A Látó és a Harcos

            A folyosón nagy volt a nyüzsgés, most értek véget az órák, és a diákok kizúdultak a termekből. Néhányan a tanárokra akaszkodtak, hogy feltegyék a kérdéseiket, mások igyekeztek minél távolabb kerülni az életüket megkeserítő pedagógusokon. Volt, aki az ebédlő felé vette az irányt, s megint mások inkább a faliújság előtt cövekeltek le, ahol a legújabb híreket éppen akkor tűzte ki az egyik tanársegéd. A Bal Sagoth Akadémia tehát nem különbözött a világ több ezer iskolájától, csupán itt a fiatalok órarendje olyanokkal egészült ki, mint mágikus harcászat, mágiatan és hasonlók.

Narayan Layoshi szeretett ide járni, habár ő sem nagyon tűnt ki az itteni diákok közül, hacsak a belőle áradó pozitívizmust nem számoljuk. Indiai édesanya és brit édesapa másodszülött gyermekeként jött világra a ködös Albionban, de a városból csak a nagy piros buszokra emlékezett a mai napig. Egészen kicsi volt még, amikor az apja a munkája miatt áttelepítette az egész családot Amerikába. Körülbelül ebben az időszakban derült ki, hogy Narayan nem átlagos gyerek.

Édesanyja családjában mindig is születtek mágusok, családfájuk szerint a legkiválóbb Bal Sagoth nemzetségek egyike volt. Mindenesetre Narayan alig töredékét örökölte a tudásnak, s ha gúnyolták is emiatt, jót kacagott és élte tovább egyszerű kis életét. Nem vágyott arra, hogy a legnagyobb Bal Sagothok között emlegessék. Édesanyja épp elégszer mesélte neki a családi legendákat, amelyek többsége arról szólt, hogy valójában mennyi kötelezettséggel és lemondással jár a legjobbnak lenni. Apja viszont örült volna, ha ambíciózusabb, ezért már egész kiskorában elhatározta, hogy mindig a legjobbat fogja nyújtani. Igazából mindenki tudta, hogy ez maximum egy tanársegédi állást eredményez neki, mert épphogy felvették az Akadémiára, de őt legalább nem érhette az a vád, hogy nem igyekszik.

Boldog volt így is. Nem vágyott figyelemre, nem akart a legjobb lenni, nem tűzött ki maga elé lehetetlen célokat. Realistaként tisztában volt a képességeivel, s nem akarta magát hiú ábrándokba ringatni. Egészen addig így volt ez, amíg bele nem botlott a Vikingbe.

- Ott jön, oh, Istenem! – Az egyik osztálytársa, Marie, igazgatni kezdte a haját és izgatottan csillogó szemmel nyújtogatta a nyakát.

- Ki? – Értetlenül pislogott.

- Te nem hallottál róla?

- Kiről?

- A Vikingről… - Maria felsóhajtott, s ebben a sóhajban benne volt minden.

Érdeklődve lesett abba az irányba, amerre a többiek. Meglátta Manfredet, aki az osztálytársa és szintén kollégista volt, s elkapta a karját.

- Te tudod, ki az a Viking?

- Valami felsős. – A fiú vállat vont. – A lányok teljesen kattantak, ha róla van szó. Állítólag két méter magas másodéves, viking ősökkel, innen a beceneve.

- Nem hallottam még róla.

- Később kezdett, mint mi. Családi okok miatt állítólag. Biztos ő lesz az – intett a fejével jobbra.

A Vikinget Aldan Wolfnak hívták, mint később megtudta. Tényleg magas volt, szőke, izmos és karcsú. A szeme hideg fjordokat idézett, nem csak jégkék színe miatt, de érzéketlensége miatt is. Nem foglalkozott az őt körülvevő, jobban mondva az utána loholó lányokkal, hanem határozott léptekkel vonult végig a folyosón. Amikor elhaladt mellette, majdnem ő is ugyanúgy felsóhajtott, mint Marie.

- Azt hallottam, hogy a tanárok kedvence – hajolt közelebb Manfred; a hangja alig hallható volt, nem mintha bárki figyelt volna rájuk. – Kiválóan tanul, kitüntetéssel végzett tavaly, de már most felveszi a versenyt a végzősökkel. A suli legjobb harcművésze és még nem akadt legyőzőre a társai közül, sőt, sok tanár sem mer kiállni vele.

- Hű! – Csak ennyit tudott kinyögni.

Gyakran kapta magát ezután, hogy rá gondol. Ha meglátta a folyosón vagy bárhol az Akadémián, lopva bámulta. Aldan látszólag a társaság központja volt. Mindig sokan tömörültek körülötte, viszont ahogy teltek a hónapok, lassan észrevette, hogy nem vesz részt a beszélgetésekben, amint lehet, kimenti magát. A mágiája szülte sugallatok hatására mindig pontosan tudta, hol keresse.

Aldan a harctéren órákig gyakorolt minden egyes nap, ha esett, ha izzasztóan meleg volt. Párszor megleste a közeli bokrok közül, igaz, menekülőre fogta, ha a lányok hasonlóra vetemedtek. A Viking magányosnak látszott, ahogy egymaga vagy néhanap ellenféllel edzett, viszont tény volt, hogy az ereje már most felért a végzősökével és néhány tanáréval. Ám egyszer a bokrok mögül lesve látta, hogy egy különösen nehéz támadási formánál, szélesen elmosolyodik. Lecsúszott a bokor aljába, a szívére szorította a tenyerét, nehogy kiugorjon a helyéről, a másik kezét a szájára tette, nehogy az apró kis nyögés, ami felszakadt belőle, elárulja. Sejtelme sem volt arról, hogy Aldan Wolf pontosan tudja, hol rejtőzik…

 

            A harctéren csend volt, senki sem járt arra. Szemetelni kezdett az eső, lassan átnedvesítve Aldan ingét. Nagyot fújva elengedte a mágiát és rákényszerítette magát, hogy elernyessze az izmait. Naponta minimum 4 órát gyakorolt, hétvégente még többet, s mellette, ha kellett éjszakába nyúlóan tanult. Nem elégedett meg az órákon leadott tananyaggal, a könyvtárból mindig tucatnyi könyvvel távozott.

Észak-Európában, Norvégia egyik kisvárosában született. Gyermekkorát a végtelen természetben töltötte, apja gyakran magával vitte vadászni, halászni és megismerni a vidéket. Számára a fjordok hideg kékje és az erdők mohazöldje egyenlő volt a végtelen boldogsággal. Egészen addig, míg egy medve nem támadt az apjára. A barna medve még fiatal volt, akkor ébredhetett téli álmából és ők mit sem sejtve sétáltak elébe. Az apja nem vesztette el a fejét, ráparancsolt, hogy amíg feltartja az állatot, fusson el. Még be sem fejezte, a medve már feléje csapott. Aldan mágiája pedig úgy aktivizálta magát, hogy fel sem fogta, mi történik, mit csinál. Végül az apja és a medve is túlélte a találkozást, de az ő élete a feje tetejére fordult. 

Az apja sokáig nem akarta elengedni az Államokba tanulni. Aldan az egyetlen gyereke volt, a felesége korán meghalt, nem akarta elveszíteni a fiát is. Aldan azonban egyre gyorsabban fejlődött, a környékbeli mágusok már nem tudtak mit tanítani. Az apja ekkor ismerkedett meg egy elvált asszonnyal, aki két gyereket nevelt. Egymásba szerettek és Victoria könyörgésére az apja már nem tudott nemet mondani. Aldan így a második évét kezdte az Akadémián, igaz, ezt az évet késve tudta megkezdeni, mert az apjának balesete volt és amíg talpra nem állt, nem akarta otthagyni a családot.

Szeretett az Akadémián lenni. A hatalmas épületkomplexum az európai épületekre emlékeztette, így otthon érezte magát. Amióta tudta, mire képes és mi lehet belőle, keményen tanult, hogy a Biztonsági Erők tagja lehessen. Ettől pedig nem téríthette el senki, még a lányok sem, akik egyfolytában ostromolták az ajánlataikkal és a szerelmükkel üldözték. Nem érezte szükségét, hogy elmondja nekik, teljesen hidegen hagyják. Azt, hogy meleg, nem kívánta nagydobra verni, a magánélete különben is a saját dolga volt. Jelenleg azonban egyetlen fiú sem tudta elvonni a figyelmét. Jobban mondva, ez csak addig tartotta magát, amíg a suliba visszatérve meg nem pillantotta azt az elsőévest…

Egészen különleges volt a bőre színe, a barna egy olyan árnyalata, amivel még soha nem találkozott. Alacsony volt és karcsú, a mozgása könnyed és harmonikus. A szeme világosabb barna, az égerfa törzsének volt odahaza ilyen színe. Akárhányszor látta, mindig mosolygott. Mostanra sikerült annyit megtudnia róla, hogy Narayan Layoshinak hívják. Akiket kérdezett, mind arról beszéltek, hogy a felvételi vizsgán épp, hogy átment, amire pedig már jó ideje nem volt példa. Aki ide jelentkezett vagy ide helyezték, a Rendben kívánt dolgozni a továbbiakban, illetve akkora tudása volt, ami szükségessé tette a magasabb szintű tanulmányokat. Narayan kivétel volt ez alól, állítólag mindig homályosan fogalmazott, ha a jövőjéről kérdezték. 

