A ház

            Az utca, ahová befordultak, csendes volt annak ellenére, hogy hétvége volt.

- Hol is vagyunk? – Milesszal eddig semmiségekről beszélgettek, a focieredményekről, az étterméről, ami mostanában nem ment túl jól, no, meg arról, mikor mennek el inni egyet.

- Csak mutatni szeretnék valamit.

- Remélem, valamelyik házadat! – A szeme sarkából is érzékelte az összerándulást. Rápillantott. – Mi a baj?

- Semmi. Miért?

- Idegesnek tűnsz. – Általában pontosan tudta, ha a férfinak valami baja van. Gyerekkoruk óta ismerték egymást.

- Kíváncsi vagyok a véleményedre.

- Én nem vagyok építész. Nem tudom megmondani, jól dolgoztál-e. – Felnevetett. – Te vagy a város legismertebb építésze, állandóan valami magazin címlapján hozzák a képed. Hirtelen mi ez a nagy bizonytalankodás?

Miles a fejét rázta. Látszott, hogy milyen erővel markolja a kormányt, ami már az induláskor szemet szúrt neki. Nem tette szóvá, arra gondolt, hogy majd úgyis elmondja, ha bántja valami. A férfi azonban hallgatott, utánagondolva, egész úton alig szólalt meg, hagyta, hogy ő beszéljen.

- Ez az? – Előrehajolt, amikor befordultak egy feljáróra. A kapu feltárult előttük, Miles csak a bejárati ajtó előtt állította meg az autót. – Hűű! – Lassan kiszállt a macskaköves útra, oda sem figyelve, hogy a férfi követi-e. – Nem semmi. – Elsétált a kocsitól, szemrevételezte a bejárati ajtó színes üvegtábláját, a hatalmas ablakokat, az első emeleti terasz korlátján futó vasborostyán indáit, de még a nagy kert kerekre vágott bokrait is hosszan szemlélte. – Ennek a terveit nem mutattad meg, ugye? – ráncolta a homlokát. Miles általában eldicsekedett, miken dolgozik, de ez a ház így első pillantásra nem rémlett neki.

- Nem. – A férfi nemet intett. Rettenetesen sápadt volt, és ha nem vörös a füle, akkor azt hihette volna, hogy beteg. – Bemegyünk?

- Szabad?

- Igen. – Miles ment legelöl, kulcsot zörgetett. Az ajtót kitárta, besétált, és csak akkor fordult meg, amikor ő jól hallhatóan megtorpant. – Milyen? – kérdezte nagyon halkan.

A ház be volt bútorozva. A tágas előtérből masszív, fehér lépcső vezetett fel az emeletre. A kétszárnyú ajtók sarkig voltak tárva, így belátott a nappalinak berendezett helyiségbe, ahol a bőrkanapék süppedősnek és kényelmesnek tűntek. Karcsú pálmák törtek a magas mennyezet felé, pár év múlva már nem fognak elférni bent. Fehér rózsacsokrot tett valaki egy kristályvázába az öreg zongora tetején. A zongora ismerős volt. Egy garázsvásáron hosszan bámultak Milesszal egy hasonlót, aminek pont ugyanott karcolódott meg az oldala, mint ennek.

A szemben levő helyiségben az ebédlőasztal a székekkel viszont már pont olyan volt, mint amit együtt nézegettek egy katalógusban valamikor a múlt hónapban. Meg volt terítve, a színes tányérok az éttermét idézték és mintha csak rájuk várt volna. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ahogy tett egy lépést előre, belátott a konyhába. Lassan elindult arrafelé. Vett egy mély levegőt, mielőtt belépett volna.

