság után nyúlt. Érdektelenül szemlélte a képeket. Semmit sem jelentettek neki, bezzeg, ha Jake lett volna mindegyiken…

- Ráfanyalodtál Chiara ajándékára?

- Igen, mivel úgy tűnik, te levegőnek nézel – felelete Sandro és remélte, elég közönyösnek hat a hangja.

- Kibaszottul felhúztál! Mégis mit vársz, hogy majd a nyakadba borulok?!

Sandro lassan letette a magazint.

- Csak megpróbálhatnád megérteni, mit érzek. Zsaru vagyok, Jake! És lehet, hogy ez a kicseszett képesség korlátoz, de ettől még esküt tettem.

- Nekem meg ígéretet, hogy engedelmeskedsz a parancsaimnak – vágott vissza Jake mérgesen. Tekintete ebben a pillanatban sötétkék éjszaka volt.

- Az nem olyan egyszerű…

- Akkor tedd azzá! – Jake dühödten félrelökte az útjába eső széket, ahogy a férfi felé száguldott. – Csak rajtad múlik a dolog, nem igaz?! Biztos nem lehet olyan nehéz azt tenni, amit mondok, hogy ne őrüljek bele az érted való aggodalomba!

- Ez…

Jake az asztalra csapott.

- Tudod te, milyen érzés volt azt látni, ahogy ott állsz fegyvertelenül egy gyilkossal szemben? Egy pillanatra azt hittem, örökre elveszítelek! – kiáltott fel.

Sandro hirtelen megértette, hogy mi bántja igazából a férfit. Az, hogy attól félt, elveszíti őt.

- Sajnálom.

Jake elfordította a fejét, arcán vihar dúlt.

- Ez most nem elég a megbocsátáshoz.

- Szeretlek. – Sandro halk, elgyötört hangja mindkettejüket megsebezte. – Attól féltem, egyedül mész utána, és nem éltem volna túl, ha elveszítelek…

- Persze, mert ott a képességed, és…

Sandro olyan hévvel ugrott fel, hogy felborult a széke.

- Hát, nem érted?! Ha elveszítelek, az maga lett volna a pokol! Abba magam is belehalok, mert szeretlek, és ehhez semmi köze ennek a nyavalyás képességnek! Semmi értelme élnem nélküled! Akkor már inkább az őrület…

Tehetetlenül nézték egymást. Végül Sandro volt az, aki kiment a szobából, és Jake a magazint bámulta. Annyira hülye helyzet volt. Ő is szereti a férfit, ezért esett kétségbe, amikor majdnem leveszítette. Csak míg Sandro ki merte ejteni a szót, ő képtelen volt rá, mert akkor lett volna valami végletesség az egészben. Valami, amit még soha nem érzett: mély, őszinte köteléket. Igen, szeretett ő, voltak az életében nők, akikbe szerelmes volt, köztük a volt felesége, de ez most más volt.

Sandro férfi volt. Szenvedélyes olasz, őszinte mosollyal, sebezhető lélekkel. A lelkének a másik fele, aki befejezte a megkezdett mondatát, kávét készített neki reggelente, hamisan énekelt a zuhany alatt, megviccelte, amikor a pokolba kívánta a világot. Ledöntötte az erkölcsi korlátait, amikor rávette a közös együttlétekre, és megtapasztaltatott vele egy teljesen más érzékiséget, mint amihez szokott, mint amiről valaha is álmodott, hogy érezni fogja. Kétségbeesetten a hajába túrt. Szüksége van a férfira…

Sandro közben végzett a fürdőben.

- Lefekszem. Jössz?

- Még nem. – Jake a dobozt nézte.

- Rendben. – Sandro kedvetlenül lefeküdt, és azon járt az esze, hogyan érje el, hogy Jake beleszeressen. Még a végén a húgához kell fordulnia tanácsért. Megfeszült, amikor Jake bebújt mellé.

- Őszintén sajnálom – motyogta.

Jake hanyatt feküdt, de a neki hátat fordító férfi hátát bámulta.

- Én is. Nem akartam kiabálni veled, de mérges lettem, hogy aggódnom kellett miattad. És dühös, amiért ezt a hatást váltod ki belőlem…

Sandro lassan megfordult.    

- És… nem haragszol azért, hogy azt mondtam, szeretlek? – kérdezte bizonytalanul, szinte félve.

Jake a fejét ingatta, és ő is az oldalára fordult, hogy szemben legyenek egymással.

- Boldog vagyok.

Sandro arca felragyogott. Jake szíve nagyot dobbant tőle. Sandro közelebb húzódott, ajkán reménykedő mosoly.

- Tudom, hogy te nem szeretsz, de esetleg lehetséges, hogy egyszer…

Jake felületesen szedte a levegőt. A férfi biztos meg akarja ölni azzal, hogy továbbra is így néz rá…

- Nem.

