A csapos szerelmes lesz...

Sascha, Joel bárjának csaposa, tudta magáról, hogy nem valami szívdöglesztő figura, így nem is igyekezett annak látszani. Általában morcos és hallgatag volt, hidegen hagyták a pultot támasztó kacér lányok és a kalandra vágyó fiúk. Elmerült belső világában, amiről soha nem beszélt, lévén nem volt kinek. A bár tulajdonosán és még egy-két emberen kívül nem voltak barátai, és igazából velük sem volt beszédes viszonyban. Jól elvolt magában. Egész addig a napig, míg új vendég nem sodródott be a bárba.

A férfi nem volt fergetegesen jóképű, de Saschának megtetszett rekedtesen mély hangja, amivel italt kért. Sajnos, nem hallgathatta sokáig, mert a férfi hamar távozott, neki pedig amúgy is sok dolga volt, nem állhatott ott mellette. A következő alkalommal már váltottak egy-két szót. Jobban mondva a férfi beszélt, Sascha pedig hallgatott, mert azt igazán jól tudott. A harmadik alkalommal viszonylag kevés vendég volt, és odakönyökölt a férfi mellé. Miközben a poharakat törölgette, hallgatta a férfit, aki a munkájáról mesélt neki. A negyedik alkalmat már kifejezetten várta, és általában érdektelen tekintete minden bejövőt szemügyre vett. Mire a férfi belépett, már a pulton dobolt idegességében, pedig nem volt szokása. Most több munkája volt, így csak percekre toppant a férfi elé, de azt láthatóan kielégítette ritka jelenléte is, mert mindig ott folytatta a mesélést, ahol abbahagyta. Úgy tűnt, csak őt tünteti ki a figyelmével, mert az amúgy mindenkinek szimpatikus Joelre ügyet sem vetett.

Sascha nem értette a dolgot. Jól megnézte magát a pult tükreiben. Mit láthat benne a férfi, amivel ennyire kiérdemelte magának a bizalmát? Nem tűnt kedves, jóravaló fiúnak. Tüsire zselézve hordta fekete haját; a szemöldökében, az orrában, a nyelvében (és testének egyéb, nem publikus helyein is) piercingek ezüstje csillant; a nyakán egy kígyó kúszott felfelé és eltűnt a füle mögött, figyelő szeme a tarkójáról meredt a vendégekre; s ez csak az egyik volt a láthatók közül. Az ujjain halálfejes, kobrafejű, és mintás gyűrűket viselt; a fülében hasonló fülbevalókat. Mindezekhez kísértetiesen vékony volt, a teste szinte kígyózott, ahogy lépett, s néha akarata ellenére bűvölt meg embereket, pedig semmi ilyen szándék nem munkált benne. Ám az egyéjszakás kalandokra áhítozókkal ellentétben a férfi csak a hallgatását szerette volna, és Sascha egyre inkább élvezte ezeket az egyoldalú beszélgetéseket. A férfi nem erőltette, hogy beszéljen, amikor nem akart, mély hangja áthidalta a csendet kettejük között. Sascha az ítéletnapig elhallgatta volna. Néha álmodott a férfival, s a teste most először vágyódott egy másik férfié után. A szíve hevesen dübörgött, ha rá gondolt. A keze remegett, ha az italát töltötte. A férfi egyre nagyobb részt kért a gondolataiból, az életéből, míg Sascha már nem tudott másra gondolni, csak rá. Úgy érezte, megőrül, ha ez így megy tovább.

Kettejük kapcsolata még számára is észrevétlenül változott. A férfi néha a véleményét kérdezte, ő pedig lassan kinyílt, ahogy a liget szépe az est közeledtével. Az ajka szavakat formált, gondolatai lassan alakot kaptak. A férfi előtt valahogy nem tűnt butaságnak semmi, amit kimondott. Egyszer sem kapta azon, hogy kineveti, megmosolyogja, így ahogy teltek az esték, egyik holdtölte múlott a másik után, úgy kötődött egyre jobban a férfihoz. Beszélgetésbe elegyedett vele, ha kevés vendég volt, és bár még mindig sokat hallgatott, de most már kimondta, mi jár a fejében. A férfi képes volt arra, hogy megnevettesse, zavarba hozza, vágyakozást szítson benne, és ez sokkal, de sokkal több volt, mint amit bárki is elért nála.

Egyik este, amikor odakint hideg szél fújt, és a férfi vastag felöltőjébe burkolózva búcsút intett neki, hosszan nézett utána. Ekkor döbbent rá, mennyire reménytelenül szerelmes. A munka végéig nem nézett senkire, lesütött szemmel szolgálta ki a vendégeket, és csak akkor engedte szabadjára a könnyeit, amikor hazaért, és a takaró alá kuporodott. Magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. A szíve oly veszettül fájt, hogy úgy érezte, belehal. Zokogását tompította a takaró, de ő maga tökéletesen hallotta saját, elcsukló, kétségbeesett sírását. Mire elfogytak a könnyei, álomtalan mély álomba zuhant a kimerültségtől.