Aldan ettől függetlenül figyelt rá. Megállapította, hogy a fiú könnyed mosolya elbűvölő, vidámsága ragadós. Amolyan békéltető volt az osztálya és a felsősök között, mert, ha volt valami konfliktus, azonnal ott termett, s addig mosolygott, érvelt, viccelődött, míg az ellenfelek feladták a vitát. Először azt hitte, nem is gondolja komolyan, ezzel leplezi a feszültségét. Ám az elmúlt hónapokban rá kellett ébrednie, hogy Narayan kisfiús kacagása őszinte és igazi. Ugyanúgy tudott örülni a napsütésnek, mint a szakadó esőnek, s még azokra is tudott mosolyogni, akik előtte mondták el mindennek.

Ám mindennél ragyogóbb volt a mosolya, ha nagy ritkán összefutottak. Először tényleg véletlen volt, de aztán sikerült kiderítenie, hogyan vannak az órái és akkor már volt, hogy hetente többször is „véletlenül” ugyanarra akadt dolga, mint a fiúnak. Egyre inkább rabul ejtette az a mosoly, az égerszínű szempár különös csillogása. A múltkor visszamosolygott, mire Narayannak még a füle is elvörösödött. Aranyos volt.

Az még aranyosabb, hogy néha a bokrok mögül leselkedett utána. Annyira ügyetlen volt, hogy már az első alkalommal észrevette, mégsem szólt. Ha odamegy hozzá, akkor bizony randira hívja és fuccs a tanulásnak szentelt óráknak. Bár, ha ezt jobban végiggondolja, egyre többször kapta azon magát, hogy a fiúra gondolva bámul a levegőbe és képtelen levakarni az arcáról a mosolyt. Az egyik ilyen alkalommal megállapította, hogy egy valamire nem gondolt. Nem kalkulálta bele a jövőjébe a szerelmet…

Az eső még jobban rákezdett, mire gyors léptekkel elindult az épület felé. A gyakorlatoktól mindig megéhezett, így az ebédlőbe ment, ahol nem kis meglepetésére kisebb csoportosulásba botlott. Kivételesen senkinek nem tűnt fel a jelenléte, jobban lekötött mindenkit a veszekedés, ami mostanra egész hangos lett. Elég magas volt ahhoz, hogy átlásson az előtte állók feje felett, és nem töltötte el örömmel, amivel szembesült. Természetesen álmai megrontója, Narayan volt a középpontban, felszegett állal nézett szembe Aldan legnagyobb rajongójával, a szintén másodéves Monával.

- Nem hiszem, hogy bármi közöd van ahhoz, hogy mikor mit csinálok! – Narayan kivételesen nem mosolygott, a keze ökölbe szorult.

- Ne kövesd Aldant!

- Nem követem!

- Persze, azért futsz össze vele mindennap! Azt hiszed, nem látom? Annyira undorító vagy! Csorgatod a nyálad utána, mintha lenne esélyed nála! Egy indiai kis buzi vagy, még csak nem is szép, sőt, erőd sincs, amivel felvághatnál előtte. Szánalmas!

Aldant szíven ütötte Narayan sápadtsága. Mindig kivágta magát, akármilyen szóváltásba is bonyolódott. Most mégis csendben tűrte a sértéseket, ha Mona megüti, valószínűleg azt is így fogadta volna. Máskor mindig tudja, mit mondjon, most miért nem teszi?! Butaság volt, tudta, miért. Ő maga sem hitte, hogy egy olyan fiú, mint Aldan Wolf, valaha is őt választaná. Csak egy félvér volt jelentősebb mágikus tudás nélkül, így a Bal Sagothok között semmilyen tekintélye nem volt és nem is lesz. Valamiért mégis ide jelentkezett, gyakorolt és tanult, megküzdött az előítéletekkel, mosolygott azokra is, akik nem érdemelték meg. Erős volt, erősebb, mint az ilyen Mona-félék, akik attól érezték magukat valakinek, ha bántottak másokat.

- A mágia nem arra való, hogy kérkedjünk vele – szólalt meg csendesen, de a hangjából áradó hideg megvetésbe burkolt dühtől olyan hangos volt, mintha kiabált volna. – Az erőnk kiváltság, és nem azt szolgálja, hogyan nyűgözzünk le valakit. Arra való, hogy szolgáljunk vele egy nagyobb hatalmat.

- S mégis ennek a kis f… - Aldan sötét tekintetét látva Mona elharapta a szót. – Szóval ez a kisfiú mégis mivel fogja szolgálni a Rendet?

Aldan elindult feléje. A diákok serege szétvált előtte, mert bár a mágia csak a harctéren volt engedélyezett, az arcán bizony vadul rákaristolt vonalak jelentek meg.

- Nem a te dolgod eldönteni, hogy mi válik a Rend javára – állt meg előtte. – Vagy tévedek? – vonta fel a szemöldökét.

Mona most már határozottan kezdett ideges lenni. Nem számított arra, hogy Aldan, akiről köztudomású volt, hogy ilyenkor kint gyakorol, megjelenik. Arra meg pláne, hogy a kis hülye védelmére kel. A kis hülye, vagyis szegény Narayan eközben próbált magához térni a döbbenettől. Mona érzékeny ponton támadta, teljesen lefagyott tőle, nem tudta, mivel kellene visszavágnia, hiszen mélyen legbelül pontosan tudta, hogy igaza van. Bármennyire álmodozott arról, hogy ő és Aldan, a valóság sokkal fájóbb volt. Aldan azonban itt volt, erős termetével uralta a termet és dühös volt, nagyon dühös.

- Az erőd… - Óvatosan megérintette a karját. Érezte, hogy nedves rajta az ing, eső-és finom izzadtság illata volt. – Büntetést kaphatsz…

Aldan lenézett rá, Narayannak az aggodalomtól sötétebbé vált a tekintete és az ajkát rágcsálta idegességében. Annyira szép volt. S annyira sebezhető. Rátette a kézfejére a kezét, a tenyere alatt elvesztek az apró, kecses ujjak.

- Nem érdekel! Ha az iskolatanács szerint rosszat teszek, mert megvédelek, akkor vállalom a büntetést.

- Ezek csak szavak, nem tényleges támadás. – Narayan mosolyogni próbált, az Aldanból áradó hő lassan őt is átmelegítette, pedig egészen eddig meg akart fagyni.

- A szavak legalább annyira tudnak fájni és azok a sebek talán soha nem gyógyulnak be. – Aldan egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, majd keményen végigmérte a diákokat, osztálytársait, felsősöket, alsósokat egyaránt. – Narayan nap, mint nap kiáll értetek, még az olyanokért is, akiket eddig nem ismert. Ti pedig álltok szótlanul és meg sem próbáljátok megvédeni! Ezt tanuljátok itt? – Nem vette észre, hogy az egyik oszlop mögött az Akadémia igazgatója és maga a Nagymester áll. – Az első nap letettük az esküt, és ha nem is volt még meg a záróvizsga, attól az még eskü marad! Bal Sagothként kötelességetek harcolni az igazságtalanság és rosszindulat ellen, s ebbe beletartozik az is, ha az egyik társatok sértegeti a másikat. Te pedig… - Monára pillantott, aki láthatóan szeretett volna a föld alá süllyedni. – Szégyellem, hogy az osztálytársam vagy! Szégyellem, hogy Bal Sagoth vagy! – A hangja halk volt és megsemmisítő erejű.

- Én csak… Én csak miattad csináltam! Egyfolytában utánad lohol, mintha…

- Mintha mi?

- Mintha lenne esélye…

Aldan gyengéden megszorította Narayan kezét és még közelebb húzta magához, pedig már így is szinte összesimulva álltak. Érezte, hogy a szíve milyen vadul ver, mint egy csapdába esett kismadáré.

- Nem kell azért azt mondanod, hogy van, hogy ne bánts meg! – Narayan csendes hangja lágy volt és szomorú.

- Akkor hazudjam, hogy nincs? 

A fiú ajka elnyílt, ahogy ráébredt, mi is a kérdés lényege. Lassan felragyogott a mosolya és olyan volt, mintha hirtelen kisütött volna a nap. Nekidőlt és a vállához szorította égő arcát.

- Ne – kérte.

- Menjünk innen! – Aldan átölelte, és magával húzta.

Narayan boldog arca láttán többen elszégyellték magukat és átértékelték a viselkedésüket. Az igazgató és a Nagymester is elhagyták a termet egy oldalajtón, mielőtt észrevették volna őket.

- Micsoda nagyjelenet… - sóhajtotta Andy. – Épp arról beszélek, hogy minden csendes, szeretjük egymást, akár egy nagy, boldog család, és erre, tessék…

- Komolyan azt hitted, hogy elhiszem? – Cornelius elvigyorodott. – Elfelejtetted, hogy együtt végeztük el az Akadémiát? Emlékszem ám az összes kilengésedre!