Ez a konyha volt az álma. Egyszer leskiccelte a férfinak, hogyan nézne ki. Viccből még a méreteket is lemérték, hogy minden a legtökéletesebb közelségben legyen hozzá. Akkoriban az éttermet még csak bérelte, sokat főzött otthon, a kis lakásban, ahol mindig nekiütközött valaminek, mert nem őrá szabták a helyet. Ez viszont…

Minden falat szekrények borítottak. Kékesszürke árnyalatban fénylettek, ezüstszínű szegélyek tartották az üveget az ajtókban. A hosszú, fekete márványpulton annyi hely volt, mint a mostani konyhájában összesen. Középen nagy asztal állt, közepén karcsú vázában fehér rózsa, mint a zongorán. Mindig imádta a fehér rózsát. Elegáns volt, gyakran díszítette azzal az étteremben az asztalokat. A nagy ablak széles belső párkányára valaki párnákat tett, el tudta képzelni Milest, ahogy felhúzott lábakkal borozgat, miközben ő vacsorát készít.

A teraszajtó résnyire nyitva volt, lágyan lengedezett a fehér függöny. Kilátott, a szürkére festett fagerendák könnyű tetőt tartottak, futós virágok szőtték be a felső gerendázatot. Mennyi időbe telhetett, míg így benőttek mindent? Sötétszürke rattan bútorok vették körül a kisasztalt, amin egy üvegtálban rózsaszirmok úsztak. Soha nem tudott olyan romantikus lenni, mint Miles.

- Te jó ég! – Kinyújtotta a kezét, megérintette a márványt.

Megtekintette a tűzhelyet, a legújabb modell volt, amit csak látott. A hűtő és a mosogatógép hasonló krómacél színben fénylett. Mindig szeretett volna ilyet. Kihúzta az egyik fiókot, alig akart hinni a szemének. A kések minőségiek voltak, azok is egy vagyonba kerülhettek. Az ujjai hegyét húzta végig az egyiken.

Felemelte a fejét, a pult felső részének üvegében megpillantotta saját magát, kócos fekete haját, csodálkozó sötétkék szemét, döbbent arcát. Körbefordult. Minden ragyogott, nem volt egy folt sem sehol. Majdnem biztos volt benne, hogy tele a hűtő és a szekrények is. Arra várt, hogy nekiálljon főzni. Szívesen megtette volna…

Minden olyan volt, akárha álmodott volna. A nappali, az ebédlő, a konyha mind-mind a vágyálma volt, amikről tudta, hogy soha nem fognak teljesülni. Milyen lehet az emelet? – villant át a fején, az ajtó felé perdült.

Miles ott állt, némán bámult rá azzal a különös arckifejezéssel, ami mindig eltűnt, ha találkozott a tekintetük. Kivéve most. A barna szempárból sütött a sóvárgás. Vak lett volna, ha nem veszi észre. Vak volt, hogy eddig nem vette észre.

- Milyen? – Miles mosolyogni próbált. Napbarnított bőréhez jól illett a hófehér ing. A fekete zakó kiemelte a vékonyságát. Régebben kövérkés volt, mert mindig kajával tömte, de amióta sokat dolgozott, és kevesebbet találkoztak, lefogyott. Jól állt neki. Jobban, mint gondolta.

- Te is tudod, hogy tökéletes.

- Nem hiszem.

- Első ránézésre az.

- Csak úgy tűnik. Még hiányzik belőle valami.

- Én.

- Igen. Boldog születésnapot!

- Te megbolondultál!

- Erről álmodtál, nem?

- Nem fogadhatok el tőled egy egész házat!

- Miért?

- Mert a barátom vagy.

Miles a lakáskulcsot forgatta az ujjai között, bámulta, mintha valami különleges tárgy lett volna.

- És ha…

- Ha?

- Arra gondoltam, hogy élhetnénk együtt. A konyha mellett berendeztem neked egy dolgozószobát – mutatott az ajtóra, ami be volt hajtva egy kicsit. – Az enyém az emeleten van – bökött felfelé. Félénk volt a hangja, a mosolya. Soha nem látta még ilyennek, pedig már legalább húsz éve barátok voltak.