A férfi napokig nem jött. A végkimerülésig dolgozott, hogy ne kelljen rá gondolnia, de a férfi befurakodott az álmaiba, és nem hagyta, hogy elfelejtse. Olyan volt, mint a drog, amelyről lehetetlen leszokni. Igyekezett kiverni a fejéből, de önkéntelenül is szívdobogva kapta fel a fejét, ha nyílott az ajtó, és csalódottan fordult el, ha nem a férfi lépett be rajta. Gyűlölte magát az érzésért, mely bábbá tette.

Egyik este aztán a férfi egyszer csak ott ült a megszokott helyén, láthatóan fáradtan, de mosolygott, ahogy találkozott a tekintetük. Megdermedt, mozdulni képtelen volt. Tudta, hogy idióta mosoly ül az arcán, hiába igyekezett visszafogni magát. A szíve a torkában dobogott. Elindult a férfi felé, oda sem nézve vette le a polcról a palackot, amiből tölteni szokott neki. Minden egyes lépéssel egyre komolyabbak lettek. Nem csak ő, de a férfi is, mintha megérezte volna, hogy ez már korántsem a régi viszony közöttük. Talán mindig is sejtette, hogy soha nem lehet egyszerű viszony kettejük között. Sascha nem tudta, de azt igen, hogy túl fogja élni, ha a férfi nem jön többé. Igen, bele fog halni, ha elutasítja, de képes lesz továbblépni.

Elvett egy poharat, a zenekar egy romantikus dalba fogott, Joel nevetése hallatszott, aki éppen magával ragadta táncolni a pincérkedő Christiant. Minden megszokott volt, de Sascha érzékei még soha nem voltak ilyen élesek. Letette a férfi elé a poharat, töltött neki, és elébe tolta. Csak a pult választotta el őket egymástól. A férfi tekintete mélykék volt, szinte feketének tűnt, és nem nézett félre, amikor Sascha kinyújtotta a kezét.

- Szia. A nevem Sascha. Meghívhatlak egy italra?

A férfi meglepődve pislogott, aztán lassan elmosolyodott. Finoman a kezébe fogta Sascha ujjait.

- Az enyém David. Köszönettel elfogadom. – Láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy nemet mondjon, pedig Sascha pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy mire is gondol pontosan. Sascha az ajkába harapott, nehogy elvigyorodjon örömében. A keze remegett, ahogy visszahúzta, és a combjához szorította, nehogy a férfi észrevegye, milyen hatással van rá. Hallotta, hogy valaki szólítja, ösztönösen mozdult, hogy végezze a munkáját, amikor David utána szólt. – Sascha!

- Igen?

- Ráérsz a hétvégén? Elmehetnénk valahová. – David kicsit bizonytalannak tűnt, de elszántan nézett rá.

Sascha szíve vad dübörgésbe fogott, attól tartott, a férfi is meghallja. Most képtelen volt visszafojtani a mosolyát. Bólintott. Szárnyalni tudott volna a boldogságtól. Talán meg is tette, mert az egész estéből senki másnak a kiszolgálása nem maradt meg, csak Davidé. Csak őt látta, őt hallotta, őt érezte minden érzékével.

A férfi kivételesen egész este maradt, felvetette, hogy hazakíséri. Iszogatta az italát, le sem vette a tekintetét Sascháról, és ahogy odalépett hozzá, rászegezte sötét szemét, és Sascha lélegzete azonnal ki-kihagyott. Még egy utolsót töltött neki, a tekintetük egymásba fonódott, David keze hozzáért Sascha pultra támaszkodó kezéhez. S ebben a meghitt pillanatban Sascha biztosan tudta, hogy életében először őrülten szerelmes. Felnevetett. Elmondhatatlanul jó érzés volt, de az még jobb, hogy érzései mégsem voltak olyan reménytelenek, mint gondolta.

- Azt hiszem, a csaposunk szerelmes lett… - A terem másik végében Christian Joel karjaiból figyelte a nevetgélő Saschát. A fiú mindig olyan magányosnak és zárkózottnak tűnt, és csak az új vendég volt képes kizökkenteni komolyságából. Örömmel figyelték, ahogy lassan kinyílik, akár egy gyönyörű virág. Aggódtak érte, amikor a férfi nem jött, és kedvetlenül tett-vett. S most együtt örültek vele, látva boldogságát, ragyogását. Sascha természetesen ebből mit sem sejtett, ezen a csodálatos estén csak a férfira figyelt, akibe szerelmes lett. Akarata ellenére. Menthetetlenül. De ez lett volna az utolsó dolog, amit valaha is megbán.

Vége