- Sssh… Remélem, nem hallotta senki!

Cornelius nevetésben tört ki. Már a tantermeknél jártak, mert meg akarta látogatni a végzősöket, amikor felsóhajtott.

- Aldan Wolfhoz nagy reményeket fűzök. Igazán kiemelkedő képességei vannak. Ki volt az a fiú vele?

- Narayan Layoshi. Az édesanyja Staphord lány.

- Valóban? – A Nagymester elgondolkodva megtorpant. – A Staphordok közül kerültek ki legnagyobb mágusaink.

- Narayan tudása meg sem közelíti az övékét.

- Kár.

Andy bólintott.

- Valóban. Azt mondom, az ösztönei jobban működnek, mint a mágikus tudása. Hihetetlen, micsoda beleérző és megérző képessége van, de ezek is alapszintűek.

- Megérző?

- Sugallatoknak hívja őket. Előre megérez dolgokat. Tudta például, hogy elkésem az óráról, hogy Mrs. Elliott el fog esni és hasonlók.

- Hm, talán nem árt, ha rajta tartjuk a szemünk.

- Te mindjárt négyet is rajta tudsz, az enyémmel együtt az már hat!

Cornelius megigazította a szemüvegét és oldalba bökte.

- Na, várj csak, nehogy öregkorodra megtudd, milyen érzés!

Nevetésük betöltötte a folyosót és megzavarta Ms. Hannah óráját. Az asszony, aki nehezen viselte a diákok ilyen viselkedését, azonnal az ajtónál termett. Az ajkára fagyott a rendreutasítás, amikor rádöbbent, hogy az Akadémia igazgatója és a Nagymester áll előtte bűnbánónak szánt csínytevő vigyorral… 

 

            Az eső még mindig esett, Aldan csak ennek éreztén torpant meg. Maga sem tudta, hová igyekszik, csak el akarta onnan hozni a fiút.

- Át kellene öltöznöd, mielőtt megfázol. – Narayan aggódva tapogatta meg a vállát. – Tiszta víz az inged.

- Sajnálom, te is vizes lettél. – A fiú haján apró gyöngyökként csillogtak az esőcseppek.

- Csak egy picit.

Aldan habozott, majd megfogta a kezét és magával húzta. A kollégiumi szobája a legfelső szinten volt, és nem tudta, hogy jó ötlet-e most vendégül látnia a fiút, mégis kellett egy csendes hely, ahol magukban lehetnek.

- A szobatársam végzős és gyakorlaton van – jegyezte meg, amikor kinyitotta az ajtót és előreengedte Narayant. – Ígérem, nem foglak letámadni.

- Nem vagyok annyira védtelen, mint Mona gondolja. – Narayan megállt a szoba közepén. Ugyanaz az elrendezés fogadta, mint a sajátjában. Ágy, asztal, szekrény és egy pici fürdőszoba, annyira kicsi, hogy Aldan válla valószínűleg elérte a zuhany két oldalát. 

- Jobban örültem volna, ha azt mondod, hogy nem nézel ki belőlem ilyesmit.

- Nem hiszem, hogy bántani akarsz. – Azt nem mondhatta, hogy márpedig minden vágya, hogy rávesse magát?! – Köszönöm, hogy megvédtél!

- Szívesen.

- Abból, amit mondtál, azt szűrtem le, hogy figyelsz egy ideje.

- Egy ideje, igen. – Aldan úgy vélte, felesleges tagadnia a nyilvánvalót.

- Ezek szerint nem sikerült láthatatlanná válnom, miközben utánad leskelődtem. – Narayan tétován elmosolyodott, de a szeme jókedvűen csillogott.

- Hát, pici vagy, de a harctér mellett levő bokrok még nálad is kisebbek.

- De ciki. – Narayan zavartan elnevette magát.

- Szerintem aranyos.

- Tényleg?

- Aha.

Egymást nézték, két tipródás közben valahogy mindig közelebb araszoltak a másikhoz.

- Az utóbbi időben sokkal többet láttalak, mindig összefutottunk valahol. Nem volt véletlen, ugye?

- Lebuktam. – Aldan a hajába túrt, most döbbent rá, hogy vizesen tapad a fejére. Az ingébe törölte a kezét, de az is nedves volt. – Az úgy volt, hogy megláttalak és tetszett, hogy olyan vidám vagy. Néha láttalak és hát, szép a mosolyod, meg a mozgásod, meg… - Narayan tekintete foglyul ejtette, még soha semmi nem volt olyan szép, mint az a barna arannyal átszőve. Nagyot nyelt. – Jobb lesz, ha áthúzom az inget – nyögte.

- Igen, tiszta víz.

Aldan ujjai annyira remegtek, hogy nem tudta kigombolni, így sarkon fordult és a fürdőben egyszerűen lerántotta a fején keresztül. A szennyeskosárba dobta és felmarkolta az egyik törölközőt, hogy megszárítsa a haját. Remélte, hogy sikerül lenyugodnia, mielőtt leteperi a fiút az ágyra. Narayan teljesen elvette az eszét. Nem is mert ránézni, nehogy a fiú megsejtse, milyen őskori vágyak között őrlődik.

A szobát betöltötte Aldan alig érezhető illata, meleg volt odabenn és az eső kopogott az ablakon.  Narayan a fiú hátát nézte, és ökölbe szorult a keze. Keskeny volt a csípője, a fekete nadrág jól kiemelte a csípő vonalát. A válla széles volt, látszott, mennyit sportol. A haja az esőtől sötétebb lett, szerette volna megérinteni, de sejtette, hogy nem jó ötlet. Elfojtott, vad vágyakat érzékelt, amelyektől még gyorsabban kezdett verni a szíve.

Aldan felfigyelt rá, el sem hitte, hogy ez megtörtént. Hihetetlen volt. Ahogy az is, hogy most itt volt vele egy szobában és nézhette, hogy lassan elektromos szikrák pattognak a hajából, olyan erővel dörzsöli. Körbepillantott, az ágy végében ott hevert a fiú korábban levetett ingje, felvette és megállta, hogy ne szimatolja meg.

- Szerintem már száraz – állt meg mögötte a küszöbön.

- Hm, igaz. Még jó, hogy rövid. – Aldan könnyednek szánt hangja elhalkult, amikor megfordult. Narayan egy inget nyújtott neki, finoman mosolygott, de a szemében hasonló vágyak égtek, mint az övében. – Köszönöm. – A törölközőt feldobta az ajtóra száradni és felvette az inget. A gombolkodás most sem ment, halkan elkáromkodta magát.

- Tessék?

- Oh, bocs, ez az anyanyelvemen volt és… mindegy.

- Szóval káromkodtál.

- Jah.

Felnevettek. Narayan közelebb araszolt és eltolta a kezét. Gombolni kezdte az inget, bár neki sem ment úgy, ahogy szerette volna. A gombok valahogy mindig kifordultak az ujjai közül.

- Elképesztő, milyen kicsik… - dünnyögte.

- A lyuk vagy a gomb?

Megállt a keze. Lassan felnézett a fiúra, Aldan haja kócos volt, az arcán semmi kedvességet nem látott, mégis elakadt tőle a lélegzete.

- A lyuk picit szűk, a gomb meg picit nagy… - Maga sem tudta, miről beszél. Egyáltalán nem az inggombok jártak a fejében, hanem valami sokkal prózaibb.

Aldan olvashatott a fejében, mert lehajolt, a légzése mély és súlyos volt, ahogy közelebb ért az arcához. A szájához. Az ajka forró volt, alig ért hozzá, a tekintete az övét kutatta, talán tiltakozást várt tudattalanul is. A mellkasára simította a tenyerét, félre kellett hozzá tolnia a félig gombolt inget, a bőre meleg volt és sima, alatta erősen dobbant a szíve. Lábujjhegyre állt, a másik kezével a vállába kapaszkodott, hogy viszonozhassa a csókot. Érezte, ahogy az erős karok átkarolják, a magasba emelik, mintha pillekönnyű lett volna. Lehunyta a szemét, Aldan csókján a zabolázhatatlan természetet és az ősi ösztönök nyers vadságát érezte. A nyaka köré fonta a karját, az agya egy rejtett zugában végeláthatatlan erdőket látott, magasba törő fenséges hegyláncolatokat és kéklő fjordokat. A bőrét a tél hidege karcolta, mégis melegen sütötte a nap, s lebegett ebben a boldogságban.

Aldan az ágyhoz botorkált vele, a fiút szinte súlytalannak érezte. Óvatosan eldőlt vele, ölelte, de nem nehezedett rá, s csókolta egyre mohóbban. Az ujjai önálló életre keltek, a nyakát, fülét, arcát simogatták, selymes haját tapintották. Narayan szinte dorombolt alatta, s addig helyezkedett, míg a combjai közé nem húzta. Egyszerre nyögtek fel.

- Ne csináld ezt, meg akarsz ölni?! – Aldan a nyakába temette az arcát.  