Válasz helyett belökte a dolgozószoba ajtaját. Szakácskönyvektől roskadozott egy könyvespolc. Volt köztük régi kiadás is, megismerte a gerincét, de eddig csak reménykedett benne, hogy egyszer beszerezheti. S most itt hevert a polcon. Csak ki kellett nyújtania érte a kezét.

A válla felett a férfira nézett.

- Miért?

- Mit miért? Születésnapi ajándék. Hallottad, amit mondtam?

Bolond volt, hogy nem jött rá, Miles nem barátként tekintett rá. Hirtelen lett minden világos, ahogy nézte a férfi karcsú alakját a konyhapultnak dőlve. Bizonytalan mosolyát, ami nem volt jellemző rá. Lesütött tekintetét, miközben a lakáskulcsot szorongatta. Ez megmagyarázta, miért nem mutatta be a barátnőit, és miért tűnt szomorúnak, ha neki volt valakije. Magyarázat volt ez mindenre, minden furcsaságra, amit eddig nem is gondolt annak, csak elfogadta, mert barátok voltak.

- Hány éve beszélgettünk álmaink házáról? Tizenöt-húsz?

- Tizenkilenc

- Emlékeztél rá.

- Megvannak a vázlataink. Bekereteztettem és kitettem őket odafenn. Azokat tekintem építész karrierem kezdetének. – Miles halkan nevetett.

- Megjegyezted, hogy mit mondtam. Mindent.

- A konyha méreteiről pár éve beszélgettünk, amikor fel akartad újítani az éttermet.

- Igaz. Négy éve. – A hátával nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Harmincéves koromra el akartam érni mindazt, amit az apám élete végére. Most, harmincöt évesen körülbelül ugyanott tartok, mint ő.

- Már nem. Ez itt a tiéd. Holnaptól meg dolgozhatunk az étterem felfejlesztésén.

- Miért csinálod ezt?

- Mert a barátok támogatják egymást.

- Egy barát nem így néz rám.

Miles sóhajtva félrekapta a tekintetét.

- Butaság. Majdhogynem együtt nőttünk fel.

- Van, aki megkérdezi, hogy ikrek vagyunk-e, mert annyira összeszoktunk. Míg mások… – Nem fejezte be a mondatot. Összefonta a mellkasán a karját. – Te vagy a legjobb barátom. A testvérem, akim sose született.

- Tudom. – A férfi keze ökölbe szorult, a vállai megfeszültek. A csudába, jobban ismeri a reakcióit, mint bárki másét!

- Miért, Miles? – kérdezte csendesen. – Nem hiszem el, hogy szülinapi ajándék egy baráttól.

- Pedig…

- Miles! Megfogadtuk egymásnak, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz.

- Azt a fogadalmat több, mint húsz éve tettük.

- Tartsuk be most is. Nem számít, hány év telt el. Megérdemeljük az igazságot.

Miles hallgatott. Hosszú percek teltek el, mire felemelte a fejét.

- Szeretlek. – Mély levegőt vett, az ajkába harapott. – Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy nem barátként érzek irántad. Nem mertem elmondani, sőt, féltem, hogy ha rájössz, akkor talán már nem lehetünk barátok.

- Nem fogok elfutni.

- Reméltem, hogy ezt mondod.

- Ezt mikor ötlötted ki? – tett egy mozdulatot a fejével, hogy a férfi tudja, a házra gondol.

- Sok éve. Emiatt lettem építész.

Emiatt lett építész. Nem tudott mit mondani. Rádöbbent, hogy Miles miért dolgozott olyan keményen, miért vállalt el minden munkát. Miatta. Azért, hogy ha nem is a harmincadik, de valamelyik következő születésnapjára megvalósítsa az álmát. Az ő álmát és nem a sajátját.

- Nagyon bolond vagy, ugye, tudod? Mi van, ha nemet mondok?

- Egészen idáig eljátszottam, hogy a barátod vagyok. Boldog voltam, mert veled lehettem, de… hazudtam neked, és te ennél jobbat érdemelsz.