- Nem?

- Nem egyszer, hanem most. Fontos vagy nekem. Olyan fontos, hogy… - zavartan felnevetett. – Soha nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani egy férfinak, de… szeretlek.

Sandro megkönnyebbülten elvigyorodott. Megérintette a férfi arcát. A hüvelykujjával végigsimított a bőrén.

- Kiugrik a szívem a helyéről – vallotta be.  

- Az enyém is.

Bizonytalanul közelebb húzódtak egymáshoz. Sandro a lámpa felé nyúlt, hogy lekapcsolja, de megakadt a mozdulata. Az óvszert és a síkosítót nézte az éjjeliszekrényen, majd a férfira pillantott, aki karjával takarta el égő arcát.

- Voltam a fürdőben, mert azért én is tudok erről egy-két dolgot, mármint inkább csak sejtem, hogy mit kell tenni előtte, és felkészültem. Jobb lesz, ha nem mondasz semmit, mert még én sem hiszem el, hogy ezt mondom, illetve belemegyek ebbe.

- Nem szükséges, Jake. Én attól is boldog vagyok, ha nem csináljuk végig.

- Tudom, de akkor megmásíthatatlanul összetartoznánk, nem igaz?! És én hozzád akarok tartozni…

- Jake… - Sandro mosolyogva megcirógatta a férfi arcát, ajkát, állát.

- Fogd be! Így is romantikus hülyének érzem magam.

- Jake… - Sandro gyengéden elhúzta a férfi karját az arca elől, és apró csókokkal borította.

- És erről egy szót sem senkinek! – Jake hangja remegett. – Odalenne a tekintélyem, ha kiderülne, hogy hagytam magam… Hülyeség, szinte könyörögtem, hogy lefeküdj velem…

- Rendben. – Sandro képtelen volt visszafojtani a vigyorát.

Jake nagyot nyelt egyet.

- Bocs, azt hiszem, ideges vagyok.

- Elbűvölő vagy.

Jake ki akarta kérni magának, hogy ilyet csak nőknek mondanak, de Sandro megcsókolta. Lágyan incselkedett az ajkával, nyelvével. Ráfeküdt, a haját cirógatta, hagyta múlni a perceket, míg Jake elfeledkezett a zavaráról, és lihegve törleszkedett hozzá. A mozdulatok jöttek maguktól, ahogy lassan levetkőztették egymást, és rebbenő kézzel simították végig a másik bőrét, legérzékenyebb testrészeit. Jelentősége volt minden csóknak, érintésnek, nyögésnek, sóhajnak. Üzenete volt minden rándulásnak, fojtott hangnak, reszkető pillanatnak.

Sandro a síkosító felé nyúlt, Jake a párnába fúrta az arcát, miközben széttárta a lábát. Sandro egy néma másodpercig megbűvölten bámulta, majd azt tette, amit már régóta szeretett volna: Jake merevedése fölé hajolt, a kezébe vette, cirógatta, simogatta, masszírozta, figyelte a férfi reakcióját, ahogy az alsó ajkába harap, nehogy felnyögjön, s közben markolja a párnát, igyekezvén uralkodni a testén. Őrjítően izgató volt. Sandro egy pillanatig se habozott bevetni újabb fegyverét, a nyelvét. Jake fojtottan felnyögött, felfelé lökte a csípőjét, önkéntelen mozdulat volt, de sokkal csábítóbb, mint bármelyik nő hasonló mozdulata lett volna.

Sandro úgy kényeztette, hogy Jake remegve vonaglott előtte, szégyenérzete rég a múlté volt. Sandro ajka kis habozás után lejjebb csúszott, ismeretlen, felfedezésre váró tájék felé. Jake szeme tágra nyílt, tiltakozva kiáltott fel, de a férfi síkos ujja épp ezt a pillanatot választotta, hogy szűk résébe csússzon. Levegő után kapkodva dermedt meg.

- Milyen érzés? – Sandro hangja rekedt volt.

- Te most… komolyan azt akarod, hogy… válaszoljak?! – Jake-nek keresgélnie kellett a szavakat.

- Forró vagy belül…

- Ne hozz még ennél is nagyobb zavarba, te hülye!

Sandro vad tekintettel nézett fel rá, ami csak tovább tüzelte a vágyait.

- Furcsa – nyögte ki kis habozás után. – Ne, ne mozgasd! – kapott oda. Csuda se gondolta volna, hogy ilyen hajlékony!

Sandro ügyet sem vetett rá, csakis az ujjaira koncentrált, az érzésre. Belülről simogatta, felfedezte, míg Jake remegve csak arra az ujjra tudott koncentrálni.

- Jó?