- Nem gondoltam át… - Narayan karcsú teste ívbe hajolt. A hangja füllesztő élvezetekről mesélt, Aldan megborzongott tőle. – Gyönyörű otthonod van – suttogta. Mielőtt a fiú megkérdezhette volna, mire gondol, már folytatta. – Az öblök vize olyan csodaszép kék, mint a szemed.

Aldan lassan felemelte a fejét. Narayan bőrét vékony fekete indaminták borították, mintha valami növény fonta volna be ágaival. Még soha nem látott hasonlót. Megérintette az arcát, Narayan mosolyogva bújt hozzá, lehunyt szemhéján egy pici, kacskaringós vonal különösen csábító volt. Puha csókot lehelt rá. Ajkával követte az útját, a vére közben forrón áramlott benne. Narayan keze végigsiklott a hátán, a csípőjébe markolt. A merevedése az övének feszült, a nadrág puha anyaga édes kínnal választotta el őket. Soha semmi nem volt még, amit ilyen gyönyörrel élt meg.

- Wolf, itthon vagy?! – Valaki kettőt kopogott, és már nyitott is be. Volna, ha Aldan nem fordítja rá korábban a kulcsot.

Megdermedtek. Fojtott zihálásuk beleolvadt az eső hangjába.

- Az egyik osztálytársam – suttogta Aldan alig hallhatóan.

- Pont most?! – Narayan felháborodása teljesen jogos volt. Szexi. Őrjítő.

Lecsapott a szájára, mielőtt hangosabb lehetett volna. Elmerült benne, kizárta a külvilágot. A telefonja hangját mondjuk, nem tudta, dühösen vetődött érte, mielőtt Bob meghallja. Kinyomta, gyorsan írt neki egy üzenetet, majd kikapcsolta.

- Sajnálom.

Narayan félig lehunyt szemmel őt nézte, mosolygott, tökéletesen illett az ágyába kócos hajával, agyoncsókolt szájával. Halk sóhajjal visszafeküdt mellé és átölelte.

- Maradjunk így még egy kicsit – kérte szenvedő hangon.

Narayan odabújt hozzá és feljebb csúszott, hogy egy vonalban legyen a szemük. Az arcán már csak halovány szürke vonalak látszottak.

- Most nagyon boldog vagyok.

- Ahogy megállapítottam, téged minden boldoggá tesz. A napsütés, az eső, egy kóbor macska, egy új könyv, tehát ez nem túl nagy bók.

- Nem hallottad, hogy azt mondtam, nagyon?!

- Elég halk nagyon volt.

- Nem is! – Narayan játékosan vállon ütötte, mire Aldan feljajdult.

- Hé, verekedős fiúval nem járok ám!

- Járni akarsz velem? – Narayan szíve tamtamot vert.

- Hát, máskülönben nem citállak fel ide.

- Lehet, hogy csak azt akarod.

- Minden fiú azt akarja, te is. – Aldan most már vigyorgott.  

Narayan kuncogva odahajolt hozzá, összeért az orruk és egészen közelről szemlélhették meg a másik tekintetét.

- Nem vagyok szent, meg szűz sem – vallotta be elkomolyodva.

- Én sem. – Aldan megérintette a fiú haját, barna tincseit morzsolgatta az ujjai között. – Az az álmom, hogy a Biztonsági Erőkhöz kerüljek az Akadémia befejezése után és nem akartam, hogy bármi elvonja a figyelmem. Tudatosan kerültem, hogy összekerüljek valakivel. Korábban volt pár srác, de valahogy egyik sem volt az, aki… akivel minden téren jó volt. Bevallom, a tanulás miatt hajlamos vagyok elfelejtkezni a randikról, szülinapokról, minden egyébről. Nem szándékos, csak belemerülök egy gyakorlatba és megszűnik a külvilág. Ezt mindenki elég nehezen viseli.

- Nem mondom, hogy én nem fogom, mert akkor hazudnék. – Narayan meghatottan simogatni kezdte a fiú arcát. – Nagyra becsülöm benned, hogy ennyire komolyan veszed a tanulást és a jövődet.

- Te is jó tanuló vagy. Mi akarsz lenni, ha végzel?

- Nem tudom. – Felnevetett a fiú arckifejezésén. – Tényleg nem tudom. Nincsenek különleges képességeim, nem leszek soha olyan erős Bal Sagoth, mint te, viszont apám és a családom miatt ki akarom hozni magamból a maximumot. – Elgondolkodva vállat vont. – Tagja vagyok az önsegítő csoportnak meg a kultúrklubnak, és jó lenne ilyesmivel foglalkozni később. Mármint fiatalokkal. Calloway mester szerint jó tanár lenne belőlem és ha itt akarok maradni az Akadémián nevelőként, akkor támogat benne.

- Soha nem akartál több lenni?

- Több?

- Erősebb mágus.

- Az anyukám Bal Sagothok leszármazottja, de én csak ennyit örököltem a tudásukból. Hálás vagyok ezért is, hiszen ha nem is leszek harcos, mint te, attól még nem leszek haszontalan tagja a Rendnek és a világnak. A nagy csatákat sem csupán az első sorban harcolók vívják, a hátsó sorban küzdők ugyanolyan fontos részei a hadseregnek.

- Ezt még soha nem néztem ilyen szemszögből.

Narayan a tenyerét a fiú arcára simította. 

- Az anyukám arra tanított, hogy az élet rövid. Ki kell élvezni, amit kaptunk a sorstól. Minden napban van valami szép, valami értékes, valami, ami a hasznunkra válik. A múlton nem szabad rágódni, hiszen már nem tudunk rajta változtatni. A jelent viszont most éljük. Minden egyes nap döntések, lehetőségek egész sorát vonultatja fel előttünk és amit eltékozlunk, azt örökre elvesztjük. S ki tudja, talán pont az egyik ilyenre lenne szükségünk a jövőben. – Gyengéden elmosolyodott. – Anyukám nagyon bölcs asszony és úgy vélem, hogy igaza van, ezért keményen dolgozom azon, hogy akármi történik, pozitív maradjak, örüljek az apró dolgoknak is. Mindennek van értelme, haszna, célja. A pofonoknak és a simogatásoknak is.

- Ezért tűrted, hogy Mona sértegessen? – Aldant lenyűgözte, hogy Narayan, aki alig volt egy évvel fiatalabb, mint ő, mennyivel bölcsebb és felnőttesebb.

- Igazából meglepett. Nem gondoltam, hogy feltűnik bárkinek is, mennyit járkálok utánad. De mivel Mona szerelmes beléd, ezért szemmel tartott mindenkit, aki egy másodpercnél többet bámult téged. Nem lehetett könnyű dolga, a fél iskola utánad csorgatja a nyálát. A Viking… - sóhajtotta, próbálta visszaadni a lányok nyögdécselését, mire Aldan harsogó nevetésben tört ki. – Ne nevess! Ha feltűnsz a folyosón vagy bárhol, nekünk egyszerű fiúknak, ezt kell hallgatnunk!

Aldan most már a párnába fúrta az arcát, hogy tompítsa a röhögését. Narayan feladta, elnevette magát. Kellett jó pár perc, mire képesek voltak vigyorgás nélkül egymásra. Aldan gyomra viszont megkordult.

- Éhes vagyok – nyögött fel.

- Én sem ettem.

- Nincs semmi nálam.

- Nekem van a hűtőben. Anyu mindig küld pár dobozzal, nehogy éhen haljak. Leugorjak érte?   

- Nem eszem meg a kajádat.

- Ez lesz az első közös vacsink! – Narayan fellelkesedett és már kelt is fel. – Mindjárt itt vagyok.

- Narayan…

A fiú azonban nevetve kiszaladt. Aldan felsóhajtott.

- Annyira aranyos – mormolta és elképzelte, hogy megint megcsókolja. Aztán bevillant, hogy nem csinálta meg még a házikat. Káromkodva felugrott. Narayannak viszont eszébe sem jutott a házi feladat, mosolyogva szökdécselt le a lépcsőn. Észre sem vették, hogy mennyi az idő, egy felfelé tartó diákkal találkozott csak.

- Azt hittem, ma már nem is látlak! – A harmadéves Johnny felpillantott a telefonjából, amikor belépett. Ezek szerint már mindenki tudta, hogy ő és Aldan… - Manfred, vagy hogyan hívják a haverod, beadta a táskád.

- Köszi! – A táskájában maradt a telefonja, kivette és végigpörgette az üzeneteit. Úgy gondolta, mindenki várhat reggelig, csak az anyjának dobott egy szívecskét.

- Tényleg összejöttél a Vikinggel? – Johnny felpillantott.

- Igen.

- A suli meg van döbbenve. Ki gondolta volna…

Narayan nem merte azt mondani, hogy ő se, inkább elkezdett a hűtőjükben keresgélni, az onnan kiáramló hideg kicsit lehűtötte égő arcát.

- Kivettem egy levest, ha nem baj.

- Dehogy. – Mindig megosztotta a többiekkel a rengeteg ételt, amit az anyja küldött, hiszen nem bírt megenni egymaga annyi mindent.