Nézte a férfit. Huszon akárhány éve voltak barátok. Olyan közel állt hozzá, hogy még azt is tudta, milyen arcszeszt használ, mekkora méretű az ingje, és ha bosszús volt, akkor az óráját piszkálta. Mindent tudott róla. Ez szinte ijesztő volt. Másrészről ő volt a biztos pont az életében. Az apja halálát követően az anyja csődbe vitte a kis éttermet, amiért az apja agyondolgozta magát. Az anyja halála után pedig Miles segítette, míg a két munka mellett ki tudta bérelni ezt a kis éttermet, amit most is vezetett. Az életében emberek jöttek-mentek. Kivéve Milest. Ő most is itt állt mellette, és tervei voltak a jövőre. Közösen megvalósítandó tervek.

- Istenem, de hülye vagy! – tört ki belőle.

- Az. Te is. Azt hittem, hogy rájössz.

- Rájöttem, csak kellett egy kis segítség. Ez a konyha… - Leengedte maga mellé a karját. – Nem igazán tudom elképzelni az életem nélküled.

- Ez jó vagy rossz?

- Ezt neked kellene tudnod.  

- Nem tudok tovább csak a barátod lenni.

- Tudom.

- Szeretlek.

- Hallottam az előbb is.

- Nem mondasz rá semmi mást? – Miles felvonta a szemöldökét. Most, hogy nem kapott kapásból nemet, kicsit felbátorodott.

- Mondtam, de ezek szerint nem figyelsz eléggé.

- Nem tudod elképzelni az életed nélkülem, hallottam.

- Akkor?

Miles bosszúsan nézett rá.

- A francba!

Nem számított arra, hogy megcsókolja. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy Miles, aki a legjobb barátja, hirtelen letámadja. Pedig megtörtént. Ő meg csak állt döbbenten, mozdulatlanul.

- Szeretlek! – hallotta nagyon halkan, a férfi lehelete a száját érte. Közvetlen közelről bámult a szemébe.

Ő kérte, hogy legyen vele őszinte, és tessék, most megkapta. Azon kívül, hogy váratlanul érte, nem volt kellemetlen. Miles volt ugyanis az egyetlen férfi, akivel hajlandó volt közös ágyban feküdni, vagy hagyni, hogy megérintse. Annyira hozzászokott a közelségéhez, hogy most még csak rosszul se érezte magát. De. Egy picit. Mert valami véget ért.

- Nagyon szeretlek! – Újabb csók érte a szája sarkát. – Kérlek, csak egy esélyt adj! Egyetlen egyet…

- Ha igent mondok, akkor az olyan lenne, mintha csak érdekből tenném.

- Én talán még azt se bánnám…

- Önzőbbnek kellene lenned.

- Nem tudok, ha rólad van szó. – Miles megrázta a fejét, a tekintete szomorú volt, ahogy elmosolyodott. – Nem akarok könyörögni! Egyszerűen csak… Mindegy. – Hátralépett, és kihúzta magát. Újra az a határozott férfi volt, akivel szerette együtt tölteni a szabadidejét. Legalábbis látszatra, mert már látta egy másik arcát. – A ház a tiéd, akármit is mondasz. – Megfogta a kezét, felemelte, és a tenyerébe ejtette a kulcsot. – Nem tudom, mit gondoltam, amikor elképzeltem ezt az egészet. Talán valóban bolond vagyok. Bocsáss meg! – Rácsukta az ujjait a kulcsra. – Legyünk megint barátok! – Rávigyorgott, csak a szeme nem mosolygott. – Iszunk valamit a nappalidban? – Elengedte a kezét, és elindult kifelé.

- De hülye vagy! – sóhajtotta újra, és utána nyúlt. A derekát átkarolva rántotta vissza, és a mellkasához szorította. – Még nem válaszoltam.