Jake csupán bólintani tudott, beszélni nem. Attól félt, ha megszólal, olyan hangok is feltörnek belőle, amik még jobban zavarban hozták volna. A második ujj már kis kellemetlenséget okozott, de az érzés hamar tova is tűnt. Csak a forró lüktetés maradt, amitől Jake akarata ellenére nyögdécselve vonaglott, és azon csodálkozott, milyen hangokra képes.

- Nem fáj? – A harmadik ujj feszítő érzése egy ideig megmaradt, de Sandro türelmes volt. Látszólag. Megfeszülő izmai, sötét tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy önuralma határán mozog. Jake türelmetlenül tapogatózott az óvszer után, úgy érezte, felrobban, ha most azonnal nem kapja meg a férfit, ha az nem oltja el a testében lüktető ismeretlen tüzet.

- Hadd húzzam fel neked – ajánlotta, de Sandro elhúzódott tőle.

- Ha hozzám érsz, elmegyek – zihálta.

Jake nagyot nyelt. Figyelte, ahogy az óvszer felkerül a férfira. Vágyakozott rá, hogy magában érezze, de tartott is attól, összeillenek-e. Így érezheti magát a szűz az első szerelmes éjszakáján – gondolta. Ettől elmosolyodott, Sandro pont ekkor helyezkedett el a combjai között.

- Jól vagy?

- Igen, kérlek! – Jake el se akarta hinni, hogy ő maga tárja még szélesebbre a lábát. Belemarkolta a férfi karjába. – Sandro, ne várass! – sziszegte. A háta lassan ívbe hajolt, ahogy a férfi óvatosan, ám kíméletlenül a testébe hatolt. A lélegzete ki-kihagyott egy ütemet. Hatalmasnak érezte a férfit, legszívesebben felkiáltott volna, hogy ne, elég, de Sandro arcára pillantva elmúlt a késztetés. A férfi egész testében remegett, igyekezett visszafogni magát, nehogy fájdalmat okozzon neki.

- Jól vagy?

- Igen.

- Nagyon fáj? Abbahagyom, ha…

Jake altestében a fájdalom tompa lüktetéssé vált, és felváltotta valami forró késztetés, hogy megmozdítsa a csípőjét. Sandro megragadta a derekát.

- Ezt ne csináld, mert…!

- Mert?

Jake elfulladó, kihívó hangjára a férfi halk, szinte vad nyögése felelt, ahogy elvesztett önuralommal a teste mélyére lökte magát. Jake ajka néma kiáltásra nyílt, Sandro hozzáhajolva lecsapott a szájára, és mozdult újra meg újra. Jake ujjai nyomot hagytak a vállán, a lüktető sajgás azonban lassan forró kéjérzetté hízott, amely szétterjedt az egész testében a lábujjától a feje tetejéig. Ez az érzés meg sem közelítette a tudat gyönyörét, hogy ezt Sandro teszi vele.

Sandro nyögését hallja a fülében, az ő teste csapódik ütemesen az övének, ő mozdul benne, s ő mondja-kiáltja a nevét, miközben remegő öntudatlansággal löki magát még egyszer utoljára a testébe. S ott mélyen a forróság felrobbant, és Jake szárnyaló sas volt megint, felette a végtelen kék égbolt, alant a végtelen táj, de ezúttal nem volt egyedül. Ezúttal a párja is ott repült vele, s ettől diadalmas kiáltás hagyta el az ajkát, mielőtt valami boldog elégedettség birtokba nem vette a testét és a tudatát.

- Jake, jól vagy? – Sandro aggódó, ziháló hangjára csak bólintani tudott. Elmosolyodott. Sandro megkönnyebbülten felsóhajtott, majd leszállt róla. Kiment a fürdőbe, majd visszatérve Jake mellé feküdt, összebújtak. Jake mégis morcosan ébredt fel pár órával később, mert Sandro a matracba préselte, és mert sajgott minden porcikája. Ahogy azonban a férfi halk szuszogását hallgatta, rájött, hogy egyáltalán nem bánja a dolgot…

 

            Jake a földön heverő áldozat teste mellett guggolt. Körülötte ott sürgölődtek a helyszínelők, a fotós gépe folyamatosan kattogott, két egyenruhás Tommal beszélgetett, teljes volt a zűrzavar, mint az általában lenni szokott egy olyan helyszínen, ahol egy szövetségi bírót gyilkoltak meg. Jake fülesében mindenki egyszerre beszélt, legalábbis úgy hallatszott, és ettől megfájdult a feje. Napok óta talpon voltak, a napi nyolc helyett húszat dolgoztak, és ez kezdett meglátszani az egész csapaton. Az eltelt hónapok során az egysége átrendeződött. Immáron csak Sandro látomásaival foglalkoztak, a férfi központi szerephez jutott a nyomozások során. Most is ő hozta el ide őket, igaz, későn érkeztek.