- Már fürödtem, ha zuhanyozni akarsz.

- Öhm, csak beugrottam némi vacsiért…

- Hát, igen, kell az energia… - Eric hangjából leplezetlen jókedv szűrődött ki.

Majdnem rávágta, hogy nem feküdtek le egymással, aztán arra jutott, hogy a fiú úgysem hiszi el. Feltornyozott vagy öt dobozt és a gyömbérteával együtt kioldalazott az ajtón. Elgondolkodott a liften, de mivel utálta a bezártságot, inkább a lépcső felé indult. Vibrált a lámpa a következő szinten, a félemeleten már egészen tompán világított. Megtorpant.

Igaz, hogy nem volt olyan tehetséges, mint Aldan, de a fenyegető mágia jelenlétét még ő is észlelte. Megfordult. Mona ott állt mögötte, sötét ruhájában és kibontott szőke hajával gyönyörű volt. Ha a lányokat szerette volna, biztosan Monáért dobogott volna a szíve.

- Aldanhoz mész?

- Igen. – A kusza fekete vonalakat nézte a lány bőrén a vibráló, hol erősebb, hol gyengébb fényben. – Nem szabad használnod az erődet a falakon belül. Kirúghatnak.

- Örülnél neki, mi?!

- Nem, nem igazán.

- Nem kell adnod, hogy…

- Komolyan nem örülnék neki! – vágott a szavába. – Sem Aldan, sem én nem érünk annyit, hogy feladd a jövődet.

- Jövő… Mit tudsz te arról! Keményen tanultam, hogy a legjobb legyek, pont úgy, mint Aldan. Ugyanúgy gondolkodunk a világról és a mágiáról. Azt hittem, hogy ő és én… egymásnak vagyunk teremtve.

- Csak egy álomképet dédelgettél. – Akár akarta, akár nem, látta maga előtt Mona gondolatait, az álmokat, amiket ő szétzúzott.

- Nem! – Mona szavai élesek voltak, akár egy tőrdöfés. – Amíg te fel nem bukkantál, Aldan mindig szánt rám időt! Először azt hittem, hogy valamelyik lány, de neeem… Te voltál az ok, amiért már nem akart beszélgetni velem.

- Sajnálom.

- Gyűlöllek! Egy tehetségtelen senki vagy!

Narayan szorosabban fogta a dobozokat és az üveget.

- Jobb, ha most megyek – válaszolta csendesen.

- Nem mész sehová! – Mona támadása úgy érte, mint egy korbácsütés. Hátratántorodott, neki a falnak, és ahogy lecsúszott a lépcsőfokokra, a dobozok kihullottak a kezéből. Még jó, hogy anyukája mindenre gondolt és törésbiztosak voltak. Legalább a vacsorájuk épen maradt, gondolta.

- Tönkretetted az életemet! – zokogta a lány.

Felnézett rá, a mágiája finoman vonta be a bőrét, a jelek feketék voltak, majd fokozatosan aranyszínűvé világosodtak. Megtámaszkodott a földön és lassan felnyomta magát. Szédült, de a falnak dőlve legalább biztosan állt a lábán.

- Ne csináld ezt! Amit most veszteségnek érzel, pár év múlva már csak egy szomorú emlék lesz, semmi több.

- Honnan tudhatnád, mit érzek most és mit fogok érezni majd a jövőben?!

- De hiszen tudom… - sóhajtotta.

- Mi? – Mona összezavarodva állt.

A fiú arcát, nyakát, kezét aranyfonalként borították be a jelek. Finomak voltak, néhol áttetszőek, máshol erősen lüktettek. A tekintete kivilágosodott, aranysárgán ragyogott, magához vonzotta a gyenge fényt és szinte túlvilági erővel tükröződött benne a mágiája.

- Elbuksz. Talpra állsz. Csalódni fogsz. Bízni tanulsz. Gyűlölsz. Szeretsz. – Félrebillentett fejjel szemlélte a lányt, mintha még sohasem látta volna. – Az életedben Aldan csupán múló pillanat, egy veszteség, amely semmit sem jelent. Te is tudod, hogy amikről fantáziáltál, nem jelentettek semmit. Múló ködfoszlányok lesznek nemsokára.  

- Ez nem igaz… - Mona suttogva ellenkezett.

- Nem kell elhinned, amit mondok, majd az élet engem igazol.

- Hogyan mondhatsz ilyet? Én szeretem őt!

- Önmagadat szereted. – Narayan hangja szelíd volt, lágyan csordogáló, akár egy kis patak. – Még hosszú út előtt állsz, hogy ráébredj, mi az igazi szerelem.

Mona arcán végigfolytak a könnyek. Valahol legbelül, sajnálta. Másrészről azt is tudta, mi jár a fejében.

- Döntésekből áll az életünk. Jókból és rosszakból. Ne kövess el most egy rosszat!

A lány összeszorította a száját és hagyta, hogy az ereje vadul kavarogjon előtte. A támadás olyan erős volt, hogy Narayant meg kellett volna ölnie. Ám valaki eléállt, akár egy fal magasodott előtte, a védőmezője elemi erő volt, ősi tudás és előre elrendelt sors keveréke.

- Ne merészeld bántani! – Aldan valószínűleg egész idáig rohant, hevesen emelkedett és süllyedt a mellkasa, még mindig nem gombolta be rendesen az inget.

- Aldan… - Mona az izzást nézte Narayan szemében, aki pár lépcsőfokkal feljebb állt, a fiú válla felett pont rálátott. Sajnálatot látott benne, és ettől annyira, de annyira dühös lett. – Megöllek! – tört ki belőle a kiáltás.

- Elég! – A hang erős volt, alulról jött. A könnyű lépteket elfedte a Bal Sagothok köpenyének puha suhanása. A csuklya eltakarta az arcát, de mintha szemüveg csillant volna a lámpafényben. – Elég – ismételte meg halkabban, ahogy megállt a lánnyal szemben.

A lépcső aljában sötét árny várakozott arra, hogy közbelépjen, ha kell. Az Akadémia igazgatója volt, sápadt arca szinte világított a tompa fényben. A korábbi vidám hangulatot, amellyel a Nagymester és ő felidézte fiatalkorukat, most tönkretette a féltékenység szülte erőszak.

- Én… én… - Mona képtelen volt beszélni, zokogást nyelt vissza. 

- Minden Bal Sagoth emberből van, emberi érzelmekkel megáldva, megverve. Néha a csúf harag és irigység rossz utakra vezérel bennünket, követünk el hibákat, de higgy annak a fiúnak ott és ne kövesd el őket! Senki nem ér annyit, hogy tönkretedd miatta magadat és a jövődet!

- Azt hittem, hogy…

A férfi halk sóhajjal hátralökte a csuklyát. A bőrébe égett jelek sötétek és ilyen közelről ijesztőek voltak. A szemüveg mögött az éjkék tekintet feketének látszott, sötétnek, akár a holdnélküli éjszaka. Mona ijedten hátrahőkölt.

- Nagymester!

Cornelius komoran bámult rá. 

- Az ilyesfajta hibák, amilyet te most épp elkövetni készülsz, tönkreteszik az életünket és megmételyezik a lelkünket.

- Én…

- Egykor kedveltem valakit, de az a valaki elárult. Megöltem. – A lány nyelt egyet. – Egy olyan döntést hoztam, ami rossz volt, düh és félelem szülte. Nem tett boldoggá és nem vagyok rá büszke. Te az leszel, ha bántod őket? Boldog és büszke? Mert, ha azt hiszed, hogy a sértettséged igazolja majd a tetted, az csak önbecsapás. Nem leszel több, de kevesebb annál inkább.

- Szerettem volna, ha Aldan engem választ. Boldoggá tettem volna.

Cornelius felsóhajtott. Megigazította a szemüvegét, majd egyszerűen karon fogta a lányt.

- Gyere, beszélgessünk el egy kicsit! – Felpillantott a két fiúra. – Menjetek! Veletek holnap foglalkozom.

- Igenis, Nagymester!

Aldan megvárta, amíg elindulnak lefelé, csak utána fordult meg. Érdeklődve nézte Narayan már halványuló aranyvonalait.

- Tehetségtelen mágus, mi? – mormolta.

Narayan lassan mély levegőt vett.

- Nem tudom, mi történt. Addig tiszta, hogy megtámadott, de aztán… Láttam a gondolatait, az érzéseit és azt is, hogyan alakul az élete. – Bizonytalanul megtapogatta a fejét. – Bevertem a fejem, biztos attól volt.

- Meg is ölhetett volna, mielőtt bármelyikünk ideér! – Aldan finoman megérintette a púpot hátul a fején.

- Nem féltem, tudtam, hogy jönni fogsz. – Mosolyogni próbált. – Az agyam hátsó zugában pontosan tudtam, hogy időben itt leszel. Furcsa, mi?