- De igen. Ha igent mondanál, olyan lenne, mintha csak érdekből tennéd – idézte Miles a szavait.

- Nem akarok ígérgetni neked, mert eddig akárhány fogadalmat tettünk egymásnak, mindet betartottuk. Ez viszont sokkal komolyabb lenne, mint bármelyik. Erre rámehet a barátságunk!

- Azt hiszed, hogy én nem tudom?! – Miles hátraejtette a fejét a vállára, úgy nézett fel rá. Most tűnt fel neki, milyen hosszúak a szempillái, milyen szabályos az arccsontja, milyen ívelt a nyaka. Csak bámulta a vonásait, mintha most látta volna először. Talán így is volt.

A csudákat! Miért hazudik még magának is? Álmából felébresztve is pontosan maga elé tudta volna idézni a férfi arcát. Egy pillantás elég volt, hogy megmondja, milyen hangulatban van. Reggel ő volt az első, akinek üzenetet írt és este tőle búcsúzott el utoljára akkor is, ha barátnője volt. Valamiért soha senki mellett nem tartott ki, kivéve Milest, aki a legrosszabb napjain is képes volt rá, hogy megnevettesse.

Egyetlen barátnője mellett sem érezte olyan jól magát, mint a férfival. Lehetett akármennyire álmai nője, valami mindig hiányzott. Miles olyankor kevesebbet találkozott vele, és ettől rosszul érezte magát. Pár hét, vagy netán hónap után egyszerűen minden idegesítette a párjában, és nem telt bele sok idő, hogy szakítson vele. Aztán felhívta Milest, hogy kipanaszkodja magát. A férfi pedig egy órán belül ott volt, s akkor a helyére zökkent a világ. Visszatért minden a régi, megszokott kerékvágásba, ahol csak ők ketten voltak.

Elképzelni sem tudta, hogy nem megy be hozzá esténként vacsorázni az étterembe, és ne beszéljék meg egymással a napjukat. Amikor beteg volt, ő ápolta, és otthon dolgozott, hogy mellette legyen. S amikor Miles volt beteg, akkor ő bezárta az éttermet és húslevest főzött neki. Közösen nézték a kedvenc filmjeiket, és fitymálták a másik zenei ízlését, amin aztán összevesztek, hogy pár perc múlva kibéküljenek.

Gyerekkorukban gyakran aludt Mileséknál, hajnalig beszélgettek, vagy képregényeket olvastak. Felnőve megszokta, hogy egy ágyban aludjanak, ha átmegy hozzá, pedig volt vendégszoba, mert így tudtak beszélgetni. Felváltva vitték egymásnak ágyba a reggelit, és közösen mosogattak. Nem egyszer ébredt úgy, hogy Miles hozzábújva alszik. S vajon Miles hányszor ébredt arra éjszaka, hogy ő álmában magához öleli?

- John? – Miles aggódva bámult rá. Fél fejjel volt alacsonyabb nála, de most többnek tűnt, ahogy megrogyasztotta a térdét, hogy felnézhessen rá.

- Valójában én vagyok a hülye, és nem te.

- Ezt most nem értem.

- Elég, ha én értem. Nézzük meg a ház többi részét! – El akarta engedni, de Miles megfordult.

- Együtt?

- Együtt. Én azt se tudom, mi merre van!

A férfi kutakodva nézett a szemébe.

- Összeköltöznél velem? – kérdezte csendesen. Akármi is látszott rajta, sokkal magabiztosabban tette fel a kérdést.

- Talán. Esetleg. Lehetséges.

Miles szemébe lassan mosoly költözött.

- Ugye, tudod, hogy ha együtt lakunk, úgyis az én ágyamban fogsz kikötni?  

- Te szoktál az én ágyamba feküdni!

- Tízből kétszer, a maradékban pedig fordítva.

- Jó, lehet. Viszont el fogsz hízni, ha én főzök rád. Mondj búcsút a vékonyságodnak!