- Sandro? – Sheila körbenézett, mert nem látta sehol a férfit.

- Kint van. – Jake beleszólt a fülesbe. – Sandro, merre vagy?

- Már jövök vissza – hallatszott a férfi nyugodt hangja.

Sandro körbejárt a kertben. A negatív gondolatok úgy vették körbe, tapadtak a testére és a tudatára, hogy szinte rosszul lett tőle. Jake hangja azonban visszarántották a valóságba, és ettől megkönnyebbülten felsóhajtott. Hónapoknak kellett eltelnie, mire eljutottak odáig, hogy elég volt Jake hangját hallania, és újra önmaga volt. Mondjuk, biztosra vették, hogy ebben az is közrejátszik, hogy közel álltak egymáshoz. Dr. Walzett szerint Sandro Jake iránt érzett érzelmei olyan erősek voltak, hogy elnyomtak benne minden rossz érzést.

Visszaballagott a házhoz, a bejárati ajtó felé került, szemügyre vette a nézelődőket, végül elindult befelé. Az egyik nyomozó elhúzódott az útjából. Sandro már rég elfogadta, hogy tartanak tőle a régi kollégái is. Már egykori társa sem tartotta vele a kapcsolatot, csak régi hadnagya kereste fel néha. Egyrészről ott volt a képessége, amely túlmisztifikálta az alakját, másrészről volt, akit rosszul érintett, hogy Jake-kel olyan bizalmas viszonyban van.

A házba lépve fájdalom és gyűlölet fogta közre, megmerevedett tőlük. Lehunyt szemmel koncentrált Jake-re, a hangjára, az érintésére, a teste melegére. Közel volt hozzá, meghallotta a hangját a nappaliként használt szoba felől, az érzékeit pedig már ez is megnyugtatta. Folytatta az útját, megállt az ajtóban. Jake azonnal felkapta a fejét. Hatodik érzéke volt a férfihoz.

- Jól vagy?

- Igen. A hátsó kapun keresztül menekült el.

- Intézkedem.

Visszafelé a központba, Jake automatikusan megfogta a kezét, és rámosolygott egy piros lámpánál.

- Biztos minden rendben?

- Igen. Jól vagyok. Sajnálom, hogy nem tudtuk elkapni.

- Majd a következőnél – szorította meg a kezét Jake.

- Utána jó lenne kivenni legalább két nap szabadságot.

- És mit akarsz csinálni? – lepődött meg Jake, mert Sandro eddig nem is említett neki ilyesmit.

- Veled lenni – felelt egyszerűen a férfi.

- A nap huszonnégy óráját együtt töltjük – emlékeztette Jake, miközben a lámpát figyelte.

- Igen, de mindig vannak körülöttünk. Kettesben akarok lenni veled.

Jake gyanakodva pislogott.

- Igazán?

- Igen. – Sandro elmosolyodott. Volt a tekintetében valami, amitől Jake fülig pirult. Visszahúzta a kezét, és rálépett a gázra. Sandro ekkor felnevetett, de nem mondott semmit. Jake számára megrendítő és egyben megható volt a tudat, hogy a férfi szavak nélkül is kitalálja minden gondolatát. Lassan mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Talán nem is rossz ötlet…

- Valóban?

Jake bólintott.

- Néha sajnálom, hogy nem látom a gondolataidat, mint másokét – mormolta Sandro.

- Nem kell látnod a gondolataimat, csak érezned kell – mondta Jake halkan.

Sandro a hajába túrt.

- Ha ilyeneket mondasz, azzal nem teszed könnyebbé a helyzetemet.

Most Jake nevetett fel. Sandro elhúzta a száját.

- Nem olyan vicces, hogy addig nem érhetek hozzád, amíg le nem zárunk egy-egy ügyet!

- Folyamatosan megérintesz.

- De nem úgy.

- Ez igaz, de nekem sem könnyebb. – Jake szíve izgatottan kalapálni kezdett, ha arra gondolt, hogy a férfival lehet.

Sandro a férfi arcélét bámulta. Elgyengült. Kinyújtotta a kezét, mire a férfi ösztönösen összekulcsolta vele az ujjait.

- Két nap szabi? – kérdezte csendesen.

- Legyen egy hét – jelent meg buja mosoly Jake ajkán, amitől Sandro hálát adott Istennek, amiért jó helyen volt, jó időben. Ha nem lövik meg, és nem lett volna a képessége, soha nem ismerkedik meg Jake-kel. A férfi képes volt az állandó sötétséget fénnyé változtatni, és most már elhitte, hogy tényleg adományt kapott. A szerelem adományát, amely mellett eltörpült minden rossz, amely csak létezett a Földön…

 

 

Vége