Aldan szíve nagyot dobbant. Az aranyszín még nagyon mélyen ugyan, de ott csillogott Narayan szemében. Éppen átfutotta a másnapi beadandóját, amikor megérezte a sürgetést, hogy mennie kell. Nem is sürgetés volt, hanem vad erő, amely azt üvöltötte, hogy meg kell védenie! Először nem is értette, de valami ősi ösztöntől vezérelve mozdult, rohant, s használt egy olyan védelmi mágiát, amit soha nem tanult.

Narayan előtt állva, Monával szembenézve pontosan tudta, hogy valami megváltozott, mint amikor a kirakós minden darabja a helyére kerül. Eddig a darabok szétszórva hevertek, néhány össze lett illesztve, de még nem állt össze a kép. Mona kellett hozzá, hogy teljes legyen. 

- Még jó, hogy nem törtek össze a dobozok, legalább a vacsoránk megmaradt. – Narayan próbált a megszokott optimista lenni.

Aldan nem engedte, hogy felszedje őket, inkább gyorsan összekapkodta mindegyiket, a kezébe nyomta, majd egyszerűen a karjaiba kapta.

- Nem vagyok nehéz?

- Szerintem nálad nehezebb súlyokat emelgetek.

Páran kinéztek a kiabálásra, meg érzékelték a mágiahasználatot is, de miután látták Aldant lefelé szaladni, inkább mindenki visszahúzódott a szobájába. A szabályok szerint ilyenkor csak a nevelőknek szabadott beavatkozni. Az Akadémia szabályai szigorúak voltak, a megszegés pedig komoly büntetést vont maga után, amit senki nem akart.

Narayan fáradtan a fiú vállára hajtotta a fejét.

- Éhes vagyok – ásította.

- Eszünk, zuhanyzunk és alszunk.

- Mármint nálad? – kapta fel a fejét.

- Csak nem képzeled, hogy ezek után visszaengedlek a szobádba?!

Ezzel nem akart vitába szállni, így elgondolkodva visszahajtotta a fejét a vállára. Még akkor is el-elmerengett, amikor ettek. Aldannak már nem volt étvágya, ilyen későn nem is szokott enni, de az ételek finomak voltak. Párolt rizs zöldségekkel, leheletvékonyra szelt hallal és hússal.

- Min jár az eszed? – kérdezte végül, mert Narayan arra sem rezzent fel, amikor elpakolta előle a tálkát.

- Monán.

- Sajnálom, hogy neked támadt. Rám volt mérges, amiért nem viszonoztam az érzelmeit.

- Azért engem támadt, mert én gyenge vagyok.

- Nem vagy az. Azt hiszem, többre vagy képes, mint gondolod.

Narayan végre felnézett rá.

- Láttam a gondolatait, az érzéseit, a jövőjét. Így utólag elég ijesztő.

- A családodban volt hasonló képessége valakinek?

- Nem tudok róla, de talán anyukámat kellene megkérdezni.

- Holnap hívd fel, mielőtt beszélünk a Nagymesterrel!

- Egyelőre nem akarom, hogy tudjon róla. Magam sem tudom, mi ez. Csak az biztos, hogy ami történik, az… okkal történik.

- Micsoda?

- Ébredés. – Narayan felpillantott rá. – Te, én és még mások. Célja van az erőnknek, a tudásunknak.

- Tudod, hogy mi?

- Új világ van születőben, s vele új hatalmi rend alakul.

- Ez nem hangzik jól. – Aldan komoran felsóhajtott. – Háborút sejtet.

- Neked nem kell aggódnod, harcosnak születtél. – Narayan végre elmosolyodott. – No, de én, a tudatlan kis mágus… Ki fog engem majd megvédeni?

- Én. – Aldan lehajolt és megcsókolta. – Elmosogatom ezeket, aztán irány a zuhany. Keresek neked majd egy pólót, igaz, nagy lesz, de legalább kényelmes.

- Köszönöm.

Mindketten fáradtnak érezték magukat ahhoz, hogy nagy ügyet csináljanak az együtt alvásból, bár Narayan hosszan időzött a zuhany alatt és pipacspirosan került elő alóla. A póló tényleg nagy volt neki, de így legalább eltakarta, hogy nem visel alsót.

- Bújj be az ágyba, mindjárt jövök!

Narayan behúzódott a fal mellé, majd magára húzta a takarót. Mindennek Aldan illata volt, amitől elég frusztráltnak érezte magát. Hallgatta a zubogó víz hangját, elbóbiskolt tőle és csak arra riadt fel, hogy a fiú bebújik mellé. Majdnem teljesen elfoglalta az ágyat, őt szinte a falhoz préselte.

- Elférsz?

- Aham.

- Felébresztettelek?

- Nem aludtam.

- A hangod alapján ezt nehezen hiszem el.

Tétován helyezkedtek. Folyamatosan egymásba akadtak, vagy Narayan nem tudott mozdulni vagy Aldan lógott le félig.

- Ennyiből aludhatnék a szobatársad ágyán – vetette fel bizonytalanul Narayan.

- Elég fóbiás, kiborul, ha megtudja.

- Nem kell megtudnia.

- Nem tudok hazudni neki, elég ijesztő figura.

Narayan hirtelen teljesen éber lett.

- Tényleg?

- Bizony. Fordulj a fal felé, nekem háttal. Átölellek hátulról, úgy talán elférünk.

Elfértek. Nem ezzel volt gond a továbbiakban. Hanem azzal. Összesimulva, sőt, egymáshoz tapadva Aldan nem tudta eltitkolni, milyen gondolatok járnak a fejében alvás helyett. Narayant ez nem igazán lepte meg, lévén hasonlóan érzett, nem volt fából. Aldan régóta tetszett neki, szexi volt és olyan teste, de olyan… A párnába fúrta az arcát, hogy elfojtsa a kuncogását.

- Milyen vidám valaki… - Aldan a tarkójára lehelte a szemrehányónak szánt szavakat.

- Nem, félreérted.

- Rendben, de ha nem nagy kérés, ne ficeregj!

- Picit sem lehet?

- Egyáltalán ne mozdulj meg! A kis fenekedet pedig pláne ne… - Aldan hangja elfulladt. – Direkt csinálod, igaz?

Narayan a keze után nyúlt – nem kellett sokáig keresgélnie, mert szinte betakarta a tenyere a mellkasát, ahogy átölelte – és egy merész mozdulattal lejjebb vonta. A póló ugyan elfedte, amit kellett, de Aldan így már tökéletesen érezte, ő milyen hatással van a fiúra. Egészen megkönnyebbült tőle, irtó cikinek érezte volna, ha csak őt villanyozza fel a másik közelsége.

Ennek ellenkezőjétől nem kellett tartania, Narayan merevedése merészen nyomult a tenyerébe, a póló zavaró tényezőnek bizonyult, mégis érzéki volt, ahogy a puha anyagon keresztül simogatta. Közben próbálta figyelmen kívül hagyni saját vágyait, amelyeket rendesen felkorbácsolt a fiú csípőmozgása, meg azok a halk, elfojtott sóhajok. Feljebb húzta a pólót, Narayan felnyögött, amikor marokra fogta. Kicsit rádőlt, hogy megcsókolhassa.

- Komolyan azt terveztem, hogy aludni fogunk – mormolta az ajkára. Tisztán érezte, hogy a fiú elmosolyodik.

- Tudom.

- Jah, hogy tudod! Minek is mondok bármit?

Narayan felnevetett, elfulladó kis kacaj lett belőle. Az altestét hátrafelé tolta, nekifeszítette a fiú ágyékának, keményen meredező vágyának.

- Még… - Aldan nyögve lökte magát hozzá. A szája az övét kereste, mohón elmerült benne. Felszisszent, amikor Narayan addig tapogatózott, amíg el nem érte az alsóját és ki nem szabadította a merevedését. Az egymásnak feszülő csupasz bőrtől szinte eszét vesztve mordult fel. – Ne! – Inkább önmagának szólt a tiltakozás, nehogy túl durva legyen, ám az érzés túl jó volt ahhoz, hogy ellenszegüljön az ösztöneinek. Így hát újra és újra a fiú fenekéhez lökte magát, ujjaival pedig gyengéden-erősen simogatta, cirógatta, kínozta, jóleső büszkeséggel hallgatva a nyögések hangját, amelyeket ezzel kiváltott, s aztán érezve azt a finom kis remegést, ahogy a gyönyör elborította a fiút. Zihálva nyomakodott hozzá, keményen hozzádörzsölve a merevedését, s meg sem próbálta visszafojtani kéjes nyögését, amikor elélvezett.

- Oh, te jó ég! – dünnyögte norvégul.

- Hm?

- Van olyan, hogy túl jó? – csókolta meg Narayan vállát, a bőre enyhén sós volt.

- Például ez?

- Ahm, ez már súrolta. Legközelebb még jobb lesz. – Szorosabban ölelte, puszikkal borította be a nyakát, vállát, tarkóját. – Le akarsz zuhanyozni?

- Hát, tiszta ragacs vagyok.

- Bocs. Hozok egy zsepit!

- Ne! Maradjunk még így egy picit!