- Soha nem voltam ilyen vékony, mint most. Le kellett cserélni a ruhatáramat.

- Remélem, eldobozoltad a régieket.

- Túl magabiztos vagy!

- Nem, csak ismerlek. Elég, ha annyit mondok, hogy csokis fánk…

Milesnak a csokoládéval töltött fánk volt a gyengéje. Felhúzta az orrát.

- Gonosz vagy!

Megérintette az arcát.

- Te vagy a legfontosabb az életemben. Ugye, tudod?

Nézte a felragyogó mosolyt.

- Igen.

- Ez nem szerelem.

- Nem baj. Én beérem vele, amíg neked jó így.

- Nem tudom, hogy kettőnk közül ki a bolond…

- Nézzük meg a házat! – Miles megragadta a kezét, és húzni kezdte az előszoba felé. Nevetett, a lakás csendjében szinte visszhangzott a hangja.

A lépcsőn felfelé mondott valamit, de oda sem figyelt, mire Miles lenézett rá. Még soha nem látta ilyen boldognak. A szemébe ezerszínű fényt villantott a bejárati ajtó üvege. Kipirult arca a gyerekkorukra emlékeztette, amikor versenyt futottak az iskolától hazáig. Emlékek peregtek a szeme előtt, régiek és újak.

Nem gondolta végig, mit készül tenni, amikor feljebb lépett, és a férfi tarkójára csúsztatta a kezét. Magához húzta, látta az elkerekedő szempárt, de addigra már az ajkára szorította a száját. Miles a vállára támaszkodott, ujjai a pólóját markolták. Elnyílt az ajka, ő pedig kíváncsi volt. Igen, rettentően kíváncsi, milyen az íze, milyen… mindene.

Lassan engedte el, érezte, mennyire remeg. Ha nem tartja meg, összecsuklott volna. Segített neki leülni a lépcsőre, és hagyta, hadd temesse a tenyerébe az arcát. Nem szokta meg, hogy sírni lássa. Rossz érzés volt, hogy miatta. Átkarolta a vállát, és odahúzta magához. Miles a nyakába fúrta az arcát, olyan kétségbeesetten zokogott, mint egy kisgyermek. Egy gyermek, akinek most vált valóra az álma.

Körbenézett. Innen fentről kicsit másnak tetszett minden. Neki ez a ház volt az álma az étteremmel együtt. Minden tökéletes volt, és mégis… Miles nélkül semmije se lett volna. Mindent együtt értek el, és most döbbent rá, hogy ha elérjük az álmainkat, az nem tesz boldoggá minket. Csakis akkor, ha olyan ember van mellettünk, akiért megérte keményen dolgozni. Miles tanította meg neki a legfontosabbat, hiába a cél, ha azt nem oszthatjuk meg azzal, aki a legfontosabb nekünk. Milesnak ő, míg neki Miles volt a legfontosabb.

- Gyere, sütök neked csokis fánkot! – suttogta a fülébe.

- Miért csókoltál meg? – Miles felemelte a fejét. Vörös volt az arca, könnyben úszott a szeme.

Zsebkendőt halászott elő a zsebéből és a kezébe nyomta.

- Mert kíváncsi voltam.

- Oh.

A csalódott arc láttán felsóhajtott.

- Rád voltam kíváncsi – mondta.

- Azt hittem, hogy…

- Mit?

- Mindegy. – Miles a fejét rázta. Kifújta az orrát, majd zavartan a zsebébe gyömöszölte. – Sajnálom.

- Még nem láttalak sírni.

- Sajnálom, tényleg!

- Én sajnálom. Miattam sírtál.

- Miért csókoltál meg?

- Mert meg akartalak csókolni.

Miles meglepve pislogott, majd ő is az előteret kezdte fürkészni.

- Nehéz lenne kimondani, hogy szeretsz?

- Fontos vagy nekem.

- Mennyire?

- Nagyon.

- S ez nem szerelem.

Hallgatott. Soha senkinek nem mondta, hogy szereti. Milyen furcsa. Egyszer sem ejtette ki a száján a szót, hogy szeretlek.

- Minden barátnődnek ezt mondtad. Fontos vagy nekem. – Miles mély levegőt vett. Kinyújtotta a lábát, a kezét összekulcsolta a combján. – Én ennél több akarok lenni. A barátod.

- Az vagy.

- A bizalmasod.

- Tudod az összes titkomat.

- A társad.

- Partnerem vagy az étteremben.

- S az életben? – Miles ránézett. Nagyon komoly volt. – Tudom, hogy azt mondtam, beérem annyival, amennyit adsz, de valójában te magad se tudod, hogy mit érzel. Ki vagyok én neked?

- A barátom.

Miles ajkán mosoly jelent meg.

- John, nem akarod megcsókolni a barátodat. Nem akarsz vele egy ágyban aludni. Nem készítesz neki reggelit. Nem neki írsz reggel elsőként és nem neki utoljára este. Nem vele töltöd a Valentin napot. Nem mondasz le egy randit, mert épp fuvarra van szüksége egy munkahelyi vacsorát követően. Nem zárod be az éttermet, mert beteg és ápolni kell. Nem vásárolsz neki ruhát, amikor beugrasz a plázába. Soroljam tovább?

- Nem.

- Ezeket nem a legjobb barátoddal akarod megtenni, hanem a szerelmeddel. Én például veled. Mert szeretlek. Annyira szeretlek, hogy néha fáj. S néha annyira szeretnélek gyűlölni, hogy attól alig kapok levegőt.

Rápillantott.

- Gyűlölni?

- Az évek során többször megpróbáltam továbblépni. Főleg olyankor, amikor neked volt valakid. Egyszer sem sikerült, mert mindig melletted kötöttem ki. S gyűlöltem az érzést, ami hozzád köt.

- Nem vettem észre.

- Tudom. Ügyeltem rá, hogy ne sejts semmit. Egész jó színész lettem az évek alatt, nem?

- De.

- Közben végig reménykedtem. Itt, belül – ütött a mellkasára Miles. – Az, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám, biztos jelent valamit. Ezért vágtam bele a házépítésbe pár éve.

Erre nem igazán tudott mit mondani. Felállt, és a kezét nyújtotta.

- Gyere, sütök neked fánkot!

- Figyelsz te rám egyáltalán? Épp a lelkemet öntöm ki neked, te meg fánkot akarsz sütni! – Miles dohogott, ennek ellenére hagyta, hogy felhúzza.

Visszaballagtak a konyhába. Az előszobában a férfi lerúgta a cipőjét, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor feltelepedett az ablakba a párnákra. Hátát nekivetette a falnak, és kényelmesen elhelyezkedett. Meglazította a nyakkendőjét, míg őt figyelte, ahogy a szekrényeket nyitogatta.

Talált kötényt az egyik fiókban, feltette. A feliraton – Én vagyok a világ legjobb szakácsa – elmosolyodott, de nem szólt semmit. Nekiállt összeállítani a tésztát, aztán berakta a légkeveréses sütőbe, hogy gyorsan megkeljen. A csokoládéhoz hosszan keresgélt a polcokon. Mindent összekészített, nem sietett. Végig a tudatában volt annak, hogy Miles nem veszi le róla a pillantását. Bontott egy üveg bort, fehéret, mert az volt a férfi kedvence. Amikor odanyújtotta neki a poharat, találkozott a tekintetük.