A piciből mély álom lett, szinte mozdulatlanul aludtak. Aldan hajnalban felriadt, mert valahol becsapódott egy ajtó, ám miután érzékei nem jeleztek veszélyt, visszaaludt. Odakint éppen akkor elállt az eső, de amikor újra felébredt, dörgött-villámlott, az ablakot pedig dühödten verte az eső.

- Utálom az ilyen időt – hallotta Narayan motyogását, aki szintén ébredezett.

- Micsoda meglepetés! Van, amit utálsz?

- Múltkor is ilyen idő volt, amikor szétment a vadiúj szivárványszínű esernyőm, amit anyutól kaptam.

Aldan úgy gondolta, erre inkább nem mond semmit. Elgémberedett tagokkal kászálódott ki a fiú mellől és kiült az ágy szélére. 

- Mára nem is mondtak vihart – gondolkodott el.

- Nem hiszek az időjósoknak.

Aldan a válla felett visszanézett, Narayan hasra fordult azonnal, amint elég helye lett hozzá, a feje alá gyűrte a párnát és mindehhez kócos volt a haja, álmos a pillantása és piros az arcának a bal fele, amin feküdt.

- Tízkor lesz csak órám. Neked?

- Kilenckor. Mennyi az idő?

- Fél hét lesz. Maradsz még egy kicsit?

- Mert?

- Ejtőzhetnénk csak úgy a takaró alatt.

- Csak úgy? – Narayan tekintete élénkebb lett.

- Csak úgy. – Sikerült elugrania a felé repülő párna elől. Nevetve eltűnt a fürdőben. Azt hitte, mire kijön, Narayan visszaalszik, de a fiú ásítozva bámulta a plafont.

- Mikor jön vissza a szobatársad?

- Egyhónapos gyakorlaton van, múlt héten kezdett. Miért?

- Csak úgy. – Narayan hamiskás mosollyal felkelt és besétált a fürdőbe.

- Csak úgy?

- Van plusz fogkeféd? – A fiú úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- A felső szekrényben. Eléred?

- Persze. Köszi! – Narayan belökte az ajtót, mire morcosan lehuppant az ágyra.

Végigdőlt rajta, hallgatta a vihart, már közel volt ahhoz, hogy megint elalszik, de egy nagyobb dörgésre felriadt. Narayan éppen ekkor lopakodott át a szobán, hogy meglepje. Sikerült, mert a fiú rávetődött és mielőtt tiltakozhatott volna, már a feje felett leszorította a párnára a kezét. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha a póló alatt nem meztelen és nem ül a derekára.

- Lustálkodásról volt szó – emlékeztette egy kisebb nyögés kíséretében.

- Tényleg? – Narayan ártatlan arccal úgy tett, mintha le akarna szállni róla.

- Oh, te… - Kiszabadította a kezét, nagyon nem kellett erőlködnie, sokkal erősebb volt nála és megragadta a csuklóját. A háta mögé szorította, nem erősen, csak annyira, hogy felülve szabadon megcsókolhassa. – Nincs sok időnk – mormolta két csók között. A fiú merevedése nekifeszült a hasának.

- Az estiből kiindulva nem is kell sok.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem voltál elégedett az első alkalmunkkal? – vonta fel a szemöldökét.

- Azt nem mondtam…

- Csak gondoltad.

Narayan felnevetett. Kicsit feljebb emelkedett, hogy hozzádörzsölje az arcát az övéhez. Lassan elkomolyodott.

- Élveztem – mondta halkan. Aldan elengedte a kezét, így a vállába kapaszkodva még feljebb húzta magát. Könnyed csókot lehelt az ajkára, majd onnan továbbhaladva az állára, arcára, orrára, s újra az ajkára. – Sokkal bensőségesebb volt, mintha végigcsináltuk volna.

- Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, milyen, ha…

- Ha? – Narayan ajkán kihívó, pimasz mosoly ült. Pontosan tudta, milyen hatással van rá.

- Egy csábító kis dög vagy – vonta magához egy erőteljes mozdulattal. – Bocs, még soha nem mondtam ilyet senkinek! – mondta, amikor érezte, hogy megdermed.

A mozdulatlanság azonban annak szólt, hogy Narayan így szinte teljesen hozzátapadt. A póló puha anyaga elválasztotta a fiútól, de ez egyben felért egy kínzással. Édes kínzással. Felemelte a tekintetét, a barna sötét lett a vágytól. Aldan csak nézte, soha nem látott hasonlót sem. Bár, ha jobban végiggondolta, senki nem volt rá ilyen hatással, mint Narayan. A srácokkal, akikkel járt, jó volt, néha még annál is több, ám ez az érzés más volt. Most valami mélyen legbelül teljes döbbenettel szemlélte Narayan szép vonásait, és diadalittasan üvöltözte, ő az enyém. A sötétbarna hajszálaitól kezdve az apró lába ujjáig mind-mind az övé.

Lassan odahajolt hozzá, puhán megcsókolta. Végigsiklott a keze a hátán, a lapockáin, a gerince vonalán. Belemarkolt a fenekébe, alig takarta már a póló, így beférkőzött alá. A tenyere hosszan elidőzött a karcsú derékon, a bordákon, a lapockákon, a gerinc csigolyáin. Csak annyi időre engedte el, míg lehúzta róla a felsőt és jó messzire elhajította. Narayan átkarolta a nyakát, amikor újra megcsókolta. Csupasz bőrük összesimult, már csak az alsója választotta el őket.     

- Cseréljünk helyet! – kérte, de nem tudta kivárni, amíg a fiú megmozdul. Maga alá temette, combjai közé térdelt, úgy mérte végig, itta be a látványát. – Gyönyörű vagy…

- Néha arról álmodoztam, hogy ilyeneket mondasz, és meg sem fordult a fejemben, hogy talán még valóra is válhatnak. Arról nem is beszélve, hogy így nézel rám és eljutunk idáig…

- Egyszer hajnalban veled álmodtam. – Belepirult az emlékbe.

- Elég túlfűtött álom lehetett – vigyorodott el Narayan érzékelve a zavarát.

- Mocskos, őrült szex volt.  

Narayan szeme tágra nyílt, a mélyén megcsillant valami arany. A feje mellé támaszkodott, végigcsókolta az arcát, s onnan haladt lefelé. A bőre száraz volt és feszes, éles kontrasztot alkotott a hófehér lepedővel, állapította meg, miközben a csípőjét kóstolgatta. A combja érzékeny volt, hallotta, milyen mélyről veszi a levegőt, amikor végignyalta a belső részét. A lábujjai picik voltak, arányosan idomultak tulajdonosukhoz és ezt nagyon aranyosnak találta. Végigharapdálta őket, Narayan megpróbálta kiszabadítani a lábát, felnyögve tiltakozott, de láthatóan nem azért, mert fájdalmat okozott neki.

Elindult visszafelé, mutatóujja hegyével érintette meg a merevedését, ami tökéletesen illeszkedett a tenyerébe. Követte a tövétől a hegyéig a karcsúságát a nyelvével is. Minden oldalról megízlelte, markába fogta a golyóit, soha ilyen élvezettel nem művelt ilyesmit, mint most. Narayan felfelé lökte a csípőjét, az ajkába harapva fojtotta vissza a hangját, de aztán a következő pillanatban, amikor a nyelve hegyével cirógatta a csúcsát, felnyögött.

A combja alá csúsztatta a kezét és a vállára emelte a bokáját. Karcsú és hajlékony teste könnyedén vette fel az új pózt, neki meg majd’ elcseppent a nyála a látványtól. Visszahajolt az ágyékára, puszilgatta, nyalogatta, ujjai pedig a fenekén kalandoztak. Masszírozták és simogatták az apró lyukat, ami puhán fogadta be a középső ujját. Majdnem elélvezett tőle, kénytelen volt megálljt parancsolni magának.

- Ne mozdulj! – kérte zihálva, és felkelt. A fürdőszobában volt a síkosító és az óvszer is, jelenleg elérhetetlen messzeségben. Kellett viszont ez a távolság, hogy kicsit lenyugodjon. Ez csak addig tartott, amíg vissza nem ért.

Narayan ugyanabban a pózban feküdt, ahogy otthagyta. Szégyentelenül széttárt combjait még szélesebbre tárta, hogy közéjük férkőzhessen. Hevesen emelkedett és süllyedt a mellkasa, az ajka duzzadt volt és elnyílt, ahogy levegő után kapkodott. Melléje tett mindent, majd lerángatta magáról az alsót. Meztelenül térdelt a combjai közé. Narayan szemében már több volt az arany, mint a barna, miközben figyelte. A mágiája életre kelt, a fekete mintába arany vegyült.

Végigtáncoltatta az ujjait a mellkasán, alig érintve a mellbimbóit, elbűvölő volt, miként feszült ívbe a gerince. A bőre lassan aranyban fürdött, a vékony vonalak világítottak a sötét szobában, a villámok fényénél azonban fel-felragyogtak. Követte őket az ujjaival, az ajkával, a nyelvével. Bejárta újra az egész testét, sokkal alaposabb volt, mint az előbb. Szenvedélyes mohósággal kutatta az érzékeny pontjait, majd a szája belsejét, mintha még soha nem csókolóztak volna. Narayan ujjai a vállába martak, türelmetlenül emelte magát hozzá. Félig lehunyt szemhéja alatt vadul kavargott az aranyháló.