Nem szólalt meg, pedig sok mindent szeretett volna mondani. Dolgokat, amiket eddig nem mondott. Helyette inkább nekifogott a fánksütésnek. Nyújtott, szaggatott, olajat forrósított. Csukott szemmel is meg tudta volna csinálni, de akkora figyelemmel dolgozott, mintha Michelin csillag múlt volna a végeredményen. A forró fánk illata betöltötte a helyet, hirtelen otthonossá vált, nem csak egy lakatlan ház használat nélküli konyhájának. Nem csinált nagy adagot, habár abban biztos volt, hogy Miles gond nélkül fel tudna falni két tucattal is. Betöltötte őket, hagyta, hogy a csokoládé kibuggyanjon belőlük. Tányért vett elő, kettőt rátett, porcukrot szórt rájuk.

- Parancsolj! – nyomta a tányért a férfi kezébe.

- Kettő?

- Van még. Egyél!

Miles élvezettel harapott a fánkba, nem törődött vele, hogy forró, és megégeti a száját. Sziszegett, de elégedetten rávigyorgott. A gyerekkori, csibészes vigyort villantotta fel, amit olyan ritkán látott rajta. Nekidőlt az asztalnak, miközben levette a kötényt. Odadobta a pultra, és a mellkasán összefont kézzel nézte a férfit. A porcukros, csokis mosolyt, a ferde nyakkendőt, a hosszú, olajosan fénylő ujjakat.

- Mi a baj? – Miles a második fánkot két harapással tüntette el. A száját nyalogatta, mint egy jóllakott macska. – Kérek még! – nyújtotta az üres tányért, meg sem várta előbbi kérdésére a választ.

Elvette tőle, és oda se figyelve, lassan letette maga mögött az asztalra. Látta, hogyan kerekedik el a szeme, amikor elindult feléje. Kicsit megbökte a vállát.

- Menj arrébb! – Leült mellé, összeért a válluk és a combjuk.

- Nem kapok több fánkot? – Miles az ujjairól szopogatta le a cukrot és a csokit.

Gondolkozott, hogyan mondja el neki. Hogyan mondja el, hogy nem tudja elképzelni úgy az életét, hogy nincs vele? A barátság kifejezés olyan keveset mondott, amikor Milesról volt szó. Ez lenne a szerelem? Miles előrehajolt, hogy a szemébe nézzen.

- Figyelsz rám?

- Mindig figyelek rád.

- Akkor hol a fánk?

- Nincs lábad?

- Ne csináld! – Miles nyűgös gyerekként húzta a száját, de amikor fel akart állni, elkapta a csuklóját, és nem engedte. – John?

- Szeretek veled lenni, és ehhez most semmi köze nincs ennek a háznak, a konyhának. A legjobb barátom vagy, és egészen eddig nem is gondolkodtam azon, hogy ez talán már rég nem barátság. – Körbenézett a konyhában, aztán a férfi szemébe nézett. – Soha fel sem merült bennem, hogy bármelyik barátnőmmel komolyan gondoljam. Nem voltam beléjük szerelmes, mert téged szeretlek. S ha most nem adod ezt a házat, nem mondod, hogy szeretsz, és minden maradt volna a régiben, én azzal is beértem volna. Sajnálom.

Miles felemelte a kezét, és megérintette az arcát. Kicsit remegtek az ujjai, de a szemébe új fények költöztek.

- Semmi baj.

- Beértem volna, mert… tudtam volna, hogy velem maradsz.

Miles a homlokának döntötte az övét, és remegve felsóhajtott. Lecsúszott a párkányról, odaállt elé, és magához ölelte. Hallotta a szívverését, ahogy a mellkasának döntötte a fejét.

- Szeretlek! – Miles gyengéden a haját simogatta.

Felnézett rá.

- Én is szeretlek! Köszönöm az ajándékot!

- Megérte az erőfeszítéseket. De még mennyire, hogy megérte! – Miles elvigyorodott, még sohasem látta ennyire boldognak. – Kíváncsi vagyok, mit szólsz az emelethez. Gyere! – Felhúzta, és vonszolni kezdte kifelé.

Soha nem árulta el neki, hogy ajándék alatt nem a házat értette, hanem Milest. Ő volt a legnagyobb ajándék ugyanis az életében, amit csak kaphatott…

Vége