- Micsoda álmaid vannak… - nyögte, mintha látta volna maga előtt. Talán látta is.  

- A tudatalattim műve, sajnálom. – Fenéket sajnálta! Eddigi élete legjobb álma volt.

Narayan rekedten nevetett. Tenyere közé fogta az arcát, úgy nézett a szemébe.

- Mire vársz? – kérdezte elfulladó hangon. A tekintete elnyelte, felébresztette a mágiáját és ezzel együtt leomlasztotta azt a civilizált jólneveltséget is, ami gátat szabta annak, hogy megélje a vágyait.

Megcsókolta, elmerült a szájában, nyelvük csatát vívott. Ránehezedett, a bőrük egymáshoz tapadt, lassan mindkettejükére finom veríték telepedett. Mohón csókolgatta végig, a mellbimbóit nyalta és harapta, a köldökénél is hosszan időzött, miközben a kezével a síkosító után tapogatózott. Narayan halkan felkiáltott, amikor síkos ujjaival marokra fogta a farkát, masszírozni kezdte, a csúcsát a nyelve hegyével ingerelte. A golyóit egymáshoz fogta, játszott velük, édes kínt okozva, majd lejjebb csúsztatta a kezét. A középső ujjával síkosan mélyedt el benne, feszülő izmait igyekezett ellazítani, miközben a belsejét simogatta. Veríték folyt végig a gerincén, ahogy próbált gyengéd és türelmes lenni.

Narayan felkönyökölt, érte nyúlt, a hajába markolva húzta magához. A kezét fogva irányította, hol és hogyan a legjobb, a tekintete vad volt és szinte lángolt. Másik kezével bejárta a mellkasát és mielőtt megállíthatta volna, keményen belemarkolt az ágyékába. Halkan felkiáltott és az ágyra teperte. Olyan erővel csókolta meg, hogy vér ízét érezte a nyelvén, de a fiú vadul ölelte, rövid körmeit vájta a hátába.

A gumi után nyúlt, először nem találta, káromkodva emelte fel a fejét. Ahogy kinyújtotta a karját, hogy elérje, megtekintette saját erejének bizonyítékát. A megszokott fekete vonalak helyett kéken lüktettek, ismerősek voltak és mégis ismeretlenek. Teljesnek érezte magát tőlük. Még nem volt tökéletes, ezt is tudta. Kellett még valami. Vagy inkább valaki.   

Narayan őt figyelte, mélyről szedte a levegőt. Fogalma sem volt arról, mennyire gyönyörűnek látja most, izmos alakját a bőrét festő kék mintával. A világító fjordkék szempárral, s benne a vadul örvénylő jégkékkel, amelyben visszatükröződött egy villám fénye. Vadállati volt, nyers erő és elemi ösztön keveredett benne, de neki csak az járt az eszében, hogy mennyire akarja. Ő maga nyúlt a gumiért és bontotta ki. Közösen húzták fel, Aldan a fogait csikorgatta, a halántékán egy verítékcsepp gördült végig.

- Ne! – ragadta meg a kezét, mielőtt Narayan még egyszer végigsimíthatott volna a farkán. – Magadat, így… Oh, de szexi vagy… - Síkosítóval kente végig magát, közben a fiút nézte, ahogy magát kényezteti. Kiszáradt tőle a szája, az önuralma pedig a pattanásig feszült.

Síkos ujjaival simogatta az apró kis lyukat, ahová olyannyira vágyott. Két ujjal próbálkozott, Narayan nyögve nekifeszült. A harmadiknál érzett némi ellenállást, de csak simogatta és dörzsölte, míg a karcsú test reszketni nem kezdett. Lélegzetvisszafojtva mélyedt el benne, majdnem felkiáltott, annyira jó volt. Forró és szűk, mintha neki teremtették volna.

- Aldan… - Narayanból kiszakadt egy elakadó kiáltás, mert éppen mélyebbre csúszott benne.

- Fáj?

Narayan a fejét rázta, valamikor leverte a párnát, a haja szétterült a lepedőn. Sokkal hosszabb volt, mint az övé. Megtámaszkodott a feje mellett, megérintette, még ez is érzéki volt, a tincsek selymessége, miközben kifolytak az ujjai közül. Narayan megfogta a felkarját, az ajka elnyílt, nyögve emelte hozzá a csípőjét. A combjába markolt, feljebb húzta a lábát, hogy még mélyebbre hatolhasson. Kijjebb csúszott, egyszerre nyögtek fel, ahogy lassan visszacsúszott a forróságba.  

Mozdulatlanná dermedt, nem sok híja volt, hogy felrobbanjon körülötte a világ. Narayan érezhette ezt, mert nem mozdult, ziháló lélegzete alig volt hallható. Csak a kezét emelte fel, finoman a hátára tette. Ugyanolyan forróság sütött belőle, mint ami a teste mélyén lüktetett, s akármennyire küzdött ellene, kéjes gyönyört érzett még a lábujjaiban is.

- Sajnálom!

- Sssh… - Narayan a hátát kezdte el simogatni, ölelte, nem engedte el. Ő még messze volt az elélvezéstől, és ettől piszok rosszul érezte magát.

- Basszus, ne haragudj!

- Csak maradjunk… maradjunk így…

A forróság nem enyhült, még mindig körbevette. Meg akart mozdulni, de még így is túl jó volt, hogy ki akarja magát szabadítani. Arról nem is beszélve, hogy érzékei még mindig túlhevültek voltak, a fiú könnyed érintéseitől ökölbe szorult a keze. A háta alá nyúlt, magához ölelte, a nyakába fúrta az arcát. Érezte, hogy a derekán összekulcsolódnak a bokái, hihetetlen volt, hogy valójában a fiú mennyire hajlékony. Másról nem is beszélve.

Narayan finoman megemelte a testét, egy papírlapot sem lehetett volna közéjük csúsztatni, úgy összetapadtak. Felsóhajtott, amikor megérezte az első, kissé bizonytalan szorítást a farka körül. Lehunyta a szemét, csak az érzésre koncentrált, a fiú belső izmainak a játékára.

- Ne hagyd abba! – nyögte rekedten.

- Jó?

Válaszul feléje lökte a csípőjét, először ösztönösen, aztán alkalmazkodva hozzá. Eleinte lágyan ringatózva, aztán egyre mohóbban mozdulva. Az ajkát kereste a szája, Narayan keze pedig az övét. Összefolyt az izzadtság a bőrükön, miközben egymásnak feszültek. Türelmetlenül. Türelmetlenebbül. Nyögve és sóhajtozva. A kéj legszélén egyensúlyozva.

- Aldan! – Narayan ajkára tapasztotta a sajátját, hogy elfojtsa a kiáltásait. A forróság elviselhetetlen volt. A gerincén érezte végigáramlani, levegő után kapkodva mozdult, hogy még… még…

A gyönyör körbevonta, elvette tőle egy pillanatra a levegőt, majd szétrobbant a legapróbb sejtjében is. A kiáltását a fiú ajka itta fel, az apró körmök félhold alakot mintáztak a hátára. Érezte a remegését, a forróságát, az illatát. Elmerült az aranytekintetben, a saját kékségével látta egybeolvadni. Az arany és a kék egyedi mintázattá alakultak, létrehozva valami újat, valami jobbat, valami többet.

Ez volt a tökéletesség.

Narayan tette azzá.

 

            Kézen fogva ballagtak le a lépcsőn. Az óráik egy részét már rég lekésték, így úgy döntöttek, inkább megebédelnek és csak a délutániakra ülnek be. Legszívesebben ágyban töltötték volna azt az időt is, kimerültek és elégedettek voltak, de aztán Aldanban győzött a maximalista és kirángatta az ágyból.

- Nem sétálunk egyet? Elállt az eső – nézett ki Narayan.

- Az előbb még éhes voltál.

- Tényleg éhes vagyok.

Aldan a fejét csóválva nevetett, de ebéd után elkísérte sétálni. A téren most alig lézengtek, minden vizes volt, de a szakadozó felhők mögül már néha kikacsintott a nap.

- Mit látsz? – kérdezte, miután Narayan elmerült a semmi nézésében. A szeme aranyszínűvé változott, ezért úgy sejtette, működésbe lépett az ereje.

- Semmit.

- Biztos?

- Igen. Miért?

- A szemed elárul.   

- Oh… - Narayan ösztönösen eltakarta a szemét, majd jót nevetett. – Téged láttalak.

- Itt állok melletted.

- Úgy értem, hogy… - Narayan feléje fordult. – Felém jöttél itt a téren. Idősebb voltál, talán hatvan is, őszült a hajad és a szakállad.

- Ezek szerint szakállat növesztek öregkoromra? S mit csináltam?

- Megcsókoltál.

Aldan lassan elmosolyodott, majd odahajolt és gyengéden megcsókolta.

- Ezek szerint soha nem engedlek el…

 

 

Vége